V.
Válságos napokGenf fokozott mértékben magára vonja Róma figyelmét. Borromeo Károly. Gyors emelkedése. Egyénisége. Lelkesen karolja fel a római középkori egyház visszaállításának tervét. V. Pius. Szövetség terve. A pápa levele (1560. jún. 11-én) II. Ferenc francia királyhoz. Franciaország belviszonyai. A hugenották helyzete. A pápa levele II. Fülöp spanyol királyhoz. Borromeo Károly egyéb tevékenysége. A francia kormány II. Ferenc halálakor. Az amboise-i összeesküvés. Kálvin nem helyesli. Üldözések. IX. Károly francia király átirata a genfi tanácshoz. Genf válasza (1561. jan. 28). A januáriusi rendelet. Wassy.
A genfi akadémia megalapításával erőteljesebben indult meg a munka kifelé is. A külső országokból, elsősorban Franciaországból odaözönlő ifjak honukba visszatérve, lelkes szószólói lettek a kálvinista eszméknek. Genf a maga egyházi intézményeivel volt az ideál, melyet az erélyesebb tanítványok mintának tekintettek, utánoztak. Az igazhitűségnek jele és bizonysága volt a Léman-tó melléki város egyházával való egyezés, s annak hírneves papjával való összeköttetés. A dolog természeténél fogva azonban az erőteljesebb munkásság odakint az érintkező pontokon növelte a súrlódást. A római egyháznak hatalmasai haragosan néztek különben is régóta arra a városra, amelyből az ellenséges áramlat táplálékot nyert. Amilyen mértékben emelkedett Genfnek jelentősége, abban az arányban jutott veszedelmesebb helyzetbe is, mert a villám is a kiemelkedő tárgyakat érinti a legkönnyebben.
Az iskola megalapítása és a békésebb benső viszonyoknak megszilárdulása után külső bonyodalmak fenyegették a várost. Egy pillantást ezekre vetni annyival is szükségesebb, mert nemcsak a helyzet felől tájékoztatnak, hanem e ponton kibontakoznak a reformátor államférfiúi tulajdonságai. A genfi pap megáll, bizalmát, hitét sértetlenül megtartja, a maga világát nehéz viszonyok között megőrzi.
Az 1559. esztendő jelentékeny a római egyháznak történetében is. Pápaválasztás előtt állott. IV. Pál, az elhunyt pápa annak idején minden erejét megfeszíté, hogy az egyházat régi fényében visszaállítsa. Megtisztította udvarát, a protekciónak s az ezernyi visszaélésnek hadat üzent. Igen jellemző az az érem, amelyet uralkodása alatt vertek volt Rómában: az egyik oldalon az Üdvözítőt ábrázolja, amint ostorral kezében a kufárokat a templomból kiűzi, de jellemző az is, hogy szobrát, amelyet uralkodása elején felállítottak volt, egy szép napon ledöntve találták, szobrának fejét a hármas koronával együtt a porba döntötték. A puritán szellemet Rómában még a pápa sem tudta meghonosítani.
IV. Pál utódja IV. Pius (Medici Angelo) volt. Mikor a hármas koronát fejére tették, háromszoros terhet vállalt magára. Messzire vinne a nagy feladatok vázolása, amelyek reá vártak, ehelyett tekintsük át a római egyháznak helyzetét. Mindenfelé roppant haladást vett a reformáció, vagy a rómaiak nyelvén szólva: a hitehagyás, az eretnekség. Négy évvel azelőtt kénytelen volt a császár (V. Károly) megkötni a német protestánsokkal az augsburgi vallási békét, s a pápának tiltakozása nem akadályozta meg, hogy a lutheránusok a katolikusokkal egyenlő jogokat ne nyerjenek. Anglia Erzsébet alatt elszakadt a római egyháztól, a skandináv államok már előbb szakítottak a Szentszékkel. Magyarországon igen erős volt az evangéliumi mozgalom, hasonlóképpen Lengyelországban is. És milyennek látszott Franciaország a Vatikánból? Siralmasnak. Nemcsak Genfből jöttek újabb és újabb csapatok, amelyek valósággal hódítottak, nemcsak egyre-másra keletkeztek a református hitközségek (Párizs, Bourges, Orleans, Tours, Blois, Angers, Poitiers stb.), hanem Párizs kénytelen volt falai között református nemzeti zsinatnak helyt adni.
Fontos dolog megismerni azt a férfiút, akinek a tanácsával a legszívesebben élt az új pápa. E férfiú Borromeo Károly, korának egyik figyelemre legméltóbb embere volt. Grófi család sarja. Mint 12 éves gyermek felvette a legkisebb egyházi rendet, 16 éves korában a páviai egyetemre ment, s habár még fel nem szentelték, két egyházi javadalmat is kapott. Medici Angelo János Borromeo Károlynak nagybátyja volt, akinek 1559. évben, Szent István napján tették a fejére a koronát. Ettől a pillanattól fogva szédületes gyorsasággal emelkedett a fiatal Borromeo. Szinte hosszú lenne elmondani, mennyi mindenféle rangot, rendet kapott egymás után. 1560 januáriusában apostoli protonotárius, bíboros-diakónus lett,
nemsokára (nyolc nap múlva az utolsó kinevezés után) milánói érsek, Bologna, Romagna és Ancona legátusa, Portugália, Németalföld, Svájc, nemkülönben a három rendnek (ferences, kármelita és máltai) protektora stb.
Bármilyen nagyarányú volt Borromeo Károly emelkedése, jelentőségét nem ez szabja meg; Borromeo Károly jelentősége egyéni kiválóságain alapszik. Mint fiatal ember a páviai egyetemen a középkori jogi viszonyokkal foglalkozva, lelkesülten gondolt a középkori keresztyénségre, annak erőteljes pápáira. Fogékony lelkében felébredt a vágy, hogy visszaállítsa egyházának egykori fényét, nagyságát. Az erőtől duzzadó ifjú lelkében szent elhatározások fogamzottak, alig várta az időt, amikor küzdhet, dolgozhat, hiszen az akkori idők annyira hasonlatosak valának a századhoz, amelyben Vilmos, Aquitánia hercege, Burgundiában a Clugny zárdának megvetette volt alapját, amelyből az időknek folyamán síkra lépett a nagy küzdő: Hildebrand, a későbbi VII. Gergely.
A nagy érzelmi megindulások jelentőségét csak a praktikus bambaság tagadja. Gondoljunk csak arra a háromszéki fiúra [Kőrösi Csoma Sándor], akiben professzorának előadásai közben nagy elhatározások (hatalmas vállalkozások rugói) kaptak életre. Lélektani igazság, hogy a nagy vállalatok nem a rideg spekulációkból, hanem a kedélynek, a képzelő tehetségnek őserejéből származnak és táplálkoznak.
A páviai grófi tanulóifjú, a pampelonai sebesült spanyol s a noyoni ügyvédnek a fia (s annyi más jelentékeny ember) megegyeznek egymással abban, hogy életüknek nagy célját föltalálják. Még másban is: szent elhatározásukban ráteszik életüket arra, ami lelküknek üdvössége.
Borromeo Károly eszményképe a középkori római egyház a maga hatalmas pápáival, keresztes háborúival, regényes fölbuzdulásaival. Nem veszi észre a középkori egyháznak nagy elhajlását, míg jóval idősebb kortársa: Kálvin János élesebb szemmel az őskeresztyénségért, az evangéliumi tisztaságért lelkesül. De úgy az egyiknek, mint a másiknak lelkesedése tiszta és nemes. Mindkettőnek egy egész életen át folytatott küzdelmei előtt tisztelettel áll meg az elfogulatlan szemlélő. Az égboltozat nagy, az egyik csillagnak fénye nem homályosítja el a másikat: mindegyik az Úr kegyelméből tündöklik.
Messzire vinne annak a feltüntetése, mennyire következetes maradt a genfi reformátornak hírneves kortársa életének végéig önmagához és föltett szándékához. Erkölcseiben tiszta, életmódjában
puritán, akár maga Kálvin, munkásságában fáradhatatlan, olyan, mint akár a genfi reformátor, önzetlen ott, ahol magasabb érdekek önmegtagadást parancsolnak, éppen úgy, mint a noyoni hittudós. A velencei követ szerint: "Tiszta ... életének virágjában, mint a pápának unokaöccse, kegyence, olyan udvarban, ahol mindennemű élvezetben része lehet – életmódja példaszerű." (1) A pompás milánói kastélyban egyszerűség honol, előtte a falon nem őseinek a képei függenek, hanem ott függ előtte Ambrosiusnak, egyik hivatalbeli ősének a képe (akinek példájára Kálvin is hivatkozik), aki egy császárt bűnbánatba kényszerített. Mikor nagybátyja meghal, kitér a megválasztás elől, mert érdemesebb, a pápai székre rátermettebb embert ismer.
Munkássága, áldozatkészsége, önfeláldozása (különösen járványok idején) páratlan volt. Felkarolta a belmisszió minden munkáját, "a szeretetnek mártírja, a pásztornak és juhnak példaképe, angyal emberi alakban", (2) mondja róla a magasztalás hangján a szentté avató pápai bulla.
A fentebbiekben érintve volt a széles (és mély) határvonal, amely ezt a papifejedelmet Kálvintól elválasztá. Az előbbi az öröklött, századok folyamán emberi találmányokkal kicicomázott, inkább eltorzított keresztyén egyházat tartotta igazi egyháznak, az utóbbi az Írásban, az őskeresztyénségben látta az igazságot. E különbségnek jelentőségét fokozza az, hogy míg az előbbi a középkori keresztyénségért lelkesül, mégpedig a szónak nem köznapi értelme szerint, az utóbbi a tiszta evangéliumért minden áldozatra kész.
Minő ez az áldozatkészség? Szó arról fogalmat adni alig tud. Áldozatkészség, mely a szívnek önkéntes felbuzdulásában találja alapját.
Borromeo nagy elkeseredéssel gondol a reformációra, legszebb ideáljának prózai megrontójára. Szó esett arról, hogy IV. Pius halála után a megválasztatás elől kitért, mert magánál alkalmasabb embernek tartotta a pápai trónra Ghisleri Mihály kardinálist. Jellemző oldalról marad homályban Borromeo egyénisége, ha nem vesszük tudomásul, miért tartja a bíborost különb embernek magánál? A megválasztott pápa (V. Pius) kemény ember, aki a vérontástól sem irtózik: Alba herceg eljárását helyesli, az
(1) "Carlo Borromeo und seine Zeit" von Karl Bauer (Halle, 1910) 10. l.
(2) Uo. 14. l.inkvizíciót támogatja, Rómában szigorú egyházi fegyelmet honosít meg. Ezért tért ki útjából Borromeo, ezért egyengette az utat V. Piusnak a pápai trónhoz Borromeo Károly.
Visszatérve a genfi ügyekre, Milánó fiatal érseke nem tudott keserűség nélkül gondolni a városra, az eretnekségnek fészkére. Mint Svájcnak a Szentszéktől kirendelt protektora, különben is figyelemmel kísérte az ottani viszonyokat, valószínűleg felismerte a genfi akadémiának jelentőségét is. A genfi iskola jórészt Franciaországnak szólt, ahol a hugenották ügye különben is félelmetesen előtérbe lépett: II. Henrik király, a reformáció nagy ellensége, egy tornajáték alkalmával megsebesült s meghalt. A párizsi nemzeti zsinat, a Confessio Gallicana (1) a református egyháznak diadalait jelenté, máris sok előkelő híve volt (Bourbon Antal navarrai király, d'Albert Johanna, Navarrai Margitnak a leánya, Condé Lajos herceg, Coligny Gáspár stb.). Egyre-másra megalakultak a rendezett református községek. És mindezen veszedelemnek kiinduló pontja a Léman-tó melléki város, intézője az a "genfi ember, Genf protektora." (2)
A bajt gyökerében kell orvosolni. Milánónak ifjú érseke egy szövetségnek megalakítására gondol. Föl kell éleszteni a savoyai hercegek jogait. Fogjanak össze a római egyháznak hívei! Megvan-e erre nézve a hajlandóság? II. Fülöp, Spanyolország fiatal királya, a római egyháznak több mint buzgó híve, kész volt nagy birodalmának minden erejét latba vetni az eretnekség fészkének a szétrombolására. Franciaországot maga a veszedelem sarkallja a munkára, különben is az utóbbiaknak kormányát a spanyol uralkodó már figyelmeztette: "Franciaország minden szerencsétlenségének forrása, így szól a többi között II. Fülöp átirata, az a város, mely minden tévtannak menedékhelye, Róma legszörnyűbb ellensége. A szélrózsa minden irányába szét kell szórni az átkozott eretnekeket". (3) Mi a teendő? A Szentszék álljon a vállalkozás
(1) Némelyek szerint Kálvin irata. 40 cikkből áll. Az elővégzés tanát, a Jézusban való ingyen váltságot, ezen kegyelemnek hit által való elnyerését, mely a Szentlélek ajándéka, továbbá az igaz egyháznak jeleit, a szentségek számát a genfi hitvallás alapján tárgyalja.
(2) "Les diplomates piemontais l'appellent constannent l'homme de Genève, le protecteur de Genève." Gaberel e. m. I. 527.
(3) "Source de tous les malheurs de la France, réceptacle de tous les hérétiques, et la plus redoutable ennemie de Rome." "Il faut dissenimer aux vents de la terre tous ces damnés hérétiques." Gaberel e. m. I. 528.
élére, Franciaországnak és Spanyolországnak hadait zúdítsa a veszedelmes városra, s nincsen vállalkozás, mely méltóbb lenne ennek a két országnak a nagyságához, mint ez.
Egy-két pápai bréve tájékoztat arról, mi készült a háttérben.
IV. Pius pápa Borromeo Károlynak sugalmazására 1560. június hó 11-én a következő levelet intézte II. Ferenc francia királyhoz: "Tudomásunkra jutott, hogy Felséged kedves fiunknak, Emanuel Philibertnek segédcsapatokat és pénzt ígért Genfnek a visszahódítása céljából. Méltóbb ügyet nem is karolhatna fel Felséged. Valóban ez a város, mint az egyébként ország-világ előtt tudva van, valamennyi francia és olasz eretneknek menedékhelye. Megmérgezett forrás, melyből az utóbbi időkben zavarok, lázadások származtak Felséged országának megrendítésére. Mindaddig, míg ebben a városban eretnekek uralkodnak, a katolikus vallás ellenségeinek biztos menedéke lesz az. Szívünknek minden melegével és emésztő buzgóságával intjük Felségedet, nem, könyörgünk Felségednek, segítse meg a savoyai herceget ennek a városnak a visszafoglalásában, küldjön neki lovas és gyalogos katonákat és pénzt bőségesen! Ha így cselekszik Felséged, Isten előtt nagyon kedves dolgot cselekszik, s ezenfelül hasznos szolgálatot tesz országának, biztosítván ennek békéjét. Mihelyt Felséged ezt a menedéket, Franciaország eretnekeinek gyülekezőhelyét elfoglalja, örökre megtöri az erejét azoknak, akik Felséged országának a szívében összeesküvéseken törik a fejüket. E sorokat Felségedhez tisztelendő testvérünk, a nuncius által küldjük, aki azok tartalmát élőszóval megerősíti." (1)
Borromeo és általában a római kúria számításait, Genfnek leendő elfoglalását részben Franciaországnak a küzdelembe való belevonására alapítván, egy pillanatra annak politikai viszonyait át kell tekintenünk.
II. Henrik halála után a fejletlen, különben is kiskorú II. Ferenc uralkodása alatt Medici Katalin vitte a kormányt, a katolikus párt élén álló Guise-ekre (Ferenc és Károly) támaszkodott.
A reformáció hívei szerették volna, ha Bourbon Antal, a navarrai király érvényesítette volna befolyását, s Morel Ferenc, a
(1) Gaberel e. m. I. Pièces justificatives 199. l. "Entreprise de St. Charles Borromée et du pape contre Genève."
párizsi lelkipásztor tett is ez irányban nála lépéseket. Miért, miért nem, a navarrai király nem mozdult.
Kálvin feszült figyelemmel kísérte az eseményeket, Bourbon Antal éppenséggel nem felelt meg a beléje helyezett reményeknek és várakozásoknak. (1) A reformátor élesen megrója Sturm Jánoshoz intézett levelében: "már többször mint tízszer jelentették nekem, hogy holnap, holnapután várják az udvarnál". "Míg Henrik élt, más volt a helyzet, de most más eljárást kell követnünk ... ha előbb azt hittem, hogy ezt a Varannát (Navarrát) ki kell hagyni a játékból, akinek könnyelműsége előttem gyanús, ma mindenáron tudnom kell, mit akar tulajdonképpen." (2)
Bourbon Antal határozatlan, sőt kétértelmű magatartásával szemben állott a Guise-ek határozott föllépése, "ők merészek" – mondja Kálvin – "szinte az esztelenségig", ő (illa = Medici Katalin), bőkezű az ígéretekben, de semmit nem vált be.
Az történt, ami előre volt látható. Felállították a törvény-széket (Chambre ardente), halálos büntetés terhe alatt eltiltották a vallásos összejöveteleket. Kálvin aggodalma nagy. "Nagy fájdalom és nem csekélyebb gond, félelem gyötör engem, írja Martyr Péternek, mert látom franciaországi atyánkfiainak helyzetét. A navarrai királynak a keze ügyében volt az orvosság ezek ellen a bajok ellen és ígért is csudálatos dolgokat, ámde gyávaságánál rútabb gyávaság már nincsen, most meg hozzájárult az árulás." Ebben a levélben Kálvin elmond egy epizódot a francia udvarból. Az anyakirálynő egy alkalommal Condé herceg anyósa (3) előtt panaszkodott nehéz helyzete, sok baja miatt. Az asszony, az evangélium híve, ezt a pillanatot felhasználta és azt ajánlotta neki, hogy az Írásban keressen oltalmat, erőt. A királyné gondolkodóba esett és beleegyezett abba, hogy az egyik párizsi pásztor nála megjelenhessen. A részleteket nem ismerjük, Kálvin csak ennyit ír: "elhívták a lelkészt és csúfondárosan elküldték". (4)
"Minden készen áll a rettenetes vereségre, mert a renegátok Krisztusnak tanítványait és azokat elárulták, akik a titkos összejöveteleket látogatták. A dolog gyászosnál is gyászosabb. Ámde
(1) "Rex Navarrae animum in corpore virili gerit muliebrem." Egykorú levélből. Ld. Corp. Ref. XLV. 652. 2. jegyzet.
(2) Uo. 594.
(3) Madame de Roye.
(4) Corp. Ref. XLV. 653. "Vocatus ille dimittiur cum ludibrio." A meghívott lelkész La Roche Chandieu.
csendes szívvel várnunk kell a Megoltalmazót. Tudom, alkalmas időben itt lesz."
A franciaországi üldözéseknek részletesebb leírását adja Kálvin ugyanabban az időben Bullingernek küldött levelében. Törvényszéki megbízottak házanként járnak, kutatják, járnak-e annak lakói misére, a böjtöket megtartják-e. Felkutatják az ágyakat, ládákat, könyveket keresvén, a családfőknek tudomására hozzák, hogy büntetés éri őket, ha lutheránus megfordul a háznál, megparancsolják, mindenki mindenkit tartson szemmel, a gyanúsakat jelentsék fel. A börtönök (förtelmes lyukak) tele vannak a szegény emberekkel. (1)
Ilyen volt a helyzet abban az országban, amelynek királyához a pápa Borromeo sugalmazására a fentebb idézett 1560. június 11-én kelt levelét intézte. A francia kormány jószándékáról Rómában kétségben nem igen lehettek, csak egy volt a bökkenő: az volt a kérdés, vajon a sok zavarral küszködő udvar megindíthatja-e a tervbe vett háborút? Ezért a Szentszék más segélyforrás után is nézett, felkereste nevezetesen a spanyol királyt, II. Fülöpöt, s őt a francia viszonyokról értesítvén, hathatós támogatását kérte. "Emanuel Philibert, a mi kedves fiunk, így szól idevonatkozólag a pápai bréve, leghőbb vágya Genfnek a visszafoglalása. Tudomásunkra jutott, hogy Franciaországnak igen keresztyén királya, II. Ferenc, a mi szeretett fiunk a Jézus Krisztusban, neki lovas és gyalogos segélycsapatokat ígért a nevezett városnak visszahódítására. Felséged nagyon jól tudja, hogy Genf már régtől fogva az eretnekek menedéke, ide tódulnak az egyháznak ellenségei Franciaországból éppen úgy, mint Olaszországból mind. Mi teljesen meg vagyunk győződve arról, hogy felséged vallásos buzgóságában Emánuel Philibertet vállalkozásában segélyezni fogja, e munkának horderejét egész nagyságában felismeri. Azért intézzük felségedhez ezt a lehető legnagyobb kérést, mert semmi sem fekszik annyira a szívünkön, mint az eretnekség amaz erősségének a lerombolása. Nincsen Istenhez méltóbb és a katolikus szentegyházra nézve üdvösebb munka, mint ez. Kövesse a mi példánkat s a franciák királyának példáját, ő Burgundiából, mi Olaszországból küldünk hatalmas csapatokat, csatlakozzék hozzánk félelmetes hadtesteivel, hadd legyen a győzelem biztosítva." (2)
Borromeo Károly nem kételkedett a sikerben, a Szentszék
(1) Corp. Ref. XLV. 655. l.
(2) Gaberel e. m. I. Pièces justificatives 200.
megbízásából 20.000 tallért küldött Torinóba. A terv ez volt: a szóbanforgó összeget a katolikus kantonok hadierejének lábra állítására fordítják, ezek majd lekötik a protestáns kantonokat, (1) a pápai sereg, a savoyai, a francia seregekkel együttesen támadnak. Mindennek a lehető leggyorsabban kell történnie. Borromeo a segélyösszegekhez (melyet a Szentszék három hónap lefolyása alatt újabb 20.000 tallérral meg fog toldani) csatolt levelében ezeket az utasításokat csatolja: a háborúnak rövidnek kell lennie, mert ellenkező esetben a törökök könnyen megmozdulhatnak s nyugtalanságot idézhetnek elő. Őszentsége kívánatosnak találja, hogy a háborút "ne nevezzék lutheránus háborúnak". Legyen az egésznek színezete tisztán politikai, amelyet Emánuel herceg a lázadók ellen és azon városnak birtokáért kezdeményez, melynek birtoka jogosan őt illeti meg. (2)
Borromeo Károly, amennyire az idézett levelek mutatják, nagy gonddal mindent előkészített, s a tervezett háború mégis elmaradt, Genfnek egéről (hogy körülírva mondjuk) a veszedelmes felhő elvonult. Hogyan? Magasabb hatalmasságok intézkedtek: "Dominus afflavit et dissipati sunt" (az Úr fuvallt, és szétszórattak). Még mielőtt a háború kitört volna, meghalt II. Ferenc, a francia király, új gyermekuralom következett be, a tíz éves IX. Károly lépett a trónra. Komor felhők vonultak Franciaországnak különben sem nagyon derült egére. A hugenották megmozdultak: még ugyanazon esztendőben gyűlést tartottak Orleans-ban, ahol Coligny élükre állva a "hívők" (3) számára vallásszabadságot, a püspökök és papok szabad választását sürgette. Ez sem volt elég: néhány hónap múlva a Saint Germain-ben tartott gyűlés még gyökeresebb kívánságokkal állott elő: templomokat követelt, legyen kétévenként országgyűlés, sőt hangok emelkedtek az egyházi javaknak állami célokra leendő eladása érdekében is. Medici Katalin külső háborúra éppenséggel nem gondolhatott, ellenkezőleg: némi engedménye-
(1) "Les cantons hérétiques étant empéchés, ne pourront aller au secours de Geneve quand Son Altesse (Emanuel Philibert) lui donnera l'assaut." Uo. Borromeo Károly levele 1560. jún.
(2) "Sa Sainteté trouve a propos de ne pas appeller cette guerre lutherienne, mais seulement guerre contre des rebelles et une cité qui est la propriété du duc Emanuel Philibert." Uo.
(3) "çeux de la religion", így nevezték (gúnyosan) a katolikus franciák a protestáns franciákat.
ket kellett tennie. (1) Persze, nem őszintén tette. Mikor valaki egy árkon akar átugrani, néhány lépést hátrál. Így tesznek néha a politikusok is.
Borromeo vállalkozása csütörtököt mondott, de ez éppen nem jelentett annyit, hogy már minden veszedelem elmúlt. Ha egyáltalában lehetséges, ebben az időben még növekedett az ellenszenv az eretnek város irányában, növekedett Rómában éppen úgy, mint Párizsban, sőt ami az utóbbit illeti, itt egy esemény csaknem nyílt támadásra ingerelte a kormányt.
Abban az időben, amikor a Guise-ek korlátlan befolyása jelentkezett, egy francia párt nagy fába vágta a fejszéjét. Néhányan arra a vakmerőségre adták a fejüket, hogy a tehetetlen királyt a Guise-ek és általában a római egyház embereinek a kezeiből kiragadják.
Az idevonatkozó tervezgetések s azok következményei érdeklik úgy Kálvint, valamint az egész Genfet.
Az 1560-as év elején a reformátort meglátogatta egy előkelőbb ember, név szerint La Renaudie Gottfried nevű nemes és elbeszélte, mit szándékoznak tenni: a francia királyt kiragadják katolikus rokonainak kezeiből, a római egyház befolyását megtörik. Kálvin végighallgatta az ember előadását, és a terveket sem a célok, sem az eszközök tekintetében helyeselni nem tudta. (2) Alig lehetett megállapítani, mi hasznot hoz a merész terv, ha az sikerül, ellenben a veszedelem nyilvánvaló volt azon esetre, ha nem sikerül.
Kálvin az ügyre nézve így tudósít: "Mikor első ízben e dologban hozzám kérdést intéztek ... őszintén azt feleltem, hogy nekem az egész eljárási módozat nem tetszik, még kevésbé tudom magát a dolgot helyeselni. Amit ostoba módon kigondoltak, ahhoz gyerekesen fogtak. Most már lustaságuk kelt bennem ellenszenvet ... Minden percben várjuk, mi lesz." (3)
Már azt hitte Kálvin, hogy a tervkovácsok le is tettek szándékukról: "azt hittem, így ír későbben, hogy feleletem észretérítette őket". (4) Nem úgy történt. Tovább mentek. Magából Genfből is többen (szám szerint mintegy hatvanan) Franciaországba
(1) Ebbe az időbe esik a poissi-i vallási értekezés (1561. szept. 9-től okt. 13-ig), melyen Béza is részt vett.
(2) "libere respondi, mihi non placere totam agendi rationem." Corp. Ref. XLII. 39. l.
(3) Uo.
(4) Uo. 81. l.
utaztak, hogy az összeesküvőknek segítségére legyenek. Ezek az emberek valósággal meg vannak babonázva, (1) írja Kálvin.
Minél tovább húzódott a dolog, annál jobban aggódott a genfi pap, a feszültség mindenfelé nagy, a legcsekélyebb ok is elegendő arra, hogy minden megrendüljön. Már előbb is valami nagy, Európa-szerte meginduló vallási zavaroktól félt, most ez még jobban foglalkoztatja. (2) Különösen Franciaországban olyanok a viszonyok, hogy ha ott egy csepp vért ontanak, egész vérfolyam következik a nyomába. (3)
Más is gyötri. Az emberek meggondolatlanok, hamar elbizakodnak, íme, a protestánsok egyes helyeken erőszakos templomfoglalásokra adták a fejüket. Mi lesz mindezekből? Az ellenfél irtózatos bosszút fog állni. "Gyötrelmek kínoznak." (4)
Ami előre volt látható s amitől a reformátor félt, bekövetkezett, az összeesküvést felfedezték, vérbefojtották, a részességgel vádlottak közül minden per nélkül mintegy 1200-at vérpadon végeztek ki, részben a Loire-ba fojtottak. A két Bourbont is elfogták, Condé herceget halálra ítélték, csak a király halála mentette meg.
Kálvin el volt keseredve, "megmondottam én – így panaszkodik –‚ hogy Franciaországban egy csepp kiontott vérre egész vérfolyam következik". Elkeseredésében egy emberben látja minden bajnak az okozóját, az a La Renaudie, "az a rongy fickó", "aki magát vakmerően feltolta, szamárságával mindenkit tönkretett". (5) "Igaz, minden úgy történt, amint azt én előre láttam, de hát ez csekély vigasztalás." (6)
(1) "ut diceres esse fascinatos". Uo. 81. Az amboise-i összeesküvésben sok a kapkodás, összevisszaság, ebben az írók megegyeznek. Ld. Corp. Ref. i. k. 82. l. 8. jegyzet.
(2) "Mihi Europae concussio, quam pridem animo concepci, ante oculos quodammo versatur." Uo. 39.
(3) "non posse quin ex gutta una mox profluerent fluvii". Uo. 82. Templomfoglalásról a Corp. Ref. i. k. 39. l. 7. jegyzet.
(4) "excrucior". Uo. 82.
(5) Ld. az említett Sturmhoz intézett levelet. E levél március 23-án kelt, mikor még az amboise-i vállalkozásnak sorsáról semmi hír nem jött.(6) Az összeesküvést nem egy ember, név szerint nem maga La Renaudie szőtte. Sokat beszélgettek a hugenották egymás között arról, hogyan védekezhetnének a Guise-ek ellen. Egyesek hivatkoztak francia, német jogászokra, teológusokra, akik szerint a fennforgó esetben jogosan szegülhetnek ellen a kormánynak annyival inkább, mert a legközelebbi vérszerinti hercegeket, a Bourbonokat illeti a kormány. A döntő lépés Nantes-ban történt, ahova "az ország minden részéből jöttek sokan." Itt beszélték meg a részleteket is. Ami a szegény La Renaudie-t illeti, Kálvin téved. Nem volt jól értesülve. Ő nem tolta föl magát. Az idézett jelzővel kapcsolatban a Corpus Reformatorum kiadói így írnak: "Si hoc epitheto notat infelicem La Renaudine sane viro iniuriam facit. Hic enim non audacter se ingesserat, sed a sociis dux electus fuit." Hivatkoznak több történetíróra. "Omnes de hoc viro bene opinantur et exitum rei unice proditoribus tribuunt, primo loco uni ex protestantibus, Avenellio advocato qui ... secretum ad aulam detulit." La Renaudie a harcban el is esett. Corp. Ref. XLVI. 82. 9. jegyzet.
Az amboise-i összeesküvés és annak kudarca igen közelről érdekelte Genfet és a reformátort. Miért? Könnyű észrevenni. A francia kormánynak figyelme most még jobban Genf felé irányult "az eretnekségnek, a lázadásnak, az összeesküvéseknek a fészke felé". Franciaország akkori kormányzói meg voltak győződve arról, hogy az utóbbi vállalkozás is onnan indult ki. Kálvin tisztában volt a helyzettel: Genfnek egyedüli szerencséje az, hogy Franciaország saját ügyein kívül a skót háborúval van elfoglalva. De mi történhetik a közeljövőben, annak az Isten a megmondhatója. Kálvin egyik, május végső napjaiban kelt levelében kitárja aggodalmait: "Azok a hóhérok most kegyetlenül dühöngenek (értsd: a francia reformátusok ellen), ha a skót háború (1) nem kötné meg a kezüket, még sokkal borzasztóbb lenne helyzetük. Ám bennünket is, főképpen pedig városunkat is első sorban fenyeget a vész: abban a hitben vannak, hogy minden franciaországi zavarnak a forrása itt van, vagy legalábbis úgy mutatják, hogy ezt hiszik. Szomszédaink egy hónap óta arról beszélnek, hogy végünk van, de én részemről nem tudok félni. Ha nagyobb bajba kerülünk, bízva Atyánk oltalmában, csendes szívvel várjuk a dolognak kimenetelét. Történjék bármi, a mennyei Atya azt üdvösségünkre fordítja, talán az egész egyházra való tekintetből is megkönyörül rajtunk. Engedd meg, hogy nem magam írok neked, hanem az ágyból diktálom a levelet. Fél napon át az ágyban kell maradnom, hogy legalább egy-két tűrhetőbb órára tegyek szert, amikor jobbacskán érzem magamat." (2)
Az 1560. év nyara várakozásban telt el: Genfben vigyáztak és imádkoztak. A szomszédos országból jött hír elég: az evan-
(1) A skót udvar Knox sikereit francia segéllyel is iparkodott meghiúsítani. 1559-ben új sereget küldött a francia katolikus kormány az országba, mely ott nagy ellenállásra talált.
(2) Corp. Ref. XLVI. k. 96. l.
gélium hirdetői bátrak, nagyon is bátrak, (1) itt-ott szinte vakmerők. Alig bírja Kálvin őket fékezni, mindig írja: templomfoglalásoktól óvakodjanak, ne öntsenek olajat a tűzre, a szabadban ne prédikáljanak. Hiába! Az embereket elragadja a hév. Azzal mentegetik magukat az atyafiak, hogy a tömeg nyomásának ellenszegülni nem lehet. Azt könnyű mondani pl., hogy a szabadban prédikálni tilos, de hol van olyan magánház, ahova pl. 4000 ember fér, (2) már pedig ennyi hallgató is összeverődik és az emberek mérsékletről nem igen akarnak tudni, azt hangoztatják, a hit jele és bizonysága a bátorság.
Kálvin folytonosan kap híreket, válaszolnia kell, pedig az utóbbi idők nagyon kívánatossá tették az óvatosságot. Az a baj, hogy sokszor bizalmas ügyekben kérnek útmutatást, azután a leveleket másoknak is odaadják, holott különösen Franciaországban árgus szemekkel figyelik minden mozdulatát. Az 1560. év nyarán történt, hogy a francia titkos királyi tanácsban szóról szóra felolvasták egyik levelét, amelyet egyik bázeli barátjának írt volt, s amelyben a franciaországi zavarokról értesíté.
Így állottak a dolgok, midőn Genfben IX. Károly francia királynak követe megjelent, s a tanácsnak ura megbízásából a következő iratot adta át: "Károly, Isten kegyelméből Franciaország királya. Igen Kedves és Jó Barátaim! Mikor a trónra léptünk, tudomásunkra jutott, hogy szeretett Uram és testvérem, a megboldogult Király országának rendeivel beható értekezleteket tartott, jó és hű alattvalóinak tudomására hozván a zavarokat, melyek a különböző tartományokban előfordultak, azok jó és gyors elintézése ügyében tanácsukat kikérte. Amit ő célba vett, azt az ő elhunytával nekünk folytatnunk kell, szent, dicséretes, ajánlatos szándékát és kezdeményezését be kell tetőznünk. Ebbe a városba összegyűjtvén az említett rendeket, velük együtt több, országunk biztonsága és fönntartása szempontjából szükséges dolgot határoztunk el. Kitűnt, hogy a legfőbb dologban kell intézkedni még: biztosítani kell az alattvalók engedelmességét, ami csak azon esetre lehetséges, ha a zavarok, lázadások, megoszlások okait megszüntetjük, mint amelyek minden néven nevezhető királyságnak és köztársaságnak siralmas, szerencsétlen romlását, bukását okozzák, csak úgy lehetséges, ha
(1) "Nostros in sublime rapit nimia fiducia." Uo. 176. l.
(2) "Excusant fratres a nobis missi se trahi invitos, vel neccessitate cogi, quoniam nulla domus privata quattuor millibus sufficeret." Uo.
intézkedünk, hogy az alattvalók békességben, kölcsönös barátságban s egymás iránt tartozó jóindulattal éljenek egymással. A legnagyobb gonddal és utánjárással kutattuk a fennforgó megoszlások forrásait, hogy a bajokat megismervén, a legalkalmasabb orvosságot alkalmazhassuk. Beigazolást nyert, hogy a viszályok fő okai egyes prédikáló, a hit tételeit feszegető emberek gonosz indulata, akiket főképpen önök vagy városuknak befolyásosabb papjai küldenek hozzánk. Ezek az emberek visszaélnek a vallás nevével és tisztaságával, amelynek hirdetői gyanánt adják ki magukat. Nem elégszenek meg annak házról-házra való hirdetésével, hintvén a nevezett vallásnak tanait, a különböző véleményeket, beleoltván a lelkekbe lassan és titkon a veszedelmes és kárhozatos engedetlenséget, hanem saját szerzeményű, roppant számú gyalázkodó irataikkal, saját szerzeményű prédikációikkal a nagy számban összegyűjtött népet nyílt lázadásra is merték ingerelni, amint azt több helyen és tartományban, az egész országnak nagy, nyilvánvaló veszedelmére tapasztalták. Az igen kedves és szeretett anyakirálynénak, igen kedves és szeretett nagybátyánknak, a navarrai királynak, vérbeli más hercegeinknek, magántanácsosainak szavára elhatároztuk a jelen írásnak átküldését, kérvén Önöket első sorban arra, hogy az itten prédikáló, hittani tételeket feszegető embereket, akiket Önök vagy papjaik küldtek volt ide, hívják vissza. Másodsorban (arra kérjük Önöket), a jövőben vigyázzanak, akadályozzák meg, hogy ilyen emberek hozzánk jöjjenek, ne legyen a jövőben semmi okunk emiatt neheztelni. Ha ex be nem következik, ha e levélnek vétele után sem szűnnek meg országunkat az efféle emberekkel megtölteni, ezt arra magyarázzuk, hogy országunknak nyugodalmát készakarattal megzavarni, alattvalóinkat a viszály magvainak elhintésével, az Isten szent parancsainak megsértésével ellenünk ingerelni törekednek, holott bennünket ő állított a királyi trónra. Arra magyarázzuk, hogy Önök egymás ellen óhajtják uszítani országunk lakosait, s így önerejével akarják megtörni országunkat, melynek másképpen kárt okozni nem tudnak. Ha ez bekövetkeznék, a vakmerő, veszedelmes, reánk és országunkra nézve felettébb káros vállalkozás nagy, jogos és méltányos haragunkat Isten és ember előtt igazolni fogja." (1)
A királyi átirat sürgős választ várt. A hatóság 1561. januárius
(1) Gaberel e. m. Pièces justificatives a 201. 202. lap és Corp. Ref. XLVI. kötet. 337–9. lap.
hó 28-ára rendkívüli tanácskozásra hívta össze a tanácsot. Lassan gyülekezett. Sejtelemszerű aggodalom uralkodott a lelkeken. Mikor már együtt voltak, elhívatták a lelkészeket.
Mély csendben hallgatták meg világiak és egyháziak ott együttesen a tanácskozó teremben a szomszédos hatalmas ország királyának levelét. Minden egyes szó belenyomult az elmékbe, különösen a levélnek hathatós végső szavai kötötték le a különben is feszült figyelmet. Nehéz órákban a figyelem ösztönszerűleg az erősekre irányul. Minden szem Kálvinra tekintett, aki az általános csendben szólásra emelkedett.
A következő pillanatokról meglehetősen hiányos értesüléseink vannak: Kálvin általában véve hallgatni szokott arról, amit tett, (1) a jegyzőkönyvek pedig csak bizonyos merev forma szerint adnak számot a történtekről. Januárius hó 28-án a genfi tanácsteremben egyike folyt le a legfelemelőbb jeleneteknek. Akkoriban a tanácsban túlnyomóan azok ültek, akik az utolsó húsz év mozgalmainak szemtanúi voltak, Genf küldetésében, az evangéliumnak mélységes igazságaiban hittek, látták a Franciaországba induló hitvallókat, hallották a vértanúk viselt dolgait, s akiknek soraiban nem egy menekült tapasztalásból ismeré a viszonyokat. Kálvin nyugodtan szólt. A helyzet komoly, de az Istennek oltalma bizonyos, csak tegye meg mindenki kötelességét. A genfi egyház sziklán áll, emberi érdekek szerint nem igazodhatik, az Istennek parancsát meg nem szegheti még a francia király kegyeinek biztosításáért sem. Ami a franciaországi zavarokat illeti, fájdalommal hallja az igazságtalan vádakat. Tény, a lelkészek egy pillanatra sem tagadják, hogy valahányszor szükségét látták volt, alkalmasan buzdították az ottani lelkészeket kötelességüknek teljesítésére, az evangéliumnak terjesztésére, "amint azt az Úr parancsolja", de a felmerült zavarok felidézésében nekik semmi részük nincsen. A tanács nagyon jól tudja, hogy amennyire tőlük tellett, lebeszélni igyekeztek azokat, akik Amboise-ba akartak menni. Egyébként a lelkészek a francia király ő felsége előtt személyesen is készek magukat az ellenük felhozott vádak ellen igazolni.
Ebben a beszédben semmi váratlan, semmi meglepő nincsen. A jellemző az, hogy a kötelességnek érzete s a Gondviselésbe vetett bizalom, rendületlen bátorság emelte helyzetének magaslatára az
(1) "car il avait une répugnance invicible a parler des services qu'il rendait," írja idevonatkozólag Gaberel e. m. I. 526. l.
államtanácsot. Olyan érzések hatották át e testületet, aminőknek hatása alatt annak idején valaki először mondhatta: "Si Deus pro nobis, quis contra nos?" [Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?]
A tanács elhatározta, hogy a választ még aznap, a tanácskozás folyamán elkészíti, (1) a fontos irat elkészítésével magát Kálvint bízta meg.(2)
A hevenyében megírott, de meggondolt válasz így hangzik:
"Sire, Felségednek levelét meghallgatván, könnyen adhatnók meg a választ, mely Felségedet kielégítené, s bennünket kimentene, de megvalljuk, nagyon zokon esik nekünk, hogy részben reánk hárítják azon zavarok okait, amelyek egy idő óta Felséged birodalmában előfordultak. Csekélységünk érzete nem engedi, hogy elődei irányában tanúsított szolgálatainkra hivatkozzunk, amelyekkel a francia korona iránt táplált rokonszenvünket kifejezésre juttattuk, s amelyek semmi kívánnivalót nem hagynak hátra. Valóban a jóindulat bennünk nem hiányzott soha, azt ki is mutattuk, valahányszor az Isten arra minekünk alkalmat nyújtott. Ebből kifolyólag arra kérjük Felségedet, hogy eddigi állhatatos odaadásunkat, amellyel Franciaország iránt viseltettünk, tudomásul venni, abban szolgálatkészségünknek bizonyságát szemlélni kegyes legyen, annak a szolgálatkészségnek bizonyságát, amellyel mi Felséged országának nyugalmát, virágzását előmozdítani, s részére a köteles engedelmességet tőlünk telhetőleg biztosítani igyekezünk. De hogy ne legyen a dolognak olyan színezete, mintha mi valamit általánosságokba burkolni akarnánk, az Isten előtt igazságban állítjuk, hogy sohasem küldtünk embereket Felséged országába, mint azt Felségednek mondották volt; tőlünk soha nem kértek senkit, hozzánk ez ügyben nem fordult senki, pecsétünkkel prédikálni tőlünk nem ment el soha senki sem annak az egynek (3) a kivételével, akit tőlünk
(1) "La réponse fut redigée seance ténante." Corp. Ref. XLVI. k. 343. lap 1. j.
(2) "Organe de la seigneurie dans les circonstantes difficiles, Calvin fut chargé de répondre en son nonn au roi de France." Bonnet e. m. II. 374. A szóbanlévő levélre Bonnet megjegyzi, hogy Kálvin sajátkezű írása ("Minute originale de la main de Calvin"), de az irat második felére megjegyzi, hogy azt a reformátor (talán nagyobbfokú fáradtsága miatt) tollba mondotta s azt az államtitkár írta le ("Ce qui suit est écrit de la main dii secrétaire de la Republique et a été dicté par Calvin").
(3) VI. Edward idejében szervezte Laski János a londoni református egyházat. Mikor ez Genfből lelkészt kért, Kálvin saját titkárát, Des Gallars Miklóst küldötte oda, aki feleségét és Amos nevű kisfiát Genfben hagyván, elment Londonba. Hozzá Kálvin több levelet intézett oda, nevezetesen 1560. jún. 16., 1560. okt. 3., 1560. november.
London részére kértek volt. Nem mintha mi kifogásolni valót találnánk abban, ha a tiszta vallás mindenütt visszaállíttatik, kérjük is Felségedet és tanácsát, ne gondolják, hogy mi a szegény lelkeknek elvesztését akarnók, akiket az Isten Fia drága vérével váltott meg, de ismerjük erőinket, s éppen nem tulajdonítunk magunknak nagy országok reformálására képességet, azon szerény határok között óhajtunk maradni, amelyek közé az Isten helyezett. Miután pedig Felséged levelének tartalma szerint ez a lelkészküldés városunk kiválóbb lelkészeinek közbejöttével is történhetett, előhívattuk őket is, hogy megtudván tőlük maguktól a dolgok mibenállását, a választ megadhassuk. Ők nem tagadják, hogy azokat, akik hozzájuk fordultak, s akikben tudást és kegyelmet láttak, buzdították az evangélium hirdetésére. Mert miután ők meg vannak győződve arról, hogy a tudomány, amelyet hirdetnek, Istentől való, az Istennek méltó és tiszta szolgálatát előmozdítani igyekeznek, hogy a Krisztusban nekünk megnyilvánult kegyelmet más is kellőképpen megismerje, az üdv egyenes útját megtalálván, ezt más is elnyerje...
"Ami a franciaországi zavarokat, lázadásokat illeti, ők tiltakoznak az ellen, mintha nekik bármikor is ilyesmi lett volna szándékukban, ellenkezőleg, azokat minden erejükkel megakadályozni igyekeztek, sohasem adtak tanácsot az állami ügyeknek legcsekélyebb megváltoztatására sem, mindenkit, akik az intést meg akarták hallgatni, a köteles engedelmességre intettek. Ha történtek zavarok, azok miatt szomorkodnak, nemhogy bármi alkalmat adtak volna reájuk. Nemcsak nem támogatták az efféle vállalkozásokat, hanem ellenkezőleg, azokat elfojtani igyekeztek. (1) Rövidre fogva a dolgot, ők előttünk kijelentették, hogy soha semmiféle rendetlenségre irányuló tervezésben, fegyveres beavatkozásban részük nem volt, sőt az efféléket elítélték, templomok elfoglalására tanácsot sohasem adtak, intvén az illetőket, hogy állami meghatalmazás, és a királyok,
(1) Célzás az amboise-i összeesküvésre. Midőn néhány hét múlva Kálvin öccse, Antal, aki akkortájt valami megbízatásban járt Franciaországban, hírül hozta, hogy ott az amboise-i összeesküvést még mindig az ő nevével együtt emlegetik, a reformátor Coligny-hez intézett igen hosszú (Bonnet e. m. II. 382–391. l.) levelében elmondja annak előzményeit. A levél minden részleteivel annak kimutatása, hogy vele szemben nagy igazságtalanságot követnek el, mikor ilyen rágalmakkal illetik: ("qu'on me faict grand tort en me chargeant de telles calomnies").
Felséged Istenben boldogult elődeinek beleegyezése nélkül semmit se tegyenek. Kijelentették, hogy ártatlanságukat Felséged előtt is ahányszor és amikor őket meghallgatni kegyes lesz – igazolni készek.
"Ami bennünket illet, mi nemcsak nem támogattunk semmi vállalkozást, mely Felséged országát zavarná, vagy ott megoszlást, veszedelmet okozna, hanem minden egyes legcsekélyebb hírnek hallatára, kemény büntetés terhe alatt eltiltottunk minden mozgolódást. Ha Felséged, amint azt a méltányosság megkívánja, utánanéz az igazságnak, meglátja, hogy a múltban éppen olyan hűséggel viseltettünk iránta, aminővel a jövőben viseltetni óhajtunk. Nem akarunk alkalmat adni arra, hogy Felséged reánk más érzelemmel gondoljon, mint azokra, akik ragaszkodó, hű szolgái, kérjük is, legyen kegyes bennünket figyelmeztetni, ha mi bármi tekintetben gyöngülnénk. Felséged és tanácsa látni fogja, hogy mi készek és hajlandók vagyunk rokonszenvüket megnyerni."
A levél elment, de Genfben a szorongó várakozás ott maradt, amibe nem csekély mértékben belevegyült az aggodalom is, érthető Kálvin nyugtalansága is, amellyel a fejleményeket várja. (1)
Mi volt e levélnek hatása, nem tudjuk, de aligha téved az, aki abban a véleményben van, hogy éppenséggel nem ez hárította el a veszedelmet. A belső zavarok vették teljes mértékben a francia kormánynak minden figyelmét, minden erejét igénybe. Nemcsak a külső országi eretnekek ellen nem léphet fel, hanem bent az országban is kénytelen némi engedményeket tenni – legalább egyelőre.
Kálvin az 1561-es évnek második felében is tekintetét állandóan Franciaországra irányozza, ahol minden forrongásban van; a kialakulásnak némi körvonalai csak itt-ott jelentkeznek (a poissy-i értekezlet).
Néha felcsillámlik a remény: minden a kívánatos kerékvágásban fog menni, máskor meg eltűnik a kibontakozásnak minden reménysége, hogy helyet adjon az aggodalomnak, a szorongásnak.
Alig lehet hű képét adni e hullámzásnak.
Az evangéliumi hit terjed, sok megható jele mutatkozik a buzgóságnak, a templomok a népet befogadni nem tudják, ezt az örvendetes jelenséget ellensúlyozzák a vég nélküli zavarokról érkező
(1) "Anxie expectamus." Corp. Ref. XLVI. 350. l.
hírek. Határtalan zavarok mutatkoznak mindenfelé, (1) "ha az Isten rendkívüli eszközökkel meg nem fékezi azokat, írja Kálvin, a polgárháborúnak ki kell törnie". (2) A fanatikus türelmetlenség kiöli az emberekből az irgalomnak érzelmeit: még a bölcsőben levő csecsemőknek sem kegyelmeznek. (3) Nagy baj, hogy az udvar körül nincsen szilárd, megbízható szószólója az evangéliumi hitnek Coligny-n kívül, (4) Kálvin siet őt erősíteni nemcsak leveleivel, hanem megbízottai által is, elküldvén hozzá egyik kartársát, (5) mert benne van minden reménye. Semmi sem bizonyos, Franciaországban minden lehetséges, afféle jelenetek, mikor pl. a tömeg ötletszerűen megrohanja a gyanútlan De Longemeau házat, (6) egyszerűen azért, mert hugenotta – nem is számítanak már, elmosódnak a nagy káoszban. Közben pedig roppant mértékben terjed az evangélium. Így váltakozik az árnyék és fény, a remény és kétség, az öröm és bánat, de a genfi pap mégsem ingadozik, alatta a föld szilárd. Meggyőződéssel írja Coligny-nak: bízzék, lehetetlen, hogy elhagyja, aki őt munkába állította. Bízzék, persze nem a gyönge, ingadozó emberekben, hanem nézzen feljebb, magasabbra, s meg fog győződni arról, hogy az ajánlott orvosszer hathatós.
Időnként azért maga a reformátor is meg-megremeg, látván a vakmerőségét azoknak, akik a háborgó tengerre mennek, (7) minden valamirevaló ember elmegy Franciaországba, a mérséklő szavak elhangzanak a zajban, erő erő ellen küzd, mint viharok idején. "Ha valaha, most kell imádkozni, hogy az Isten a nyomorult népen könyörülvén, a vihart csudálatosan és gyorsan lecsillapítsa." (8)
Az események előre vetették sötét árnyékukat, lényegesen nem javultak a francia viszonyok a januáriusi rendeletnek a kiadásával sem, azon egyszerű okból, mert az akkori Franciaország ilyen engedményeket meg sem tarthatott. Kálvinnak 1562. március hó elején kelt, Bullingerhez intézett levele mutatja, (9) mily kevéssé
(1) "Infinitae turbae gliscunt omnibus locis". Uo. 464.
(2) Uo.
(3) "etiam infantes ... iugulati". Uo.
(4) "Unius Amiraldi fides est certa nobis." Uo. 466.
(5) Merlin.
(6) 1561. aug. 27-én nagy tömeg lepte meg házát. De Longemeau védte magát, mintegy 300 embert gyűjtvén össze. Corp. Ref. XLVI. 467. 8. jegyzet.
(7) "Incredibile vero est, quam fervido impetu nostri... festinent." Uo. 467.
(8) "Nunc orandi Dei tempus est." Uo.
(9) Corp. Ref. XLVII. 326–329. l.
javultak a viszonyok a januáriusi ediktum után. Kálvint a wassy-i vérfürdő (1) sem lepte meg fölöttébb, legalább abból a rövid levélből, amelyet 1562. márc. 25-én Sturm Jánoshoz intézett, ilyesmire lehet következtetni. "Ha a januáriusi ediktumban biztosított szabadság fennáll, a pápaság egészen magától megdől, azért a Guise-ek semmi eszköztől sem fognak irtózni, hogy azt tőlünk erőszakkal elragadják." (2)
(1) Budaeus (aki akkoriban éppen Franciaországban járt) a vérfürdőről ezt írja: "van egy város... Joinville város mellett, Wassynak (nomine Wassei) nevezik, ahol Krisztus mintegy 1500 lelket gyűjtött magának. Ezek bízván a király ediktumában, a biztonság érzetével összejöttek az Igének hallgatása és a közös imádkozásra. Guise, aki ez időtájt ama vidéken tartózkodék, tudomására jutott annak, hogy a fegyvertelen és a biztonságnak tudatában lévő embereket hirtelen támadással könnyen elnyomhatja, seregét, mintha másfelé készülne, felfegyverezte... egyeseknek engedelmet adván a lövöldözésre, félelmet keltett, s maga is hirtelen ott termett. Úgy volt, amint gondolta, az embereket készületlenül, fegyvertelenül lepte meg, annyira bele voltak merülve a prédikáció hallgatásába s az imádkozásba. Leveretésük semmi megerőltetésbe nem került. A tetthelyen több mint százötven ember halt meg, kétszázan megsebesültek, a többiek elmenekültek. Erre prédáláshoz fogtak, a házakat kirabolták, akárcsak az ellenség fölött arattak volna diadalt". Corp. Ref. XLVII. 363. l.
(2) "Si maneat quae edicto nobis permissa est libertas, sponte concidet papatus." Uo. 359. l.