I.
A "kifeszített íj"

Rohamos gyöngülés. Kálvin levele Blaurerhez. Életrend. Sikerek. Újabb munkák. Két munkának ajánló sorai. Bullinger helyzete. Levelei. Olevianus Gáspár. A weseli hívek. Az alakuló egyházak bajai és panaszai. Kálvin érdeklődése Genf belügyei iránt.

Kálvin János utolsó életéveihez közeledünk, azokhoz, amelyeknek a legnagyobb részét szerény (1) lakásán tölti. Sok beteges-

(1) Lakásának benső berendezéséről csak némi tudósítás tájékoztat. Doumergue nem minden fájdalom nélkül említi, hogy míg a német reformátornak sírja, születési, lakóháza fönnmaradt, Knox lakóháza sértetlenül áll, "mint egy szentély, telve relikviákkal", Kálvinról nem maradt fenn semmi (Pour Calvin rien). "Mihelyt ez az ember az élők sorából eltávozott, nem maradt itt meg semmi emlékén kívül." Kálvin lakásának berendezéséről némi fogalmat a fennmaradt leltárak és egy-két egykorú tudósítás nyújt csupán. A reformátor lakását a város bútoroztatta be és érte 121 frt. 2 solt fizetett. Kálvin lakásán volt (az inventárium szerint): egy diófa ágy ("non point minusé", valószínűleg nem fényezett, egyszerű), egy vasveretű, négyzet alakú diófa asztal, egy esztergályozott, fényezett platánfa pad ezen asztal mellett, egy diófa kredenc vasverettel, mosdóedény diófa állványa, egy platánfa ágy, egy vasveretű diófa szekrény, egy támlás szék diófából, egy diófából készült asztal, egy diófa ágy, egy régi, diófából készült láda, négy asztal fenyőfa felsőrésszel, s egy másik hosszú diófa asztal, tizenkét szék, részint jó, részint rosszabb karban. (ide is vonatkozik, amit Doumergue mond: nem lehet minden szavát a leltárnak visszaadni. "Nous regrettons de ne pouvoir indiquer la signification de certains mots qui étaient sans doute d'un usage local." E. m. III. 498.) Ami az egykorú tudósításokat illeti, Béza Kálvin szobáinak belső berendezéséről ezt mondja: "Volt-é ekkora embernek valaha – nem mondom: kevésbé fényes, hanem – szegényesebb bútorberendezése?" Ezek az adatok, tudósítások önmagukban is érdekesek, de értékesek más tekintetben is, pl. ezeket ismervén, tájékozódunk arra nézve, mennyi igazság van az efféle – nem minden célzatosság nélkül való – tanításban: "Kálviné volt az egész városban a legjobb lakás, egészen be volt bútorozva... bútorzata és háztartása lépést tartott a leggazdagabb régi családjainkkal." Galiffe "Quelques pages", 88–90. "Nouvelles pages" p. 11–14., itt Doumergue ismert munkája után idézve III. 496. I. 13. jegyzet.


426

kedéséről már ismételten volt szó; de a külsőleg gyenge test mégiscsak szívós lehetett. Olykor-olykor még tréfásan emlegette legény mivoltát, az ötvenes évek közepe táján mosolyogva mondogatta: "végül is, én még fiatal ember vagyok". Ámde ennek az évtizednek utolsó évében valami makacs, emésztő láz fészkelte be magát szervezetébe. Az akadémia megnyitó ünnepére is csak alig bírt elvánszorogni, betegsége miatt, mondja a jegyzőkönyvi feljegyzés, igen halkan tudott beszélni. Colladon Miklós megjegyzi, hogy ettől fogva egészséges nem volt soha. Jobb lábára panaszkodott, járás közben meglátszott, hogy nem nagyon készségesen engedelmeskedik, emiatt lépései is ingadozók voltak. Ha nem bízott magában, másodmagával jött ki, és arra támaszkodott, igénybe vette szükség esetén a hordszéket is. Azelőtt szívesen lovagolt, amennyire tehette, ezekben a napokban is felült a lóra, mozgásra, légváltozásra nagy szüksége lévén.

Rohamosan öregedett, környezete megdöbbenve látta, mennyire meghajlik, összeesik. Tekintete időnként feltűnően bágyadt volt.

Testi erőinek hanyatlása mellett benső nyugalma mintha jobban megszilárdult volna. Igaz, hogy erre nézve befolyással volt a városnak az előbbi időkhöz képest békésebb élete, eszméinek diadala, de (mint levelei mutatják) döntőleg hatott benső életének alakulására az eltávozás, a megválás gondolata, mely bizonyos feloldó érzést váltott ki lelkében.

Az 1560. esztendőnek februárius havában írott levele több tekintetben tájékoztat bennünket, amiért is e levélből több sort el kell olvasnunk. "Viszonyainkról, írja Blaurernak, Béza körülményesebben és jobban tudna téged tájékoztatni, de neki igen sok a dolga, sok munkát adnak neki a prédikációk, az előadások. Viret is serény kötelességeinek teljesítésében. Nekem ellenben, amint látom, folytonos betegség az osztályrészem, az egyik után jön a másik. Látszólag én is teszek-veszek egyet-mást, de hogy prédikációmat s más hivatalos teendőimet elvégezhessem, kénytelen vagyok az időnek java részét ágyban tölteni. Ha a tavasz nem segít rajtam, tanulmányaimnak búcsút mondok. Lábfájásom keserves, de gyomorbajom talán még ennél is kellemetlenebb. Néhány nappal ezelőtt erős tüdővérzés lepett meg: alig hogy meg nem fojtott. Engem tehát a távozásra éppen úgy figyelmeztet gyönge egészségem, mint téged a te előhaladt korod. A többi között amiatt is örülök annak a bizonyos napnak, mert azután mennyei örökségünkbe lépve, kölcsönös barátságunknak zavartalanul örülhetünk. Imádkozzunk tehát


427

együtt, hogy az Úr egyszerre szólítson bennünket magához." (1)

Időben és térben oly távol hallván e szavakat, elménk (a tétova fényű mécses) önkéntelenül megsejti a hitnek erejét, amely még a sírnak félelmét is megszünteti. A beteges, fáradt embernek lelkét íme – hogy is mondjuk – valami vasárnapi, ünnepies hangulattal tölti be az eltávozás gondolata. A komor szobában a beteges tudós vigasztalást merít a megszabadulás reménységéből.

Szent Pál valamikor (Festus előtt állván) nem érezte kezein a bilincseket: örömről, szabadságról beszélt. Sok száz esztendő múlva íme, előttünk van egy ember, aki hasonló körülmények között örülni tud a hit által, mert hiszen világos, hogy az ő kezem és lábain is béklyók vannak, gyakran említi, mennyire megzsibbasztja a betegség. (2)

Visszatérve arra a levélre, amelyből az imént néhány sort elolvastunk, egy jelenségre reá kell mutatnunk, amely e levélnek íróját általában annyira jellemzi. Mikor a saját viszonyairól ír, nagyon röviden szól magáról, azután általános érdekű hittani és politikai kérdésekre tér át. (Hogy számokban beszéljünk, a levélnek 132 sora közül mintegy 20 sorban beszél magáról.) Mikor pedig ezekről szól, beszél hévvel, fiatalos erővel és lelkesedéssel. Ezeket a sorokat amazok nélkül olvasván, ugyan senki sem gondolná, hogy azoknak íróját többrendbeli kórság emészti és százféle munkának a terhe nyomja. Mintha erejének teljességében csak egyetlenegy célt látna maga előtt: hogy barátját alaposan tájékoztathassa.

Ír a lankadásnak, a fáradságnak minden észrevehető jele nélkül. Miért? Mert ezt tennie kötelesség. A kötelesség elől pedig meg kell hátrálnia a betegségnek is. Akárcsak Kossuth Lajost hallanók: vannak idők és körülmények, amidőn a honfinak betegnek lennie – nem szabad.

Ez a levél egyébként is érdekes.

Blaurer megelőzőleg azzal a kérdéssel fordul egy fennforgó esetből kifolyólag a reformátorhoz, mit csináljon azokkal, akik bűneikbe újra visszaesnek? Némi csodálkozással hallja Kálvin a kérdést. Hát nem tájékoztat ebben is az Írás világosan? De nem elégszik meg az egyszerű utalással, hanem a fölvetett kérdés körül csoportosítja az egész Ó- és Újtestamentumnak a tartalmát. Előkerül

(1) Corp. Ref. XLVI. 13–16. l.
(2) "Molesta est crurum debilitas" etc. Uo.


428

a 78. zsoltár; Máté 18,22; a 2Kor. lev. 12,19; a 2Kor. lev. 5,18; 1Ján 2,1; Dániel 9,6; a 95. zsolt., Apcs 8,25 erősségeivel mind.

A külső eseményekről szólván itt is meglátszik, mennyire ismeri a külső országok belviszonyait. Különösen Franciaország állapotát. Nemcsak általában, hanem a nevek említésével részletesen beszél el jeleneteket az evangélium barátainak sorsát illetőleg. Egy magas rangú embert (1) ítél el (a többiek között) az 1559. év utolsó napjaiban halálra az inkvizíció. Idevonatkozólag így tudósítja barátját: "Mikor a szörnyű ítéletet kimondották, földre borulva adott hálát az Istennek, hogy őt az Ő örök igazságaiért való vértanúhalálra érdemesnek tartotta... Vidáman várt a halálra. Mikor a kivégzés helyére érkezett ... olyan nyugodtan vetette le ruháját, mintha éppen a lefekvés előtt éjszakára vetkeződnék. A hóhér nyakába tette a kötelet, mire az áldozat figyelmezteté az utóbbit, hogy ez nem szükséges, mert hiszen az ítélet lassú tűzön leendő megégetésről szól. A hóhér erre kijelenti hogy a parancs értelmében előbb meg kell őt fojtania ... Azóta másfél hónap telt el, így folytatja Kálvin, s azóta másokat is elégettek. (2) Mindennap új rémület előtt állunk. (3) Bár le tudnók vonni mindezekből az üdvösséges tanulságot, és eszünkbe vennők, hogy mi is az ember élete itt a földön".

A hatvanas évek elején, mikor már a benső béke hovatovább megszilárdult, a reformátor csendesebb napokat ért. Sorsát enyhítette, hogy itt-ott a sok rossz hír között néha jó híreket is kapott. A sok hullámzás között hazájában a reformáció ügye emelkedőben volt, tényezővé lett. A hatalmas lángot még a viharok sem tudták kioltani. Küldetésének tudatát emelte ez a látvány,

(1) A. du Bourg, a párizsi parlament tagja, Du Bourg Antalnak, II. Henrik király kancellárjának unokaöccse. A király egyenes parancsára fogták el és 1559. december hó 21-én vitték máglyára.

(2) Ezekben e napokban vértanúságot szenvedett: Coiffier András, Isobeau János (asztalos), Judit János. Ld. Corp. Ref. XLVI. 15. l. 7. jegyzet.

(3) "Naponkint összeesküvések híre érkezett Genfbe, melyeknek célja Genf meglepése volt. Lyon vidékén fegyveresek tartózkodtak; januárius hó 10-én Bernen egy Wirtz Henrik nevű kapitány utazott át egy hadnaggyal és több katonával zarándokruhába öltözködve. Megtudták, hogy sokan jöttek mások is, azt gyaníták, hogy a savoyai herceggel egyetértenek. A berniek értesíték ezekről a genfieket mindjárt másnap". Ruchat VI. 318., itt a Corpus Ref. után idézve XLVI. 16. l. 8. jegyz.


429

eszméinek diadala felől kétségben nem volt, a remény, hogy alkotásai megmaradnak, fölvirágzanak, áldást terjesztenek, kellemesen hatott reá s ellensúlyozta némileg betegségét is.

Mikor Pfalzba egyházi rendszabályait be akarják vinni, ez is örömre hangolja és Olevianusnak (1) részletesen ír.

Ebben az időben Kálvin táplálkozásában a mérsékletet különösen szeme előtt tartotta, ezekre az évekre vonatkozik az, amit idevonatkozólag Béza mond, hogy a reformátor az életben, italban a lehető legnagyobb óvatosságot tartotta szemei előtt. (2) Az a baj, hogy e tekintetben túlságba is esett, óvatosságból messzire is ment. Mint afféle gyomorbajos ember, akkor érezte magát aránylag a legjobban, amidőn kevés ételt vagy éppen semmi táplálékot nem vett magához. Ilyenkor könnyebben dolgozott is. Ebből kiindulva napjában csak egyszer étkezett.

Colladon Miklós, a reformátornak pályatársa, aki vele naponként érintkezik, az utolsó évekről szólván, idevonatkozólag így tudósít: "Gyomorbaja miatt némely ételektől tartózkodnia kellett, mégpedig éppen az olyanoktól, amelyeket egyébként szívesen vett volna magához, különben nem volt válogatós, a társaságban kényeskedő. Hiba volt, hogy az ételektől való tartózkodásban messzire ment, és kelleténél kevesebb figyelemmel volt egészségi állapotára: több éven át a napnak huszonnégy órájában csak egyszer étkezett, közben semmit sem vett magához. Halála előtt mintegy fél esztendővel bírták rá az orvosok, hogy többször néhány korty bort nyeljen le, és egy lágy tojást egyék déltájban. Azt adta okul, hogy a szigorú étrend jó hatással van gyönge gyomrára, és fejfájását is távol tartja. Láttam néha, hogy két napig sem evett semmit. Rövid életén át igen keveset is aludt anélkül, hogy a bekövetkező fáradtság munkájában és hivatalos kötelességeiben gátolta volna. Amelyik napon nem prédikált, az ágyban maradt, s a reggeli öt órától fogva hatig könyveket hozatott oda és fogalmazott, valaki segített neki,

(1) Ekkor tanár Heidelbergben.
(2) Bolsec pamfletjéről volt már az előbbiek során szó. Alig lehet megemlítés nélkül hagyni, hogy e ponton is a támadása mennyire sértő, igazságtalan. Azt írja (ha ugyan érdemes idézni), hogy a reformátor kegyébe legkönnyebben lakomák adásával lehet jutni. Nagyon jól vagyunk (azt mondja) informálva életmódjáról. "A legpompásabb falatokat készítették számára, nála volt az egész városban a legjobb bor." Még ha másutt étkezett is, "utána kellett vinni borát ezüst kis üvegben". Külön sütött neki még a pék is. Bolsec: "Vie de Calvin". Erről szól az egész XIV. fejezet (63–66. lap).


430

amit mondott, azt leírván. Ha rá került a prédikáció sora, idejében készen volt, hogy a szószékre menjen, azután hazament, ruhástul egy ágyra feküdt, és folytatta a munkát könyvvel kezében. Az ágyban azért maradt, hogy gyomrát kímélje, reggelenként meleg borogatást is használt. Így diktálta reggelenként könyveinek nagy részét." (1)

Ez a legutolsó mondat különösen nagy figyelmet érdemel. Mert Kálvin betegen is dolgozott. Meglepő a munkásság, amelyet a reformátor életének utolsó éveiben kifejt. Henry szerint sohase dolgozott annyit, mint éppen ebben az időben, akkor, "midőn az életnek tüze gyorsabban emésztődött".

Az utolsó évekről szólván, ekkori munkáiról meg kell emlékeznünk.

Az 1563. év első napjaiban Mózes könyveinek egyezményes kiadásával készült el a reformátor. (2)

A művet Navarrai Henriknek (3) ajánlotta.

Az ajánló sorokban néhány gondolat ragadja meg figyelmünket. Mit tanulunk Mózes könyvéből?

Az Úr az ember bukása után a tiszta vallásnak hirdetése végett egyházat alapított. Ebben mint tükörben meglátjuk az igazi istentiszteletnek minden lényeges kellékét, és az innen merített ismereteknek gyakorlati értékük van. Kézzel foghatóan elénk tárják nevezetesen azt, mennyi benső értékük van a kápráztató pompá-

(1) "Vie de Calvin par Nic. Colladon." A Corp. Ref. XLIX. k. 54. s kk. l.

(2) "Mosis reliqui libri quatuor in formam harmoniae digesti." Magának a Genesisnek magyarázatát tudvalevőleg sokkal előbb írta. Már 1550-ben hozzáfogott a munkához. 1550 közepén Farelhez így írt: "Hac hebdomade Genesim sum exorsus: utinam auspicato". A munkálat Kálvin szokása szerint elég gyorsan haladt, szeptemberben már így írt ugyanahhoz: "Simul ac Dominus dederit ut meus in Genesim commentarius ad finem usque tertii capitis perveniat, gustum operis tibi dare statui". Egy időre abbamaradt a munka. 1554 augusztusában végre megjelent. Ezután rögtön foglalkozott a reformátor a négy utolsó könyvnek egyezményes magyarázatával, az 1559. évben már felolvasott belőle a péntekenként összejött papok előtt. Ez a munka az 1563. év folyamán megjelent. Két részből áll (az első a Corp. Ref.-ban az LII. kötetben 728 lap, a második 402 lap), mint maga a szerző az előszóban mondja: "Duae sunt horum quatuor librorum partes, historiae narratio, et doctrina qua instituitur ecclesia in vera pietate" ... (Prefatio).

(3) Bourbon Antal és D'Albret Johanna fia, a később hírneves francia király (1594–1610). Johanna (Jeanne d'Albret) buzgó terjesztője volt a reformációnak; fiát a református vallásban nevelte.


431

nak, a körmeneteknek stb., amelyekkel a római egyháznak emberei szegény, tanulatlan népet elbódítják.

Mózes könyvei még másra is tanítanak. Az Istennek tisztelete fennmaradt az időknek minden viharai közepette. Csekély volt azoknak száma, akik az Istent lélekben és igazságban imádták, de a tagadás, a hitetlenség, a kételkedés bármennyire tombolt is, nem tudta megrontani a fundamentumot, amelyet az Úr lerakott volt. Férfiak támadtak, akik alkalmas időben felemelték (az Úr lelkétől ihletve) szavaikat, Ézsaiás megrázza a szíveket. "Tekintsetek, így szólt, a sziklára, amelyből kivágattatok, s a megnyilatkozott kútfőre, ahonnan kihoztak benneteket." (1)

Mire tanít mindez bennünket az ostrom, a külső és benső tagadás közepette?

Az igaz egyháznak erejét nem a hívek nagy száma határozza meg, az Isten lelkéből kiáradó igazságból táplálkozik az! Jól vegyük eszünkbe és lássuk meg, milyen visszás és képtelen dolog az egyháznak erejét a tömeg, vagy éppen az ellenség nagy számának szempontjából mérlegelni, (2) mintha bizony az egyház méltóságának alapja a sokaságon alapulna.

Mit látunk? Nyomorgatják az egyházat, ostromolják, akárcsak a szigetet a rémítő hullámok. Féljünk-e? Éppenséggel nem. Egyházunk nem az embereken nyugoszik, hanem azon, akinek ígérete és szózata uralkodik időn és enyészeten.

Mire tanít a történelem? A romokból megifjult erővel emelkedik föl az, aminek eredete Istentől vagyon, s a pusztulás közepette új élet fakad!

Nincsen üdvösségesebb, mint a figyelmet erre az igazságra irányítani, üdvösséges különösen akkor, midőn a gyöngéket a külső és belső tagadás könnyen megtévesztheti.

Hiábavaló erőlködés azon lovagolni, hogy íme, az ellenség száma kint is, bent is nagy. Igaz, ami ez utóbbiakat is illeti, ezek is sokan vannak, de tanuljunk meg nem félni. A benső ellenség elég gonosz. "A mi kebelünkben is előbukkannak szemtelen firkászok, akik nemcsak ködbe burkolni igyekeznek az egészséges

(1) Ésa 51. 1. "Hallgassatok engemet, kik követitek az igazságot, kik az Urat keresitek! Tekintsetek a kősziklára, melyből kivágattatok, és a megnyilatkozott kútfőre, ahonnét kihozattatok."

(2) "quam perversum sit multitudine ecclesiam metiri". Corp. Ref. XLVIII. 120.


432

tudományt s elhomályosítani a világosságot, gonosz ostobaságukkal nemcsak a járatlanokat és kevésbé képzett embereket akarják félrevezetni, hanem szerencsétlen vakmerőségükben az egész vallást általában feldúlni törekednek. Hitvány iróniával és gúnnyal adják a filozófust, Szókratész tanítványainak akarván látszani." (1)

A szóbanlévő ajánlásnak néhány szava magára az íróra is vet némi világosságot: "Lesznek, úgymond, akik e részek behatóbb tárgyalását óhajtani fogják". Kálvin előadja, miért tárgyalt rövidebben, először azért, mert "természeténél fogva" nem szereti a hosszadalmas fejtegetést, (2) de voltak más okai is: a téma különben is nagy; "féltem, sokan megunnák a dolgot, ha tollamnak a fejtegetések közepette szabad folyást engedek vala"; azután meg másra is kellett munka közben gondolnia: számot kellett vetnie nevezetesen önmagával is, mert viszonyait, egészségi állapotát tekintve nem volt bizonyos abban, hogy nagyobb lélegzetű munkát befejezhet, "inkább akartam rövidebben tárgyalni, mintsem hogy csonka munkát hagyjak hátra". (3)

Az ajánlásnak egy része parancs is, intelem, és ezek a sorok is megérdemlik a figyelmet. Kálvin hathatós szavakkal a férfias virtusnak szeretetét akarja a nagyreményű fiatal herceg lelkében felkölteni. Távol minden módnélküli fanyarságtól, mely az élet kellemességeitől elzárkózik, (4) őrizze meg függetlenségét. Szóljon magához így: Sokkal nagyobb vagyok, sokkal nagyobbra születtem, semhogy testemnek rabszolgája lehetnék, amelynek megvetésén épül az én szabadságom. (5) Őrizze meg a herceg erkölcsi függetlenségét, őrizze meg elsősorban önmagával szemben. Mit is mond Cato? A testnek szertelen gondozása az erénynek módnélkül való elhanyagolása. (6) De erkölcsi függetlenségét kívülről is fenyegeti veszedelem. Igen szép lehet az udvari élet, de milyen erősnek kell lennie annak, aki ott a hízelgő, kellemes szavaktól el nem szédül, s nem lesz azok szolgája. Mennyire kell vigyázni e külső veszedelemmel szemben is!

Legyen a herceg erős, őrizze meg függetlenségét a belső és

(1) Az egész ajánlás uo. 116–122. l.
(2) "natura prolixitatem fugio".
(3) "succinctam expositionem dare malui quam mutilam relinquere".
(4) "immodicus rigor quo omnis iucunditas tollitur e vita".
(5) "Maior sum et ad maiora genitus, quam ut mancipium sim corporis mei".
(6) "Magna corporis cura, magna virtutis incuria".


433

a külső veszedelemmel szemben, amelyek válságos helyzetbe hozhatják azt, akinek eszményképe az igaz, a maradandó! Nagy a cél és dicső. De hát az erő? Azt magasabbról kell vennie, attól, aki az erő forrása. Tegye azt, amit a zsoltáros; állítsa maga mellé tanácsosnak az Istennek törvényeit, mondván: a te törvényeid az én tanácsadóm. (1) Gondoljon Ezékiás királyra, akinek állandósága, ereje, boldogsága azon a bölcsességen alapult, amelynek kezdete az Úr félelme. (2)

"Isten veled, dicső herceg. Az Isten oltalmazzon tégedet s ékesítsen fel lelki ajándékaival és áldásaival. Genf, 1563. július 31."

Gyönge szóval, fogyatékos értelemmel ki merne belebocsátkozni a röviden érintett ajánlás méltatásába?

Magyarázgatás helyett menjünk (a képzeletben) oda, ahol az idézett sorokat írták, a betegeskedő papnak a szobájába. Fekszik, úgy diktál (meleg borogatást raknak a gyomrára). Az életnek határán, amikor más ember előtt már minden olyan színtelen, ez az ember lelkesen beszél. Beszél örök értékekről, beszél virtusról, mely fönnmarad időn és enyészeten át. Rohamos lépésekkel közeledik sírjához. Ám azért felhasznál minden percet, és íme, tanácsokat ad egy fiatal embernek, akit sohasem látott, akit nem is fog látni soha. A maga halálos bajait nem érzi, egészen belemerül abba, amit egyedül nagynak és igaznak tart. Nagy téren át, hathatós szavakkal kiáltja egy ifjú felé, úgy, hogy meghallja mindenki: Ember, légy bölcs, és ne feledd, hogy a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme! Bájos kép.

Még az 1563. év folyamán hozzáfogott a Mózes könyvéhez írott magyarázatoknak francia nyelvre való fordításához.

Az a levél, amelyet a reformátor ez idő tájt Thretiushoz (3) intéz, érdemes az elolvasásra. A lengyel férfiú arra unszolja, hogy levelekben keresse fel a jelentékenyebb lengyeleket, mert hazájában nagy a veszedelem: terjednek az antitrinitárius tanok. Kálvinnak kevés reménye van Lengyelországhoz, amelyben olyan nagy szerepet játszik a frázis. Nincsen kedve haszontalanul vesződni,

(1) Ld. 119. zs. 24.
(2) Ésa 33,6. "És a te ideidnek állandósága, erőssége és boldogsága lészen a bölcsesség és tudomány. Az Úrnak félelme lészen az ő kincse."

(3) Thretius (helyenként így: Trecius) Kristóf lengyel teológus. Az a levél, amelyre itt a reformátor válaszol, benne van a Corpus Reformatorumban (a 3932. számú). Kálvinnak leveleiből (pl. a 3880.-ból) látjuk, hogy máskor is írogatott neki, de ezek a levelek nem maradtak fönn.


434

de azért válaszol Thretiusnak s ebben a válaszban beszél magáról, teendőiről, munkásságáról. "Mióta innen elmentél, mondja a reformátor, különböző bajok, betegségek tartottak lekötve, úgy hogy rendes, hivatalos kötelességeimet is alig végezhettem. Ha ezektől megszabadulnék is, bizony akadna más dolgom is, ami nem engedné, hogy ezekkel odaát hadakozzam. Megkezdtem a Mózes könyveihez írott magyarázatoknak francia nyelvre való fordítását nemcsak azért, hogy a könyvet a mieink számára hozzáférhetőbbé tegyem, hanem azért is, mert ebbe a különben éppen nem szégyellni való könyvbe sok hiba csúszott be, ezt korrigálni kell... Másfelől is zaklatnak. Nem merek neked ígérni semmit." (1)

Ilyen viszonyok között, ilyen munkásság közepette adta ki a reformátor még az 1563. év folyamán a Jeremiás könyvéhez írott magyarázatait.

A munkát III. Frigyes pfalzi választófejedelemnek ajánlotta. Az ajánló sorokból (mellőzve a hittani vonatkozású részeket) azok vonják magukra a figyelmet, amelyekben magáról szól.

Miért ajánlja ő (a reformátor) könyvét a fejedelemnek? Azért, mert szívét az őszinte hála tölti el annak láttára, hogy a fejedelem támogatását nem vonja meg azoktól, akik hitük miatt bujdosnak. (2)

Valamikor egy fejedelmi asszony így szólt: Tapasztalásból tudom, mi a szenvedés, azért igyekszem segíteni a nyomorultakon. (3) Ő, a reformátor is így van. Tapasztalásból ismeri a hontalanság fájdalmát, enyhíteni szeretné azt, és habár erre módja nincsen, legalább hálásan megszorítja azt a kezet, mely a segítséget nem vonja meg azoktól, akiknek arra égető szükségük van.

Az utóbb érintett gondolatnak kapcsán néhány szóval rátér Kálvin az ő genfi helyzetére. "Harminc éve (4) annak, úgymond, hogy Franciaországból eltávoztam, önkéntes száműzetésbe mentem, mert onnan számkivetve volt az evangéliumi igazság, a tiszta vallás és az Istennek igaz tisztelete. Ma már annyira hozzászoktam ehhez az idegen világhoz, hogy szinte már a honvágy sem

(1) Corp. Ref. XLVIII. 198.
(2) III. Frigyes a frankfurti, metzi, trieri stb. menekülteknek adott országában lakóhelyet.
(3) Didóra céloz. Vergilius ide vonatkozó szavai: "Non ignara mali, miseris succurrere disco". (Aen. I. 630. s.)
(4) A reformátor kerek számot mond. Ő 1534-ben hagyta el Franciaországot ("et quidem mense Septembri aut Octobri" Corp. Ref. XLVIII. 78. 7. jegyzet), az ajánlás pedig 1563. július 23-án kelt.


435

gyötör. Én ugyan itt idegen vagyok, de ma már a tősgyökeres genfiek is úgy tekintenek, mintha őseim itt laktak volna. A Gondviselés engem kegyelmesen megkímélt, de francia és flandriai testvéreim sorsa annál jobban fekszik a szívemen, s amikor őket Felséged védi, a hála érzete támad föl bennem, s íme engem szólásra unszol." (1)

Kálvin az ő irodalmi munkáiba sohase merült bele annyira, hogy akár a távolabbi, akár a közvetlen közelben folyó ügyek figyelmét kikerülték volna. Külföldi összeköttetései szellemének frissességéről, átható, összefoglaló erejéről tesznek tanúbizonyságot.

Leveleiről sokszor volt szó, alkalomadtán külön is. Most az utolsó években újra megragadják a figyelmet ezek az írások, amelyek annyi helyre bevilágítanak, legtöbbször az író lelkébe. Leveleit sűrűn küldi Svájcba, Németországba, Lengyelországba, Angolországba, és amit első helyen kellett volna említeni: Franciaországba. Figyel, biztat, tanácsot kér. Jobban fejezi ezt ki egyik újabb életírója: "Szemei a világnak minden részére vannak irányozva, mindig ott áll az őrhelyen, részvéte mindig mélységes. Ahol szívélyességgel találkozik, ahol neki kezet nyújtanak, ahol az evangéliumot érintő dolgok kerülnek szóba, ott rögtön munkához lát, kér, könyörög, mutogatja az utakat, módokat, minden erejét megfeszíti, hogy a kis szikrákat lángra lobbantsa". (2)

Kálvin utolsó életéveiben sok levelet vitt a levélvivő a híres dolgozószobából Zürich felé a derék Bullinger számára. Temérdek fontos és kevésbé fontos eseménynek emléke maradt fenn az akkoriban váltott levelekben, várakozás, fájdalom, és itt-ott nagyon gyéren egy-egy kis megnyugvás gyors egymásutánban váltakozik ezekben a tudósításokban.

A zürichi reformátort is messzire kikerülte az a valami, amit boldogságnak neveznek.

A hatvanas évek elején, mint annyiszor, ismét uralkodott a pestis. (3) Sok gyásznak oka volt ez mindig, de ekkor a szokottnál is érzékenyebben érintette Bullingert. Az még kisebb baj volt, hogy maga is beleesett, ő nagynehezen kilábolt a betegségből, de

(1) Corp. Ref. XLVIII. 78.
(2) "Die beiden letzten Lebensjare v. Johannes Calvin." Von Dr. th. Adolph Zahn. Stuttg. 1898. 186. lap.
(3) "in der Schweiz starben ganze Schaaren von Menschen." Henry e. m. III. 570.


436

azután jött még az igazi megpróbáltatás. Nagyot rántott rajta az, hogy amikor lábadozófélben volt, családja egymás után beleesett a veszedelmes betegségbe. Három koporsót kellett rövid idő alatt a temetőbe kísérnie. Meghalt a felesége, meghalt két gyermeke. Keservesen panaszkodik a zürichi pap: jaj nekem! Ennyi koporsót kell kikísérnem, holott magam is félig-meddig halott vagyok. (1)

Nem sokáig kesereghetett a múlton. Más, még talán az eddigieknél is nagyobb veszedelemtől, az egyház elpusztulásától félt. Azok a rettenetességek (Vassy, Toulouse stb.), amelyeknek Franciaország akkortájt színhelye volt, balsejtelmekkel töltötték el. A lesújtott ember szerint a jövő így alakul: a francia protestánsokat összetörik, azután sorra kerülnek a többi országok, az ellenreformáció meg sem áll addig, amíg gyászos munkáját be nem fejezi.

Időközben jönnek a hírek Genfből: az erős ember gyöngül. Mi lesz? Ki lép nyomába?

Azután ott van a sok ellentét magában a protestáns világban. A lutheránusok gyűlölete határt nem ismer. Íme, minden erejüket megfeszítik, hogy maguk között a franciák között is felköltsék az ellenszenvet a zwingliánusok és a kálvinisták ellen. (2) Hogy pedig beteljék minden, az aggodalmak közepette megjött az éhség, a hallatlan drágaság, (3) a nagy járványoknak rendes kísérői.

Bullinger, amennyire állja, mérsékelni igyekszik panaszait, nem akarja beteges tiszttársát ezekkel búsítani, de azért a teli pohár néha-néha kicsordul. "Sok dolog aggaszt engem, mégpedig rettenetes mértékben, fakad ki egyik levelében a zürichi pap, ha pedig arra gondolok, hogyan is lehetne mindezen segíteni, hát megáll az eszem. Kérem az Istent, az Ő egyházának hű pásztorát, mentse meg az ő nyáját ... Vajha megmentené Franciaországot... Mondhatom, ilyen gyötrelmeim nem voltak életemben soha... Az ártatlanok kiontott vérét látom minden órában. Meddig Uram, meddig?" (4)

(1) "O miserum me qui semivivus tot funera sequi cogor." Uo.

(2) Az 1563. év május 21-én kelt levélben a lutheránusok módnélküli gyűlöletéről, amellyel a heidelbergi kátét fogadták, így tudósít: "Oderunt illam Lutherani cane peius et angue", az utóbbira nézve: "Certum est Wirtembergensem ... in Gallia onnia tentaturum, ut Zwinglianos et Calvinianos adducat in odium multorum". Corp. Ref. XLVIII. 27.

(3) "Non invenitur frumentum. Mira ergo est inopia fames et calamitas." Uo.
(4) "Nulla res unquam ita me per omnem vitam meam exercuit atque haec. Videor mihi in horas videre sanguinem innoxium fundi. Quousque tandem o, Domine." Corp. Ref. XLVIII. 568. l.


437

A baljóslatú híreknek se vége, se hossza. Arról beszélnek, hogy a tridenti zsinat bezárása után a katolikus országok egyesülten lépnek fel, csak azt várják, hogy a francia reformátusokkal végezzen a kormány. (1)

Megérkezett a hugenották vereségének a híre (Dreux mellett, 1562. december 12-én). Megindulnak a kombinációk. A hírek, amelyek gyakran túloznak, még nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a veszteségnek. Azt hiszik némelyek, hogy íme itt a vég kezdete. Bullinger alig bír szomorúságával. (2)

Kálvin szorgalmatos kezekkel írogatja a tudósításokat, barátja levertségét eloszlatni igyekszik. Idevonatkozó írásaiban két jelenség is magára vonja a figyelmet: alaposan tájékozva van még a csekélyebb fontosságú részletek dolgában, is és amit tud, arról pontosan értesíti a zürichi papot. Ott van pl. az 1563. januárius hó 16-án kelt levél. Úgy írja le a baljóslatú dreux-i csatát, mintha maga is jelen lett volna. Látjuk a két ellenséges tábort, a hugenották élén Condé herceget, az utóbbi csatára kényszeríti ellenfeleit, a lovasság derekasan küzd, csak a gyalogság mozdulatai erőtlenek. A figyelmes vezér átvágtat a sorokon, hogy lelket öntsön az emberekbe, szerencsétlenség éri, lova bokáján megsebesül, leszáll, más lóra akar ülni, eközben az ellenség körülveszi, elfogják. Ezzel a csata sorsa eldőlt. Ám a helyzet nem olyan vigasztalan, mint a híresztelésekből gondolják. Pontosan beszámol a veszteségről, de kiemeli, hogy a hugenotta táborban a harci kedv éppenséggel nem csökkent, a remény alapos: a sereg ki fogja köszörülni a csorbát, annyival is inkább, mert annak élén most Coligny admirális áll. Az elfogott vezér is derekasan viselkedik.

Igaz, más oldalról is veszedelem fenyeget; azok a szövetségről szóló hírek, amelyek éle a protestánsok, elsősorban pedig Genf ellen irányul, úgy látszik, nem nélkülöznek minden alapot. Lotharingen kardinális, így gondolja Kálvin, sorra veszi az udvarokat, vigyázni kell. "Egyre nagyon kérlek tégedet éppen úgy, mint a jókat mind, ha annak a Lotharingen kardinálisnak az

(1) "Dubium non est qum arma nobis inferenda sint quam primum conclusum fuerit in concilio, nisi malinius decreta istius adorare. Vehementiores erunt... si adversa pars vicerit in Gallia." Corp. Ref. XLVII. 586.

(2) "Vix dixero tibi quanto sim in luctu propter Galliae res deplorates." Uo. 636. l.


438

útjáról hallasz valamit, rögtön értesíts ... résen állj, mihelyt valamit megtudsz ... légy híradással, hogy a gonosz terveket ellensúlyozhassuk." (1)

Kálvin soraiból, amelyeket ezekben a napokban csüggedező barátjának ír, általában bizonyos erő, bizalom sugárzik ki, céljuk világos: meg akarja vigasztalni barátját. Van még reménység, csak küzdjünk!

Komoly és kevésbé komoly dolgok váltakoznak ezekben a baráti, bizalmas levelekben. Még a kevésbé fontos közlemények is mindvégig érdekelnek; ha a nagyvilág nagy küzdelmeit nem világítják is meg mindig, egy-egy tenyérnyi tért megvilágítanak hol itt, hol ott. Az amboise-i békét részletesen ismerteti a reformátor (1563. április 8-ai levelében), kifejezi elégedetlenségét miatta, s amikor ilyen nagy fontosságú eseményről szól, a következő szavakban már vidámabb témára tér át. Mert sok mindenféle dologról van tudomása. Lotharingen, a fentebb már említett papifejedelem, valamelyik városban (Deux-Ponts) megfordulván, nagy ebédet adtak a tiszteletére. Valaki a vendégek közül egy rendkívül régi, nagy kehelyre hívta fel a kardinális figyelmét. A főpap műértően vette kezébe a régi, művészettel kiállított műtárgyat, de egyszerre elkomorult. Miért? A kehelybe egy régi vers volt belevésve az úrvacsoráról, és ez a vers "a mi tanításunkat teljes mértékben megerősíti". (2)

Mikor a német lutheránusok ellenségeskedéseiről beszél, nem engedi át magát a keserűségnek, van vigasztalása úgy a maga, mint övéi számára: "Az Isten azért engedi meg, hogy bennünket barátaink elhagyjanak, mert azt akarja, hogy egyes-egyedül csak hozzá forduljunk és csupán csak reá nézzünk". (3) Az azonban nagyon fájt a reformátornak, hogy a türelmetlenség a kis strassburgi francia református egyháznak véget vetett. Fölöttébb megszomorítá e hír, és haragudott arra (Marbach), aki ebben a dologban jobb ügyhöz méltó buzgósággal keverte a kártyát. "A kis egyház tehát, így panaszkodik Kálvin, mely huszonöt éven át virágzott, ilyen formán ennek a dühöngő vadállatnak támadása következtében szétszóratott. Sturm és Hotman az ottani pásztort holmi kö-

(1) Uo. 637–641.
(2) Corp. Ref. XLVII. 693.
(3) "ut discamus mentes nostras ad ipsum dirigere et in eo habere defixas". Corp. Ref. XLVIII. 147.


439

zepén álló formula elfogadására akarta bírni, engem Is felszólítottak, hogy nyújtsak ebben nekik segédkezet, ámde én csak olyan tanácsot tudtam adni, aminőt nekem az igazság diktált". (1)

Jöttek-mentek a baráti tudósítások, azaz hogy néha-napján, különösen az 1563. év közepe táján inkább csak jöttek, mert Kálvin néha pauzát tartott. Ilyenkor a szünet hosszúságával arányban nőtt az aggodalom a zürichi parókián. Bullinger ugyanis nagyon jól tudja, hogy a genfi pap azért hallgat, mert diktálni sem tud. Ám azok, akik a reformátor körül forgolódnak, látják Bullingernek aggodalmait, azért sietnek ők írni: a reformátor titkára, Joinvilliers, (2) és a jó Béza.

(1) Uo. 151.

(2) Az 1549. esztendőtől fogva Kálvin egyházi beszédeit egyesek leírják, különben is nagyon megszaporodott a reformátornak írnivalója, nem győzi a munkát, írnokra, titkárra szorul. Raguenier, Baudvin, Des Gallars, Budeus János forgolódik körülötte, az utolsó években pedig Joinvilliers (helyenként így: De Joinvilliers), a titkára. 1517 táján született Chartres-ben, 1540 körül Párizsban tanult, ahol megismerkedett De Trie Vilmossal, a Budeus-fiúkkal. Anyja ellenzése dacára Genfbe jött, majd Padovában tanult. Nagyon vágyakozott Genf után. Ír Kálvinnak: "Őszintén megírok neked egy dolgot, így szól, s ezt egész életemen át megtartom: mindig a tied leszek és senkivel szemben nem fogok több ragaszkodást és több tiszteletet tanúsítani." Valóban a reformátorhoz jön, elhagyván anyját, két testvérét, egyik testvére azonban vele jött, s később Budeus János felesége lelt. Genfben polgári jogot nyert. Itt egy olasz munkát lefordított ("Anatomie de la messe et du messel"). Végre elérte célját: Kálvin elfogadta titkárának. Nem ment éppen könnyen. Egyik levelében (Bullingerhez) e törekvéseiről így emlékezik meg: "Mikor néhány esztendővel ezelőtt láttam, hogy a folytonos munka, a levelezés csaknem összetöri, és nincsen mellette senki, kértem, kímélje magát, hozzátettem, hogy leveleit nem fogják kisebb örömmel fogadni, ha azokat más írja is, csak az ő aláírása legyen rajta. Azt felelte, némelyek rosszra magyarázzák majd a dolgot, mellőzésnek, kicsinylésnek tekintik, ha nem sajátkezűleg válaszol. Én úgy viaskodtam, ahogy tudtam. Végre hagyta magát meggyőzni". (Corp. Ref. XLVIII. 131.) Joinvilliers mindvégig egyik leghűségesebb embere maradt a reformátornak, róla mint "legjobb atyjáról" emlékezett meg mindig. Még talán ennél is fontosabb, hogy rögtön hozzáfogott a reformátor leveleinek összegyűjtéséhez. Annak a levélnek néhány sora, amelyet ez irányban 1564. június 19-én Bullingerhez intézett, méltó a megszívlelésre. Miről van szó? Gyűjtsük össze és tegyük közzé leveleit "nam inde hominis ingenium et eruditio, atque adeo quantus fuerit, palam fiet." (Corp. Ref. XLVIII. 319) Aug. 26-án újra: "Scis vero oplime quantum ex eo labore utilitatis ad pios omnes sit rediturum". Uo. 353. (Nem tartozik ide, de ki bírja elhallgatni, hogy amit J. mond, azt mi több, mint 350 év után sem szívleljük meg. Vörösmarty panaszkodik a magyar asszonyokra a "márványkeblűség átka" miatt, pedig ...) Joinvilliers Bézával megindítá a munkát, de az csak lassan haladt. A franciaországi események (a Bertalan-éj 1572-ben), a pestis, a sok zűrzavar mind-mind akadályozta a gyűjtést, de a kitartó munka diadalt aratott: 1575-ben megjelent az első gyűjtemény. Hogy mennyi része van ebben Joinvilliers-nek, kitűnik Béza előszavából, melyben érdemeit ebben a tekintetben igen melegen, nagy nyomatékkal kiemeli. – Meghalt 1590. május 20-án, 74 éves korában Genfben, amelyet annyira szeretett.


440

Érintettük az 1563. év középső hónapjait. Április hó 23-tól Bullinger egészen június hó 6-ig nem kapott levelet. (1) Gondolhatjuk, hogy ennek nagy oka volt. Valóban, erre rájövünk, ha a közbeeső két hónapnak levelei között olvasgatunk. Joinvilliers Károly például június elején ezt a néhány sort intézi Bullingerhez: "Csak röviden és sietve írok, annyit akarok mondani, hogy Kálvin még mindig gyötrődik gyomorgörcsei és tüdőbaja miatt. Nincsen szó, amely kifejezné ezeket a fájdalmakat. Ami engem illet, engemet az is aggaszt, hogy neked sem írhat, sőt súlyos betegsége miatt még csak nem is diktálhat semmit, pedig jól tudom, mennyire, s méltán, becsül téged. Alig bírom én ezt könnyek nélkül papírra vetni. Nagyon szerettem volna, ha valamit ő diktál, mert tudom, mennyire örülsz levelének. Bocsásd meg... a te Joinvilliers-ednek ezt. Úgy gondoltam, inkább írok, mintsem a szomorúság súlya alatt hallgassak. Igaz, ezt megtehettem volna, de jóságod arra kényszerít, hogy ezekben a sorokban kiöntsem érzéseimet. Őt, magunkat a te és az egész egyház imáiba ajánljuk!" (2)

Béza is siet írni. Levele talán még jobban magán viseli a sietésnek nyomait, még szakadozottabb és rövidebb. "Olvastam, Atyám, a levelet, amelyet te a minap a mi Kálvinunknak küldtél, igazi atyai gondosságodért hálával gondolok reád és az atyafiakra, s hálás leszek, amíg élek ... A mi Kálvinunk a minap egyházi beszédet mondott, maga ment haza, de rettenetesen kimerült. Vajha reánk tekintene az Isten, és megoltalmazna attól, aminél erre és sok más egyházra nézve, különösen a mai viszonyok között, szomorúbb semmi sem lenne. Isten veled legjobb és szeretett atyám. Genf, július 5-én a te Bézád." (3) Kálvin jobban lett, már június 6-án ír, illetve diktál levelet Bullingernek, betegségéről szót sem szól, csak azt emeli ki, hogy Blandrata tanítványai ellen nem írhat, hiszen már mindenre megfelelt. Majd a francia dolgokról szól.

(1) Időközben Bullinger három levelet is küldött Genfbe: május 21., május 24., május 31. – és június 6-ig semmi válasz.
(2) Corp. Ref. XLVIII. 37.
(3) Uo.


441

Egy hónap múlva aztán megjött a kissé terjedelmesebb levél. Jó alkalmatosság nyílt az elküldésére: egy genfi lakos két fiát vitte Zürichbe, jobbacskán is volt, hát írt, illetőleg diktált. Csak az volt a baj, hogy a jó ember nem igen számolt a viszonyokkal, az utolsó pillanatban állított be, mégpedig azzal, hogy máris indul. Sebtében diktált Kálvin. A levél elejét olvassuk el. "Ennek a jó, de nem éppen körültekintő embernek a meggondolatlansága, így kezdődik a levél, arra kényszerít, hogy gyorsan diktáljak ... most nagy fájdalomtól szabadultam meg: egy mogyoró nagyságú követ sikerült eltávolítanom. Sok kint okozott nekem a veseváladék ... az orvos tanácsára lóra ültem, hogy a rázás a kő eltávolítását elősegítse. Mikor hazajöttem, vérveszteségem volt ... most újraéledek." A latin szöveg elmondja, amit magyarul visszaadni kissé vonakodunk. (1)

A tudósításnak aránylag csak csekély része (a 70 sorból 12) foglalkozik a betegséggel. A többiben nyoma sincs a gyöngeségnek. A kettős, hármas veszedelem felett nyugodtan tart szemlét, sorra kerülnek a francia állapotok, a római egyház embereinek magatartása, bízik. Ami a lutheránusok terveit illeti, reménye nem halványult el. "Hidd el nekem, ugyancsak résen állok, hogy a lutheránusság Franciaországba be ne szivárogjon, vagy be ne hurcoltassék." Erre nézve kész terve van, azután a francia egyházak is nyugodtabb időkhöz értek.

A genfiek 1563-adik évi karácsonyát (Kálvin utolsó karácsonyát) alaposan megrontotta a december hó végén napfényre került összeesküvés, (2) melyről a következő évi januárius hó 10-én

(1) "Quia mihi valde malesta erta urinae retentio, equum ex consilio medici conscenderam ... Damum reversus ecce sanguis faeculentus loco urinae: postridie caiculus e vesica in canalem prorupit: hinc acerbiores cruciatus. Longius dimidia hora totius corporis concustatione conatus suni me liberare. Nec tamen quidquam profeci, nisi subsidio aquae calidae adiutus. Interior canalis undique exulceratus fuit, ut largus sanguis proflueret." A vesekövet akkoriban nem tudták még operációval gyógyítani. A levelet ld. Corp. Ref. XLVIII. 53–55.

(2) A Corp. Ref. XLVII. 236. 2. j. Ruchat VII. 25. nyomán ad idevonatkozólag némi felvilágosítást. Egy ember, aki Genfet elhagyni volt kénytelen, összeköttetésbe lépett azokkal, akiknek az volt a tervük, hogy a várost karácsonykor, úrvacsoraosztás közben megrohanják. Ám a döntő pillanatban ezt az embert elhagyta a bátorsága, bebocsáttatást kért a városba, s az összeesküvést elárulta, ennek hallatára némelyek a városból elmenekültek, mások fogságba estek. Az egészben a savoyai herceg kezét látták, aki nagy hévvel mentegette magát.


442

így emlékezik meg Béza: "Az Úr csudálatosan megmentett bennünket... a levél átadója majd részletesebben elbeszéli a dolgot, hosszú história. A dologban az a bosszantó, hogy senki sem hiszi, milyen nagy általában a veszedelem, csak amikor benne vagyunk." (1)

1564. április hó 6-án írta Kálvin utolsó levelét Bullingerhez, melyben hosszú hallgatásáért bocsánatot kér. Mennyi oka van ennek, "azt mások megírták neked; bizony, ezek ma is fönnállanak".

Világos, hogy Kálvin nemcsak Zürich papjával volt összeköttetésben az utolsó években. Itt meg kell emlékeznünk az Olevianus Gáspárral (2) váltott levelekről. III. Frigyes pfalzi választófejedelem tudvalevőleg őt és Ursinus Zakariást bízta meg, hogy bibliai alapon olyan könyvet írjanak, amelyből a református nép a keresztyén vallást a maga egyszerűségében megismerheti. A munka az 1563. év elején megjelent, s Olevianus azt ennek az esztendőnek április hó 3-án egy levél kíséretében megküldte. A mellékelt sorok a pfalzi és általában németországi viszonyok felől némi tájékoztatást nyújtanak. Néhány sor leveléből érdekelni fog. "Itt küldök számodra egy példányt, legkedvesebb atyám, a latin kiadásból, (3) és egyet Bézának; a német (4) első kiadásból, amelyet Scrimgernek (5) küldtünk volt, kimaradt az úrvacsora és a pápai mise közötti különbségnek a fejtegetése. Figyelmeztetésemre a fejedelem az új német kiadásban és a latin kiadásban pótolni óhajtá. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a könyv hasznára lesz a német népnek. Fejedelmünk azt meg is küldte a különböző udvaroknak ... a francia királynénak is. Ha olasz nyelvre fordíttatnék, nem haszon nélkül olvasnák némelyek. A porosz fejedelem, amint ennek küldöttétől és udvari prédikátorától, (6) a tudós és

(1) Corp. Ref. XLVIII. 236.

(2) Született Trierben (1536), Franciaországban tanult, ahol a reformátusokkal összeköttetésbe lépett. 1558-ban Genfben volt, személyesen érintkezett Kálvinnal, 1560-ban Heidelbergben tanító, majd teológiai tanár lett. Érdemei a heidelbergi káté kidolgozása körül ismeretesek. Nálunk a szatmárnémeti zsinat (1646) rendelte el tanítását. Magyar nyelven 1577-ben jelent meg először. I. Rákóczi György oláh nyelven kiadta (1648-ban, Fogarassi István fordításában).

(3) Címe: "Catechesis sive brevis institutio christianae doctrinae".
(4) "Catechismus oder christliche Underricht wie der in Kirchen und Schulen der Churf. Pfalz getrieben wird." Heydelberg, 1563.
(5) Akkoriban genfi tanár.
(6) Funk János, Osiander veje.


443

bátorlelkű férfiútól a múltkoriban hallottuk, az igaz tudományt ismeri és terjeszteni óhajtja ... Aurifaber János, (1) Poroszország szuperintendense, kegyes és őszinte ember. Rendkívül nagy hiányában vagyunk a kegyes lelkületű papoknak. Kérnünk kell az Urat, hogy küldjön munkásokat az aratásra. Sok lelkipásztorra lenne szükségünk, de nyomorultul elhagyattunk: Pfalzban sok olyan pap van, akik a tudományt nem értik, ezek aztán vagy hallgatnak, vagy nyíltan ellenkeznek. A fejedelem az egyházi fegyelmet már írásba foglaltatta, behozatalára nagyon hajlandó, de az emberi okoskodás ürügyeket keres, másrészről meg kevés pap van, aki annak magát alája vetni akarná. (2) ... szörnyű tompaságot és egykedvűséget látok mindenfelé. Katekizmusodat Ursinus (3) ... akinek a nyelvekben való jártassága nagyobb, mint az enyém, jól lefordította németre, hozzácsatolt imákat és utasításokat a szentségek kiszolgáltatását illetőleg, mindent hűen visszaadott, de nevedet és városotokat nem említettük, hogy annak olvasásától a németek ne vonakodjanak. (4)

Kálvin válasza erre a fontos levélre sajnos nincsen meg. Olevianus az év folyamán máskor is felkereste a reformátort, ezek a sorok sem kerültek elő, de egy ilyen levélnek meg a válasza van meg. Miután pedig ez utóbbiban egy közérdekű kérdésről van szó, itt meg kell emlékeznünk róla.

Azzal a kérdéssel fordul Olevianus Gáspár a reformátorhoz, vajon a betegeknek az úrvacsorát ki kell-é külön osztani? Mert ellenkező hangok merülnek fel. Ezt hangoztatják: Krisztus ezt nem rendelte, azután ez a vendégség közös ünnepe a hívőknek, azért rendelték, hogy közösen éljenek azzal a hívők. A különben sem hosszú levelet olvassuk el.

"Te már régebben megkérdeztél engem, kedves atyámfia, mi a véleményem a betegeknek kiosztandó úrvacsorára vonatkozólag, s feleletet tőlem a mai napig nem kaptál, annak pedig az az oka, mert azt hittem, nem vagy otthon ... Most, amikor többi írnivalómat elvégeztem, eszembe jut, hogy íme a legfontosabbról el-

(1) Philippista, Melanchton ajánlatára teológiai tanárrá választották 1560-ban.
(2) Már régebben foglalkozott e tervvel. 1563. nov. 15-én hirdették ki az új szabályokat, amiből 1570-ig húzódó zavarok keletkeztek.
(3) Eredetileg Beer, 1561 óta heidelbergi tanár. Tudvalevőleg a Heidelbergi Kátét is ő írta Olevianusszal. Része volt a pfalzi egyházi rendtartás megírásában is.
(4) "ne Germani lectionem recusent". A levél Corp. Ref. XLVIII. 683–5.


444

felejtkeztem. A szóbanlevő dolog, tudom, vitatható, lehet érveket felhozni mellette és lehet ellene. Mindegyikkel külön nem foglalkozhatom: nincs reá időm, de a szentség természete, célja és a vele való élés eligazít: nem szabad e jótéteménytől megfosztani azokat, akik huzamosabb idő óta betegek, vagy a halál veszedelmében vannak. Hitünknek megerősítésére szolgál, ha mintegy Krisztusnak a kezéből vesszük biztosítékát annak, hogy mi az Ő testéhez tartozunk, s ha az Ő testével és vérével tápláltatunk az örök életre. A lelki küzdelemre megerősít a szentség vétele. Mikor a keresztyén érzi, hogy e világtól meg kell válnia, szükségképpen sok kísértés miatt gyötrődvén, méltán óhajtja magát fölvértezni a harc előtt. Vajon megvonhatjuk-e tőle a vigasztalást, amelyben megerősödvén, a küzdelemmel bátrabban szembeszáll és győzedelmeskedik? Már magában az is kegyetlen dolog lenne és rossz példát nyújtana, ha a huzamosabb idő óta sínylődő és a halálhoz közelálló keresztyéntől megtagadnók az alkalmat arra, hogy az egyházzal való hitbeli egységének kifejezést adhasson, arról vallomást tegyen, mert hiszen az úrvacsora az Isten gyermekei egységének a kifejezője.

"Csak röviden szólok, de te ebből is belátod az okokat, amelyek miatt én a betegeket a szentségnek vételétől nem óhajtom visszatartani. Ám ezért nem szeretném, ha emiatt zavarok állanának elő. Jól tudod, hogy itt nálunk más a szokás, de nem akarok ellenkezni. Azok a teológusok, akik azt hiszik, hogy a szent jegyeknek a betegekhez való vitele nem alapszik a Krisztus rendelésén, erre hivatkoznak: Krisztus az úri szent vacsorát azért szerzé, hogy a hívek közösen vegyék, és én elismerem ennek igazságát. (1) Igaz, az írásszerű úrvacsora az, amelyet a hívők közösen vesznek, de szentségi jellegét nem változtatja meg, ha nem közös, ha azt betegnek nyújtjuk ...

"Egyébiránt magam is abban a véleményben vagyok, hogy a dologban körültekintéssel kell eljárni, vigyázni kell arra, hogy babonás hiedelmek lábra ne kapjanak, az üdvösség reménységét külső jegyekhez ne fűzzék, azután meg, hogy semmi becsvágy, semmi kelletlen kíváncsiság ne vegyüljön a dologba. Azt óhajtanám, hogy az úrvacsorát a beteg mellett ritkán, kivételesen, megválasztással s a körülmények alapos ismeretével ünnepeljük. Azután

(1) "Qui hanc administrationem non putant Christi mandato esse consentaneam, obiiciunt sacrum hoc epulum fuisse institutum, ut communiter illic vescentur fideles, quod illis verum esse concedo."


445

pedig, hogy Krisztus parancsától a legcsekélyebb mértékben se térjünk el, úgy akarnám, hogy azt hívők körében tanítás és a nyilvános ünnep liturgiájának megtartásával ünnepeljük. (1)

A reformok mindig zavarokkal járnak, annál nagyobbakkal, minél tömegesebben lépnek fel, s minél kevésbé vannak előkészítve. Sok helyen szakítottak az utolsó évek folyamán, különösen Franciaországban, a régi egyházzal anélkül, hogy hamarjában az evangéliumi egyház alapján be tudtak volna az ellenséges viszonyok között rendezkedni. Nem volt meg az átmenet. A régi ház már leomlott, az új még nem volt készen. A református egyháznak lényegéhez tartozó önkormányzatra sem volt máról holnapra a nép megérve. Mindez különösen Kálvin utolsó éveiben súrlódásokra adott alkalmat. Hova fordulhattak volna? Genfből kértek tanácsot, ott emeltek panaszt. Egyszer a pásztorok panaszkodtak, máskor az eklézsiák, hol meg mind a kettő emelt panaszt türelmetlenül amiatt, hogy a dolog nem akart úgy menni, mint a karikacsapás. De voltak másnemű panaszok is: a türelmetlenség ezernyi összeütközésre, sérelemre vezetett, éspedig nemcsak a római egyház, hanem a lutheránusok részéről is.

A strassburgi kis református egyházról már volt szó. Az 1563. év folyamán a reformátornak gondot adtak a weseli reformátusok. Weselben a vallon kivándorlók alapítottak egyházat, de a lutheránus többség ezt csak bizonyos feltételek mellett volt hajlandó megtűrni, ezeket a feltételeket írásba foglalták. Ám a jó vallonok Kálvinhoz fordultak, mit tegyenek? A helyzet nem volt éppen könnyű: a formulához a hontalanok lakozási engedélye volt kötve. De Kálvin nem ingadozik, mikor a feltételeket megkapja (négy hónapig hányódott-vetődött az írás, míg Weselből Genfbe jutott), rögtön válaszol. Üres vigasztaló szavakkal nem áll elő. Sanyarú a weseli reformátusok sorsa, de ez nem menti föl őket attól, hogy az Írásra függesszék tekintetüket. Az afféle ötven százalékra való kiegyezés ott, ahol ilyen nagy dologról, lelkiismereti meggyőződésről vagyon szó – tűrhetetlen. Az Isten igazságának előttünk drágábbnak kell lennie a világ minden menhelyénél, sőt magánál az életnél is.

(1) "Parce igitur et adhibito delectu, nec aliter quam causa cognita, vellem coenam apud aegrotos celebrari. Deinde ne a Christi institutione aliena foret, vel minimum deflecteret actio, nollem nisi in coetu piorum, nollem absque doctrina et publico ritu." Corp. Ref. XLVIII. 200–1. l.


446

Mindenfelé új egyházak keletkeztek, az új egyházaknak papokra volt szükségük. Hova fordulhattak volna? Kálvinhoz. Az akadémia jó szolgálatot tett, csak az volt a bökkenő, hogy egymagában nehezen tudott minden igényt kielégíteni. Kálvin ismert szavait idevonatkozólag alkalmazva: elegendő nyilat az intézet nem tudott az odaküldött fából faragni. Az 1563. évben Montpellier, Viverais, Nimes, Grenoble, Autun, Bérziers egymás után kér papot. Ennek az évnek június hó 1-jén egy ilyen levélre válaszol a reformátor. "Asszonyom, írja d'Albret Johannának, igen sajnálom, hogy levelének kézbesítője nem talált engem olyan állapotban, hogy üdvösséges kívánságának legott eleget tehettem volna. Az utóbbi tizenöt napon át gyomorbajom annyira gyötört, hogy úgyszólván egészen hasznavehetetlen voltam a fájdalom miatt. Még mindig gyötrődöm, de már mégis enyhült a baj, úgyhogy alaposabb javulásra van kilátás. Rövidre fogva a dolgot, Béza atyámfia és a kartársak helyettesítet1ek. A városnak urai, amikor tőlem önnek leveléről tudomást szereztek, kértek és intettek bennünket, hogy a kérésnek, amennyire lehet, eleget tegyünk. Végre találtunk egy tucat embert. Ha nem lesznek olyan derék emberek, mint kívánatos lenne, kérem, Asszonyom, legyen türelemmel, mert éppen ez az a portéka, amiből nem lehet mindig olyat kapni, aminőt az ember óhajtana. Társaim remélik, hogy középszerűen alkalmasok és elegendők a népnek oktatására, úgy amint azt kívánja. Nincsen más hátra, mint őket munkához állítani, s nekik hathatós segédkezet nyújtani, mert e férfiaknak az ön védelmére szükségük lesz a sok küzdelem közepette, amelynek ki lesznek téve." (1)

Dacára a gondoskodásnak, az idegenbe, az átmeneti viszonyok közé került papok sok okot találtak a panaszra, de úgy látszik, nemcsak ők, hanem a hívek is. Itt-ott nem ment jól a dolog. Panaszkodtak pro és contra. Kinek panaszkodtak? Kálvinnak. Őt búsítják. "Úgy vagyunk itt, írja egy lelkész az 1563-as évnek közepe táján a reformátornak, mint a juhok a farkasok között, mint a rózsa a tövisek között. Merem állítani, hogy minden téren, mindenképpen nyomnak bennünket." (2) A reformátor olvasta a tudósításokat. Mit tehetett? Vigasztalt. Ámde olyan nehéz lelket önteni azokba, akik nemigen hasonlatosak a próféták-

(1) Corp. Ref. XLVIII. 32. 37.
(2) "Sumus veluti oves in medio luporum." Uo. 102.


447

hoz, s akiknek úgy kell élniök, mint a juhoknak a farkasok között, akik úgy vannak, "mint a rózsa tövisek között"!

Megtörtént azonban az is, hogy a pap nem vált be, és emiatt álltak be súrlódások. Egy 1563. július 23-án kelt levélben azt jelentik a hívek, hogy papjuk (valami Brevin Kozma nevű ember) teljességgel összeférhetetlen, rosszmájú, afféle "félig veszett férfiú", akit hivatalából elmozdítani kénytelenek voltak. Miután pedig tudják, hogy az, aki őket "közel lévén, harapta", a távolban rágalmazni fogja, mellékelik igazolásukat, feljegyezvén a nevezett Brevinnek összes bűneit.

Ezek és az ilyenekhez hasonló dolgok nem állottak éppen páratlanul sem akkoriban, sem később, de itt, amikor Kálvin ügyes-bajos dolgairól van szó, reájuk mutatni azért nem fölösleges, mert ebben az átmeneti korban minden szem reá tekintett, minden az ő vállaira nehezült, sok dologra nézve messze, Genf határain túl, neki kellett megoldást keresnie.

Beárnba Kálvin Merlin János Rajmondot (1) küldé az ottani egyházak szervezése végett. A professzor nagy buzgósággal fogott a munkához, rendszabályokat írt, körülírta a lelkészek választásának módját, kötelességüket, megalkotta az egyházfegyelmi javaslatokat, szervezte a diakónusok hivatalát. Előtte a genfi példa állott. Az efféle alkotások sokféle vesződséggel járnak, különösen ott, ahol, mint mondani szokták, a talaj előkészítve nincsen, mert hiszen a református egyház akkor, midőn az egyház kormányzását a presbitériumok kezébe teszi le, bizonyos tudást és ügybuzgóságot feltételez. Ebben az átmeneti korban sok dologgal nincsenek tisztában az emberek. A római egyháztól elszakadván, befejezettnek gondolták a munkát, a szabadságot minden függésnek eltörlésében látták. Bizonyos időnek kellett elmúlnia addig, míg az emberek felismerték, hogy a szabadságnak feltétele a legfőbb törvényeknek való önkéntes engedelmesség. Kis helyre alig lehet leírni, mennyi küszködéssel járt pl. a szóbanlevő Merlinnek szervezési munkája. A fejedelmi udvarban, dacára Renáta buzgóságának, sokféle érdek szerint igazodtak a dolgok. Merlin hévvel dolgozott, s a buzgóságot nem mindig sikerült kiegyenlítenie azzal a bölcs mérséklettel, amit az ismeretes latin intelem is ajánl (suaviter in modo). Időnként kitör belőle a panasz. Midőn (1563. július hó 23-án kelt levelében) munkálkodásáról számot ad, így

(1) Lausanne-i, majd későbben genfi professzor.


448

kesereg: "Annyi bosszúságom van, hogy megrendül bele egészségem is, sokszor volt lázam, az a szerencse, Istennek hála, hogy nem sokáig tartott... a legbefolyásosabb emberek, akik nélkül a jó ügyet előmozdítani nehéz, a legjobban akadályozzák a reformációt". (1)

Montargis várában Renáta udvari papja Morel Ferenc. Egyik-másik Kálvinhoz küldött levele értesít arról, hogy még ennek a buzgóságáról nevezetes fejedelmi asszonynak a közvetlen közelében is mennyi akadálya van a szorosabb értelemben vett reformációnak. Morel Ferencnek 1563. december hó 6-án kelt leveléből íme néhány sor: "Szokásom szerint megint tanácsért fordulok hozzád. A ferrarai hercegnő (Renáta) azt követeli, hogy a presbitériumnak ő is tagja lehessen ... Mi a célja? előttem világos, nem más, mint az, hogy az ő kénye-kedve szerint menjen ott minden, valamint a prédikációkra és az imádságokra nézve is így akar intézkedni. Ha Pál szerint nincsen helyén az, ha az egyházban asszony viszi a szót, mennyivel rosszabb lenne, ha éppenséggel csakis az asszony intézkednék benne ... Gúny tárgyai leszünk a pápisták és anabaptisták előtt, ha látni fogják, hogy presbitériumunkat asszonyok kormányozzák. Igen kértem, intézzen ez ügyben kérdést akár más egyházakhoz, akár hozzád, mindkettőt visszautasította. Családjából négyen vannak az egyháztanácsban, erre ezek is visszavonultak, egytől megtudtam, hogy ez megbeszélés szerint történik... Mit kezdjek most már a csonka presbitériummal?" (2) Másról is ad hírt az udvari prédikátor. Némelyeknek az udvarban, mint mondani szokás: vaj van a fején, a fejedelemnő nem akarja a dolgot az egyházi tanács előtt firtatni. A fejedelemnő általában szereti a hízelgő, sima szavakat, mihez képest az igaz szót nem igen van módjában meghallani. "Nagy veszedelem az asszonyi kormány, így beszél az udvari pap. Az egyház nyomorultan el van hagyva, a múlt szeptemberben úrvacsorát nem is osztottam, mert nem akartam, hogy disznók és kutyák jöjjenek a juhokkal együtt az Úrasztalához. Itt van a karácsony, újra közeledik az úrvacsoraosztás, azt se tudom, mit csináljak. Adj nekem tanácsot, legjobb Atyám... Ha jobbnak látod, hogy a fejedelemnőnek írj,

(1) Corp. Ref. XLVIII. 86–101. Érdekes levél, a keletkező francia egyházak viszonyaira élénk világosságot vet.
(2) Corp. Ref. XLVIII. 209. Az udvari pap megmondja, hányadán van a dolog: "Ex his enim plerique adulterii sunt insimulati ... Maluit domina quosdam dimittere, quam factum accuratius investigari." Uo.


449

tedd ezt, de sok mézzel, (1) intsd az állhatatosságra, s arra, hogy az Isten embereire hallgasson, s ne azokra, akik... a kegyességet kigúnyolják."

A reformátor, amint a következményekből látjuk, valóban arra határozta magát, hogy a fennforgó ügyben a fejedelemnőnek ír. Követi az udvari papnak a tanácsát, és amennyire tőle telik, "mézzel ír."

Kálvin látja a papnak helyzetét, tudja, mit jelent udvari papnak lenni. A tapasztalat megtanította arra, mennyi akadállyal kell küzdenie annak, aki a lényeget akarja. De mit tegyen? Ha valahol elkél a tapintatos eljárás, a szóbanforgó kényes ügy megkívánta azt; végre is a fejedelemnő a francia reformáció támasza, másrészről azonban a papnak igaza van. Úgy kellett eljárnia, hogy az asszonyi érzékenység (egy fejedelemasszonynak érzékenysége) sértve ne legyen, de sértetlenül maradjanak az egyháznak magasabb érdekei is. Aggódó körültekintéssel, de azért határozottan írt a fejedelemnőnek. A részleteknek, az udvari viszonyoknak mellőzésével a legfőbb célra igyekszik figyelmét irányítani alattvalóinak s házanépének a rendben, tisztes fegyelemben tartására. "Tudom én, így szól a reformátor, milyen dacosak az emberek, tudom, mennyit fáradozott jó útra való térítésükön ... Igen kérem, tartsa szemei előtt Szent Pál intését, ne fáradjon el a jócselekedetekben, (2) bármint igyekszik is buzgóságát a gonoszság kihűteni. Mindenekfölött háza példakép legyen, okulására azoknak, akik egyébként tanulni nem akarnak, s megszégyenítésükre a megátalkodottaknak. Ezért igen kérem, amennyire teheti, kormányozzon erős kézzel, oltalmazza a fegyelmet, gyomláljon ki minden bűnt és botrányt. Mikor erről szólok, nemcsak a világi dolgokban való rendre gondolok, hanem az egyházi fegyelemre is. Istenfélő, szent életű, őszinte és nyíltszívű férfiak ügyeljenek fel ott, semmi akadályba ne ütközzék kötelességeiknek teljesítése, legyenek ők olyan buzgósággal teljesek, aminő szükséges az Isten dicsőségének makulátlan megőrzésére. Senki se szégyellje, bármilyen nagy rangban legyen is, bármilyen kedvességben Ön előtt, magát annak a rendnek alája vetni, amelyet az Isten fia rendelt, senki ne röstellje magát az ő igájába hajtani. Enélkül, asszonyom, biztosíthatom, felüti fejét a szabadosság, mely rettene-

(1) "multo melle adhibito". Uo.
(2) Ld. Gal. 6,9. "A jó cselekvésbe pedig ne fáradjunk bele; mert ha el nem lankadunk, aratni fogunk a maga idejében."


450

tes zűrzavarokra vezet. Rövidre fogva a dolgot, ilyenformán valami ingatag, bizarr evangélium keletkeznék, mert mindenki látná, hogyan hízeleg magának mindenki, hogyan enged mindenki vágyainak. Csudálatos, hogy akik a pápa igájába önként adták magukat, nem akarják Krisztusnak nyájas uralkodását eltűrni – üdvösségük érdekében...

"Ha az egyházat igazán akarjuk reformálni, Asszonyom, nagy szükségünk van azokra, akiknek kötelességük a felügyelet, akik mindenkinek az életét figyelemmel kísérik. Szükségünk van arra, hogy senki se érezze súlyosnak a számadást a presbiterek előtt. Szükséges, hogy ezeket az egyházban válasszák, az egyháznak eme jogát meg kell őrizni, de hasonlóképpen szükséges az is, hogy az egyház a lehető legnagyobb gonddal válassza meg az alkalmas férfiakat, és azokat válassza, akiket mindenki ilyeneknek ismer.

"Nem kételkedem, Asszonyom, abban, hogyha hatalmánál fogva ilyen rendet létesít, atyánkfiában Coulonges-ban (1) jó támogatóra talál. Miután azonban tudom, hogy a fejedelmek udvarai milyen nagy romlottságnak vannak kitéve, nem tartottam céltalannak buzdítani Önt, hogy őt támogassa. Még más dolog is van, amelyre nézve figyelmét jó lesz irányítani: a tagadásnak lelke mindenkor arra törekedett, hogy az evangélium szolgáit balmagyarázatokkal, rágalmazásokkal megvetésnek, gyűlöletnek kitegye. Azért jó lesz minden hívőnek az efféle csalfaságtól őrizkednie ... Bármint legyen is a dolog, Asszonyom, ha körülötte olyanok vannak, akik ha közvetve is, akadályokat emelni és kedvetlenséget támasztani óhajtanak abban, amit olyan jól megkezdett volt, kerülje őket, mint a halálos pestist ...

"Mindenekfölött, Asszonyom, sohase engedje magát rábeszéltetni arra, hogy valami változtatást tegyen az egyháznak állapotán, amelyet az Isten Fia vérével megszentelt. Mert Ő az, aki előtt minden térdnek meg kell hajolnia. (2) Ha valaki önnek hízelgésből azt mondja, hogy házát kiváltság illeti meg, gondoljon arra: nagyobb szégyen nem érhetné azt, mintha az egyháztól elfordulna, másrészről a legnagyobb dicsőség, mely érheti, abban áll, ha az minden szennytől megtisztul. Asszonyom, azt kérdezem én, nem ott van-é az orvosságra a legnagyobb szükség, ahol a betegség a legnagyobb? Ítélje meg maga, vajon az udvarok nincsenek-e jobban kitéve

(1) Morellnek nemesi családi neve.
(2) Fil 2,10.


451

annak, hogy a kiszabott határokat átlépjék, mint a polgári családok, ha nem ügyelnek reájuk? ... Ha szolgáival szemben elnézést gyakorolnak, a presbitérium tekintélye eloszlik, mint a buborék.

"Már régen készülök, Önnek Asszonyom, mély tisztelettel egy aranyérmet küldeni. Intsen meg, ha merész vagyok... olyan megbízással adtam át a levél vivőjének, hogy mutassa meg, s ha ilyen még birtokában nincsen, kérem, legyen kegyes megtartani." (1)

Kálvin János utolsó éveinek tényeit, adatait szerbe-számba véve, a szemlélő zavarba jón. Sokféle, bonyolódott betegségeit látva, alig hiszi, hogy még dolgozni is tud, munkásságát (ha mégoly röviden is) áttekintve alig hiszi, hogy beteg.

E jelenség hatalmas akaraterejének, energiájának kétségbe nem vonható bizonyítéka.

Van-e valami lényegesebb és kevésbé lényeges, ami figyelmét kikerüli, vagy ami még ennél is fontosabb: amiben erővel teljesen nem munkál? Irodalom, belföld, külföld – összes viszonyaival együtt mind érdekli. "Van-e korunkban ember, kérdi kortársa, (2) aki annyi mindenfélére felelni, írni tudna?" Csudálkozva áll meg előtte, roppant tevékenységét látva, századok múlva egyik életírója. (3) Megfoghatatlan, ilyenformán beszél, hogy az az ember, aki testileg annyit szenved, ilyen sokoldalú, és ily nagy erőmegfeszítéssel járó munkát végezni tud.

Már az egykorúak valami hasonlatot kerestek figyelmének, tevékenységének jellemzésére: állandóan kifeszített íjhoz hasonlították.

(1) Corp. Ref. XLVIII. 233. Renáta hosszú levélben válaszolt (uo. 266–273.), udvari papjának törekvéseit támogatni kész. Az intelmeket jó szívvel veszi. "Adjon az Isten nekem kegyelmet arra, így szól a többi között hogy tisztán és őszintén szolgáljak neki, úgy, amint Ön azt kívánja" (ainsy que vouz desirez). A küldött aranyérem azoknak egyike, amelyeket XII. Lajos II. Gyula pápával felmerült viszálykodása alkalmából veretett. Az éremnek egyik oldalán ez a felirat olvasható: "Perdam Babylonis nomen". [Elveszejtem Babilon nevét.] Az ajándékra nézve Renáta így ír: "Ami az ajándékot illeti ... szívesen fogadom. Én még nem láttam ilyet, s hálát adok Istennek, hogy az atyám ilyen jelszót választott. Ha az Isten neki azt a kegyelmet nem adta meg, hogy tervét keresztülvihesse, talán valamelyik utódának megadja azt". Úgy látszik, az udvari papnak tanácsa bevált: "a mézzel írott" levélnek, amennyire a viszonyok engedték, jó hatása volt.

(2) Colladon eml. életr. Corp. Ref. XLIX. 10. "Je ne sçay si homme de nostre temps a eu plus à ouir, à respondre."
(3) Kampschulte e. m. II. 381. "Der fortwahrend mit körperlichen Leiden zu kämpfen hatte, eine so vielseitige und anstrengende Thätigkeit erfalten hatte."


452

Természetes, hogy az, aki a távoleső dologra is figyelt, nem vonta meg érdeklődését a közvetlen közelben fekvő ügyektől sem. Élénken, rokonszenvvel kísérte mindazt, ami Genfben történt. A tisztújítás főképpen, közelről érdekelte. Elment a választásokra, sőt az 1563. évi választások előtt két ízben is (februárius 5. és febr. 7-én) beszédet tartott a polgárok előtt.

Egy-két idevonatkozó mozzanat nem lesz talán érdektelen.

Mikor Béza küldetéséből Franciaországból hazaérkezett (1563 május), a tanács megérkezésének örömére ebédet adott. Ott volt a tanács, ott volt a régi hű bajtárs, Viret.

Eljött Kálvin is. Milyen vendégség lehetett ez! (1) Bizonyára emelkedett érzések töltötték el a szíveket. Annyi válságos nap után egy-két derültebb óra.

Igaz, az öröm ekkor sem volt egészen zavartalan. A papok között nagyon is feltűnő volt a reformátornak megtört, szenvedő alakja.

Az ez évi iskolai záróünnepélyen a papok között jelen volt. Az ünnepély örömére a tanácsnál közbenjárt, hogy kivételesen a tanárok részére is utalványozzon ki jutalmat. A hatóság hajlott Kálvin kérésére, és ezenfelül még húsz forintot adott át: hadd csináljanak maguknak a professzorok is egy jó napot. (2)

A jó viszony a genfi pap és a genfi hatóság között a lehető legszívélyesebb. Erre mutat a többi között az is, hogy a tanács huszonöt tallért juttatott Kálvin Antalnak kezeihez azzal a kéréssel, hogy beteg bátyjának érdekében tegyen meg minden lehetőt, hadd épülne fel. Kálvin a dologról értesülvén, az ajándékot elhárítá magától, a pénzt visszaküldte, mire a tanács nagyon szívére kötötte papjának, kövessen el minden lehetőt, ne kíméljen semmi áldozatot, csak hogy egészségét visszanyerje.

Kellemes napja volt a reformátornak az 1563-as év folyamán augusztus hó 24-e. Ezen a napon Lyon városának református hívei küldöttségben jártak Genfben, s ennek elöljárósága előtt papjaikkal élükön hálás érzelmeiknek adtak kifejezést egyrészről a támogatásért, melyben a város hatósága őket, a lyoni hitrokonokat részesítette volt, másrészről pedig azért, mert a város kapuit a nehéz napokban nem zárta el azok elől, akik valamikor menekülni voltak kénytelenek. Képzelhető a reformátornak öröme.

Ezek után röviden egy kérdésre kell áttérnünk, annyival is

(1) "Es muss ein erhebendes Mahl gewesen sein." Zahn e. m. 172.
(2) "Um sich ein Fest zu bereiten." Uo.


453

inkább, mert erről is szó esik alkalomadtán. Az idők folyamán sokat írtak Kálvin hatalmáról. Mint más tekintetben, úgy itt is nagy a felfogásbeli eltérés. Némelyek más országokban kerestek analógiákat, és ilyeténképpen akarják megértetni Kálvin "nagy" hatalmát: Kálvin Genf kalifája, diktátora, afféle református pápa, (1) aki még a városnak a kulcsait is őrzi. Ezzel szemben mások az ellenkező végletbe estek. Szinte fölöslegesnek látszik arról beszélni, hogy az igazság nincsen sem az egyik, sem a másik oldalon: az igazság a két szélsőség között van. Diktátor, kalifa, pápa nem volt, de nem volt egyszerű pap sem, mert befolyása messze földön, távol Genfnek határaitól is érvényesült.

A kérdéssel szorosan összefügg az, hogy min alapszik Kálvin nagy befolyása, vagy ha jobban tetszik: Kálvin nagy hatalma? A törvénynek betűjén semmi esetre sem. Láttuk, hogy 1559-ig, az akadémia megnyitásáig genfi polgári joga sem volt. (2) Mikor az a tény tárul szemeink elé, hogy egy földiekben szegény ember szava szerint százezrek igazodnak, olyanok, akik őt legnagyobbrészt sohasem látták, önkéntelenül felébred az a sejtelem, hogy az ilyen hatalomnak, befolyásnak valami mélyebb, a törvények betűjénél hathatósabb alapja van.

Kálvin befolyása nem írott, hanem természeti törvényen nyugszik, azon a természeti törvényen, amelynek erejénél fogva ösztönszerűleg a tehetséges, erős emberekre nézünk, különösen a nehezebb, válságosabb napokban, azon a törvényen, amelynél fogva a francia forradalom elején a nemzetgyűlés pártjai között volt egy párt (a leghatalmasabb), pedig csak egy tagja volt: Mirabeau. Ez a törvény az emberek élére állítja (minden különösebb idevonatkozó paragrafus nélkül) azokat, akikben van hatalom. Ez adta az ügyek vezetését valamikor Periklésznek, későbben Cromwellnek a kezébe, ez tette meg vezérnek a krími tatárok közé vetődött Mazeppát, és nálunk annak idején Deák Ferencet.

Kálvinnak semmi címe nincsen. Az Igének hirdetője, semmi más. Befolyásának tetőpontján minden megkülönböztetés elől kitér, minden efféle kísérlet láthatólag kínosan érinti. (3)

(1) Kampschulte e. m. II. 376.
(2) Pl. Roget "L'Église et l'État a Genève du vivant de Calvin". Genf, 1867. Itt Kampschulte után idézve.
(3) "Calvin nichts mehr hasste, als das Lächerliche, die fast kindische Art und Weise, wie die Väter der Stadt ihm ihre Ergebenheit bezeigten." Uo. 380. "Verhasst war ihm jede... Schmeichelei." Uo. 385.


454

Egyenrangúnak tekinti magát a többi papokkal, akikkel az egyenlő mértékben való javadalmazást is sürgeti. (1) Egyszerű pap. Ha megkérik, hogy kereszteljen, szívesen megteszi, megteszi sok dolga és betegsége dacára is még akkor is, ha mint az 1563. évben, beteg.

Az idegen, aki esetleg az utcán látta, távolról sem sejtette, hogy az igénytelen külsejű, sápadt arcú ember talán valamivel több, mint közönséges pap. Legfeljebb a tiszteletteljes köszöntések tehették figyelmessé, hogy íme, ki lehet ez az ember?

Kálvin külföldi és belföldi összeköttetései, a genfi hatósághoz való viszonya – befolyásáról beszél, de ez a befolyás erkölcsi erején, tehetségén nyugszik, ennek ismét fundamentuma: küldetésének eleven érzete.

Nagy talentumoknak birtokában, megbízatásának, missziójának teljes tudatában a "kifeszített íj" lelkét belelehelte az egyházba, reányomta erővel teljes egyéniségének bélyegét. E bélyeg pedig nem lehet valami múlékony jegy, mert azon népek, amelyek a kálvinizmust elfogadták, egészen a mai napig megtartották e bélyeget, századok múlva sem halványult az el.

A genfi pap, "a kifeszített íj", a szegényes diákszobát, amelyben tartózkodott, az egész Genfnek, sőt bizonyos tekintetben az egész nyugatnak középpontjába emelte. Itt láttak napvilágot azok a munkák, amelyek a református tudós világot irányítani hivatva voltak, iratok, amelyekkel a kor kiválóságaival az összeköttetést fenntartá, innen várt útbaigazítást a kormány, kikérvén tanácsát az előforduló kicsiny és nagy dolgokban egyaránt. Mennyi mindenféle ügyes-bajos dologban kereste fel papját a tanács, ki tudná megmondani? Egyszer pl. valami új rendszerű kályha ügyében járt nála a hatóságnak kiküldötte, mert a német, aki azt kitalálta, azt állítá, hogy sok tüzelőanyagot lehet vele megtakarítani. Igaz-e? Mondja meg a tudós pap.

(1) "Er beantragte ... völlige Gleichstellung der geistlichen Gehälter." U.o. 382.