III.
Külpolitikai sikerA diadal lojalitásra hangol. Marcourt dicsőítő költeménye. Egykorú tudósítások Genfről. Bern magatartása: felmondja a szövetséget. A perrinisták ügye a svájci városok előtt. A genfiek a perújítást nem engedik meg. A perrinisták mint rablólovagok. Bern felmenti őket. Tromfra tromfot. Kálvin erőteljes és sikeres diplomáciai működése a svájci városok előtt. Kedvező fordulat. Az örök szövetség. Árnyékok: betegeskedés, Farel hibás házassága.
Az ellenzék bukása teljes volt, az 1555. évnek májusi és júniusi eseményei megpecsételték sorsát. Minden újabb vállalkozás, szervezkedés céltalan, sőt egyenesen lehetetlen volt: a vezérek száműzetésben, terük, legalább Genfben, nem volt többé.
Az új viszonyok között Genfben első sorban jelentékeny számú embernek a megfordulása vonja magára a figyelmet, afféle pálfordulás, mert tudniillik, hogy sok ember a siker irányában igazodik.
A rémuralom napjaiban, a francia forradalom idején a nemzetgyűlésben volt egy egész párt, amely nézeteit az éppen felszínen levő vezér nézeteihez szabta. Az egykorúak a mocsár békáinak nevezték őket. Ebből az egészből ránk csak annyi tartozik, hogy amennyire a viszonyok mutatják, az efféle nem annyira bátor, mint inkább körültekintő és óvatos emberek mindig nagy számmal jártak e világban. Ha nem is éppen mocsári békák, hát olyan zöld békák, amelyek az időváltozást megérzik. Sok embernek a "victrix causa" [a győztes ügy] tetszik (úgy, mint hajdanában az isteneknek), aránylag kevés rokona van Catónak, akinek tudvalevőleg a bukott ügy miatt fájt a szíve.
Az 1555-ös év második felében, a perrinisták hatalmának megszűnése után, elnémultak az ellenzékies érzelmek, és feltűnő gyorsasággal vertek gyökeret a hódolatnak érzeményei. A tanulékony kurucok bámulatos gyorsasággal megokosodván, udvarias
labancokká léptek elő. Prózában és versben jelentkezett a hangulatváltozás. Marcourt pl. a duzzogók székében szeretett ülni. Született ellenzéki volt. Annak idején, mikor a két papot elűzték, az eseményben a dicsőség reggelét látta, az egyik papnak a szószékét el is foglalta. Volt perrinista, most pedig (nagyot változván a világ) kálvinista lett – mégpedig a javából. Még versfaragásra is ráadta a fejét, és dicsőített egy hőst, aki hatalmas ütésével (akárcsak Herkules egykoron) szörnyeket sújt földre: előbb egy sárkányt, azután egy oroszlánt. Énekel pedig olyaténképpen, hogy a képzett hallgató rögtön tisztában van a dologgal: a hős a reformátort, a sárkány a spanyol doktort, az oroszlán pedig Perrint példázza.
Érdekes látni Kálvint. Nincsen elbájolva. Hogy a nap kisütött, nem ad túl téli kabátján, hanem megjavítja. Egyelőre a változás érdekli. A Marcourt-féle vállalkozás gúnyos, tréfás hangulatra bírja: "Valami regényest akarok neked elmondani, így ír Farelhez, Marcourt-t pillanatnyi ihlet szállta meg és poéta lett – hogy engem dicsőítvén, dalt zengedezzen ... Rövidre fogva a dolgot: bandájával szakított, s distichonokkal utat egyenget kegyeimhez. Azt zengedezi rólam, hogy nagyobb vagyok, mint Herkules, mert én egyszerre két szörnyeteget ütöttem agyon: az oroszlánt és a sárkányt. Amit Augustinus az egyházról ír, hogy ti. az oroszlánokat és sárkányokat tiport le, ellenállván vitézül a földi zsarnokoknak és az eretnekeknek, azt a költő reám alkalmazza, s azt mondja: Servetet legyőzvén, az eretnekséget irtottam ki, Perrin fölött diadalmat vévén, a zsarnokságot győztem le. Milyen jó, hogy ma éppen újhold van, legalább húsz napon át élvezhetem ezt a nagy dicséretet". (1) De nemcsak versekben énekelték meg az új időket: Bonivard (2) kikérte a hivatalos iratokat, hogy az igaz ügy diadalának történetét megírja.
Kálvin munkához látott. Az emigránsok számbeli és súlybeli növekedése volt a döntő az újabb alakulásokban. Valamikor márciusban és áprilisban az új kormány a refugié-k polgári jogának kiterjesztésében látta uralmának legszilárdabb alapját. Hozzá is fogott már akkoriban a honfiúsításhoz, amiben sokan kész vesze-
(1) Corp. Ref. LXIII. 861–862.
(2) Ferenc sz. 1496., mh. 1570. Érdemes historikus és szabadsághős. Ifjúkorában Genf szabadságáért börtönt is szenvedett (1519-ben és 1530-ban). Művei: "Les chroniques de Genève", "De l'ancienne et nouvelle police de Genève".delmet láttak. Ez volt, láttuk, oka a május 16-ai zendülésnek. A zavarok és azok megtorlása után mi sem állotta többé útját annak, hogy a hatóság minél több bevándorlót vegyen be alkotmányának sáncai közé. A fegyverhordási tilalmat a kormány még szeptemberben visszavonta, a polgári jogok elnyerésének formalitásait egyszerűsítette.
Két irányban indult meg a mozgalom, külföldről csak úgy özönlöttek be az idegenek, akik Kálvin városában jobb jövőt reméltek. Genf egészen divatba jött, az emigránsok fő menedékhelye lett. Jöttek franciák, olaszok, spanyolok, sőt (Mária uralkodása alatt) angolok is, az utóbbiak oly számban, hogy már az 1555. év közepén a városban rendes angol istentiszteletet tartottak. Képzelhető, milyen vágyó tekintettel fordultak az üldözött népek ezrei a város, az Új Jeruzsálem felé, amelyet az Úr csudálatosan megtartott és megerősített, hogy legyen oltalma és erőssége az üldözötteknek. A városházának nagy terme sokszor szűk volt azok befogadására, akik lakozási engedélyért folyamodtak.
De nem kisebb volt a mozgalom azok között, akik, mint a városnak régibb lakosai, a polgári jogokat óhajtják megszerezni. Alig volt tanácsülés, amelyben ilyen kérvényeket el ne intéztek volna. (1) 1555-ben mintegy 127-en, a következő két év alatt körülbelül ugyanennyien nyerték el a jogokat. (2)
Az 1557. év körül az idegenből beköltözött s polgári joggal felruházott lakosok már többségben voltak, vagyonuk, műveltségük súlyukat emelte, a városnak jellegét, színezetét ők adták meg, s ami első sorban figyelmet érdemel, az új átalakulás számára a biztos fundamentumot megvetették.
Nagy szeretettel gondolt a genfi pap ezekre az emberekre, minden egyes bevándorlás után, úgy érezte, mintha testi erők dolgában is gyarapodnék. Íme, az evangélium ereje! Látta, mennyien elhagyják szép hazájukat úgy, miként ő is egykoron, hogy más szépségekben gyönyörködjenek. Átérezte, milyen nagy és szívszaggató az az áldozat, amelyet naponként hoznak a magasabb javakért. Átérezte és méltányolni tudta. Azok az emberek ott körü-
(1) "Fast Keine Sitzung, in der nicht Gesuche um das Bürgerrecht vorlagen und bewilligt wurden." Kampschulte e. m. II. 285. Idézi a tanácsjegyzőkönyveket: okt. 17., 24., 25., nov. 8., 11., 21., 28., dec. 6., 10., 19. (1555-ből) és jan. 3., 9., 13., 14., 21., 23., 24., 30. (1556).
(2) 1555-ben 127, 1556-ban 108, 1557-ben 110. Uo. 2. jegyz.lőtte a kanonokok utcájában és távolabb mind lelki rokonai, barátai. Az első korinthusi levél magyarázatait az 1556. év januáriusában újra kiadván, azokat egy emigránsnak, név szerint Caracciolo Galeazzonnak ajánlá, de az ajánló sorokból kisugárzik az a rokonszenv, amellyel valamennyi menekülőt átöleli. Íme, egy ember áll előttünk, igen előkelő, (1) gazdag, aki lemondott nagy vagyonáról, szép kastélyáról, a fényről, szüleiről, (2) gyermekeiről, (3) rokonairól, barátairól. Eljött és itt egyszerűen, közönséges polgár módjára él úgy, mint akármelyik közönséges genfi. Midőn a reformátor erről szól, hogy az emberek ebben mint tükörben lássák a követendő példát, érzi, mennyi erősítést, bátorítást nyert a nemes erényeknek gyakorlására maga is. Hiszen az ilyen tettek, a lelkiismeretnek, egyéni meggyőződésnek hozott áldozatok minden szóbeli tanításnál jobban megerősítenek.
A betelepüléssel, az új elemeknek a genfi alkotmányba való belevonásával egyidejűleg más téren is folyt a munka. Kálvin elemében volt, az ideált megközelíteni igyekezett, a hiányokat pótolta. Az egyháztanácsnak tekintélye, befolyása nagy mértékben megnövekedett. Az úrvacsorától való eltiltási jogát nem vonta kétségbe senki, pedig szigorúbban alkalmazta. Jogköre kiterjedt azokra a kereskedőkre és iparosokra is, akik rövid időre a genfi vásáron megjelentek, ott volt a vásárcsarnokokban kifüggesztve a hatóságnak rendelete, amelyhez magát mindenkinek szabnia kellett, aki Genfnek területére lép: az esküdözés, a szitkozódás mindenekfölött büntetést vont maga után. Nagy súlyt fektetett a hatóság azon intézkedésekre, amelyek a hibák, a bűnök, a kihágások megelőzésére voltak irányozva. Az 1557. év elején két szindikus megbízást nyert arra, hogy a várost közelebbről szemügyre vegye, közelebbi tapasztalatokat szerezzen név szerint a cselédek erkölcsi állapotáról s jószerével úgy nekik, mint általában a lakosoknak figyelmükbe ajánlják a templomot. A csavargókat távolítsák el a városból.
Az 1556. év közepén azt kérte a reformátor, hogy a hatóság tartsa számon, sőt zárja ki a városból az olyanokat, akik az Úrasztalától el lévén tiltva, a tilalmat tompa egykedvűséggel viselik.
(1) "Pater inter primarios regni Neapolitani nobiles eminebat et bellis italicis gloriam nominis auxerat. Mater e gente Caraffa, nepotis papae." Corp. Ref. XLIV. 12. 6. j.
(2) "filia ducis de Nocera." Nem követte férjét. 1558-ban férje tőle elvált. Uo.
(3) "Quum a. 1551. Italia excessit sex ei liberi nati erant." Uo. 8. j.Némi vonakodás után határozatba ment, hogy a jövőben mindazok, akik egy éven át nem vesznek úrvacsorát, a várost elhagyni tartoznak, az eltiltottak kérjenek az egyháztanácstól engedelmet. Még ugyanezen év folyamán súlyosbították a káromkodásra, különösen a házasságtörésre szabott büntetéseket.
Az 1557. évben a világi hatóság még közelebbi viszonyba lépett az egyházival, a tanács elfogadta az indítványt, mely szerint úgy mint a papok, a tanács tagjai is jöjjenek össze néhányszor minden évben oly célból, hogy egymás között hibáikról, mulasztásaikról bizalmasan beszélgessenek.
Az állami ügyek kezelésében több rendet és pontosságot hoztak be, a genfi pap rendszeretete és szervező tehetsége e téren is érvényesült. (1) Az a hivatalnok, aki hivatalos teendőiről le nem számol, új választás alá nem jöhetett, a pervitelt egyszerűsítették, a lomhaságot üldözték, üldözték még akkor is, ha e tulajdonság esetleg előkelőbb úrfiakban jelentkezett. Becitálták őket, lelkükre kötötték, hogy a lustasággal hagyjanak fel, mert ellenkező esetben a hatóság az erődítményekben fog adni nekik munkát.
Az egyházi élet fellendült, új templomot kellett nyitni, a papok számát kettővel szaporították. A választásokat imák előzték meg. Figyelmeztették a választókat e jog gyakorlásának fontosságára, s arra, hogy jó választást csak derék emberek csinálhatnak, s hozzátette Kálvin még ezt a figyelmeztetést is: "Ne felejtse el senki, hogy az állam kicsiny, a felfuvalkodástól őrizkedjék mindenki". (2)
A tisztelet Kálvin személye iránt lépten-nyomon megnyilatkozott úgy a kormányban, mint az utcán; munkáiban segítséget rendeltek számára, s valahányszor a városon kívül megjelent, herold kísérte tiszteletteljesen.
A tiszteletben részük volt kartársainak is, elsősorban a régi küzdőknek: Farelnak és Viret-nek. Valósággal dédelgették őket, valahányszor a város falai között megjelentek. 1556-ban Viret a városban megbetegedvén, a város költségén ápolták.
Nehéz munka és gyötrelmes aggodalmak után végre jobb napok virradtak a reformátorra. Megelégedéssel nézhetett a múltba
(1) "Calvins ordnungsliebender Geist und sem organisatorisches Talent machte sich auch hier geltend." Kampschulte i. m. II. 290.
(2) "man möge denken, in welcher Gefahr die Republick in den letzten Jahren geschwebt, weil die regierenden Bürger unwürdig waren, und auch die Kleinheit des Staates bedenken, damit unsere Seelen nicht stolz werden". Reg. 4. Fev. 1558. Itt Henry után e. m. II. 52.vissza, bizalommal a jövőbe. Talán megízlelé egy pillanatra azt, amit boldogságnak nevezünk s valóra vált, amit Petőfi mond valahol: "Míg az ember boldog nem volt, addig meg nem halhat".
"Húsz esztendei kemény küzdelem után, mondja egyik életírója, végre olyan helyzetet teremtett a papoknak Genfben, hogy ott munkálkodni tudtak, olyan helyzetet, amely nélkül a lelkipásztorok igazán áldásos, a keresztyénség szellemének teljesen megfelelő tevékenységét nem is tudta elképzelni." (1)
Most irányult a világ figyelme igazán a Leman-tó melléki városra. Messze földről felkeresték, eljött Condé herceg "sok francia úrral", eljött Vergerius, (2) Knox, valamennyien elragadtatással szólanak a "Kálvin városáról", csak egy ember hallgat róla mélyen – maga a reformátor.
Vergerius az 1556. év folyamán tartózkodott a városban, olaszországi barátaihoz küldött egyik levele fennmaradt, amelyben benyomásairól beszámol. (3) Az egykorú, Genfben írott levél megérdemli, hogy elolvassuk.
"Húsz éve annak, hogy ez a város a pápaság babonáit és bálványait falai közül száműzte, mondja a levélíró, s örömmel látom, hogy a legelőkelőbb polgárok a dolgoknak szerencsés állapotát, hathatósabb fejlesztését egyértelemmel munkálni kívánják. Sok olyan egyházat láttam, mely magát reformátusnak vallja, de egyik sem volt olyan mintaszerű, mint ez. A városban nyolc lelkipásztor van, vasárnap mindegyik prédikál 10 órakor és minden hétköznapon 2 órakor. Pénteken reggel a katedrálisban külön istentiszteletet tartanak, amelyet kongregációnak neveznek, itt jelen van mindegyik pap, de jelen vannak mások is a polgárok közül. Az egyik pásztor az Írásból felolvas egy részt, azt röviden fejtegeti, azután valamelyik lelkész mondja el gondolatait, végre a hívek is valamennyien, amint kinek-kinek valami mondani valója van. Láthatja Ön, hogy ez a korinthusi egyház példájának követése, amelyről Szent Pál beszél; mondhatom, nagy épüléssel hallgattam végig a nyilvános párbeszédeket.
"A lelkészek ezenfelül vasárnaponként katekizmust magyaráz-
(1) Kampschulte e. m. II. 293.
(2) 1498–1565. capo d'istriai püspök. A reformátorok iratainak hatása alatt kilépett a római egyházból.
(3) Archiv du Zurich. Lettre du marquis Vergerio, en italien, copiée par M. le docteur Chaponière. Itt Gaberel e. m. után idézve, I. k. 512–520.nak. A templomban összegyűjtik a gyermekeket, fiúkat, leányokat, megmagyarázzák egyik-másik részét a vallástudománynak, avagy a szent történetnek, azután kikérdezik az ifjú körülállókat. Ez az egyszerű, világos és a gyermekek felfogásához alkalmazott eljárás igen célszerű: az üdvösség tudományában ez gyorsan előreviszi őket. Ám a mi érzékies pápistáink nem igen vállalkoznak hasonló munkára, de nem is fog Ön ezer között egyet sem találni, aki hitéről számot tudna adni. A papok, igaz, ezen szemrehányást elhárítani igyekeznek, mondván: a keresztyénnek nincsen szüksége ilyesmire, elég, ha ezt mondja: én azt hiszem, amit az egyház hisz..."
"Egy intézmény itt különösem hasznosnak látszik nekem. A pásztorok minden csütörtökön összejönnek tizenkét polgárral, az egyház véneivel, s e gyűlésben szóba kerül, ha valaki akár az Isten, akár a ker. vallás iránt tartozó tisztelet ellen valami sérelmet elkövet. Megintik, felvilágosítják az Isten szavával, azokat az Úrasztalától eltiltják, akik más tant követnek, mint a pásztorok. Ön persze erre azt mondja: hiszen ez nem más, mint a spanyolok, a franciák és az olaszok inkvizíciója. Nem az. íme a különbség: az inkvizítorok börtönnel, gályarabsággal, tűzzel sújtják azokat, akik Jézus Krisztusnak tiszta tudományát vallják és elítélik Róma bálványimádását – a genfi konzisztórium ellenben szeretettel és jóindulattal igyekszik megnyerni az embereket az igazságnak, igyekszik őket a tévedésekből kivonni, amelyekbe önkéntelenül jutottak bele, olyan tévedésekből, amelyek a különböző gondolkozásmód következtében keletkeztek. A hitbeli ügyeken kívül a pásztorok a megütközések és rendetlenségek eltávolításában fáradoznak. Gondjuk van mindenekfölött a hívek házaséletére, a titkos viszonyokat, az olyan házasságokat, amelyeket feltűnő korkülönbség, vagy a szülők ellenzése dacára akarnak kötni – megakadályozzák. Házasságtörés esetében az elválást megengedik, általában a papoknak szigorúsága annyi szeretettel párosul, hogy ez a konzisztórium nekem úgy tűnik fel, mint olyan kertész, aki hetenkint kigyomlálja kertjéből a gazt ... Ön nagyon jól tudja, hogy a pápisták is szép szavakkal beszélnek a tisztogatásnak szükséges mivoltáról, az aratásra való előkészületről. A többi között a konstanzi zsinat is beszél a visszaélések, a bűnök, a babonának kiirtásáról, amelyek napról napra jobban lábra kapnak. Ámde mi történik? ... elfojtják a panaszokat s megfelelő rendszabályokhoz nem nyúlnak. Ha a fejedelmek és a nép kiáltásaira megmozdulnak is, ahelyett, hogy a visszaéléseket kiirtanák,
még jobban megalapozzák őket, mint az nemrégiben Tridentben is megtörtént. De hát csak maradjanak meg átkozott útjukon, ha jónak látják, a keresztyén világ egy jó részének kinyílt már a szeme, és ezt többé újra lezárni nem lehet. Íme, itt van Genf, nem vár tovább a pápák hiú ígéreteire, maga szervezte a hitjavításnak zsinatát, mely hetenkint számba veszi a reá bízott lelkeknek állapotát. Itt lenne az ideje annak, hogy Itália fejedelmei kövessék a példát, előbb-utóbb ők erre az útra fognak lépni, erről én meg vagyok győződve.
"Az istentiszteletek alkalmával, látom, imádkoznak a királyokért, fejedelmekért, minden törvényes hatóságért. Érdekes ez a város. Hétköznaponkint, mikor délután a harang megszólal, az üzleteket bezárják, végét vetik a munkának és mindenki megindul a legközelebb eső templom felé. Valamennyien előveszik könyvüket, melyben Dávid zsoltárai vannak a kottákkal együtt, énekelnek anyanyelvükön a tanítás előtt s énekelnek a tanítás után, úgy, miként az a keresztyénség első századaiban szokásban volt. (Tekintse meg Plinius és Tertullianus leveleit.) A tapasztalás bizonyítja, hogy a hívek sok hasznot és vigasztalást nyernek ebből. Persze erről nálunk szó se lehet, nálunk a szolgálattevő papok magukba mormognak, olyan szókat hadarnak, amelyeknek értelmét gyakran maguk sem tudják.
"A keresztséget az istentiszteletek végeztével adják fel, a nép jelen van, a szertartás az apostoli egyház egyszerűségéhez méltó.
"Úrvacsorát négyszer osztanak: Karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor és szeptember első vasárnapján. Azzal a méltósággal történik ez, amelyet az atyák méltán magasztalnak. Két lelkész osztja a kenyeret és nyújtja a kelyhet, a szentjegyeket a hívők maguk emelik ajkaikhoz. A genfi papok az úrvacsorát a betegekhez nem viszik a házhoz. A gyermekeket csak akkor vezetik az Úrasztalához, midőn a szertartásnak a jelentőségét már megértik. Igen, erre nézve nemcsak azt kívánják meg, hogy hitükről számot adjanak, hanem azt is, hogy keresztyénekhez illő magaviseletet tanúsítsanak. A szentségnek méltó vételére a híveket így készítik elő (adná az Isten, hogy példájuk követésre találna minden keresztyén egyházban). Úrvacsoraosztás előtti héten a lelkészek felosztják egymás között a várost, s a presbiterek kíséretében meglátogatják a családokat. Minden egyes emberrel külön-külön szóba állanak, és beszélgetnek velük azokról a dolgokról, amelyek a
lelkieket érdeklik, kiemelvén annak méltóságát, akihez készülnek. Ha valaki nem lenne elkészülve, atyailag intik, hogy tartsa magát távol a szentségtől, másrészről meg bátorítják a félénkeket, rámutatván a kegyelemnek nagy bőségére a Jézus Krisztusban.
"A házasulandókat a pásztorok három egymás után következő vasárnapon kihirdetik, kérvén a híveket, hogy az esetleg előforduló házassági akadályokról jelentést tegyenek. Ha mindenki hallgat, a házasságot megkötik, még pedig a templomban, sohasem magánházban, mint nálunk.
"A halottakat a városon kívül fekvő temetők egyikében teszik nyugalomra. Semmi szertartás, semmi díszítés, semmi pompa, nincsen istentisztelet, sem harangszó. Az államnak két alkalmazottja vállaira veszi egy emelvényen a koporsót, azután megindul a barátok és rokonok kíséretében a menet. A betegeket a papok meglátogatják s nagy odaadással vigasztalják. Nem jönnek bizonyos avas olajjal a beteg ágyához, mint nálunk, hanem az Írás szavaival, imával, az Úr kegyelmének balzsamával.
"Mikor lelkészválasztás van soron, a papok megvizsgálják a jelöltnek tudományát, aztán megvizsgálják nagy körültekintéssel erkölcsi magatartását. Ha az eredmény megnyugtató, a polgári hatóságnak tudomásvétel végett a dolgot bejelentik, mire a következő vasárnapon megfelelő beszéd és intelem kíséretében a megválasztott férfiút bemutatják azon hozzáadással, hogy ha ellene senki semmit nem hozhat fel, íme őt beiktatják, mint olyan embert, akinek jámborsága, tudománya, erkölcsi magaviselete semmi kívánnivalót nem hagy hátra. Íme láthatjátok: így választák az ősi keresztyénségnek századaiban a püspököket, ma már nálunk nem így van, pompa, aranyozás, olaj, különböző pogány szertartás lépett a jámbor hívek könyörgésének helyébe.
"A templomok tiszták, a babonának, a bálványimádásnak minden nyomát eltávolították volt azokból, nincsen ott semmi a szószéken és a hívek ülőhelyein kívül.
"A zárdákból iskolákat csináltak, amelyekben az ifjúság a latin, görög, héber tudományokat, mindenekfölött pedig az örök életnek tudományát tanulja. E házak ilyenformán az erénynek és a jámborságnak iskolái lettek, míg a mi Olaszhonunkban, fájdalom, azok az alkotmányok tudvalevőleg még mindig az erkölcstelenségnek és kicsapongásoknak rejtekhelyei.
"A szegényeknek a templomokban nyilvánosan nem gyűjtenek. Csengettyűs gyűjtőperselyeket nem ráznak a templomokban a hívek
füleibe, s mégis, nem találkoztam itt egyetlen egy koldussal sem az utcán. A talányt akkor fejtettem meg, amikor a kórházakban tettem látogatást. Rájöttem, hogy Genfben a keresztyén szeretet nemcsak akkor ébred fel, mikor a nyomor vele szemtől szembe mered, hanem ébren van, s önkéntesen atyafiúi indulattal siet a szenvedők segítségére.
"Összegezem a dolgot. Ha ide pápista ember betenné a lábát, különösen pedig, ha valaki az Isten dicsőségének azon megrablói közül jönne ide, akiket pápai legátusoknak, inkvizítoroknak, vagy valami effélének hívnak, meglátván mindezt, rémülten kiáltana fel: íme a lutheránusok, eretnekek, kárhozottak. Ha mármost azt kérdeznék a jövevénytől, miért borzad ennyire? ezt felelné: nincsen itten sem szenteltvíz, sem kép, sem búcsú, sem festmény, sem ereklye. Nem látni arany és ezüst kegyajándékokat, csudatévő viasz kezeket-lábakat, gyertyákat, lámpákat, kereszteket, szent zászlókat, barátcsuklyákat, misemondó ruhákat, ministráns gyerekeket, Boldogságos Szüzet, koronázott szenteket, semmit, semmit abból, ami a római apostolok látható szentegyházát alkotja.
"Ó, Genf! Áldott legyen az Isten, aki falaid között ezt a pogányságot megszüntette! Őrizze meg számodra mindvégig az Istennek igaz tiszteletét, amely lélekben és igazságban vagyon."
Kampschulte, aki a fentebbi tudósításról megemlékezik, megjegyzi, hogy ennek a levélnek az írója nagyon is rózsás színben látta a kálvinisták győzedelme után, az új korszaknak a küszöbén a genfi állapotokat. Lehet, az ember végül is túlzásra hajlandó, és az, aki az olaszországi viszonyokhoz szokott, fokozott érdeklődéssel nézhette a szokatlan jelenségeket, de alapjában véve Vergerius levele hű képét adja Genf egyházi viszonyainak abban az időben, mikor annyi zökkenés után végre rendes kerékvágásba jött minden. Ez nem könnyedén odavetett állítás. A szóbanforgó korból meglehetősen nagyszámú tudósításunk van, amely Vergerius értesítésével legteljesebb összhangban áll.
Condé herceget, aki ekkoriban meglátogatta volt Genfet, talán még jobban elragadták az ott látott és tapasztalt dolgok, mint az olasz tudósítót. De ott van a kemény Knox tudósítása, aki hosszabb ideig tartózkodván a városban (amely idő alatt a fény mellett meg lehet az árnyékokat is látni) 1556 végén egyik angolországi ismerősének a többi között ezt írta: "Olyan iskolája van itt Krisztusnak, melynél tökéletesebb nem volt az apostolok napjai óta. Elismerem, hogy más helyen is igazán prédikálják Krisztust, de az erkölcsök-
nek és a hitnek ily őszinte megújhodását sehol másutt nem tapasztaltam. Igaz, a Sátán dühösködik egyik-másik igehirdető ellen, ámde Az, aki megígérte, hogy velünk lesz minden küzdelmünkben, melyet az Ő parancsára indítunk – elég erős". (1) Sulzer Genfről, mint az igaz kegyességnek, az igaz vallásnak kitűnő székhelyéről (2) beszél, Farel pedig, aki a közelből volt szemtanúja annak a lendületnek, amelynek a város a belső akadályok elhárítása után színhelye volt – lelkesen tesz tanúbizonyságot a változásról. "Sohase tetszett nekem (ez a város) annyira, mint mostanában, alig tudtam tőle megválni. Nem is tanítani vágyakoztam a nagyszámú, buzgóságtól lángoló híveket, csak mint hallgató kívántam benne maradni, mint egy a népből. Én éppenséggel nem úgy gondolkozom, mint az, aki inkább akart a hegyek között első lenni, mint Rómában második. Én Genfben szívesebben lennék utolsó, mint másutt első. Bizony, ha az Úr nem parancsolna mást, és szeretettel nem ölelném azokat, akik gondjaimra vannak bízva, senki nem tartana engem vissza, hogy én, akit a lélek ehhez a derék egyházhoz köt, testileg is ott ne legyek". (3)
Nem mindenki nézte Genfet Knoxnak, Condénak stb. szemeivel. Bern pl. éppenséggel nem. Ez a német város, úgy látszik, sohasem értette a szomszéd francia várost. Nem értette, tehát méltányolni sem tudta. Most a legkevésbé. Az érzelmi ellentétekhez érdekellentétek járultak. Az új kormány azt a pártot tette tönkre, amely Bernhez a legközelebb állott. Perrin és társai ott tartózkodtak ekkoriban a berni területen, s mint az hasonló viszonyok között történni szokott, eget-földet mozgásba hoztak a gyanúnak és az elkeseredésnek fokozására, ami nem is volt éppen nehéz munka. Bernből a szomszéd francia város így nézett ki: az egyik párt az idegen bevándorlókra támaszkodva legyűrte a hazafias, a régi hagyományokra támaszkodó pártot, azután meg uralmának biztosítására igénybe vette a vérpadot. És mindennek értelmi szerzője az a sápadt képű francia, aki már annyi fejtörést, meg hellyel-közzel fejfájást okozott a német szövetséges város kormányának.
A berni urak, amennyire tőlük telt, türtőztették magukat, mérsékeltebb hangon, de annál erélyesebben követelték, adjon a
(1) Mrs. Locke-hoz. Corp. Ref. XLIII. 333. A szövegben levő rész Vargha Tamás szíves fordítása.
(2) "Geneva nostra, insigne religionis veraeque pietatis domicillium..." Uo. 266.
(3) Uo. 446.genfi kormány menleveleket Perrinéknek, hallgassa ki őket. Írtak érdekükben, élőszóval, küldöttségekkel igyekeztek védelmet nyújtani nekik, hiszen a menekültek soraiban voltak azok, akikre Bern még számíthatott. A genfiek határozott ellenállása megdöbbenést okozott, fokozta az ellenszenvet, ha az egyáltalán még fokozható volt. Ha Bolsec nem megbízható tanú is, azok a szavak, amelyeket a berniek szájába ad, ha talán nem igazak is, a fennforgó viszonyokat tekintve, jellemzők: ezt a szerencsétlen várost legjobb lenne beledobni a Leman-tóba. (1) Szabad kezet adtak Perrinéknek, akik elkeseredésükben a határokat elzárták. Nem az a kis tűz látszott veszedelmesnek, amit raktak, hanem az, ami belőle keletkezhetik. Genfnek néhány barátja (pl. Viret) ott a berni területen, rosszul érezhette magát. (2)
Bernnek volt még egy ütőkártyája, ebben bízott: a következő esztendőnek februárius havában járt le a szövetségi szerződés. Ha már előbb is abban voltak a berniek, hogy annak pontjait a maguk érdekében szigorúbbra szabják, most minden tényező hozzájárult e szándéknak megszilárdulásához. Kálvin leveleiből látjuk, hogy a genfiek jó korán munkához láttak, szerették volna idejekorán tető alá vinni a dolgot. Az idevonatkozó kérdezősködésre két-három ízben is kitérő választ nyertek: a dolog nem sürgős, a hatóság mással van elfoglalva stb. Végül megkérdezték: mik a Genf feltételei? A hatóság, "hogy ne nyisson ajtót és kaput a súrlódásoknak" legjobban szeretett volna egyszerűen a régi mellett maradni, (3) de ha már valamit változtatni akarnak, jelezzék, mik lennének a javítani valók. A válasz megjött. Négy pontban is óhajtottak változtatást. Anélkül, hogy ezeknek az elemezésébe bocsátkoznánk, kettőt érintünk röviden csupán. Bern azt követelte, hogy Genf módosítsa az adóssági törvényeket, mondja ki, hogy az adóst semmi körülmények között börtönnel büntetni nem lehet. A másik követelés az, hogy Genf soha egy várossal se szövetkezzék.
Ami az elsőt illeti, ez Genfnek anyagi érdekeit sérté; mint afféle kereskedőváros úgy vélekedett, hogy ha az idevonatkozó törvényt
(1) "Bolsec legt den Bernern gar die Aeusserung in den Mund: "dignum infelicem hanc urbem esse, quae funditus eversa in lacum Lemanum tota inmergeretur." Kampschulte e. m. II. 296. 2. jegyz.
(2) Panaszkodik is 1555 dec. 26-ai levelében: "Nulla potest mihi gravior lucta contingere ... Vos pulsis vestris inmundis spiritibus quiescitis, nos vero ab illis divexamur". Corp. Ref. XLIII. 899.
(3) "in veteri formula manere". Corp. Ref. XLIII. 832.eltörlik, a város sértetlenül nem maradhat. (1) A második követelés sértette a genfiek önérzetét. Igaz, ez az ígéret eddig is fennállott, de a genfiek, ha valamin, ezen óhajtottak volna enyhíteni, (2) s kieszközölni, hogy a berniek engedélyével a svájci szövetségbe léphessenek, most pedig éppen e pontot kívánták a berniek kifejezetten megszilárdítani. (3)
Megérthető, hogy miután a szövetség megújításának ügyébe nemzeti érdekek és érzelmek is belevegyültek, a dolog megakadt, bosszankodva és bizonyos sértett önérzettel beszéltek róla, szinte önkéntelenül előtérbe lépett a gondolat: ha lejár a szövetség, jobb is, úgysincsen köszönet benne.
Ez persze a kölcsönös megértésnek a malmára a vizet nem hajtotta. Bern sem maradt adós. Ott arról beszéltek, hogy Genf voltaképpen francia város, a francia királynak híve. Meg kell tanítani emberségre. Igen, ez lenne a legjobb. Háborús hírektől visszhangzott minden: Genfet beveszik, lerombolják stb. (4)
Mennyiben tartozik mindez Kálvinra? Sokféle formában tárgyalják odaát, hogy Genfben tulajdonképpen a Picardiából odaszakadt francia keveri a kártyát.
Lehet-e Kálvin a francia királynak szövetségese? Nem az a fontos, lehet-e, hanem az, hogy sokan szónokolnak róla, belekevervén a megakadt szövetség ügyébe annyi gyanúsítást, amennyi csak belefér. Pedig ő világosan megmondotta nem egyszer, (5) hogy a francia királytól irtózik, magában a tanácsban kijelenté: "ha a francia udvarból hozzánk érne egy lehelet, a házak egy részét le kellene rombolni, s azok romjaiból olyan magas falat építeni, hogy azon keresztül pestises csalogató szava hozzánk el ne jusson."
Ez a dolgon mit sem változtatott, harcias lárma és vádaskodás hallatszott. "Ha a két város között a nyílt ellenségeskedés kiüt, írja Kálvin Bullingernek, méltán siratod meg a szomorú, áldástalan következményeket; mi annál sajnálatra méltóbbak leszünk, mert ártatlanul ér bennünket a végzetes veszedelem." (6)
Ilyen viszonyok között jött meg lassan az 1555-ös évnek a
(1) "Si hoc ius excussum fuerit, urbem suam non posse stare incolumem". Uo.
(2) "Saepius flagittarunt hoc sibi remitti". Uo.
(3) "Sed nunc in foedere volunt nominatim perscribi". Uo.
(4) "Tota Bernensis ditio de bello, de obsidione, de excidio huius urbis perstrepit." Uo. 834.
(5) "Non semel ex ore meo in senatu auditum est". Uo.
(6) "innoxiis extrema calamitas impendat". Uo.vége és annak nyomában a dátum, amikor a szövetség véget ér.
Az év vége felé új követség járt Bernben; kilenc napig járt oda, s hazajött eredmény nélkül.
Az 1556-odik év januáriusában Kálvin arról értesít, hogy a genfi hatóság a fő pontban engedett, közbenjárónak Zürichet kérte fel. Hasztalan. Bern 1556. februárius hó 7-én a szerződésnek lejárta előtt való napon a régi szerződést visszaküldte.
Az egész Genf szenvedett, és szenvedett a papja is. Kálvin "fájdalmas sebekről" beszél, amelyeket rajta a dolog ütött volt. A berniek megragadták az alkalmat, "s hogy gyűlöletesebbé tegyék," azt kiabálták: íme a pap munkája! Bánatos arcot vág, pedig ugyancsak örül neki. Mindenbe beleártja magát. Most egye meg Genf, amit nagyon tisztelt drága szakácsa főzött neki! Zurkinden Miklós, a berni városi tisztviselő, az egyedüli berni ember talán, aki elfogulatlanul látja a helyzetet, s aki éppen a reformátor s az egyház érdekében nagyon óhajtaná, hogy Kálvin soha semmi politikába ne ártaná magát, őszintén elmondta, mit beszélnek odaát. Kálvin hosszan válaszolt. "Nem szükséges előtted fejtegetnem, mennyire fáj nekem, hogy semmi reményem többé a szövetség megújításához. Persze Bernben hamis lélekkel az ellenkezőt állítják, hogy engem gyűlöletes színben tüntessenek föl, pedig, aki utánanéz annak, mit tettem a szövetség fenntartása érdekében, bevallja, ha mégoly ellentétes pártállást foglal is el velem, hogy semmitől sem őrizkedtem annyira, mint a merevségtől, mely kényszerült helyzetbe sodorhat minket. Kezdetben, mikor a feltételekről volt szó, a tanács engem is meghívott. Azt kérdezed, minek avatkozom én bele egyáltalában az ilyesmibe, ami nem tartozik reám s nekem csak ellenségeket szerez? Én az ilyen politikai kérdésekbe ritkán engedem magam belevonni, s csak akkor, mikor a szükség parancsolja. Annyira mértéket tartottam benne, hogy mit sem vethetek magamnak a szemére ... Én vezető szerepre nem vágyakozom, akármennyire állítják, hogy éget a vágy. Nem. Úgy élek itt, mintha idegen volnék. Politizálnak itt eleget, amiről tudomást se veszek... Tizenöt év óta, mióta visszajöttem, az lebeg a szemem előtt, hogy a békéért inkább mindennemű szenvedéseknek kiteszem magamat, mintsem tunya szemlélője legyek a dolgok folyásának. Hogy a régebbieket mellőzzem, vajon a szóban forgó ügyekben egyáltalán a tárgyalások megindulhattak volna-é, ha valaki a szenvedélyeket nem csöndesíti? A genfiek nem olyan balgák, hogy ne vették volna észre, mi volt
a nyomasztó a szövetségben. Ha mégis azt alapnak elfogadták, az nem történt heves és hosszú küzdelmei nélkül annak, aki nem akart néma lenni akkor, midőn Genfnek nagy érdekei forogtak kockán ... Persze a mi városunkban is maradt még valami, de hát az igaz fájdalomnak is kifejezést kellett adni ... de semmi annyira nem zavarta meg a dolgok folyását, mint a ti merev ellenkezéstek. Már az is elkeseredést okozott, hogy rossz embereknek, akiket mi nyilvánosan elítéltünk, szabad kezet adtatok a mi bántalmazásunkra, holott a szövetséges viszony éppen az ellenkezőre kötelezne. Mikor ajánlatunkat visszautasítottátok, tettétek ezt – ami azelőtt elő nem fordult soha – német nyelven, ami a megvetésnek színét hordja magán. A gyöngébb fél mindig gyanakodó. Tudod, mit mond Terentius: a szerencsétlen sérelmet lát mindenben ... De leveled egy parányi szikráját sejteti a reménynek. Tudom, nem kell téged buzdítani, én sem akarok tétlenkedni, be fogod végül látni, hogy én életemnél is többre becsülöm a szent baráti frigyet, amelytől Genfnek boldogulása függ." (1)
A svájci városokban az irányadó férfiak aggodalommal fogadták a szövetség felbomlásáról érkezett híreket. Persze sokféleképpen magyarázgatták a dolgot. Sokan a genfi papot okolták, mások meg Bernt. Egyet azonban mindenütt láttak: maga a reformáció ereje és állása is megrendül, mihelyt a két vezérváros között az ellenszenv nyíltan formát és állandóságot nyer. A csekély egységnek megtörése után a jövő még bizonytalanabb. Ott volt a svájciak előtt Konstanz példája, az oldott kéve. Ha valamitől lehetett valami fordulatot várni, ez az volt, hogy a szövetséges nélkül álló Genfet mindenki féltette, féltette nemcsak önmagáért, hanem fensőbb érdekek, az egész Svájc és a reformáció szempontjából is.
Zürich, Bázel és Schaffhausen közös erővel lépett közbe. Bern jó képet vágott, simán beszélt, de nem engedett, sőt újabb követelményekkel lépett fel. Az 1556. év nyarán a többi között egy rövid (néhány sorból álló) levelet olvasunk a reformátortól, amely közvetlen hangjával ragadja meg a figyelmet, de a szövetség ügyéről is szól. "Mikor a levelet hozták, éppen aludtam, mert kirázott a hideg, most éppen harmadízben. Így a levél hozóját nem üdvözölhettem, mint óhajtám. Nem akartam magamhoz hívni ... nem nagyon kellemes beteg ember mellett lenni ... Bernben mit
(1) Corp. Ref. XLIV. 43–44.
sem végeztek ... a város váratlanul új követelményekkel állott elő... (1) azután bűnbaknak engem állítanak oda, nem új, az ilyen régi viccekhez már hozzá vagyok törődve". (2)
Bern a határokat Genf felől elzárta, kellemetlenséget csak ott nem okozott, ahol nem tudott, az 1556. év júliusában mintegy Bern oltalma alatt megjelent a svájci városok gyűlésén Perrin társaival és panaszaival, aminek volt is eredménye: menlevelük és kihallgatásuk érdekében szót emeltek Genfben.
Az ügy ezzel a sürgetéssel kritikus pontra jutott. Eltekintve attól, hogy a pert a törvényes hatóság már a maga részéről befejezte, Perrinéknek a városban való megjelenése, kihallgatása (berni védelem mellett) könnyen zavarokra adhatott okot, könnyen lábra kaphattak a régi kedvetlenségek, mindenekelőtt pedig a genfi hatóság tekintélye, függetlensége volt érintve a dologban. A küszöbön álló újabb bonyodalom az eddigieket csak gyarapítani volt hivatva. Bármint legyen is a dolog, a genfiek itt szilárdan ellenállottak, szilárdan, de nem mereven. Az idevonatkozó megkeresésre adott válasz, Kálvin munkája körültekintéssel, óvatosan, de erélyesen hárította el e ponton a bonyodalmakat.
Genf elismeréssel és hálával emlékezik meg arról a jóindulatról, amellyel a szövetség a svájci városok részéről találkozott mindenkor; amennyire tőle telik, mindenkor és minden téren igyekezni fog e jóindulatot a jövőben is biztosítani. Valóban nagy sajnálattal kell látnia a városnak, hogy éppen most, a szóban forgó kérésre nézve úgy nem válaszolhat, amint az urak óhajtanák. Mikor ezt kijelenti, feltétlenül bízik egyrészről abban, hogy az urak Genfnek boldogulását szívükön hordozzák, de bízik a város abban is, hogy alapos indokait meghallgatják.
Azok az emberek a városban vakmerőségükkel nagy zavarokat okoztak, megjelenésük csak újabb végzetes ellenkezéseket ébresztene, amely a várost romlásba döntené.
Ami a pert illeti, az illetők félrevezették az embereket. Őket a városból el nem űzték. Mikor a tanács annak rendje-módja szerint az ügyet tárgyalni kezdé, megszöktek. A törvényes meg-
(1) Az idevonatkozó új kikötéseket nem közlik. Súlyosak lehettek. Tárgyalásukról a jegyzőkönyvben ezt olvassuk: "Lecture est fait aux Deux cens de la reponse finale de Berne. Laffaire ne sera poursuivie (tehát egészen kátyúba jutott). Les conditions sont trop prejudicables" (Reg. du Cons. 10. Maj.). A Corp. Ref. idézett kötete, 145. l. 5. jegyz.
(2) Uo.
idézésre nem jelentek meg, hanem ehelyett gyalázkodó és sérelmes szavakkal illették a város elöljáróságát. Elég hosszú időt kaptak a megjelenésre és arra, hogy magukat igazolják, nem jelenvén meg, makacsság miatt meghozták az ítéletet.
Az ítéletnek visszavonása, új per indítása nem történhetnék meg az igazságszolgáltatás rendjének sérelme nélkül.
"Ismételten kérjük Önöket, így végződik a válasz, ne kárhoztassanak bennünket, hogy nem tehetünk olyasmit, amire még a városban példa nem volt." (1)
A válasz megtette a maga hatását. (2) Genfnek nem kellett a békát lenyelnie, de a szövetség ügye ezzel egy lépésnyire sem haladt előre, sőt az ellentétek Bern és Genf között nagyobbak voltak, mint bármikor azelőtt.
Bizonytalanságban folytak le az 1556. év utolsó hónapjai, akárcsak egy évvel azelőtt, a következő esztendő pedig nem sok jót hozott.
Az újévi üdvözlő levelek között volt egy, amelyik a reformátort közelebbről érinthette, "elgondolván, minő kétes az emberi sors." Ez a levél egy régi ismerősének, Sinapius doktornak a levele volt. Ott ismerkedett meg vele Ferrarában, mikor még mindketten fiatalok valának. Sinapius (előbb a klasszikus nyelvek tanára) elvégezvén az orvosi tanfolyamot, megfordult a ferrarai udvarban és a szépséges Boussiron Franciskát, az udvarhölgyek egyikét feleségül vette. A reformációhoz való hajlása miatt az orvosnak menekülnie kellett. Hosszú kálvária várt az orvosra és az egykori udvarhölgyre, aki szótlan megadással tűrte sorsát egy német vidéki városban, még nagy nehezen németül is megtanult, nevelte gyermekeit, támogatta, vigasztalta az orvost egészen addig, míg el nem fáradt. Egy igénytelen koporsót vittek ki egy napon az orvos házából, utána ment az orvos és a gyermekek. A jó würtzburgiak (itt telepedett le Sinapius) közönyösen nézték a köznapi menetet, hiszen koporsót naponkint visznek az utcán, és a siránkozó alakok stílszerűen hozzátartoznak a koporsóhoz.
(1) Corp. Ref. XLIV. 315–318.
(2) Kampschulte idevonatkozólag: "Gelang es dem Magistrat durch ein geschicktes von Kalvin abgefasstes Schreiben ... die Herren der Eidgenossenschaft wieder umzustimmen, so dass sie nicht länger auf ihrer Bitte bestanden" e. m. II. 302. Kálvin egyébiránt megelőzőleg ez ügyben utazást is tett, legalább erre lehet következtetni 1556. augusztus 30-án Bázelból a genfi tanácshoz intézett leveléből. Corp. Ref. XLIV. 270. l.
Sinapiust a veszteség szíven találta. Lassan-lassan sorvadt, meghajlott alakja mintha a föld felé vonta volna, oda, ahol az nyugszik, akit végtelenül szeretett.
A megtört ember levelét is elolvasta a reformátor, aki úgy él, mint a remete ... öreg, özvegy és beteg... valóságos élő hulla ... (1)
És a beteg ember megemlíti Bolsecet, boldogságának megrontóját, aki valamikor ott Ferrarában fő alamizsnás és a római egyház védője lévén – őt és övéit földönfutóvá tevé.
Nem sokáig merenghetett el a reformátor e levélen. Családi bosszúsága akadt. Öccse szerencsétlen házassága sok rossz napot okozott neki is. Az idevonatkozó dologról egy (januárius 7-én kelt) igen rövid levélből ez a néhány sor ad tájékoztatást: "Többet nem írhatok a fájdalom miatt, mert az a rossz asszonyszemély, (2) aki az én házamban lakott és öcsémnek a felesége volt, a púpos Péterrel (3) bűnbe esett. Bánatunkban csak az a remény vigasztal, hogy öcsém legalább elválhatik tőle".
Perrint az újabb kudarc végképpen kihozta sodrából, keserűségében – úgy mint Coriolanus egykoron – átokkal szájában hazája ellen fordult, csapatokat szervezett, az országutakat elállotta rablólovagok módjára. Megtörtént, hogy alkalomadtával egészen a kapuig előrohant (4) csapataival vakmerően, akárcsak a Rákóczi-féle felkelés idejében Vak Bottyán, aki bús kedvében előlovagolván, a bécsieket ejtette remegésbe.
Bern ehhez a rossz játékhoz jó képet vágott, mikor a genfiek panaszt emeltek az ököljognak támogatása miatt, azt felelték, hogy a kitaszított emberek úgy vesznek maguknak elégtételt, amint tudnak. Világos, az efféle eljárás éppen nem volt alkalmas arra, hogy a genfieket a mérséklet útjára terelje, a feszültség nagy volt, az elkeseredés nagy, s az elkeseredés rossz tanácsadó.
A bekövetkező nyár folyamán (a romantikus rablóvilág odakint virágjában volt) Kálvin a Westphal-féle vitába merült, amely kezdettől fogva keserű hangulatban folyt. Éppen akkor volt egyik
(1) Corp. Ref. XLIV. 375.
(2) "lupa" Le Fert Anna. A házasságot hamarosan fel is bontották. Antal 3 év múlva nősült újra, Comnelin Antóniát, St. André prédikátor hátramaradt özvegyét vette el.
(3) Daguet Péter, Kálvin szolgája. A levél a Corp. Ref. i. k. 379. l.
(4) "Drangen oft in die ... Nähe der Thore vor." Kampschulte e. m. II. 303.
idevonatkozó munkája sajtó alatt, (1) és nem volt módjában Farel tanácsát követni, aki az atyafiságos indulatot ajánlotta, mert szépszerivel továbbmegy az ember. Hogyan, hát lehetséges és célravezető testvéries érzéseket ápolni azokkal szemben, akik átkokkal és megvetéssel utasítják az efféle közeledést vissza? Nem tudja Farel, hogy ők, a svájciak Westphalék szemében "leghitványabb eretnekek?"
Kálvin egyidejűleg arra is gondolt, hogy valami úton-módon szóra bírja Melanchtont. Lehetetlen, hogy ő helyeselje azt az eljárást, amely megcsúfol minden keresztyén tanítást. Igaz, a nagy német tudós már régen (2) makacsul hallgat. Mindegy. Kálvin egy hatalmas levélben felkereste, erősen érvelt amellett, hogy íme, az ideje elérkezett annak, hogy tekintélyét vesse latba az igaz ügy mellett, mert igaz, hogy a béke jó, de ennél sokkal magasabb érdekek is vannak.
A Westphal-ügyben írott újabb válasz, a levelezések nem foglalták le minden idejét. Ekkoriban fejezte be a zsoltárokhoz írott magyarázatait, melynek előszava (3) Kálvinnak rövidre fogott életrajza.
Míg az íróasztal mellett rakta a betűket, korrigált, prédikált, tanított, egy pillanatra se vette le szemét arról, ami a falakon túl történik. A jelenetek rossz kedvre hangolták, a fáradság csak növelte aggodalmait, néha egészen sötét színben látta a jelent, még inkább a jövőt. Ilyen komor órában írhatta (augusztus 7-én):
"Amíg én hitünk érdekében egész eréllyel fáradozom, szomszédjaink odaát Bernben olyan gonoszul fizetnek érte, hogy én azt nagy szomorúságomban ki sem tudom mondani. Jó atyánkfiait, a berni papokat az egész egyáltalán nem érdekli, – elég, ha prédikálnak a szentek egyességéről. Nem tudom, nyugodtan nézik-e majd azt is, ha egyházunk tönkremegy. Nincsen ebben semmi túlzás. Ha nem jön hamarosan segítség, a polgárok vagyona a száműzöttek kezére jut, mi pedig börtönre... Ha az emberek hallgatnak, a szégyen a köveket fogja megindítani." (4)
Bern ütőkártyáit sietett kiadni. Miután a genfiek Perrinék
(1) "Ultima admonitio prodiit 20. aug." Corp. Ref. XLIV. 552. 5. jegyz.
(2) "toto iam triennio nihil ... responderis" Uo. 556.
(3) Melanchtonnak legutóbbi, Kálvinhoz intézett levele 1555 májusában kelt.
(4) Corp. Ref. XLIV. 565.
kihallgatását elutasították, és az utóbbiak megkezdték a rablólovagvilágot, a berni hatóság maga vette a pert a kezébe. Komolyan folyt a tárgyalás, amelyből persze a napnál fényesebben kiderült a menekültek ártatlansága. Bűnük honfiúi erény, nem tudták tétlenül szemlélni a hajdan erős Genfnek romlását, amelybe a betolakodott idegenek taszítják a várost. Persze felmentették őket, jogaikba és birtokaikba való visszahelyezésüket kimondták, sőt Genfet 1169 frt. 7 sol kártérítésre ítélték.
Ha nem volna semmi tudósításunk is, biztosra vehetjük, hogy a tromf kavarodást idézett elő Genfben, ám nem ez a fontos, hanem az, vajon a tromfra tud-e tromfot adni. Valami elszántság vett erőt az embereken, semmi sem volt távolabb tőlük, mint a meghunyászkodás, mert akárhogyan vették is a dolgot, Bern példátlan eljárása, mely a hatalma alá vetett városok szintjére süllyeszté Genfet, minden tekintetben felháborító volt. Ezt egyébként belátni nem nehéz, érdekesebb szemügyre venni, mit tesz a kis állam.
A francia forradalom idejében egy ponton a nagy Franciaország olyanforma helyzetbe jutott, mint akkoriban a kis Genf: sokan ellenséges területre menekültek, ott izgattak hazájuk ellen, bent pedig jószerével annyi ellenszenvet igyekeztek kelteni, amennyit csak tudtak. Mit tett az akkori francia kormány, hogy az ország két tűz közé (külső és belső ellenség) ne jusson? Keményen megtorolt minden összeköttetést a menekültekkel, legyen az ország egységes, ha tenger vér árán is.
A hasonló viszonyok hasonló eszközökre kényszeríték Genfet is. A későbbi párizsi rémuralomnak jelenetei (persze megfelelően kisebb arányokban) mutatkoztak. Két embert kivégeztek, mert kisült, hogy Perrinékkel leveleztek. Ám ez nem áll magában, az egyik berni papnak (Hallernak) egy levéltöredékében pl. ezt olvashatjuk: "A genfiek mennek a maguk útján. A minap valamelyik szomszédos határszéli házban egy genfi lakos a száműzöttekkel együtt étkezett. Ezért megtortúrázták, lefejezték, fejét karóra húzták... Mire fog ez vezetni, könnyen beláthatják az okosok. Az Isten mentsen meg bennünket a gonosztól." (1)
Akik csak tehették, mind beszivárogtak a városba, megérthetjük, hogy a gyanúnak még árnyékát is kerülni óhajtá minden genfi.
(1) Uo. 548.
A svájci városok nézték az áldatlan viszályt, s nem örültek neki. Már a szövetség felbomlása kedvetlenséget okozott, az az útonállás pedig (Bern passzív asszisztenciájával) éppen megütközést szült, amelyet csak növelt az a Bernben eszközölt kelletlen (és illetéktelen) perújítás. Azt nem lehet tudni, vajon a berniek észrevették-e, hogy túllőttek a célon (igazabban szólva: bakot lőttek), ez nem is fontos, fontosabb, hogy a svájci városok elítélték az eljárást, amely a magasabb érdekeket egészen figyelmen kívül hagyva, egyes emberek szenvedélyeit legyezgeti.
Még egyet nem szabad kifelejtenünk. Bern hatalmas vala, arisztokráciája erős, papjai engedelmesek, erejében, súlyában bízott, de olyan embere nem volt, aki az összeköttetést közte és a városok között fönntartotta s az ügyet tapintatosan bonyolította volna. Genf lehetett gyöngébb, papjai önállóbbak, ezzel szemben volt egy embere, aki stiliszta, diplomata, fáradhatatlan munkás egy személyben, csudálatos energiával ír, dolgozik, felvilágosít, kér, sürget, magyaráz mindenfelé és – célt ér. (1)
Bern egy szép napon azon vette magát észre, hogy egymagában, jóformán el van szigetelve. Zürich, Luzern, Schwyz, Bázel közös bizottságot küldött ki: vizsgálja át a fennforgó ügyet, hathatósan megintvén Bernt, hogy a közérdeket nagyobb figyelemre méltassa. Ez az intézkedés a közóhajnak megfelelt. Helyeselték mindenfelé, a katolikus Freiburg is melegen szólalt fel Genf érdekében. Az áramlat természetes volt és erős, magával ragadta a papokat is, most egyszerre mindenki ezt látta, és ezt hangoztatta: Genfnek megrendülése végzetes szerencsétlenséget jelentene az egész protestáns világra nézve.
A külső világnak nagyobb politikai eseményei erős lökést adtak a fejleményeknek. Emanuel Philibert savoyai herceg, III. Károly fia egy spanyol hadsereg élén diadalt aratott a franciákon, (2) és e diadal nagy reményeket ébresztett a hős lelkében, elsősorban a család egykori területét óhajtá visszaállítani, kiáltványaiban fel is hívta a svájciakat a közös munkára a franciák ellen.
Ez együttvéve több volt, mint amennyit Bern elbírt, már októberben kijelenté, hogy a közérdek kívánalmai előtt meghajolni kész.
(1) "(Genf) in Calvin ... einen Diplomaten besass, dem Bern keinen ebenbürtig entgegenzustellen hatte." Kampschulte e. m. II. 305.
(2) St. Quentin mellett II. Henrik francia király seregein.
Hamarosan dűlőre jutott a dolog. Rövid tárgyalás után készen volt a szerződés, mégpedig Genfnek a kívánságai szerint. A szövetséget minden egyenlőtlenségnek teljes kizárásával a két, teljesen egyenlő jogú város önkéntesen, a kölcsönös védelemnek a céljából "örök időkre" köti meg a tényleges jogok, szabadságok és birtokok alapján. Háború esetén a seregek a két városnak birtokain szabadon vonulhatnak át, a hadviselés költségeit közösen viselik. Genf a svájci szövetségbe szabadon beléphet. A fönnforgó vagy később felmerülhető vitás esetekben választott bíróság fog dönteni.
Haller János, a többször említett berni pap, örömmel értesíté Bullingert az örvendetes eseményről, melyet a következő év elején mind a két város követei esküvel erősítettek meg. (1)
Ünnepélyes volt a szövetség megerősítésének pillanata, és megelégedéssel nézhettek vissza az utóbbi hónapok eseményeire azok, akik az állam hajóját kormányozták. A lakosság a kormánnyal együtt örült, a nagy nap emlékére fákat ültettek, akik értettek hozzá, verseket írtak stb.
És Kálvin? Hallgatott.
Mielőtt arról esnék szó, hogy miért is hallgatott Kálvin az örömek eme napjaiban, pár szóval a szövetségi szerződésnek egy kifejezésével kell foglalkoznunk. Arról van ott szó, hogy a fennforgó vagy később felmerülhető vitás esetekben választott bíróság fog dönteni.
Mi az a fennforgó vitás kérdés?
Perrinnek és társainak ügye, mely még mindig foglalkoztatta a közvéleményt, foglalkoztatta nemsokára annyival inkább, mert a szerencsétlen emberek elkeseredésükben annak idején egyeseket zavargásaikkal meg is károsítottak. Helyzetük a szövetség megújítása után reménytelenebb volt, mint valaha. Berni barátaik keveset tehettek érdekükben. A genfi tanács jegyzőkönyveiben többször van szó róluk, (2) mint olyanokról, akiknek érdekében a berniek szót emelnek. Kálvin egyik leveléből, amelyet Gratolo
(1) "A. 1558 11. jan. Genevensium legati hic iurarunt foedus novum et vicissim eodem die legati nostri idem praestiterunt Genevae, magnaque ibi pompa et solemnitate excepti et tractati sunt." Halleri Ephem. p. 116. Corp. Ref. XLIV. 711. 1. j.
(2) 1558. január 6., január 8., január 31., február 4., február 5., még a következő év végén is (november 25.). Ld. Kampschulte e. m. II. 310. 2. j.
Vilmoshoz (1) intézett, látjuk, hogy Bázelt bízták meg az ügynek tisztázásával. A reformátor tájékoztatja, kéri az orvost, vesse közbe illetékes helyen magát, hogy a dolog méltányos elintézést nyerjen, mert tűrhetetlen lenne, "ha olyan nemes és keresztyén város, mint Genf, megszégyeníttetnék". "Kérlek ... feszítsd meg minden erődet, lépj a bíróságnak elnökével érintkezésbe ... ha ezt nem teheted, beszélj azokkal, akiket ismersz, a legjobb lenne, ha magával G.-vel (2) beszélnél."
Perrin és párthívei sohasem jöttek többé Genfbe. Sorsukon Bern segíteni nem tudott. (3)
Kálvin nem igen hallatta szavát akkor, midőn valami sikerült, ő ilyenkor már más megoldandó feladaton gondolkozott, de volt ennek egyéb oka is: régi betegségei megújultak. Mikor sok elfoglaltsága, aggodalmai figyelmét lekötötték, alig ért rá, hogy testi fájdalmaival foglalkozzék, az új esztendőben megint halljuk panaszkodni: "Nem tudok leszállni az ágyról" stb.
Ez év folyamán egy dolog különösen sok kellemetlen órát, sőt napokat is okozott a genfi papnak: A veterán bajtárs, az idestova 70 éves Farel Vilmos arra határozta magát, hogy megnősül. A hír meglepő volt, de azon körülmény, hogy az öreg pap egy leányzóval váltott jegyet, a meglepetést fokozta.
Kálvin, amennyire tőle telt, mindig ellene volt az ilyen viszonynak, meg volt győződve arról, hogy a feltűnő korkülönbség a házastársak között nem egy bajnak az oka. Igen, de ebben a tekintetben így gondolkozott maga Farel is, idevonatkozólag meggyőződését ki is jelenté alkalomadtán. Persze más az elméleti és más a gyakorlati élet.
Miért nem házasodott meg Farel eddig, és miért gondolt arra előhaladott korában, hogy nem jó az embernek egyedül lennie? – olyan kérdés, amelyre talán ő maga sem tudott volna hamarjában felelni.
(1) Bergamói származású emigráns. Orvos. Mint e levélnek néhány sora is mutatja, Kálvinnak bizalmas embere. Ennek a levélnek a dátuma is (1559 február) mutatja, milyen hosszú ideig húzódott az ügy: "Les Bernois condammerent les Genevois et les Genevois condammerent les Bernois", írja Ruchat VI. 305. Ld. Corp. Ref. XLV. 432. 6. j.
(2) Talán Gryneus Tamás, Gryneus Simon unokaöccse, előbb berni, akkoriban bázeli tanár.
(3) "Bern konnte daran nichts mehr ändern." Kampschulte e. m. II. 310.
Sok elfoglaltsága, zaklatott élete miatt nem gondolt reá, vagy talán nem találkozott eddig "azzal a bizonyos"-sal? Bármint legyen is a dolog, tény, hogy mikor Torel Máriát megismerte, rövidesen elhatározta, hogy elveszi, akármit mond is a világ.
Mária nem volt neuchâteli, özvegy édesanyjával jött mint menekült a városba. A jegyváltás, a házasság hamarjában megtörtént, Farel Kálvint befejezett dolog elé állította: meghívta a lakodalomra. Meghívta először személyesen, azután levélben is.
Kálvin odalett a csudálkozástól. A tisztelet, a szeretet harcolt benne a kedvetlenséggel. A meghívást nem fogadta el. Mikor Farel a meghívást levélben is megismételte, hivatkozott elfoglaltságára, de nem ez a fő akadály. Megmondja őszintén: "Odamenetelem sok mendemondára ... adna alkalmat... nem jól teszed, hogy engem hívsz, s én meggondolatlanul cselekedném, ha elmennék". (1)
Kálvin baráti kötelességét az öreg bajtárs iránt más téren akarta teljesíteni, ott, ahol neki többet használhat és magának kárt nem okoz. Előre látta a fölháborodást, amely be fog következni. Nem csalatkozott, különösen a neuchâteli kartársak nagy lármát csaptak, a házasság felbontását sürgették. (2)
Kálvin tollhoz nyúlt, és csitított, kért, a méltányosságot ajánlotta.
Olvassuk el ezt a levelet.
"Kedves Atyámfiai! Annyira meg vagyok döbbenve, hogy azt se tudom, hol kezdjem. Meg kell vallanunk, szegény atyánkfia, Vilmos mester ez alkalommal meggondolatlanul cselekedett, mindnyájunknak szégyenkeznünk kell miatta. De amennyire én látom a dolgot, akárhogyan is szeretnők, nem változtathatunk rajta, mert olyan törvény nincsen, amely az efféle házasságot felbontaná, ha az már egyszer meg van kötve. Csak a megbotránkozás növekednék, ha a dolgot bolygatnók. Ha magánember forogna szóban, még csak el lehetne intézni a dolgot valahogy, de a fennforgó esetben nem kovácsolna-e a rosszindulat és a szűk felfogás
(1) Corp. Ref. XLV. 535.
(2) "les ministres de Neuchâtel etaient trés irrités ... qualifiaient son mariage de scandale... parlaient nême d'un divorce à faire prononcer." Uo. 351. 1. j.
ellenünk fegyvert, mondván: mikor papi érdekről van sző, elszakítják ők még azt a köteléket is, amelyik a legerősebb a világon? Tudom, ti mást akartok, de hiába, mégis azt fogják mondani, hogy a papoknak kiváltság kell, ők a törvények fölibe akarnak jutni. Ha idejekorán értesültünk volna, (1) ezt a balga vállalkozást megakadályozhattuk volna, mint az olyan emberét, aki megfeledkezett magáról, de miután olyan hirtelenséggel vetette bele magát ebbe a dologba, hogy alig bírjuk felemelni, jól gondoljátok meg, megfelelő gyógyszer lenne-é a megkötött házasságnak a felbontása. Ha így okoskodtok: az ilyen viszony beleütközik a természetnek tiszteletreméltó rendjébe, tehát az ígéretet megtartani nem kell, jól gondoljátok meg, nem jobb-e ezt annyi más hibával egyetemben eltűrni, tekintetbe véve, hogy azon változtatni módunkban nincsen.
"Mintegy fél esztendővel ezelőtt azt mondotta nagy bátran szegény atyánkfia, hogy az olyan embert, aki késő vénségében akar nagyon ifjú nőt feleségül venni, kiskorú módjára gyámság alá kellene helyezni... Ami engem illet, mikor én láttam, hogy nem egykönnyen szabadulhat, magam mondottam neki, legjobb siettetni a dolgot, mert a huzavona csak táplálja a híreszteléseket. Azon esetben, ha valamelyik oldalról behálózásról lenne szó, a tervbe vett orvosság jó volna, de miután itt csak egyetlenegy körülmény forog fönn: a kornak különbsége, afféle orvosolhatatlan betegségnek nézem az egészet, amely csak jobban elmérgesedik az orvosi beavatkozás következtében. Ez az, ami miatt én, miután elég keserű és szúró szemrehányást tettem neki, a továbbiaktól tartózkodtam, féltem ugyanis, hogy halálát okozta volna, ha elibe tárom részletesen a következményeket...
"Nem állhatom meg, hogy ne kérjelek benneteket, ne felejtkezzetek el arról a hű munkáról, amellyel ő több, mint harminchat éven át az Istennek egyházát építette, ne felejtsétek el, mennyi hasznot eredményezett az ő munkássága, vegyétek tekin-
(1) "Si on eust esté adverty du faict de bonne heure." (C. R. XLV. 351) E kijelentésre a Corp. Ref. kiadói megjegyzik: "hiszen már egy hónappal előbb (a lakodalom előtt) tudta a dolgot". A levél elegendőképpen indokolja, hogy már ekkor sem tudta megakadályozni a dolgot. Az öreg papot nem akarta a kétségbeesésbe kergetni. Már megtörtént a jegyváltás, és Farel egészen beleélte magát a házasság gondolatába.
tetbe, mennyi buzgósággal dolgozott, mennyi jót vettetek ti is tőle. Gondoljátok meg, hogy ennek titeket bizonyos humanizmusra kell hangolnia, persze nem úgy, mintha a hibát jóváhagynátok, hanem mert nem akartok fölöttébb szigorúak lenni.
"Egyébiránt én nem akarok elétek utasítást szabni. Nem. Én az Istent kérem, adjon nektek bölcsességet, finom érzéket, hogy a megbotránkozás lehetőleg lecsillapodván, szegény atyánkfiát a szomorúság agyon ne sújtsa."