II.
A diadal feléAz emigránsok jelentőségének növekedése. A választások. Fromment nyílt levelei. Az 1555. február 24-ei végleges döntés a kirekesztés jogának ügyében. Az újabb fordulat nem a régi genfiek megváltozását, hanem az új genfiek (emigránsok) térhódítását jelzi. Tömeges honfiúsítás. Ellenhatás. A május 16-ai zendülés. A perrinisták menekülése. A per. Bern a menekültek központja.
Többször esett már szó a genfi emigránsokról, azokról a beköltözöttekről, akik messze országokból ott, a Szent Péter közelében kerestek megnyugvást. Semmi sem mutatja Kálvinnak hatását annyira, mint azon körülmény, hogy a bevándorlás a reformátor napjaiban nem szűnt meg soha. A köztársaságban a pártok hullámzásainak közepette az ellenszenv sokszor fordult az "idegenek" ellen, az utóbbi években már maga a pap sem igen javasolta a beköltözést, de azért Kálvin városa mindig megtartotta vonzóerejét. Minden év, minden hónap új csapatokat hozott, amelyek dacoltak ellenszenvvel, gúnnyal, csakhogy hallhassák a noyoni tudóst. Az ötvenes évek elején, mikor a támadások a reformátor ellen megújulnak, még mindig tart a bevándorlás. "Sok embernek tiszteletteljes üdvözletét tolmácsolom, írja egy alkalommal Kálvin Melanchtonnak, mert a bálványimádás elől Franciaországból számosan menekülnek ide önkéntes száműzetésbe." (1) "Időmet vendégeknek szentelem, mondja egy másik, Farelhez írott levélben, akik naponkint nagy számmal utaznak erre át, vagy jönnek ide, hogy itt állandó lakozást vegyenek... ha legközelebb idejössz, a lakosságnak nagyfokú gyarapodását fogod észrevenni. Nagyon örvendetes jelenség ez, habár nekem sok munkát ad." (2)
(1) "Multi enim vitandae idolatriae causa ad nos in voluntarium exsilium ex Gallia profugiunt." Corp. Ref. XLI. 596.
(2) Uo. XLII. 134. l.A franciákon kívül olaszok jöttek nagyobb számmal, akiknek figyelmét a reformátornak Rómával szemben tanúsított magatartása ragadta meg. (1) 1551-től fogva külön istentiszteletet tartottak a Magdolna-templomban.
Valahányszor, mint az utóbbi években is, az ellenzék erőben gyarapodott és az egyházi szabályok ellen fordult, az emigránsokat is támadták. A népet azzal igyekeztek ellenük ingerelni, hogy nagy számuk miatt az élelmiszerek megdrágulnak; hellyel-közzel a politikai viszonyokat is fölhasználták. Ha majd számuk még jobban megnövekszik, így okoskodtak, úrrá lesznek Genf felett, s a bennszülötteknek nem marad egyéb választásuk, mint a saját tűzhelyüktől megválniok.
Bármilyen nagy volt is azonban időnként az ellenszenv, az idegenek nemes, türelmes magatartása az idők folyamán mérsékletre hangolta a genfieket, igen sok volt közöttük az előkelő származású és magas műveltségű ember. Alig volt protestáns város, mely annyi előkelő nevet mutathatott volna fel, mint Kálvin Genfje. (2)
A beköltözők előkelő műveltsége, külső fellépésük nem maradhatott hatás nélkül a város lakosaira. Az emigránsok hoztak magukkal előkelő modort, mindenekfölött pedig pénzt, s valahányszor az ellenzékiek izgatása alábbhagyott, a genfiek tudták az előnyöket is méltányolni, amellyel a beköltözések jártak. A háztulajdonosok jó pénzen adták bérbe a házakat, a városi pénztár pedig hosszú idők után megtelt, csak egyetlenegy esztendőben (1553-ban) 26-an vásárolták meg az emigránsok közül a polgárjogot.
Kálvin kezdettől fogva két irányban fejtett ki nagy munkásságot. Mihelyt a helyzet a városban éppen tűrhetetlen nem volt, széleskörű levelezéseiben mindenfelé ajánlotta az üldözött embereknek a Genfbe való költözködést, otthon pedig tőle telhetőleg támogatta a menekülőket. Már volt szó egyik-másik leveléről, amelyben az üldözötteknek a kivándorlást, illetve a Genfbe való költözést ajánlja. Mennyire a szívén viselte az ügyet az ötvenes években is,
(1) "Die Lemanstadt bot sich ihnen (értsd: den italienischen Emigranten) als nachste Zufluchtstätte dar, und der "ausgezeichnete Bischof v. Genf" wie sie Calvin in ihren Zuschriften wohl nannten, der so scharf und schneidend gegen den römischen Papst zu schreiben verstand, scheint auch für sie ... einen besonderen Reiz gehabt zu haben." Kampschulte e. m. II. 246.
(2) "Es gab ... in der prot. Welt keine zweite Gemeinde, die so viele adelige, vornehme, aristokratische Namen auszuweisen hatte, wie Calvins Flüchtlingemeinde in Genf." Uo.
arról tájékozást nyújt a többi között az a levél is, amelyet az 1553. év közepén egy franciához intézett. "Már régebben írtam volna, így ír a reformátor, de mindig azt hittem, hogy már jössz. Hosszú időzésed azt sejteti, hogy vagy mást gondoltál, vagy pedig valami akadály merült fel szándékod kivitele elé. Inkább óhajtanám az utóbbit, ha ugyan ez nem valami szomorú dolog volna. De az a sejtelem is bánt, hogy hátha másra határoztad magadat. Reménylem, ebben csalatkozom. Ha mégis így állana a dolog, igen kérlek, írd meg. Ha panaszra volna okod ellenem, én készen állok az engedelem-kérésre ... csak szabadíts meg bennünket az aggodalomtól, amely reánk nehezedik. Jól tudom, mennyi mindenféle előadódhat ott minden percben, ami tervedet meghiúsíthatja ... Ha azonban tanácsomra, vagy legalább kérésemre hallgatnál, kettőre kérnélek: ne hallgass hízelgő emberi szavakra, inkább szállj magadba s lelkiismeretedre hallgass, azután pedig bírónak és tanácsadónak dolgaidban egyedül az Istent válasszad. Nagyon jól tudom én, hogy a veled egyenlő rangban levő férfiak közül sokan a szerint igazodnak, ami nekik tetszésükre van. Nem számítalak azokhoz, akik elbódulva önmagukat keresik, de azt hiszem, nem lesz fölösleges a figyelmeztetés: légy önmagaddal szemben erős és óvatos." (1)
Még nagyobb és odaadóbb munkásságot fejtett ki a reformátor, mikor az emigránsok sorsának enyhítéséről volt szó; nemcsak enyhíteni igyekezett állapotukat, hanem lehetőleg kellemessé tenni. Minden alkalmat megragadott erre nézve. Magánbeszélgetéseiben szívesen terelte erre a térre a szót, prédikációiban, felterjesztéseiben a menekülők keresztyén védelmét sürgeti, magasztalja. A János evangéliumához írott magyarázatokat az 1553. év elején a tanácsnak ajánlván, erőteljesen szólal föl a menekültek érdekében: "Az Úr ezekben a viharos napokban, így szólt Kálvin a szindikusokhoz és tanácstagokhoz, Önöket választá ki, mint olyanokat, akiknek oltalma alá kell az ártatlanoknak, a jámboroknak menekülniök. Az Antikrisztusnak borzalmas, istentelen zsarnoksága elől menekülve, itt, Önöknél kell oltalmat keresniök. Az Önök falai között az Úr az ő nevének házat emelt, hogy itt tisztaságban dicsértessék". (2) Olyan megbízatás ez, amelynek teljesítésétől függ magának az államnak jövője és üdve, boldog a város, mely az
(1) Corp. Ref. XLII. 580. (Calvinus incerto.)
(2) Itt Kampschulte után idézve e. m. II. 250. l.
Istennek parancsolatát teljesíti: védelmező karjait felette kiterjeszti az Úr s megsokasítja felette áldásait.
A Westphal Joachim-féle támadások, a bázeli iratok, a Servet-ügy nyomán felmerült röpiratok, Bern ellenséges magatartása közepette a reformátornak barátaira, híveire óhajtottunk mutatni. Ott voltak ők a reformátor mellett, azoknak a soraiban, akiknek sorsát kezdettől fogva szívén viselte, akikért semmi fáradságtól sem riadt vissza. A kanonokok utcájában, a genfi papnak szomszédságában laktak hű emberei, sorsának részesei, a Budeus-testvérek, Caracciolo Galeazzo márki, IV. Pál pápa nagybátyja, Normandiai Lőrinc, Noyon egykori kormányzója, De Trie Vilmos, Colladon, a híres ügyvéd és annyian, akik tetteikkel, önkéntes száműzetésükkel igazolták, hogy a nagynevű papban az igaz hitnek felkent papját látják, érette minden áldozatra készek.
Az utóbbi időkben ellenzéki kormány állt Genf élén; mint minden kormány, úgy ez is vesztett idők folyamán népszerűségéből, a berni hajsza is sok embert gondolkodóba ejthetett. Bármint legyen is a dolog, tény, hogy már az 1554. évre a szindikusokat Kálvin hívei közül választották meg. (1) Egyszerre nagy változás állott be. Az emigránsok jelentősége növekedett, nyugalmasabb napok következtek be, mikor pedig a húsvét közeledett, nagy számmal jöttek a hívők az idegenből, hogy a Szent Péterben vegyék az úrvacsorát. Jobb napok következtek be a genfi papra is. "Helyzetünk – így ír Bullingernek, – eléggé nyugalmas most, habár még rendben nincsen minden. Az Úr megkönyörült azon a nyájon, amelyet különböző helyekről itt gyűjtött össze, az igaz, sokat kellett szenvednie, míg az ellenség az útból kitért. Vajha türelmünk meglágyítaná kemény szívüket! Bell kell látniok, hogy én a súlyos személyes sérelmeket nyugodtan tűrtem el. Semmi kétség: a büntetés, amelyet nem szűntek meg kierőszakolni a maguk számára, csak el van odázva, az Úr sújtani fog, hogy övéit megoltalmazza, mert javulásról odaát szó sem lehet. Mintha az itteni viszonyokról Franciaországban mit sem tudnának, a húsvéti ünnepekre temérdek ember özönlik mindenfelől, pedig a király őrsége a határokon ugyancsak sűrű, s helytartói buzgón teljesítik a kiadott parancso-
(1) Örömmel értesíti Blaurert Sulzer: "De Geneva eadem a Vireto adeoque et bibliopolis Genevensibus accepi, qui putant Calvinum cum suis rem factam in manibus habere quod et syndici creati sint hoc anno viri lectissimi et sanctissimi". Corp. Ref. XLIII. 75.
latot ... az ájtatos buzgóság legyőz minden félelmet, a jó emberek győzedelmeskednek minden akadályon." (1)
Az idők jele volt, hogy Fromment, az egykori Molard-téri prédikátor is megszólalt. Hosszú ideig hallgatott, sőt (valószínűleg felesége befolyása következtében) a reformátorral szemben magatartása nem volt éppen barátságos. Most, mikor az események előre vetették árnyékukat, visszagondolt a múltra és eszébe jutott, hogy valamikor az Isten neki is munkát adott az új épület fundamentumának megvetése körül. Emlékiratait ekkoriban írogatta, mielőtt azokat kiadta volna, két nyílt levelet tett közzé. (2) Az egyik a tanácsnak, a másik "az egész genfi népnek" szólott. Mi a jelentőségük e leveleknek? Ezekben volt először szó Genf hivatásáról és jelentőségéről az evangéliumi keresztyénség világában. Genf az új Jeruzsálem, mely a föld minden országából falai közé fogadja azokat, akik az Istent lélekben és igazságban óhajtják imádni. Genfnek jelentősége nagyobb, mint azt akár a legbuzgóbb honfiak sejtik, jelentőségének alapja az eszme, melyet képvisel, mely az idegeneket oda vonja, világtörténelmi hivatását ez jelzi. De Fromment észreveszi az anyagi előnyöket is, amelyeket hivatásának betöltése a város számára biztosít. Íme, a legutóbbi évek minden kétségen felül tanúbizonyságot tesznek arról, hogy azok, akiknek Genf lelkiismereti nyugodalmat adott, bőven viszonozták e jótéteményt: pénzükkel, műveltségükkel, erkölcsi tisztaságukkal hozzájárultak a városnak fölvirágoztatásához. Hasonlítsa csak valaki össze az új Genfet a régivel, amelyre a római egyháznak emberei reányomták a lusta és feslett életnek bélyegét, észre kell vennie az új áramlatnak áldásos mivoltát. De eltekintve minden anyagi előnytől, itt nagy hivatásnak betöltéséről, itt kötelességről vagyon sző. A kegyelem ezt a helyet, amelyen csudálatos módon emelte fel templomát, a bolyongó nyáj menhelyének választá ki, kiválasztá pedig minden érdeme nélkül, egyenesen a többség ellenszegülésének dacára. Vaksággal kellene megverve lennie annak, aki nem látná, mi a feladata és teendője a város minden hű fiának!
Fromment szavai nem voltak a pusztában kiáltónak szava, nem annyira az adta meg szóbanforgó iratainak a jelentőséget, hogy ki írta őket, mint inkább azon körülmény, hogy a genfiek ösztön-
(1) Uo. 94. l.
(2) "Deux Epistres preparatives aux hist. et Actes de Genève, composées par A. Fromment. A Genève 1554.
szerűleg érezték szavainak igazságát, az a sejtelem, amellyel Genf jövendő hivatásáról szólt, sok honfinak az önérzetét emelte, még ha oly kevéssé érdeklődött is egyébként az egyház ügyei iránt. Ez időtől fogva más szemmel kezdett az emigránsokra tekinteni a genfi, de emelkedett a reformátor tekintélye is.
Az új áramlatok között azonban még mindig ott állott egy régibb elintézetlen kérdés, mely 1553. szeptember 3-tól fogva előtérben állott. Berthelier ügyét a tanács, láttuk, nem annyira elintézte, mint inkább elodázta. Újra elő kellett kerülnie a dolognak annyival is inkább, mert Berthelier sem nyugodott: hangsúlyozta minden alkalommal a tanácsnak kizárólagos jogát a szóbanlevő tilalom ügyében. Az egyháztanácsnak forma szerint felmondta az engedelmességet, pedig a megváltozott viszonyok között ez reá nézve könnyen végzetessé is válhatott. Ám Berthelier ennyivel sem érte be, a benső meggyőződés hangján tett szemrehányást az elöljáróságnak amiatt, hogy erélytelen: gyönge kezéből, íme, kiesik a kard, amelyet az Isten az ő kezébe tett volt le.
Elszánt fellépése, őszinte, komoly szavai nem hangzottak el hatás nélkül.
Mindenki érezte, hogy annyi huzavona után végre jobbra vagy balra, de el kellett intézni a dolgot. Maga Kálvin is megunta, "nagyon kellemetlen volt nekünk, írja, folytonos bizonytalanságban lennünk, végül mi is szót emeltünk: vigyék dűlőre a dolgot". (1)
Sürgetésére végre olyanformán intézkedtek, hogy törje a fejét rajta a szűkebbkörű bizottság. Keresse a kifelé vezető utat.
Még ebben a szűkebb bizottságban is két párt volt, mert még ott sem fért egyeseknek a fejébe az, hogy szabad köztársaságban hogyan lehet olyan testület, mely a tanácstól, az államtól egészen függetlenül büntető jogot gyakorol. Valamikor, amidőn a római egyház "uralkodott", volt ilyesmire ugyan példa, de ez volt éppen az, mely óvatosságra intett, hiszen az egyház annak idején a lelki hatalom ürügye alatt minden szabadabb mozgást elfojtott. Ez okozott itt-ott aggodalmat. Még a Kálvinhoz közel álló férfiak között is voltak olyanok, akik az egyháztanácsnak szóbanlévő ítélkezési jogában azt a bizonyos első lépést látták, amely előbb-utóbb a régi útra vezet vissza.
Ezzel szemben mások egyszerűen az Üdvözítőnek rendeletére hivatkoztak, aki a kötés és oldás hatalmát az egyházra bízta. Vala-
(1) Corp. Ref. XLIII. 678.
mint a papság a világi hatóság alatt áll, úgy áll a világi hatalom is az Igének uralma alatt. Krisztus nélkül minden szabadság szolgaság.
Mind a két párt külön-külön kifejté érveit, megjelölte álláspontját. A munkálatok a tanács asztalára kerültek, de a dolog lényegileg alig jutott előbbre. Dönteni kellett. Szavazatra bocsátották a dolgot. Az általános áramlat az eddigi gyakorlatnak kedvezett. A többség az újabb zavaroktól irtózott. Határozatba ment, hogy az Ordonnance-ok szóbanlevő pontját úgy kell értelmezni s a gyakorlatban úgy kell alkalmazni, amint azt az egyháztanács eddig értelmezte és alkalmazta. Ebben az értelemben döntött később a nagytanács is.
1555. februárius hó 24-én értesíté Kálvin Bullingert a döntésről: "Hosszú küzdelem után végre az Úrasztalától való eltiltási jogunkat megerősítették." (1)
Az idézett levél még egy fontos dologról ad hírt: "Továbbá, így folytatta fentebbi értesítését Kálvin, a választások csöndben folytak le, a szindikusokat egészen a mi óhajtásunk szerint választották. Azt hiszem, a belső zavaroknak kora véget ért". (2)
Első szindikusnak a kálvinista eszmék régi hívét, az emigránsok mindenkori barátját: Lambert Jánost választották meg. A szóbanlevő tisztújításnak jelentőségét növelte az, hogy a tanácstagok egy részének a megbízatása ebben az időben lejárt s hogy a megüresedett helyeket túlnyomóan a Kálvin híveivel töltötték be. Mintegy harminc perrinista bukott ki és adta át helyét azoknak, akik az új rendnek hívei valának.
Ha ennek a gyökeres változásnak az okait keressük, találunk némi támpontokat. A választásokat megelőző döntés nem kis mértékben éleszté a reformátor híveinek reménységét és bátorságát, de tény (amiről már az előzmények során is szó volt), hogy a berniek magatartása a genfi egyháznak papjával szemben nem csekély mértékben adott lökést az új áramlatnak.
A diadal jelentékeny volt, de semmi se biztosította az állandóságát. Köztársasági államban minden a választásoktól függ, ezeknek pedig nem ritkán előre alig látható rokonszenv, ellenszenv
(1) "Tandem post longa certamina ius excommunicationis nobis confirmatum." Corp. Ref. XLIII. 444.
(2) Uo.
ad irányt. Szóval a hullámzás nagy. Kálvin valami maradandóbb, szilárdabb alapot keresett.
Jól ismerte Kálvin e hullámzást, ez volt főleg az oka annak, ami miatt valamikor irtózott a Genfbe való visszatérésnek a gondolatától. Mit is írt valamikor (1540. Október 21-én) Farelnek? Egészen "szíve mélyéig" megborzad, valahányszor a visszatérés szóba kerül. Milyenek a genfiek? "Legnagyobb részük olyan, hogy sem én nem férek meg velük, sem ők velem." (1)
Tizenöt év múlt el azóta, és ez a tizenöt év az ő aggodalmait igazolta.
Újabban nagy fordulat állott be. Ez igaz, de ez a fordulat a reformátort éppenséggel nem ragadta el felettébb. Egy dologgal tökéletesen tisztában volt: az 1555-ös választások nem a régi genfiek megváltozását, hanem az új genfiek térhódítását jelezték. Az utóbbi esztendőknek nyugtalansága kimeríté a pártokat, amihez hozzájárult, hogy a sok vészkiáltás, amellyel némelyek az idegenek bevándorlását kísérték, üres lármának bizonyult. Azzal is tisztában volt a reformátor, hogy a régi genfiek éppenséggel nem fogják szótlanul tűrni a kudarcot. Az utóbbiak tényleg nagyon el voltak keseredve, Perrin pl. a választások után a tanácsban nem is jelent meg. Minden jel arra mutat, hogy a megbukott párt rövid idő alatt szervezetten fog megjelenni, minden alkalmat fel fog használni a támadásra. A pillanatnyi csend csak a készülőben levő vihart jelezte. Kálvinnak készülnie kellett, ha a sikert tartósan biztosítani akarta.
Az újabb áramlat Fromment leveleivel, a tanácsnak döntésével egyetemben az emigránsok jelentőségét emelte, az utóbbiak pedig ismét a választásokra folytak be döntően. Szinte önkéntelenül feltárult az út, amelyre a kormánynak lépnie kell, ha a nagyobbmérvű hullámzástól magát biztosítani akarja. Világos volt, hogy minél jobban növekszik az új genfiek befolyása az államban, annál biztosabb lesz az új kormánynak állása és jövője. Ez van hivatva megadni azt a bizonyos súlypontot az állam hajójának, mely azt a nagyobbmérvű ingadozástól megmenti. Mi a legsürgősebb feladat? Minél több emigránst felvenni az alkotmány sáncaiba. Igaz, hogy ez az összeütközés óráját siettetni fogja, de legalább tisztul a láthatár.
(1) "Neque ipsi mihi tolerabiles erunt, nec ego ipsis." Uo. XXXIX. 91. l.
A refugié-k száma ekkoriban már nagy volt, (1) de polgári joga aránylag kevésnek volt. A reformáció befogadása óta mintegy ötszázan nyerték el ezt; ez a szám a város akkori lakosainak számához képest tekintélyes volt ugyan, de mégsem állott arányban a beköltözöttek számával, még kevésbé volt elegendő arra, hogy egy kormánynak tartós, biztos támaszt nyújthasson.
Óvatosan fogtak a tervnek keresztülviteléhez, az első folyamodványok és azok kedvező elintézése nem keltett sehol aggodalmat, végtére is pénzt hozott a konyhára; pénzre pedig mindig szükség volt, akkoriban különösen, mert az előbbi években az erődítmények tatarozása sokba került, s a Bázel városától felvett kölcsön terhelte a pénztárt. Mikor azonban a polgárjogok megvásárlása kissé szaporábban megindult, s azt az intézők jó részével simán elintézték, felébredt a gyanú, itt-ott tisztában voltak a számítással. Az ellenzék összefogott. Azzal az indítvánnyal állott elő: mondja ki a tanács, hogy az új polgárok polgári jogaiknak tényleges élvezetébe csak tíz esztendőnek leforgása után léphetnek. Az indítvány nem találta készületlenül a kormányt. Lambert János, az első szindikus szólalt fel ellene, szólott higgadtan, erélyesen – s az indítvány kisebbségben maradt. A legközelebbi napokban még többen nyertek, illetőleg vásároltak polgárjogot. (2)
A többszörös kudarc végképpen kihozta az ellenzék embereit a sodrukból, megint megkezdődtek a régi izgatások az "idegenek" ellen. Kik ezek? nagyobbrészt franciák, idegen országnak alattvalói, idegen érdekek képviselői. Veszedelmes játékot űz a kormány a legnagyobb érdekekkel! Ilyenforma beszédek folytak s a hevesebb emberek magukat is izgatták. Itt-ott olyan jelenetek játszódtak le, hogy a mérsékeltebbek még az ellenpártban is gondolkozóba estek. Hudriot du Molard, a kiváló jogász és érdemekben megőszült polgár, aki sohasem tartott a túlzókkal, azt hitte, jó szolgálatot tesz a közügynek, ha közbelép, és amennyire lehet, az ellentéteket kiegyenlíti. Május 13-án több polgárnak kíséretében megjelent a kistanács előtt és előtárta aggodalmait. Nyugtalanság van a városban, ilyenformán beszélt, amiatt, hogy a polgárjogot az utóbbi
(1) "Schon bildeten die Fremden um diese Zeit beinahe die Hälfte der Bevölkerung von Genf." Kampschulte e. m. II. 258.
(2) Április és május havában csaknem mindenik tanácsülésben vettek föl új polgárokat: április hó 19-én hármat, 21-én nyolcat, 25-én tizenhármat, május 2-án hetet, 9-én tizenötöt. Jegyzőkönyvi feljegyzésből közli Kampschulte e. m. II. 260. 3. jegyzet.
időkben nagyobb mértékben kiterjesztik az idegenekre. Hangsúlyozta, hogy a jelenség, a polgárok izgatottsága figyelmet érdemel.
Az öreg jogász előterjesztéseit nem igen vette figyelembe a kormány, dacára annak, hogy ismételten még nagyobbszámú polgárnak kíséretében előadta aggodalmait, sőt utóbb még hevesebb szóváltásokra is került a sor.
A történtek után az ingerültség fokozódott és általánosabb lett. A legképtelenebb hírek kaptak lábra: az idegenek fegyvereket rejtegetnek, a kormány hozatta azokat. A terek benépesültek, szenvedélyes kiáltások hallatszottak. Aggodalommal nézte a dolgokat a reformátor, május hó 15-én Farelhez intézett levelében csak igen röviden, de erőteljesen szól a zavarokról. "Igen kérlek, imáidban emlékezz meg rólunk, sokat hallgatással mellőzök itt, hogy ok nélkül gyötrelmet ne okozzak neked." (1)
Az indulatok tért kerestek, ahol szabadon tombolhatnak. Május 16-án estefelé igen nagy volt a csődület. "Halál a franciákra!" "Halál az árulókra!" – ezek és hasonló kiáltások hallatszottak mindenfelől. Egyszerre, szinte ösztönszerűleg, arra indult a tömeg, ahol a szindikusok laktak. Auber szindikus, midőn az egyik rendetlenkedőt le akarta tartóztatni, a tömeg ellenállott, így kiáltottak: "Nem fog elmenni!" A csődület nőtt. "Halál az árulókra!" Perrin Aubert szindikusnak a pálcáját megfogta, majd meg Bonna szindikus pálcáját elvette. A hatóság tapintatos és erélyes fellépése mellett az volt a legnagyobb szerencse, hogy az emigránsok nem mutatkoztak. Choisy a mozgalmat elemezvén, erre a következtetésre jut: "Világos, és a tudósítások figyelmes olvasása arról győz meg, hogy a május 16-ai zavarok könnyen fajulhattak volna véres lázadássá. A hatóság tekintélyét súlyos sérelem érte." (2)
Kálvin leveleiből megismerjük a részleteket. Nem lehetetlen, hogy ő nagyon is sötét színben látta a mozgalmat. "Kicsi híja, úgymond, hogy egy éjszaka mindnyájunkra romlást nem hozott." (3) Az elégületlenek a legkétségbeesettebb eszközökhöz nyúltak. Nem fegyverezték fel ugyan a rabszolgákat s a börtönök lakóit a társadalom ellen, mint elvrokonaik valaha, amikor még rabszolgák voltak. Nem, ezt nem tették meg, azon egyszerű okból, mert ezt nem tehették, de megtettek mindent, amit megtehettek. A
(1) Corp. Ref. XLIII. 617.
(2) E. m. 178. l.
(3) Corp. Ref. XLIII. 640.
csavargókat, a söpredék népet összeszedték, megvendégelték, azután odavezették őket a tetthelyre, hogy fütykösökkel mentsék meg a hazát. Istennek kegyelme s a hatóság bátor magatartása menté meg a várost.
Ez a levél, melyben a reformátor barátját, Bullingert a történtekről röviden értesíti, nem elégíté ki a zürichi papot, bővebb értesítést kér, mire Kálvin nagyon kimerítő levélben tájékoztatta barátját. Ebbe bele kell tekintenünk, mert úgy a reformátornak felfogását, mint a korabeli Genfnek viszonyaira nézve jellemző részleteket foglal magában.
Kálvin szerint minden zavarnak oka Perrin és elvtársa, Vandel, afféle két, anyagilag és erkölcsileg züllött alak, akik azelőtt embert praktikákkal az intéző hatalmat kezükbe ragadták, és azt ugyancsak ilyen módon gyakorolták. Uralmuk párturalom volt, az igazságot a bűnösnek hatalmához szabták. A kis ember számára gyors volt az igazságszolgáltatás és szigorú, a befolyásos emberek dolgairól hallgattak. "Szinte hozzátörődött már mindenki e rabszolgasághoz." Világos, hogy ezeknek a szemében az egyházi fegyelem szálka volt, ebből a körből indult ki a támadás az egyházi törvények ellen, innen indult ki annak idején a Berthelier-féle vállalkozás.
A svájci városok felelete kissé lehűtötte buzgalmukat, de csak új alkalomra vártak. Várakozásukban csalatkoztak, a legközelebbi választások idejében kisebbségben maradtak, időközben az egyházfegyelem kérdését is tisztázták, "megkaptuk a többséget". "Miután pedig nyilvánvaló dolog volt, hogy a mi megbuktatásunkat forgatták fejükben mód nélkül, a tanács zabolátlanságuknak megfékezése céljából a legjobb eszközt vette alkalmazásba: a francia menekültek közül azoknak, akik már régebben laknak itt s akiknek nemes érzülete ismeretes, szám szerint mintegy ötvennek, polgári jogot adott." Az elégületlenek érezték, hogy ez az áramlat kitűzött céljukat már előre is meghiúsítja. Nekiláttak az izgatásnak, megnyerték a főbírót is, (1) aki több ízben vezetett küldöttséget a tanács elé ("hajósokból, halászokból, csaplárosokból, lacikonyha-szakácsokból s hasonló férfiakból állott a nemes bizottság"). A tanács méltóan felelt: csak kötelességét teljesíté és jogával élt, midőn érdemes és derék férfiakat vett föl a polgárok soraiba, egyébként megígérte, hogy az ügyet a kétszázak elé terjeszti,
(1) Az említett Hudriot du Molard.
de nem hallgatta el neheztelését amiatt, hogy a küldöttség vezetője ilyen dologba keveri magát.
Így állottak az ügyek, midőn a vezetők munkához láttak. Nagy ebédet adtak, azután meg vacsorát. "A vezérek külön étkeztek, Vandel fizette az ebéd költségeit, Perrin meg a vacsorát adta. Hírnökök járkáltak ide s tova."
Kálvin kiemeli, hogy amikor az egyik szindikus pálcájával (méltóságának jelvénye) megjelent, őt magát is megtámadták, sőt Perrin magát a pálcát is elvette tőle. "Egész tömeg állott fegyverben, mindenfelől azt kiáltották, hogy a franciákat, akik a várost elárulták, meg kell ölni." Szerencsére senki sem jelent meg közülük.
A szóbanlevő zavarok előzményeire és tulajdonképpeni céljára nézve nagyon különbözők a vélemények, Kálvin maga a mozgalmaknak közvetlen tanúja, mint láttuk, azt mondja, hogy gonosz kezek napokon át szították a tüzet és előkészítették a támadást. Igaz, nem volt nagyobb vérontás, de ez "az Isten csodája"). (1)
Vannak, akik semmi jelentőséget nem tulajdonítanak az egésznek. Olyan népcsődület volt némelyek szerint, aminő Genfben éppen nem volt ritkaság. (2) Nem hiányoznak olyanok sem, akik azt állítják, hogy az egészet a kálvinista-párt csinálta uralmának biztosítására. (3) Ez utóbbit bízvást figyelmen kívül hagyhatjuk, (4) ámde még mindig ott marad a két, egymással ellentmondó vélemény. Melyik a tárgyilagosabb? A mozgalom előzményei, lefolyása azt mutatja, hogy az afféle állítás, mely szerint a május 16-ai zendülés csak holmi ártatlan csetepaté, mely veszedelmes nem is akart lenni – nemigen állhatja meg a helyét. Erre nézve legalább is több érvre lenne szükség, annyival is inkább, mert a reformátor, az események közvetlen tanúja, tényekre hivatkozik. Szerinte a zavarokat előkészítették. Fentebb érintett levelében Bullingernek idevonatkozólag ezt írja: "Perrinnek egyik híve, aki hozzá közelebb állott, mint bárki más, ezt vallotta: Az összeesküvés két vezére a zavarok előtt négy vagy hány nap előtt így szólott egymás között: Minek várnánk? Ugyancsak meglakolnánk később gyávaságunkért. Három teljes esztendeje dolgoznak már ellenségeink
(1) "uno Dei miraculo factus fuit impiorum impetus". Corp. Ref. XLIII. 681.
(2) Így Kampschulte: "ähnliche Vorgänge hatte man in Genf zu haufig erlebt und wieder vergessen." E. m. II. 264.
(3) Galiffes és Bolsec e nézetéhez Kampschulte sem tud csatlakozni. ("Eine Ansicht die in dem Ganzen einen Coup d'etat der calvinischen Partei erblickt.") Uo.
romlásunkon. Meg kell őket előznünk. Pompás ürügyünk van, azzal állhatunk elő, hogy az állam érdekeit sérti a tömeges polgárosítás. Arra el lehetünk készülve, hogy a kistanács nem fog reánk hallgatni, éppen úgy, mint a nagy. Mit teszünk? Apellálunk a népre. Ez csak úgy özönlik majd felénk a szindikusok ellenére is. Párthíveink fölizgatják a sokaságot, minden nehézség nélkül kiszoríthatjuk az útból az ellenséget. Csak mernünk kell, a diadal bizonyosan a mienk". (1)
Hosszabb ideig maradtunk a kérdésnél: elő volt-e készítve a májusi zavargás, vagy nem? Miért kellett szemügyre venni a zendülésnek okait és esetleges jelentőségét? Azért, mert e mozgalom kihatásában nagy következményeket vont maga után. A szerencsétlenül kezdett és még szerencsétlenebbül alkalmazásba vett vállalkozás végképen megpecsételte az ellenzék sorsát. A kormány kérlelhetetlenül járt el. Mármost, ha a májusi zavargás (Kálvin szerint: összeesküvés) csak afféle csődület, "amilyen ott Genfben igen gyakori dolog", akkor a kormány eljárása igazságtalan: egy csődületből fegyvert kovácsolt a hatalom birtokában az ellenfél eltiprására. Ámde egészen más formája van a dolognak, ha az összeesküvés: összeesküvés, mégpedig a javából, ha megfontolt terv szerint irányult a törvényes rendnek felforgatására, a többségben levő pártnak megsemmisítésére. Hogy is alakul ez utóbbi esetben a dolog? Az összeesküvők (a perrinisták) abba a verembe estek, amelyet másoknak (a kálvinistáknak) ástak volt. Az összeesküvés bűnéből mit sem von le az, hogy nem sikerült.
A zavarok után a hatóság bizonytalanul nyúlt a dologhoz. Mi történhetett a háttérben? Ki tudna róla számot adni? Annyi bizonyos, hogy a hatalmon állóknak az első napokban tanúsított ingadozása, későbbi erőteljes határozottságával ellentétben áll. Május 23-ig semmi különösebb dolog nem történt. A jelzett napon két embert fogattak el. Május 24-én a kistanácsban maga Perrin is jelen volt, itt szóba került a dolog, nevezetesen, hogy a szindikus pálcájának elvétele által főbenjáró bűnt követett el. Még ugyanazon a napon egybegyűlt a nagytanács is. Perrin itt szót emelt. A mozgalom okaira akarta terelni a figyelmet. Veszedelmes vállalkozás, így szólalt, pártérdekből ilyen eszközt (tömeges hon-
(1) "Hoc ille Perrino intimus et fere individua eius umbra, quater repetivit." Corp. Ref. XLIII. 648.
fiúsítást) alkalmazásba venni. Ne üldözze a hatóság azokat, akik végtére is érdemeket szereztek a város körül, s most, mikor egy nemzetből annyit honfiúsítanak, az idevonatkozó régebbi határozatokat ajánlják a kormány figyelmébe. Lambert János, az első szindikus válaszolt. Feltűnő lehetett, hogy a beszédet úgy olvasta fel. Ez a beszéd, afféle alaposan kidolgozott vádbeszéd, megrendítette Perrint. Eltávozott, de sietve elhagyta magát a várost is. Kálvin szavai szerint "midőn Perrin látta, hogy merényletét felfedezték, három emberével együtt futásban keresett menedéket". (1)
Végzetesebb dolgot az adott körülmények között nem is cselekedhetett. Cserbenhagyta az egész pártot, mely a legválságosabb helyzetbe került. Menekülése a mérsékeltebbeket is megingatta, elevenebb színt kapott a gyanú, mely szerint nagy és veszedelmes volt az összeesküvés. "Hajszálon múlt, hogy az egész város el nem pusztult." Tudni vélték, hogy az "istentelenek" a tanácsnak kitűnőbb tagjait s a franciákat mind le akarták gyilkolni. "A nagytanács, írja Kálvin, a ténynek szörnyűségén méltó haragra lobbanván, elhatározta, hogy szigorúan megbünteti az összeesküvés részeseit, s a kistanácsot, amely ez ügyben eljárni hivatva van, a legerélyesebb intézkedésekre szólítá fel." (2)
A legrosszabbul jártak persze a foglyok. Az akkori idők embertelen eszközeivel minél több és részletesebb vallomást igyekeztek tőlük kicsikarni.
Perrint és elmenekült társait megidézték. Május 28-án, az akkori idők szokása szerint, trombitaszó mellett a főtereken kihirdették az idézést, "tizenöt napon át megismételték ezt". A menekültek menlevelet kértek. Ezt megtagadta a hatóság. "A lehető legesztelenebb dolog lenne, írja Kálvin, ha úgyszólván különös kiváltságban részesítenék őket, a törvényes eljárás felfüggesztésével." A távollevőkre június 3-án mondották ki az ítéletet: Perrint fővesztésre s előleges megcsonkításra (jobb kezének a levágására, mert azzal érinté a szindikus pálcáját) ítélték.
A foglyokra került a sor. A vizsgálat komolyan folyt, a mozgalmaknak főbb vezetőit (3) halálra ítélték.
Rémes hírek terjedtek mindenfelé: álígéretekkel és kínpaddal
(1) Uo.
(2) Uo.
(3) A két Comparet testvér, De Genève Kolozs, Berthelier Ferenc, az elmenekült Berthelier Philibert testvéröccse.
kényszerítették a vádlottakat a vallomásra, amihez hozzájárult, hogy az elítéltek a vérpadon vallomásaikat visszavonták. Még egy szerencsétlen eset is növelte a nyugtalanságot és adott sok híresztelésre okot, növelvén mindenütt az elkeseredést: a kivégeztetések alkalmával (a hóhér ügyetlensége miatt) olyan rémes jelenetek játszódtak le Genfben, mint annak idején Budán a szerencsétlen Hunyadi László kivégeztetése alkalmával.
Mindez együttvéve és egyenkint a legkülönbözőbb hírekre adott alkalmat, terjedt a gyűlölet nem annyira bent, mint a vidéken a genfi kormány ellen mindenfelé.
Mennyiben tartozik mindez ide? A támadások Kálvin ellen irányultak elsősorban. Azzal vádolták, hogy a kínzókamrákban megjelent, vezette a vallatásokat (csigákon húzták fel a vádlottakat, köveket kötvén lábaikra) és úgy gyűjtötte a vallomásokat. Ezek a vádak igen széles körben voltak elterjedve és Isten a megmondhatója, mennyiféleképpen kiszínezte azokat a képzelet. Olyan határozottsággal beszéltek a genfi históriákról, hogy még a reformátorok barátai is megdöbbentek. Nem a legközelebb állókról Farelről és Viretről szólunk: ők rendületlenül állottak nagynevű barátjuk mellett, hanem a távolabb állókról.
Nem csoda, hogy Bullinger komolyan kérdést intézett a genfi paphoz e tárgyban: feleljen lelkiismeretesen arra, mi igaz e híresztelésekből, nevezetesen adjon kimerítő választ a foglyok meglátogatása, az erőszakos vallatások s a vallomások visszavonása ügyében.
A vádakat hallottuk, mi sem méltányosabb, mint hogy őt magát is meghallgassuk.
"Jóllehet soraid, így kezdődik a kívánt válasz, elég kellemetlen hírt hoznak: mert rágalmakról beszélnek, amelyeket ellenem szórnak, mégis szívesen olvastam azokat, legalább alkalmat nyújtanak nekem a védekezésre. Mindent persze, amit napról-napra kifundálnak, meg nem cáfolhatok. Legnagyobb részük annyira sületlen, hogy szinte nevetségessé tenném magamat, ha ellenük magamat védelmezgetném."
Mit beszélnek széltében az emberek? Azt, hogy szegény ördögöket csíptek el, kínzópadra vonszoltak, ahol ők kínjukban vallottak, de aztán a vallomásokat visszavonták, mégis kivégezték őket.
Mi az igaz mindezekből a híresztelésekből s első sorban, mi része vagyon neki mindezekben? Erre nézve a genfi pap ezt
írja: "Az igaz, az elítéltek előbbi vallomásaikon valamit módosítottak, a többire nézve a dolgokat ítéld meg magad a következő tényekből: sohasem voltam jelen a kihallgatásokon, s jóllehet az egész eljárás vezetőjének engem állít oda a világ, kijelentem, hogy a földnek leghitványabb embere legyek, ha én ebben a dologban valaha akárcsak mint tanácsadó is szerepeltem. (1) Igen, a börtönbe elmentem, de nem azért, hogy aztán valamit a bíráknak besúghassak, hanem elmentem azért, mert a foglyok hívattak, miután erre engedélyt nyertek".
Ami a tortúrát illeti, a reformátor e tárgyban így nyilatkozik: "Hitelt érdemlő emberektől kérdezősködtem ez irányban, az ő közleményeik alapján bizalmasan erősíthetem előtted, hogy a vádlottakat, akik ellen súlyosan terhelő vallomások merültek fel, szigorúbban nem kezelték: a kötélen a földről egy kissé (2) felemelték őket. Egyenlő értelemmel azt állítják, hogy a kínzóeszközöket tulajdonképpen csak megmutatták nekik".
Bőven szól a reformátor magáról a vádról, a két Comparet testvérnek viselt dolgairól. "Köztudomású tény, melyet sok tanú megerősített, hogy ez a két ember ok nélkül, kivont karddal rohant az őrségre, azt kiáltozta; hogy ellenséges csapatok rejtőzködtek egy tanácsosnak a házában, a franciák a várost elárulják. Kiáltásaiktól visszhangzottak az utcák. Mindketten Perrin és Vandel társaságában vacsoráltak, miközben embereiket titokban szanaszét küldözték. A zavarok kezdetén sokan tódultak hozzájuk... Az összeesküvés kézzelfogható. Kérdem, nem volt-é a hatóság kénytelen hozzányúlni a szigorúbb rendszabályokhoz, különösen ha tekintetbe vesszük a vádlottak fölényes, gúnyos magatartását?" Kálvin részletezi a május 16-ai eseményeket: "Gonosz fickók suttognak, követ dobnak arra, aki véletlenül szembe jön, a másik kettő kardot ránt. Hát elnézhette mindezt a hatóság?"
A tárgyalás folyamán részletek kerültek napvilágra. Ezek az emberek "egy alkalommal egy kirándulásra elkísérték Perrint, mindenféle gonosz beszédeket folytattak vele. Elérkezvén a határkőhöz, mely Genf és Bern között áll, hova Perrin mezei jószága már csak egy kőhajításnyira van, itt Perrin így szólt: milyen pompás menedékhely lészen ez a bajtársak számára!"
(1) Corp. Ref. XLIII. 830.
(2) "Ad funem ligatis brachiis e terra non multum attollerentur." Uo. Persze ez a "non multum" relatív, és itt-ott megjegyzésre ad okot. Lásd e levélbez csatolt 7. jegyzetet "Non multum! Haec ita effert ac si etiam plura probasset".
A börtönökben tett látogatásokról, a foglyok nyilatkozatáról így tudósít a reformátor: "Mikor kérésükre hozzájuk mentem, mindezt külön-külön megvallották, mégpedig egészen önkéntesen. Most pedig azt hajtogatja a világ, hogy a kínzások súlya alatt vallottak csupán! Én készakarva kerültem a dolgot, nem akartam, hogy azt gondolják, mintha én furfanggal akarnák belőlük valamit kivenni".
A fősúlyt akkoriban a foglyok visszavonó nyilatkozataira fektették. (1) Kálvin erre nézve így tájékoztat: "A halálos ítélet kimondása után mintha valami őrület fogta volna el őket, tagadni kezdtek, ám a fődologra nézve akkor is megmaradtak előbbi vallomásaik mellett. Én a testvérek (2) egyikétől az egész nép előtt megkérdeztem, vajon nekem önkényt nem azt mondotta-é, ami az aktákban van, midőn erre igenlőleg válaszolt, e kérdést intéztem hozzá: vajon én fenyegetésekkel, ígéretekkel bírtam-e őket a vallomásra. E kérdésre így felelt: "Éppenséggel nem!" Erre én azt mondám: "Hát akkor mire való mindez? Minek vonsz most egyet-mást vissza abból, amit önkényt megvallottál?" A másik valami keveset visszavont, de inkább a tanúkat kárhoztatta. Így kiáltott a nép felé: "Íme az áruló Perrinnel való pajtáskodásnak jutalma!" A harmadik az ítélet kimondása után azt állítá, hogy vallomása, amit előttem és Viret előtt önként tett és esküvel megerősített, nem igaz és nem szabad. Ez a vallomás azonban olyan bűnre vonatkozik, amellyel a bírák nem is vádolták. De voltak olyan dolgok is, amiket vissza akart szívni, amiket ama két testvér állandóan a szemébe mondott és amik mellett ők megmaradtak. Ami a negyediket illeti, nem tagadta, hogy egy ismeretlen embert, akit franciának nézett, kődobással földre sújtott. Erre több tanú bizonyította, hogy oda nyilatkozott röviddel azelőtt, hogy nincsen más hátra, fegyvert kell fogni, gyilkolni s így kell a franciák jogszerzésének gátat vetni. A városi éremöntő segédek, akiknek élén állott, elmondták: az előző évben hamis ürügy alatt a tanácsházba vezette őket, valami csődülés szervezése végett Farel ellen, azóta sem hagyott föl új meg új lázongási tervek koholásával és ez az ember most azt kiabálta, hogy semmi jogtalan összeesküvés nem
(1) Kampschulte is bővebben foglalkozik azzal, mit vontak vissza a foglyok. E. m. II. 275. l. Itt Kálvin részletesebb nyilatkozatának a meghallgatása méltányos.
(2) Comparet.
volt! Azelőtt azt mondá nekem, hogy gonosz élete miatt megérdemli a vérpadot, mert az Úrnak nincsen más eszköze, amellyel Őt bűnbánatra bírja. Mikor én praktikáit láttam s előbbi szavaira hivatkoztam, így szólt: az Isten ellen sokat vétkezett, de a város ellen nem. Általában ezt hangoztatta, mindegyiküknek az levén célja, hogy a honárulás vétkét magukról elhárítsák. De beszélhettek, amit akartak, maguk a tények szóltak ellenük. Senki se volt közöttük, aki a vádak legnagyobb részét hallgatagon el ne ismerte volna, egyik-másik pontban változtattak vallomásaikon, de úgy, hogy egymásnak hitelre méltóságát megtámadták".
Előttünk áll főbb vonásaiban a kívánt nyilatkozat. A dolog természeténél fogva az a vád, amelyre nézve Bullinger is kérdést intézett a reformátorhoz, abban csúcsosodik ki, részt vett-é a perben, a kihallgatásokban? Erre nézve a reformátor világosan felelt: sohasem volt jelen a kihallgatásokon, tanácsot nem adott senkinek, a foglyokat csak ezeknek kifejezett kívánságára látogatta meg.
Egyébként a levél kétségtelenül azt bizonyítja, hogy az ítéletet igazságosnak tartja, az ő szemében az összeesküvők törekvése, amellyel az emigránsok befolyását megakadályozni törekedtek: bűn, ellenszegülés az Isten akaratával szemben. (1) Mikor pedig erről van szó, a reformátor következetessége szinte zord, akár csak ott a Szent Péterben, mikor a parancsolatról és az embernek engedetlenségéről beszél. Egy kétségtelen: szavai, magatartása mindig legbensőbb meggyőződésének tolmácsa: "abban, amit az Úr tilt, amit az Úr parancsol, így szól, abban meg nem ingat engem ennek az egész világnak a megütközése sem". És Kálvin a frázist nem ismeri.
Láttuk a pert annak idevonatkozó részleteivel, de egy tényt még éppen a reformátor magatartásával kapcsolatban megemlítés nélkül hagynunk nem szabad. Azon a napon, amikor az elítéltek a vérpadra léptek, Genf népe borzalmaknak volt szemtanúja a bakó ügyetlenkedése miatt. (2) Kálvin ebben is az Istennek akaratát látja. "Meg vagyok róla győződve, írja Farelnak, hogy a hóhér
(1) "Parce que à son sens, les efforts des Libertins contre l'influence des réfugiés constituent un mépris de la valonté de Dieu, une rebellion contre sa loi." Choisy e. m. 183. 1. j.
(2) Szörnyű dolgok történhettek, mert a tanács felháborodásában a hóhért száműzetéssel büntette.
kezei alatt ... az Istennek ítéletéből szenvedtek hosszú gyötrelmeket." (1)
A május 16-ai és a vele kapcsolatban levő események egész korszakot zárnak le. Megállhatunk. A lefolyt tizenöt esztendő a küzdelemnek kemény esztendeje. A képek, amelyek ezalatt az idő alatt elvonulnak a szemlélő előtt, nem vidámak, az erők mérkőzése sohasem vidám, inkább tragikus. A reformátor ideálokat hozott magával annak idején. Lehetett ez az eszme (az emberi viszonyokat tekintve) merész és nagy, de az bizonyos, hogy a pap reátette életét. A temérdek ellenkezéssel (betegségeit nem is említve) küszködő ember csak egy pontra néz ("ni deçà, ni delà"), arra, amire életét tevé, arra, amit lelkiismeretében jónak és üdvösnek talált. Akadályok merülnek fel? Az emberek megütköznek? Ilyesmi csak a kicsinyeket hangolja a megalkuvásra (bizonyos százalék erejéig engedményt tévén). Nem így az erős. "A gyalázattal, amelyet reám szórnak a szemtelen, mérges nyelvek, csak dicsekedni tudok, mert amit reám mondanak, az Isten és az ő angyalai előtt kedves." (2) Egy pontra néz. Engedelmeskedik. Engedelmeskedik, nem félig-meddig, hanem egészen, engedelmeskedik, holott egyéni hajlandósága, egyéni érdeke mást javasol. Már közel van eszméi győzedelméhez, amikor így szól: "Valóban olyan szívesen rejteném el magamat valamelyik szögletébe a világnak... de helyünket igenis megálljuk, mert tudjuk, hogy bennünket nem a vak eset vitt bele ezekbe a viharokba". (3)
A küzdelmekben sebeket okozunk és sebeket kapunk. Az időnek gyermekei azután formálnak ítéleteket, mondván: itt és ott okosabban cselekedhetett volna. De akár fogalmazunk ítéleteket, akár nem, az igazság mindvégig megáll: A legokosabb okosság mindig az, amelyik a lelkiismerettel egybehangzik.
Kálvin munkájában kifogásolni valót találhattak (találtak is) idők folyamán, az evangéliumi szeretet elve is megsérült az ádáz, élire állított harcban (éppen úgy, mint minden háborúban), de az kétségen felül áll, hogy a genfi reformátor bámulatos erőkifejtésé-
(1) "Et certe mihi persuasum est, non absque certo Dei iudicio sub manu carnificis praeter iudicum sententiam ambos (kettőnek a kivégzése volt különösen rémes) longum cruciatum pertulisse." Corp. Ref. XLIII. 693.
(2) "Nihil in me infamant nisi quod Deo et angelis probari scio." Corp. Ref. XLIII. 812.
(3) "Scimus non fortuito accidere, ut tantis procells iactemur." Uo.
ben tekintetét nem magára, hanem az egyetemesre, az általánosra irányozta, engedelmeskedvén a Legnagyobbnak.
Az utóbbi eseményeket tartva szem előtt, az a kérdés, vajon a kálvinista párt enyhébb eszközökkel nem érhetett volna-e célt, mert hiszen kétségtelen, hogy az, ami Genfben végbe ment, siralmas. A viszonyoknak mérlegelése arról győz meg, hogy az adott körülmények között azt a bizonyos középutat megtalálni nehéz volt. Számolni kellett azzal, hogy a perrinisták minden talpalatnyi téren, ahol lábukat megvethetik, folytatni fogják az élethalálharcot. Vagy győznek, vagy nem. Az előbbi esetben a Genf kiépítésére irányuló törekvés megbukik, az utóbbi esetben a benső küzdelem megbénítja az előhaladást. "A perrinisták győzelme, mondja egy genfi historikus a minap megjelent munkájában, útját szegte volna annak, hogy Genf dicsőséges szerepét mint biblikus teokratikus város, mint menhely s mint a református protestantizmus anyavárosa betöltse. Rövidebb-hosszabb időre szabott bebörtönzés, a polgári jogoknak megvonása a perrinistákat tehetetlenségre nem bírták volna szorítani." (1)
A májusi események, azok következményei még többé-kevésbé foglalkoztatták a közvéleményt, midőn a távolból (a készülőben levő viharnak előjeleként) egy kissé kellemetlen hír érkezett Genfbe. Piperinus (2) október közepe táján a reformátor figyelmét azon rágalmakra hívta fel, amelyeket reá széltiben szórnak. Bern vidékén tudni vélik, hogy a reformátor nagy kincseket gyűjt, még pedig idegen vagyonból, zsebrevágván a szegényebb emigránsok számára odaküldött pénzeket. "Azt mondják, így szól idevonatkozólag a tudósítás, hogy a navarrai királyné kezeidhez négyezer koronát juttatott a szegény száműzöttek között leendő kiosztás végett s te ezt a magad céljaira fölhasználtad, sőt ezzel az összeggel nem lévén megelégedve, még több aranyat kértél, mikor pedig ő tagadólag felelt, te haragosan és nyíltan megtámadtad..." (3)
Kálvin persze válaszolt. Kétségtelen: keservesen érinté a rágalom. Az sem enyhíté fájdalmát, hogy a régi rosszindulat új formában támad, de van vigasztalása is: ez a rágalom feltűnően
(1) Choisy e. m. 183. E helyen idézi Roget ("Hist. du peuple de Genève") idevonatkozó szavait. IV. k. 319.
(2) Piperinus. "Vir nobis ignotus." C. Ref. XLIII. 769. 1. j.
(3) Corp. Ref. XLIII. 821.
otromba. "Ország-világ tudja, milyen egyszerűen élek, ruházkodom, azt is tudja mindenki, hogy egyetlen fivérem nem vagyonos ember, sőt amije van is, nem én adtam neki. Ugyan kérdem, hát hol van az a nagy kincs elásva? És még hozzá a szegények pénzét loptam el! Legádázabb ellenségeim is elismerik, hogy ez koholmány. Ha valaki valamit a szegényeknek ad, én hozzá se nyúlok. Nyolc évvel ezelőtt egy nemes ember több mint kétezer koronát hagyott nekem, mikor meghallottam, hogy haldoklik, tiltakoztam az ilyen teher átvétele ellen... nyolcszáz koronát a strassburgi szegényeknek küldettem, a többit pedig megbízható embereknek adattam. Valamit nekem is akart adni, de én kereken visszautasítottam. Tudom én, mi izgatja ezeket az embereket. Ők magukból indulnak ki, és azt hiszik, én pénz után szaladgálok, igaz, alkalmam volna rá. Ha életemben nem fogom kikerülni a gyanúsítgatást, mely szerint célom a meggazdagodás, halálom majd igazolni fog. Vége-hossza nem lenne, ha valami védekező iratnak a szerkesztésére gondolnék." (1)
(1) Uo. 825.