KÁLVIN JÁNOS
ÉRTEKEZÉSE
AZ EREKLYÉKRŐL

1543

FRANCIÁBÓL FORDÍTOTTA
CEGLÉDI SÁNDOR

PÁPA
A FŐISKOLAI KÖNYVNYOMDA BETŰIVEL
1907

Mily nagy haszon háramlanék a keresztyénségre, ha jegyzékbe volnának szedve mindazok a szent testek és ereklyék, melyek úgy Olaszországban, mint Frankhonban, Német- és Spanyolországban s egyéb birodalmakban vannak!

Szent Ágoston a "Barátok Munkája" c. művében panaszkodik bizonyos utazó szélhámosokról, akik már az ő idejében hitvány s piszkos csalást űztek a vértanúk ereklyéinek ide-oda való hordozásával s mindehhez azt a megjegyzést fűzi: "Ha ugyan azok valóban a szentek ereklyéi." E szóval jelzi, hogy már az ő idejében sem volt ismeretlen a csalásnak és visszaélésnek azon módja, mely által az együgyű néppel elhitették, hogy az imitt-amott összeszedett csontok a szentekéi. S mivel e visszaélés eredete oly messze nyúlik a múltba, kétség sem forog fenn, hogy a hosszú idő alatt, mely azóta eltelt, még igen megnövekedett. Gondoljuk csak el, hogy a világ azon időtől fogva csodálatosan megromlott, folyton csak rosszabbá lett, míg végre eljutott abba a borzasztó állapotba, amelyet mi is látunk.

De a legelső visszaélés, mely egyúttal a baj gyökeréül szolgált, az volt, hogy a világ ahelyett, hogy Jézus Krisztust igéjében, szentségeiben, lelki áldásaiban kereste volna, szokása szerint ruháiban, ingeiben, lepleiben gyönyörködött, s így elhanyagolta a fő dolgot a mellékes kedvéért. Hasonlóképp járt el az apostolokkal, vértanúkkal és egyéb szentekkel szemben is. Ahelyett, hogy életükön gondolkodott volna, példájukat követte volna, minden buzgalmát arra fordítá, hogy ingükön, övükön, csontjukon s más jelentéktelen maradványaikon elmélkedjék, s ezeket mintegy kincses ládájába zárja.

Jól tudom, hogy ezen eljárásnak bizonyos tekintetben kegyes és buzgó színe van, hiszen akik így csele-


4

kesznek, arra hivatkoznak, hogy Jézus Krisztus ereklyéit iránta való tiszteletből őrzik, hogy emlékezete terjedjen, s ezért gyűjtik a szentekéit is. De figyelembe kell vennünk azt, amit szent Pál mond, hogy ti. minden istentisztelet, melynek jobb és biztosabb alapja nincs, mint saját véleményünk, bírjon bár a bölcsesség teljes látszatával, nem egyéb, mint üres haszontalanság. Azonkívül az ereklyékből származó hasznot és kárt is szembe kell egymással állítanunk. S így azt találjuk, hogy míg az ereklyék gyűjtése egyrészt kevés haszonnal járó, fölösleges és bűnös dolog, addig másrészt nagyon nehéz, vagy éppen lehetetlen, hogy az ember lassan-lassan bálványimádásra ne hajoljon az ereklyék által. Mert ereklyét látni s tapintani nem lehet anélkül, hogy az ember tiszteletet ne érezne iránta. S ha már egyszer tiszteljük, akkor semmi nem gátol abban, hogy a Krisztust megillető tiszteletet rá ne fordítsuk. Egyszóval az ereklyék után való vágy sohasem lehet babona nélkül, vagy ami még rosszabb, e vágy anyjává lehet a bálványimádásnak, mely rendesen vele jár.

Mindenki elismeri, hogy Urunk Mózes testét azért rejté el, mivel félt, hogy Izrael népe imádni fogja (V. Mózes XXXIV. 6.). Ami ez esetben történt egy szenttel, ki kell terjesztenünk valamennyire, mivel az eset mindegyiknél ugyanaz. De, hogy ne csak a szentekről szóljunk, lássuk, mit mond Pál magáról Jézus Krisztusról. Kijelenti, hogy a feltámadás után nem látta többé testben (II. Kor. V. 16.), s e szavaival arra figyelmeztet, hogy a Jézus Krisztusban minden testi dolgot el kell hagynunk és felejtenünk avégből, hogy teljes buzgósággal kereshessük és magunkhoz szoríthassuk Őt lélek szerint. Most már, ha valaki azt állítja, hogy akár a Krisztusra, akár a szentekre emlékeztető dolgok bírása szép, mert kegyességre indít, az ily beszéd nem lehet egyéb, mint hazug leple botor s minden alapot nélkülöző kívánságunknak. Sőt, ha úgy tűnnék is föl, hogy van rá elég ok, nem elég-é tudnunk, hogy a Szentlélek szent Pál száján ellene mond? Mit akarunk még egyebet? Azonban nem szükséges sokat vitatkoznunk afelől, hogy helyes-é, vagy helytelen ereklyéket tartani, ha csak értékes emlékek gyanánt őrizzük őket, de imádni nem akarjuk. Mert mint mondtuk, a tapasztalat


5

bizonyítja, hogy egyik a másikhoz mindig közel van. Ambrosius, midőn Nagy Konstantin császár anyjával, Helénával beszélt, aki nagy gonddal és költséggel kereste Urunk keresztjét, azt mondá neki, hogy nem kell imádnia a fát, hanem csak az Urat, ki rajta megfeszíttetett. De nagyon kevesen is vannak azok az ereklyékhez hajló szívűek, kiknek hitét be ne mocskolta volna annyira-amennyire a babona. Elismerem, hogy nem válik az ember azonnal bálványimádóvá, hanem lassan-lassan egy visszaélésből a másikba jut, s végre egészen elmerül. A nép, mely magát keresztyénnek nevezi, oly mélyen süllyedt a bálványimádásba, hogy e tekintetben az ókor pogányaitól mit sem különbözék; mert az ereklyék előtt éppúgy arcra borult és letérdelt, mint Isten előtt, fáklyákat és gyertyákat gyújtott nekik, bizodalmát helyezé bennük és éppúgy kereste őket, mintha Isten ereje és kegyelme el lett volna zárva előle. Ha a bálványimádás nem egyéb, mint Isten dicsőségének másokra való átruházása, tagadhatjuk-é, hogy ez bálványimádás? Az sem szolgálhat mentségül, hogy az egész némely tudatlan és műveletlen ember, vagy vénasszony kívánsága. Mert az ereklyegyűjtés általános hibává lőn, s helyeslék azok is, kiknek kezébe az egyház kormányzata vala letéve. Sőt a holtak csontjait és minden egyéb ereklyéit a főoltárok fölé a legmagasabb és legszembeötlőbb helyre tevék, hogy annál nagyobb tisztelettel imádkozhassék hozzájuk a nép. Íme, az a botor vágy, mely kezdetben csak a szentek ereklyéinek összegyűjtésére irányult, így lőn nyílt gyalázattá, mivel az emberek az ereklyék következtében nemcsak elfordultak Istentől, hogy romlandó és haszontalan dolgokban gyönyörködjenek, hanem átkos szentségtörés gyanánt holt és érzéketlen teremtményeket imádtak az egy élő Isten helyett. (Róm. I. 25.).

S mivel a baj nem szokott magában járni, hanem egyik maga után vonja a másikat, bekövetkezett az a szerencsétlenség, hogy Krisztus és a szentek ereklyéi gyanánt mindenféle haszontalanságot összeszedték, a nép pedig oly vak volt, hogy bármi név alatt mutogatták is előtte e hitványságokat, minden gondolkodás és kutatás nélkül elfogadá azokat. Így ha az első csaló valami szamár- vagy kutyacsontot egyik szent csontja


6

gyanánt akart szerepeltetni, senkinek sem volt kifogása ellene. Egyéb esetekben is ugyanez történt, amint be fogjuk bizonyítani. Én meg vagyok afelől győződve, hogy mindez Isten jogos büntetése. Mivel a világ azért bolondult az ereklyék után, hogy undok babonára használja őket, bizonyára Isten is jónak látta, hogy egyik tévelyből a másikba döntse az embereket. Mert így szokott Ő bosszút állni nevének meggyalázásáért, ha az őt illető tiszteletet másra ruházzák az emberek. Hogy annyi hamis ereklye van a világon, annak más oka nincs, mint hagy Isten engedelme folytán a világ, mely annyira szereti a csalást és a hazugságot, kétszeresen rá van szedve. A keresztyének kötelessége lett volna a szentek testeit a koporsókban hagyni s engedelmeskedni azon általános igazságnak, hogy minden ember por, és porrá kell lennie (I. Móz. III. 19.). Nem kellett volna elővenni a szentek tetemét oly nagy pompával és fényűzéssel, mintha valami idő előtti feltámadást akartak volna nekik rögtönözni. E kötelességet nem teljesíték, sőt ellenkezőleg: Isten rendelése ellen a szentek testeit, melyeknek sírjukban pihenniük s az utolsó napra várniuk kellett volna, nagy pompával elővették s dicsőítették. Az emberek vágyódtak utánuk és beléjük helyezték bizalmukat. S mi lett ennek következménye? Az ördög, mikor látta ezt az esztelenséget, nem elégedett meg azzal, hogy már egyszer rászedte a világot, hanem elkövette még ama második csalást is, hogy ereklye néven hozott forgalomba egészen profán dolgokat. Isten pedig méltó bosszújában megfosztá az embereket minden józan értelmüktől úgy annyira, hogy azok mindent elfogadtak ereklyének, amit csak eléjük adtak, s azt se nézték, hogy az illető tárgy fehér-é vagy fekete.

Jelenleg nem szándékom tárgyalás alá venni, hogy mily gyalázat akár Urunk Jézus, akár a szentek ereklyéivel úgy visszaélni, amint manapság divatos e bűn, éspedig a keresztyénség legnagyobb részében. Mert erre egy egész könyv sem volna elég. De mivel köztudomású dolog, hogy a manapság mutogatott ereklyék legnagyobb részben hamisak és csaló kezekből eredettek, melyek a szegény világot szemtelenül becsapták, azért célom ez idő szerint csak az lehet, hogy erről mondjak el egyet-mást, s mindenkit körültekintésre és


7

vigyázatra figyelmeztessek. Akárhányszor helyeslünk meggondolatlanul valamit, mert lelkünk elfogult s nem szakítunk magunknak időt a dolog megvizsgálására s helyes ítélet alkotására. Így megfontolatlanságunk következtében csalódunk. De ha valaki figyelmeztet, gondolkodni kezdünk s elcsodálkozunk, hogy mint valánk képesek könnyeden elhinni oly dolgot is, mely a valószínűség látszatával sem bír. Jelen esetre nézve is ugyanez áll. Mert figyelmeztetés hiányában, mindenkinek elég volt, ha hallá: "Íme egy szent teste, itt van ruhája, saruja!" – s elhitte. De ha én felhívom a figyelmet az ereklyék terén fennforgó tagadhatatlan csalásra, akinek van egy kis józan értelme, kinyitja szemét, és gondolkozni kezd azon, ami soha sem jutott eszébe.

Egyébként e kis könyvecskében nem vihetem véghez, amit úgy szeretnék. Mert teljes jegyzékekre volna szükségem, s tudnom kellene, mily állítólagos ereklyék vannak minden egyes helyen; csak így lehetne összehasonlítást tennem. Így megtudnók, hogy minden apostolnak több mint négy teste volt, s minden szentnek legalább kettő-három. S így lenne ez minden egyéb esetben. S ha mindezt halomba gyűjtenők, mindenki elcsudálkoznék azon az esztelen és otromba csaláson, mely az egész világot képes volt elvakítani. Gondolatmenetem a következő volt: Mivel nincsen oly kicsiny katolikus templom, melyben ne volna töméntelen csont s más enemű haszontalanság, mi lenne, ha összeszednők mindazt, ami huszonöt-harmincezer apátságban, negyvenezer zárdában s a roppant számú parókiális templomban és kápolnában található? De még fontosabb dolog volna látni is mindez ereklyéket s nem csupán felsorolni, mert nevükből még nem tudnánk meg mindent. Azt mondják: e városban a múltban megvolt szent Antal karja. Míg a tokban volt, csókolták és imádták, de mikor elővették, úgy találták, hogy valami szarvasnak a csontja. Egy főoltáron megvolt szent Péter agyveleje. Míg el volt zárva, semmi kétség nem volt eziránt, mert istenkáromlás lett volna, ha valaki nem hisz vala a felírásnak, de mikor tartóját széttörték és jobban megvizsgálták, akkor látták, hogy csak szivacskő. Sok hasonló esetet tudnék elmondani, de amit elmondtam,


8

az is mutatja, minő csalásról hullna le a lepel, ha egy napon alapos vizsgálat alá venné az ember az egész Európában levő ereklyéket, s ha e vizsgálatot okossággal S előrelátással végezné.

Mert vannak olyan emberek is, akik ha ereklyét látnak, behunyják a szemüket, látnak és mégsem látnak. Én azt gondolom, hogy nem merik szemüket nyugodt lelkiismerettel az ereklyére vetni, s nem merik megvizsgálni, hogy mi is hát voltaképpen az az ereklye. Így sokan dicsekesznek azzal, hogy látták szent Claudiusnak vagy más szentnek a testét, de sohasem vettek maguknak bátorságot annak megvizsgálására, hogy mi is az voltaképpen. Akinek volna bátorsága a titokba tekinteni, s e bátorságát használná is, egészen másként nyilatkoznék. Másként nyilatkoznék Magdaléna fejéről is, melyet Marseille-hez közel mutogatnak leviaszkolt szemmel. Kincses ládába zárják, mintha egy égből alászállott Isten volna. Pedig ha vizsgálat alá venné az ember, könnyen bebizonyulna a csalás.

Kívánatos volna tudnunk, hogy minő haszontalanságokat őriznek szerteszét ereklyék gyanánt, vagy valami ereklyejegyzék is jó volna, mert ebből megtudnók, mennyi az egészből a hamisítás. De mivel tudom, hogy ez lehetetlen, csak azt szeretném, ha tíz-tizenkét olyan városnak ereklyéi volnának jegyzékbe szedve, mint Párizs, Toulouse, Rheims és Poitiers. Ha csak ily jegyzékem volna is, akkor látna ám a világ csodálatos méhkast, vagy legalább jól megbolygatott műhelyt! Sokszor komolyan vágyódom ily jegyzék után. De mivel nagyon nehezen szerezhetnék ilyet, végre is azt gondoltam, hogy jobb lesz, ha kiadom e rövid figyelmeztetésemet azok felkeltésére, akik alusznak. Így majd legalább elgondolják, hogy ha egy kisded értekezésben is ennyi csalást lehet fölsorolni, mennyi csalás lehet a valóságban. Így gondolkozom: hogyha az ereklyékre vonatkozó értekezésemben, mely a tárgynak alig ezredrészét ölelheti fel, annyi hazugság jő napfényre, mennyire lehet becsülnünk a többit? Sőt ha azon tárgyakról, melyeket valódiaknak tartottak, kiderül hamisított voltuk, mit kell tartanunk a kétes eredetűek felől?

A keresztyén fejedelmeknek mindenesetre kissé


9

figyelemre kellene méltatniuk ezt a tárgyat, mert az ő tisztük volna arra vigyázni, hogy szegény alattvalóikat ne tegyék egészen bolonddá; hiszen nemcsak hogy hamis tanokat hirdetnek közöttük, hanem nyilvánosan csalják őket. Amint a közmondás tartja : "azt is elhitetik velük, hogy a kostök lámpás". Mert nekik kell majd számot adniuk képmutatásukról Isten színe előtt. Hiszen látták a csalást és mégis hallgattak. És bizonyára keservesen meg kell lakolniuk azért, hogy gúnyt engedtek űzni Istennel, holott elejét vehették volna a dolognak. Ámbár remélem, hogy e kis értekezés mindenkinek hasznára válik, és mindenkit gondolkodóba ejt azon tárgy felett, mely a címben jelezve van, azaz, ha jegyzékbe volna szedve a világ minden ereklyéje, akkor derülne csak ki, mennyire vak volt a világ eddig és mily sötétség, tudatlanság lakozott az egész földön!

Kezdjük Krisztussal ! Mivel az ő természetes teste nem lelhető (bár némelyek azt már kitalálták, hogy csodás testét mint lehet könnyen és tetszés szerinti számban előállítani), e hiány pótlására ezer más haszontalanságot gyűjtöttek. Mert hát csak nem engedték Krisztus testét egészen eltűnni, míg a maguk részét ki nem vették belőle! Mert fogaitól és hajától eltekintve, a charroux-i apátság a poitiers-i kerületben, azzal dicsekszik, hogy birtokában Krisztus előbőre, az a bőrdarab, melyet akkor vágtak le róla, mikor körülmetélték. Hogy juthatott hozzájuk ez a bőr, kérdem. Lukács evangélista elmondja, hogy Krisztust körülmetélték, de hogy a bőrt eltették volna ereklyének, arról nem szól egy szót sem. A régi történetírók is hallgatnak az esetről. 500 esztendeig senki sem szólt a bőrről a keresztyén egyházban. Hol rejtőzött annyi ideig, hogy oly hirtelenében ráakadtak? Sőt, hogyan repült Charroux-ig? De azt mondják, hogy valódiságának bizonyságául néhány csepp vér is hullott belőle. Mondhatják, de be is kellene állításukat bizonyítaniuk! Láthatja mindenki, hogy csak csalásról van szó. Mert, ha megengednők is, hogy megvan az a bőr, melyet Krisztus testéről metszettek, s így lehet egy vagy más helyen, mit szóljunk ahhoz az előbőrhöz, mit Rómában a lateráni Szt. János-templomban mutogatnak? Az bizonyos, hogy Krisztusnak csak egy előbőre volt, s az nem lehet egyszerre Rómában és Charroux-ban. Így lesz a csalás nyilvánvaló.


10

Aztán következik vére, mely felett nagy háborúságok folytak., Mert többen azt állították, hogy Krisztusnak legfeljebb csodás vére található. Mindamellett természetes vérét mutogatják több mint száz helyen. Némely helyen, mint Pl. La Rochelle-ben csak néhány csepp van, melyről azt mondják, hogy Nikodémus lelte kendőjében, más helyen már egész üvegcsékkel őrzik, pl. Mantuában s egyebütt. Egyébként tele serlegekkel is található, mint pl. a római szt. Euszták-templomban. Sőt nem elégedtek meg az egyszerű vérrel, hanem számukra természetesen fenn kellett maradnia annak a vízzel vegyes vérnek is, mely Megváltónk oldalából folyt, mikor a dárda átjárta. Ez található Rómában a Szt. János-templomban. Ítéljen mindenki afelől, hogy mennyi bizonyosság van a dologban! Hát nem nyilvánvaló csalás-é azt állítani, hogy Krisztus vérét hét-nyolcszáz évvel halála után megtalálták, éspedig oly módon, hogy csak úgy özönlik a világon, bár a régi egyház soha nem tett említést a dologról?

Most azon tárgyak következnek, melyek Krisztus testével összeköttetésben állottak, helyesebben mindazon dolgok, melyeket teste helyett emlékezetére ereklyék gyanánt össze lehetett gyűjteni. Először is a jászolt, melybe születésekor helyezték, Rómában mutogatják az idősebb "Mi Anyánk"-templomban. Ugyanott mutogatják a Szt. Pál-templomban azt a kendőt, melybe takarták, bár azt mondják, hogy ennek a lepedőnek egy darabja Spanyolországban a "Szt. Megváltó"-templomban van. Rómában mutogatják továbbá bölcsőjét is azzal az ingecskével együtt, melyet Szűz Mária, az anyja készített neki. Hasonlóképpen Rómában mutogatják a Szt. Jakab-templomban az oltárt, melyre bemutatásakor tevék a templomban, mintha több oltár is lett volna azon kívül, akárcsak pápaság alatt, mikor tetszés szerinti számú oltár emelkedett. E tekintetben is minden palástolás nélkül hazudnak.

Ezek azok a tárgyak, melyek állítólag Urunk gyermekkorából származnak. Nem szükséges hosszan vitáznunk afelől, hogy mint fedezték fel mindezen cikkeket oly sok idővel Jézus Krisztus halála után. Mert nincs oly csekély ítélőképességű ember, ki a csalást ne látná. Az egész evangéliumi történetben nincs egy árva


11

szó sem e dolgokról. Az apostolok idejében sem hallott senki felőlük. Körülbelül 50 évvel Jézus Krisztus halála után Jeruzsálemet elfoglalták s lerombolták. Sok régi tudós írta meg azóta a korában történt dolgokat, sőt megemlíték a keresztet és szögeket is, melyeket Heléna talált, de e haszontalanságokról ugyan nem írtak egy betűt sem. Mi több: Szt. Gergely idejében, mint irataiból kiderül, egy sem létezett közülük Rómában. Az ő halála után Rómát több ízben elfoglalták, kifosztották s úgyszólva teljesen lerombolták. Ha mindezt figyelembe vesszük, ugyan mit mondhatnánk egyebet, mint, hogy ezeket a tárgyakat az együgyű nép félrevezetésére szedték össze? S valóban az álszenteskedők, úgy a papok, mint a barátok, bevallják, hogy így áll a dolog s cselekményüket "piae fraudes"-nek, az az kegyes csalásnak nevezik, melynek célja a nép kegyességének növelése.

Második csoportba tartoznak azok az ereklyék, melyek a Krisztus gyermekkorától haláláig terjedő időszakból származnak. Ezek közt van az oszlop, melyre akkor támaszkodott, mikor a templomban vitatkozott. Megvan ennek az oszlopnak 11 társa is Salamon templomából. Én azt kérdem, hogy ugyan kicsoda jelenté ki nekik, hogy Jézus Krisztus oszlopra támaszkodott, mert a vita előadásában ezt az evangélista egy szóval sem említi? Nem valószínű, hogy mint szónoknak, helyt adtak, mert, amint a Szentírásból kitűnik, nem tisztelték s nem becsülték őt. Sőt azt kérdem, hogy még ha Krisztus oszlophoz támaszkodott is, hogy tudják, hogy épen ez volt az az oszlop? S végre hol találták azt a tizenkét oszlopot, melyek állítólag Salamon templomából származnak?

Aztán megvannak azok a kővedrek, melyekben Krisztus a vizet borrá változtatta a kánai menyegzőn. Igazán szeretném tudni, hogy ki őrizte meg őket annyi ideig? Mert azt bizonyára figyelembe kell vennünk, hogy a csoda megtörténte után 800-1000 évvel találták őket. Nem is tudom biztosan, hol, hol nem mutogatják e kővedreket. De azt jól tudom, hogy Pisában, Ravennában, Clugnyban, Angers-ben s a Szt. Megváltó-templomban, Spanyolországban van belőlük. De elég egy tekintetet vetnünk rájuk, meggyőződhetünk a csalásról. Mert az egyikbe nem fér több hat icce bornál, a másikba még


12

annyi se – s a nagyjába 8 akó is belemegy. Egyeztessék össze edényeiket, ha tudják, birtokukban hagyom a kővedreket minden vita nélkül. De ők nem elégednének meg az edénnyel, ha nem maradt volna meg valamennyi az italból is. Mert azt mondják, hogy Orleansban megvan a kánai bor s Architriclin-bornak nevezik. János evangélista ugyanis a csoda elbeszélése közben megemlékezik az Architriklinos-ról is, ami násznagyot jelent. (Lapalji jegyzet: Károli-fordítás.) Persze az ereklyegyártók azt gondolták, hogy ez volt a vőlegény neve, s a néppel is elhitették ezt a balgaságot. Évente egyszer megízlelhetik a nyelvük végével egy kissé az italt mindazok, kik nekik ajándékot hajlandók hozni, s ezeknek azt mondják, hogy azt a bort kapják, melyet a menyegzőn Urunk hatalma hozott létre. A bormennyiség soha sem fogy meg, csak néha föl kell tölteni a vödröt. Nem szólok azoknak a saruknak a nagyságáról, melyek állítólag Rómában, a "Szentek szentjé"-nek nevezett helyen vannak s nem vitatom, hogy gyermek-, vagy férfikorában viselte-e azokat Krisztus. Nekem teljesen mindegy, mert eddigi megjegyzéseim eléggé mutatják, hogy minő szemérmetlenség most előállítani Jézus Krisztus azon saruit, melyek az apostolok korában még egyáltalán nem voltak.

Térjünk át azon ereklyékre, melyek Krisztus s a tanítványok utolsó vacsorájára vonatkoznak. Az asztal megvan Rómában a lateráni Szt. János-templomban; a kenyérből is van még a Szt. Megváltó-templomban Spanyolországban; a kést, amellyel a páskabárányt levágták, Trierben őrzik. Figyelemreméltó, hogy Jézus Krisztus bérelt helyen készíté végvacsoráját. Távoztakor otthagyta az asztalt; legalább sehol sem olvasunk arról, hogy az apostolok magukkal vitték volna. Jeruzsálemet, mint mondottuk, rövid idő múlva lerombolták. Lehet-é hinnünk, hogy ez asztalt 7-800 évvel később felfedezték? Sőt akkor más volt az asztal formája is, mint most. Az evangélium határozottan kimondja, hogy a vacsorához nem ültek, hanem feküdtek. A hazugság tehát egészen világos. Mi kell több? A kehely, melyben vére szentségét adta az apostoloknak, megvan az isle-i Mária-templomban, Lyon közelében s Albigeois-ban egy Augus-


13

tinus-rendi zárdában. Melyikben higgyünk? Még rosszabbul vagyunk azzal a tállal, melybe a páskabárányt tették, mert ez megvan Rómában, Genuában és Arles-ban. Talán a szokás változott azóta, mert most az a szokás, hogy többféle húst raknak egy tálra, akkor meg, úgy látszik, az egyfélét is több tálra tették, ha ugyan hitelt lehet adni a szent ereklyéknek. Vagy mondjak még nyilvánvalóbb csalást is? Megvan az a kendő, mellyel Jézus megtörölte a tanítványok lábát. Van egy Rómában, a lateráni Szt. János-templomban, egy másik Németországban, a Szt. Kornéliusz-templomban. Ez utóbbin még Júdás lába helye is megvan. Valamelyik gyanús. S mit szóljunk mi a dologhoz? Hadd veszekedjenek egymással, míg valamelyiknek igaza lesz. Inkább elmélkedjünk arról, hogy nem csalás-é az, ha elhitetik a néppel, hogy az a kendő, amelyet Jézus Krisztus otthagyott a házban, ahol a végvacsorát elkölté tanítványaival, 5-600 évvel Jeruzsálem elpusztulása után Olasz-vagy Németországba repült. Majd elfelejtem azt a kenyeret, mellyel Jézus 5000 embert elégített meg a pusztában! Ebből egy darabot Rómában mutogatnak, a fiatalabb "Mi Anyánk" templomban. Egy másik darabot meg a Szt. Megváltó-templomban, Spanyolországban.

A Szentírás elmondja, hogy a mannából egy keveset megőriztek annak emlékezetére, hogy Isten csudálatosan táplálá népét a pusztaságban, de az öt kenyér maradványairól egyáltalán nem mondja, hogy azokból hasonló céllal tettek volna el. Nem szól erről a régi történet sem, s az egyház egyetlen tudósa sem. Könnyű kitalálni, hogy az a kenyér, melyet mutogatnak, sokkal újabb sütésű. Hasonló véleményre kell jutnunk azon ágra vonatkozólag is, melyet Spanyolországban a Sz. Megváltó-templomban őriznek. Azt mondják, hogy ezt az ágat virágvasárnapi bevonulásakor tartotta Jézus a kezében. De az evangélium nem szól afelől, hogy Krisztus ágat tartott volna, s így ez is csak kitalálás. Végezetül ezen ereklyék sorába tartozik az is, melyet ugyanott mutogatnak, ti. a föld, mely Krisztus lábai alatt volt, mikor Lázárt feltámasztotta. Hát ugyan ki jegyezte meg olyan jól a helyet, hogy még Jeruzsálem lerombolása után, mikor Zsidóországban minden felfordult,


14

oly pontosan meg lehetett jelölni azt a talajt, ahol Jézus Krisztus egyszer járt?

De már ideje is, hogy Urunk főereklyéire térjünk át. Ezek halálára és szenvedésére vonatkoznak. Először azon keresztről kell szólanunk, melyre felfüggesztették. Tudom: általában biztos ténynek tartják, hogy Konstantin anyja, Heléna megtalálta azt. Azt is jól tudom, hogy hivatkozhatnak régi tudósokra, kik bizonyságot tesznek amellett, hogy a felfedezett kereszt csakugyan Jézus Krisztus keresztje volt. Mind e feljegyzéseknek tulajdonítsuk a kellő hitelt, bár Helénával csak oktalan különcség és megfontolatlan, esztelen vallási rajongás kerestette a keresztet. De vegyük azt az esetet, hogy dicséretreméltó törekvés volt, hogy Heléna fáradságot vőn magának az igazi kereszt keresésére. Vegyük, hogy Urunk valóban csodával bizonyítá, hogy a feltalált kereszt az igazi. Csak azt vizsgáljuk, hogyan vagyunk a kereszttel manapság. Általános vélemény, hogy a kereszt, melyet Heléna felfedezett, még Jeruzsálemben van s ebben semmi kétség. De e feltevésnek az egyháztörténelem nyilván ellene mond. Mert e szerint Heléna a kereszt egyrészét levágatta, s fiának, a császárnak Konstantinápolyba küldte. Ezt Konstantin bíbor-oszlopba foglaltatá, a megmaradt részt pedig Heléna ezüst szekrénybe zárta s átadta a jeruzsálemi püspöknek megőrzés végett. Így vagy a történelmet kell hazugsággal vádolnunk, vagy azt, amit az igazi kereszt felől ma tartanak, balga és léha hiedelemnek minősítenünk. Másrészt vegyük figyelembe, hogy a keresztnek mennyi darabja van szerteszét a világon. Ha csak azt akarnám is elmondani, amit magam tudok, a jegyzék egy egész könyvet tenne ki. Nincs oly kicsiny város, melyben keresztdarab ne volna. Van a katedrális templomban s van akárhány vidéki parókián is. Hasonlóképpen nincs oly nyomorult apátság, hol ne mutogatnának egy-egy darabkát a keresztből. Némely helyen meg éppen jó nagy szilánk van, pl. a párizsi Saint Chappelle-ben, Poitiers-ben, Rómában, ahol állítólag meglehetősen nagy, a valódi kereszt anyagából készült feszület látható. Egy szóval, ha a kereszt minden maradványát összegyűjtenők, jó egy hajórakomány válna belőle. Pedig az evangélium bizonyítja, hogy a keresztet egy ember is képes volt


15

hordozni. Minő merészség kellett ahhoz, hogy az egész világot elárasszák oly roppant mennyiségű fával, hogy 300 ember sem tudná elvinni! De hát kitalálták azt a mentséget, hogy az igazi keresztből akármennyit vágtak is le, nem fogyott vele. De ez oly oktalan és ügyetlen füllentés, hogy még a képmutatók is elismerik képtelenségét. Én nem töröm a fejemet azon, hogy mennyire lehetnek valódiak azok az igazi keresztek, melyeket mindenfelé imádnak. Nem mondom el azt sem, hogy a keresztdarabkák honnan, mi módon származnak. Egyik helyen azt mondják, hogy nekik angyalok hozták, másik helyen hogy az égből hullott. A poitiers-iek azt beszélik, hogy azt a darabot, amely birtokukban van, Heléna egyik szolgálója lopta; menekvés közben tévedt a keresztdarabbal arra a vidékre. Még azt is hozzá teszik e meséhez, hogy sánta volt. Ilyenek hát a szép előzmények, melyekre támaszkodva bálványimádásra bírják a szegény népet! Nem elégedtek meg azzal, hogy az együgyű, félrevezetett tömegnek a kereszt fája helyett közönséges fadarabot mutattak, hanem kijelenték, hogy imádnia is kell azt. Ez már ördögi tudomány és Szt. Ambrosius éppúgy elítéli, mint a pogány népek babonáit.

A kereszt után következik a felirat, melyet Pilátus függesztetett a keresztre s mely így hangzik: "Názáreti Jézus, a zsidók királya." De tudnunk kellene, hogy hol és mikor találták ezt meg. Azt mondják rá némelyek, hogy az egyháztörténelemíró Socrates említést tesz róla. Elismerem. De egy szóval sem mondja, hogy fennmaradt, s így tanúságának nincs valami nagy értéke. Bizonyára gyorsan a mezőn csinálhatták a felírást Krisztus megfeszítése után. S így nincs semmi értelme annak, ha látványosság gyanánt mutogatnak helyette valami gonddal készült festményt. Még ha egy volna is e feliratokból, hamisításnak lehetne bátran tartanunk. De Toulouse városában is van egy, Rómában is van egy a Szt. Kereszt-templomban. Egyik a másik hitelét rontja. Hadd vitatkozzanak kedvükre; ha egyszer a dolgot alaposabb vizsgálat alá veszi valaki, mindkét fél meggyőződhetik ereklyéje hamisságáról.

Még nagyobb vita tárgyát képezik a szögek. Csak azokat említem, melyekről tudomásom van, s a legkisebb gyermek is átlátja, hogy az ördög nagyon


16

bolonddá tette a világot; megfosztá józan értelmétől, s képtelenné tevé, hogy e tekintetben valami belátást tanúsítson. Ha a régi egyháztörténetírás, nevezetesen Theodoretus igazat mond, Heléna azt kívánta, hogy egyet fia sisakjába üssenek, más kettőt lova zablájába. De Ambrosius másként beszéli a dolgot. Szerinte egyet Konstantin koronájába tettek, másikból lovának készíttettek zablát, s a harmadikat Heléna megtartá magának. Ebből látjuk, hogy 1200 évvel ezelőtt is vitás volt, hogy mi lett a szögekkel. Minő bizonyosság lehet a dologban ma? Milánóban azzal dicsekesznek, hogy birtokukban van az a szög, mely Konstantin lovának zablájában volt. De Carpentras városa tagadja ezt s azt állítja, hogy az ő birtokában van. Pedig Ambrosius nem is azt mondja, hogy a szöget a zablához erősítették, hanem egyenesen azt állítja, hogy a szögből készítették a zablát. S ez az előadás sem Milánó, sem Carpentras város állításával nem egyeztethető össze. Aztán van egy

szög Rómában a Szt. Heléna-templomban, egy másik ugyanott a Szt. Kereszt-templomban, egy Siennában, egy Velencében; Németországban kettő: egy Kölnben a "három Mária"-templomban, egy Trierben. Franciaországban egy van Párizsban, a Saint Chapelle-ben, egy van a karmeliták birtokában, egy van a franciaországi Saint Denisben; egy van Bourges-ban, egy van Tenaille-ban s egy Draguignanban. Összesen van 14. Mindegyik hely arra hivatkozik, hogy elegendő bizonyíték birtokában van. Annyi bizonyos, hogy egyiknek sincs több igazsága, mint a másiknak. S ezért nincs egyszerűbb dolog, mintha valamennyiről egyforma véleményt mondunk, ti. hogy minden állításuk hazugságnak tekintendő. Másként nem lehet végére járni a dolognak. Aztán a katona dárdája következik. Ez természetesen csak egy lehetett. De azt kell hinnünk, hogy átment egy pár alkimista kemencéjén, mert négyre szaporodott. Pedig az említendőkön kívül még bizonyosan van egy pár, melyről nem tudok. Egy van Rómában, egy Párizsban a Saint Chapelle-ben, a harmadik a tenaille-i apátságban, a negyedik Selve-ben, Bordeaux közelében. Hát most már melyik ezek közül az igazi? Legegyszerűbb hagyni mind a négyet olyannak, amilyen. Még ha egy volna is, szeretném tudni, honnan való ?


17

Mivel a régi történelem s egyéb iratok nem tesznek róla említést, bizonyára újabb gyártmánynak kell lennie.

A töviskoronáról azt kell hinnünk, hogy darabjait újra elültették, mert egyébként nem tudnám, hogy növekedhetett ennyire. Harmadrésze a Saint Chapelle-ben van Párizsban, Rómában a Szt. Kereszt-templomban van három tövis, ugyancsak Rómában a Szent Euszták-templomban szintén van valami, Sienában nem tudom hány tövis, Vincennes-ben egy, Bourges-ben öt, Besanconban a Szt. János-templomban három, Königsbergben három, a spanyolországi Szt. Megváltó-templomban nem tudom, mennyi, a compostellai Sz. Jakab-templomban kettő, Alby-ban három, Toulouse-ban, Masconban, a poictou-i Charroux-ban, Clery-ben, Sanflorban, San Maximinban, a salle-i apátságban, a noyoni Szt. Márton-templomban egy-egy. Ha alaposabb kutatást tartanánk e tárgyban, még négyennyit meg lehetne nevezni. A hazugságot mindenki önként átlátja. Mennyi bizalommal viseltethetünk akár egyik, akár másik iránt? Hozzá még az is figyelembe veendő, hogy a régi egyház egy szót sem tud mondani arról, hogy mi lett a töviskoronával. Ebből hát könnyű arra következtetnünk, hogy az ereklyetövisek magvát Krisztus urunk szenvedése után jó sok idővel kezdték vetegetni.

Ezután következik az a bíborpalást, melybe Pilátus gúnyból öltözteté Urunkat, mert királynak tartá magát. Ez oly drága ruha volt, minőt csak úgy egyszerűen eldobni nemigen szoktak. Nem hihető hát, hogy Pilátus és emberei veszni engedték, miután egyszer csúfolták benne Urunkat. Szeretném tudni, ki volt az a kereskedő, aki megvásárlá Pilátustól, hogy ereklyegyűjteményében megőrizze. Hogy hazugságukat némileg hihetővé tegyék, néhány vércseppet mutogatnak rajta, mintha a gonosztevők be hagyták volna piszkolni a királyi palástot, melyet gúnyból tettek Jézus Krisztus vállaira. Nem tudom, hogy maradt volna belőle több példány. De az a palást, mely teljesen varrás nélkül volt szőve, amelyre a katonák sorsot vetettek, mivel alkalmasabb tárgynak látszott az együgyű nép kegyességének ébrentartására, több példányban megtaláltatott. Mert van egy Párizs mellett Argenteuil-ben s egy másik Trierben. S ha a spanyolországi Szt. Megváltó-templomban őrzött bulla


18

igazat mond, a keresztyének megfontolatlan vallási rajongásból gonoszabbul jártak el, mint a hitetlen katonák. Mert ezek nem merészelték a ruhát darabokra vágni, hanem kíméletből sorsot vetettek rá, a keresztyének pedig imádási célokból szétdarabolták. Ugyan mit mondanának, ha valami török ki akarná csúfolni esztelenségüket, s azt mondaná, hogy a palást igenis ő nála van. Azonban szükségtelen törökkel vitatkozniuk, elég bajuk van emiatt maguk között is. Aztán elég okunk van arra, hogy se egyiknek, se a másiknak ne higgyünk. Nem akarunk nevezetesen egyik félnek sem kedvezni, amíg a dolgot alaposabb vizsgálat alá nem vesszük. Mert különben a méltányosságot sértenők. Sőt, ha azt akarják, hogy higgyünk előadásukban, elsősorban az szükséges, hogy az evangéliummal ne kerüljenek ellentétbe. A dolog így áll: A sorsolásra került ruhadarab tunica vagy görögül khitón volt s az argenteuil-i és trieri palást mégis olyan, mint egy ráncos miseruha. Ezért, még ha kiszúrnák is az emberek szemét, hazugságukat, mivel kézzel fogható, ki lehetne deríteni.

De hogy e tárggyal is végezzek, hadd tegyek fel egy egyszerű kérdést. A szentírás tanúsága szerint a katonák felosztották Jézus Krisztus ruháit. Az is bizonyos, hogy ezt saját hasznuk előmozdítására tették. Vajon meg tudnák-e nekem mondani, melyik keresztyén vette meg a katonáktól Krisztus köntösét s egyéb ruháit, melyeket egyebütt, pl. Rómában és másutt mutogatnak. Hogyan feledték ezt el az evangélisták? Mert lehetetlen elmondani a ruhák elrablásának történetét annak felemlítése nélkül, hogy a katonáktól valaki ereklyékül visszavásárlá azokat. Hogy értsük azt, hogy az összes régi írók elég hálátlanok voltak mindezt említés nélkül hagyni? E kérdésre legtanácsosabb lesz akkor felelniük, mikor az emberekben nem lesz többé értelem s ítélőképesség. Itt még nem állapodtak meg. Ha a palást meglett, kellettek nekik azok a kockák is, melyekkel a katonák sorsot vetettek rá. Egy van Trierben, kettő a spanyolországi Szt. Megváltó-templomban. Éppen ebben mutatkozik legjobban együgyű oktalanságuk. Mert az evangélisták azt mondják, hogy a katonák ruháira sorsot vetettek, mit azonnal ki is húztak kalapból vagy sisakból, mint mikor játékban királyt választanak, vagy mikor


19

biankát (népszerű játék) játszanak. Rendesen ily sorshúzás történik osztozásnál is. Ezek az oktalanok pedig azt gondolták, hogy a sorsolás így történt, mint a mostani kockajáték. E dolog azonban akkor még nem volt szokásban, legkevésbé pedig mai alakjában. Mert a mai kockákon levő pontok helyére nekik bizonyos jegyeik voltak, pl. Venus, kutya. Most aztán hadd menje a nép csókolgatni azokat az ereklyéket, melyek ily ostoba hazugoktól származnak.

Ideje már vizsgálat alá vennünk az izzadság-törlőt, melyben még nyilvánvalóbbá lesz úgy szemérmetlenségük, mint butaságuk. Mert Veronika kendőjén kívül, mit Rómában a Szt. Péter-templomban mutogatnak, s azon ruhán kívül, melyet a szent Szűz a kisded Jézus alá használt, s melyet a lateráni Szt. János-templomban s egy másik példányban a carcassone-i Augustinus-zárdában őriznek, megvan birtokukban az a kendő is, mellyel Krisztus feje le volt takarva a koporsóban. Ezt is ugyanott mutogatják. Féltucat városnak teljes izzadságtörlője van: mint Nice-nek, – az ide valót Cambray-ből hozták át – a németországi Aachennek, Maestrichtnek, Besanconnak, a limoges-i Cadoinnak s egy más városnak Elzász határán. De vannak darabjai is az izzadságtörlőnek szerteszét, pl. a spanyolországi Szt. Megváltó- templomban s az Augustinus-barátoknál Alby-ban. Figyelmen kívül hagyok egy teljes izzadságtörlőt, mely Rómában egy apácazárdában van, mert a pápa tiltakozott ünnepélyes mutogatása ellen. Nincs-e, kérdem, bolonddá téve a világ? Nagy távolságról, nagy kiadásokkal, nagy fáradsággal elmegy, hogy láthasson egy-egy oly ruhát, mely a hitelességnek teljesen híjával van, sőt egyenesen kételyre hívja fel az embert. Mert ha valaki egyik város izzadságtörlőjében hisz, hazugnak tartja mind a többi helyet, mely szinte azzal dicsekszik. Pl. ha az ember igazinak tartja a cambray-i izzadságtörlőt, hazug ereklyék gyanánt elítéli a besanconit, aachenit, cadoinit, trierit, rómait, mint amelyek gonoszul bálványimádásra vezetik a népet, s elhitetik vele, hogy hitvány ruhájuk az a vászon, melybe Megváltónk volt burkolva. Térjünk most az evangélium tanúságára. Mert csekélység volna, hogy egyikük a mást cáfolgatja, ha a Szent Lélek mindannyiójuknak ellent nem mon-


20

dana s meg nem szégyenítené valamennyit. Mert elsőben csodás dolog, hogy az evangéliumok említést sem tesznek Veronikáról, ki Krisztus arcát egy kendővel megtörlé, holott minden asszonyról szólanak, aki Krisztushoz a keresztnél csatlakozott. Bizonyára nevezetes és feljegyzésre érdemes eset lett volna, hogy Jézus Krisztus arca csodásan rajzolódott a vászonra. Másrészt sokkal jelentéktelenebb vonásnak látszik, hogy Jézushoz a keresztnél bizonyos nők csatlakoztak, anélkül azonban, hogy velük valami csoda történt volna. Miért beszélnek el az evangélisták ily apró jelentéktelen dolgokat s a fontosabb eseményeket miért hallgatják el? Ha megesett volna az a csoda, melyet elhitettek a néppel, a Szentlelket feledékenységgel és gondatlansággal vádolhatnók, mert elmulasztá kiválasztani azon eseményeket, melyeknek elbeszélése sokkal célszerűbb lett volna. Ennyit Veronikájukról. Hadd lássa mindenki, hogy mily nyilvánvaló hazugság az, mit el akarnak hitetni vele.

Azon ruhára vonatkozólag, melybe testét takargatták, hasonló kérdést szeretnék hozzájuk intézni. Az evangélisták lelkiismeretesen elmondják mind a csodákat, melyek Krisztus halálakor estek, s nem hagynak el semmit, ami a történethez tartozik. Mi módon kerülte ki némely dolog figyelmüket, hogy egy szót sem szólanak pl. arról, hogy Krisztusnak teste lerajzolódott a vászonra, melybe takartatott. Ez is megérdemelte volna a megemlítést annyira, mint a többi más körülmény. Maga Szt. János kijelenti, hogy mikor Szt. Péter belépett a sírba, ott látta a lepedőket külön helyen egybetakarva, de arról nem szól egy szót sem, hogy rajtuk valami csodás rajzot látott volna. Egyáltalán nem tehető fel, hogyha a dolog megtörtént volna, Péter Isten e csodás művét elhallgatná.

Más nehézséggel is le kell számolnunk. A evangélisták semmit nem szólnak arról, hogy akár a tanítványok, akár a kegyes nők elvitték volna a sírból a lepedőket, sőt azáltal, hogy ezt nem említik fel, éppen azt bizonyítják, hogy a ruhák ott maradtak. A sírt katonák őrizték s a lepedők ezek birtokában maradtak. Fel lehet-e tennünk, hogy ők áruba bocsátották néhány hívőnek ereklye gyanánt azokat, mikor a farizeusok éppen azért bérelték fel őket, hogy úgy valljanak, mintha


21

a tanítványok lopták volna el a testet? Egyébként szükségtelen hozzátennem, hogy a csalásról könnyen meggyőződhetünk, ha a rajzra egy pillantást vetünk, mert az emberi kéz munkája igen is meglátszik azon. S nem győzök eléggé csodálkozni azon, mint használhattak ily ostoba fortélyt. De még inkább bámulatba ejt, hogy a világ elég együgyű volt arra, hogy elvakíttassa magát s ne lássa azt, ami oly nyilvánvaló. Mi több, azt is megmutatták, hogy festő állott rendelkezésükre. Mert mikor véletlenül elégett az egyik kendő, másnap mindig újat találtak. Semmi kétség, bebizonyították, hogy az új nem más, mint ami már megvolt, s hogy a kendő csodálatosan menekült meg a tűztől, de a festés oly friss volt, hogy a hazugság azok előtt mit sem használt, kik már látták szemükkel. Egyszóval van érv, mely szemérmetlenségüket minden esetre kideríti s melynek ellene nem mondhatnak. Mindenütt, hol állítólag megvan a szent izzadságtörlő, oly vásznat mutogatnak, mely a testet a fejjel együtt befedé s megfelelőleg a vásznon egy egész test alakja látszik. De János evangélista azt mondja, hogy Jézus Krisztust a zsidók szokása szerint temették el. Hogy minő volt e szokás, nemcsak a zsidók mai temetkezéséből, hanem a régi gyakorlatot tárgyaló könyvekből is megtudhatjuk. A testet vállig betakarták, a fejet kendővel fedték be, melynek négy sarkára négy csomó volt kötve. Ezt mondja az evangélista is, mikor elbeszéli, hogy Szt. Péter a ruhákat azon az oldalon látta, hol a test feküdt, viszont az izzadságtörlőt a másik oldalon, hol Krisztus feje nyugodott. Az izzadságtörlő legfeljebb zsebkendő nagyságú lehetett, semmi esetre sem volt azonban akkora ruhadarab, hogy az egész testet befedte volna. Egyszóval vagy Szt. János evangélista hazudik, vagy mindazok, kik azzal dicsekesznek, hogy a szent izzadságtörlő birtokukban van. Mindebből láthatjuk, minő arcátlanul vezették félre a szegény népet.

Sohsem érnék végére, ha mindazon képtelenségeket felemlíteném, melyeket a köztudatba becsentek. Rómában, a lateráni Szt. János-templomban mutogatják azt a nádszálat, amelyet királyi pálca gyanánt Krisztus kezébe adtak, mikor Pilátus házában gúnyolták és ostorozták. Ugyanott a Szt. Kereszt-templomban muto-


22

gatják a spongyát, melyet ecettel és méreggel megtöltve ajkához tartottak. Hol fedezték fel e cikkeket, kérdem? Hiszen a hitetlenek birtokában voltak. Talán ezek adták azokat az apostoloknak ereklyékül? Vagy tán ezek tették el, a jövendőre gondolva? Minő szentségtörés hát Jézus Krisztus nevével így visszaélni s ily eszelős koholmányok fedezésére használni? Megvannak továbbá Júdás pénzei, melyeket Urunk elárulásáért kapott. Az evangélium azt mondja, hogy visszaadta azokat a farizeusok zsinagógájának, mely a pénzen idegenek temetkezésére szolgáló mezőt szerzett. Vajon ki vette vissza a pénzt az eladó kezéből? Nevetséges az az állítás, hogy a tanítványok. Valami okosabb mentségre van szükség. Ama másik feltevésnek, hogy sok idővel később vette vissza valaki a pénzeket, még kevesebb valószínűsége van, mert addig azok bizonyára több kézen mentek keresztül. Ki kellene mutatniuk, hogy az eladó, ki birtokát áruba bocsátá temetőnek, a vásárt csak a pénzek megszerzése céljából hajtá végre, s hogy azokat ismét hívők kezébe jutattá. Azonban erről egyáltalán semmit sem hallunk a régi egyházban.

Hasonló csalást követtek el Pilátus bírói csarnokának lépcsőivel, melyek a lateráni Szt. János-templomban vannak azon öregekkel együtt, melyekbe állítólag néhány csepp vér hullott Urunk testéből. Ugyanott Szt. Praxed templomában megvan az oszlop, melyhez akkor kötözték, mikor ostorozták. A Szt. Kereszt-templomban még más három oszlop van, melyek körül vezették, mikor halálra ment. Mindez oszlopokról nem tudom, hogy álmodták meg őket. Annyi biztos, hogy saját képzelmükből vették. Mert az egész evangéliumi történetben semmit sem olvasunk róluk. Arról szó van, hogy Jézus Krisztust megkorbácsolták, de azt, hogy oszlophoz kötötték, már ők találták ki. Látható ebből, hogy más cél nem lebegett előttük, mint hogy egész tengert gyűjtsenek hazugságokból. E céljukban oly szabadsággal jártak el, hogy nem restellték ereklyének vallani annak a szamárnak farkát sem, mely Urunkat hordozá. Mutogatják Genuában. De szemérmetlenségük felett mégis kevésbé kell csodálkoznunk, mint a világ oktalan butaságán, mellyel megilletődve, áhítattal fogadá mindezt a badarságot.


23

Itt felhozhatja valaki ellenünk, hogy mindazon ereklyéket, melyeket oly körülményesen megneveztünk, aligha mutogatnák, ha nem tudnák kimutatni, hogy honnét erednek, kinek kezéből jutottak birtokukba. Minderre azzal az egy szóval válaszolhatnék, hogy az e téren elkövetett hazugságok sokkal nyilvánvalóbbak, minthogy némi valószínűséget is lehetne kölcsönözni nekik. Némely dolgot Konstantin, Lajos király, vagy némely pápa nevével bizonyítanak. De mindez nem hiteti el velünk, hogy Jézus Krisztust 14 szöggel feszítették meg, hogy egy egész bozótból csináltak neki töviskoronát, hogy egy lándzsa három mást fiadzott, hogy ruházata háromra szaporodott s misemondó-ing formát vett magára, hogy Krisztus egy izzadság-törlőjéhez egész gyűjtemény sorakozott, mint a tyúk alá a kis csirkék, s hogy Jézus Krisztust egész másként temették el, mint az evangélium beszéli. Ha egy darab ólomra mutatva, azt mondanám: "Ezt az aranyat nekem ez meg ez a fejedelem adta", oktalan bolondnak tartanának s szavamra ugyan az ólomnak se színe, se természete nem változnék. Így, ha azt mondja valaki: "íme, ezt küldte bouilloni Gottfried vidékünkre Zsidóország elfoglalása után," s értelmünk azt mondja, hogy az hazugság, vajon hagyjuk-e, hogy bolonddá tegyenek s nem nézzük-e, amit szemmel láthatunk? Végül annak bizonyságára, hogy mily csekély jelentőség tulajdonítandó azon vizsgálatnak, melyet ereklyéik tárgyában folytatnak, figyelemre méltó, hogy azon legfőbb és leghitelesebb ereklyékről, melyek Rómában vannak, azt mondják, hogy Titus és Vespasian hozta azokat e városba. De ez ép oly esetlen hazugság, mintha valaki azt mondaná, hogy a török ment Jeruzsálembe az igazi kereszt keresésére, az küldte Konstantinápolyba. Vespasian császárrá választatása előtt Júdea egy részét elfoglalta, elpusztította, aztán mikor a császári trónra lépett, fia Titus vette át a helytartóságot s foglalta el Jeruzsálemet. De ők pogányok voltak, akik annyit törődtek Jézus Krisztussal, mintha sohasem született volna. Gondolhatjuk, hogy ha bouilloni Gottfriedre vagy Lajos királyra hivatkozhattak, csak nyíltabban mertek hazudni, mintha Vespasiant kelle emlegetniük. Aztán megfontolandó, hogy minő ítélőképességgel bírt egy-egy olyan király,


24

mint akit Szt. Lajosnak neveznek. Bizonyára lakozott bennük vallásos hév s olyan-amilyen buzgalom a keresztyénség növelésére, de ha valami kecske hulladékát mutatták volna nekik, kijelentve, hogy ez a szent szűz olvasója, ellenmondás nélkül imádták volna azt, hajókon haza küldték volna, hogy egy pár városban nagy dísszel elhelyezzék. Tagadhatatlan, hogy testi épségük, vagyonuk, országuk nagy részét áldozták arra, hogy egy halmaz haszontalanságot, melyről kábult elmével azt hivék, hogy a világ legértékesebb drágakövei. A tény világosabb magyarázatául meg kell jegyeznem, hogy egész Görögországban, Kis-Ázsiában, Mauritániában, melyet ma közönségesen Indiáknak nevezünk, teljes bizalommal mutogatják mindazon régiségeket, melyekről a szegény bálványimádók azt hiszik, hogy csak náluk vannak meg. Hogy ítélkezzünk egyik s másik fél között? Mi azt mondjuk, hogy az ereklyéket onnét hozzánk elhozták. Az ott lakó keresztyének azt állítják, hogy az igazi ereklyék még mindig birtokukban vannak és mosolyognak oktalan dicsekvésünkön. Hogy lehetne e kérdést eldönteni nyomozás nélkül; melyet nem lehet végrehajtani sem a jelenben, sem a jövőben? Ezért az egyetlen menedék az, ha a dolgot hagyjuk úgy, ahogy van s egyik féllel sem törődünk.

A Jézus Krisztusra vonatkozó utolsó ereklyék a feltámadása utáni időből származnak. Ezek: egy darab sült hal, mit Szt. Péternek adott, mikor megjelent neki a tengerparton. Bizonyosan jól meg volt sózva, fűszerezve, hogy oly sokáig elállt. De hát tréfán kívül fel lehet-e tennünk, hogy az apostolok ereklyét csináltak a halból, mit enni kaptak? Aki nem látja át, hogy ez Isten nyílt gúnyolása, az nem érdemes szerintem, hogy tovább bizonyítgassam előtte igazamat. Aztán megvan a csodás vér, mely több alkalommal ostyából folyt. Ilyen van Párizsban az Arenarius János-templomban, az Angelus János-templomban, Dijonban s más helyeken. Hogy a gyűjtemény annál teljesebb legyen, megvan a szent kés, mellyel valami zsidó Párizsban az ostyát megszúrta s ezt a szegény balga párizsiak nagyobb tiszteletben tartják, mint magát az ostyát. A quercusi tudósunknak (de Pére Du Chesne) mikor az Arenarius János-templomnak papja volt, azok az adományok jártak,


25

melyeket a nép az ostyának szánt. Amit a késnek szántak, az az ő jövedelmét csökkenté. Ezzel ő nem volt megelégedve, s méltatlankodva kiáltott fel, hogy az adakozók rosszabbak a zsidóknál, mert imádják a kést, mely Jézus Krisztus drága testét döfte át. Mindezt azért említem fel, mert quercusi tudósunk véleménye a lándzsára, szögekre, tövisekre s mindazokra is szól, kik e tárgyakat imádják, s így rosszabbak a zsidóknál, kik Urunkat megfeszítették.

Hasonlóképp mutogatják lába nyomait, melyeket égbemenetele után néhány embernek megjelenvén, maga után hagyott. Egy van Rómában a Szt. Lőrinc-templomban azon helyen, ahol Péterrel találkozott, mikor ennek megmondá, hogy Rómában szenvednie kell. Másik van Poitiers-ben a Szt. Ragonda-templomban, a harmadik Soissonban, a negyedik Arles-ben. Nem tagadom, hogy Krisztus lába nyomát otthagyhatta a kőben. De azt tagadom, hogy ez meg is történt, s azt állítom, hogy mivel nincs semmi kötelező bizonyíték, az egészet puszta mesének kell tartanunk. De a legünnepeltebb hasonló jellegű ereklye azon lábnyom, melyet Rheimsban őriznek egy kövön, a nagy oltár mögött. Azt mondják ez abból az időből való, mikor Urunk kőmívessé lett, hogy megépítse egyháza kapuját. E káromlás oly kárhozatos, hogy szégyellek róla többet szólani.

Menjünk tovább és lássuk, mit mondanak képeiről. Nem azokról, melyeket közönségesen festők, szobrászok, művészek készítettek, mert ezeknek száma végtelen. Most azok forognak szóban, amelyek bizonyos kiválóságuk következtében ereklyeszámba mennek. Itt két csoport különböztethető meg. Az egyik részen állnak azok, melyek csodásan jöttek létre, mint aminőt Rómában mutogatnak a Szt. Mária-egyházban, a Porticusban. Egy másik van a lateráni Szt. János-templomban, egy harmadik 12 éves korában ábrázolja Jézust. Megint mást mutogatnak Luccában, melyet állítólag az angyalok festettek, ennek a neve Vultus Sanctus. E mesék oly botrányosak, hogy kútba esett fáradságnak látszanék előttem, s magam is nevetségessé válnék, ha cáfolgatásokkal vesződném. Mert jól tudjuk, hogy az angyaloknak nem a festészet a rendeltetésük, s hogy Urunk Jézus nem azt akarta, hogy testi kiábrázolásból ismerjük


26

meg s fogadjuk lelkünkbe. Eusebius azt írja ugyan egyháztörténelmében, hogy Jézus elküldé élet után készült arcképét Abagarus királynak és ez mégis kissé hitelre méltóbb, mint valamelyik Milánó krónikáiból kovácsolt hazugság. De még ha így áll is a dolog, Abagarus királytól megkapták-e a képet? Mert Rómában ezzel dicsekesznek. Eusebius nem állítja, hogy az Abagarus-féle kép korában megvolt, sőt szemmel láthatólag rég elmúlt dologról szól. Vajon feltehető-e, hogy hat-hétszáz évvel azután a kép feltámadt s Perzsiából Rómába vándorolt? Bizonyára a kereszt rajzai éppúgy koholmányok, mint az arcképek. Mert Bresciában azzal dicsekesznek, hogy birtokukban van az a kereszt, mely Konstantinnak megjelent. Nincs semmi megjegyzésem a dologra, de mindenesetre számoljanak le a cortonaiakkal, kik szilárdul állítják, hogy e kereszt náluk van. Döntsék el az ügyet maguk között, aztán jöjjön a nyertes, majd válaszolunk neki. Bizonyára nem nehéz oly választ adni, mely meggyőzi őket oktalanságukról. Mert azon kereszt, mely némely írók szerint Konstantinnak megjelent, nem anyagi kereszt volt, hanem égi látomás. Ezért ha a dolog valóban megtörtént is, nyilvánvaló, hogy helyes ítélkezés hiányában súlyos tévedésbe estek, s csalásuknak nem adhattak kellő alapot. Az ereklyék gyanánt szereplő képek másik osztályába tartoznak azok, melyek valami csodát műveltek. Ezek sorába tartoznak azok a feszületek, melyeknek szakálluk nőtt. Ilyenek vannak Bourges-ban, Spanyolországban a Szt. Megváltó templomban s Aureugia templomában. Nevetségessé lennék, ha azt bizonyítgatnám, hogy mily ostobaság, helyesebben hülyeség hinni ebben, mert maga a dolog oly képtelen, hogy teljesen szükségtelen cáfolnunk. És a szegény világ oly buta, hogy nagy része olyan biztosnak tartja ezt, mint az evangéliumot. Ez osztályba sorozom azokat a kereszteket, melyek állítólag beszéltek. Ezek sokan vannak. De elégedjünk meg eggyel, azzal például, mely Saint Denis-ben van, Franciaországban. Ez állítólag annak bizonyítására szólalt meg, hogy az egyház fel volt ajánlva. Hadd gondolkozzék más azon, hogy az egész milyen csekélység. Én csak azt kérdem, hogyan lehetett a kereszt azalatt a templomban, mikor általános szokás az, hogy a felajánlás


27

ideje alatt ez összes képeket eltávolítják a templomból. Hogyan rejtőzhetett el annyira, hogy a többivel nem vitték ki? Ebből látjuk, hogy mily könnyű dolognak látszhatott előttük a világ félrevezetése, ha még azzal sem törődtek, hogy maguknak nem mondanak-e ellent, sőt elégnek látták, ha tele szájjal hazudnak, s egyáltalában nem gondolnak a felmerülhető ellenvetésekkel. Végül megvannak Jézus könnyei. Egy van Vendome-ban, másik Trierben a Szt. Maximinus-templomban, s egy harmadik Orleans-ban a Puellaris Szt. Péter-templomban, azokon kívül, melyekről nem tudok. A könnyek közt némelyik állítólag természetes, mint pl. a Szt. Maximinus-beli, melyet a monda szerint, Urunk akkor hullatott, mikor a tanítványok lábát mosta. A többiek meg csodásak. Mintha valaki elhinné, hogy a fa-feszületek sírásra is tudnának fakadni. De az ereklyében hívők hibáit is el kell nézni, mert szégyellenék is, ha bálványaik annyit se tudnának, mint a pogányokéi; mert a pogányok is azt állítják, hogy bálványaik néha sírnak. Így hát egy kalap alá foghatjuk mind a két felet.

Szűz Máriáról azt tartják, hogy teste nincs többé a földön s így csontjaival sem dicsekedhetnek, különben elhitetnék velünk, hogy teste ezer koporsót is megtölt. Ha már testét elveszték, legalább tejével és hajával kárpótolták magukat. Hajából van Rómában a Mária Supra Minerva templomában, Spanyolországban a szent Megváltó-templomban, Masconban, Clugnyban, Nocerában, Florban, a szent Jakab-templomban s több más helyen. Azokat a helyeket meg elő sem lehetne számlálni, ahol tejét mutogatják. Mert nincs olyan városka, nincs olyan nyomorult zárda, ahol ne őriznék. Egyik helyen több van belőle, másutt kevesebb. Nem azért, mintha szégyellenék, hogy egész fazekakkal van birtokukban, hanem mivel hazugságuk sokkal elfogadhatóbbnak látszik, ha csak csekély mennyiségben mutogatják, kis üvegcsékben s kristályokban tartják, hogy alaposabb vizsgálat alá ne lehessen venni. Bizonyára ha a szent Szűz egész életén keresztül három kisdedet szoptatott volna, akkor is aligha szolgálhatott volna ennyi tejet. Másrészt azt kérdem, hogy a manapság mutogatott tej hogy gyűlt össze s maradt fönn korunkig? Mert sehol sem olvassuk, hogy e ritkaság valakinek birtokában lett volna.


28

Föl van jegyezve, hogy a pásztorok imádták Jézus Krisztust, hogy a bölcsek ajándékot vittek neki, de arról nincs szó, hogy viszonzásképpen tejet vittek volna magukkal. Lukács elmondja, hogy Simeon prófétált a Szent Szűznek, de nem mondja, hogy a tejéből kért volna. Hacsak ezt vesszük is figyelembe, nem kell bizonyítgatnunk, hogy a Mária tejére vonatkozó mendemonda a józan ésszel ellenkezik s minden alapot nélkülöz. Csodálatos, hogy teste egyéb részének hiányában sosem jutott eszükbe körme s efféle testrészei. Azt kell gondolnunk, hogy mindez kikerülte a figyelmüket. Mária egyéb ereklyéi ruhatárából kerültek ki. Van egy inge Chartres-ben, mely elég híres bálvány lőn. Egy másik ingét Németorszában Aachenben őrzik. Nem kérdem hogyan jutottak hozzájuk, mert bizonyos, hogy az apostolok s koruk igaz keresztyénei nem voltak oly balgák, hogy ily képtelenségekkel foglalkozzanak. Vessünk egy tekintetet az ing alakjára. Megadom magam, ha szemérmetlenségük mindenkinek szemébe nem ötlik. Mikor Aachenben az említett inget mutogatják, rúd végére kötik, s úgy viszik, mint egy hosszú fehér papi karinget. Mária ha óriás lett volna is, alig hordott volna akkora inget. S hogy annál jobb színezete legyen a dolognak, néha mutogatják szent József harisnyáját, mely legfeljebb gyermeknek vagy törpének volna jó. Régi közmondás, hogy a hazugnak jó emlékező tehetség kell, mert különben belesül a hazugságba. Ezt a szabályt nem igen tartották meg a jelen esetben, mert nem törődtek azzal, hogy minő arány van a férj harisnyája s a feleség inge között. Hadd menjenek hát csókolni megilletődve azon ereklyéket, melyek az igazságnak még látszatát is nélkülözik. Kendőjét csak kettőt ismerek: Trierben egyet a Szt. Maximinus-apátságban, egyet Lisióban Olaszországban. De én szeretném tudni, hogy e kendők minő anyagból vannak, s hogy Mária idejében ilyeneket hordták-é Zsidóországban. Szeretném, ha valaki egyiket a másikkal összehasonlítaná, hogy mennyire felelnek meg egymásnak. Boulogne-ban is van homlokkötője. Felteheti valaki azt a kérdést, hogy e homlokkötőt hamisítványnak tartom-é. Válaszom az, hogy annyira becsülöm ezt is, mint a prágai s a montserrati Mária-templomban őrzött övet, a szent Jakab templomban


29

őrzött papucsot s a Sanflorban látható cipőket. Ha más ellenvetésem nem volna is, minden értelmes ember jól tudja, hogy a híveknek nem volt szokásuk hogy cipőket és papucsokat gyűjtsenek ereklyékül, s hogy mindezen tárgyakról csak 500 évvel Mária halála után tétetik említés. Minek bizonyítgassuk hát tovább, mintha valami kétség ezek után is forogna fenn? Meg azt is elakarják hitetni a szent Szűzről, hogy nagyon szerette magát csinosítani, fésülgetni. Mert két fésűjét is mutogatják: az egyiket Rómában a szent Márton templomban, a másikat Besanconban a szent János templomban. Valószínű azonban, hogy még egyebütt is van egypár. Ha ez nem csúfolása a szent Szűznek, nem is tudom, mi a csúfolás. Nem feledték el a Szent Szűz jegygyűrűjét sem, mert ez is megvan Perugiában. Mivel most az a szokás, hogy a vőlegény menyasszonyának eljegyzésekor gyűrűt ad, azt gondolták, hogy ez Mária idejében is úgy volt és minden hosszabb kutatás nélkül szép, drága gyűrűt szereztek erre a célra, nem törődve azzal sem, hogy a szent Szűz nagy szegénységben élt. Ruhakészletének egy darabja van a lateráni szent János templomban, egy másik a szent Borbála templomban, ismét más a Mária supra Minerva templomban, más a szent Balázs templomban, mindezek Rómában. Spanyolországban a szent Megváltó templomban is van Mária ruhájából, legalább egyes darabok. Hallottam egyéb helyekről is, de most nem jutnak eszembe. Az e téren elkövetett csalás bizonyítására elég volna a ruhaanyagot megvizsgálnunk. Mert úgy látszik: könnyűnek tűnt fel előttük, hogy amint bálványaikat saját öltözködésük szerint ruházzák, úgy Máriának is a maguk divatja szerint készítsenek öltözeteket.

Még szólanunk kell Mária képeiről; természetesen nem a közönséges Máriaképekről, hanem azokról, melyeket valami kiválóság emel a többi fölé. Szt. Lukácsról akarják elhitetni, hogy Rómában azon a helyen, hol most a Szűz Mária templom áll (Inviolata), négy képet festett róla. Egyet ott mutogatnak egy imacsarnokban; ezt állítólag hű ragaszkodásból festé. E képen rajta van a gyűrű is, mellyel Szt. József nejét eljegyzé. Ugyancsak Rómában a szűz Mária (Nova) templomban mutogatnak egy másik Mária-képet, melyet állítólag szintén szent


30

Lukács festett Troásban, s az angyalok hoztak ide. A Szűz Mária (Ara Coeli) templomban egy kép oly alakban tünteti fel Máriát, aminő a keresztnél volt. De a saintaugustiniak azzal dicsekesznek, hogy a fő Mária-kép náluk van, mert ez az szerintük, melyet Szt. Lukács mindig magával hordozott, s a sírba is szeretett volna elvinni. Nem istenkáromlás-e, kérdem, a szent evangélistát tökéletes bálványimádóvá tenni? Mily alapon hirdetik, hogy szent Lukács festő volt? Pál azt mondja: orvos volt; azt azonban, hogy festő volt, alighanem úgy álmodták. De még ha igaz volna is, Hogy Lukács néha festéssel is foglalkozott, fel lehet-e tennünk, hogy Máriát éppúgy le kívánta volna festeni, mint Jupitert, Venust, vagy más bálványt. A keresztyének nem szoktak képeket tartani s az egyház megromlása, a babonaság elterjedése előtt még sok ideig nem ismerte a nép a képeket. Másrészt a világ minden szöglete tele van oly Mária-képekkel, melyek állítólag Lukácstól erednek. Ilyen van Cambray-ban s egyebütt. Hozzá még e képek oly színekkel vannak festve, mintha nem is tisztességes asszonyról volna szó. Íme, Isten úgy elvakítá őket, hogy nincs több belátásuk, mint az oktalan állatnak. Egyébként én nem is csodálkozom nagyon azon, hogy Mária-képeket származtattak Lukácstól, tekintve, hogy elég merészek voltak ugyanezt állítani Jeremiás felől is. Tanú rá az auvergne-i Puys város. Azt gondolom, itt az ideje már egyszer, hogy a világ kinyissa szemeit és lássa azt, ami oly kézzelfogható. Nem is szólok Szt. Józsefről, kinek egy helyen, mint Trierben a Szt. Simon-templomban, a papucsai vannak meg, másutt, mint mondottuk, a harisnyája, egyebütt meg a csontja. A felhozott példa elég ostobaságuk bizonyítására.

Itt kell megemlítenem, Szt. Mihály arkangyalt is, mert ő is Mária környezetébe tartozik. Valaki azt gondolhatná, hogy tréfából beszélek angyal ereklyéiről, mert ezen csak bohózatjátszók szoktak élcelődni. A képmutató papokat és barátokat azonban ez a gúny nem riasztá vissza attól, hogy a nép jóhiszeműségével visszaéljenek. Mert Carcassone lakói azzal kérkednek, hogy birtokukban vannak Szt. Mihály ereklyéi. Ezt állítják a toursi Szt. Julián-templom látogatói is. Szt. Mihály nagy templomában, melyet a zarándokok csapatosan látogat-


31

nak, megvan állítólag az angyal kardja, mely akkora, hogy gyerekjátéknak tarthatnánk, s pajzsa ugyanily mértékben. Ez utóbbi akkora, mint egy zablakarika. Nincs oly együgyű ember, asszony, ki át ne látná, hogy az egész dolog nevetséges. De mivel az ily hazugságokat a kegyesség ürügye fedezi, azt hivék, hogy az sem bűn, ha Istent és angyalait gúnyolják. Fel fogják hozni, hogy a Szentírás tanúsága szerint Szt. Mihály harcolt az ördöggel. De ha Mihály az ördögöt legyőzte, kardja bizonyára nagyobb, erősebb és élesebb volt, mint amit mutogatnak. Vagy tán balgán azt hiszik, hogy az a harc, melyet az angyaloknak éppúgy, mint a híveknek, az ördöggel kell vívniuk, testi háború, melyet érckarddal döntenek el? Bizony helyesen mondottam művem elején, hogy a világ megérdemlé, hogy ily oktalanságba süllyedt, mert balga módra bálványokat és képeket kívánt imádni az élő Isten helyett.

A helyes sorrend szerint Keresztelő szent János következik, kit az evangéliumi történet, azaz Isten igazsága szerint lefejeztetése után tanítványai eltemettek. Theodoretus régi egyházi író elbeszéli, hogy a syriai Sebastében levő sírját kevés idő múlva pogányok törték fel, csontjait megégették, s a hamut a levegőbe szórták. Ehhez Eusebius azt csatolja, hogy jeruzsálemi emberek mentek oda, s a hamuból egy keveset összeszedtek, s elvitték azt Antiochiába, hol Athanasius egy kőkerítésben eltemette. A fejre vonatkozólag Sozomenus, a régi történetíró azt állítja, hogy Theodosius császár Konstantinápolyba vitte. A régi egyház meggyőződése szerint tehát a testet a fej kivételével elégették, a hamu elveszett azon néhány csipet kivételével, melyet a jeruzsálemi remeték magukhoz vettek. Lássuk, ma hogy áll a dolog? Amiens népe azzal dicsekszik, hogy birtokában van keresztelő János arca. S azon a maszkon, melyet mutogatnak, egy késvágás nyoma látszik, mely állítólag Heródiástól ered. De Johannes Angelicus templomának papjai tagadják ezt, Jánosnak ugyanezen részét mutogatják. A fej többi része, teteje, a homloktól a hátuljáig terjedő rész régebben Rhodusban volt, most pedig úgy gondolom, Máltában van, legalább a templáriusok azt beszélik, hogy a török visszaadta nekik. A fej hátulja a nemoursi Szt. János-templomban van,


32

az agyvelő Noyan le Rantroux-ban. Mindennek dacára a fej egy részét Morienus Johannes templomában mutogatják, állkapcsát Besanconban, Szt. János nagytemplomában. Az auvergne-i Saint Flourban megvan János füle hegye, s a spanyolországi Szt. Megváltó-templomban homloka és haja. Noyonban is mutogatják valamelyik darabját, éspedig látszólag igen hitelesen. Nem tudom melyik részét mutogatják Luccában. Mindez igaz volna? Eredjetek el Rómába a szent Szilveszter-zárdába, majd ott meghalljátok, hogy Keresztelő János feje igenis e zárdában van. A költők azt mesélik, hogy Spanyolországban egyszer volt egy valami Gerion nevű király, kinek három feje volt. Mily könnyebbségükre szolgálna a mi ereklyegyártóinknak, ha ker. Jánosról is ezt mondhatnák. Mivel azonban itt ilyen mesének nincs helye, mivel védekeznek? Nem akarom közelebbi vizsgálat alá venni, hogy a fejet ki darabolta fel, hogy annyi egymástól távol eső helyre eljutott, nem kérdem, hogy jutott hozzájuk Konstantinápolyból. Csak azt mondom, hogy János szörny volt, vagy azok, kik fejét annyi darabban mutogatják, szemtelen csalók.

De még rosszabb, hogy Siena lakói azzal dicsekesznek, hogy János karja birtokukban van. Ez oly állítás, mely minden régi történettel ellenkezik. Mindamellett e hazugságot nemcsak hogy tűrik, hanem helyeslik is, mert az Antikrisztus királyságában semmi sem rossz, ami a nép babonáját ébren tartja. Találtak ki más mesét is. Azt állítják, hogy mikor testét elégették, az az ujj, mellyel Urunkat, Jézus Krisztust a két tanítványnak megmutatá, teljesen sértetlen maradt. Ez állítás a régi történetekkel nem egyeztethető össze, sőt azokból könnyen megcáfolható. Eusebius és Theodoretus határozottan azt mondja, hogy e testből, mikor a pogányok elővonszolták, már csak a csontok voltak meg. Bizonyára, ha az ujjal valami csoda történt volna, nem feledkeztek meg volna felőle, mert egyébként mindketten nagyon hajlandók hasonló mendemondákról mesélni. De tegyük fel, hogy valóban így történt a dolog, s lássuk, hol van most ez az ujj? Besanconban a nagy Szt. János-templomban van egy, Toulouse-ban is van egy, Lyonban is van egy, Bourges-ban is van egy, Flórencben is van egy, Fortuitus János templomában Mas-


33

con közelében szintén van egy. itt nem tehetek egyebet, csak arra kérhetem olvasóimat, hogy az ily tiszta és bizonyos tanúság elől ne zárkózzanak el, s szemüket e fényesség előtt ne hunyják be, s ne akarják, hogy örökké sötétben kelljen bolyonganiuk. Ha vásári szemfényvesztők volnának s azt mutatnák, hogy egy kezükön hat ujjuk van, gondosan vigyáznánk, hogy bolonddá ne tegyenek. Nincs itt szó semmi szőrszálhasogatásról. Csak az a kérdés, hogy Szt. János ujja lehet-e Flórencben s öt más helyen, mint Lyonban, Bourges-ban s egyebütt. Egyszóval, mi nem akarjuk hinni, hogy hat ujj egy, és egy ujj hat. Csak azokról szólok, melyekről tudomásom van. Biztosan tudom, hogy ha valaki alaposabb kutatást végezne, találna még fél tucatot egyebütt. S bizonyára találna. Jó egy fő kerülne ki János fejének azon részeiből, melyeket valaki az általam említetteken kívül találhatna. Hogy valamit el ne mulasszanak, azt állítják, hogy megvan János hamva is. Van belőle Genuában, Rómában, a lateráni Szt. János-templomban. Láttuk, hogy a hamu nagy részét a szélbe szórták, de ő nekik csak van belőle s állítólag jó egy csomó, főleg Genuában!

A test után János egyéb tárgyai következnek. Cipője Párizsban van a karthauziak zárdájában. 12-13 évvel ezelőtt ellopták, de haladéktalanul új példány jelentkezett. S valóban, míg csizmadiák lesznek, nem is fognak szűköt látni az efféle ereklyékben. Rómában a lateráni Szt. János-templomban megvan állítólag öve, melyről az evangéliumban csak annyi említés van téve, hogy tevebőrből volt. Azt mondják, hogy ugyanott megvan az oltár, melynél a pusztában imádkozott, mintha abban a korban is mindenütt minden szíre-szóra oltárt emeltek volna. Nem csodálkoznám, ha azt állítanák, hogy misét is énekelt. Avignonban van a kard, mellyel lefejezték. Németországban, Aachenben van a lepedő, melyet kivégzésekor alá terítettek. Szeretném tudni, miért volt a hóhér oly kedves, hogy mikor ki akarta végezni, a talajt beteríté. Nem ostobaság-e ilyet koholni? De hát, hogy jutottak e tárgyak kezükbe? Gondolja valaki, hogy az a katona, vagy hóhér, aki kivégezte, kardját és ruháját ereklyéül másnak adta? Tekintettel arra, hogy az ilyen tárgyakból teljes készletet óhajtottak összeállítani, tévedésnek tart-


34

hatjuk, hogy elfeledkeztek a késről, mellyel Heródiás János szemét kiütötte, a kiomló összes vérről és sírjáról. De az is nagyon lehető, hogy én tévedek s mind e cikkek megvannak oly helyeken, melyekről én nem tudok.

Most következnek az apostolok. De mivel nagy számuk zavarra adhatna okot, ha mindannyival egyszerre foglalkoznánk, először csak Szt. Pétert és Szt. Pált vesszük, aztán szólunk a többiről. Testük Rómában felerészben a Szt. Péter-, fele részben a Szt. Pál-templomban van. Állítólag Szilveszter mérte meg őket, hogy két egyenlő részre legyenek osztva. Fejük is Rómában van a lateráni Sz. János-templomban. De ugyanebben a templomban van Szt. Péternek egy foga is külön. Ezenkívül van csontjuk szerteszét a világon. Poitiers-ben van egyikük állkapcsa szakállal, Trierben mindkettőjük különböző csontjai. Berryi Argentonban megvan Pál apostolnak egyik válla. De ennek a sornak nincs vége, mert minden róluk nevezett egyházban van valami ereklyéjük. Hogy minő ereklyéjük? E kérdésnél mindenkit emlékeztetek szent Péter agyvelejére, melyről már szólottam, mély e város főoltárán volt. Amint ez agyvelő voltaképen spongyakő volt, úgy bizonyára jó sok ló- és kutyacsontról elmondják, hogy e két apostoléi.

Most jönnek azok a tárgyak, melyek testükkel voltak összeköttetésben. Spanyolországban a Szt. Megváltó-templomban van egy papucsuk. Hogy ennek alakja, anyaga milyen, nem tudom, de mindenesetre fel kell tennünk, hogy valami olyan cikk lehet, aminő Poitiers-ben is van. Az itteni papucs arannyal áttört szatinból van. Íme, legalább haláluk után kárpótolják őket a szegénységért, melyben életükben volt részük. Mert a mai püspökök papi foglalkozásuk közben oly díszben vannak, hogy még az apostolok tekintélyét is csökkentené, ha valami hasonló pompázást nem tulajdonítanának nekik. A festők képeiket kedvük szerint készíthetik, alakjaikat tetőtől talpig bearanyozhatják és kidíszíthetik s nevezhetik Szt. Péternek, Szt. Pálnak, mégis mindenki tudja, hogy minő sorsban éltek a világon, s hogy nem volt egyéb öltözetük, mint a szegény embereknek. Rómában megvan Szt. Péter püspöki széke, misemondó ruhájával együtt. Mintha bizony abban az időben a püspökök trónusokba ültek volna! Feladatuk volt a


35

nyilvános és magántanítás, vigasztalás, intés; feladatuk volt, hogy nyájuknak az igaz alázatosság példáját mutassák, nem pedig a bálványcsinálás, mint a mostaniak teszik. Annak bizonyítására, hogy Péternek valóban volt misemondó ruhája, először azt kellene kimutatni, hogy ő is színészi cselekményt végzett, mikor Istent akarta szolgálni, mint a mi mai papjaink. Az igaz, hogy ha oltárt adtak Péternek, misemondó ruhát is adhattak, de akkor aztán egyik dolog éppoly kevéssé hihető, mint a másik. Köztudomású, hogy az akkori időben minő miséket énekeltek. Az apostolok korukban egyszerűen az úrvacsorát szolgáltatták ki, melyhez egyáltalán nincs szükség oltárra. A miséről még nem tudták, hogy mi fán terem, s nem tudták aztán sem hosszú időn át. Látható hát, hogy mikor ereklyéiket kitalálták, azt hitték, hogy soha ellenzővel nem találkoznak. Mert oly fékevesztett szemérmetlenséggel mertek hazudni mindent össze-vissza. Pedig hát erre az oltárra nézve sem tudnak megegyezni maguk között. Mert a rómaiak azt erősítgetik, hogy náluk van, s a pisaiak is mutogatják alvárosukban, mely a tengerre néz. Hogy semmi hasznot ki ne adjanak kezükből, nem feledkeztek meg arról a késről sem, mellyel Péter Malchus fülét levágta, mintha ezt is érdemes lett volna bevenni az ereklyék közé. Elfeledtem Péter keresztjét, melyet Párizsban a Saint Etienne à Pierre-templomban mutogatnak, s melyet egyértékűnek kell tartanunk oltárával, misemondó ruhájával. Mert jelentősége ugyanaz, mint amazoké. Valamivel több valószínűséggel bír zarándokbotja, mert ilyen bizonyára lehetett a keze ügyében, mikor mezőn utazott. A kölniek s trieriek egyformán meg vannak győződve, hogy e bot birtokukban van. Hazudtolják csak egymást; legalább van okunk, hogy semmi esetre se csatlakozzunk egyik félhez se. Nem szólok Szt. Pál láncáról, mellyel meg volt kötözve, melyet Rómában egyházában mutogatnak, sem az oszlopról, amelyen megölték Szt. Pétert. Ez a Szt. Anasztáz-templomban van. Csak afelett gondolkodjanak olvasóim, hogy e lánc miként őriztetett meg ereklyéül és hogy e korban szokták-e az embereket oszlopon kivégezni.

Rövidség okért foglaljuk össze együvé a többi apostolukat. Először elmondom, hol van egész testük,


36

hogy a különböző adatok összehasonlításából láthassuk, minő bizalommal fogadhatjuk a másik fél nyilatkozatait. Köztudomású, hogy Toulouse-ban állítólag hat apostol teteme van. Idősebb szent Jakabé, szent Andrásé, ifjabb szent Jakabé, szent Fülöpé, szent Simoné és szent Júdásé. Páduában szent Mátyás teste van, Salernóban szent Mátéé, Ortonában szent Tamásé, a nápolyi királyságban szent Bertalané. Most lássuk azokat, kiknek 2-3 testük van. Szent Andrásnak egy második teste Melphiben van; szent Fülöpnek és ifjabb szent Jakabnak Rómában az ad Sanctos Apostolos-templomban, szent Bertalannak Rómában, templomában. Ez már hat olyan apostol, kinek két-két teste van; Bertalannak meg fölösen a bőre is megvan Pisában. Szent Mátyás mindenesetre felülmúlja a többit, mert második teste Rómában van az idősebb szent Mária templomában, a harmadik Trierben. Azonkívül meg feje is, karja is külön megvan Rómában. Igaz, hogy a testéből is itt-ott levő maradványok is felérnek egy fél termettel. Mert Rómában a szent Péter templomban van egy fejé, a szent Grisgon templomban egy válla, a szent Euszták templomban egy oldala, a Szent-Lélek templomban egy karja, a szent Balázs templomban nem tudom mije, a provencei Aix-ban egy lába. Ha valaki e részeket összerakná, s az összerakást arányosan végezné, egy emberi testnek megvolna két negyede. Amint szent Bertalannak, úgy neki is maradt egy bőre Pisában, Trierben van, nem tudom, melyik tagja, Freinsban egy ujja, Rómában a szent Borbála egyházban más ereklyéi. Ezek tehát nem a legszegényebbek. A többiek nincsenek oly jól ellátva, bár mindegyiknek van még valami darabkája. Szent Fülöpnek van egy lába Rómában az Ad sanctos Apostolos templomban s a szent Borbála templomban, nem tudom, micsoda ereklyéje a trierieken kívül. A két utóbbi templomban szent Jakab és társa, kinek hasonlóképp van egy feje a szent Péter egyházban, egy karja a szent Grisgonne templomban, meg egy másik az Ad sanctos Apostolos templomban. Szent Máté és szent Tamás maradt a legszegényebb, mert az előbbinek testén kívül csak néhány csontja maradt Trierben, egy karja Rómában a szerit Marcell templomban s egy feje a szent Miklós templomban. De lehet, hogy néhány


37

tárgy véletlenül kikerülte a figyelmemet, mert ugyan ki ne jönne zavarba ily útvesztőben?

Mivel krónikáikban azt olvasták, hogy szent János teste mindjárt sírbatétele után eltűnt, nem állíthatták elő csontjait, de e hiány pótlására a vele összeköttetésben álló dolgokra vetették magukat. Először megtalálták a kelyhet, melyből mérget ivott, mikor Domitiánus elítélte. De tekintve azt, hogy e kehely két helyen is megvan, vagy hinnünk kell azt, amit az alkimisták beszélnek sokszorosításaikról, vagy ezek az emberek csalják kelyhükkel a világot. Egyik Boulogne-ban, másik Rómában a lateráni szent János templomban van. Megtalálták aztán öltönyét, a láncot, mellyel meg volt kötözve, mikor foglyul vitték Efézusba, az imazsámollyal együtt, melyen fogságában szokott imádkozni. Szeretném tudni, hogy abban a korban voltak-e már asztalosok, kik neki imazsámolyt készítettek. Szeretném tudni, hogy minő barátságban állottak őrével a keresztyének, hogy attól a láncot megkapták ereklyének. E csalások igen nyilvánvalók, s legfeljebb kis gyermekek félrevezetésére alkalmasak. De a legünnepeltebb ereklyekincs az apostolok tizenkét fésűje, melyeket a Maria Insulana templomában mutogatnak Lyon közelében. Azt hiszem, e tárgyak először Franciaország tizenkét père-jének fésűit akarták ábrázolni, de aztán tekintélyük növekedtével apostoli fésűkké léptek elő.

A többi tárgyakkal röviden kell végeznünk, mert különben ki nem jutunk ebből a rengetegből. Röviden elmondjuk azoknak a szenteknek ereklyéit, kik Urunkkal, Jézus Krisztussal egyidőben éltek, eztán jönnek a mártírok ereklyéi, s végül a többi szentektől eredő tárgyak. Majd így olvasóim ítélhetnek, hogy minő értéket kell tulajdonítanunk e cikkeknek. Szent Annának, Mária anyjának egy teste van a provence-i Aptban, egy másik Lyon közelében a Maria Insulana templomában, van egy feje Trierben, másik feje a julleti Turenben, egy harmadik Thüringiában egy nevéről elnevezett városban. Nem említem testének több, mint száz helyen levő részeit. Többek között eszembe jut, hogy egy darabját én is csókoltam a Noyonhoz közel levő orcampsi apátságban, hol azt nagy tiszteletben részesítették. Végül van egy karja Rómában a szent Pál templomban. Legyen itt okosabb, aki tud!


38

Most következik szent Lázár és testvére Magdaléna. Neki tudomásom szerint csak három teste van: Marseille-ben, Authunben és Avalonban. Az igaz, hogy e tárgyban az authuniek az avaloniakkal nagy pörlekedést folytattak, de miután mindkét félen jó csomó pénzt kiadtak, mindkét fél megnyerte ügyét, legalább mind a két helyen tovább hirdetik, hogy náluk van a szent test. Mivel Magdaléna nő volt, természetesen alábbvalónak kelle lennie bátyjánál. Neki csak két teste maradt: az egyik Ausserre közelében Vesele-ben, a másik, melynek nagyobb híre van, Provence-ban San Maximinusban van, hol külön meg van feje is "noli me tangere"-jével együtt. Ez egy darab viasz, melyről azt hiszik, hogy Jézus Krisztus adta Magdalénának jegyül felindulásában, mikor az meg akarta érinteni. Nem szólok azon ereklyéiről, melyek a világon szerteszét el vannak terjedve, nem szólok sem csontjáról, sem hajáról. Aki minderről teljes bizonyságot akar szerezni, annak először azt kell kikutatnia, hogy Lázár s testvérei Magdaléna és Márta valaha eljöttek-é Franciaországba az evangélium hirdetése végett. Mert ha a régi krónikákat olvassuk s okosan vizsgáljuk, láthatjuk, hogy ez a világ legbutább meséje s a valószínűségnek még az árnyéka sincs meg benne. Mégis Lázár és Magdaléna ereklyéi valamennyi között a leghitelesebbek. De ha így áll a dolog, nem volt-e elég egy testet bálványimádásra használni, s volt-e szükség egy rosszból hármat csinálni? Hasonlóképp szentjeik közé fogadták azt, ki Urunk oldalát a keresztfán átszúrta s szent Longinusnak nevezték. A keresztelés után két testet adtak neki: az egyik Mantuában van, a másik a Maria Insulana templomában, Lyon közelében. Ezt művelték a keleti bölcsekkel is. Először meghatározták a számukat háromban. Az evangélium nem mondja, hányan voltak. Némely régi író, pl. az, aki szent Mátéról írt egy hiányos, állítólag Chrysostomustól eredő magyarázatot, azt állítja, hogy tizennégyen voltak. Az evangélium azt mondja, hogy bölcsek voltak, de emezek hevenyében megteszik őket ország s alattvaló nélküli királyoknak s végül el is keresztelik őket Boldizsárnak, Menyhértnek és Gáspárnak. Ne törődjünk azzal, hogy meséjük mily értéktelen és hazug. Az bizonyos, hogy a bölcsek vissza mentek keleti országukba s nincs semmi


39

okunk feltenni, hogy egyebütt haltak volna meg. Ugyan ki hozta őket onnan ide? Ki jegyezte meg jól személyüket s testüket, hogy ereklyének megszerezze azokat? De én nem is akarok vitatkozni, mert oktalan volnék, ha ily nyilvánvaló hazugság ellen érvelnék. Csak azt jegyzem meg, hogy Köln és Milánó lakói vitáznak egymással a fölött, hogy melyikőjüknél is van hát a három igazi szent tetem, mert mind a két helyen megvannak a bölcsek, ami persze lehetetlen. Majd ha küzdelmük eldől, megvizsgáljuk mi is, hogy áll a dolog.

A régi mártírok között szent Dénes a leghíresebb, mert az apostolok tanítványának s az első franciaországi hittérítőnek tartják. E méltóság okából több helyen is vannak ereklyéi. Teste két helyen megmaradt egészben. Franciaországban Saint Denis-ben, Németországban Regensburgban. Mivel a franciák ragaszkodtak ahhoz, hogy náluk van az igazi, Regensburg lakói pört indítottak Rómában s körülbelül száz esztendeje, a francia nagykövet jelenlétében kimondatott a végleges ítélet, hogy a regensburgiaknak van igazuk, amiről bullát is kaptak. Aki Saint Denis-ben azt mondaná, hogy nincs ott a test, azt megköveznék. S ha valaki Regensburgban valami hasonlót állítana, eretnekké válna, mert az apostoli szentszékkel szembe mert szállani. Legokosabban tesz az ember, ha nem avatkozik bele ebbe a pörpatvarba. Ha akarják, kivájhatják egymás szemét is: más hasznát nem veszik, legfeljebb az derül ki, hogy minden állításuk hazugság.

Szent István testét oly ügyesen elosztották, hogy egészben megvan Rómában, a róla elnevezett egyházban, feje megvan Arles-ben, csontja több, mint kétszáz helyen. Mintha a gyilkosok tettét helyeselnék, szentté avatták a köveket, melyekkel kivégeztetett. Természetesen kérdezhetjük, hogy ki találhatta meg a köveket, kitől, hogyan kapták. Én azt mondom, hogy e kérdés oktalan, mert tudjuk, hogy követ mindenütt találni s a szállítás sem drága. Flórencben, Arles-ban, az Augustinus-zárdában, a languedoci Viganban mutogatnak ilyen köveket. Aki bezárja szemét és értelmét elhallgattatja, el is hiszi, hogy ezek azok a kövek, melyekkel szent Istvánt megkövezték, de az, akinek valamennyi ítélőképessége van, nevetésre fakad. S valóban a poitiers-i karmeliták


40

nak még ezelőtt 14 évvel is volt birtokukban egy ilyen kő, melynek azt a feladatot osztották ki, hogy a terhes asszonyok kínlódását csillapítsa. A dominikánusok, akiktől valaki ellopta a szent Margit oldalbordáját, mely ugyanezt a célt szolgálta, nagy zajt is csaptak e visszaélés ellen, de végre heves küzdelem után a karmeliták kerültek ki győztesen.

Mintegy elhatároztam magamban, hogy az aprószentekről nem beszélek, mivel, ha azt mondom is, hogy egy hadsereggel látok belőlük, azt válaszolják, hogy ez nem ellenkezik a történettel, mivel számukat sohasem határozták meg. Nem is szólok hát arról, hogy sokan vannak, csak azt említem, hogy nincs a világnak oly része, hol ne volna belőlük. Azt kérdem most, hogy mint találták meg testüket oly sok idő mulya, ha akkor, mikor Herodes legyilkoltatta őket, még nem tekintettek szenteknek. Aztán mikor hozták őket ide? Mást nem válaszolhatnak, csak azt, hogy 5-600 évvel haláluk után. Megnyugszom az együgyű emberek ítéletében is, mert még ezek is tudják, hogy minő eredménye lesz annak, ha e képtelen dolgoknak hitelességet kell tulajdonítanunk. Aztán ha egy pár aprószent testét megtalálták is, mint történt az, hogy belőlük több jutott Francia-, Német- és Olaszországba s oszlott szét egymástól oly messze eső városok között? E hazugság oly nyilvánvaló, hogy szóra sem méltatom.

Mivel szent Lőrinc a régi mártírok sorába tartozik, itt adunk neki helyet. Tudomásom szerint teste csak Rómában, a nevéről elnevezett egyházban van meg, az igaz, hogy sült húsából egy nagy edénnyel van, s van egy tele edény véréből is; egy másik zsírjából, azonfölül a Palisperna nevéről elnevezett egyházban megvan a karja, s csontjaiból egynéhányat a szent Szilveszter templomban őriznek. De ha valaki csak Franciaországban mutogatott csontjait szedné is össze, két testre valót bizonyára gyűjthetne. Megvan továbbá egészben a rostély, melyen megsütötték, bár a Palispernáról nevezett egyház szintén ennek egy darabjával dicsekszik. A rostély még csak járja, de vannak nevezetesebb ereklyéi is, melyeket nem lehet említés nélkül hagyni, mint pl. a szene, mit a szent Euszták templomban mutogatnak, továbbá a törlőruha, mellyel az angyal megtörlé testét.


41

Ha már amazoknak a világ bolonddá tevésére volt idejük ily ábrándokat álmodni, vajha azoknak, kik e figyelmeztetést olvasták, szinte volna idejük arra, hogy többé így meg ne csalják magukat! Hasonló hamisítvány köpenye, melyet Rómában a szent Borbála templomban mutogatnak. Mivel hallották, hogy Lőrinc diakónus volt, azt gondolták, hogy ugyanolyan ruhában kelle járnia, aminővel az ő diakónusaik álcázzák magukat, mikor a misénél eljátsszák szerepüket. De a diakónusnak az akkori keresztyén egyházban más tiszte volt, mint jelenleg a pápaság alatt. Ők osztották ki az alamizsnát a szegényeknek, s egyáltalán nem színészkedtek, s így nem volt szükségük se tunicára, se dalmaticára, sem egyéb jelmezre.

Szt. Lőrinc mellé sorozzuk Gervasiust és Protasiust, kiknek sírját Szt. Ambrosius idejében és tanúsága szerint Milánóban találták meg. Ide sorozzuk Szt. Jeromost, Szt. Ágostont és több mást. Milánó város azt állítja, hogy mind e szentek testei birtokában vannak. De azért megvannak Németországban, Brissacban is, és Besanconban is a Szt. Péter-templomban, nem számítva azon töméntelen darabkát, melyek különböző templomokban láthatók. Így vagy mindegyiknek legalább négy teste volt, vagy mindazt, amit nevük alatt hamisan hoznak forgalomba, ki kell szórni a mezőre.

Mivel Szt. Sebestyénnek azt a tisztet juttatták, hogy a dögvészt gyógyítsa, tényleg ez volt a legkeresettebb és legkívánatosabb szent. E híre következtében teste négy teljes tetemre szaporodott, melyek közül egy van Rómában a Szt. Lőrinc-templomban, egy Soissonban, egy Pilignyben, Nantes közelében, a negyedik Narbonne-ban, szülőföldjén. Ezenkívül van két feje, az egyik a római szt. Péter-templomban, a másik Toulouse-ban, a dominikánusoknál. Az igaz, hogy mind a két fej üres, ha az ember hitelt ad az angersi franciskánusoknak, kik azt mondják, hogy az agyvelő náluk van. Ugyancsak az angersi dominikánusoknál megvan egy karja. A másik kar a toulouse-i Szt. Saturninus-templomban, egy másik az auvergne-i Casede-ben, s végül egy Brissacban, Németországban, nem számítva a különböző egyházakban őrzött részeket. Ha mind e feltevéseket alaposabb vizsgálat alá vesszük, ugyan ki sejtené, hogy


42

hol van igazában Szt. Sebestyén teste? Pedig ez még nem volt elég; nekik kellett a nyíl is, mely átjárta, s ebből többek között egyet a provence-i Lambescben, egy másikat Poitiers-ben, az augustinusoknál mutogatnak; Szemmel láthatólag nem is gondoltak arra, hogy valaha számot kell adniuk csalásukról.

Hasonló okból szaporodtak Szt. Antal ereklyéi is. Mivel véleményük szerint ő haragos és veszélyes szent, aki elégeti azokat, akik bántják, ezért félelemmel és kétséggel közeledtek hozzá; a félelem áhítatot hozott létre, az áhítat viszont a haszon szempontjából tette birtoklását kívánatossá. Ez okból Arles város nagy és hosszú küzdelembe bocsátkozott a vienne-i Szt. Antal-renddel; de az eredmény itt is az lett, ami hasonló esetekben szokott lenni: minden a legnagyobb zavarban maradt, mert ha valaki helyesen akarna dönteni ez ügyben, egyik félnek sem adhatna igazat. Két testén kívül van egy térde az alby-i augusztinusoknál. Bourgban, Masconban, Dijonban, Chalons-ban, Ouroux-ban, Besanconban egyéb tagjait őrzik ereklyékül. Nem számítva azon részeit, melyeket nagy mennyiségben hordoznak ide s tova szélhámosok. Íme, így jár, akit rossz hírbe hoznak! Mert rossz híre nélkül a jámbor szent megmaradhatott volna sírjában s legfeljebb néhány szögletbe jutott volna el, és senki sem tartotta volna számon csontjait.

Elfeledtem Szt. Petronellát, Szt. Péter leányát, kinek egész teste van Rómában, atyja egyházában s több önálló ereklyéje a Szt. Borbála-templomban. De emellett természetesen egy másik testét is őrzik La Maine-ben a dominikánusok, éspedig nagy tisztelettel, mert a lázat gyógyítja.

Mivel több Zsuzsanna nevű szent van, nem állíthatom biztosan, hogy egynek akartak-e adni két testet. Mert Zsuzsannának egy teste Rómában van a nevéről elnevezett egyházban, egy teste pedig Toulouse-ban. Heléna nem részesült ily nagy szerencsében, mert Velencében őrzött testén kívül csak egy fölösleges feje van a kölni Gerion-templomban. Szt. Orsolya e tekintetben túltett rajta, mert teste megvan a Johannes Angelicus templomában, feje megvan Kölnben, egy része La Maine-ben a dominikánusoknál, más része a


43

tours-i dominikánusoknál, s van belőle Bergeracban is. Társaiból, a "11000 szüzek"-ből mindenüvé jutott. Persze a szüzek nagy számánál fogva bátran hazudhatnak. Mert azon száz kocsi csontjukon kívül, melyet Kölnben őriznek, bajjal találnánk várost Európában, mely egyik vagy másik egyházában ne őrizne belőlük dísznek.

Ha a közönséges szentek tömegével akarnék foglalkozni, oly rengetegbe lépnék, melyből sohasem találnék kijárást. Ezért megelégszem azzal, ha néhány példát futólag érintek, melyből mindenki általános ítéletet alkothat. Poitiers-ben két templom perlekedik Szt. Hilarius teste felett, ti. egyházának szerzetesei s a selle-i barátok. Az ügy a legközelebbi vizsgálatig függőben van tartva. Addig a bálványimádók kénytelenek lesznek egy embernek két testét imádni. A hívek azonban hagyni fogják testét ott, ahol van, s nem törődnek vele. Szent Honoratusnak van egy teste Arles-ben, egy a lyrini L'lsle-ben, Antibou közelében. Szt. Egyednek egy teste van Toulouseban, más teste Languedocnak egy nevéről elnevezett városában. Szt. Vilmos egy languedoci apátságban van, melyet pusztai Szt. Vilmosról neveztek el, megvan Holstein egyik Eikkirch nevű városában, hol még egy különálló fejet is mutogatnak, bár egy feje a julles-i Turen alvárosában a Vilmos-barátok zárdájában is van. Mit mondjak Szt. Symphorianusról, kinek teste és csontja annyi helyen megvan? Mit szóljak Szt. Farkasról, aki megvan Ausserre-ben, Sienában, Lyonban, s állítólag megvolt Genfben is? Mit szóljak Szt. Ferreolusról, aki egészben megvan a languedoci Usezben és az auvergnei Briende-ben? Csak hazugságuk leplezésére legalább közmegegyezésre léptek volna, mint a trieri és liege-i barátok Szt. Lambertus fejére nézve! Mert a trieri barátok bizonyos kárpótlást kérve az elmaradó ajándékokért, beleegyeztek, hogy nem mutatják többé testét nyilvánosan: így legalább senki sem csudálkozik, hogy egy ugyanazon test két szomszéd város birtokában is megvan. De mint kezdetben mondám, arra nem gondoltak, hogy valaha ellenőrzőjük is lesz, aki szólani merészel szemérmetlenségük visszautasítására.

Kérdezhetné valaki, hogy ezek az ereklyegyárosok mért feledkeztek meg az Ószövetség nevezetes dolgai-


44

ról. Hiszen minden belátás nélkül gyűjtötték halomra mindazt, ami eszükbe jutott, s egy szuszra létrehoztak mindent, amit akartak. Erre csak azt válaszolhatom, hogy az Ószövetség nem tűnt fel alkalmas talajnak, az innen eredő ereklyék nem nagy haszonnal kecsegtettek. De egészen még sem feledkeztek meg róla. Mert Rómában állítólag megvannak Ábrahám, Izsák és Jákób csontjai a Mária supra Minerva templomában. A lateráni Szt. János-templomban állítólag megvan Áron szövetségládája s Áron vesszeje, bár e vessző megvan a párizsi Saint Chappelle-ben is, s a spanyolországi Szt. Megváltó-templom papjainak is jutott abból égy darab. Ezen kívül a bordeaux-iak azt állítják, hogy szt. Martialisnak az a pálcája, mit a Szt. Severinus templomában mutogatnak, szintén Áron vesszeje. Úgy látszik, Istennel versenyezve új csodát akartak létrehozni. Áron vesszőjét Isten hatalma kígyóvá, ők meg három vesszővé változtatták. Könnyen meglehet, hogy még nagyon sok hasonló jellegű cikk van forgalomban, de itt legyen elég rámutatnunk, hogy az Ószövetség tárgyaival szemben is éppoly becsülettel jártak el, mint egyéb tekintetben.

Emlékeztetem olvasóimat arra, amit először mondtam. Én nem küldhettem megbízottakat, hogy mindazon országok sekrestyéit végigkutassák, melyekről említést tettem e helyen. Amit az ereklyékről elmondottam, nem kell tehát minden létező ereklye teljes és tökéletes jegyzékének tekinteni. Németországból alig említettem fél tucat varost. Spanyolországból azt gondolom, hármat. Franciaországból harminc-negyvenet s még e városoknak sem ismerem minden ereklyéjét. Ebből láthatja mindenki, minő zagyvalék lenne abból, ha az egész keresztyén világ összes ereklyéi össze volnának szedve, ha e műveletet csak az ismert országokban, vidékeinken hajtanák is végre. Mert elsősorban azt kell figyelembe vennünk, hogy mindazon ereklyék, miket Jézus Krisztustól s a prófétáktól nálunk mutogatnak, megvannak Görögországban, Ázsiában s egyéb vidékeken is, hol keresztyén egyházak vannak. Most azt kérdem, hogy ha a keleti egyház azt állítaná, hogy mindaz, amiről mi hirdetjük, hogy birtokunkban van, igazában csak náluk van meg, ugyan milyen vége lenne a dolognak? Ha ellentmondanánk nekik s arra hivatkoznánk, hogy ezt


45

a szent tetemet kereskedő, a másikat barátok, a harmadikat püspök, hogy a töviskorona egyrészét a konstantinápolyi császár küldte egy francia királynak, másrészét elődeink harcban szerezték még s így írnók körül mindenik eredetét: a keletiek bizonyára mosolyogva ráznák a fejüket. Az ily vitákat hogyan lehetne eldönteni? A kétes dologban csak vizsgálat után lehet ítélni. Vizsgálat esetén pedig csak ők nyerhetnek, mert állításaik valószínűbbek, mint amit mi hozhatnánk fel. Bizony, az ereklyék védőinek ez kemény mogyoró lenne.

Végül Isten nevében arra kérem minden olvasómat, hogy hallgassanak a tiszta igazságra, melyet világosan felmutattam előttük, s lássák Isten különös kegyelmét abban, hogy azok, akik a szegény világot bolonddá akarták tenni, teljesen megvakultak, hazugságuk leplezésére nem is gondoltak, mint a vak midianiták egymásra rontottak. Amint látjuk, háborúság van közöttük, s kölcsönösen hazudtolják egymást. Vannak olyanok, kik nem egészen tudják, hogy akárminő, igazi vagy hamis ereklye imádása kárhozatos bálványimádás. Mindezek ha látják az ereklyékkel űzött oly kézzelfogható csalást, nem merészelnek többé ereklyét csókolni, s ha az előtt volt is hajlamuk az ereklyeimádásra, egészen kijózanodnak belőle.

Első feladatunk lenne, mint kezdetben említém, megszüntetni a keresztyének között azon pogány babonát, hogy úgy Jézus Krisztus, mint a szentek ereklyéit bálványozás végett szentnek minősítik. Ez a szokás oly ocsmány, hogy az egyházban semmiképp se volna szabad tűrni. Mi már vissza is utasítottuk ezt érveinkkel s a Szentírás tanúságával. Ha valaki ezzel nem elégszik meg, vizsgálja meg a régi atyák gyakorlatát és cselekedjék azok példája szerint. Az Ószövetségben több prófétáról, szent királyról, pátriárkáról és több hívőről van említés. Isten ez időben több ceremóniát rendelt, mint amennyit ma kell tartanunk. A temetés is sokkal nagyobb készülettel ment végbe, mint most, mert a feltámadás dicső reményét nem szóval kellett kifejezni, mint ma, hanem jegyek által. Olvassuk-e valahol, hogy a szentek testét előhúzták a sírból bálványnak? Elővették-e valaha sírjából Ábrahámot, minden hívők atyját, vagy Sárát, aki szintén fejedelemasszony Isten egyházában?


46

Nem hagyták-e őket is nyugton a többi szentekkel együtt? Sőt nem Isten akarata volt-e, hogy Mózes teste úgy eltűnjék, hogy soha senki meg ne találhassa. Nem küzdött-é az ördög az angyallal érte, mint szent Júdás elbeszéli? Miért tagadta meg az Úr az emberektől s miért űzte vissza az ördögöt? Isten ezzel is azt bizonyítá, hogy népének, Izraelnek nem akart alkalmat adni a bálványimádásra. Az ördög éppen ellenkezőleg szeretett volna eljárni. Fölhozhatja valaki, hogy a zsidó nép nagyon hajlandó volt a bálványimádásra. És mi nem vagyunk? kérdem. Nem nagyobb romlás van-é e tekintetben a keresztyéneknél, mint volt a zsidóknál? Nézzük, minő volt a gyakorlat a régi egyházban. A hívőknek igaz, mindig volt gondjuk arra, hogy a mártírok testeit vadak, madarak meg ne egyék, s el is temették őket tisztességgel, mint szent Istvánról és Keresztelő szent Jánosról olvashatjuk. De ha összeszedték a szent tetemeket, csak azért tették, hogy a földbe letegyék, ott hagyják azokat a föltámadásig, s nem azért, hogy az emberek lássák azokat s letérdeljenek előttük. A szentté avatásnak pogány pompája nem volt elfogadva az egyházban, míg minden föl nem fordult és el nem világiasodott, részben a papok oktalansága és kapzsisága következtében, részben mivel nem tudtak ellenállni a mindig jobban terjedő szokásnak. A nép is kívánta, hogy csalják, szívesebben foglalkozván gyerekes haszontalanságokkal, mint az élő Isten tiszteletével. Ezért annak, aki teljesen meg akarná orvosolni ezt a visszaélést, végképp meg kellene szüntetnie azt a gyakorlatot, melynek kezdete is rossz és észellenes volt. De mivel egy csapásra a mai világ nem jut el ennek tudatára, fokozatosan kellene haladnunk. Először a népnek ki kellene nyitnia a szemét s ítéletet kellene alkotnia azokról az ereklyékről, melyeket lát. Aki hajlandó a kísérletre, nem is fogja nehéznek találni, mert annyi nyilvánvaló hazugság között, amennyit már én is említettem, hol van az az ereklye, amelynek igazságot s valószínűséget lehetne tulajdonítani? Addig is, míg könyvem a sajtó alatt volt, értesültem Urunk egy harmadik előbőréről, amelyet Hildesheimben mutogatnak, s melyről nem tettem említést. Hasonló eseteknek se szeri, se száma, a vizsgálat százannyit derítene ki, mint amennyit el lehet mondani.


47

Mindenki azon legyen, hogy saját értelmére hallgatva ne jusson az olyan szegény állat sorsára, amely a mezőségeken ide s tova tévelyeg, és sem utat, sem biztos ösvényt nem talál. Még jól emlékszem rá, hogy gyerekkoromban mit szoktak csinálni a mi templomunk bálványaival. Mikor szent István ünnepe elérkezett, a szobrokat virágfüzérekkel és bojtokkal szokták földíszíteni. Persze a gyilkosok szobrát épp úgy, mint a szentét. Szegény vénasszonyok mikor látták, hogy a gyilkosok is díszben vannak, azt gondolták, hogy ők a szent társai s gyertyát állítottak mindegyiknek. Sőt így tettek szent Mihály szobra mellett az ördöggel. Az ereklyékkel is így áll a dolog. Oly zagyvaság és zavar uralkodik köztük, hogy minden mártír csontját csak azzal az eshetőséggel imádják, hogy talán valami rabló, lator, sőt esetleg kutya, ló vagy szamár csontját részesítik tiszteletben. Sőt Szűz Mária gyűrűjének, fésűjének, övének imádásánál is megvan az a veszély, hogy valami másféle nő cókmókja a tisztelet tárgya. Mindenki óvja hát magát ezen eshetőség ellen, mert eztán senki sem védekezhetik azzal, hogy nem tudott a dologról!

A fordító utószava.

Kálvin jelen művéről Béza említést sem tesz. Az első, bár teljes hitelt nem érdemlő adat Colladon Kálvin-életrajzában van, mely az ereklyékről szóló értekezést l546-ból származtatja. A kiadásnak éve azonban egész bizonyosan 1543, legalább a Colladon előtt bizonyára ismeretlen, első genfi kiadás ezt az évszámot viseli. A mű Kálvin egyéb rövid értekezéseitől eltérőleg szokatlanul könnyed s népies stílussal van írva. Talán éppen e körülmény okozta, hogy a mű a különböző nyelveken olyan sok kiadást ért meg. Annak, ki e művet olvasta, Kálvin szándékát, az írásmű keletkezésének okát felesleges magyarázni. Vajha babonás s Krisztus igazságától s az evangélium szabadságától mind jobban elhajló Magyarországunk is meghallaná a reformátor szigorú, de nagy célért lángoló szavait!

Fordító

Tartalomjegyzék

Jézus ereklyéi9
Szemérmének előbőre; az abból hullott vér 9
A jászol, bölcső, ing, bemutatási oltár 10
Az oszlop, melyre támaszkodott 11
A kánai kővedrek s az "Architriclin"-bor 11
Saruk 12
Az úrvacsorai asztal, kenyér, tál, kehely 12
A lábtörlő-kendő 13
Az 5000 megelégítésénél maradt kenyér 13
A virágvasárnapi ág, a föld, melyen Krisztus járt 13
A kereszt 14
A szögek 15
A dárda 16
A töviskorona 17
A bíbor-palást 17
Jézus köntöse 18
A sorsoló-kockák 18
Az izzadságtörlő, Veronika kendője 19
A halotti leplek 20
A nádszál, spongya, Júdás pénzei 21
Pilátus házának lépcsője 22
A feltámadás utáni ereklyék 24
Krisztus képei, könnyei 25
Mária-ereklyék, Mária-képek 27
Szt. Mihály ereklyéi 30
Keresztelő szt. János ereklyéi 31
Szt. Péter és Szt. Pál ereklyéi 34
A többi apostolok ereklyéi 35
A Krisztus-korabeli szentek ereklyéi 37
A mártírok ereklyéi 39
A többi szentek ereklyéi 40