Kálvin János: Francia hitvallás

VI.

FRANCIAORSZÁG REFORMÁTUS EGYHÁZAINAK
HITVALLÁSA

[ÖSSZEÁLLÍTOTTA: KÁLVIN JÁNOS]
[1559]

FORDÍTOTTA
CZEGLÉDY SÁNDOR
1912

Az olvasókhoz

Mivel a Franciaországban lefolyt háború zavarai alatt, nagy bánatára a derék főuraknak, kik maguk is kényszerítve voltak fegyvert ragadni, sok hamis rágalom terjedt el ellenük, hogy ezek Isten igazságát az ő személyükben gyűlöletessé tegyék, kénytelenek voltak akkor nyilvánosságra hozni néhány nyilatkozatot, hogy becsületüket megvédjék. Most, hogy Istennek tetszett irgalommal tekinteni Franciaországra és neki békességet adni, s hogy a megrágalmazottak cselekedetét Őfelsége és a tanácsa helyeselte, úgyhogy többé semmi szükség sincs a mentegetőzésre, könnyen tűrhető, ha az a baj, mely ugyancsak sokáig tartott, mintegy eltemetve marad, éspedig azok szerencsétlenségére, kik valamiképpen meg akarnák a közbékességet zavarni. Mindamellett, mivel több tudatlan ember, rosszul lévén értesülve arról a tudományról, amely ellen harcolt, még mindig oly megátalkodott, hogy borzalommal és utálattal viseltetik iránta, nagyon is hasznosnak látszott közrebocsátani ezt a hitvallást, mely a fent jelzett alkalommal küldetett el a birodalom császárának és rendeinek, kik a frankfurti birodalmi gyűlésre gyülekeztek össze; de mivel minden közlekedés el volt zárva, nem juthatott el odáig. Igaz, hogy ez a hitvallás már idejét múlt dolognak tűnhetik fel; mégis, ha mindent jól megfontolunk, ma éppúgy, mint egykor, alkalomszerű, s Isten kegyelméből ilyennek fogja mutatni az eredménye is. De bármint áll is a dolog, kár volna, ha ily jó dolog úgy maradna, mintha elveszett volna, mivel sokféleképpen használható.

Hitvallás

1. A franciaországi egyházak jogos védekezése

Sire, mi nem kétkedünk, hogy mióta a mi nagy szomorúságunkra ezek a zavarok támadtak Franciaországban, némelyek arra törekedtek, hogy ügyünket Felséged előtt gyűlöletessé tegyék; és hogy ti is, Fenséges Fejedelmek, sok kedvezőtlen hírt hallottatok, ami titeket haragra ingerelhetett ellenünk. Ámde mindig reméltük és most jobban reméljük, mint bármikor, hogy ha meghallgattatást találunk nálatok védekezésünk előadására, azt elfogadjátok, mihelyt egyszerűen megismeritek a valódi tényállást.

2. Az egyházak különböző nyilatkozatai

Ám az igazság az, hogy mi már előző alkalmakkor sok nyilatkozatot tettünk közzé, melyek által az egész keresztyén világnak értesülnie kellett ártatlanságunkról és becsületességünkről, és hogy az, mintha mi lázadásokat akartunk volna támasztani a király, az Isten után egyedüli legfőbb fejedelmünk és urunk ellen, oly távol állott tőlünk, hogy ellenkezőleg: életünket és javainkat tettük kockára ebben a háborúban, hogy fenntartsuk a felsőbbséget, amely neki jogos tulajdona, és rendeleteinek tekintélyét, aminthogy őfelségének valósággal nincsenek is ragaszkodóbb, engedelmesebb és békésebb alattvalói, mint amilyenek mi vagyunk, és amilyenek mindvégig maradni is akarunk. Ezért anélkül, hogy azoknál a dolgoknál időznénk, amelyek már előbb eléggé kifejtettek, jelenleg elégséges lesz felmutatni, hogy minő az a vallás, amelynek gyakorlatáért – amit pedig a királynak, a mi legfőbb urunknak rendeletei elismertek – kénytelenek voltunk magunkat fegyverrel védelmezni. Halljuk ugyanis, hogy rosszakaróink, kiknek nincs okuk, amiért minket rágalmazhatnának, hamisan és fonákul rágalmazzák Szent Felséged előtt, Sire, és előttetek, Fenséges Fejedelmek, a vallást, amelyet követünk, és több dolgot elhitetnek veletek, hogy titeket attól megundorítsanak, úgy,

114

hogy ha nem nyílik alkalom védekezésre, ügyünket az ily rágalmak teljesen elnyomják.

3. Hitvallásaik

Igaz, hogy a franciaországi egyházak hitvallása, amelyhez ragaszkodunk, némileg segíthetne ezen a bajon; mivel ugyanis két alkalommal ünnepélyesen átnyújtották azt a királynak, legfőbb urunknak, s ebből világosan látható, mi a mi hitünknek összege. Enélkül bizonyára nem vártunk volna annyi ideig, hogy megtisztítsuk magunkat azoktól a hamis ócsárlásoktól, melyeket ellenünk forgalomba hoztak. Nem azért, hogy a rágalmazók szája valahára bezárassék, hanem amennyiben kötelességünk minden fáradsággal és buzgalommal azon lenni, hogy becsületességünk ismeretes legyen, és hogy személyünk ne legyen botránkozás alatt. Tehát abból a sokkal fontosabb okból, hogy hitünk tiszta egyszerűsége legyen ismeretes, s ekként a gonoszoknak ne legyen nyitva a szájuk arra, hogy káromlást szóljanak az evangélium igazsága ellen. Ennélfogva, Sire, tanácsosnak gondoltuk ezt a rövid összefoglalást Felségedhez irányítani, és hozzátok, Fenséges Fejedelmek, hogy azon hit mellett, amelyet mi követünk, saját kezünk aláírása tegyen bizonyságot. S mivel mi azt óhajtjuk, hogy Felséged előtt, Sire, becsületben álljunk, azon tisztelet folytán, amellyel Felséged iránt viseltetünk, s ti irántatok is, Fenséges Fejedelmek, alázatosan esdeklünk előttetek, és kérünk, hogy ez a hitvallás találjon elfogadtatást, hogy meghallgattassék és jóindulatú figyelem tárgya legyen.

4. Istenről és a Szentháromság három személyéről

Először is ünnepélyesen kijelentjük, hogy mindazon cikkek közül, melyeket a régi zsinatok állapítottak meg Isten véghetetlen szellemi lényege, a három személy megkülönböztetése, a két természetnek a mi Urunk Jézus Krisztusban való egyesülése tekintetében, mindazt elfogadjuk, amit ott akképpen határoztak, mint amit a Szentírásból vettek ki, mert egyedül ezen kell alapulnia hitünknek, minthogy csakis Isten illetékes és alkalmas tanú annak eldöntésére, hogy minő az ő fensége.

5. A Szentírásról s Krisztus két természetéről

Ámde, amint az Ó- és Újszövetséget tartjuk hitünk egyedüli szabályozójának, úgy elfogadjuk mindazt, ami vele megegyező, aminthogy hisszük, hogy Isten egyedüli lényegében három külön-

115

személy van, és hogy a mi Urunk Jézus valóságos Isten és valóságos ember lévén, a két természetet akként egyesítette magában, hogy azok azért mégsem zavarodnak össze. Ezért kárhoztatjuk mindazon eretnekségeket, melyeket hajdan kárhoztattak, úgy az ariánusok, szabellianusok, eunomiánusok és a hozzájuk hasonlók eretnekségét, mint a nestoriánusokét és eutychiánusokét. És Isten ne adja, hogy meg legyünk fertőztetve ezekkel az ábrándozásokkal, amelyek megzavarták az egyetemes egyházat abban az időben, amikor még tiszta állapotában volt.

6. Az eltérések összegezése

Ennélfogva mindazok a különbségek, melyek közöttünk vannak, a következő pontokra irányulnak: mire kell támaszkodni az üdvösségünkbe vetett bizodalmunknak, hogyan kell Istent segítségül hívnunk, és mi a módja annak, hogy Őt jól és kötelességünk szerint szolgáljuk? Azután vannak oly pontok is, amelyek ezeknek függelékei, ti. minő az egyháznak igazi állapota, mi a prelátusoknak és a pásztoroknak kötelessége, s milyen a sákramentumok természete, ereje és használata.

7. Ádám bukásáról

Hogy jól tudhassuk, miben áll az emberek igazi üdvössége, tudnunk kell, milyen az állapotuk. Mármost mi azt tartjuk, amit a Szentírás tanít, hogy ti. Ádám bukása által az egész emberi nemzet úgy megromlott, hogy természettől fogva mindnyájan kárhozottak és elveszettek vagyunk, éspedig nemcsak más bűne által, hanem mivel anyánk méhétől fogva bűnösök vagyunk, és mivel Isten minket joggal kárhoztathat, még ha nincs is semmi külső esemény, amely által a kárhozatot megérdemlenők.

8. Az eredendő bűnről

Sőt azt tartjuk, hogy az eredendő bűn olyan megromlás, amely érzékeinkre és érzületeinkre oly módon terjedt ki, hogy a helyes értelem és ész megromlott bennünk, és mi sötétségben tévelygő szegény vakok vagyunk, s akaratunk mindenféle gonosz kívánságoknak alá van vetve, telve van lázadással, s magát egészen a rossznak adta. Egyszóval, hogy mi szegény foglyok vagyunk, kiket rabul ejtett a bűn zsarnoksága. Nem mintha a rossz cselekedetre nem hajtana a saját akaratunk úgy, hogy ne tudnók minden bűnünk vétségét egyebüvé visszavetni, hanem mivel Ádám

116

gonosz törzséből származván nincs bennünk egy csepp erő sem arra, hogy jót cselekedjünk, és mivel minden tehetségünk bűnös.

9. Üdvösségünk forrása

Ebből azt következtetjük, hogy üdvösségünk forrása és eredete tisztára Isten irgalma, mivel ő nem találhat bennünk semmi méltóságot, ami arra vezetné, hogy minket szeressen. Rossz fák is lévén, nem teremhetünk semmi jó gyümölcsöt, s ennek következtében nem előzhetjük meg Istent, hogy magunknak előtte kegyelmet szerezhessünk, vagy érdemelhessünk. Ámde ő szánalommal tekint ránk, s hogy hozzánk kegyelmes legyen és bennünk irgalmasságát gyakorolja, nincs más oka, mint a mi nyomorúságunk. Mi hasonlóképpen azt tartjuk, hogy az a jóság, melyet velünk szemben kifejt, abból származik, hogy ő minket a világ teremtése előtt elválasztott, e cselekedetre nem keresve sehol okot önmagán és jótetszésén kívül. És íme, ez a mi első alapelvünk, hogy ti. mi annyiban vagyunk kedvesek Isten előtt, amennyiben neki úgy tetszett, hogy minket még születésünknek előtte gyermekeivé fogadjon, és ily módon különös előjog alapján kivont minket abból az általános átokból, amelybe minden ember elmerült.

10. A Jézus Krisztusban való hit

Ámde mivel Isten tanácsa [terve] megfoghatatlan, megvalljuk, hogy az üdvösség elnyerése végett ahhoz az eszközhöz kell fordulnunk, melyet Isten rendelt. Mi ugyanis nem vagyunk azon eszelősök közül valók, akik Isten örök eleveelrendelésének ürügye alatt nem tartanak számot arra, hogy egyenes úton jussanak el az életre, amely nekünk megígértetett, hanem inkább azt tartjuk, miszerint abból a célból, hogy Isten minket gyermekeinek valljon, s mi erről teljesen bizonyosak legyünk, a Jézus Krisztusban kell hinnünk, mivel egyedül benne kell keresnünk üdvösségünk teljes összegét.

11. Istennel való megbékélés

És elsősorban hisszük, hogy Krisztus halála volt az egyetlen és örökkévaló áldozat az Istennel való megbékéltetésünkre, és hogy ebben minden bűnünkért teljes elégtételünk van, vére által meg vagyunk mosva minden szennyünktől, s ennek következtében teljes bizodalmunkat bűneink megbocsátásába vetjük, amelyet ő szerzett nekünk, éspedig nem csupán egy esetre, hanem életünk minden idejére. Ezért is neveztetett ő igazságunknak (1Kor 1,30). S annyira

117

távol áll, hogy érdemeinket túlbecsüljük, miszerint teljes alázattal valljuk meg, hogy ha Isten arra tekint, ami bennünk van, nem talál másra okot, mint hogy kárhoztasson minket. Így nincs más menedékünk arra nézve, hogy kegyelméről bizonyosak legyünk, mint pusztán az irgalma, amennyiben ő elfogad minket szeretett fiának nevében.

12. A jócselekedetekről

De amennyiben bűneink nem azért bocsáttattak meg nekünk, hogy szabadságot adjanak a rossz cselekedetre, hanem inkább amint a zsoltárban van mondva (Zsolt 130,4), Isten kegyelmes hozzánk, hogy mi arra vezéreltessünk, hogy őt féljük és tiszteljük; mi azt is tartjuk, hogy annak a kegyelemnek, mely nekünk a Jézus Krisztusban megjelent, azzal a céllal is meg kell egyeznie, amelyről szent Pál szólt, hogy ti. megtagadván a hitetlenséget és e világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk e jelenvaló világban, várván a mennyek országának ama boldog reménységét (Tit 2,12). Ennélfogva a Jézus Krisztus vére nem arra fürdőnk nekünk, hogy minket tovább is ott fetrengtessen undokságainkban, hanem inkább, hogy minket az igazi tisztaságra vonjon. Egyszóval, Isten gyermekei lévén, szükség, hogy újjászülessünk az ő Lelke által. S íme, ezért mondatik, hogy Urunk Jézus azért jött, hogy az ördög országát lerontsa (1Ján 3,8), ami a bűnnek országa, mivel ő nem csupán azért adatott közbenjárónkul, hogy megszerezze bűneink bocsánatát, hanem azért is, hogy megszenteljen minket, ami annyit jelent, mintha azt mondanók, hogy minket Isten szolgálatába állított, kivonva e világnak undokságai közül. Ekként csak úgy lehetünk keresztyének, ha új teremtmények is vagyunk, azokra a jócselekedetekre formáltatva, melyeket Isten készített el, hogy mi azokban járjunk, mivel mi magunktól nem volnánk képesek azokra. Az akaratot azonban és a végrehajtást Isten adja nekünk, és minden mi elégséges voltunk tőle származik (Fil 2,13, 2Kor 3,5) és ez oknál fogva Urunk Jézus a kegyelmi ajándékok egész teljességét vette, hogy mi meríthessünk belőle (Kol 1,19, Ján 1,16). Ekként mi nem becsüljük túl szabad akaratunkat, sem erőnket és tehetségünket, hanem inkább megvalljuk, hogy jócselekedeteink nem egyebek, mint tisztára Isten ajándékai.

13. Hogyan részesülünk Jézus Krisztusban és az ő jótéteményeiben? A hit.

Értjük immár, hogy minden jótéteményének a hit által leszünk részesei, mert ez az, ami közösséget teremt köztünk és a Jézus kö-

118

zött, hogy ő bennünk lakozzék, hogy mi beléje oltassunk, mint gyökerünkbe, hogy mi testének tagjai legyünk, hogy mi őbenne éljünk, és ő mibennünk, és hogy ő minden javaival együtt a mienk legyen. És hogy különösnek ne lássék, hogy mi a hitnek ilyen erőt tulajdonítunk, mi a hitet nem valami csélcsap vélekedésnek vesszük, hanem bizonyosságnak, melyet Isten ígéreteiből nyertünk; amelyekben minden javai foglaltatnak, hogy a mi Urunkat a Jézus Krisztust akként öleljük magunkhoz, mint egész üdvösségünk zálogát és fordítsuk hasznunkra azt, amit ő Atyjától az Istentől vett, hogy nekünk szétossza, és mi magunk megtudjuk, hogy hitünk nem lehet, ha nem adatott a magasságból és amint a Szentírás kijelenti, amikor megvilágosíttatunk a Szentlélek által, hogy megfoghassuk azt, ami felette áll minden emberi értelemnek, és hogy megpecsételje szívünkben azt, amit hinnünk kell.

14. A hívő tökéletlen és tökéletes voltáról

Ámbár a jócselekedetekre elhívatva, mi hivatásunk gyümölcseit teremjük, amint meg van mondva, hogy mi arra vásároltattunk meg, hogy Istennek szentségben és igazságban szolgáljunk (Lukács 1,75), mégis mindig sok gyengeség vesz körül bennünket, míg ebben a világban élünk. Mi több, minden gondolatunk és érzésünk úgy meg van fertőztetve bűnnel, hogy semmi oly cselekedet nem származhatik tőlünk, ami méltó volna arra, hogy Isten elfogadja. Ekként annyira távol állunk attól, hogy a jócselekedetre igyekezve is, valamit megérdemelhetnénk, hogy mindig adósok maradunk, mert Isten teljes joggal fog gáncsolnivalót találni mindenben, amit művelünk, és ő nem ígér jutalmat, csak azoknak, akik törvényét teljesítették (5Móz 18,5; Ezék 20,11; Gal 3,12; Róm 10,5). S ettől mi nagyon távol vagyunk. Ekképpen ismerjük tehát el, hogy minden érdem meg van semmisítve. Nemcsak arról van szó, hogy a törvény tökéletes teljesítésében bukunk el, hanem arról is, hogy minden cselekedetünkben van valami rossz és bűnös szennyfolt. Jól tudjuk, hogy közönségesen azt tanították, hogy az ember a hibákat elégtételekkel is helyrehozhatja, ámde mivel a Szentírás arra tanít minket, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus eleget tett érettünk (Gal 3,13; 4,5; Tit 2,14; 1Pét 1,18 sk.), nem nyugodhatunk meg mi másban, mint az ő halálának áldozatában, melynek következtében lecsendesült az Istennek haragja, az a harag, melyet egy teremtmény sem tudott volna elszenvedni. És ez az, amiért mi azt tartjuk, hogy egyedül a hit által igazulunk meg, amennyiben

119

egyebünnen, ti. a mi Urunk Jézus Krisztustól kell kölcsönvennünk azt az igazságot, amely belőlünk hiányzik, éspedig nem csak részben, hanem teljesen (Róm 3,27).

15. Az imádságról

Ez az, ami nekünk bátorságot ad arra, hogy Istent segítségül hívjuk, mert enélkül nem járulhatnánk hozzá aszerint, amint a Szentírás tanít, hogy ti. mi soha meghallgattatást nem találunk nyugtalanságban, vagy zavarban (Zsid 11,6; Jak 1,6.7). S ezért mi azt tartjuk, hogy fő javunk és nyugodalmunk az, ha bizonyosakká tétetünk bűneinknek bocsánatáról azon hit által, melyet a Jézus Krisztusba vetünk (Róm 4,6.7), mivel ez az a kulcs, mely kinyitja előttünk a kaput, hogy Istenhez mehessünk. Meg van mondva, hogy mindaz, aki segítségül hívja az Istennek nevét, megmentetik (Joel 2,32). Ezért a Szentírás tanítása szerint könyörgéseinket Istenhez intézzük a mi Urunk Jézus Krisztus nevében, aki a mi védőnkké lett, mivel nélküle nem leszünk méltók arra, hogy legyen Isten elé való járulásunk (Ef 3,12; Zsid 4,16; Ján 16,24). Hogy mi nem könyörgünk a szentek által, vagy a szentekhez, amint általánosan szokás, azt nekünk nem szabad bűnül felróni. Mivel ugyanis nekünk minden cselekedetünkben az van parancsolva, hogy lelkiismeretünk határozott legyen, mi nem tudnánk imádságunkban kellő mértéket tartani. Mi követjük azt a szabályt is, mely nekünk adatott, hogy ti. ha őt nem ismerjük és igéje nekünk nem prédikáltatott, hogy akaratának bizonysága legyen előttünk, mi nem tudjuk őt segítségül hívni. Ám az egész Szentírás egyedül őhozzá utasít, hogy őt imádjuk. Mi több, ő imádságainkat a fő és legkiválóbb áldozatként becsüli, amely által mi hódolatunkat fejezzük ki az ő fensége előtt aszerint, amint ő az 50. zsoltárban tanúsítja, és így könyörgéseinket teremtményekhez intézni és ide s tova kóborolni, oly dolog, amely meg van tiltva, ha nem akarunk szentségtörés bűnébe esni. Más patrónusokat vagy védőket keresni, mint a mi Urunkat a Jézus Krisztust, erről mi úgy vélekedünk, hogy nincs választásunkra vagy szabadságunkba adva. Igaz, hogy egymásért imádkozni tartozunk, amíg ide lent élünk, ámde hogy a holtakhoz meneküljünk, mivel a Szentírás ezt nekünk nem mutatja, ezt a merényletet nem akarjuk elkövetni, hogy az önhittség hibájába ne essünk. Sőt azok a rendkívüli visszaélések is, amelyek szerte-széjjel fel voltak kapva és vannak még most is, arra figyelmeztetnek, hogy maradjunk meg

120

ez egyszerűségünkben, mint oly korlátok között, melyeket Isten állított fel, hogy visszaszorítson minden kíváncsiskodást és vakmerőséget. Mert sok oly könyörgést koholtak, amelyek telve vannak borzasztó istenkáromlással, mint aminő az, hogy szűz Máriától azt kérik, hogy parancsoljon fiának és gyakorolja felette uralmát, s hogy őt mindazok üdvössége, élete és reménysége kapujának nevezik, akik benne bíznak.

16. A halottakért való könyörgésekről

Az a körülmény, hogy a halottakért nem könyörgünk, nem csupán ettől az októl függ, hanem azért is történik, mivel ennek több ia-fia [származéka] is van, aminő például az, hogy az emberek felfedezték a tisztítótűz létezését, hol a lelkek azokért a bűnökért büntettetnek, melyeket elkövettek. E módon az a megváltás, melyet a Jézus Krisztus hajtott végre, nem lenne teljes, s annyiban értéktelenebb lenne a halál, amelyet szenvedett, mintha minket csak félig szabadított volna meg. Márpedig ezt istenkáromlás nélkül nem lehet mondani. Ekképpen mikor azt hisszük, hogy a szegény világot e tekintetben félrevezették, semmi dolgot nem akarunk kigondolni keresztyén hitünk elvei ellen. Elégnek véljük, ha magunkat a Szentírás tiszta tanításához tartjuk, amely sohasem tesz említést erről. Bármint legyen is a dolog, mi azt tartjuk, hogy ez oly babona, mely az emberek képzeletéből vette eredetét. S azonkívül, hogy nekünk nincs megengedve Istentől kényre-kedvre bármit kérni, mi nem akarunk oly fennhéjázók lenni, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus tisztét bitoroljuk, aki minket teljesen megváltott minden bűneinktől.

17. Isten szolgálata

A második főpont, amelyben eltérünk a világ által elfogadott szokástól és vélekedéstől, az a mód, amint az Istent szolgálni kell. Már most részünkről követve azt, amit ő kijelent, hogy ti. az engedelmesség többet ér, mint minden áldozat, és hogy mindenütt azt követeli, hogy hallgatni kell arra, amit ő parancsol, ha az emberek neki szabályszerű és olyan szolgálatot akarnak adni, amelyet ő helyesel: azt tartjuk, hogy nem a mi dolgunk kitalálni azt, ami nekünk jónak látszik, vagy követni azt, ami az emberek agyában fogamzott, hanem kötelességünk magunkat egyszerűen a Szentírás tisztaságához tartani. Ennélfogva azt hisszük, hogy mindazt, ami nem a Szentírásból van véve, hanem az emberek tekintélye által parancsoltatott, nem szabad Isten szolgálatának tartani.

121

És ebben nekünk két cikkelyünk, mondhatnók: maximánk van. Az egyik az, hogy az emberek nem kötelezhetik a lelkiismeretet halálos bűn terhe alatt, mivel nem hiába akarja Isten, hogy őt tartsuk egyedüli törvényhozónknak (Jak 4,12), azt mondván, hogy az ő dolga kárhoztatni és feloldozni, valamint azt sem hiába ismétli annyiszor, hogy semmit az ő rendeléseihez ne csatoljunk (5Móz 4,12; 12,32). Ez valóban nem történhetik anélkül, hogy az ember föl ne tételezni róla, hogy nem ismert mindent, ami hasznos volt, hanem ezt, vagy azt a dolgot vigyázatlanságból elfelejtette. A második alapelv az, hogy mikor mi arra vetemedünk, hogy Istent saját jótetszésünkhöz képest szolgáljuk, ő mindezt akként helyteleníti, mint a romlásnak egy vegyülékét, s íme, ezért kiáltja prófétája Ézsaiás (19,23) által, hogy minden igaz vallást felforgattak akkor, mikor az emberek parancsolatait őrizték meg. És Urunk Jézus szintén megerősíti ugyanazt, hogy hiábavaló, ha az emberek Istent emberi hagyományok által akarják tisztelni (Máté 15,9). Mindenesetre megvan tehát az oka, hogy a mi lelkeink fölött való lelki fensőbbség sérthetetlenül fennmarad számára, s ez legalább arra szolgál, hogy akarata mintegy fék legyen, s ekként uralkodjék minden áhítatunk fölött.

18. Az emberi hagyományokról

E tekintetben a köztapasztalat által annyira ismeretes figyelmeztetések vannak előttünk, hogy mi annyival is inkább megerősödünk abban a szándékunkban, hogy a Szentírás határait át ne lépjük. Mert amióta elkezdtek törvényeket csinálni avégből, hogy Isten szolgálatát szabályozzák és a lelkiismereteket alárendelték, nem volt sem mérték, sem határ, s más részről Isten, az ily vakmerőséget azzal büntette meg, hogy az embereket borzasztó álmodozásokkal vakította el. Ha közelebbről nézzük, hogy minők az emberi hagyományok, azokban örvényt találunk, mivel számuk véghetetlen. Emellett oly durva és rendkívüli visszaélések vannak, hogy valóban csoda, hogy az emberek oly buták voltak, ha csak azért nem, mivel Isten azt a bosszúállását gyakorolta, amelyet Ézsaiás (29,14) által hirdet népe ellen, hogy ti. ő megvakítja és oktalanná teszi a bölcseket, kik őt úgy akarják tisztelni, hogy az emberi rendeléseket tartják meg.

19. A bálványozási szándékokról

Mióta az emberek elfordultak az Isten iránt való tiszta és szent engedelmességtől, fölfedezték, hogy a jó szándék elégséges

122

mindennek a helyrehozására. S ez annyit jelentett, mint kitárni a kaput minden babona előtt. Ez volt az eredete annak, hogy az emberek imádták a képeket, vásárolták a miséket, megtöltötték a templomokat mindennemű pompával és dísszel, kezdtek járni búcsúkra s fogadalmat tettek, ki-ki a maga szakállára. Ámde ez oly mély örvény, hogy nekünk nagyon elég lesz, ha csak néhány példát érintünk is meg. Annyira nincs megengedve Istent emberi találmányok által tisztelni, hogy így nem is volna sem erősség, sem biztonság, sem alap, sem rév a vallásban, hanem minden össze-vissza menne, és a keresztyénség semmiben sem különböznék a pogányok bálványimádásától.

20. A pápa zsarnoki rendeleteiről

Van itt egy másik baj is, amelyre hivatkoztunk, ti. az a zsarnokság, mely a szegény lelkekre nehezedik. Ilyen volt azon parancs, hogy az emberek bűneiket évente egyszer meggyónják a papnak, s ezt azért rendelték el, hogy az egész világ kétségbeessék. Mert ha az ember estétől reggelig elkövetett bűneit sem tudja előszámlálni, vajon ki volna képes azokat összegyűjteni az év végére? Mindamellett a rendelet azt mondja, hogy másképpen nem lehet bocsánatot nyerni. S ez annyit jelent, hogy a paradicsom kapuját az egész világ előtt bezárják. Ámde még ha az emberi törvények megtartása nem volna is lehetetlen, mindig szentségtörés, ha az Isten igazságszolgáltatásába beavatkoznak; ilyen beavatkozás pedig azon állítás, hogy a bűnök csakis akkor bocsáttatnak meg, ha az ember azokat meggyónja a pap fülébe. S ez annyi, mint Isten ígéretéhez olyan feltételt csatolni, mely azt mintegy hamissá és haszontalanná teszi. Ugyanezt lehet mondani arról a tilalomról, hogy bizonyos napokon halálos büntetés terhe alatt tilos húst enni. Mi mindenesetre azt valljuk, hogy a böjtölés és önmegtartóztatás dicséretreméltó erény. Ámde az ily tilalom éppen annyi, mint ha az Isten tekintélyéből bizonyos részt elszakítunk. Az a tilalom, melynek értelmében a papok, a barátok és apácák nem házasodhatnak, két hibát foglal magában. Egyfelől ugyanis halandó teremtményeknek nincs jogukban megakadályozni azt, amit Isten ígért. Mert ha visszatartják azokat, akikben nincs meg az önmegtartóztatás ajándéka arra, hogy magukat a gyógyszertől megtartóztassák, ez annyi, mint örvénybe [szakadékba] dönteni őket. S valóban látjuk is azokat a gyümölcsöket, amelyek ebből származtak, s mondanom sem kell, hogy szégyen fog el, ha erre gondolunk.

123

21. Az egyház tekintélyéről és kormányzásáról

Mindamellett mi nem akarjuk az egyháznak, vagy a prelátusoknak és pásztoroknak tekintélyét megsemmisíteni, mert nekik a felügyelet azért adatott, hogy az egyházat kormányozzák. Mi azt valljuk, hogy a püspököket és pásztorokat tisztelettel meg kell hallgatni, amennyiben azt a hivatásukat teljesítik, hogy Isten igéjét hirdetik. S azonkívül valljuk, hogy minden egyháznak, éspedig mindegyiknek magára nézve hatalma van a közrend végett törvényeket és rendeleteket hozni, miután szükséges, hogy minden jó renddel és tisztességgel menjen végbe (1Kor 14,40). És ezeknek a rendeleteknek engedelmeskedni is tartozunk, feltéve, hogy nem kényszerítik a lelkiismereteket, nem hoznak be babonákat. És őrjöngőknek, dacosoknak tartjuk azokat, kik e rendeletekhez nem akarnak alkalmazkodni. Ámde kijelentjük, hogy különbséget kell tenni az igazi, törvényes pásztorok és azok között, kik pusztán az üres címet viselik. Mert valóban, felettébb hírhedt visszaélés az, hogy azok, akik magukat prelátusoknak nevezik, s azt kívánják, hogy ilyenekül ismerjék el őket, semmi olyast nem cselekesznek, ami kötelességük teljesítésének még csak a színét is magán hordozná. De a legrosszabb az, hogy állásuk és méltóságuk ürügye alatt a szegény lelkeket a végveszedelembe sodorják, elfordítván őket Isten igazságától a saját hazugságaikra. És ha egyéb tekintetben tűrnünk kellene is őket, mégis mikor hamis tanaikkal és tévedéseikkel akarnak minket elárasztani, szent Péter válaszát kell használnunk, hogy ti. inkább Istennek kell engedelmeskedni, mint az embereknek (Csel 5,29).

22. A pápa elsősége

Ezen felül valljuk, hogy az az elsőség, melyet a pápa magának tulajdonít, hallatlan bitorlás. Mert még ha megengednők is, hogy hasznos dolog, ha az egyházban van néhány főember (ami azonban teljességgel ellentmond Isten igéjének Ef 1,22; 4,15; Kol 1,18), még akkor is nagyon durva képtelenség, hogy akinek a püspökök felett fő gyanánt kell állania, maga nem püspök. És ha gondosan megvizsgáljuk mindazt, amit hierarchiájukról mondanak, úgy találjuk, hogy mit sem hasonlít ez ahhoz, amit a mi Urunk Jézus Krisztus és az ő apostolai hagytak reánk. Sőt megromlás ez, melynek célja az egyház jogos uralmának felforgatása. Nem szólunk mi azokról a züllött és botrányos álla-

124

potokról, valamennyiről, melyek úgyis nagyon ismeretesek, hanem azt mondjuk, hogy minden keresztyénnek, ha nem akar lázadó lenni az Isten ellen, vissza kell vetnie mindazt, amiről megismerte, hogy Isten szolgálatának tisztaságával ellenkezik. Mikor ugyanis arról a lelki igazságszolgáltatásról van szó, melyet Isten magának tart fenn, akkor nincs emberi felsőbbség, amelynek meg nem kellene dőlnie. A földi fejedelmek törvényei bármily súlyosak és durvák is, sőt ha egyenesen igaztalanoknak érzik is őket az emberek, mégis érvényben vannak, úgyhogy őket megvetni nem szabad, mert e világ javai és tárgyai nem oly becsesek, hogy azt a tekintélyt, melyet Isten az összes királyoknak, fejedelmeknek és felsőbbségeknek adott, elibük ne kellene helyezni. Ámde teljesen eltérő eset az, hogy lelkünket alávessük mindazon zsarnoki, vagy idegen és korcs törvényeknek, melyek csak arra valók, hogy eltérítsenek minket attól, hogy Istennek rendeljük alá magunkat. Mindamellett megvalljuk, hogy az ily visszaélések megjavítása és teljes kiküszöbölése nem magánszemélyek dolga, hanem elégséges, ha minden keresztyén kivonja magát alóluk azért, hogy tisztán és teljesen Isten szolgálatára őrizze meg magát.

23. A pásztorok és a nyáj kötelessége az egyházban

Ami már most a hivatásuknak híven megfelelő pásztorokat illeti, azt tartjuk, hogy őket úgy kell fogadni, mint akik annak személyét képviselik, ki őket rendelte, és hogy minden keresztyénnek alá kell magát rendelnie a hívők közrendjének, hogy hallgassa az üdvösség tudományát, vallást tegyen hitéről, megtartsa magát az egyház egységében, békésen fogadja a vizsgálatokat és feddéseket, és segélyt nyújtson annak megakadályozására hogy valami szekta vagy zavargás üsse fel a fejét. Ezért szakadároknak tartjuk mindazokat, kik zavart és háborgást támasztanak, arra törekedvén, hogy szétbomlasszák az egyházat, mely jó állapotában csakis úgy maradhat meg, ha pásztorai kormányozzák, mivel Istennek így tetszett, s mivel a legnagyobbtól a legkisebbig mindenkinek azt parancsolta, hogy az ily alázatossághoz alkalmazkodjanak (Mát 18,18; Ján 20,23), úgyhogy mindazok, kik saját jótetszésükből elkülönülnek és elszakadnak a hívek társaságától, egyúttal a mennyek országából is száműzik magukat, Ámde viszont azoknak, kik a Jézus Krisztus nevében akarnak meghallgattatásra találni, figyelemmel kell lenniük arra, hogy azt a tudományt szolgáltassák, amely reájuk bízatott.

125

24. A sákramentumokról

Még azt kell megmagyaráznunk, hogy minő a mi hitünk a sákramentumokat illetőleg. Mi ezeket egyfelől Isten kegyelme tanúbizonyságainak tartjuk, melyek e kegyelmet bennünk megerősítik, másfelől külső jeleknek, melyekkel az emberek előtt bizonyságot teszünk keresztyénségünkről. Igaz, hogy Isten igéjének elégnek kellene lenni számunkra, hogy minket üdvösségünkről bizonyossá tegyen, ámde mivel Isten tudatlanságunk és gyöngeségünk miatt ilyen támaszokat akart csatolni az igéhez, mindenesetre helyes dolog, ha elfogadjuk és hasznunkra fordítjuk őket. A sákramentumok tehát, mintegy pecsétek arra, hogy Isten kegyelmét szívünkben megpecsételjék és azt hitelesebbé tegyék, s ez oknál fogva látható tanításnak lehet őket nevezni. Most már mi azt hisszük, hogy mindaz, amit ábrázolnak és mutatnak, megtörténik bennünk. Mert a sákramentumok nem üres, vagy csalóka alakzatok, mivel Isten, aki csalhatatlan igazság, adja őket hitünk megerősítésére. Sőt azt hisszük, hogy a lelkészben bárminő méltatlanság van is, azért a sákramentum nem szűnik meg jó és hathatós lenni, mert az Isten igazsága nem változik meg az emberek gonoszsága folytán, mivel nem rajtuk áll, hogy az Isten rendelésének ők adjanak erőt, vagy hathatósságot. Ekként hisszük, hogy a sákramentumok, jóllehet gonosz és méltatlan emberek szolgáltatják is ki őket, természetüket mindig megtartják, úgyhogy azt, ami bennük jelezve van, valósággal nyújtják és közlik azokkal, kik azokat veszik. Mindamellett azt mondjuk, hogy a sákramentumok csak akkor hasznosak, ha az Isten teszi őket hatásosakká és fejti ki bennük, mintegy segédeszközeiben Lelkének erejét. Ekként kell, hogy bennük Isten lelke munkáljon, hogy éreztesse velünk hathatós voltukat az üdvösségünkre. Hisszük és valljuk azt is, hogy a velük való élés szükséges és hogy mindazok, kik azokra nem tartanak számot, azt jelentik ki magukról, hogy Isten kegyelmét megvetik és ördögi gőgtől vannak elvakulva, mivel nem ismerik el gyengeségüket, melyet Isten ilyen eszköz és gyógyszer által akart megsegíteni. Sőt mivel Isten a sákramentumokat, mintegy szent letétet helyezte el egyházában, hisszük, hogy senkinek sem szabad azokkal magánosan élni, hanem hogy az azokkal való élésnek közösnek kell lennie a hívek gyülekezetében s hogy azokat a lelkészeknek. kell kiszolgáltatniuk, kikre azok szolgálata és osztogatása bízva van.

126

25. Kire tartozik a sákramentumok rendelést. A sákramentumok száma.

Ebből mi azt következtetjük, hogy a sákramentumok rendelése egyedül csak Istenre tartozik, mivel akaratának csak ő maga lehet a tanúja, ő pecsételheti meg az ígéreteket, ő jelentheti meg lelki ajándékait, ő művelheti, hogy a földi elemek előttünk mintegy üdvösségünknek zálogai legyenek. És így azokat a szertartásokat, melyeket az emberek vezettek be, nem lehet és nem is szabad sákramentumoknak tartani, s ha nekik ezt a címet és minőséget tulajdonítjuk, az csak megtévesztés lehet. Ennélfogva kijelentjük, hogy a sákramentumok hetes számát, melyet közönségesen helyeselnek, mi nem fogadjuk el, mivel ennek az Isten igéjéből semmi bizonyítéka nincsen. Emellett, ámbár mi a házasságot nem ismerjük is el sákramentumnak, ez nem jelenti, hogy azt megvetnők, valamint arra sem törekszünk, hogy kisebbítsük az ideiglenes sákramentumok méltóságát, melyeket a csudák korában használtak, mint pl. a betegek megkenése, jóllehet azt mondjuk, hogy ezek használata többé nem szokásos. Bármint legyen is, mindenesetre igen helyes dolog, hogy ha azokat a sákramentumokat, amelyek Istentől származtak, megkülönböztetjük azoktól, melyeket az emberek vezettek be.

26. A keresztségről

Mivel az egész egyház közös használatára két rendes sákramentum van, ti. a keresztség és az úrvacsora, elő fogjuk adni úgy az egyikre, mint a másikra vonatkozó rövid hitvallásunkat. Mi azt tartjuk, hogy a keresztség, miután számunkra lelki fürdő és újjászületésünknek jegye, bizonyságot szolgáltat nekünk arra nézve, hogy Isten minket bevezet az egyházába, hogy minket úgy tartson, mint gyermekeit és örököseit; s ennélfogva nekünk azt egész életünk ideje alatt alkalmaznunk kell, hogy megerősítsük magunkat azokban az ígéretekben, amelyek nekünk úgy bűneink megbocsátására, mint a Szentlélek vezetésére és támogatására nézve adattak. És mivel ez a két kegyelem, amely előttünk ott jelezve van, nekünk a Jézus Krisztusban adatott és egyebütt fel nem található, azt hisszük, hogy ha keresztségünk gyümölcsének örülni akarunk, szükség azt a saját céljára irányítani, azaz azt kell tartanunk, hogy meg vagyunk mosva a Jézus Krisztus vérének kiöntése által s az ő halálának és feltámadásának ereje által

127

mi meghalunk magunkban és feltámadunk az életnek újságában, s mivel a keresztségnek lényege a Jézus Krisztus, a Szentírás azt mondja, hogy mi tulajdonképpen az ő nevében vagyunk megkeresztelve (Csel 2,38 és 10,48; 19,5). Sőt azt hisszük, hogy mivel a keresztség mintegy kincstár, amelyet Isten helyezett el egyházába, azért abban minden tagnak részesülnie kell. Nem kétkedünk abban sem, hogy azok a kis gyermekek, kik keresztyénektől születtek, ebből a számból valók, mivel Isten azokat magáéivá fogadta, mégpedig, amint mondja, úgy, hogy ha kizárnók őket abból a jegyből, mely csupán arra való, hogy az ígéret tartalmát szilárdítsa meg, ez annyit jelentene, mintha jogaiktól fosztanók meg őket. Hozzátesszük még azt is, hogy a kis gyermekeket ma éppen úgy nem szabad megfosztani üdvösségüknek sákramentumától, mint a zsidóknak gyermekei nem voltak hajdanában, mivel szükséges, hogy annak kinyilatkoztatása bőségesebb és világosabb legyen, mint a törvény alatt. Ennek következtében kárhoztatjuk mindazokat a képzelgőket, akik nem akarják tűrni, hogy a kis gyermekek megkereszteltessenek.

27. Az úrvacsoráról és a miséről

Hogy világosan megmagyarázhassuk, mit hiszünk az úrvacsoráról, kénytelenek vagyunk felmutatni, hogy mi különbség van közte és a mise között. Mert nem leplezhetjük, hogy a kettő között nincs semmi közös, vagy hasonló vonás, sőt olyan sem, ami csak közelítene is a hasonlósághoz. Jól tudjuk, hogy ez a vallomás sok ember előtt gyűlöletes, tekintve, hogy a mise nagy tiszteletben és becsülésben áll, és valóban mi sem mutattunk azzal szemben kisebb buzgóságot, mint mások, mindaddig, míg a vele való visszaéléseket előttünk ki nem mutatták. De reméljük, hogy ha az emberek minket türelmesen meghallgatnak s megértenek, nem találnak semmi különöset a mi felfogásunkban. Igaz ugyan, hogy az úrvacsorára már régen ráadták az áldozat nevet, de a régi tudósok ezt éppen nem abban az értelemben vették, mint ahogyan azóta teszik, hogy ti. az úrvacsora érdemszerző áldozat, melynek célja a bocsánat és kegyelemszerzés úgy az élőknek, mint a halottaknak. Már most ámbár manapság vannak oly közvetítő egyének, kik hogy az általános tévedést, amely világszerte uralomra jutott, leplezzék, úgy tesznek, mintha elfogadnák a régi tudósok tanítását, mindamellett a szokás és a gyakorlat azt mutatja, hogy ezek teljesen ellentétes dolgok, vagy legalább

128

is oly messze vannak egymástól, mint az ég a földtől. Eléggé ismeretes dolog, hogy a régi egyházban nem voltak magánmisék, sem alapítványok, hanem a sákramentumot arra használták, hogy abban részesüljenek. Ma meg, úgy vásárolják a miséket mint elégtételeket, hogy Istennel szemben eleget tegyenek, és mindenkinek akaratához képest, külön rendelkezésre állanak. Ez a kereskedés nem leplezhető a régi egyház gyakorlatával. Van még egy másik meggyalázás is, hogy míg az úrvacsora egyedül a Jézus Krisztus nevét tartozik hordozni, az emberek kényük-kedvükre gyártják a miséket szent Kristófról, szent Borbáláról s mint mondják, a kalendárium akármelyik szentjéről, s ez a divat éppoly kevéssé egyezik meg a sákramentum természetével, mint a tűz a vízzel.

28. Az úrvacsora szerzője

Továbbá, ámbár tiszteljük a régi kort, és nem vetjük vissza önkényesen, amit a szent atyák helyeseltek, mindamellett helyes dolognak tartjuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus rendelése elébe legyen helyezve mindannak, mit az emberek gondoltak ki. És valóban minden emberi tekintélynek meg kell szűnnie akkor, mikor arról van szó, hogy engedelmeskedni kell annak, akinek magának adatott minden hatalom. A mi Urunk Jézus Krisztus az úrvacsora szerzője és nem más. Ezért amit ő rendelt, azt sérthetetlen szabálynak kell tartani, és ezt ellenmondás nélkül kell megőrizni. Márpedig ő a kenyeret és a bort szétosztotta, ezt mondván: "Vegyétek, egyétek, igyátok, ez az én testem és az én vérem" (Mát 26,26; Márk 14,22; 1Kor 11,24): ekképpen, ha az ember áldozza azt, amit elfogadnia kellene, ez nem más, mint az Isten Fia rendelésének való ellenszegülés. Bárminő mentséget hoznak is fel az emberek, mikor az áldozatnak egy fajtáját vezetik be, átalakították a sákramentumot és egészen eltérő formára változtatták át. Íme, ezért nem fogadhatjuk el, hogy az áldozásnak bárminő fajtáját használják az úrvacsora helyett. Mert nekünk nem szabad elfordulnunk az Úr Jézus Krisztus rendelésétől, mivel a mennyei Atya kinyilvánította akaratát: Őt hallgassátok (Mát 17,5). És valóban: szent Pál, helyre akarván hozni némely visszaélést, mely már a korinthusi egyházban felmerült, arra vezérli vissza a híveket, hogy tartsák meg, amit a mi Urunk Jézus Krisztustól vettek (1Kor 11,23). Ebből láthatjuk, hogy sehol egyebütt nincsen semmi erősség.

129

29. A mise-áldozatról

Mi tehát azt tartjuk, hogy mivel a Szentírás tanítása szerint a mi Urunk Jézus egyszer való áldozatával örökké való váltságot szerzett nekünk (Zsid 10,14) és hogy csupán egyszer történt, hogy testét bűneink váltságául és elégtételéül feláldozta, azért ezt az áldozatot nem szabad megismételni, és mivel az Atya, mikor őt rendelte egyedüli és örökkévaló papul a Melkhisédek rendje szerint, akkor ezt ünnepélyes esküvel erősítette meg. Azt is tartjuk, hogy méltóságát megkisebbítő istenkáromlás az, ha mások eléggé önhittek arra, hogy őt megáldozzák. Sőt azt hisszük, hogy visszaélés és tűrhetetlen megromlás az, hogy vannak olyan misék, melyeknél az emberek semmiben sem részesülnek, mivel a mise nem más, mint oly sákramentum, mely által minden keresztyén együttesen részesül a Jézus Krisztus testében és vérében.

30. Más megromlások a misében

Helytelenítjük azt a másik, az egész világon elterjedt visszaélést is, hogy a nép csak egyik felében részesül az úrvacsorának, és csupán maga a pap az, aki a sákramentumot egészen veszi. Krisztus ugyanis világosan mondja: "Igyatok mindnyájan e pohárból" (Mát 26,27). És amit az Isten egybekötött, azt az embernek nem szabad szétválasztania. Sőt a régi egyház szokása hasonló volt a mi Urunk Jézus Krisztus rendeléséhez, és ezt az elkülönítést, hogy ti. a poharat a néptől elvonták, újabban találták ki. – Nem tudunk egyetérteni azzal a másik visszaéléssel sem, hogy a sákramentumot ismeretlen nyelven viszik végbe, mert a mi Urunk Jézus azt akarta, hogy tanítványai megértsék, mikor ezt mondotta: "Vegyétek, egyétek, ez az én testem" stb., és szavai a gyülekezethez vannak intézve. Ennélfogva a sákramentum kigúnyolása, mikor a pap a kenyér és a bor felett mormog, és senki sem érti, hogy mi történik ottan.

31. Mely célra rendeltetett az úrvacsora?

Ami Urunk vacsoráját illeti, elsősorban azt kell megmondanunk, hogy mely célra rendeltetett az számunkra. Mert ez által világossá lesz, hogy minő a használata, s hogy minő gyümölcs származik abból. A cél, amelyre irányulnia kell, az, hogy folytatódjék bennünk az a kegyelem, melyet mi a keresztség által vettünk. Mert valamint Isten a keresztség által minket újjá szül,

130

hogy gyermekeivé legyünk, és az ily lelki születés által bevezet minket egyházába, hogy úgy tartson minket, mint szolgáit, úgy az úrvacsorában is kijelenti, hogy nem akarja engedni, hogy szükséget lássunk, sőt inkább meg akar minket tartani a mennyei életben mindaddig, míg annak tökéletességére el nem jutunk. Most már mivel lelkünknek nincs más tápláléka, mint a Jézus Krisztus, azért nekünk az életet egyedül őbenne kell keresnünk. Gyengeségünk és tudatlanságunk miatt azonban az úrvacsora számunkra látható és külső jegy, melynek célja előttünk azt tanúsítani, hogy mikor a Jézus Krisztus testében és vérében részesülünk, lelkileg őbenne élünk. Mert amint ő nem ajánlja üresen magát nekünk, úgy mi is minden jótéteményeivel és ajándékaival fogadjuk őt, úgy hogy mikor őt birtokunkba vesszük, benne mindaz a mienk, ami üdvösségünkre tartozik.

Mikor azt mondjuk, hogy az úrvacsora számunkra jegy, ezt mi nem úgy értjük, mintha az egyszerű ábrázolás, vagy megemlékezés volna, hanem megvalljuk, hogy az a dolog, mely abban előttünk jelezve van, valósággal és tényleg megtörténik bennünk. Mivel ugyanis az Isten csalhatatlan igazság, bizonyos, hogy ő nem akar minket valami haszontalan látszattal mulattatni, hanem annak, amit a sákramentumok jeleznek, a valósága van velük összekötve.

32. Az Úr testének és vérének valóságos vételéről

Ennélfogva azt tartjuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak ez a tanítása, hogy ti. teste valósággal étel és vére ital (Ján 6,55), nemcsak ki van jelentve és meg van erősítve az úrvacsorában, hanem valósággal végbe is megy. Mert az úrvacsorában a kenyér és bor jegyei által a mi Urunk Jézus nekünk ajánlja testét és vérét, és mi ezek által lelkileg tápláltatunk, feltéve, hogy nem zárjuk el kegyelme előtt az utat hitetlenségünk által. Mert amint az edény nem fogadhat magába semmi folyadékot, míg be van zárva, vagy be van dugva, úgy a hitnek kell a bejáratot képeznie, s minket képessé tennie ama jók elfogadására, melyeket nekünk az Isten ajánl, amint a zsoltár is mondja (81,11): "Nyisd meg szádat és én megtöltöm azt". Nem mintha a mi hitetlenségünk megszüntetné az Isten igazságát, vagy a mi rosszakaratunk megakadályozná, hogy a sákramentumok megtartsák erejüket, mert mi bárminők vagyunk is, Isten mindig hasonló marad önmagához, és a sákramentumok ereje nem függ a mi bitünktől, úgy hogy hálátlanságunk által mit sem vonhatunk le azok természetéből, vagy minőségéből.

131

33. A méltatlanok csupán a jegyekben részesülnek

Ennélfogva bár az úrvacsora bizonyos tanúság, mely úgy a jókhoz, mint a rosszakhoz van intézve, s amelynek célja a Jézus Krisztust különbség nélkül mindenkinek felajánlani, mégsem mondhatjuk, hogy azt mindenki veszi, mikor neki felajánltatik. S valóban felettébb durva képtelenség volna azt mondani, hogy Jézus Krisztust veszik azok, akik teljességgel idegenek hozzá, és hogy a gonoszok is eszik a testét és isszák a vérét, mialatt az ő lelkének híjával vannak. Mert ő ily módon halott volna, ki volna fosztva erejéből, üres volna minden jótól és semmit sem hozna magával.

34. Ennek oka

Az, amit hozzá csatolnak, hogy ti. a gonoszok bűnösök a Jézus Krisztus teste és vére ellen, mikor méltatlanul részesülnek az úrvacsorában, nem bizonyítja, hogy más dolgot is vennének, mint a jegyet. Mert szent Pál nem azt mondja (1Kor 11,29), hogy ők azért kárhoztattatnak, mivel a testet és a vért vették, hanem mivel nem tettek különbséget azok között és a profán dolgok között. Az ő bűnük tehát az, hogy a Jézus Krisztust, mikor nekik felajánltatott, visszavetették. Az ily megvetés Ugyanis felettébb utálatos szentségtörést hoz magával. Mi azt valljuk, ámbár – mint nevezik – sákramentumi szólásforma szerint, hogy a gonoszok veszik a Jézus Krisztusnak testét és vérét és bizonyára a régi tudósok is használták néhány alkalommal ezt a kifejezést, ámde Ők megmagyarázták nézetüket, szavaikhoz azt csatolva, hogy ez nem valósággal és tényleg történt, hanem amennyiben a sákramentum magával hozza. Aminthogy mi sem vehetünk semmi részt a Krisztusban, ha csak hit által nem és neki nincs semmi összeköttetése velünk, ha csak az ő tagjai nem vagyunk.

35. Az átlényegülésről (transsubstantiatio)

Hátra van még, hogy lássuk azt az utat és módot, mely által a mi Urunk Jézus Krisztus magát velünk az úrvacsorában közli, amelyre vonatkozólag több kérdés és vita merült fel körünkben. Már most visszavetjük nem csupán a közönséges álmodozást, amennyiben az – amint nevezik – az átlényegülésre vonatkozik, hanem azt is, amit a tours-i zsinaton határoztak, hogy ti. mi fogunkkal rágjuk és nyeljük a Jézus Krisztusnak testét. Mert azt mondani, hogy a kenyér átváltozott és hogy többé nem más, mint

132

alak állag nélkül, ez ellent mond a sákramentum természetének, amelyben az van előttünk felmutatva, hogy valamint a kenyér és a bor táplálnak minket, úgy táplálja lelkünket a Jézus Krisztusnak teste és vére. Márpedig a lelki igazság és a külső jegy között hasonlóságnak kell lennie. Ha tehát csupán a kenyér alakja (figura) volna ott, az akkor sem volna alak (figura), hacsak a Jézus Krisztus testére és vérére vonatkozólag nem. Mi tehát kétségtelenül arra következtetünk, hogy a kenyér és a bor mintegy jelül és zálogul maradnak, mint bizonyságai annak, hogy a Jézus Krisztus teste mennyei kenyerünk és az ő vére igazi italunk. Másodszor azt képzelni, hogy mi a Krisztus testét lenyeljük, és hogy ez úgy jut belénk, mint anyagi kenyér, ez oly dolog, amelyet nem fogadhatnak el a keresztyének, s amely teljességgel ellenkezik azzal a tisztelettel, melyet az iránt a megszentelt egyesülés iránt tartozunk mutatni, amiben az Isten fiával állunk.

36. Az összelényegülésről (consubstantiatio)

Emellett mi azt valljuk, hogy valósággal egyesülünk Urunkkal akként, hogy ő minket az ő testének sajátos állagából elevenít meg, nem mintha leszállna ide a földre, de nem is úgy, mintha végtelen teste volna, mely betölti az eget és a földet, hanem amennyiben ez a kegyelem, hogy vele egyesülhetünk és az ő állagából élünk, mindenüvé kiterjed az ő Lelkének ereje által. Bizonyára jól tudjuk, hogy némelyek azt mondják, egy ilyen magas és mély misztériumban nem szabad a végbemenetel módja felől tudakozódni, de – úgy szólván – menten meghatározzák, hogy a Jézus Krisztus teste a kenyérben van, mint ahogyan a bort a pohárban tartjuk. Ennek következtében a józanság ürügye alatt szabadságot vesznek arra, hogy azt mondják, ami nekik jólesik. Mármost a magunk részéről azt valljuk, hogy a Jézus Krisztussal való közösségre lépés módja csodálatos, felülmúlja érzékeinket, és nem szégyelljük kimondani Szent Pállal (Ef 5,22), hogy ez nagy titok, amelynek minket csudálatra kell ragadnia; ámde ez nem akadályoz minket abban, hogy mindazokat a képtelenségeket el ne vessük, amelyek ellentétben állanak a Szentírással és hitünk cikkelyeivel.

37. Jézus testének mindenütt való jelenlételéről

Mármost bizonyosnak és csalatkozhatatlannak tartjuk, hogy ámbár a mi Urunk Jézus Krisztus emberi természete össze van

133

kötve istenségével, hogy benne a személy igazi egységét szilárdítsa meg, emberi természete mégis megtartja minőségét és állapotát és mindazt, ami neki sajátja. Egészen úgy tehát, amint Urunk Jézus szenvedő testet öltött magára, neki is megvolt a maga nagysága és mértéke, és nem volt végtelen. Bizonyára valljuk, hogy mikor megdicsőíttetett, megváltoztatta állapotát, hogy többé ne legyen alávetve semmi gyengeségnek. Mindamellett így is megtartotta állagát, mert másként az az ígéret, mely nekünk szent Pál szája által adatott, megsemmisülne, hogy ti. a test, amelyet most romlandó és mulandó állapotban bírunk, hasonlóvá lesz a Jézus Krisztus dicsőséges testéhez. Bármint legyen is a dolog, minket nem lehet gáncsolni, ha a Jézus Krisztust a magasságban keressük aszerint, amint arra nézve figyelmeztetést vettünk (Kol 3,1), s ha egyenesen ama szavaknak engedelmeskedünk, amelyeket mindenkor használtak, amikor ezt a sákramentumot végrehajtották, hogy ti. az ember emelje magasba a szívét.

38. Isten hatalmáról

Azok, kik minket azzal vádolnak, hogy mi Isten hatalmát akarjuk megcsorbítani, nagy igaztalanságot követnek el ellenünk. Mert itt nem arról van szó, hogy Isten mit művelhet, hanem arról, hogy mit hoz magával az igéje, amelyen kívül nekünk nem szabad kutatnunk, hogy ezt, vagy azt kitaláljuk. És valóban mi nem bocsátkozunk vitába afelől, hogy Isten művelheti-é, hogy a Jézus Krisztus teste mindenütt legyen, vagy nem, hanem teljes szerénységgel megmaradunk, mintegy határaink között, a Szentírás tanításában, amely arra oktat, hogy a mi Urunk Jézus oly testet öltött magára, mely a mienkhez minden tekintetben hasonló volt (Fil 2,7), hogy ő itt alant a földön járt és felment a mennyekbe, hogy leszálljon és megjelenjék onnét az utolsó napon, amint, hogy világosan meg van mondva, hogy őt az egeknek kell mindaddig befogadniuk, amíg csak onnét meg nem jelenik (Csel 3,21). S azt, amit az angyal mondott a tanítványoknak, jól meg kell jegyezni: "Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátok őt felmenni a mennybe" (Csel 1,11). Eközben mi inkább magasztaljuk Isten hatalmát, mint azok, kik minket az ily gáncsokkal rossz hírbe akarnak keverni, mert mi azt valljuk, hogy bármekkora térbeli távolság van is Jézus Krisztus és mi közöttünk, azért ő nem szűnik meg minket önmagában éltetni, bennünk lakni, rólunk gondot viselni s minket testének és vérének állagá-

134

ban részesíteni, Lelkének megfoghatatlan ereje által. S ebből világos, hogy csupán rágalom az a gáncs, melyet ránk némelyek szórnak: hogy ti. mi Isten hatalmát a magunk képességéhez képest mérjük a bölcselők módjára. Mert a mi egész bölcselkedésünk az, hogy a maga egyszerűségében elfogadjuk, amit nekünk a Szentírás mutat.

39. Isten hűsége

Azoknak is, kik azt hitetik el, hogy mi nem csatolunk hitet a mi Urunk Jézus Krisztusnak amaz igéjéhez: Ez az én testem, ez az én vérem, szégyenleniük kellene magukat, hogy velünk ily álnok igaztalanságot követnek el. Isten ne adja, hogy csak eszünkbe is jusson bármit is mondani őellene, aki a változhatatlan igazság, nemhogy mi oly elvetemültek volnánk, hogy ilyen istenkáromlást akarnánk árasztani. Mi tehát elfogadjuk, amit Urunk Jézus Krisztus kijelentett, csupán azt kívánjuk, hogy a szavak természetes jelentését az emberek jól értsék. Mármost e szavak magyarázatát nem a mi agyunkban keressük, hanem a Szentírás állandó szokásából vonjuk el, valamint a Szentlélek közönséges kifejezésmódjából. Ha valami újságot hoznánk elő, az gyűlöletes vagy gyanús lehetne. De mikor azt kívánjuk, hogy az emberek maradjanak meg annál a szabálynál, amely minden sákramentumnak sajátsága, úgy tűnik fel előttünk, hogy ennek mindenesetre elfogadhatónak kell lennie. Hogy rövidebbek legyünk, ünnepélyesen kijelentjük, hogy mi sem nem gondolkodunk, sem nem beszélünk másképpen, mint ahogyan Augustinus (1) szóról-szóra kifejezi, hogy ti. ha a sákramentumoknak semmi hasonlóságuk nem volna azokhoz a dolgokhoz, amelyeket jelentenek, akkor egyáltalában nem volnának sákramentumok, és hogy azok ebből veszik maguknak a dolgoknak neveit, és ekként sajátképpen szólva a Jézus Krisztus testének sákramentuma a Jézus Krisztusnak teste, és az ő vérének sákramentuma az ő vére. Eközben mi a valóságot a jeggyel mindig úgy összekötjük, hogy ez a sákramentum nem téveszti meg az embert.

* * *

Most már, Sire, Császári Felségteknek és Fenséges Fejedelmek, kegyelmességteknek kezében van egy nyilatkozat hitünkről, amely-

(1) Epist. 23. ad Bonif.

135

ben mi semmit nem lepleztünk, semmit nem titkoltunk, s óhajtjuk, hogy a mi ügyünket eszerint bíráljátok és ítéljétek meg. Emellett a legalázatosabban kérjük, Sire, Felségedet s Fenséges Fejedelmek, kegyelmességteket, hogy amint mi a legnagyobb tisztelettel jártunk el, mikor bizonyságot tettünk hitünkről, úgy ti is méltóztassatok figyelmesen megvizsgálni ennek az értekezésnek tartalmát, s fogadjátok azt olyan jóakarattal, hogy egyedül az értelem és a méltányosság uralkodjék, figyelmen kívül hagyva minden emberi vélekedést, hogy azok az igazsággal szemben semmi előítéletet ne támasszanak.