I.
Támadás bent, támadás kintA régi ellentétek. A kirekesztés ügye. A hatóság szeptember 18-ai kétértelmű válasza. A perrinisták kombinált támadása. Farel megidézése. A november 3-ai és 7-ei határozat a kirekesztés jogát a világi hatóság jogkörébe sorozza. Kálvin ellentmondása, beadványa. Farel megérkezése, diadala. A kirekesztés ügye a svájci városok előtt. A válaszok. A január 30-ai (1554) kibékülés. A döntést elodázzák. Kálvin figyelmét a külső támadások foglalják le. Westphal Joachim. A Servet-ügy utóhangjai. Bern a támadások központja. A kálvinista párt győzedelme a perrinisták fölött az 1555-ös választásokon.
A Servet-pör befejezése, Servet halála mit sem változtatott a politikai viszonyokon, sőt a pör folyamán kemény küzdelmek vetették előre árnyékukat, amelyeknek előzményei visszanyúltak a múltba. Kálvin összes genfi alkotásainak középpontja az egyházfegyelmi szabályzat volt. Erősen hitte, hogy igazi egyházi élet csak ezeknek alapján fejlődhetik ki. Visszatérésének valamikor azt az egy feltételét szabta meg: a genfiek hajoljanak meg azon tisztes fegyelem előtt, mely az Írásban gyökerezik. A szóban lévő szabályok megíratása idejében a hatóság annyi korlátozást szúrt a szövegbe, amennyit csak bírt, de az idők folyamán még így is súrlódások keletkeztek. Az utolsó évek benső zavarai jórészt az egyházfegyelmi szabályok miatt támadtak. A szélső ellenzékiek szemében vörös posztó az egyházi fegyelem, de nem szeretik a mérsékeltebbek sem, általában bánni kezdték, hogy meggyökerezni engedték. Ha más egyházak meglehetnek nélküle, miért hozták be és minek tartják fenn Genfben? De ha már megvan, legalább a kiközösítést vegye a polgári elöljáróság, mint keresztyén hatóság a kezébe!
A hajlandóság ennek a kimondására megvolt mindig, de az erők összemérésekor, bármi volt is ennek egyébként az oka, az idevonatkozó kísérlet meghiúsult. Milyen határozott volt pl. az
1543. március 24-ei végzés: az úrvacsorától nem tilthat el senkit az egyháztanács, csak int, csak felvilágosítja a polgári hatóságot, ez majd dönt. Kálvin szívósságán mégis megtört az efféle próbálkozás.
Az ellenség győzedelme az 1553. év folyamán feléleszté a régi reményeket. Miként láttuk, Berthelier Philibert vállalkozott a népszerűtlen szabályoknak a megváltoztatására, különben is ő volt a győzedelmes ellenzék egyik vezére, aki körül "Genf gyermekei" lelkesen csoportosultak.
Berthelier az úrvacsorától már régebbi idő óta el volt tiltva. A Servet-pörnek idejét alkalmasnak vélvén, szeptember hó elsején (éppen mikorra Kálvin és Servet között a szóbeli vitát tervezték) megjelent a kistanács előtt, és azt kérte, hogy a tilalom alól mentse föl. A fölmentés megtörtént, de Kálvin szilárd fellépésével az egyházfegyelmi szabályok intézkedésének egyelőre érvényt szerzett. Berthelier úrvacsorát nem vett.
Nagy volt a zavarodás. Az 1538-as jelenetektől tartott a kormány, a Servet-ügy is előtérben állott. Így múltak a legközelebbi napok. Szeptember 7-én Kálvin a papok élén megjelent a tanács előtt, s ott az egyháznak törvényesen megerősített jogaiba való beavatkozás ellen tiltakozván, a Berthelier-re vonatkozó határozatnak visszavonását követelte.
Kálvin fellépése heves jeleneteket idézett elő. Kemény szavakban utasíták vissza a papok követelését; ami történt, jogosan történt, ám ha az egyháziaknak kifogásuk van ellene, mutassák ki a város törvényeiből, mennyiben esett rajtuk sérelem.
A reformátor nem halogatta a dolgot, már másnap ott volt a tanács asztalán a kívánt irat, mely az Ordonnance-ok vonatkozó helyeit idézve, előtérbe állítá azt, hogy az Úrasztalától való eltiltás kizárólagosan az egyházi hatóság jogkörébe tartozik. A tanács húzta-halasztotta a választ, de a papok szeptember 15-én már ismét a tanács előtt állottak: feleljen röviden és világosan, elismeri-é az egyház eltiltási jogát, vagy nem?
Élére volt állítva a dolog, de a hatóság csak nem adott határozott választ, végül szeptember 18-án röviden ezt válaszolta: "Úgy, mint eddig, ezután is a rendeletekhez (Ordonnance-okhoz) fogja magát tartani".
Mit jelentett ez? Hiszen jó, ha az Ordonnance-okhoz szabja magát, de itt nem arról volt szó, hanem annak egymástól eltérő magyarázatáról. Miután azonban a Berthelier-ügyet nem bolygatta
a kormány, ezt ugyancsak a kormánynak fentebb érintett nyilatkozatával kapcsolatban a saját álláspontja győzelmének tekinté Kálvin. (1)
Csalódott. Berthelier és elvtársai: Perrin, Vandel az utóbbi időt (midőn különben is a Servet-ügy foglalkoztatta az embereket) az Ordonnance-ok tanulmányozására fordíták: rést kerestek ezeken és érveket álláspontjuknak védelmére. Más tekintetben is dolgoztak: az ingadozókat megnyerték, az ellenszenvet fokozták.
Abban állapodtak meg, hogy mindenekelőtt Farellal végeznek. Tudták ugyanis, hogy az öreg pap, mihelyt a Kálvin alkotását bármelyik oldalról bontogatják, Genfben terem, és rendzavaró hévvel hadakozik – nem sikertelenül. Mi a teendő? Ki kell ütni az útból. Meg kell támadni, vádat kell emelni ellene, lehetetlenné kell tenni. Ürügy akadt bőven. Íme, néhány nappal azelőtt is, éppen Servet kivégeztetése idejében Genfben megfordulván, az egyik templomban prédikált, és a maga módján keményen megleckéztette a hatóságot, megmosdatta Berthelier-ék uszályhordozóit, a fiatal óriásokat, az arany-ifjúságot.
Mintegy harminc polgárt rávettek arra, hogy Farel ellen vádiratot írjanak alá, mivelhogy a pap a várost, a polgárságot, íme, becsületében megsértette. A tanács a panasznak helyt adott, a megidézést kibocsátotta.
Kálvin már régen sejtette, hogy készül valami, (2) mikor a dologról értesült, közbeveté magát. Kérte a hatóságot, ne hozzon szégyent a városra. Farel érdemeit éppen Genf irányában ország-világ ismeri, őt a jóindulat vezeti stb. Hasztalan. Az idézést kiadták.
Kálvin nem akarta, hogy barátját készületlenül találja a dolog, sietve küldé hozzá az értesítést, tájékoztatni óhajtván őt, annyival is inkább, mert tudta: ott Neuchâtelben sok ember örül majd a pap bajának. Legjobb lenne, ha az idézést be sem várná, hanem előbb Genfben teremne. "Barátaink azt tanácsolják, kedves Farelem, hogy jöjj ide. Ezért küldöm hozzád szolgámat, hogy tájékozva légy. Barátaink meg akarták akadályozni a hivatalos idézés kiküldését. Igen jó lenne, ha, önként jelentkeznél, ha nem várnád meg otthon a törvényes iratot, tudod sok neuchâteli örülne a dolognak... Bocsáss meg, hogy ilyen futtában írok."
(1) "Calvin selbst betrachtete sie als einen Sieg der "guten Sache". Kampschultc e. m. II. 214.
(2) Még október közepén írta Farelnek: "Omino huc intenti sunt hostes, ut tumultuose aliquid ... in maiore senatu decernatur". Corp. Ref. XLII. 640.Míg a levélvivő a neuchâteli utat járta és Farel a levelet olvasgatta (akit a dolog éppen nem hatott meg felettébb), az urak a városházán más (a fő) ügyben buzgólkodtak, előkészítették a talajt az egyházfegyelmi rendszabályoknak a módosítására. A fő dolog volt, hogy annak idején a tanács lehetőleg egyhangúlag mondja ki a határozatot. Kész és befejezett határozat elé kell állítani a papokat, azután hadd kiabáljanak. Genf törvényeit majd megoltalmazza. Úgy látszott, a dolog menni fog. Jól volt kigondolva minden. A siker bizonyos. Legalább úgy látszott.
A kedvező hangulatot felhasználták az ellenzékiek; még a november 3-ai gyűlésen barátaival egyértelműleg tüzesen felszólalt Berthelier a régi sérelem dolgában. Ezen előzmények után pedig november hó 7-én kimondották ünnepélyesen, hogy az utolsó szó az egyházi fegyelemben a tanácsot illeti, jelesen, ha ez a hatóság kimondja, hogy valaki az Úrasztalához járulhat, akkor megszűnt minden további eljárás, az egyházi hatóságnak nincsen tovább az egészhez semmi szava. A kétszázak tanácsa melegibe hozzájárult a határozathoz, mellőzvén az egyháztanácsnak minden igényét idevonatkozólag.
Kálvint az ellenzék befejezett dolgok elé állította, miután pedig azt hangoztatta, hogy az egyházfegyelmi törvényekkel áll vagy bukik, bukása meg volt pecsételve.
Kálvin habozás nélkül kijelenté, hogy e határozatnak magát alá nem veti, ám ezt bővebben és részletesebben indokolni kívánja, amiért is úgy a maga, mint lelkésztársai nevében a fentebbi kijelentéssel egyidejűleg egy munkálatot nyújtott be. Ez a beadvány igen higgadt hangon volt írva, s mindjárt az elején azt állította előtérbe, hogy az egyházi hatóság távolról sem akarja a világi hatóság jogait érinteni, ellenkezőleg: irányában mindig a köteles tisztelettel adózni kész. Ám a szóban forgó jog nem világi, hanem szorosan vett lelki ügyeket érint, olyanokat, amelyekben az Ordonnance-ok világos szavai az eljárást az egyháztanács jogkörébe utalják azzal a kikötéssel, hogy ez utóbbi ítéletét a világi hatóságnak bejelenteni tartozik.
Miután a reformátor így a helyzetet röviden, világosan föltárta, (1) áttért a szóbanlévő határozat következményeire: Teljesen
(1) "Das Schriftstück war mit vielem Geschick abgefasst." Kampschulte e. m. II. 216.
megbomlik a rend, mely ebben az egyházban meghonosult. (1) A határozatnak végrehajtása egyértelmű az ő kifizetésével.
Következetessége (ezt Genfben nagyon jól ismerték), tiltakozásának higgadt, komoly szavaival párosulva, nem tévesztette el hatását. Kitűnt, hogy az államnak nagyon is sokba kerülne ez az úgynevezett diadal: íme, a lelkészek állásfoglalása egyértelmű. Persze nem mindenki gondolkodott így, de a mérsékeltebbek gondolkozóba estek, s egyelőre ez is jelentett valamit.
Időközben Farel is megérkezett, amúgy gyalogszerrel, bottal a kezében, amint szokta. Mikor a városba lépett, "Genf gyermekei" készen várták, roppant zavar keletkezett, a nagy lármából ezek a szavak hallatszottak: "a Rhône-ba vele!" Az öreg pap (ekkoriban volt 64 éves) a szíves indítvány hallatára megfordult, mire a tömeg önkéntelenül elhallgatott, ő pedig így szólt: "Lám, milyen keveset változott az ifjúság. Húsz esztendővel ezelőtt itt ugyanezt kiáltották felém, a különbség csak az, hogy akkor a kiabálók pápisták voltak".
Már ekkor "a triumvirátus" harmadik tagja is ott volt, a szelíd Viret. A reformáció első napjainak munkásai, a nagy idők tanúi bevonultak a tanács elé (nov. 13). Középen állott Farel, mellette a két pap. Perrin, az első szindikus elnökölt. A pillanat nem volt híjával bizonyos ünnepélyességnek.
Előbb Kálvin szólt röviden: szégyelli a dolgot. Majd az általános csendben Farel szólt. Ő prédikációjában nem általánosított, amit mondott egyesekre, egyes kinövésekre vonatkozik, ám a célja ennek is a javítás; atyai jóindulat vezette, hiszen ő – úgymond – "sohasem szűnhetik meg Genfet szeretni, Genfnek szolgálni". A kemény, szókimondó ember szavainak hatása nagy volt, mindenki érezte, hogy ez az ember, aki a frázisokat nem ismeri, igazat mond. Már csaknem dűlőre jutott a dolog, mikor (éppen Farel beszédének elhangzása után) több polgár jelent meg, és kifejté, hogy az érdemes férfiú ellen indult hajszát a polgárság helyeselni nem tudja. A zavargók ifjú emberek, ellenben ők és küldőik családapák, akik jól emlékeznek az érdemes igehirdetőnek munkásságára. Nem tudnák elviselni, ha őt bántalom érné.
Melegség ömlött. el a szíveken, a kihallgatásból ováció lett. Perrin újra kényelmetlen helyzetbe jutott. Mint elnöknek ki kellett mondani a tanács határozatát, mely szerint "Farel prédikációja szent
(1) "car ce serait la totale dissipation d'un ordre tout saint et tout sacré qui jà longtemps avoit esté entretenu en ceste Eglise." Choisy e. m. 157–158.
volt", (1) legyen békesség, az emberek pedig éljenek valamennyien az Úr parancsolatja szerint. Azt mondják, hogy ezeket mondván, hangja nagyon remegett. (2)
A tanács elhatározta, hogy a történtekről Farel híveit átiratban értesítik annak kijelentésével, hogy őt gáncs nem érheti. Herold kísérje vissza. "Mindez, mondja egy feljegyzés, nagy örömére volt az Isten gyermekeinek, és megszégyenítésére a gonoszoknak." (3)
Berthelier és hívei annyi okossággal, amennyi éppen bennük volt, kigondolták a módját annak, hogyan ütnek majd két legyet egy csapással. A tervnek első része alaposan kudarcot vallott. Az urakat, akik a terveket megkovácsolták, most az ejtette aggodalomba, hogy hátha a november 7-ei vívmányt sem tudják megoltalmazni. Már Kálvin beadványa idejében többen jelét adták annak, hogy nem hajlandók a következményekért a felelősséget elvállalni. Farel kihallgatása után az aggodalom szélesebb körben terjedt. Rövidesen elhatározták, hogy ezt az ügyet is a svájci városok elé terjesztik.
Kálvint bántotta a sok kérdezősködés, de miután a többség emellett maradt, nem változtatott a dolgon, azonban, mint más hasonló alkalommal, úgy most sem mulasztá el a lelkészeket tájékoztatni a dolgok állása felől. Barátját, Budeus Jánost (4) sietve indítá útnak ezzel a levéllel: "Valóban restellem, kedves atyámfiai, hogy tanácsunk alighogy a Servet-üggyel terhelt titeket, máris új munkát hárít reátok. De van mentségünk is. Mert miután itt egyik-másik rosszmájú embernek indulatai olyan szenvedélyesen tombolnak, hogy a becsületesen gondolkozók alig bírják már ki, kénytelenek titeket hívni segítségül ... Mióta visszajöttem, mindig volt itt bizonyos egyházi fegyelem, persze nem volt éppen valami mintaszerű, de hát afféle tűrhető volt mégis ... Nincsen ennek világi joghatósága, az Írás alapján int, legnagyobb büntetése az Úrasztalától való eltiltás. A sok küszködés között, amelyekbe minket a Sátán szolgái három év óta egymásután belekevertek, a legtöbb dolgot az adott, hogy egy szemtelen, gonosz fickó az egyházi hatóság tilalma dacára az Úrasztalához akart tolakodni, mikor pedig dühöngő szándékait meghiúsítottuk, teleordította az egész
(1) "le sermon de Farel etait saint". Uo.
(2) "tout tremblant". Uo.
(3) Gaberel e. m. I. 422.
(4) Emigráns. 1555-ben polgárjogot nyert Genfben. Akkoriban Kálvin titkára (amanuensis) volt.várost. Ez nem is került neki valami nagy fáradságába, mert hiszen ezt a szerepet a gonoszlelkűek neki kiosztották, ugyanazok, akik nem szégyellték Servetet hangosan védelmezni. Ezek nemcsak támogatói, hanem cimborái és felbujtogatói is voltak. Minden erejüket megfeszítették, a szenvedélyeket fölizgatták, ilyen úton-módon aztán a tanácsban az elfogadott és mindeddig érvényben levő egyházi szabályokat hirtelenében megdöntötték. Újra felemeltük szavunkat. Azok, akik tévedésből mentek bele a dologba, elhatározták, hogy kérdést intéznek a svájci egyházakhoz. Jóllehet még nektek nem írtak, mégis célszerűnek tartom idejekorán tájékoztatni benneteket, hiszen világos, bölcs tanácsotok titeket fog megkérdezni ez ügyben. Budeus János úr, a derék, bátor ember vállalkozott arra, hogy ebben a rossz időben elinduljon, igazán megerőltető, fáradságos munkára szánta magát az egyház érdekében.
"A Jézus nevében kérlek benneteket, vegyétek tekintetbe, hogy nem kicsiny fontosságú az ügy, a genfi egyháznak egész jövője fölött kell határoznotok! Gyáva hűtlenség lenne tőlem, ha mindaddig, amíg e helyen vagyok, nem őrködném a lehető legnagyobb gonddal a szent, a törvényes egyházfegyelem épsége fölött. Nemcsak Genfből megyek el inkább, hanem inkább halok meg százszor, mintsem elnézzem istentelen módon való megbuktatását annak, amiről nem tudok mást gondolni, mint hogy az egyenesen az Isten Igéjéből folyik. Az egyházi fegyelem dolgában nem mindenki van ma egy véleményen, (1) jól tudom, jámbor, tudós férfiak is találkoznak, akik keresztyén világi hatóság alatt az Úrasztalától való eltiltást nem ismerik el szükségesnek. Másrészről azonban reménylem, nem akad józan ítéletű, buzgó ember, aki annak megszüntetését kívánná ott, ahol eddig gyakorlatban volt.
"Semmi sem bizonyosabb előttem, mint az, hogy az eltiltás Krisztusnak világos tanítása. Ahol a lelkipásztor erejének minden megfeszítésével sem tudja keresztülvinni, hogy a nép Krisztus igáját felvegye, ott a helyzet más, mint nálunk. Ugyancsak szégyenletes volna, ha az épületet szemünk láttára lerombolni engednők, azt az épületet, amelyet Krisztus védelmünkbe ajánlott.
"Nem tartok én attól, hogy ti buzgóságomat, mint afféle makacs észjárást el fogjátok ítélni, ha azokat a szabályokat átnézitek, ame-
(1) Idevonatkozólag egy 1839-ben megjelent munka ád közelebbi tájékoztatást: Hundeshagen "Stimmen aus der schweizerisch-ref. Zeitaiter über die Excommunication".
lyekhez eddig tartottuk magunkat, s amelyeket most istentelen kezek megrontani igyekeznek. Ha meggyőződtök arról, hogy semmi sincsen bennük, ami Krisztus tiszta tudományával ellenkezik, kérlek benneteket, hozzátok majd ezt bölcs tanácsotoknak tudomására...
"Mindenről írásban alig lehet tudósítani, de Budeus úr majd szóbeli tájékoztatást is ad. Isten a tanúm ... hogy négy év óta a rosszindulat itt mindent megmozdított tűrhető egyházi állapotunknak a megrontására ... az utolsó két év alatt azonban olyan viszonyok között éltünk, akárcsak az evangélium bevallott ellenségei között laknánk. Most állunk az utolsó felvonás előtt. Némi siker után most pompás diadalra készülnek, diadalra Krisztus, az Ő tudománya, szolgái és hívei fölött." (1)
Ez a levél tapintatosságról, körültekintő gondosságról szól, de mutatja az erélyt is, amellyel, bármi történjék is, alkotását megoltalmazni kész. Nem fárad el, minden tekintetben tájékoztat. Ebben a levélben még van néhány sor, amely figyelmet érdemel, s amely a zürichi papokat szükségképpen a legnagyobb körültekintésre kell hogy sarkallja. Genfben nemcsak róla, nemcsak az ő alkotásáról, hanem sok menekültnek (2) a jövő sorsáról is vagyon szó. Olyan tényt állít a zürichi papok elé, amely Svájcban mindenütt részvétet kelt. Bizonyosan igen érzékeny húrt érint, midőn így szól: "Nem sorolom el az embertelenségeket, amikből kijut azoknak, akik Krisztusért száműzetésbe jöttek, pedig hát oltalmukba fogadták a menekülteket. Igaz másrészről, hogy ezek az emberek olyan csendes szívvel viselik a bántalmakat, hogy maguk a sértegetők is megilletődnek".
Lassan jöttek a válaszok. December hó 31-én levelet ír a reformátor Neuchâtelbe, beszél az emigránsok segélyéről (néhány jó ember egy kis pénzt küldött a szűkölködők nyomorúságának enyhítésére), majd a közelálló "döntésre" tér át. Minden jót remél-
(1) Corp. Ref. XLII. 674. és kk. 1.
(2) Abban az arányban, amelyben nőtt odakint, különösen Franciaországban az üldözés, nőtt a bevándorlás, Genf volt sok üldözöttnek a reménysége. Igaz, az utóbbi időkben szomorú volt ez a reménység, már maga a reformátor sem igen merte ajánlani Genfet. Mégis jöttek folytonosan. Az ötvenes évek elején l554-ig mintegy másfélezren kerestek menedéket a város falai között. Az idevonatkozó jegyzőkönyvi feljegyzések elvesztek. A jegyzőkönyveket 1793-ban a francia forradalomnak néhány egzaltált barátja elégette. Más feljegyzésekből kiszámították, hogy az 1549–1554. közti időszakban 1376 beköltöző kapott lakhatási engedélyt. Ld. Stähelin e. m. II. 462.
Nagy lesz a kiabálás persze, de a végső eredmény annál örvendetesebb. A kiabálók máris behúzták a farkukat. A válaszok a tanács asztalán vannak. Kálvin az ilyenforma hangulatú és tartalmú levelet annak rendje és módja szerint lezárta, de mielőtt elküldte volna, valami történt. Értesült a válaszok tartalmáról. Utóirat van a levélben, mely így hangzik: "A zürichiek okosan ellene nyilatkoznak minden változtatásnak, a bázeliek nem szólanak semmit, egyszerűen az ő egyházi rendszabályaikat mellékelik, a schaffhauseniek a leglelkesebben emelnek szót, szomszédaink (Bernre céloz) hidegen, gúnnyal szólanak, egészen úgy, mint előre sejtém". (1)
Már az előbbi fejlemények sem kedveztek a tervnek, amelyet Berthelier és Perrin elvtársaikkal kifőztek volt. Az azóta elfolyt idő nem növelte a harcias hangulatot. A karácsony közeledtével Berthelier újra kísérletet tett arra nézve, hogy úrvacsorát vegyen, a tanács jellemzően azt válaszolta, hogy egyoldalúan a papok közbejövetele nélkül az ügyben nem intézkedhetik.
Minél jobban közeledtek a választások, annál békülékenyebb lett a hangulat, az az eszme került előtérbe, hogy valami úton-módon ki kell az ellentéteket békés úton egyenlíteni. E célból januárius hó 11-én egy szűkebbkörű bizottságot küldtek ki, amely aztán addig tanácskozott, addig járt közbe, míg végre megtalálták az érintkező pontokat. Januárius hó 30-án történt a formális kibékülés: Perrin és Vandel kezet nyújtottak a reformátornak, s ő azt elfogadta. A kibékülés örömére lakomát is rendeztek, amelyen ott volt a városnak színe-java. A fő dologban azonban döntés nem volt.
Volt kibékülés, volt lakoma és a reformátor megelégedve még sem volt. Ám ennek is meg volt a maga oka-foka. Szívesen nyújtott kezet az ellenfeleknek, de meg volt róla győződve, hogy ez csak bevezetése leend a további fejleményeknek. Hogyan is áll a dolog? Egy fontos pontra nézve ellentétes magyarázatok következtek. Mi lenne a legsürgősebb teendő? A vitás pontnak olyan megvilágítása, mely minden kétséget kizár. Ezt azonban mellőzték. "Néhány embernek a mesterkedései következtében a kibékülés megtörtént, de a vitás ügyre nézve döntés nem történt." (2) Előbb biztosra vette, hogy ez rövidesen be fog következni. "Holnapután meglesz, vagy pedig olyan küzdelem áll be, amelynek végét az
(1) Corp. Ref. XLII. 724. l.
(2) Uo. XLIII. 24.
Istenre bízom, el lévén határozva, hogy hajszálnyit sem engedek." (1) Nagyon sokat foglalkozhatott a genfi pap ezzel a dologgal. "Nem vagyok vasból, írja ugyanezen levélben, majd a szívem szakad meg a gondolatra, hogy a nyáj elszéled, ha innen el kell mennem."
A most érintett levél februárius hó 11-én kelt, februárius hó 26-án írott levelében még mindig panaszkodott amiatt, hogy csak húzzák-halasztják a dolgot, nem akarnak a kritikus pontba belekapni.
A februáriusi választásokon a reformátor hívei nagyobb számmal jöttek be, de a függőben levő ügy csak függőben maradt.
Ezalatt a kevésbé kellemes ügyek egész özöne zúdult a reformátorra, másfelé terelte a figyelmet.
Láttuk, mennyi gonddal készítette elő a zürichi egyezséget, most Németországban ezt támadták, fölújítván az úrvacsoratanra vonatkozó régi vitákat. Azután megjött a Servet-ügy visszhangjaként a temérdek, rövidebb-hosszabb, de egyaránt mérges röpirat. Ott volt a jó szomszéd, Bern, a maga hagyományos kárörömével. A francia király erélyes parancsának is hírét vette a genfi pap, melyben szigorúan elrendeli a hugenották üldözését. Ebben az időtájban vette kézhez Westphal Joachim (2) munkáját, amely példátlan támadásokat tartalmazott a svájci "szakramentáriusok" ellen.
Időközben más is történt. A reformátusok Angliából menekültek (Mária katolizált ott tűzzel, vassal, vérpaddal, bitóval) és hosszú, gyötrelmes kálvárián mentek át.
Ezek a nagyjában érintett bajok (amelyek nemigen szoktak egyenkint jönni) adják meg a következő hónapok küzdelmeinek, históriájának alapszínét.
Az angol reformátusok szenvedése sokáig gyötörte a reformátort annyival inkább, mert ennek során vitába keveredett Westphallal is.
Itt egy pillanatra meg kell állanunk.
Laski János, a lengyel reformátor, az előbbi békésebb időkben (VI. Edward kormánya alatt) Londonban a genfi egyház mintájára és elvei alapján református egyházat szervezett. Mikor Mária véres napjai bekövetkeztek, sokan elestek, de 173 hívő a kritikus napokban inkább kész volt hazájától, mint hitétől megválni. Laski a hitvallókkal a szárazföldre menekült.
Nehéz az ilyen földönfutó embereknek a sorsát elképzelni.
(1) Uo. "statui ne minimum quidem deflectere".
(2) 1570–1574. Flacius buzgó párthíve.
Nyomorult emberek, menekülnek. Cipelik ágyneműjüket, kicsinyeiket! Csak a szemekben van valami tiszta, megnyugtató, biztató, mert íme, ezek a szemek azt mondják, vannak a szívnek is kincsei.
Zord téli napon érkezett meg Laski híveivel a dán partokra, ahova annyira vágyakoztak. De ki bírja elképzelni a menekülők nyomorúságát, midőn itt újra csak embertelen fanatizmussal találkoztak! Westphal és társai a keresztyénség nevében eget-földet mozgásba hoztak a szánalmas hontalanok, az "ördög mártírjai" ellen. Helsingőrben, ahova először jutottak, nem tűrte meg őket az ortodox lutheránizmus, menniök kellett Hamburgon, Lübecken, Rostockon át tovább-tovább, "mint üldözött vadaknak". Végre Emden megkönyörült ennyi nyomorúság láttára, befogadta őket.
Keserűen panaszkodott Laski, nem csoda. Panaszkodott amiatt, hogy az igazhitű keresztyénség nevében úgy bánnak velük, mintha valamennyien szemenszedett rablógyilkosok, méregkeverők lennének. Eljutott a panasz Westphalnak, a hamburgi papnak a füleibe, és ez megfellebbezhetetlen bizonyossággal kimondotta, hogy a jövevények a méregkeverőknél gonoszabbak, mert ezek csak a testet ölik meg, holott amazok hamis tanaikkal egyenesen a lelkeket ölik meg.
Szörnyülködve hallják mindezeket a svájciak. Kálvin, mást egyelőre nem tehet, vigasztaló levelet küld Emdenbe. Vigasztalásaiból azonban kiérzik, hogy maga is alig bír keserűségével. "Szent Isten, hát lehetséges ez, így kiált fel, lehetséges, hogy ekkora barbársággal legyen keresztyén nép megverve? Felülmúlja ez a tengernek kegyetlenségét is ... Bezzeg kellemes és örvendetes látvány ez a pápistáknak. Emiatt kell csendesen lenyelnünk azt, amit csak az evangéliumnak szégyenére vihetünk ki a világ elé ... egyébiránt nem rajtam múlt... Bullinger, legjobb atyánkfia tanácsolta, hogy a győzelmet a hallgatásba és türelembe helyezzük... A minap azonban már ő is más véleményre jutott, megundorodott a sok szemtelenségtől, maga buzdított és én elhatároztam, hogy írok". (1)
Valóban írt. Rövid idő alatt készen volt a munka. (2) Keserves, hosszú harcnak volt ez a kezdete, mely felszínre hozta a régi
(1) Corp. Ref. XLIII. (1554 május végén, vagy jún. elején, a levélen dátum nincsen.)
(2) Franciául is, latinul is (Brieve resolution sur les disputes qui ont été de notre temps quant aux sacrement" stb. Egyébként a cím hosszú. A latin fordítás címe "Consensionis capitum expositio").
teológiai kérdések egész sorát, tetézve újakkal, persze a vitázók közelebb nem jutottak egymáshoz (a vitatkozók közös sorsa). Westphal Joachim felelt, Kálvin szintén, (1) amaz újra, (2) Kálvin ismét. (3) Béza Tódor munkája volt ez ügyben az utolsó.
A Westphal elleni küzdelemnek megindulása idejében, az 1554. évnek közepétől kezdve Bázelben is jelentek meg iratok, amelyek a reformátort személyében, tanításában megtámadták. Az a kisebb munka ("Az Isten országának nagyságáról"), mely ez időtájt ott megjelent s a predestinációt ostromolta, még a szelídebbek közül való volt. Jöttek a személyes támadások. Béza is kifakad: "Ki nem lehet mondani, így szól, mennyi itt az ellenségeskedés. Mintha maga az ördög támadt volna fel". Az iratok száma nagy volt. Általában Bázelben valaki nagyban keverte a kártyát. Abban a szűkszavú levélben, amelyben a következő év folyamán Hotman Bullingert a bázeli viszonyokról értesíti, ezeket a szavakat olvashatjuk: "Kálvin neve itt olyan rossz hangzású, (4) mint akár Párizsban".
Egyszer a városházára hívják, mert egy névtelen röpiratot egyenesen a tanács kezeihez küldtek. Zaklatott életére pillanatra világosságot vet ekkori levelének néhány sora: "Igazán semmi időm nincsen az írásra, rögtön órára kell mennem, s még nem is gondolkodtam róla, miről beszélek ... A Genezishez írott magyarázatom nyomás alatt... holnap a városházára megyek, egy névtelen dicshimnuszra kell felelnem". (5)
Kálvin mindebben Castelliónak a kezét látta, és a dolog annyival inkább bántotta, mert egyidejűleg más ügyek (a többi között, láttuk a Westphal-féle ügy) is foglalkoztatták. Igen keserűen kifakadt Castellio a "megátalkodott fenevad" ellen, "szemtelenebbet alig lehet gondolni nálánál". (6) De ezzel nem elégedett meg, röpiratban felelt a "gaz fickónak", jól megnyomta a pennát, olyan
(1) "Secunda defensio piae et orthodoxae fidei de sacramentis contra Joachimi Westphali calumnias (1556)".
(2) "Confutatio aliquot enormium mendaciorum J. Calvini" (1558).
(3) "Tractatio de Caena Domini contr. Joach. Westphalum".
(4) "Calvinus autem nihilo hic melius audit quam Lutetiae." Corp. Ref. XLIII. 803.
(5) 1554. jún. 8. Corp. Ref. XLIII. 149.(6) Az éppen érintett levélben sejti, ki a szerző ("facile subolebit, quis sit autor"), kire gondolt ott, nem tudni, némelyek szerint Bolsecre (ld. Corp. Ref. XLIII. 149. 7. j.). De később határozottan Castellióról szól. Az idézett szavak Corp. Ref. XLIII. 209. Sulzerhez int. levél.
nevekkel illetvén a névtelenség leple alá bújt firkálót, amilyeneket ma nemigen nyomtatnak ki. (1)
Az elmondottak némileg tájékoztatnak a reformátor viszonyairól az 1554. év első felében. Annyi bizonyos, hogy pihenésre nem sok ideje jutott, de nem a munka viselte meg, hanem a támadásokkal természetesen vele járó izgalmak. Nagyok voltak ezek, vagy könnyebben vette, mert hiszen már megszokhatta – ki tudna arról pontosan beszámolni? Egy bizonyos: a java most jött.
Említve volt, hogy a Servet-ügy nagy hullámokat vetett a protestáns világban is, a hullámok messze vidékre elértek. Alig múlt el a szomorú emlékű október 27-e, sokat beszéltek a spanyolnak utolsó órájáról, rettenetes kínjairól. Azon nincsen mit csodálni, hogy egész legendák keletkeztek. Okoskodásokban persze nem volt hiány, és minden okoskodó tudta, mit kellett volna, mit nem kellett volna tenni. Nem állottak meg a szónál, írtak. Írtak prózában, írtak versekben és az iratok lassanként elszivárogtak Genfbe. Némelyek azt az elvet állították fel: Genfnek a védekezésre kellett volna szorítkoznia, mások meg azt állították előtérbe, hogy az Írás szava nem lévén e tekintetben világos, az egészet az Istenre kellett volna bízni. Nem mindegyik állott meg az tárgyilagos elméleti fejtegetések határai között. Némelyikben az alanyi érzelmek lépvén előtérbe (alanyi indulatokkal kapcsolatban), kijelentik, hogy ők igenis servetianusok, mert Servet vértanú, pedig irataikból egyébként az kiabált, hogy alapjában véve nem is tudták, mit is tanított a spanyol voltaképpen. Dalokban is dicsőítették a spanyolt, kétségbevonhatatlan bizonyossággal mondván: az egy Servetnek poraiból milliók támadnak föl. Renatus Camillus nagyszabású költeményben foglalkozott a Servet-üggyel, vádló szavainak (2) súlyt szép nyelvezete adott.
Kálvinnak felelnie kellett. Felelt hosszan, kimerítően, őszintén. Munkájának középpontjában ez áll: A hatóság a hitnek őre, mely (Szt. Pál utasítását szem előtt tartva) a kevésbé veszedelmes támadásokat szép szóval, türelemmel hárítja el, a nagyobbak ellen erővel védekezik, de ott, ahol a veszedelem már főbenjáró, kardjával
(1) "gonosz fenevad", "cudar kutya" stb.
(2)
"Heu quibus errantem didicisti legibus orco
Mittere et infensis incendi corpora flammis
Christicolum, doctumque virum...
Horrendum facinus nulloqe piabile saeclo".Corp. Ref. közölve az egész költemény XLIII. 239–245. l.
védi magát. (1) Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a tétel magának Servetnek idevonatkozó tételével szóról szóra megegyezik. (2)
Sok szem tekintett Genf felé, sok támadás érte a várost és azt az embert, akinek a neve ezzel elválaszthatatlanul összenőtt. A reformátor sokáig győzi, bírja, többszörösen felel Westphal Joachimnak, a bázelieknek, azoknak, akik a Servet-ügyet kiaknázzák, de olykor-olykor lehajtja fejét, mély sóhajtás tör elő a meggyötört emberből, és keserűen panaszkodik: "Ha a tizedrészét tudnád annak, aminek ki vagyok téve, írja 1554. okt. 15-én Tosanusnak, könnyekre fakadnál ... látva nyomorúságomat, pedig én ezellen ugyancsak meg vagyok edzve. Mindenfelől ugatnak rám a kutyák. Mindenfelől eretnekséget vetnek a szememre. Amilyen rágalmat csak ki lehet gondolni, azt mind reám zúdítják. Erre aztán jönnek a saját táborunkból az irigykedők, gyűlölködők, akiknek indulatai ellenségesebbek, mint a pápás nyílt ellenfelek. Igazán nem érdemeltem én azt meg sem az egyháztól, sem ezektől, hogy ilyen igazságtalanul fizessenek nekem". (3)
A közelből örvendező ábrázattal nézte a genfi dolgokat Bern, a szövetséges város, többet is tett: szépszerével fokozta az ellenszenvet. Tulajdonképpen mindig volt ott egy párt, amely szívesen fogadott mindenkit, aki Kálvinnak személyes ellensége volt, szívesen fogadott minden kedvezőtlen hírt. Értelmezték, magyarázták, gúnyolták a reformátor hittani nézeteit, középre állítván a predestinációt. Bolsec is ott talált pörének befejezése után menedéket, ahol ugyancsak szabad folyást engedett dühének.
Servet ügye óta új táplálékot nyert az ellenségeskedés, most már nemcsak azt kiabálták, hogy Kálvin eretnek, hanem hogy vérszomjas, kegyetlensége határtalan. Bolsec elemében volt. Persze nem állott magában, különösen valami Bursin és Lange nevű két pap segített neki kiabálni. Melléjük állt Foncelet Sebestyén (akit egyébként Genfből kitiltottak volt). Ezek aztán együttesen és külön-külön oly sok változatban elmondták, hogy Genfben nincsen törvény, nincsen igazság, nincsen Isten, hogy elvégre – maguk is elhitték. A legutoljára említett Foncelet (a nagyobb hatás kedvéért)
(1) "Sed ubi a suis fundamentis convellitur religio... ad extremum remedium descendere necesse, ne mortale venenum longius serpat." Refut. Itt Henry után idézve e. m. III. 234. l. 1. jegyzet.
(2) "Hoc crimen est morte simpliciter dignum et apud Deum, et apud homines." Christ. Rest. 656. l. Itt Henry után idézve e. m. III. 235. lap. 1. j.
(3) Corp. Ref. XLIII. 267.
még a poézisre is ráadta magát, versben tanítván ki az embereket, hogy Genf tulajdonképpen Szodoma, ahol az eretnek Kálvin a keresztyén szeretetnek törvényeit lábbal tiporja. (1) "Szomszédaink a szörnyűségesnél is szörnyűségesebben tombolnak, írja a reformátor. A bernvidéki prédikátorok a szószékről hirdetik, hogy eretnek vagyok, gonoszabb a pápistáknál. Minél szemtelenebbül ordítanak, annál népszerűbbek. Sokkal több tapasztalatot szereztem én már, semhogy ne tudnám, hogy ottani atyánkfiaitól én semmi jót nem várhatok, az effélék engem sodromból ki nem hoznak, nyugodt, csendes és néma maradok." (2)
A genfi lelkészek megszólaltak. 1554. október hó 4-én valamennyiük aláírásával átiratot intéztek a berni tanácshoz, rámutattak arra, hogy itt nem személyes sérelemről vagyon szó csupán, az evangélium ügye szenved a folytonos rágalmak miatt. Maguk a berni lelkészek tehetnek jó lélekkel tanúbizonyságot a genfi tanítás evangéliumi volta mellett. Tudakozzanak, látni fogják, "hogy a rágalmazók nem excellenciátok becsületét, hasznát és nyugalmát célozzák". (3) Eseteket sorolnak fel: Morges-ban (berni területen levő község) "atyánkfiát, Kálvin mestert" egy ember hallatlanul rágalmazta, úgy hogy az emberek széltiben erről beszélnek. Nyonban a prédikátor a genfiek tanításait támadta meg, a Sátán fajzatának nevezvén a genfi papokat. Mindezeken túltesz Jeromos (Bolsec), garázdálkodván és rágalmazván szabadon.
Viret a maga nevében szintén levelet írt, ő a berni papokat kereste fel. Reámutat a tűrhetetlen üzelmekre. Megvallja, hogy ő teljes mértékben ismervén Kálvinnak munkálkodását az Úr szőlőjében, felettébb szereti és becsüli őt. De nem ez unszolja a szólásra, hanem az, hogy a rágalmazók, kiabálók magát a tudományt támadják, a tudományt, amelyet "készek vagyunk vérünkkel megszentelni". Viret keresi az utat a berni kartársak szívéhez, kér, könyörög: vessék állásuknak teljes súlyával magukat közbe, hogy a berni hatóság ne adjon tért az üzelmeknek. "Vegyétek fontolóra: nem Kálvint támadják a Sátánnak eme misszionáriusai, hanem egyházunkat, ezt vegyétek oltalmatokba. Az Úr Jézus kössön össze
(1) "Ein Schmähgedicht Foncelets "Contre la Sodome abominable" findet sich in Genfer Archiv. Piec. hist. 1503. Kampschulte e. m. II. 238. 2. j.
(2) Corp. Ref. XLIII. 233. "Quo quisque petulantius in me bacchatur, eo plus sibi favoris... comparat".
(3) Corp. Ref. XLIII. 250–252. l.
bennünket az igazi békességnek kötelékével, a farkasokat irtsa ki, vagy változtassa juhokká, hogy egy szívvel és lélekkel neki szolgálhassunk." (1)
A genfi papok is megkeresték a berni papokat levelükkel, elmondták, hogy az állapot tűrhetetlen, Bern területe a Kálvin ellen irányult rágalmaknak melegágya, nemcsak a csapszékekben, poharazás közben, hanem nyílt prédikációkban a szószékről szórják ott a rágalmakat. Ők sokáig hallgattak, mert remélték, hogy a kiabálók majd csak betelnek és megundorodnak saját praktikáiktól, – csalatkoztak.
A berni tanács és általában a berniek ezeket az előterjesztéseket, kéréseket nem vették fölöttébb a szívükre, legalább erre lehet következtetni a genfi papoknak a berni lelkészekhez intézett újabb (1554. november 27-én kelt) átiratából, amelyben a többiek között ezek a sorok olvashatók: "Mennyi vakmerőséget merít ez a Jeromos (Bolsec) a tanácsnak hallgatásából, arra nézve elmondunk egyet és mást, hogy dühe titeket megfelelő rendszabályoknak igénybevételére hangoljon. Ez az ember azóta nem szűnik meg asztal fölött, csapszékekben, az utcán handabandázni. Elmondja, hogy Kálvin semmirekellő, eretnek. A minap néhány genfi polgár ott járván, a sokaság előtt Bolsec gúnyosan kiáltá feléjük, hogy városunkban istentelen eretnek lakik, és hogy Servet Kálvin zsarnokságának áldozata". (2)
Úgy látszik, süket füleknek beszéltek a genfi papok megint, mert 1554. dec. 29-én újra átírtak, hangsúlyozták, hogy hiszen Bern annak idején világosan, kézzelfogható szavakban tört pálcát a spanyol orvos felett. (3)
Az eredménytelen rimánkodások után végre megsokallta a dolgot a genfi tanács is. Erélyesen lépett föl, mire a berni tanács az 1555. év elejére beidézte a főkolomposokat. Tessék-lássék munka volt ez. Ímmel-ámmal folytak a kihallgatások, az eredmény pedig vajmi kevéssé volt megnyugtató. A tanács megparancsolta, hogy hagyjanak fel a gyalázkodásokkal, ami pedig Bolsecet illeti, felőle majd részletesebb adatokat fognak beszerezni. Annyi zaj, annyi felháborodás után az egész nem sok. Az ítélet középpontjában ez áll: Ne csináljanak az emberek zavarokat. Kétségtelenül üdvös
(1) Corp. Ref. XLIII. 254–5.
(2) Uo. 320.
(3) "cuius hortatu de impio illo sumptum fuit supplicium." Uo. 363.
parancs, de ezt tárgyalások, kihallgatások nélkül is elrendelhette volna a berni tanács, különben is magától értetődik, hogy botrányokat okozni nem szabad. A kérdés inkább akörül forgott, előfordultak-e zavarok, amelyek az egyháznak, az egyetértésnek ártottak, s ha igen, minő eszközökkel vethetnek nekik gátat?
Azon nem csodálkozhatunk, hogy ez az úgynevezett intézkedés nem bájolta el a genfi papokat, pedig hát még most jött a java. A berni hatóság azzal a kéréssel küldte át a szóbanforgó kihallgatásokról felvett írásokat, hogy a maga részéről ő is tartsa féken papjait, mert íme, mint a mellékelt vallomások mutatják, ezek is hibásak. Minek beszélnek a predestinációról! Mindenekfölött nagyon kívánatos, hogy az emberek ne foglalkozzanak ezzel a "túl finom s az emberi értelmet túlhaladó" kálvinista tannal.
Az egész berni intézkedést végül betetőzte a hatóságnak a parancsa, amelynek értelmében minden néven nevezhető berni lakosnak, avagy berni területen tartózkodó embernek szigorúan tilos Genfben venni úrvacsorát.
Ezek után minek kérdeznők, hogy ugyan akad-e valaki, aki ebben az elintézésben körültekintő méltányosságot lát? Nem is kell az ilyesmivel meggyanúsítani a testvérvárost, mikor genfi ügyekről vagy éppen egyházi érdekekről van szó, arról sem igen kell beszélni, hogy hiszen az ilyen eljárás szarvakat ad a gyalázkodóknak. Mindez kézzelfogható. Más kérdés áll itt elő. Az a kérdés lép nevezetesen előtérbe: vajon mit akart a berni hatóság ezzel az "elintézéssel"? Egyházi tekintetben el akarja Genfet szigetelni? Az a gondolat vezette, hogy a kívülről jövő nyomás (alkalmasan hozzájárulván a benső elégületlenség is) majd elhomályosítja a Leman-tó-melléki városnak egyházi jelentőségét? Ezek olyan kérdések, amelyek önkéntelenül felébrednek, de amelyekre határozottan felelni nehéz. Szerencsére nem is sürgős. A kérdőjelek a kérdések után ott maradhatnak. Fontosabb ennél az, hogy a dolog a félszeg eljárás következtében olyan dűlőre jutott, ahol nem maradhatott.
Annak, hogy a dolog ebben a stádiumban nem maradhatott, egynél több oka volt. Az egyik oka mindenesetre ennek az volt, hogy az az ember, akivel a berni hatóság kötelet húzott: Kálvin János volt, aki éppen nem volt az ilyen se nem hús, se nem hal állapot elviselésére berendezve. De volt a dolog folytatásának más oka is. Azok a bizonyos kiabálók nem voltak értelmetlen emberek. A nagy nehezen nekilódult kihallgatások során kiérezték, hogy a
berni urak nemigen haragusznak, észrevették, hogy ez a parancs: "csend legyen!", alapjában véve ezt jelenti: "Fiaim, csak énekeljetek!"
Természetes, hogy engedelmeskedtek. Átböngészték az Institutiót, kézrekerítettek egy régi (valami tizenöt évvel ezelőtt kelt) levelet, még nyomdahibába is belekötöttek, keresték a kákán a csomót, mikor pedig a nagy munkálattal készen voltak, előtálalták, mondván: íme, tanúság Isten s az emberek előtt, hogy a genfi pap alapjában véve eretnek, a hírre kapott genfi egyház tulajdonképpen nem is keresztyén. Megkezdődött a kiabálás minden hangnemben.
Kálvin összegezve a dolgokat (a berni urak magatartásával egyetemben), látja, hogy az egész oda lyukad ki, hogy a genfi egyház törvényeinek, nemkülönben a genfi katekizmusnak üdvös mivoltát kétes világításba állítsák, erejétől megfosszák. (1) Világos hogy ezt ("szégyenletes otrombaság" az egész) ő szó nélkül nem hagyja. A küzdelemnek tovább kellett folynia.
Mielőtt tovább mennénk, egy tényről kell megemlékeznünk, mint amely döntő súllyal folyt be a dolgok további fejlődésére.
A berni huzavona sok embernek szeget ütött a fejébe, mert mégis különös dolog az, hogy Bernben szabad kiabálni, szabad rágalmazni, ellenben Genfben nem szabad az Úrasztalához járulni. Ott a Szent Péter körül gondolkodóba estek az emberek, és kezdtek tisztábban látni. Arra gondoltak, hogy Bernnek fáj a genfi egyház és a genfi pap. Mert akárhogyan vegyük is a dolgot, a genfi egyház fénye elhatott már mindenfelé, ahol a hitjavítás vágya felébredt. És a genfi pap? Tény, hogy a hívők százezrei tekintenek irodája felé, s onnan várnak irányítást. Ezzel a feltevéssel bámulatos összhangban állott a berniek egyébként érthetetlen magatartása.
Bármint legyen is a dolog, sokan azt vélték, hogy felfedezték, honnan fú a szél, és tűnődve mondhattak valami olyast, amit a latin így fejez ki: "hinc illae lacrymae". [Ez hát ama könnyek oka! (Terentius)]
A berni lárma és ez a fölfedezés a vizet Kálvin malmára hajtotta. Az 1555. év elején megejtett választásokon roppant többséget nyert a kálvinista párt, amit odaát nemigen tudtak megérteni, holott nekik ebben jelentékeny részük vala. Az új kormány elhatározta, hogy az ízetlenkedéseknek véget vet.
(1) "Nos interim tot et tam graves iniurias perpessi in crimen vocamur. Summa est, non fore discordiis finem donec erepta nobis fuerit disciplina, et catechismus noster abolitus fuerit." Corp. Ref. XLIII. 449.
Követség ment Bernbe, de az ottani urak nem estek ki a szerepükből. Hát nem parancsolták meg már, hogy csend legyen? Ők ennél többet nem tehetnek. Tegyék meg a genfiek is a maguk kötelességét, parancsoljanak reá papjaikra.
A berni eljárás pedig annyival bosszantóbb volt, mert holmi kitiltott emberekkel egy kalap alá foglalta a genfiek (méltán hírneves) papját.
Kálvin kénytelen volt tollhoz nyúlni. Támadják, védekeznie kell. Rámutat különös helyzetére, amelybe a berniekkel szemben jutott. Teológiai oldalról támadják, s amikor védekezni akar, azzal hárítják el a dolgot, hogy ők hittani dolgokba bele nem bocsátkozhatnak. Eltekintve attól, hogy ez a magatartás nem méltányos, rámutat arra, hogy a valósággal sem egyeztethető meg, hiszen arról a tudományról vagyon itt szó, amelyet papjaik nekik naponként a szószékről hirdetnek.
Igen, a berniek nem akarnak teológiával foglalkozni, el is tiltják, hogy pl. valaki a predestinációval foglalkozzék, igaz, itt kivételesen meg is mondják, miért. Azért, mert ez a tan "nagyon magas és nagyon mély". (1) Az ilyen erősen megalapozott fundamentumra építeni kissé kockázatos dolog.
De mindent mellőzve, az eszközök ellen kell kifogást emelnie. Mit is csinálnak odaát? Szavakat szednek ki az Institutióból. Még attól sem irtóznak, hogy olyan szóba kapaszkodjanak, amelyről nyilvánvaló, hogy nyomdahiba, azt mondják, a szerző a nyomdahibáért is felelős. De hiszen azt mindenki érzi, hogy ez a szó az egésznek szellemével ellenkezik. "Igen, ezt észreveszi akármelyik gyermek is." (2) És erre alapozzák a nagy fenyegetést, mely szerint ezentúl elégetnek minden könyvet, amelyikben ilyesmi előfordul.
Valami levélről is sok szó esik odaát. Ha már magánlevelekből is kovácsolnak fegyvereket, legalább mutassák meg. Ha megtudja, miről vagyon a sokat emlegetett levélben szó, meg fog reá felelni, mégpedig úgy, hogy hiszi, meg lesznek vele elégedve.
Mire való pedig mindez a sok sértegetés, huzavona, rút viszály? Ki örül ennek egyedül és méltán? Az ellenség. "Valóban semmivel sem tehetnének nagyobb szolgálatot a pápistáknak, mint azzal, hogy az ő munkáit ócsárolgatják és megbélyegezik." Ez a keresztyén hatóságnak kötelessége? "Az volna kötelességük, hogy
(1) "trop haulte et profonde". Corp. Ref. XLIII. 550.
(2) "quil ny a si rude idiot iusque aux petis enfans". Uo.
őt támogassák, neki segédkezet nyújtsanak, nem pedig, hogy leintsék." (1)
Új küldöttség ment Bernbe a reformátor tiltakozásával. Kemény szóváltások folyhattak ott, melynek annyi eredménye mégis volt, hogy két csendháborítót (Foncelet-t és Pierrechont) bocsánatkérésre utasítottak, Bolsec pedig felszólítást kapott, melynek értelmében a berni területet három hónapon belül elhagyni tartozik. Ám ezt a határozatot is olyan rendeletekkel kísérte a berni tanács, amelyek éppen nem voltak a célzatosságnak híjával: a papok (Bernben és Genfben egyaránt) jobban viseljék a békét szívükön, mint eddig. Ne írjanak olyan könyveket, amelyek az elfogadott tanokkal, szokásokkal ellenkeznek, amelyek nem építők, hanem rombolók. Ezeket ezentúl elégetik. Hiába volt minden erőfeszítés, Bern emellett maradt.
Kálvin új beadvánnyal felelt. Világos, hogy a rendeletben közvetlen az ő munkáiról vagyon szó. "Okosságtok kétségtelenül tudja, így szól a reformátor, hogy a rendeletben az én elítéltetésem foglaltatik, nemcsak az enyém, hanem az egész genfi egyházé ... de nemcsak ezé az egyházé. Istennek hála, egyek vagyunk mi az Önök lelkészeivel, az egész ország lelkészeivel! Nem lehet felettünk pálcát törni anélkül, hogy azt a hitet ne érintenék, amelyet Önöknek és alattvalóiknak hirdetnek." (2)
Nem minden gúny nélkül mutat reá a rendeletnek ama pontjára, mely a teológiai munkák írására vonatkozik. Nem vonja le a rendeletből annak végkövetkezményeit, de a távolból sejteti, hogy annak keresztülvitele olyasmibe visz, ami a tudatlanság fogalmához áll közel. "Önök szerint nem szükséges munkákat írni, amelyek az Istenség titkait kutatják. Ugyan kérem, gondolják meg, hova vezet ez? Jobb erről nem beszélni ... Elismerem másrészről, hogy a mélységes titkok előtt meg kell józanul és alázatosan hajolni. Bizony, ha excellenciátok elolvasták volna az igazságtalanul ócsárolt könyvet, látták volna, hogy az ember gőgjének határt szab az. Arra tanít, hogy félelemmel imádjuk Istenünket és korlátozzuk kíváncsiságunkat." (3)
Bern elzárta minden közeledésnek és kölcsönös megértésnek útját. Ment újabb követség is, hiába.
(1) Uo. 151.
(2) "nostre cause ne peut estre condammee quau preiudice de la foy quon vous presche". Uo. 601.
(3) Uo.
Idővel minden megenyhül, lecsillapodott a berniek féltékenysége s a genfiek érzékenysége is.
Kálvin a Westphal Joachim, a Castellio támadásaival, a Servet-ügyre vonatkozó iratokkal egyidejűleg másféle leveleket és iratokat is kapott. Érezte, hogy nemcsak ellenségek, hanem barátok is körülveszik. Nem a régi ismert emberekről szólunk itt, akik jó és balsorsában osztoztak, hanem azokról, akik munkáiból ismerték, küzdelmeit figyelemmel kísérték és céljaival egyetértettek. Ki tudná megmondani, hány ember ismerte és hány embert nyert meg az Institutióval? Bizonyosan igen sok ember érzelmeinek adott kifejezést az az olasz, (1) aki ekkoriban megjelent munkájában örömének lelkesen adott kifejezést amiatt, hogy íme, a hajót hányja-veti ugyan a vihar, de azért ez nem süllyed, sőt ellenkezőleg: reményteljesen halad az óhajtott révpart felé. Annyi bizonyos, hogy derék kormányosa van! Ó, mi boldogok! Nem félünk. Bízhatunk a kapitány erős kezében. (2)
A reformátor híre-neve messze földre eljutott, sokan eljöttek, hadd lássák azt a várost, amelyről, mint a tiszta evangéliumnak erős bástyájáról, annyit hallottak. A jövevények közül sokan megtelepedtek ott, és a régebben megtelepült jövevényekkel a régi Genfben új Genfet alapítottak, amely első feladatának tekinté, hogy a reformátornak hathatós segítséget nyújtson. De erről a következő fejezetben.
(1) Zanchi "De coercendis haereticis" c. munkájában.
(2) "Bene tamen habet, quod nobis praesidet nauclerus; sub quo tuti a naufragio erimus, deinde quod non procul distamus a portu." Itt idézve Henry után e. m. III. 239. 3. jegyz.