II.
Búcsúvétel. Elköltözés.Józsué könyve és Kálvin. A montpellieri professzorok orvossága. A március 10-ei látogatás. Kálvin a városházán. A végrendelet. Kálvin beszéde a tanácsurakhoz, a pályatársakhoz. Farel látogatása. 1564. május 27. Egy-két levél. A kálvinizmus erejének forrása.
Elmúlt a karácsony, lecsillapult az izgalom is, amely az említett hírek miatt az összeesküvést illetőleg támadt, eljött az újév, megjöttek a levelek a jókívánatokkal; ott voltak Bullinger sorai is, a régi jó barát talán még melegebben írt, mint bármikor: "Az Úr Krisztus áldjon meg, adjon neked boldog újévet s tartson meg, őrizzen meg téged nekünk egészségben." (1) Így köszöntötte az évforduló alkalmából a zürichi pap a genfit.
Kálvin többször magába mélyedt, akkoriban Józsué könyvét olvasgatá, amelyhez a magyarázatokat megírni az új évben kitűzött célja volt. Ha nem zaklatták, ezen gondolkozott. Ritkán ment ki, alig néhányszor, mert a járás felettébb terhére volt. Az a könyv nagyon érdekelhette, különösen annak 23. és 24. része. Józsué erőit hanyatlani érezvén, előhívta az ő embereit, s így szólt hozzájuk: "Én megvénhedtem ... elmegyek hamar az egész földnek szokása szerint". Visszatekint a múltra. "Ti láttatok mindeneket, melyeket cselekedett a ti Uratok, Istenetek ... mivelhogy a ti Uratok, Istenetek az, aki harcol értetek." Bőven részletezi Józsué könyve a csodálatos dolgokat, amelyek megtörténtek, s amelyek az Istennek megtartó erejét mutatják. És az elgyengült vezér tanít, int, erősít, mielőtt meghalna: "Ragaszkodjatok a ti Uratokhoz, Istenetekhez ... Meglássátok annakokáért, hogy szeressétek a ti Uratokat Isteneteket... Mikor átalhágandjátok a ti Uratoknak
(1) "Dominus Jesus benedicat tibi et domui tuae concedatque annum hunc felicissimum ac diu te servat nobis incolumem." Corp. Ref. XLVIII. 226.
Isteneteknek szövetségét... felgerjed az Úrnak haragja ellenetek, és elvesztek hamar e jó földről, melyet adott nektek."
Józsué "megidősödék", a végső út előtt állott, érezte a múltban a Segítő kezét, kéri, inti népét, hogy az oltalomra méltó legyen akkor is, ha majd ő elmegy. Kálvin is "megvénhedék," nem az évek, hanem a sokféle betegségnek súlya alatt, és ott csendes szobájában a múltra visszagondolva, mint egykoron Józsué, érezte, hogy nagyságos dolgokat cselekedett általa és vele az Úr. Ő is végső út előtt áll, érzi. Honnan vegyen színt és szavakat majd erőseket s hathatósakat az elválásnak órájában?
Józsué könyvét magyarázza, legtöbbször az ágyból diktál, és habár sokszor félbeszakítja a munkát, félig haldokolva (1) mégis befejezi azt.
Januáriusban még előad, prédikál, mint kor- és kartársa Colladon magát kifejezi: "hurcolván ... szegény testét", de már februárius elején a "szegény test" felmondja a szolgálatot. Februárius hó 2-án délután tartott előadást az akadémián – utoljára, s a reá következő vasárnapon prédikált – utoljára. Az egy óráig tartó beszédet nem bírta már. Otthon maradt. Pedig vágyakozott a társaság után, amennyire szerét tehette, elment a papok szokásos pénteki gyűlésére, valahányszor itt megjelent, beszélt, a záróimát ő mondta. A gyöngéd figyelmeztetést azzal hárítá el, hogy ez jót tesz neki, csak a hosszabb beszédre és az előadásra nincsen elegendő ereje.
A reformátor házi orvosa hosszú időn át Textor Benedek volt. Kálvin nagyon bízott benne, mikor pl. Viret felesége Lausanne-ban súlyosan megbetegedett, Textort küldé oda, és alkalomadtával hálás érzelmeinek kifejezést adni igyekezett a többi között azzal is, hogy a Thessalonikai levélhez írott magyarázatokat neki ajánlotta.
Textor időközben meghalt, helyét Sarazin Philibert (2) foglalta el. Az orvosban megvolt bőséges mértékben a jó szándék, de meg volt akadva: itt nem egy betegséggel, hanem legalább is egy féltucat bajjal kellett harcolnia.
Az 1564. év elején arra a gondolatra jött a doktor, hogy a híres montpellieri professzorokhoz fordul, akik közül egyesek, név szerint Saporta Antal és Rondelet Vilmos a reformáció barátai
(1) "Im Sterben." Zahn e. m. 245.
(2) Az orvos 1550. évben jött Genfbe lakni, kedvelt ember. Néhány év múlva polgárjogot nyert, beválasztották a kétszázak tanácsába is.voltak. Ezek a tudós férfiak fontolóra véve a szimptómákat, amelyekről Sarazin beszámolt, orvosságot küldtek a reformátor számára, egy levelet is mellékelvén az orvossághoz. Kálvin válaszolt, és az a néhány sor megvilágítja, mit tartott ő betegsége felől; ki akarta egészíteni háziorvosának adatait, hogy még világosabban lássanak a tudós tanárok, hátha meg tudnák találni a bajok kulcsát. "A múltkoriban, hogy házi orvosom, Sarazin – így kezdődik a levél – azt az orvosságot átadta, amelyet nekem betegségeim könnyítése céljából előírtatok volt, azt kérdeztem, ki kérdezett meg titeket tudtomon kívül. Megmondta: ő járt közben, a mi ottani atyánkfiának, a lelkésznek (1) segélyével. A ti pontos soraitokból pedig azt látom, hogy életem nektek kedves, annak meghosszabbítására önkéntesen is fáradozni készek vagytok. Szívességtek akkor is lekötelező lenne, ha az én kérésemre vettetek volna fáradságot magatoknak, miután pedig megelőztetek, még nagyobb az én tartozásom. Másképpen figyelmeteket meghálálni nem tudom, kérlek vegyetek magatoknak írásaimból lelki orvosságot."
Elmondja a reformátor, hogy betegsége már régi keletű, de az újabb időben súlyosbodott a podagra. Kőbántalmak, gyomorbaj, altesti fájdalmak, véres köhögés mind meg annyi ellenség támadt reá, (2) ha a láz elmúlik, jön más baj, jön a lábfájás. Sokat szenvedett az aranyeres bántalmak miatt, különösen midőn alvás közben a viszkető helyet felvakarta. (3) Elmondja a továbbiakban azt, hogyan szabadult meg a múlt év folyamán egy vesekőtől, amit mi már egyik, Bullingerhez küldött leveléből tudunk, elmondja, hogy azóta ez a baj többször előfordult, szerencsére az eltávolodott kövek kisebbek voltak, "ámde az a nyomás, amelyet ágyékomban érzek (mondja keserű humorral), azt mutatja, hogy ott valóságos kőbánya van ... minden javulásnak a reményétől megfoszt az, hogy ülni vagyok kénytelen lábaimnak a gyöngesége
(1) A montpellieriek is Genfből kaptak papot, az 1564. év januáriusában Manny Mihályt küldték oda.
(2) "Turmatim quasi uno impetu in me irruptionem fecerunt tot hostes." Corp. Ref. XLVIII. 253.(3) A levél szövege részletesebben tájékoztat: "Diu me in venis haemorrhoicis cruciavit ulceratio quaedam, quoniam inter dormiendum unguibus contraxeram, tunc enim me titillabat ascarides (orsóféreg Spichlwurm) quibus nunc liberatus, sed quum rediret idem pruritus, malum unguibus renovabatur." Corp. Ref. XLVIII. 253.
miatt, nem lovagolhatok, mert a nyeregben ülve fájdalmat érzek." (1)
Ez a levél is mutatja, hogy a reformátor nem egy betegségben szenved, összetörött, vézna teste a betegségeknek tárháza.
Valóban jól volt értesülve az a pap, (2) aki akkoriban azt írja, hallotta, hogy a reformátor testében lelkén kívül semmi sem egészséges, kicsiny teste csontváz, inkább jel (σημα) [széma], mint test (σωμα) [szóma] . "Szent Isten – írja – milyen szörnyűséges dolog ezt nekünk tudnunk."
Az egyházi és egyéb ügyekben, amit ülve végezni lehetett, szorgoskodott, csak néha nézett fel fájdalmai miatt, s mondá: "Meddig Uram, meddig?" Ha környezete ilyenkor kérte, kímélje magát, szótlanul maga elé nézett, máskor meg így szólt: "Hát azt akarjátok, hogy tétlenségben találjon az Úr?"
A szindikusok választásán 1564-ben is jelen akart lenni, az erősakaratú ember ki is vitte szándékát. A választói között megjelent. Beszédet tartott. Azt ajánlotta különösen (mint máskor is hasonló alkalmakkor) a választók figyelmébe, vegyék tekintetbe, hogy az állam kicsi is, gyönge is, veszedelem fenyegeti mindenfelől. Még a nagy országokat is romlásba döntheti az elbizakodottság. Mindenki lelkiismeretére hallgasson, s értse meg, hogy az Úr mindenkinek szándékát látja. Válasszanak nagyszívű és bátorlelkű férfiakat. (3) Íme, az ember táplálkozásában is bizonyos ételektől tartózkodik, mert tudja, hogy ártalmasak, bizonyos tekintetben válogat, mennyivel nagyobb gonddal kell eljárnia akkor, midőn az állam egészségéről van szó!
Március hó 10-én a déli órákban néhány genfi és vidéki lelkész látogatta meg a reformátort. Felöltözve, az íróasztalnál ülve találták. Szótlanul, de nyájasan nézett a látogatókra, majd szokása szerint homlokát kezére támasztotta. Összeszedte magát, kissé vidámabb lett, megköszönte a látogatást, és reményét fejezé ki, hogy a húsvét előtt megtartandó lelkészi összejövetelre elmegy – utoljára, "mert így szólt – az Úr magához vesz engem".
Mintha jobban lett volna. Időközben jöttek-mentek a levelek, Béza válaszol a kérdezősködésekre, persze nem sok reménnyel.
(1) Uo.
(2) Acanthius, Kálvin tanítványa.
(3) "Dass mann grossherzige Leute gewinne von tapferem Mute und Wachsamkeit." Zahn e. m. 270.
Az utolsó út a városházára
A hozott levelek egy része persze nem volt híjával a panaszoknak, akárcsak úgy, mint eddig, de egyik-másik alkalmas volt arra, hogy kellemes érzéseket ébresszen a szenvedő papban. Egyszer a messze Bretagne-ból hoztak levelet. Ki írta? Egyik tanítványa. Talán már nem is emlékezett reá a sok közül: Birgannus Fülöp, valamelyik bretagne-i községnek a papja. Köszönetet mondott a sok jó tanításért. Ott a távolban, a munkának a mezején érzi, hogy mily igazak azok, és mennyi erőt öntenek a csüggedezőbe. Akkoriban a tagadás lelke hányta-vetette, most erőt ad neki az, amit a reformátor egyik előadásában kifejtett volt, hogy nem vétkezhetik a Szentlélek ellen, akit a szívnek töredelmessége vezet.
Egyszerű ember lehetett ez a Birgannus, maga a levél sem afféle történelmi nevezetességű irat, s a genfi pap mégis örülhetett neki, mert érezhette, hogy előadásai közben itt-ott sikerült életre hívnia a bizonyosságot a szívekben, s ha valaki, ő tudta, milyen becses jószág a bizonyosság a félelmeknek, szenvedéseknek országában itt a földi életben.
Március 10-ei ígéretét Kálvin megtartani készült, (1) de a kartársak megelőzték: nála gyülekeztek össze, annak rendje-módja szerint megtartották a szokásos cenzúrát, számot vetettek a pásztorok hitükkel, önmagukkal, megegyezik-e életük az Írással. E munkával elkészülvén, a reformátor kijelenté, hogy tűrhetően érzi magát, azért jegyzeteket vett elő, azokból huzamosabb ideig olvasott. A kartársak észrevették, hogy hangja időnkint szerfölött tompa, de nem akarták zavarni, mert az előadás a betegnek szemmel láthatólag örömet okozott.
Másnap azonban megérezte az erőfeszítés következményeit: igen bágyadt és lehangolt volt.
Ez időtájt a tanintézetben rektorváltozás volt, s a reformátor az új rektor eskütételénél jelen akart lenni. Március 27-én hordszékbe ült és a tanácsterembe viteté magát. A tavaszi szellő mindenkire jótékonyan hat, új élet, remény, mozgás van kint. Ki tudna a beteg pap gondolataival beszámolni, midőn másfél hónapi szobai fogság után az enyhe friss levegőt érezte, a sürgölődő népet, az utcákat látta és érezte, hogy – utoljára?
(1) Ekkoriban mintha megkönnyebbült volna, Colladon ide vonatkozólag így értesít: "Il se trouva beaucoup mieux." Életrajza a Corp. Ref. XLIX. köt. 96.
A tanácsterem kapujánál kilépett a hordszékből, s két emberre támaszkodva a tanácsterembe ment, ahol az új rektornak a törvényben előírt eskütételét meghallgatta. Ez megtörténvén, süvegét (mely állandóan a fején volt) levette, és néhány szóval köszönetet mondott az uraknak irányában tanúsított jóindulatukért. Állapotára nézve kijelenté, hogy a minap ugyan könnyebbülést érzett, de két nap óta baja súlyosabb, lehetetlen nem látnia, hogy a természet már nem soká bírja. (1) Nehezen s lehetőleg nyájasan (2) ejté ki ezeket a szavakat. Az eskünek ünnepélyes aktusa után a holtra vált embernek szavai, aki az utóbbi évtizedek történelmének megtestesülése, leírhatatlan benyomást gyakorolt az atyákra. Csend volt. Minden köznapi, prózai vigasztalás kicsinyszerűnek látszott. A jelenet a maga természetességében, egyszerűségében sokkal fájdalmasabb és ünnepélyesebb volt, semhogy valaki azt megzavarni merészelte volna.
Eltávozott úgy, amint jött, hogy soha többé ne tegye át lábát a tanácsterem küszöbén.
Lassan fogyott a szívós életerő, mint az a gyertyaszál, melyhez Petőfi a halálnak lassú közeledését és az életnek fokozatos kialvását hasonlítá, de a tragikus végnek közeledését elviselhetővé tette a betegnek valóban meglepő nyugalma. A természet is ilyen lassan szenderül késő ősszel álomba, minden óra egy-egy ékességétől fosztja meg, de semmi panasz. "itt a végharc ismeretlen, mondja az ismert vers, lehet-e meghalni szebben?"
A következő vasárnap húsvét vasárnapja volt (április 2.) Bármilyen gyönge volt is, hordszékében elviteté magát a templomba, meghallgatá a tanítást, a zsoltárt a hívekkel együtt éneklé és szemmel láthatólag örült az Úrban (3) a gyülekezettel egyetemben.
Úgy látszik, hogy állapota néhány héten át változatlan
(1) "Que nature n'en pouvait plus." Colladon eml. életr. i. h.
(2) "Avec grande difficulté de respiration, et une merveilleuse debonnaireté." Uo.(3) "Son visage mesmes monstrant bien qu'il se reiouissoit en Dieu avec toute l'assemblee." Uo. Béza sajátkezű feljegyzése: "Calvinus, quamvis prostratis viribus, tamen sedula in templum delatus loti concioni interfuit, coenam Domini ex mea manu accepit eoque vultu hymnum cum aliis tamquam tremula voce cecinit, ut non obscura laetitiae signa in moribundi vultu elucerent." Corp. Ref. XLIX. 844. (Annales, 1564.)
volt. Április 25-én elhívatta a genfi jegyzőt s lediktálta végrendeletét.
A végrendelet két részből áll. A nagyobbik fele hálaadás és hitvallás, a többi a vagyonra vonatkozó intézkedés. "Hálát adok Istennek, olvassuk az első részben, az irgalomért, hogy engem, nyomorult teremtést a bálványozásnak mélységeiből, amelybe elmerülve valék, az evangéliumnak világosságára kiemelt, az üdvösség tudományának részesévé tett, amire nagyon méltatlan valék. Irgalmát megsokasítván rajtam, minden bűneimmel, szegénységemmel megtűrt engem, amelyekért százezerszer megérdemeltem volna, hogy elvessen magától. Irgalma még többet is cselekedett velem: kegyelmét rajtam kiárasztotta, munkámat evangéliuma igazságának terjesztésére felhasználta. Íme, kijelentem, hogy én abban a hitben akarok élni és meghalni, amelyet nekem Ő adott, semmiben nincsen reményem, menedékem, csupán abban, hogy engemet kegyelemből fiának fogadott, ezen alapszik minden üdvösségem. Magamhoz ölelem kegyelmét, amelyben a mi Urunk Jézus Krisztus által engem részesített, szenvedésének, halálának érdemét elfogadván, hogy minden bűnöm eltemettessék. Kérem is, ennek a nagy Megváltónak miérettünk, szegény bűnösökért kiontott vérével engem úgy mosson, úgy tisztítson meg, hogy előtte az ő képét hordozva megjelenhessek.
"Kijelentem azt is, hogy a nekem adott kegyelemnek mértéke szerint én mindenkor úgy tanításban, az írásban, mint a Bibliának magyarázatában tisztán igyekeztem hirdetni az Ő igéjét. Vitatkozásaimban, amelyeket az igazság ellenségeivel meg kellett harcolnom, kerültem minden fogást, minden mesterkedést, mindig egyenesen jártam el ügyének védelmében. Fájdalom, akaratom és buzgóságom, ha ugyan ezt e névvel illethetem, annyira hideg volt és gyáva, hogy e tekintetben mindenütt és mindenben igen hibásnak érezem magamat, s ha véghetetlen jósága nem támogat vala, minden törekvésem füst lett volna, sőt a kegyelem, melyet nekem adott, bűnömet csak súlyosbítá annyira, hogy csak egyben van menedékem: Ő a könyörületességnek Atyja, Ő az ilyen nyomorult bűnösön megkönyörül.
"A többiekre nézve azt óhajtom, hogy testemet halálom után a szokott módon eltemessék, így akarom az üdvösséges feltámadást bevárni.
"Ami azt a keveset illeti, amit az Isten itt nekem adott volt, erre nézve egyedüli örökösömnek szeretett testvéröcsémet, Kálvin
Antalt (1) teszem meg, de csak tisztesség okából, neki hagyom azt a serleget, amelyet Varennes (2) úrtól kaptam. Kérem, legyen ezzel megelégedve, amiben különben bizonyos vagyok, mert ő tudja, hogy amit cselekszem, az ő gyermekeinek érdekében teszem, hogy ami kevés utánam marad, gyermekeié legyen.
"Az akadémiának hagyok tíz tallért, a szegény idegen tanulók egyesületének (3) ugyanannyit. Johannának, Costan Károly és féltestvérem Mária (4) leányának ugyanannyit. Sámuelnek, Jánosnak, az én unokaöccseimnek negyven tallért, unokahúgaimnak, Annának, Zsuzsánnának, Dorottyának egyenként harminc tallért. Ami Dávid unokaöcsémet illeti, neki könnyelműsége, ingatagsága miatt büntetésül csak huszonöt tallért hagyok." (5)
A következő napokban a szindikusokkal és a tanács tagjaival óhajtott szót váltani, elüzent tehát hozzájuk, hogy a következő csütörtökön (ápr. 27) közéjük viteti magát: együtt óhajtja őket látni. (6) Az urak azt felelték, hogy állapotára való tekintettel ne mozduljon ki, majd a jelzett napon ők fogják valamennyien őt fölkeresni. Csütörtökön a reggeli órákban elindultak tehát az urak
(1) Láttuk testvérbátyja oldalán, Genfben élt. Először nyomdász volt. Valami nagyobb nyomdája azonban nem igen lehetett, legalább erre lehet következtetni abból, hogy Kálvin egyik munkáját sem nyomatta nála. Időközben ezzel a foglalkozással fel is hagyott, könyvkereskedést nyitott. Kálvin utolsó éveiben mellette foglalatoskodott. Úgy látszik, könyvkereskedése sem virágzott fel, mert élelmiszerekkel is üzérkedett. Első házassága (láttuk) szerencsétlen volt, elválással végződött. Másodszor is megnősült, nőül vévén Saint André lelkésznek hátramaradt özvegyét. Az első házasságból két fia született és két leánya: Sámuel, Dávid, Anna, Zsuzsánna, a második házasságból egy fia és három leánya: János, Dorottya, Judit és Mária. Az utóbb említett leányok az 1571-es pestisben mind meghaltak, János 1601-ben halt meg. Kálvin Antal egyébként Genfnek befolyásos polgára volt; a polgárjognak elnyerése után (1546) tagja volt a nagy tanácsnak, utóbb a kistanácsnak. 1572-ben hunyt el.
(2) A fentebbiekben szó volt már róla. Családi neve De Trie Vilmos, Varennes ura. 1549-ben jött Genfbe lakni, de már két év múlva (1551 aug.) 37 éves korában meghalt.
(3) Az akadémia kebelében annak megalapítása után létesült a segélyző egyesület. Kálvin évenként segélyezte.
(4) Mária még 1536-ban hagyta el Noyont, Genfbe jött fivéreivel Antallal és Jánossal, itt Costan Károlyhoz ment férjhez, akiről közelebbi értesüléseink nincsenek.
(5) Ez a Dávid később is léha ember, atyja is kitagadta emiatt.
(6) "qu'il avoit tousiours desiré de parler à eux encore une fois". Colladon e. h. 99.
a tanácsteremből, szótlanul mentek föl a beteg szobájába. Rövid üdvözlés után helyet foglaltak, Kálvin megköszönte szívességüket, unszolja a vágy – úgymond – arra, hogy az urakhoz szóljon. Ágyában kissé felemelkedett, mire kissé megtámasztották a hátát. Fején fekete sipka, testén fehér ing volt. Kiaszott teste olyan volt, mint valami gyermeké. Ilyen állapotban beszélt. Visszatekintett eddigi küzdelmeire, kijelenté, hogy szándékai jók voltak, ajánlotta, hogy ne térjen el a hatóság soha azoktól az elvektől, amelyek a várost eddigi küzdelmeiben erősítették.
Ez a beszéd minden tekintetben méltó az utókornak figyelmére). (1)
"Nagy hálával tartozom önöknek, Uraim, így szólt a beteg, a tisztességért, a barátságért, amelyben engem részesítettek, gyöngeségeimet gyakran türelmesen elviselték, ez az Önök különös jóindulatának irányomban a legvilágosabb bizonyítéka. Hivatalos foglalkozásaim között sok volt az én küzdelmem, sok bosszantást kellett elviselni; nem kerülhetik ki ezt a legjobbak sem, de tudom, elismerem, hogy önök ilyesminek okai sohasem voltak. Ha nem tettem meg mindent, amit meg kellett volna tennem, igen kérem, ne tulajdonítsák ezt akaratom, hanem erőim fogyatékosságának.
"Annyit igaz lélekkel mondhatok, hogy államuknak ügyét szívemen viseltem, ha nem is tehettem annyit, amennyit megtennem kötelességem lett volna, a közjóra törekedtem. Másrészről képmutató volnék, ha el nem ismerném, hogy az Isten itt munkámat egyik-másik dologban az állam érdekében felhasználta. Azonban újra és újra kérem, bocsássanak meg, ha magán- és nyilvános ügyeim közepette nem tettem az állam érdekében annyit, amennyit a kötelesség megkövetelt volna. Azért vagyok különös mértékben hálás irányukban, mert szerfölötti indulatosságomat csendes szívvel tűrték. Reménylem, az Úr is elnézi nekem ezt az én fogyatékosságomat.
"Ami a tudományt illeti, amelyet hirdettem, Isten a tanúm, hogy semmit sem tanítottam vakmerően, ingadozva, a reám bízott Igét tisztán, őszintén adtam elő. Az Úrnak haragja fenyegetné most
(1) A Corp. Ref. XXXVII. k. LXXIV. l. a beszédről: "Postridie i. e. m. 27... oratione tam gravi et solemni eos (értsd senatores) alloquutus est, ut eam statim in Acta referri iusserint... Etiam Beza in Vita tam gallice, quam latine edita eandem literis mandavit atque ex collatione utriusque recensionis facile efficies satis fida memoria servatam fuiisse".
fejemet, ha ez nem így lenne, de tudom, hogy az Igének hirdetésében való munkálkodásom az Istennek kedves vala. Az Úr színe előtt és Önök előtt erre annyival inkább rá kell most mutatnom, mert tudom, hogy a tagadás szokás szerint a rosszlelkű, hamis embereket, a rajongókat annak az egyszerű, tiszta tudománynak a fölforgatására fogja ingerelni, amelyet tőlem hallottak.
"Én vagyok a legilletékesebb bizonysága, tanúja annak, mennyi és milyen nagy veszedelemtől oltalmazta meg az Istennek karja a várost. Hogyan állanak az állam ügyei ma, önök tudják a legjobban. Történjék azonban bármi, jöjjenek jó napok Genfre, avagy rosszak, kérem, tartsák mindig szemeik előtt, hogy egyedül az Isten az országoknak erőssége, és ne feledjék el soha, hogy az Úr a halandóktól az Ő nevének tiszteletét megkívánja. Tekintsenek Dávidra, a nagy királyra, íme ő megvallja, hogy a legnagyobb béke idején esett el, megvallja, hogy sohase állott volna talpra, ha a könyörülő Isten neki segédkezet nem nyújt. Mi érhet bennünket, kicsinyeket, ha még ő, a nagy és hős férfiú is elesett. Nagy lelki alázatosságra van szükségünk. Járjanak nagy tisztelettel az Úr színe előtt, reá kell támaszkodniok. Így lesznek biztonságban, és amit eddig tapasztaltak, ismétlődni fog: megállanak rendületlenül még a válságos pillanatokban is, mikor üdvösségük egy hajszálon függ csupán.
"Ha jó napokat ad az Úr, ne bizakodjanak el, miként az istentelenek, hanem annál inkább adjanak hálát neki nagy lelki alázatossággal. Ha pedig bekövetkeznek a rossz napok, ha a halál fenyeget mindenfelől, bízzanak! Bízzanak Abban, aki még a halottakat is feltámasztja. A nehéz napokban különösen vegyék eszükbe, hogy az Isten fel akarja ébreszteni Önöket, azt akarja, hogy annál inkább megtanuljanak reá nézni.
"Ha ezt az államot meg akarják erősíteni, vigyázzanak arra nagyon, hogy azt a szent helyet, ahova Ő Önöket beállította, piszok meg ne szentségtelenítse. Az egyedül való, leghatalmasabb Isten, a királyok királya, minden uraknak ura kijelenté, hogy tisztességre emeli azokat, akik Őt tisztelik, és gyalázatba dönti azokat, akik Őt megvetik.
"Tiszteljék Őt úgy, amiként Ő parancsolja, ezt vegyék mind jobban és jobban fontolóra. Még mindig távol állunk attól, amit meg kellett volna tennünk. Ismerem az emberek eszejárását, erkölcseit, tudom, hogy az intésre szükség van. Még a legkiválóbbakban is sok a hiányosság. Minden egyes ember vizsgálja meg önmagát, és kérje az Istentől azt, amire még szüksége van.
"Látjuk, mennyi a bűn mindenfelé. Az egyik hideg, a közjóval mit sem törődve, csak a maga hasznát hajszolja, a másik az élvezeteknek adja át magát, a reábízott talentumokkal nem törődik, mások meg dölyfösek, azt követelik, hogy előttük mindenki meghajoljon.
"Az öregeket intem, hogy az ifjabbakra ne irigykedjenek, ha az Isten őket nagyobb ajándékokkal felékesíté. Az ifjaknak pedig figyelmébe ajánlom a szerénységet, mint amely távol minden elbizakodottságtól, a legjobban illik hozzájuk. Senki más embert ne zavarjon.
"Kerüljék a viszályokat, egymásnak keserítését, mert ez az állam ügyeinek intézésében sok embert a jó útról eltérít. Ezt úgy kerülhetik el, ha mindenki a maga munkakörében marad, azt a munkát pedig, amit kinek-kinek a közbizalom kijelöl, mindenki hűen elvégzi.
"Erősen kiemelem, kérem önöket, hogy a közügyekben, a törvénykezésben sem a kedvezésnek, sem az ellenséges indulatnak tért ne engedjenek, senki fogásokkal a jogot meg ne kerülje, senki se igyekezzék befolyását érvényesíteni oly célból, hogy a törvény ereje korlátoztassék.
"Egész határozottsággal állják utját a szerencsétlen vágyaknak és törekvéseknek. Nézzenek arra, aki a királyi székben ül s az Ő Lelkétől kérjenek tanácsot.
"Végül ismételten kérem az urakat, gyöngeségeimet bocsássák meg, amelyeket úgy az Isten, az ő angyalai, mint önök előtt íme megvallok és elismerek." (1)
E szavak után röviden imádkozott, majd a jelenlevők mindegyikével kezet fogván, tőlük elbúcsúzott, kevesen szólhattak egy-két szót, de az arcok, a szemek mutatták a megindulást.
Még a papokkal óhajtott a beteg néhány szót váltani. Április hó 28-án a genfi és vidéki papok eljöttek. Kálvin kijelenté, hogy fontos dolgokról kíván velük szólani, miért is előbb néhány szóval kért kegyelmet arra, hogy minden hiú gondolatot, szót tőle távol tartson, csak a lényegesre, az Isten dicsőségére függessze tekintetét.
Azután beszélt egyszerűen, természetesen. "Talán azt hihetné
(1) A beszéd Bézának nagyobb életrajzából van véve. (Corp. Ref. XLIX. 119–178.) Közli Zahn is e. m. 279–282. l. kissé szabad fordításban. Bonnet e. m. a II. k. 568–572. l. tartalom szerint. Ez különben szórul szóra megegyezik a Corp. Ref. XXVII. 887–890. l. közölt szövegével.
valaki, hogy én nem is vagyok annyira rosszul ... de ki kell jelentenem, hogy soha ilyen gyöngének magamat nem éreztem. Ha az ágyra helyeznek, szédülök, elájulok. Nehéz lélegzésem mind jobban és jobban aggaszt. Egyébként pedig más betegekhez nem hasonlítok, mások ugyanis a halál közeledésére öntudatukat elvesztik, bennem, ha tompaságot érzek is, az Úr mintha annál jobban életre akarná hozni a benső erőket. Azt hiszem kemény küzdelmeim lesznek, és sokba fog nekem kerülni a halál, (1) lehet, hogy elvesztem beszélőképességemet, még mielőtt eszméletemet elveszteném. Azért üzentem hozzátok, beszélni akartam veletek, mielőtt az Isten magához vesz. Persze nem gondolom, hogy az Isten, ha akarja, nem javíthat állapotomon. Végzése rejtve van, nem merészkedem abba behatolni.
"Valamikor, mikor ebbe az egyházba először eljöttem volt, nem volt itt úgyszólván semmi. (2) Prédikáltak, ebből állott az egész. A bálványokat felkutatták, megégették, de bizony itten reformáció nem volt, zavar uralkodott. A jó Vilmos (3) mester itt volt, itt volt a vak Courault (nem volt születésétől fogva vak. Bázelben vakult meg), itt volt Saulnier Antal, azután meg a szépen prédikáló Fromment, aki mielőtt szószékbe ment, lovaglónadrágját levetette, azután meg visszament a csapszékbe verseket csinálni, ilyenformán duplán prédikált. (4)
"Rettenetes küzdelmek között éltem itt, ajtóm előtt éjjelenkint 50–60-szor is lőttek, hogy engem megrémítsenek. Képzelhetitek, mennyire rettegtem én, a szegény deák, mert hiszen alapjában véve, megvallom, mindig félénk voltam és az is vagyok. (5)
"Nemsokára ezután kiűztek a városból, mire Strassburgba mentem. Egy idő múlva visszahívtak, ám az akadályok ekkor sem voltak kisebbek, mihelyt kötelességemet teljesíteni óhajtám. Kutyákat uszítottak reám, "fogd meg, csípd meg", így kiáltoztak, s azok kabátomat, meg a lábam szárát megharapdálták. Midőn a kétszázak tanácsában csaknem verekedésre került a sor, visszatartám azokat, akik oda ilyen szándékkal akartak menni, és habár engem vissza
(1) "me coustera bien à mourir". Bonnet e. m. II. 574.
(2) "il n'yavit quasi comme rien". Uo.
(3) Farel.
(4) Többször volt róla szó. Könnyű, minden hatásra hajló ember. A presbitériumnak is volt dolga vele.
(5) A reformátor a zsoltárok magyarázatához írott előszavában (valóságos önéletrajz) ezt ismételten kijelenti.
akartak tartani, oda mentem. Mikor bemenvén, némelyek így szólottak: "menjen vissza, vele dolgunk nincsen", én ezt mondám: "nem, gonosz emberek, öljenek meg engem, de vérem kiáltani fog önökre, s még ezek a székek is számon kérik életemet".
"Ilyen küzdelmek között éltem én itt, s reátok talán még nagyobbak várnak. Mert elfordult és szerencsétlen a nép, amelynek körében éltek. Maga ez a nemzet is elfordult és gonosz, ha egyébként jók is találtatnak közötte. (1) Ugyancsak meggyűlik a dolgotok, ha az Isten engem elszólít. Mert jóllehet én semmi sem vagyok, tudom, hogy több mint háromezer (2) zendülést akadályoztam meg, amelyek Genfet felforgatták volna. De legyetek bátrak és erősek, mert az Úr ezt az egyházat megőrzi és fenntartja.
"Nekem sokféle gyengeségem volt, amelyeket nektek el kellett tűrnötök, s mindaz, amit tettem, alapjában véve semmi. Jól tudom én, a gonosz emberek fel fogják használni e kijelentésemet, de íme, másodszor is azt mondom: amit tettem, mit sem ér, s én nyomorult teremtés vagyok. Azt azonban elmondhatom, hogy mindig jót akartam, hibáim nekem nem tetszettek soha, s az Úr félelme mindig bent gyökerezett szívemben. Ti elmondhatjátok, hogy szándékaim jók valának, s azért kérlek, bocsássátok meg hibáimat, s ha valami jó van bennem, vegyétek azt figyelembe és kövessétek.
"Ami a tudományt illeti, azt hűségesen tanítottam, írásaimban is megadta az Isten nekem a kegyelmet, hogy tőlem telhetőleg hűségesen járjak el, az Írásnak egyetlen pontját sem rontottam el, s tudtommal nem forgattam ki. Sokszor felmutathattam volna elmeélt, finom felfogást, ha erre akartam volna törekedni, ám én ezt lábam alá tiportam, s mindig az egyszerűségre törekedtem.
"Gyűlöletből soha semmit sem írtam, hanem azt tártam elő, amiről azt hittem, hogy az Isten dicsőségére szolgál.
"Ami benső ügyeinket illeti, Béza urat választottátok meg helyemre, törekedjetek őt támogatni, mert terhe nagy, súlyos, emberi számítás szerint a teher alatt össze kell esnie. Én tudom, ő jóakaratú ember, meg fog tenni minden tőle telhetőt.
"Mindenki tartsa szeme előtt nemcsak ama kötelességeket,
(1) Az életrajzok itt a kifejezésen kissé simítanak. Az idézett szavak az eredetiben így: "Car vous estes en une perverse et malheureuse nation, et combien qu'il y ait des gens de bien, la nation est perverse et meschante". Bonnet e. m. 576.
(2) "j'ay empesché trois mille tumulte". Uo.
amelyekkel az egyház irányában tartozik, hanem azokat is, amelyekkel a városnak tartozik. Megfogadtátok, hogy jó és rossz időben szolgálni fogjátok, teljesítse mindenki közületek kötelességét. Az embereknek sokszor elnéző ítélete nem fontos, gondoljunk arra, hogy a mindentudó Isten előtt megállhassunk.
"A kölcsönös jó viszonyra vigyázzatok, kerüljétek a viszályt s a keserű szavakat egymás között, aminőket néha hallottam. Ez semmit sem ér s a szívet elkeseríti, ellenkezik a keresztyénséggel. Őrizkedjetek tehát azoktól, és éljetek őszinte barátságban.
"Egyet elfelejtettem: kérlek benneteket, hogy semmit ne változtassatok, semmit ne újítsatok. Gyakran kérnek az emberek változtatásokat. Nem becsvágy sarkall engem erre a beszédre, nem akarom én megakadályozni, hogy valami jobbra ne gondoljatok, azért mondom ezt csupán, mert az újítások veszedelmesek, s néha ártalmasak.
"Mikor Strassburgból visszajöttem, sietve megírtam a katekizmust, mert hivatalomat két feltétellel voltam hajlandó elfoglalni, ti. hogy a katekizmust és az egyházfegyelmi szabályokat elfogadják. Mikor amazt írtam, a kezem alól kikerült lapokat egyenként vitték a nyomdába. Jóllehet Viret a városban volt, még neki sem mutathattam meg. Nem volt soha időm, pedig nagyon szerettem volna újra átdolgozni.
"Ami a vasárnapi könyörgéseket illeti, ennek formáját Strassburgból vettem át jórészben, a többit magam formáltam, de mindig az Íráshoz tartottam magamat.
"Keresztelési formulát is írtam, mikor Strassburgban valék, midőn az anabaptisták gyermekeit a környékből öt, sőt tíz mérföldnyi távolságból is elhozták megkeresztelni. A formula rideg, (1) mégis javaslom, ne változtassatok rajta.
"A berniek a mienktől idegenkedtek, ők tőlem általában véve inkább féltek, mint szerettek. Azt akarom, tudják meg, ebben a tudatban haltam meg: ők most is inkább félnek tőlem, mint szeretnek. Mindig attól féltek, hogy úrvacsora-tanukat megzavarom."
Beszéde után a lelkészekkel kezet fogott. A megható pillanatok érintetlenül nem hagyták a lelkeket, a szemekben könnyek csillogtak.
Genfbe ezalatt jöttek-mentek a levelek, a reformátor környezete tudomást szerzett a külföldi irodalmi és politikai eseményei-
(1) Bonnet e. m. II. 579, így: "Je fis alors ce formulaire rude".
ről, de azokról a nagy beteget már nem értesítették. Az egész városban éppen úgy, mint Kálvin közvetlen közelében a figyelem az ágy felé irányult, amelyben a reformátor feküdt. Még Brenznek ekkoriban megjelent mérges könyve sem tudta az érdeklődést másfelé terelni, melyben a kálvinizmust, elsősorban Bullingert kegyetlenül megtámadja. (1)
Béza gyöngéden értesíti Kálvint az atyafiak érdeklődéséről‚ maga is értesít, persze csak ismételheti, amit már eddig is írt, mondott. "Ami a mi Kálvinunk egészségi állapotát illeti, írja április 15-én Bullingernak, azt hiszem, megkaptad levelét, (2) félek, ez az ő utolsó levele. Kőbántalmai a többi gyötrelmekkel növekednek. Testecskéje (corpusculum) annyira ki van merülve, hogy semmi orvosság nem segíthet rajta. Képzelheted helyzetünket ... nagyobb sebet semmi sem üthet rajtunk, mint az, ha vihar közben kis hajónk ilyen kormányostól megfosztatván, ide s tova hányatik." (3) Május elején az akadémia virágzásáról ír: ezerkétszáz hallgatója van az intézetnek. (4) Egészen elragadja lelkesedése, midőn a jövőbe tekint: Genfre szüksége van a világnak, Genfet meg fogja oltalmazni az Isten! Ha pedig mást végezett volna a Gondviselés: élni fog emléke, és akkor fogják igazán érezni a nemzetek, hogy a közszabadságnak mily támasza volt. De reátér arra, ami a legjobban gyötri: emberi számítás szerint már semmi reményt nem fűzhet Kálvin felgyógyulásához. "Mi lesz velem, szegény emberrel, így sóhajt fel, a roppant teher súlya alatt?"
Május 24-én is megemlékezik a betegről: "Tegnapelőtt átadtam Kálvinnak, aki gyors léptekkel siet az örök béke felé, szíves üdvözletedet, elmondtam, hogy az atyafiak és te imádkoztok érette. A betegnek könnyei mutatták a megindulást, aki azután így szólt:
(1) "Recognitio doctrinae de vera majestate Christi 1564." E könyvről a Corp. Ref. XLVIII. 289. 4. j. e néhány sor ad felvilágosítást: "in quo (értsd: libro) eatenus se abripi passus est (értsd: Brencz) ut diceret Satanam Calvinismi ope paganismum Talmudismum et Muhamedanismum in ecclesiam introducere velle". Béza az akkori viszonyok között hamarjában nem válaszolhatott, csak a következő évben.
(2) Erről volt szó. A levél ápr. 6-án kelt.
(3) Corp. Ref. XLVIII. 293.
(4) "studiosos circiter mille ducentos", a levélnek ez a része szép: "Quod si aliter acciderit vivemus tamen etiam mortui et certe huius urbis exitium, si contigerit, in vicinarum omnium regionum, quae nihil minus cogitant, ruinam et destructionem publicae libertatis redundabit."
"Tartsd meg, Uram, a te hű szolgáidat, imádságaikat pedig hallgasd meg, de úgy, hogy rövid idő múlva veled lehessek, én Uram, Istenem!" Az idézett levél kiemeli a betegnek kiapadhatatlan türelmét. Csöndes szívvel "folytonosan az Úrhoz sóhajtozik". (1)
Ezekben a napokban egy asszony Franciaországból egyenesen azért jött, hogy Kálvint láthassa, hallhassa. Valamikor (mintegy harminc év előtt) látta, azóta írásait olvasta, szívesen maga elé bocsátotta, éppen úgy, mint másokat is, akik vele beszélni akartak.
Farelről régen nem volt szó. Valóban: levelei gyérebben jöttek, s Genfből sem igen ment az utóbbi időkben levél Neuchâtel felé. Az okot nem igen emlegetik, de azért találgatni nem kell. Annak idején, mikor Farel azt a bizonyos házasságot megkötötte, Kálvin semmitől sem volt távolabb, mint attól, hogy barátja felett pálcát törjön, nem a jelent, hanem a múltat nézte, az öreg papnak nagy érdemeire irányította a figyelmet, de azért, ha a látszat nem csal, a szóbanforgó házasság mégis csak változtatott valamit a két régi bajtársnak egymáshoz való viszonyán.
A riasztó hírek hallatára Farel elhatározta, hogy a beteget meglátogatja, ebbeli szándékát be is jelentette. Kálvin néhány szót diktált: "Isten veled, legjobb atyámfia, ha az Isten kegyelméből te engem túlélsz, gondolj a mi viszonyunkra, amely úgy az egyháznak javára volt, mint nekünk üdvösségünkre lesz ott fent a menyekben. Ne fáraszd magadat miattam. Én már a végét járom, és várom, míg leheletem megszakad. Nekem elég az, hogy Krisztusban élek és halok meg, aki övéinek a nyeresége úgy az életben, mint a halálban. Ismételve: Isten veled az atyafiakkal egyetemben". (2)
Az immáron öreg embert ez a néhány sor nem tartotta vissza, útra kelt, feljött a beteg szobájába. Keveset beszélhettek, annál többet gondolhattak. Évtizedek közös munkájának, keserűségének,
(1) Béza az ő türelméről ismételten megemlékezik: "nemo nec vocabulam quidem audivit emittentem forti nedum christiano viro indignam". Sóhajtásai között gyakran idézé e szavakat: "Gemebam sicut columba", "Tacui Domine, quia fecisti", majd így: "sújtolsz, Uram, de nekem elég, hogy a te kezed teszi azt". És itt lehetetlen rá nem gondolni arra, hogy a rómaiak még haldoklásában is a rágalmak egész özönét árasztották reá, így: "mielőtt meghalt volna: megveszett... kezeiről lerágta a húst" (qu'il mourut enraigé et qu'il fut lyé deux iours en ung poteau et quil se mangoit les mains). Corp. Ref. XLVIII. 310. 2. j.
(2) Uo. 302. Ez a Kálvin legutolsó levele. Annales 1564 maj. mardi 2. "Ultimam omnium epistolam scribit Calvinus Farello." Corp. Ref. XLIX. 815.
reményének emléke újulhatott meg azokban a percekben ... A romok láttára az ember önkéntelenül visszagondol a régi időkre.
Farel nem sokáig volt Genfben, másnap már szerény papi lakásának falai között foglalkozott a múltak emlékeivel: az öreg ember már ezekhez menekül.
Az enyhe tavaszi napok egymás után múltak, s a szívós ember még mindig tartotta magát; megjött a pünkösd, készültek a papok az úrvacsoraosztásra. Megtartották a szokásos cenzúrát. Kálvin szeretett volna velük találkozni, azért úgy intézték a dolgot, hogy a vizsgálat után a reformátor lakásán az egyik tágasabb szobában terítettek fel, itt jöttek össze szerény, barátságos ebédre. Kálvin átvitette magát, igyekezett nyájas lenni, (1) imádkozott is, szavát hallani nemigen lehetett, de szemeiből gondolatait ki lehetett olvasni. Rövid ideig volt a kartársak között, ágyba kívánkozott. Tréfásan mondá ezt a néhány szót: "hiszen együtt maradunk, csak egy fal lesz közöttünk".
Bevitték az ágyba. Ettől az időtől alig mozdult meg; fájdalmai enyhültek. Május 27-én az esteli órákban hirtelen előtűntek a közelgő halálnak jelei. Bézáért küldtek, "sietve oda rohanván, holtan találtam, kezei, lábai nyugodtan feküdtek, megelőzőleg sem nem lihegett, sem eszméletét el nem veszté, inkább azt hitte volna az ember, hogy alszik, sem hogy meghalt". (2)
A következő éjszaka, mintha sötétebb lett volna Genfben, mint máskor, nemcsak a nap tért nyugovóra, hanem a hírneves pap is, aki Genfnek hírt, fényt kölcsönzött. (3) Mikorra a nap újra fölkelt, a népnek ezrei lepték el a keskeny utcát: mindenki látni akarta, a vidékről is sokan jöttek.
Másnap (vasárnap) délután két órakor temették el minden pompa nélkül, csak a Plain Plais temető felé hömpölygő embersokaság jelezte, hogy az, akit odakísérnek, több volt egyszerű polgárnál.
Természetes, hogy Kálvin halála nemcsak a genfiek figyelmét irányozta arra a diákszobára, ahonnan a reformátor mindent megfigyelt és csudálatos eréllyel irányított. Temérdek levél szól a
(1) "avec une face la plus ioyeuse qu'il pouvoit". Corp. Ref. XLIX. 105. Colladonnak életr.
(2) "dormienti quam mortuo multo similior videbatur". Uo. 168. l. Béza életr.
(3) "occidente sole splendida etiam haec lux nobis erepta". Uo.
nagy veszteségről. A szegény, öreg Farel amiatt kesereg, hogy miért nem inkább ő halt meg. Megújulnak előtte a múltnak képei: hogyan találkozott vele, milyen keményen szólt hozzá, hogyan kérlelte amaz, hogy legyen hozzá könyörülettel, (1) ne kényszerítse arra, ami keservesebb a halálnál. (2) Csak abban talál enyhületet – úgymond –, hogy a kemény és rögös út, amelyre kényszeríté, dicsőséges alkotásokra vezeté. "Ó, milyen gyönyörűséges is az a pálya, amelyet befutott!" – sóhajt fel az öreg pap.
Blaurer boldognak vallja az elhunytat, elköltözött annyi viszontagság után oda, ahol nincsen ellenség és viszály. "Én részemről a mi Kálvinunknak, Jézus Krisztus hasonlíthatatlan szolgájának és legkiválasztottabb eszközének az eltávozáshoz teljes szívből áldást kívánok, örülök, hogy a boldog örök békességbe, az Úrnak örömébe tért annyi sok küzdelem bevégzése után. Most már minden ellenségétől megszabadult." (3)
A veszteség miatti fájdalom megnyilatkozott mindenütt; a fájdalom mellett azonban megszólalt az aggodalom is, de sehol sem volt úgy a fájdalom, mint az aggodalom nagyobb, mint a zürichi lelkésznek, Bullingernek a lelkében. Alig lehet ezt kifejezni. Panaszkodik és imádkozik. Panaszkodik azért, mert rövid idő alatt a legerősebb oszlopok ("Philippus, Martyr, Musculus, Hyperius, Calvinus") kidőltek, s imádkozik, hogy az Úr vigye el őt is, a fáradt szolgát emezekhez: "Vajba megkönyörülne rajtunk az Isten és kormányozná hajónkat". (4)
Ez az aggodalom egyébként meglehetősen általános volt. A meggyőződésben szilárdak íme eltávoznak, s helyükbe lépnek a megalkuvók, hozván magukkal (magukban) kicsinyes, szűkre szabott érdekeket, emberi praktikákat, emberi ügyeskedéseket. "Meghalt ... Kálvin, mondja egy levél, az útra teljesen felkészülve vonult be az Atya kikötőjébe. Elment, miután ádáz ellenségeinek számításait keresztülhúzta mind, azoknak az ellenségeknek számításait, akik őt készek voltak fogaikkal szétmarcangolni." Elköltözött. De mi lesz ezután? Kik lépnek az elköltözöttek nyomába?
(1) "davoir pitie de luy".
(2) "les afferes qui estoient plus durs que la mort". Corp. Ref. XLIX. 313.
(3) "Yetzt ist er allen Finden (Feinden) entrunnen." Corp. Ref. XLVIII. 316.
(4) Uo. 320.
Az Úrhoz költözött
Kevés a bölcs. Nincsen istenkereső. Kiket látunk? Önzőket, akik a magukét keresik csupán. (1)
A római egyházban is észrevették a híres genfi papnak eltávozását, Florimond Raemond, a bordeaux-i parlament tagja, Masson Papirius megemlékezik róla, a pápa pedig, tudjuk, a genfi reformátor haláláról értesülvén, talán a legnagyobb emléket emelte neki e szavakban: "Ha ilyen embereim lennének, hatalmam az egyik Óceántól a másikig érne".
Kálvin temetése után az első presbiteri gyűlés június hó elsején volt. Rövid volt ez. Úgy látszik, csak Kálvin emlékének szentelték. (2) Az emlékbeszédek meghallgatására és a legközelebbi teendők elintézése végett másnap ismét összejöttek az egyháztanács tagjai. Ott volt a tanárkar is teljes számban. Béza nagyobb beszédben méltatta a reformátor érdemeit, akinek örökébe ő lépett.
*
Több száz esztendő múlt el amaz emlékezetes vasárnap óta, hogy az egyszerű keskeny koporsót elhantolták. Több száz esztendeje ennek. De a kálvini eszmék fönnmaradtak. Erejükről beszél a kálvinista társadalmak kultúrája. Azon az emlékünnepen, amelyet nemrégiben Genf ült, az ősi templomnak boltozatai alatt ezernyi ember Angliától Brazíliáig (ezek között több mint húsz ország tudományos intézetének képviselői) tett kézzelfogható bizonyságot azoknak hatásáról, erejéről, életéről. A kálvini eszmék kiállották a századok próbáját időn és enyészeten át, mialatt annyi emberi elmélet bukkant fel és tűnt el ismét. Miért? Megmondja maga Kálvin igen sok változatban: "Haec nobis erit arx invicta, quod Domino stamus". [Az nekünk a bevehetetlen erősségünk, hogy az Úrnak állunk. (Róm 14,4)]
(1) "Quam pauci sunt hodie, quos non quae sua, quae Jesu Christi sunt quaerere, et ecclesiae ipsius cura serio tangi videamus." Uo. 322.
(2) A jegyzőkönyvben a Kálvin neve után kettős kereszt van, s utána e szavak: "alle a Dieu le Sabmedy 27 de May entre hiuct et neuf heures du soir". Corp. Ref. XLIX. 815.