XI.

AZ ÚRVACSORA ALKALMÁVAL
A KRISZTUS TESTÉBEN ÉS VÉRÉBEN VALÓ
IGAZ RÉSZESEDÉSRŐL SZÓLÓ TANNAK
VILÁGOS MAGYARÁZATA,

MELY HESHUSIUS OSTOBASÁGAINAK
ELOSZLATÁSÁT CÉLOZZA

ÍRTA:
KÁLVIN JÁNOS

FÜGGELÉKÜL HOZZÁ VAN ADVA A MEGKÖTENDŐ EGYEZSÉG TERVEZETE,
HA AZ EMBEREK AZ IGAZSÁGOT VERSENGÉS NÉLKÜL KERESIK

GENF
NYOMTATTA: BADIUS KONRÁD
1561.

FORDÍTOTTA
CZEGLÉDY SÁNDOR
 1912

Az úrvacsora alkalmával a Krisztus testében és vérében való igaz részesedésről szóló tannak világos magyarázata, mely Heshusius ostobaságainak eloszlatását célozza

Tehát nekem türelmesen kell hordoznom ezt az Istentől rám mért állapotot, hogy a vakmerő, istentelen és feldühödt emberek, mintegy összeesküvést szővén, mindenünnen különösen énellenem okádják mérgüket. Nem kegyelmeznek ugyan más igen kiváló férfiaknak sem, s nemcsak az élőket vagdossák meg, hanem a halottak neveit is megmarcangolják, reám azonban csakis azért rontanak erősebb támadással, mivel a Sátán, akinek ők rabszolgái, mennél hasznosabbnak látja az én munkálkodásomat a Krisztus egyházára nézve, annál hevesebben ösztökéli őket arra, hogy engemet elnyomjanak. A régi patvarkodókról, kiknek a rágalmai már elenyésztek, nem szólok. A minap azonban nem tudom micsoda Staphylus lépett fel, egy rút hitehagyott, aki több átkot szórt ellenem, noha egy szóval sem ingereltem, mint a többi valamennyi ellen, kik az ő hitszegését, undok erkölcseit és gonosz jellemét leírták. S íme, a másik részről Nicolaus Gallus (Le Coq Miklós) kibocsátotta bagolyhuhogását ellenem is. Végtére egy másik gödörből Heshusius Tilemann jött elő. Erről a gonosz emberről azonban jobb szeretném, ha az olvasók magából az ügyből és az ő irataiból alkotnának ítéletet, mint hogy én jelentsem ki, mint vélekedem ő róla.

Óh, Melanchton Fülöp! Tehozzád fordulok, ki az Istennél élsz a Krisztussal (*) és minket ott vársz, míg teveled a boldog nyugalomra össze nem gyűjtetünk. Százszor mondtad, mikor a munkától elfáradva és a nehézségektől lesújtva fejedet szeretettel a kebelemre hajtottad: Vajha, vajha ezen a keblen halnék meg. Én pedig később ezerszer is kívántam, vajha megadatnék nekünk, hogy együtt lehessünk. Bizonyára bátrabban vetted volna fel a harcokat, vetetted volna meg a gyűlöletet, és erősebb lettél volna arra, hogy a hazug vádaskodásokat semmibe se vedd. Ily módon

(*) Melanchthon Fülöp 1560-ban halt meg. [NF]

472

bizonyára meg lett volna akadályozva sokak istentelensége, kik – amint mondották – a te puhaságodból vették vakmerőségüket az őrjöngésre. Staphylus kiabálásait ugyan alaposan megcáfoltad; Gallusról pedig magánúton panaszkodtál ugyan, aminek tanúbizonyságai a sajátkezűleg írt leveleid, de az ő és a hozzá hasonlók fennhéjázását megfékezni elmulasztottad. Én azonban nem feledtem el azt, amit nekem egykor írtak. Magukat a te szavaidat fogom ide jegyezni: "Tudom, hogy te kiváló bölcsességedhez képest megítéled ellenfeleidnek irataiból, hogy minő azoknak természete és minő színházat szemlélnek". (1) De arra is emlékszem, hogy én mit válaszoltam neked, és még az én levelem szavait is idejegyzem: "Helyesen (2) és bölcsen figyelmeztetsz engemet arra, hogy a mi ellenfeleinknek csak az az egy szándékuk van, hogy magukat mintegy színházban kellessék. Azonban bár vélekedésük – amint reménylem és hihető is – nagyon meg fogja őket csalni, mégis, ha az egész világ tapsát elnyerik is, nekünk annál nagyobb buzgósággal illik a mennyei parancsnokra figyelnünk, akinek szemei előtt harcolunk. Hát vajon az angyalok szent gyülekezete, kik egyrészt jóindulatukkal biztatnak minket, másrészt példájukkal mutatják, hogy mint kell bátran cselekednünk, meg fogja-é engedni, hogy lustálkodjunk, vagy habozva haladjunk előre? Mit fog tenni a szent atyáknak egész társasága? Vajon semmi ösztönzést sem fog adni? Mit fog művelni továbbá az Istennek azon egyháza, mely a világban forgolódik? S mikor tudjuk, hogy ez az egyház a maga tetszésnyilatkozataival mivelünk együtt harcol s a mi példánkon lelkesedik, vajon akkor ennek a tetszése előttünk mit sem fog érni? Az enyém ugyan ez a színház legyen, amelynek helyeslésével megelégedvén, ha az egész világ kipisszeg is, lélekben soha el nem csüggedek: az ő ízetlen handabandájukat pedig, ha babérkoszorújukat egy sötét kuckóban ideig-óráig élvezik is, éppen nem irigylem. Hogy a világnak mi tetszik és mit gyűlöl, azt jól tudom, de előttem semmi sem fontosabb, mint az, hogy a Mester által előírt szabályt kövessem. És nem kételkedem, hogy ez az őszinteség végtére is kedvesebb lesz a kegyes és józan emberek előtt, mint az

(1) Epp. Calvini impressae. Gen. p. 162. Laus. 341. Han. p. 382. Amst. p. 100.
(2) Epp. Calv. impressae Gen. p. 162. Laus. p. 352. Han. p. 394. Amst. p. 100.

473

a hajlékony és puha tanítási mód, amely hiábavaló félelmet árul el. Amiről elismered, hogy az Istennek és az egyháznak tartozol, kérlek, hogy minél előbb fizesd meg. S e kötelességre nem azért vállalkozom oly buzgón, mivel bízom, hogy ha a gyűlölség terhét részben rád hárítom, akkor magam megkönnyebbedem. Sőt inkább, ha lehetne, mindazt a terhet, ami már a te vállaidon nyugszik, az irántad való szeretetemhez és hűségemhez képest kész volnék átvenni a magam vállaira. De a te dolgod mérlegelni – ha én intő szavaimmal nem járulok is hozzád – hogy ha mindazokat a kegyes lelkeket, akik te reád tekintenek, idejekorán meg nem szabadítod a kételkedéstől, akkor tartozásodat aligha fogod valaha leróni. Vedd hozzá még azt is, hogy ha téged ez a kései és esti kakaskukorékolás sem ébreszt fel, akkor mindenki méltán fog tunyának mondani."

Hogy pedig őt ígérgetéssel vádolom, erre nekem e szavaival adott okot: "Hallom, (1) hogy most egy kakas [Gallus] a Duna folyó partján terjedelmes és megbélyegző kötetet nyomtat ellenem; ami ha napvilágra jön, elhatároztam, hogy egyszerűen és minden kétértelműség nélkül fogok válaszolni, s úgy vélem, hogy ezzel a munkával Istennek és az egyháznak tartozom. Ily öreg korban sem félek a száműzetéstől és egyéb veszedelmektől". Ezt ő ugyan őszintén és férfiasan mondotta, de más leveleiben eléggé megvallotta, hogy veleszületett szelídségénél fogva inkább a békességre és nyugalomra vágyódik. Az ő szavai ezek: (2) "Hogy pedig legközelebbi leveledben arra biztatsz engem, hogy visszaverjem azok tudatlan lármáját, kik a kenyérimádás (artolatreia) felett támadt harcot felújítják, tudd meg, hogy egynémelyek kiváltképpen az irántam érzett gyűlöletük folytán támasztják ezt a vitatkozást, hogy legyen valami tetszetős okuk arra, hogy engem elnyomhassanak". Itt a nyugalom fenntartására irányuló ugyanazon szeretet gátolta őt abban, hogy szabadon nyilatkozzék más olyan dolgokról, amelyek megmagyarázása vagy kellemetlen lett volna a kényes ínyűeknek, vagy gonosz megítéléseknek lett volna kitéve. Egyébként, hogy mily kevéssé tetszett a szent férfiúnak azon emberek gonoszsága, kik még ma sem szűnnek meg dühöngeni ellenünk, egy másik helyből világosan kitűnik. Miután ugyanis Servet istenkáromlásainak megcáfolásáért engem üdvözölt és kijelentette, hogy nekem az egyház úgy a jelenben,

(1) A fenti levélből.
(2) Ep. Calv. ed. Gen. p. 148. Laus. p. 306. Han. p. 341. Amst. 92.

474

mint a jövőben hálával tartozik és fog tartozni, s hogy ő az én meggyőződésemmel teljességgel egyetért, és hozzátette, hogy ezek a legnagyobb dolgok és s ezeket megismerni első sorban szükséges, végtére tréfásan teszi szavaihoz, azoknak haszontalan füllentéseiről szólva: "Ezeknek (1) a dolgoknak semmi közük sincs a kenyérimádáshoz". Wormsból írván pedig, azt panaszolja, hogy a szomszéd szászok, kik társaiul küldettek, miután egyházainknak kárhoztatását kinyilvánították, eltávoztak és hozzáteszi: "Most (2) odahaza diadalünnepet fognak tartani, mintha a kadmaei győzelmet ők nyerték volna meg". Egy másik levélben, beleunva ezek engesztelhetetlen őrjöngésébe és dühébe, nem titkolja, hogy szeretne velem lenni. (3)

Ezek az utóbbi dolgok egyáltalán nem tartoznak Staphylusra, aki a nyelve vakmerőségével pénzbeli üzletet csinál a római Antikrisztusnál, és ennek zsarnokságát hivatásszerűleg akarja megszilárdítani, s ezért gigászok módjára összekeveri az eget a földdel. Én azonban ezt a naplopót, kiben a hittől való elpártolás semmi szeméremérzetet sem hagyott, nem becsülöm annyira, hogy az ő átkainak visszaverésére sok fáradozást tartsak szükségesnek. Az a feltevés, amelyre ügyének egész lényegét alapítja, nyilván leleplezi minden vallás iránt érzett gonosz megvetését. Azt az egész tant ugyanis, amelyet mi vallunk, egyedül azon a címen akarja gyanússá tenni és azon oknál fogva kísérli meg rossz hírbe keverni, hogy amióta a pápaság sötétségei szétűzettek és az Isten örök igazsága ismét napfényre jött, sok tévelygés is támadt, amelyeket ő az evangélium újjászületésének tulajdonít. Mintha bizony így nem inkább a Krisztussal és az apostolokkal akarna pert kezdeni, mint mivelünk. Soha nem garázdálkodott az ördög oly erőszakosan, gyötörve az embereknek mind testét, mind lelkét, mint amikor a Krisztus égi és üdvöt hozó tudománya felragyogott. Azzal rágalmazza tehát Krisztust, hogy azért jött el, hogy azokat, kik előbb józanok voltak, ördöngösökké tegye. A tévelygéseknek hihetetlen áradata kezdett kevéssel az evangélium új kihirdetése után szétterjedni az egész világon. Hadd fecsegje Staphylus, a pápa bérenc szájhőse, hogy ez az evangéliumból eredt, mint kútfőből. Ha néhány könnyelmű és téveteg lelket megdöbbent is ezzel az

(1) A fent idézett levélből.
(2) A fennmaradt levelekben ez nem található fel.
(3) Ilyesvalami olvasható a fentebb idézett levelek egyikében.

475

oly silány rágalommal, azért bizonyára nem tántorodnak el azok, akiknek szívébe bevésődött Pál ezen intelme: "Szükség lenni hasonlásoknak is köztetek, hogy akik állhatatosak, azok megesmértessenek tiköztetek" (1Kor 11,19). S ennek a dolognak kiváló bizonysága ő, mivel az ő vadállati dühöngése, amelyről elég világos, hogy hűtelenségének igazságos büntetése, minden kegyes lelket megerősít az őszinte istenfélelemben. Ennek az aljas és teljességgel epikureus embernek nem más volna szándéka, mint az, hogy a mennyei tudomány iránt való tiszteletet teljesen kiirtsa mindenkinek a lelkéből. Sőt az ő törekvései arra irányulnak, hogy ne csak elcsenevészedjék minden vallás, hanem még a vallás iránt való minden gond és buzgóság is kiirtassék. Ennélfogva az ő istentelensége hiábavalósága folytán nemcsak magától omlik össze, hanem gyűlöletes is minden jó ember előtt a szerzőjével egyetemben. Eközben a gyűlölség hamis vádját, amelyet ránk akart tolni, könnyű visszafordítani az ő fejére. Sok gonosz tévelygés támadt ebben a negyven esztendőben és csírázott ki lépten-nyomon egyik a másik után: persze, mivel látta a Sátán, hogy mikor az evangélium fénylik, megsemmisülnek az ő szemfényvesztései, melyekkel oly sokáig elbűvölte a világot: ezért minden támadását összeszedte, minden hadi eszközét alkalmazásba vette s végtére az egész poklot felidézte, hogy vagy a Krisztus tudományát forgassa fel, vagy annak pályafutását megakassza. És ily módon nem kis mértékben bizonyult be az Istennek igazsága, mivel ezt a Sátán hazugságai oly erőszakosan támadták. Amikor tehát annyi istentelen dogma támadása szerez bizonyságot a mi tanításunk számára, akkor vajon mit ér el Staphylus azzal, hogy azt köpködéseivel elrútítja, hacsak esetleg az állhatatlan embereknél nem ér el valamelyes eredményt, kik önként óhajtoznak arra, hogy belőlük a jó és rossz között való minden megkülönböztető képesség kiirtassék?

Mindamellett azt kérdezem, hogy arról a sok tévelygésről, amelyek miatt, hogy minket megterheljen, olyan nagy zajt üt, vajon Luther előtt semmi említés sem történt? Hiszen ő maga sok olyat említ, amelyek mindjárt kezdetben megzavarták az egyházat. Ha az apostoloknak azt vetették volna a szemükre, hogy tőlük származnak mindazok a felekezetek, amelyek akkor hirtelen felbukkantak, vajon számukra semmi védekezés sem lett volna? Mindaz a védekezés pedig, amit nekik Staphylus megenged, bizonyára mivelünk is közös lesz. A mocskolódás megcáfolására pedig annyival könnyebb módunk lesz, mivel azok az őrjöngések, me-

476

lyekkel egykor megkísérelte a Sátán az evangélium fényét elhomályosítani, manapság nagyrészben hallgatnak. Legalább alig egy tizedrészük újult fel. Mivelhogy Staphylus magát áruba bocsátotta, vajon ha valaki többet fizetne neki, mint a pápa, nem gyalázná-é ennek kívánsága szerint a Krisztust azzal, hogy valahányszor az ő evangéliuma napfényre jó, mindannyiszor számtalan tévelygést von magával, vagy szül magából, mindazonáltal a helytelen és istentelen dogmák soha jobban meg nem zavarták a világot, mint annak első eljövetelekor? Ámde maga a Krisztus, Istennek örök igazsága, eléggé helytáll magáért a mi védelmünk nélkül is. Emellett azonban a rothadt vádaskodással szemben bőven elégséges az a megkülönböztetés, hogy helytelenül tulajdonítják a Krisztus szolgáinak mindazt a kovászt, amit az ő tiszta tanításukhoz a Sátán az ő szolgái által hozzákevert és ezért, ha erről az ügyről helyesen akarunk ítélni, mindig figyelnünk kell arra, hogy honnan veszi eredetét a tévelygés.

Amióta Luther bolygatni kezdte a pápaság kamarilláját, azóta sok csodálatos ember és vélemény állott elő hirtelen. Vajon a münzeriánusoknak, anabaptistáknak, az adamitáknak, a Steblereknek, a szombatosoknak, a clancularianusoknak micsoda rokon-vonásuk volt Lutherrel, hogy az ő tanítványai közé kell számítani őket? Vajon nyújtott-é őnekik valaha támogatást? Vajon elfogadta-é képtelen hazugságaikat? Ellenkezőleg: a tőle telhető hevességgel szállott szembe velük, hogy a ragály tovább ne terjedjen. Bölcsen észrevette azonnal azt is, hogy mily ártalmas dögvészek! S ez a disznó még azt röfögi, hogy azok a tévelygések, melyeket a mi munkánk sújtott le azalatt, míg az egész pápai klérus békésen nyugodott – mitőlünk származtak? Hogyha megkeményedett is a maga szemérmetlenségében, ezzel a silányságával ugyan még a gyermekeket sem fogja rászedni ezután úgy, hogy azonnal észre ne vegye mindenki, hogy azokért a bajokért, melyektől mi teljességgel idegenek vagyunk, hamisan és igazságtalanul vádol minket. Ha most már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy sem Luther, sem közülünk senki nem támogatta azokat, kik a fanatikus lélektől elragadtatva az istentelen és kárhozatos tévelygéseket elhintették, akkor, ha bennünket ezek istentelenségével vádolnak, ez éppen annyira méltányos dolog, mint amikor Pálnak Hermogenészért és Filétuszért kellett szenvednie, kik azt hánytorgatták, hogy a feltámadás már megtörtént, s így már semmi reménység sincs hátra (2Tim 2,17).

477

Azután miféle olyan tévedéseket sorol ő fel, amelyekből egész tanításunkra gyalázatot lehetne koholni? Hogy mily istentelenül hazudik mások ellen, arról beszélni fölöslegesnek tartom. Egy szektának általa koholt nevét rám alkalmazza. Azt tanítja ugyanis, hogy energisták azok, kik azt állítják, hogy az úrvacsorában csak a Krisztus testének ereje, nem pedig maga a teste van jelen. Mindamellett Melanchton Fülöpöt társul adja mellém, és mindkét dologra nézve a Westphal ellen írt könyveimet idézi tanúkul, melyekben az olvasók azt találják, hogy az úrvacsorában a mi lelkeink Krisztus valóságos testével tápláltatnak, mely érettünk keresztre feszíttetett, sőt hogy a lelki élet az ő testének a lényegéből árad belénk. Ha azt tanítom, hogy a Lélek titkos ereje folytán a Krisztus teste adatik nekünk ételül, vajon ezért tagadom-é, hogy úrvacsora a testnek közöltetése? Íme, minő undokságokkal tömi be a maga patrónusai száját!

Egy másik szörnyűséges nevet is gyártott, hogy a szennyfoltot rámégesse. Ugyanis bisakramentálisnak nevez engem. De ha azt akarja, hogy bűnnek tekintsék azon állításomat, hogy Krisztus csak két sákramentumot hagyott ránk, akkor elsősorban azt kellett volna bebizonyítania, hogy a hetes számnak – mint a pápisták mondják – Krisztus a szerzője. A pápisták hét sákramentumot erőszakolnak ránk. Én pedig csak kettőt találok olyat, amelyet a Krisztus parancsolt nekünk. Staphylusnak tehát vagy be kell bizonyítania, hogy a harmadik is és a többiek is a Krisztustól származnak, vagy engedje meg, hogy úgy vélekedjünk és beszéljünk, amint igaz; és ne bizakodjék abban, hogy dagályos szavaival eretnekekké tesz minket, kik az Isten fiának bizonyos és világos tekintélyére támaszkodunk. Az új manicheusok közé számlálja Luthert, Melanchthont, engem és sok mást. Azután, hogy a lajstrom még hosszabb legyen, megismétli újból a kálvinista manicheusokat és kálvinista markionitákat. Persze könnyű dolog ezeket a szidalmakat, mint az útjába eső köveket, ártatlan fejekhez hajigálni! Megjelöli azonban az okokat is, hogy miért hasonlít minket a manicheusokhoz, de ezeket részint valami kéjenctől, részint valami cinikus bohóctól vette. Mivel tehát ő a leghaszontalanabb koholmányokat böfögi ki, vajon mire való volna a magam tisztogatásával fáradni? Mindamellett kedvemre van az az ajánlat, melyet végül a szavaihoz függeszt: nevezetesen, hogy a versengést az Eleve-elrendelésről írt könyvem döntse el, mivel ebből könnyű lesz átlátni, hogy a vadszőlőből milyen bogáncsok (staphylusok) származnak.

478

Most áttérek Gallusra, vagy inkább Bagolyra, aki a maga hitvány csőrével azt hirdeti, hogy én az Ágostai Hitvallás megrontója vagyok, mivel tagadom, hogy az úrvacsorában mi a Krisztus teste és vére lényegének leszünk részeseivé. Ámde az én irataimban százszornál is többször fordul elő, hogy én a lényeg nevet nemcsak nem vetem el, hanem inkább őszintén és szívesen megvallom, hogy a lelki élet a Lélek megfoghatatlan ereje által a Krisztus testének lényegéből árad belénk. Mindenütt megengedem azt is, hogy mi a Krisztus testével és vérével lényegileg tápláltatunk – csak a térbeli összekeverésre vonatkozó durva hazugság maradjon távol. Hogyan áll tehát a dolog? Vajon mivel a kakasnak (gallo) kedve telt abban, hogy taréját ellenem emelje, annyira megdöbben-é a félelemtől mindenkinek elméje, hogy nem is ítél semmit? Én azonban, hogy nevetségessé ne váljak, most nem cáfolgatom az ő iratát, mely éppúgy elárulja szerzője ízetlenségét, mint buta vakmerősége a részegségét. E könyv bizonyára világosan hirdeti, hogy a szerzője mikor írta, nem volt eszénél.

De mit tegyek Heshusius Tilemannal, ki a gőgös és hangzatos szavak tömegével nagyszerűen fel lévén szerelve, abban bízik, hogy ajkának lehelletével porba dönti mindazt, ami támadását akadályozza? Jó emberek mondják, akik őt közelebbről ismerik, hogy őt más bizakodás is lelkesíti, mivel arra határozta el magát, hogy főképpen paradoxonokból és képtelen nézetekből szerez magának dicsőséget. Talán azért, mivel erre ragadja őt féktelen természete, vagy mivel látja, hogy mérsékelt tanítási móddal a dicsőségnek semmi foka sem marad meg számára, pedig hát egész az őrülésig lángol a nagyratöréstől. Könyvecskéjében kétségtelenül elárulja, hogy zavargó szellemű, megfontolatlanul vakmerő és büszke ember. Előszavából csak néhány pontot fogok érinteni, amelyek mintegy ízelítőt nyújtanak az olvasónak. Egészen úgy jár el, mint ahogy Ciceró beszéli, hogy korának ügyetlen szájaskodói szoktak cselekedni, hogy ti. valami tetszetős bevezetéssel, amelyet valami régi szónoklatból loptak, pályáztak az elismerésre. Így ez a derék író, miután az olvasók lelkét igyekezett megnyerni, az ő mesterétől, Melanchthontól szed össze megfelelő és takaros állításokat, hogy ezekkel behízelegje magát, vagy valami tekintélyre tegyen szert; éppen mintha a majom bíborba öltöznék, vagy a szamár leplezné magát az oroszlán bőrével. Szónokol a maga roppant szenvedéseiről, noha mindig épp oly biztonságban, mint fényűzésben élvezte a maga gyönyörűségeit. Hirdeti sokféle viszontagságait, pedig ő,

479

noha bő kincsei vannak félretéve otthon, s a maga munkáját mindig nagy összegekért bocsátotta áruba, mégis mindent egyedül fal fel. Igaz ugyan, hogy sok helyről, ahol nyugalmas fészket akart rakni, a saját nyughatatlansága miatt gyakran elűzték. Így pl. Goslarból, Rostockból, Heidelbergből, Brémából kiűzetvén, nemrégiben telepedett meg Magdeburgban. És száműzetéseit dicséretére kellene felróni, ha az igazság kitartó megvallásáért kényszerült volna otthonát gyakorta változtatni. De mivel mint kielégíthetetlen nagyravágyással eltelt, versengésekbe és viszályokba merült ember, borzasztó vadsága miatt volt mindenütt tűrhetetlen, nincs oka panaszkodni arról, hogy mások igazságtalansága gyötörte őt, aki súlyos kellemetlenséget szerzett egy derék embernek a maga esztelen viselkedésével. Közben azonban előrelátóan gondoskodik magáról, hogy bolyongásai kárára ne legyenek. Sőt a gazdagság még bátrabbá is teszi őt.

Azután felpanaszolja azt a roppant barbárságot, amely láthatólag fenyegeti. Mintha bizony volna valami nagyobb és kegyetlenebb barbárság, mint az, amelytől az ő és a hozzá hasonlók részéről kell félni. Hogy ne menjek messzebb bizonyítékért, vegyék egy kissé fontolóra az olvasók, mily kegyetlenül gúnyolja és marcangolja meg tanítóját, Melanchton Fülöpöt, akinek emlékezete iránt pedig szent tisztelettel tartozott volna. A nevét ugyan elhallgatja, de vajon kikre érti azt, hogy a mi tudományunkat helyeslik olyanok, kik tudományuknál és tekintélyüknél fogva az egyházban kitűnnek és a legkiválóbb teológusok? Mert ámbár hozzávetésekkel nem szabad eljárni, gáncsoló jelzőivel mégis mintegy ujjal mutat rá Fülöpre, úgyhogy látható, miszerint könyve megírásában kapva kapott az ő kisebbítésére szolgáló alkalmon. Jól van, a mesteréről nem beszélhetett nagyobb tisztelettel, mintha hűtlenséget és szentségtörést lobbant a szemére. Nem habozik ugyanis őt csalással vádolni, mivel kétértelmű szavakkal játszik azért, hogy mind a két pártnak kedvében járjon, és ezt a viszálykodást Theramenész (*) mesterségével próbálja elcsendesíteni. Súlyosabb az a vád, amely ezután következik, hogy ti. rútul beszennyezte magát a legveszedelmesebb bűnnel, mikor arra törekedett, hogy a hitvallás, amelynek az egyházban világolnia kell, kioltassék. Íme, a tanítvány kegyes hálája nemcsak az iránt, akitől mindazt tanulta, amit tud, hanem azon ember iránt is, ki az egész egyházzal szemben oly kiváló érdemeket szerzett!

Azután, hogy mily igazán veti szememre azt, hogy én ezt a vitát szőrszálhasogatásaimmal bonyolulttá tettem, az majd ki fog derülni az ügy tárgyalásából. De hogy epikureusi dogmának ne-

(*) Theramenész athéni államférfi a peloponnészoszi háború idején. Kálvin bizonyára azért utal rá, mert az athéniak végső vereségük előtt őt küldték a spártaiakkal alkudozni. [NF]

480

vezi azt, amellyel mi a szentvacsora misztériumát, épp oly vallásos tisztelettel, mint hasznosan magyarázzuk meg, vajon ez mi más, mint versengés a korhelyekkel és kerítőkkel az átkozódásban való rút szabadosságban? Epikureizmust keressen csak ő a maga erkölcseiben. A mi erkölcseink, az egyházért folytatott állandó munkálkodásunk, a veszedelmekben való kitartásunk, a kötelességteljesítésben való szorgalmunk, a Krisztus országának terjesztésében való fáradhatatlan buzgalmunk, a kegyesség tudományának védelmében való fedhetetlenségünk s végtére a mennyei élet fölötti elmélkedésben való komoly forgolódásunk kétségtelenül bizonyságot tesz arról, hogy mi az Isten gonosz megvetésétől igenis távol állunk: aminek bár ez a szájhős ne volna teljes tudatában. De ez emberről máris többet beszéltem, mint amennyit szándékoztam.

Mellőzvén tehát őt, szándékom az, hogy röviden megvitassam az ügyet, mivel vele alaposabban vitatkozni fölösleges volna. Mert ha némi fitogtatást árul is el, mindamellett bőbeszédűségével semmi mást nem szellőztet, mint Westphalnak régi hiábavalóságait és a hozzá hasonlóknak szószátyárkodásait. Isten mindenhatóságáról, az ő igéjével szemben tanúsítandó egyszerű hitről és az emberi értelem leigázásáról kitűnően szónokol, amint azt a jobbaktól tanulta, akinek sorában, úgy vélem, én is ott vagyok. Nem is kételkedem abban, hogy amily gyerekesen büszke a maga dicsőségére, még azt gondolja, hogy ő Melanchtont képviseli Lutherrel egyetemben, mivel az egyiktől szóvirágokat kölcsönöz ügyetlenül, a másiknak a hevességét pedig, mivel mint versenytárs felül nem múlhatja, bombasztokkal és zajongással pótolja. Hiszen nem is az Isten véghetetlen hatalmáról szól a mi vitánk, és hogy én az úrvacsora misztériumát nem emberi értelemmel mérem, hanem csodálattal szemlélem, azt minden iratom bizonyítja. Azok, akik manapság az igazság őszinte védelméért bátran harcolnak, engem mind szívesen befogadnak a társaságukba. Tényekkel bizonyítottam be, hogy a szentvacsora misztériumának tárgyalásánál nem veszem el Isten igéjétől a hitelességet, és ezért ha velem szemben Heshusius ezt hangoztatja, csak az ő rosszakaratának és hálátlanságának teszi tanúivá súlyos megbotránkozásukra az összes jó embereket. Ha őt eme csapongó és mintegy játszadozó ingerkedés helyett az ügy komoly megvitatására lehetne bírni, akkor a dolgot kevés szóval el lehetne intézni.

Azon állítására ugyanis, hogy csupán a fejedelmek nemtörődömsége az akadálya annak, hogy egy kegyes zsinat hivassék össze a viszályok lecsillapítása végett, én azt felelem, hogy bár ő

481

és a hozzá hasonló fúriák ne akadályoznák meg az egyetértés minden módját. És ezt kevéssel később ő maga sem titkolja, mikor azt állítja, hogy közöttünk semmiféle megvitatás elrendelése sem járna haszonnal. Miféle kegyes zsinat felelne meg hát az ő felfogásának, hacsak az nem, amelyen kétszáz, vagy körülbelül ennyi társa nem venne részt; jóllakottan, – hogy hitbuzgóságuk annál lángolóbb legyen –, s ezek a közöttük régtől divatos szokás szerint kijelentenék, hogy mi a pápistáknál rosszabbak és átkosabbak vagyunk? Az a hitvallás, amelyet ők követelnek, abban áll, hogy minden vizsgálatot mellőzve makacsul ragaszkodjunk ahhoz a hazugsághoz, ami nekik vaktában az eszükbe ötlött. Bár az ördög kétségtelenül borzasztó módon elbűvölte az ő elméjüket, mindamellett világosan kitűnik, hogy ők inkább büszkeségből, mint tévedésből támadják oly makacsul a mi tanításunkat.

De mivel azt állítja, hogy ő az egyháznak védelmezője, és hogy e csalékony álarccal megtévessze az egyszerű embereket, lépten-nyomon magának követeli mindazoknak közös jellegét, akik helyesen tanítanak, szeretném tudni, hogy vajon kiknek a megbízása folytán vállalta magára ezt a védelmet. Mindenütt ezt hangoztatja: mi így tanítunk; ez a mi véleményünk; így szólunk; ezt állítjuk. Olvassuk csak el azt a Farragó-t, amelyet Westphal halmozott össze, és abban csodálatos ellenmondás fog felötleni. És hogy messzebb ne menjünk példáért, Westphal vakmerően állítja, hogy Krisztus testét fogunkkal rágjuk, és a maga helyeslésével is megerősíti azt, ami Berengár visszavonó nyilatkozatában olvasható Gratianusnál. Ez Heshusiusnak nem tetszik, mert ő ugyan szájával akarja enni a Krisztus testét, de fogával mégsem akarja érinteni, és az evésnek ama durva módjait nagyon helyteleníti. Mindamellett a maga "állítjuk" (Asserimus) szavát oly nyomatékkal hangsúlyozza, mintha ő volna a mindenség gondnoka. És mégis: Jénának ez a jó növendéke szőrszálhasogatással, álbölcselkedéssel, sőt szemfényvesztésekkel vádol engemet ismételten, mintha az én beszédmódomban valami csavarás, vagy kétértelműség vagy akárminémű homályosság is volna. Mikor azt mondom, hogy a Krisztus teste és vére az úrvacsorában nekünk lényegileg ajánltatik fel és szolgáltatik ki, egyúttal leírom azt a módot is, melyen a Krisztusnak teste ránk nézve megelevenítő lesz, mivel Krisztus az ő Lelkének megfoghatatlan ereje által átönti belénk azt az életet, mely az ő tulajdona, hogy ő bennünk éljen, és az ő élete velünk közös legyen. Vajon kivel fogja Heshusius elhitetni, hogy ebben az oly világos beszéd-

482

ben valami álbölcsesség van, mikor egyrészről népszerűleg szólok, másrészt a tanult füleknek is eleget teszek? Hagyjon fel csak azokkal a haszontalan rágalmakkal, melyekkel az ügyet elhomályosítja: akkor maga a dolog menten el lesz döntve!

Miután Heshusius minden bombasztját kimerítette, az egész kérdés ezen a ponton fordul meg: Vajon elveszi-é a Krisztus testének lényegét a szent vacsorából az, aki tagadja, hogy magát a testet ennők szájunkkal? Nyíltan birokra kelek azzal az emberrel, aki azt állítja, hogy a Krisztus testének lényegében részesek csak akkor lehetünk, ha azt szájunkkal esszük. Heshusius ugyanis úgy beszél, hogy magát a testnek és vérnek a lényegét is szájjal kell venni. Én pedig a közöltetésnek módját minden kétértelműség nélkül úgy határozom meg, hogy Krisztus az ő véghetetlen és csudálatos hatalmával azt műveli, hogy vele ugyanazon életre forrjunk össze, és nemcsak hogy alkalmazza reánk az ő szenvedésének gyümölcsét, hanem valósággal a miénk lesz, hogy javait velünk közölje, s ezért minket egybeköt magával úgy, amint a tagok és a fő egy testet alkotnak. És ezt az egységet nem korlátozom az isteni lényegre, hanem azt állítom, hogy a testre és vérre is tartozik, mivel nem egyszerűen ez mondatott: "az én lelkem valóban étel, hanem az én testem" s nem egyszerűen ez mondatott: "az én istenségem valóban ital, hanem az az én vérem".

Azonfelül a testnek és a vérnek ezt a közöltetését nemcsak a közönséges természetre magyarázom, mivel Krisztus emberré lévén, a testvéri társaság jogánál fogva minket magával együtt az Isten fiaivá tett, hanem világosan azt állítom, hogy az a test, amelyet tőlünk vett, ránk nézve megelevenítő azért, hogy ránk nézve a lelki élet anyaga legyen. Szívesen elfogadom Augustinusnak ama nézetét, hogy amint Éva Ádám oldalbordájából teremtetett, úgy ránk nézve az életnek eredete és kezdete a Krisztus oldalából áradt. Mert ha a jegyet megkülönböztetem is a jelzett dologtól, azért mégsem tanítom azt, hogy az puszta és árnyszerű alakzat, hanem érthetőleg kijelentem, hogy a kenyér határozott záloga a Krisztus testével és vérével való közösségnek, amelyet kiábrázol, mivel Krisztus sem nem festő, sem nem színész, sem pedig valami Arkhimédész, aki az odavetett üres képpel csak a szemeket hizlalja, hanem valóban és tényleg nyújtja azt, amit a külső jelképpel ígér. S ebből kifolyólag megállapítom, hogy a kenyér, amelyet megtörünk, valóban a Krisztus testének közöltetése. Mivel pedig Krisztusnak az ő tagjaival való ezen összeköttetése az ő megfoghatatlan

483

erejétől függ, azért ezt a misztériumot, amelyről érzem és elismerem, hogy az én értelmem felfogásánál magasabb, nem szégyellem csudálni.

E helyen a mi szájhősünk háborogva kel ki ellenünk, és azt hangoztatja, hogy nagy szemérmetlenség és szentségtörő vakmerőség az Isten világos szavát megrontani, mivel ez mondatott: "Ez az én testem!" és úgy tenni, mintha valaki tagadná, hogy az Isten fia ember. Én pedig azt vetem ellene, hogy ilyenformán ő anthropomorphita, ha a szentségtörő vakmerőség vádját el akarja kerülni. Azt akarja ugyanis, hogy semminemű képtelenség se indítson minket arra, hogy az igékben csak egy szótagot is megváltoztassunk. Mivel tehát az Istennek a Szentírás nyilván lábat, kezet, szemet, fület, trónt és lába számára való zsámolyt tulajdonít, ebből az következik, hogy ő testi lény. Mivel Mária [Miriám] énekében (2Móz 15,3) harcias férfiúnak mondatik, tehát ezt a darabos szólásmódot nem lesz szabad valami jóravaló magyarázattal megenyhíteni. Bármennyire színészkedjék is hát Heshusius, ezen az erős és szilárd érven mégis meg kell törnie az ő fennhéjázásának! A szövetség ládája világosan a seregek Istenének neveztetik, éspedig oly komolysággal, hogy a próféta nyomatékosan felkiált (Zsolt 24,8): "Kicsoda ez a dicsőség királya? A Jehova ő, a seregek királya". E helyen nem mondjuk, hogy a próféta megfontolatlanul ad kifejezést olyasminek, ami az első tekintetre képtelenségnek látszik, amint ez a széltoló istentelenül fecsegi, hanem miután tisztelettel elfogadjuk azt, amit mond, éppoly kegyesen, mint alkalmasan úgy magyarázzuk, hogy az Isten neve át van vive a jelképre, mivel e jelképnek a dologgal és valósággal való összeköttetése elszakíthatatlan. Sőt, hogy ezt az általános szabályt minden sákramentumban megtartsuk, erre nemcsak az emberi értelem kényszerít, hanem a kegyesség érzülete és a Szentírás állandó használata is ezt diktálja. Senki sem oly tanulatlan, vagy oktalan, hogy ne tudná, miszerint a Szentlélek az összes sákramentumokban különleges szólásformával él a próféták és apostolok által. Akárki támasszon is e dologról vitát, azt vissza kell küldeni az elemi tanulmányokhoz. Jákób látta, hogy a Seregeknek Istene a létrán ül. Mózes látta őt úgy az égő csipkebokorban, mint a Hóreb hegyének lángjában. Ha makacsul ragaszkodunk a betűhöz, akkor hogyan láthatták ők az Istent, aki láthatatlan? Heshusius visszautasítja a kutatást, és más módot nem ajánl, minthogy szemeinket bezárván, Istent láthatónak és láthatatlannak is valljuk. Pedig magától szemükbe ötlik az a megoldás, amely egyrészt világos, másrészt a ke-

484

gyességgel megegyező, és végtére szükséges is, hogy ti. Istent sohasem látták olyannak, aminő, hanem ő a hívek felfogásához képest kézzelfogható jeleit adta az ő jelenlétének.

Így pedig a legkevésbé sincs kizárva az isteni lényeg jelenléte, mikor az Isten neve metonimikusan alkalmaztatik a jelképre, amellyel Isten valóban és nemcsak képletesen, hanem lényegileg jelenti meg önmagát. A lélek galambnak neveztetik (Mt 3,16); vajon olyan tulajdonképpeni értelemben-é, mint ahogyan Krisztus egyebütt az Istent mondja Léleknek (Ján 4,24). Bizonyára kézzelfogható különbség mutatkozik, mert bár a Szentlélek valósággal és lényegileg volt is akkor jelen, mégis úgy erejének, mint lényegének jelenlétét látható jelképpel tette szemlélhetővé. Hogy pedig Heshusius mily semmirekellő módon vádol minket azzal, hogy mi szimbolikus testet koholunk, kiviláglik abból, hogy senki becsületesen nem következtet úgy, hogy a Krisztus keresztségében szimbolikus lélek volt szemlélhető, mivel a Lélek ott valóban a galamb jelképében, vagy külalakjában jelent meg. Megvalljuk tehát, hogy mi az úrvacsorában ugyanazt a testet esszük, amely keresztrefeszíttetett, ámbár ami a kenyeret illeti, a kifejezés metonimikus, úgy, hogy valóban azt lehetne mondani, hogy a kenyér szimbolikusan valódi teste a Krisztusnak, amelynek feláldozása által békéltünk meg az Istennel. De ha van is némi eltérés ezekben a szavakban: a kenyér a testnek jegye, vagy alakja, vagy szimbóluma, másrészt: a kenyér jelzi a testet, vagy metaforikus, vagy metonimikus, vagy szinekdochikus elnevezése annak, azért a dolog lényegében mégis a legjobb megegyezésben vannak, úgyhogy Westphal és Heshusius rútul füllentenek, mikor a kákán is csomót keresnek.

És ez a komédiás kevéssel később újra megtámad azzal, hogy bárminő is a szavakban való különbség, mi mindazáltal valamennyien teljesen azonos nézeten vagyunk, és csak egyedül én csalom meg burkolt szavaimmal az egyszerű embereket. De hát hol vannak azok a burkolt szavak, amelyeket visszautasítván, engem csaláson akar csípni, hacsak esetleg a maga ékesszólásából nem hoz elő valami újfajta világosságot, hogy ebből jobban kinyilvánuljon az, amiről azt hánytorgatja, hogy az én előadásomban bonyolult. Eközben egyúttal mindnyájunkat méltatlanul meggyanúsít, mintha azt tanítanók, hogy a kenyér a távollevő testnek a jegye, mintha bizony már régen nem figyelmeztettem volna az olvasókat érthetőleg a kettős távollétre, hogy tudják, miszerint a Krisztus teste helyileg ugyan távol van, de mi lelki részesedés

485

által élvezzük, mivel az ő isteni ereje minden távolságot felülmúl. Ebből bebizonyul, hogy nem a jelenlétről, nem is a lényegi evésről, hanem csupán a kettőnek a módjáról folyik a küzdelem, mivel mi sem a helyi jelenlétet nem engedjük meg, sem azt a durva, vagy inkább állati evést, amelyről Heshusius szóról-szóra így fecseg: "Krisztus, ami emberi természetét illeti, testének és vérének lényegével van jelen a földön úgy, hogy nemcsak a szentek eszik őt hittel, hanem szájjal a hitetlenek is eszik őt testileg hit nélkül."

Hogy a képtelenségeket még ne érintsem, hol van a próbakő: ti. az Isten világos beszéde? Ebben a barbárságban bizonyára nem található fel. Mindamellett lássuk azt a magyarázatot, amely bizakodása szerint elegendő lesz a kálvinisták szájának betömésére: bár ez olyan ízetlen, hogy még sok embernek kinyitja a száját az ellenmondásra. Tisztázza önmagát és a vele egy párton levő egyházakat, amelyeknek azt hazudja, hogy mi az átlényegülésre vonatkozó tévelyt vetettük a szemükre. Mert ha sok közös vonásuk van is a pápistákkal, azért még mi nem keverjük össze mindkettőjüket minden kivétel nélkül. Sőt inkább már régebben kimutattam, hogy a pápisták a maguk lázálmaiban valamivel szerényebbek és józanabbak. De mit is csinál ő? Mivel azok a szavak a természet rendjének ellenére egybe vannak kapcsolva, azt a mondást (to rhton), hogy a kenyér tulajdonképpen test, helyesen védelmezik. Hogy tehát a szavak a dolognak megfeleljenek, szükséges, hogy a természet rendjével ellenkezzenek.

Aztán a különböző szólásformákat menti, mikor azt mondják, hogy a test a kenyér alatt, vagy a kenyérrel van. De kivel fogja elhitetni, hogy a kenyér alatt van, ha csak annyiban nem, amennyiben a kenyér jegy? Kivel hiteti el azt is, hogy nem kell imádni a kenyeret, amely tulajdonképpen a Krisztus? Mert azt mondja, hogy azok a szólásmódok, amelyek szerint a test a kenyérben vagy a kenyér alatt van, nem a tulajdonképpeni értelemben veendők, mivel a lényegi szó a maga tulajdonképpeni és igazi jelentését a kenyérnek és Krisztusnak egyesülésében nyeri el. Hiába cáfolja tehát a következményt: a test a kenyérben van, akkor a kenyér imádandó – mert hisz ez éppen a saját koponyájának a találmánya. Mi ugyanis mindig így okoskodtunk: Ha Krisztus a kenyérben van, akkor a kenyér alatt kell imádni őt. Most pedig sokkal inkább szabad így okoskodnunk: A kenyeret imádni kell, ha valóban és tulajdonképpeni értelemben a Krisztus.

486

Azt gondolja ugyan, hogy kisiklik a kezeinkből, ha azt mondja, hogy ez nem lényegi egyesülés. Ámde ki fogja megengedni száz, vagy ezer Heshusiusnak is azt a jogot, hogy az imádást olyan bilincsekbe verjék, aminőkbe jónak látják? Bizonyára egy józan embernek a lelkiismerete sem fog megnyugodni abban a haszontalan fecsegésben, hogy a kenyeret és a bort, ámbár valósággal a Krisztus, mégsem kell imádni, mivel nem egy lényeg (hypostasis). Menten szembeötlik ugyanis az a kifogás, hogy a két dolog teljesen ugyanaz, ha egyiket a másikról lényegileg hirdetik. Mert Krisztus igéi nem is azt tanítják, hogy a kenyérrel mi történik, hanem, ha hiszünk Heshusiusnak és az ő társainak, akkor világosan és minden kétséget kizárólag állíttatik, hogy a kenyér a Krisztus teste és ezért maga a Krisztus. Sőt a kenyérről többet állítanak, mint amennyit Krisztus emberi természetéről állítani szabad volna. Pedig mily szörnyű dolog az, hogy több tiszteletet mutatnak a kenyérrel, mint a Krisztus szent testével szemben? S ehhez a dologhoz nem fog jól illeni az, amit követelnek, hogy a kenyérre nézve fogadjuk el, hogy tudniillik az tulajdonképpen a Krisztus. Mert bár tagadja, hogy ő a kettő közösségét (metousia) koholná, mindazáltal mindig kicsikarom tőle ezt: Ha a kenyér tulajdonképpeni értelemben test, akkor egy és ugyanaz a testtel. Az azonban, hogy elfogadja Irenaeus nézetét, hogy az úrvacsorában két különböző dolog van, egy földi és egy mennyei, nevezetesen a kenyér és a test, nem látom, hogyan egyezik meg azzal a koholt azonossággal, amelyet ha szóval nem is fejez ki, valóságban mégis ránk erőszakol, mivel csak ugyanarról a dologról mondható el: Ez ez, vagy: ez az.

Ugyanez az eset forog fenn a térbeli bezárással is, amelyet Heshusius színleg visszautasít, mivel Krisztust tér nem foghatja be és egyszerre több helyen is lehet. Hogy ettől a gyanútól magát tisztázza, azt mondja a kenyér nemcsak tulajdonképpeni értelemben, valósággal és igazán, hanem határozottan is test. Ha azt válaszolom, hogy csudálkozom azon, mit akarnak jelenteni ezek az egymással ellentétes szörnyállítások, akkor menten Aiász pajzsaként szegi ellenem azt, amelyhez a maga kedves társaival együtt már hozzá van szokva, ti. hogy az értelem ellensége a hitnek. S ezt én szívesen elfogadom, ha ő értelmes állat. [!]

De bár az értelemnek három fokozatát kell megfigyelni, ő vakmerő esztelenséggel egy ugrással átrepüli valamennyit. Velünk természettől fogva született az értelem, melyet nem lehet Isten

487

sérelme nélkül kárhoztatni. De ennek megvannak a maga határai, amelyeket ha átlép, menten megsemmisül. Ennek a dolognak szomorú bizonysága Ádám bukása. A másik értelem bűnös, különösen a megromlott természetben, mikor a halandó ember az isteni dolgokat, amelyeket tisztelettel kellett volna fogadnia, a maga ítéletének akarja alávetni. Az észnek ez az értelme részegség, vagy valami édes őrület, mely a hit iránt való engedelmességgel örök harcban áll, mivel nekünk magunk előtt balgáknak kell lennünk, hogy az Isten előtt bölcsek kezdjünk lenni. A mennyei misztériumoktól tehát távozzék ez az értelem, amely merő ostobaság. Ha pedig a nagyralátás is a társaságába szegődik, egész az őrültségig fokozódik. A harmadik értelem pedig az, melyet az Isten Lelke s a Szentírás is diktál nekünk. Heshusius azonban minden megkülönböztetést elvetvén, az emberi értelem ürügye alatt nyugodtan kárhoztatja mindazt, ami az ő eszének tébolyult álmodozásával ellenkezik.

Szemünkre lobbantja, hogy mi nagyobb tekintettel vagyunk a magunk értelmére, mint az Isten igéjére. Hát ha a mi értelmünk mind olyan, mely az Isten igéjéből vétetett és azon alapul, mutassa ki, hogy mi az Isten misztériumaiban világias módon bölcselkedünk, hogy a mennyeknek országát a magunk érzéklésével mérjük, hogy a Szentlélek kijelentéseit a test ítélete alá vetjük, és semmit mást nem ismerünk el, csak azt, ami okosságunk tetszését megnyeri! A dolog azonban egészen másként áll! Hiszen az emberi értelemmel mi ellenkezik jobban, mint az, hogy a teremtésnél fogva halhatatlan lelkek a halandó testtől vegyék az életet? S mi ezt állítjuk. A földi okossággal mit lehet kevésbé összeegyeztetni, mint azt, hogy Krisztus teste a maga éltető erejét a mennyből árasztja mihozzánk? A mi érzésünkkel mi ellenkezik jobban, mint az, hogy a romlandó és elenyésző kenyér a lelki életnek kétségtelen záloga? Mi áll messzebb a filozófiától, mint az, hogy az Isten fia, aki emberi természete szerint az égben van, akként lakozik bennünk, hogy mindaz, amit neki az Atya adott, közös mi velünk, sőt hogy a halhatatlanság, mellyel az ő teste megajándékoztatott, a mienk? Mindezt mi világosan tanítjuk, míg Heshusius csak azt a lázálmát sürgeti, hogy Krisztus testét a hitetlenek is eszik ugyan, de az rájuk nézve mégsem éltető. Ha ő azt hiszi, hogy a filozófián kívül semmi értelem sincs, tanuljon ebből a rövid szillogizmusból:
Mindaz, aki nem veszi figyelembe a jegy és a jelzett dolog között való hasonlóságot, tisztátalan, hasítatlan körmű állat.

488

Aki azt állítja, hogy a kenyér valóban és tulajdonképpeni értelemben a Krisztus teste, az a jegy és a jelzett dolog között való hasonlatosságot felforgatja:
Tehát aki azt állítja, hogy a kenyér tulajdonképpeni értelemben test, hasítatlan körmű, tisztátalan állat. (*)

És ebből a szillogizmusból tudja meg, hogy ha bölcsészet egyáltalán nincs is a világon, azért ő mégis tisztátalan állat. Ámde az értelemnek ezzel a válogatás nélkül való kárhoztatásával kétségtelenül szabadosságot akart magának szerezni a sötétségben, hogy érvényes legyen ez a következtetés: "mikor említés tétetik a keresztrefeszítésről és azokról a jótéteményekről, amelyeket a Krisztus élő és lényegi teste nyújt, akkor nem érthető a szimbolikus, tipikus, vagy allegorikus test. Tehát Krisztus eme szavai: "Ez az én testem, ez az én vérem," nem szimbolikusan, vagy metonimikusan, hanem lényegileg értendők." – Mintha bizony nem látnák még az elemi iskolás gyermekek is, hogy a szimbólum szó a kenyérre vonatkozik, nem pedig a testre, és a metonímia nem a test lényegében van, hanem a szavak összefűzésében. És mégis úgy ujjong itt, mint valami olimpiai győző. Azt parancsolja, hogy szellemünk minden erejét ide irányítsuk. Én pedig ezt a nagy ízetlenséget még arra se méltatom, hogy tréfálkozva cáfoljam meg. Mert mikor azt mondja, hogy mi megfutunk, és magát mégis arra ösztökéli, hogy helytálljon, már ebben az eljárásában is kézzelfogható ellentmondás mutatkozik. Megvallja ugyanis, hogy a mi felfogásunk szerint Krisztus testének a lényege akkor adatik, mikor Krisztus hit által egészen a mienk. Jó, hogy ez az öklelődző ökör ártalom nélkül döföli a levegőt, úgyhogy nem kell tőle óvakodni. Vajon kérlek, meghátrálás-é az, mikor oly világosan leleplezzük az allegorikus testre vonatkozó rágalmat? Ő azonban, mint a nyavalyatörős, észretérvén új akcióba kezd a távollétről: mivel persze az az ajándékozás, amelyről mi szólunk, semmivel sem ér többet, mint ha valakinek olyan földet adnának, amely tőle messze fekszik. – Hát a Szentlélek összehasonlíthatatlan erejét annyira egy fokra meri tenni az élettelen dolgokkal, hogy a földből elérhető haszon ugyanannyit ér, mint az Isten fiával való egyesülés azért, hogy az ő testéből és véréből élet áradjon a mi lelkeinkbe? Legalább e részben nagyon is durva földműves ő. Tegyük hozzá még azon hazugságát, mely szerint mi a Krisztus igéit úgy magyarázzuk, mintha távollevő dologra vonatkoznának, mikor a kelleténél is ismeretesebb dolog, hogy mi a távollétet a térre és a szemléletre korlátozzuk.

(*) Az egyházatyák körében dívó allegorikus értelmezést veszi át Kálvin, amely a tiszta állatok Mózesnél található ismérvét próbálta megmagyarázni. Eszerint a kérődzés a megismert igazságon való elmélkedést jelenti, a hasított köröm pedig a világtól való elszakadást, illetve a helyes megkülönböztetésre való képességet. [NF]

489

Egyébként bár Krisztus az ő testét nem úgy állítja is szemünk elé, mint jelenlevő dolgot s nem úgy, mintha helyét megváltoztatva leszállana a mennyei dicsőségből, azért mégis tagadjuk, hogy ez a távolság akadálya volna annak, hogy velünk összeköttessék.

Meg kell továbbá figyelni, hogy a jelenlétnek minő fajtáját követeli Heshusius. Kezdetben azt mondhatnók, hogy ő józan s rendes elméjű ember. Azt vallja, hogy Krisztus mindenütt jelen van a tulajdonságok közlése (communicatio idiomatum) által, amint ezt az atyák tanították; s ezért a Krisztus teste nincs mindenütt jelen, hanem ez valósággal az isteni természettel való egyesülése folytán tulajdoníttatik általában az ő egész személyiségének. Ez teljességgel a mi tanításunk annyira, hogy úgy tűnhetik fel a dolog, hogy a maga nézetének elleplezésével akar kegybe jutni előttünk. Azt is elfogadjuk minden nehézség nélkül, amit hozzátesz, hogy ti. nem lehet kinyomozni, hogy Krisztus teste mi módon van a mennynek bizonyos helyén, a mennyek felett, és Krisztus személye mégis jelen van mindenütt, és az Atyáéval egyenlő hatalommal uralkodik. Sőt az egész világ tudja, mily erőszakosan támadtak engem az ő társai valamennyien ennek a tannak védelmezése miatt. És hogy ezt még kézzelfoghatóbban fejezzem ki, azt az iskolákban használt mondást alkalmaztam, hogy az egész Krisztus mindenütt jelen van, de nem egészen (totus ubique, sed non totum), nevezetesen mivel közbenjárói személyében teljesen betölti az eget és a földet, ámbár testileg a mennyben van, hol az ő emberi természete számára otthont választott, míg el nem jő az ítéletre. Mi akadálya van tehát annak, hogy eme világos megkülönböztetést megtéve egymás között megegyezzünk? Az, hogy Heshusius menten elfordítja azt, amit mondott, hogy ti. Krisztus azon ígérete, miszerint ő a földön lesz, nem zárja ki az emberi természetet. És kevéssel később ezt mondja: "Krisztus a különböző helyekre szétszórt egyházban jelen van, mégpedig nemcsak isteni, hanem emberi természetére nézve is." Harmadszor még világosabban tagadja, hogy valami képtelenség volna abban az állításban, hogy Krisztus emberi természete tekintetében különböző helyeken legyen, ott, ahol csak akar. És azt a természettani alapigazságot, amelyet megemlít, hogy ti. egy test különböző helyeken nem lehet, durván visszautasítja. Mi világosabb most már, mint hogy Krisztus testét végtelennek képzeli, és a szörnyű mindenütt való jelenvalóságot állítja? Még csak az előbb vallotta, hogy Krisztus teste egy meghatározott helyen van a mennyben, s most azt mondja, hogy különböző helye-

490

ken van; s ez nem egyéb, mint a Krisztus testének a marcangolása, mivel elméjét nem akarja őhozzá, a magasba emelni.

Azt veti ellenünk, hogy István nem ragadtatott az összes egek fölé, hogy Krisztust lássa. Mintha nem cáfoltam volna meg már ezelőtt elégszer ezt a fecsegést. Amint ti. nem ismerte meg Krisztust az a két tanítvány, akikkel meghitt módon ült együtt ugyanazon asztalnál (éspedig nem valami átváltozás miatt, hanem mivel szemeik "visszatartóztattatának", úgy viszont Istvánnak olyan szem adatott, amely egészen odáig ellátott. Bizonyára nem hiába beszéli Lukács, hogy szemeit a mennybe függeszté (Csel 7,53), hogy lássa az Istennek dicsőségét. S bizonyára nem hiába tanúsítja maga István sem, hogy előtte az egek megnyilatkoztak, hogy lássa a Krisztust az Atya jobbja felől állani (Uo. 56. v). Ebből, ha nem csalódom, eléggé kiderül, hogy mily helytelenül kívánja őt Heshusius a földre lehúzni. Éppen ily okosan állítja, miszerint Krisztus azért volt a földön, hogy magát Pálnak megmutassa. Mintha bizony ismeretlen volna Pálnak a harmadik ég fölé való ragadtatása (2Kor 12,2), amelyet oly nagyszerűen hirdet. Mit szól ehhez Heshusius? Az ő szavai ezek: "Minden egek fölé, ahova az Istennek fia felment, Pál nem vitethetett." Semmit sem teszek hozzá, legfeljebb azt, hogy le kellene köpni azt az embert, aki mikor Pál magáról beszél, az ő szavahihetőségét tagadni merészli. De mivel Krisztus világosan ajánlja fel a kenyérben az ő testét és a borban az ő vérét, azért meg kell zabolázni a fennhéjázást és a kíváncsiságot (mondja Heshusius). Elismerem, de ebből nem következik az, hogy a szemünket a nap fénye előtt bezárjuk. Sőt inkább, ha a misztérium méltó a megfontolásra, akkor illő dolog figyelemmel lennünk arra, hogy Krisztus az ő testét és vérét miképpen adja ételül és italul. Mert ha az egész Krisztus a kenyérben van, sőt a kenyér maga a Krisztus, akkor bizonyára a valóságnak még megfelelőbben mondhatjuk, hogy Krisztus nem más, mint a saját teste, amitől a kegyes érzés épp úgy visszaborzad, mint az általános felfogás. Ha nem restellnők a magasba emelni szívünket, akkor a Krisztussal a maga egészében éppúgy tápláltatnánk, mint ahogy tápláltatunk kifejezetten az ő testével és vérével. És bizonyára, mikor Krisztus arra hívogat minket, hogy az ő testét együk és az ő vérét igyuk, akkor őt nem kell lehozni az égből, vagy arra kényszeríteni, hogy nyilván jelenjék meg több helyen azért, hogy mintegy maga adja az ő testét és vérét szánkba, mivel bőségesen elégnek kell lennie az ő vele való

491

összeköttetésük szent kötelékeinek, mikor a Szentlélek titkos ereje folytán, vele egy testbe forrunk össze. Ekként egy nézeten vagyok Augustinusszal, hogy a kenyérben azt vesszük, ami a kereszten függött. Mindamellett Heshusiusnak és a hozzá hasonlóknak lázálmától, hogy ti. nem vesszük őt, hacsak testi szánkba nem visszük be, teljességgel iszonyodom. Mert az a közösség sem követeli a helyi jelenlétet, amelyről Pál prédikál, hacsak esetleg Pál, mikor azt tanítja, hogy mi a Krisztus közösségére hívattunk el (1Kor 1,9), vagy semmis dologról beszél így, vagy Krisztust helyileg állítja mindenüvé, ahol az evangélium prédikáltatik.

S tűrhetetlen ennek az embernek azon istentelen fecsegése, hogy én a közösség szót csupán arra az összeköttetésre korlátozom, amelyben mi a Krisztussal állunk, tekintettel az ő jótéteményeiben való részesedésre. Mielőtt azonban ezt az állítást alaposan megcáfolnám, meg kell vizsgálnunk, hogy mily éleselméjűleg tréfál ő meg minket. Mikor Pál azt mondja, hogy akik az áldozatból esznek, az oltárból részesülnek (1Kor 9,13), ennek okául ez a jó magyarázó ezt hozza fel: "Mivel ti. mindegyik az oltárról veszi a maga részét," és ebből arra következtet, hogy az én értelmezésem hamis. Persze az az értelmezés, melyet az ő zavaros agyában koholt össze; mert én nemcsak a Krisztus halála gyümölcsének, hanem az ő üdvösségünkre felajánlott testének közöltetését is állítom. Ámde ő ezt az értelmezést is elutasítja, amelyet, mintegy eltérőt cáfol meg, mivel [az] kizárja a Krisztusnak az úrvacsorában való jelenlétét. Itt tartsák figyelmesen szemmel az olvasók, hogy minémű jelenlétet képzel az, aki oly megátalkodottan ragaszkodik ahhoz, hogy ama közösséget, amelyben Keresztelő János állott a Krisztussal, majdnem semminek tartja, csak hogy elérhesse azt, hogy Júdás lenyelte a Krisztus testét. De azt kérdezem ettől a tisztelendő tudóstól, hogy ha az oltárnak részesei azok, akik az áldozatot részekre osztják, akkor miképpen mentegeti magát a mészárlástól, mikor a részeket mindenkinek kiosztja? Ha azt a kifogást teszi, hogy neki más volt a felfogása, akkor javítsa ki a szavait. Ebből a várból, hogy ti. én az úrvacsorában semmi mást nem hagyok meg, csak mintegy távollevő dologra formált jogot, bizonyára kiűzetett, pedig minden védekezését erre alapította, mivel én mindenütt azt állítom, hogy a Szentlélek ereje folytán mint jelenlevő szolgáltattatik ki az a dolog, amely térbelileg távol van. De ha el nem fogadom azt a barbár evést, amely által Krisztust szájával akarja falni, akkor

492

engesztelhetetlen dühében, mindig szidalmazni fog. Szóval ugyan tagadja, hogy ő a jelenlét módját kutatja, és mégis oly követelőleg, mint képtelenül sürgeti azt a szörnyűséget, amelyet elképzelt magának, hogy ti. Krisztus testét szájjal testileg esszük. Ezek ugyanis az ő saját szavai. Majd ismét: "Azt állítjuk, hogy mi a Krisztus testének nemcsak hit által leszünk részeseivé, hanem lényegileg, vagy testileg a szánk által is magunkba vesszük a Krisztust, és így tanúsítjuk, hogy hitelt adunk Pál és az evangélisták szavainak".

De ugyanígy mi is elvetjük mindazoknak vélekedését, akik tagadják, hogy Krisztus az úrvacsorában jelen volna. íme végtére is minemű jelenlét miatt civódik velünk! Persze olyan miatt, aminót ő maga és a hozzá hasonló tébolyodottak álmodnak maguknak. De minő szemtelenség az ily durva lázálmok leplezésére Pál és az evangélisták nevét használni? Vajon az ő tanúságukkal miként fogja bebizonyítani, hogy szánkkal testileg is, meg magunkba is vesszük a Krisztus testét? Egy helyen azt vallotta, hogy a Krisztus testét fogainkkal nem rágjuk és ínyünkkel nem érintjük. Az ínynek, vagy a toroknak érintésétől miért döbben vissza, ha egyszer azt meri állítani, hogy azt gyomrunkkal megemésztjük? Mert mit is jelent az a kifejezés, hogy magunkba? Hová vesszük a Krisztusnak testét, amikor szánkon átment? A szájból ugyanis, ha nem csalódom, testileg a gyomorba és a belekbe jut. Ha azt mondaná, hogy e durvább szavakkal őt rágalmazva gyűlölséget támasztunk ellene, akkor azt szeretném tudni, miben különbözik ez a két állítás: "Amit szánkkal veszünk, az testileg a bensőnkbe jut", és: "Átmegy a gyomrunkba és a beleinkbe"? Tartsák ezentúl jól emlékezetükben az olvasók, és emlékezzenek jól vissza arra, hogy valahányszor Heshusius engem azzal vádol, hogy én tagadom a Krisztusnak az úrvacsorában való jelenlétét, akkor ő nem mást gáncsol, mint azt, hogy előttem képtelenségnek látszik az az állítás, hogy a Krisztust szájjal faljuk azért, hogy testileg a hasunkba szálljon alá. És mégis arról panaszkodik, hogy én kétértelmű szavakkal játszadozom. Mintha bizony nem az én világos előadásom hozná dühbe őt a társaival együtt. Mert micsoda kétértelműséget fog reám bizonyítani? Bevallja, hogy én a Krisztus testének valódi és lényegi evését s vérének az ivását is állítom; de [szerinte] ha valaki az én felfogásomat átlátja, akkor észreveszi, hogy én az érdemnek, a gyümölcsnek, a hatásnak, a mennyből áradó erőnek és hatalomnak vételéről

493

beszélek. Itt pedig nem tükörben, hanem nyilván kitetszik az ő rosszakaratú ízetlensége, mikor az erőt és hatalmat összekeveri az érdemmel és gyümölccsel. Ki szokott ugyanis úgy beszélni, hogy az érdem az égből árad? Mert ha volna benne egy csepp őszinteség, akkor az én számból, vagy irataimból így idézett volna: "Hogy nekünk a Krisztus testével lényegi közösségünk legyen, erre nem szükséges, hogy ő a helyét megváltoztassa, mivel a Szentlélek titkos ereje folytán árasztja ő belénk életét a mennyből; sem a térbeli távolság nem akadály abban, hogy Krisztus bennünk lakozzék, és mi ővele egyek legyünk, mivel a Lélek hathatós volta felette áll minden természeti akadálynak." Valamivel később ugyanis látjuk majd, hogy mily rút ellentmondásba jut önmagával, mikor eme szavaimat idézi: "A Krisztus jótéteményei nem tartoznak ránk addig, amíg ő maga a miénk nem lett." Menjen most már és az érdem szóval homályosítsa el annak a közöltetésnek tiszta fényét, amelyet én tanítok. Azt a kifogást teszi ő, hogy ha Krisztus teste a mennyben van, akkor az úrvacsorában nincs más, mint csak a jelképek. Mintha bizony az úrvacsora az Isten igaz tisztelőire nézve nem mennyei cselekmény, vagy mintegy szekér volna, hogy ezen a világ fölé emelkedjenek. De mit törődik ezzel Heshusius, aki nemcsak megmarad a földön, hanem csőrét, amennyire lehet, bele is dugja a mocsárba? Pál azt tanítja, hogy mi a keresztségben felöltözzük a Krisztust (Gal 3,27); milyen éleselméjűleg fog Heshusius úgy okoskodni, hogy ez nem történhetik meg, ha Krisztus az égben marad? Ámde Pálnak, mikor így szól, sohasem jut eszébe az, hogy Krisztust lehozza az égből, mivel tudta, hogy ő más módon van velünk összeköttetésben, és hogy az ő vére a mi lelkeink lemosására épp úgy jelen van, mint ahogy jelen van a víz a testünk lemosására. Ha azt a kifogást teszi, hogy más dolog megenni, mint felölteni, akkor én erre azt válaszolom, hogy nem csekélyebb dolog, ha ránk öltözetet adnak, mint hogyha ételt veszünk magunkba. Ennek az embernek egyfelől a tudatlansága, másfelől a rosszakarata kétségkívül bebizonyul abból az egy dologból, hogy semmi más jelenlétet nem enged meg, csak a térbelit. Ámbár tagadja, hogy ez a jelenlét fizikai volna, és erről fecseg is, mindamellett a Krisztus testét mindenüvé odateszi, ahol csak a kenyér van, és ezért azt állítja, hogy egyszerre több helyen is van. Ha már nem habozik ezt a kifejezést használni, akkor miért ne lehetne térbelinek nevezni azt a jelenlétet, amelyet ránk kényszerít?

494

Ugyanilyen sütetű azon állítása is, hogy nem igazán vesszük testet, ha szimbolikusan vesszük. Mintha bizony a szimbólummal kizárnók a dolog kiszolgáltatását! Végtére azt mondja, hogy szemfényvesztés az, ha nem kettős evés, ti. a lelki és testi evés mellett foglalnak állást. Hogy azokat a bizonyságokat, melyek a lelki evésre vonatkoznak, mily tudatlanul és gonoszul csavarja el, annak elmondásától most eltekintek, mivel ezzel még a gyermekek előtt is nevetségessé teszi magát. A dolog lényegét illetőleg, ha hibás az a felosztás, amelynek tagjai egymással egybeesnek (amit a gyermekeknek az első elemi ismeretek között is tanítanak), akkor ennek a hibának bűnét hogyan fogja elkerülni? Mert ha van olyan evés is, amely nem lelki, akkor ebből az következik majd, hogy az úrvacsora misztériumában a lélek éppen nem munkálkodik. Így természetszerűleg nevezhető majd Krisztus testének, éppúgy, mint mulandó és romlandó ételnek; s ezután az örök üdvösségnek ez a fő záloga nélkülözni fogja a lelket. Ha ezt a keményhomlokú vadállatot még ez sem indítja meg, akkor azt kérdezem, vajon az úrvacsorával való élésen kívül nincsen semmi más evés, mint csak a lelki, mely szerinte a testi evéssel ellentétben áll? Ámde ő nyíltan erősíti, hogy ez nem más, mint a hit, amellyel a Krisztus halálának jótéteményeit magunkra alkalmazzuk. Mi lesz tehát Pál azon mondásával, hogy mi a Krisztus testéből való test és az ő csontjából való csont vagyunk? (Ef 5,30) Hová fog tűnni ez a felkiáltás: "Nagy titok ez"? (32. v.) Mert ha az érdem alkalmazásától eltekintve semmi sem hagyatik meg a híveknek az úrvacsorával való jelen élésen kívül, akkor a fő mindig el lesz választva a maga tagjaitól, legfeljebb csak abban a pillanatban nem, melyben a kenyér a szájba és a torokba bocsáttatik. Vegyük hozzá, hogy a Krisztussal való közösség (Pál tanúsága szerint 1Kor 1,9) éppúgy gyümölcse az evangéliumnak, mint az úrvacsorának. Kevéssel ezelőtt láttuk, hogy Heshusius e szóval milyen nagyra volt. Pál pedig azt, amit az úrvacsoráról prédikál, előzőleg az evangélium tanítására alkalmazta. Mármost ha erre a füllentőre hallgatunk, akkor mi lesz Krisztus ama kiváló tanításával, melyben azt ígéri, hogy tanítványai vele egyekké lesznek, amint ő és az Atya egyek, mivel a legkevésbé sem kétséges, hogy ott az örökkévaló egységről van említés téve?

Az is tűrhetetlen szemtelenség, hogy ebben a képtelen felosztásban Heshusius az egyházi atyák utánzójának akar feltűnni. Idézi Cyrillusnak egyik helyét a Ján. 15. részéről. Mintha bizony

495

az idézett helyen Cyrillus a Krisztusban való azon részesedés alapján, mely nekünk az úrvacsorában megmutattatik, nem azt igyekeznék világosan bebizonyítani, hogy mi egyúttal test szerint is össze vagyunk kötve a Krisztussal. Vitatkozik Cyrillus az ariánusokkal, kik idézvén Krisztus e szavait (Ján 1721): "Hogy velünk egyek legyenek, amint te, Atyám, és én egyek vagyunk" – s e szavak ürügye alatt tagadták, hogy Krisztus valósággal és lényegileg egy az Atyával, hanem csupán megegyezésre nézve. Cyrillus ezt a fecsegést meg akarván cáfolni, azt válaszolja, hogy mi lényegileg egyek vagyunk a Krisztussal, és hogy ezt bebizonyítsa, felhozza a misztikus megáldás erejét. Pedig lehetne-é ízetlenebb dolog ennél, ha ő csupán a pillanatnyi közöltetésért harcolna? De egyáltalán nem csoda, ha Heshusius szeméremérzetét elvetvén, ekként elvetemedik, hiszen ő éppoly bátran él vissza Augustinus védelmével is, akiről pedig az egész világ tudja, hogy vele a legnagyobb ellentétben áll. Az Úr igéiről szóló 11. beszédben – úgymond – világosan megvallja, hogy a Krisztus teste evésének különböző módjai vannak, és azt állítja, hogy Júdás és a többi képmutatók a Krisztusnak valóságos testét ették. Ámde hogyha bebizonyul, hogy a valóságos jelző csak úgy van betoldva, akkor vajon ki fog megbocsátani az ily istentelen hamisságnak? Olvassuk el azt a helyet, mely, ha én hallgatok is, bebizonyítja, hogy az igazi testet illetőleg Heshusius hamisító.

Ámde – így fog szólani – ott kettős evés állapíttatik meg. Mintha bizony ugyanez a megkülönböztetés lépten-nyomon elő nem fordulna a mi iratainkban is! Az említett helyen Augustinus megkülönböztetés nélkül ugyanazon értelemben említi a testet és a test sákramentumát. Ugyanezt ő több más helyen is meg szokta cselekedni. Ha magyarázatra van szükség, senki sem lesz világosabb magyarázó, mint ő. "Abból (1) a hasonlatosságból kifolyólag – úgymond – melyben a sákramentumok a dolgokkal állanak, gyakran felveszik azoknak (= a dolgoknak) nevét, amely oknál fogva a Krisztus testének sákramentuma bizonyos módon a Krisztusnak teste." Vajon bizonyíthatta volna-é világosabban, hogy ő a kenyeret nem tulajdonképpeni értelemben nevezi a Krisztus testének, hanem csak a hasonlatosságra való tekintetből? Egy más helyen azt mondja, (2) hogy a Krisztus teste a földre esik, persze olyan érte-

(1) Epist. 23. ad Bonifacium.
(2) Homil. 26. in Joannem.

496

lemben mondja ezt, amelyben azt is állítja, hogy megemésztetik. Ha itt nem alkalmaznók azt a hasonlatosságot, amelyet azelőtt említett, lehetne-é ennél képtelenebb dolog? Sőt mily méltalan rágalommal vádolják a szent férfiút, ha azt mondják róla, hogy úgy vélekedett, hogy Krisztus teste a belekben megemésztetik? Azután, hogy Augustinus szerint mit jelent a kettős evés, azt én régebben hűségesen megmagyaráztam, hogy ti. némelyek a sákramentum erejét veszik, mások a látható sákramentumot; hogy más dolog a belsőleg s megint más a külsőleg való evés, más a szívvel való evés s megint más a foggal való összemorzsolás. És itt végtére arra következtet, hogy a sákramentumot, mely az úrasztalára helyeztetik, némelyek vesztükre, mások életükre veszik: hogy maga az a dolog, amelynek jegye az úrvacsora, mindenkinek életére szolgál, aki csak részesül abban. Egyebütt is, amikor ezt a kérdést nyíltan kifejti, világosan megcáfolja azokat, kik azt koholták, hogy az istentelenek nemcsak sákramentumilag, hanem valósággal is eszik a Krisztus testét. S hogy bizonyos legyen, miszerint mi a szent férfiú nézetét egyszerűen elfogadjuk, azt mondjuk, hogy a Krisztus testét valósággal, vagy tényleg eszik azok, akik ő vele hitben összeforrnak azért, hogy az ő tagjai legyenek, s viszont sákramentumilag eszik azok, kik a látható jegyecskén kívül semmit sem vesznek magukhoz. Augustinus ugyanis gyakran szóról-szóra így beszél. (1)

Mivel pedig Heshusius szemtelenségével arra kényszerít bennünket, hogy ugyanazt a dolgot annyiszor ismételjük, hadd jöjjön hát napfényre Augustintusnak az a mondása, hogy Júdás az Úr kenyerét ette az Úr ellen, a többi tanítványok pedig a kenyeret ették az Úr gyanánt. (2) Ez a kegyes tudós bizonyára sohasem állít három tagú felosztást. S hogy miért beszélek csak őróla magáról? Azért, mert a régiek közül senki sem tanította, hogy mi az úrvacsorában mást veszünk, mint azt, ami számunkra az úrvacsorával való élés után megmarad.

Heshusius erre majd azt kiabálja, hogy ezek szerint az úrvacsora ránk nézve haszontalan. Az ő szavai ugyanis a következők: "Miért parancsolja Krisztus egy új rendeléssel, hogy az úrvacsorában az ő testét egyék, mégpedig úgy, hogy kenyeret adnak, mikor nemcsak ő maga, hanem az összes próféták is azt sürgetik, hogy hit

(1) Libr. de civitate Dei 21. cap. 25.; Contra Faustum lib. 13. cap. 16.; Gyakrabban pedig in 6. cap. Joann. a tractatu 25. usque ad 27.
(2) Tract. 59. in Joannem.

497

által táplálkozzunk a Krisztus testével? Tehát semmi újat sem parancsol ő az úrvacsorában?" Én azonban úgy kérdezek vissza, hogy Isten miért rendelte el hajdan a körülmetélést, az áldozatokat, s a hit összes gyakorlatait és miért rendelte a keresztséget is? Ha semmit nem válaszol is, a megoldás nagyon világos: Isten nem ád többet a látható jelképekben, mint az igében, hanem másként adja azért, mert a mi erőtlenségünk több támaszra szorul. Azt kérdezi, hogy mennyire helytelenek lesznek ezek az igék: "E pohár az új testamentum az én vérem által", hacsak teljességgel nem testi az? Mi már régen azt feleltük mindannyian, hogy ami az úrvacsorán kívül az evangélium által ajánltatik nekünk fel, az az úrvacsorában megpecsételtetik; ennélfogva a Krisztussal való közösség épp oly igazán ajánltatik nekünk fel az evangélium által, mint az úrvacsora által. Azt kérdezi, hogy az úrvacsora hogyan nevezhető az új szövetségnek, ha benne csak típusokat szolgáltatnak ki, mint az ószövetségben? Először az olvasókat akarom megkérni, hogy ezekkel a haszontalan gáncsokkal állítsák szembe azokat a dolgokat, amelyeket én az én összes irataimban világosan tanítottam. Ezekben nemcsak azt a megkülönböztetést találjuk meg, melyeket az új és az ó egyház sákramentumai között szem előtt kell tartani, hanem hevenyében Heshusiust is rajtakapják a lopáson, hacsak tudatlanságában azt nem gondolja ki, hogy a régieknek a típusokon kívül semmi sem adatott. Mintha Isten haszontalan alakzatokkal játszotta volna ki az atyákat; mintha füllentés volna az is, amit Pál tanít, hogy ti. ők velünk ugyanazt a lelki ételt ették és ugyanazt a lelki italt itták (1Kor 10,3). Végtére így végzi szavait: "Ha Krisztus vére az úrvacsorában nem lényegileg adatik, akkor képtelenség és a szentírásokkal ellenkezik a bornak az "új testamentum" elnevezést adni – tehát szükséges, hogy legyen egy lelki és metaforikus evés, amely közös volt az atyákkal, és egy másik testi, amely nekünk sajátunk." Nekem elég volna tagadni a következményt, amely még a gyermekeket is nevetésre késztetné, de mily istentelen dolog az a fecsegése, hogy, ami lelki, azt megvetőleg metaforikusnak nevezi? Mintha a Léleknek misztikus és megfoghatatlan erejét a nyelvtudósoknak rendelné alá!

Továbbá, hogy azt ne hozza fel ürügyül, hogy mi nem feleltünk meg neki minden részben, kénytelen vagyok ugyanazt a dolgot gyakran megismételni, hogy ti. mivel Isten kezdettől fogva igaz volt, azért nem voltak csalékonyak azok az alakzatok, amelyek által a régi népnek az ő egyszülött fiában megígérte az üdvös-

498

séget és az életet, most pedig a Krisztusban nyilván megjelenti nekünk azt, amit akkor mintegy távolról mutatott. Tehát a keresztség és az úrvacsora nemcsak bővebben és világosabban állítja elénk a Krisztust, mint a törvény alatti szertartások, hanem úgy szolgáltatják őt ki, mint jelenlevőt. Ez oknál fogva tanítja Pál (Kol 2,12), hogy most a test a mienk az árnyékok helyett, nemcsak mivel egyszer kijelentetett a Krisztus, hanem mivel a keresztséggel és az úrvacsorával mintegy bizonyos zálogokkal erősíti meg, hogy ő számunkra jelen van. Ebből nyilvánvaló az a nagy különbség, mely a mi sákramentumaink és a régi nép sákramentumai között van; de ez a különbség azért éppenséggel nem fosztja meg őket azoknak a dolgoknak valóságától, amelyeket ma teljesebben, világosabban és tökéletesebben szolgáltat ki a Krisztus, már amint ezt az ő jelenléte magával hozza.

Azt, amit Heshusius oly hevesen és megátalkodottan hajtogat, hogy ti. "a méltatlanok is eszik a Krisztus testét," mint a cáfolatra nem is érdemes dolgot, figyelmen kívül hagynám, ha nem ebbe a részbe helyezné ügyének fő védelmét. Azt mondja, hogy ez komoly és méltó dolog, amelyre nézve a kegyes és tudós emberek egymás között megegyeznek. Ha ezt elismerem, akkor azok egész társasága miatt miért nem lehetett elérni eddig, hogy ez a kérdés nyugodtan tárgyaltassék? És bizonyára, ha a megvitatást megengedik, a dolog elintézésében nem lesz semmi nehézség. Heshusius érvei ezek: "Pál nemcsak a névelővel, hanem a mutató névmással is megkülönbözteti ezt a megáldott kenyeret a közönségestől." – Mintha bizony ugyanezt a megkülönböztetést nem tennék meg eléggé azok is, kik szent és lelki lakomának, a mi Krisztussal való egységünk zálogának és ismertető jegyének mondják. Második érve ez: "azt, hogy a Krisztus testét a méltatlanok eszik, Pál egész kézzelfoghatóan állítja, mikor azt mondja, hogy vétkeznek a Krisztus teste és vére ellen." – Én azonban azt kérdezem, hogy vajon a felajánlott, vagy az általuk elfogadott test ellen teszi-é vétkesekké őket? Az elfogadásról bizonyára nincs egy szó sem. Elismerem, hogy a jegyben való részesedés által gyalázattal illetik a Krisztus testét, mivel azt a megbecsülhetetlen jót, amely nekik felajánltatik, visszautasítják. Így oldatik meg Heshusiusnak az az ellenvetése, hogy Pál nem az általános bűnösségről beszél, amely fogva tartja az összes istenteleneket, hanem azt tanítja, hogy az istentelenek éppen a testnek vételével vonnak magukra súlyosabb ítéletet. Mert az bizonyára helyes állítás, hogy gyalázatot hoznak

499

a Krisztus testére azok, kik bűnös felfuvalkodottsággal és megvetéssel visszautasítják azt, mikor ételül adatik eléjük. Mi ugyanis azt, hogy Krisztus a gonoszoknak éppúgy nyújtja a testét az úrvacsorában, mint a hívőknek, úgy állítjuk, hogy bárkik gyalázzák is meg a sákramentumot a méltatlan vétellel, azért annak természetén semmit sem változtatnak, és az ígéret hatását semmivel sem kisebbítik, hanem bár Krisztus önnönmagához hasonló és az ígéreteiben igaz marad is, ebből mégsem következik, hogy azt, ami adatik, mindenki veszi megkülönböztetés nélkül.

Heshusius kibővíti a bizonyítékait azzal, hogy Pál nem csekély bűnről beszél. – Bizonyára nem valami csekély bűnre céloz az az apostol, ki azt mondja, hogy istentelenek, még ha nem járulnak is az úrvacsorához, ismét megfeszítik magukban az Isten fiát, s gúny tárgyává teszik, lábbal tapodják az ő szent vérét (Zsid 6,6 és 10,29). S emellett az sem szükséges, hogy a Krisztust felfalják. Láthatják az olvasók, hogy vajon – amint Heshusius fecsegi – én csudálatos módon elcsavarodom-é, és a világosság iránt való gyűlöletből sötétséget alkotok-é magamnak, mikor azt mondom, hogy a Krisztus teste és vére ellen vétkeznek azok, kik visszautasítják mind a két ajándékot, amelynek elvételére az örök igazság hívogatja őket. De azt a kifogást teszi, hogy ezt a szofizmát, mint pókhálót, tépik széjjel Pál szavai, mikor azt mondja, hogy "azok kárhozatot esznek és isznak maguknak." – Mintha bizony a hitetlenek a törvény alatt is nem kárhozatot ettek volna maguknak, ha tisztátalanul és megfertőztetve merészelték enni a húsvéti bárányt! És Heshusius szokásához képest mégis azt hánytorgatja, hogy ebből világos, miszerint az istentelenek is veszik a Krisztus testét. Mennyivel helyesebb Augustinusnak az a mondása, hogy a tömegben sokan szorongatják a Krisztust olyanok, akik azonban meg nem ízlelik őt! Még makacsul ragaszkodik Heshusius az állításához, és azt hangoztatja, hogy "a legteljesebb mértékben világos Pál azon mondása, hogy az istentelenek "nem különböztetik meg a Krisztusnak testét," s hogy erőszakosan és célzatosan homályosítják el a legtisztább igazságot mindazok, akik nem vallják, hogy a Krisztus testét a méltatlanok is veszik." – Valami tetszetős külszíne volna a dolognak, ha tagadnám, hogy a Krisztus teste a méltatlanoknak is adatik, de mikor istentelenül visszautasítják azt, ami nekik bőkezűleg nyújtatik, méltán ítéltetnek el gonosz és állati megvetésükért, mivel azt az áldozatot, amellyel a világ bűnei kiengeszteltettek és az emberek az Istennel megbékéltettek, semmibe sem veszik.

500

Figyeljék meg eközben az olvasók, hogy mily hamar felhevült Heshusius, aki fentebb előrebocsátotta, hogy ez a dolog méltó arra, hogy a kegyes és tudós emberek egymás között megegyezzenek felőle – és az első fordulatnál kegyetlen dühbe jön, ha valaki kétkedni, vagy kérdezősködni merészel. Ugyanilyen joggal haragszik ránk azért is, mert mi azt állítjuk, hogy azt, amit a kenyér ábrázol, nem a lelkész, hanem a Krisztus közli velünk és nyújtja nekünk. Miért nem haragszik inkább Augustinusra és Chrysostomusra, kik közül az egyik azt tanítja, hogy a sákramentumot ember szolgáltatja ki, de istenileg; a földön, de mennyeileg; a másik pedig szóról-szóra így szól: "Most kéznél van ama Krisztus, aki amaz asztalt felékesítette, amelynél ült; maga is szenteli azt meg. Mert nem az ember az, aki az Úr asztalának megszentelését végrehajtván, azt a Krisztus testévé és vérévé teszi, hanem az, aki megfeszíttetett értünk stb." Amit azután tesz szavaihoz, az rám egyáltalán nem tartozik. Mert azt mondja, hogy "esztelen és szőrszálhasogató félrevezetés a méltatlanokat gyengéknek és csekély hittel megáldottaknak, nem pedig a Krisztustól teljesen idegeneknek tekinteni." – Remélem, hogy találni fog olyanokat, kik megfelelnek neki. Mindamellett engem ez a hóhér idegen ügy védelmére kényszerít, hogy a szentségtörésnek és a legborzasztóbb atyagyilkosságnak vádjával sújtson (mert így beszél), mivel az én tanításom megöli és kétségbeesésbe taszítja az aggódó lelkiismereteket.

Megkérdezi a kálvinistákat is, hogy milyen hittel járulnak az úrvacsorához: naggyal, vagy kicsinnyel? A feleletet könnyű megadni. Az Institutio szolgáltatja ezt, amelyben világosan meg van cáfolva azok tévelygése, akik tökéletességet követelnek, amely sehol sem található. Mert ezzel a szigorúsággal nemcsak a gyengéket tartják távol az úrvacsorával való éléstől, hanem még magukat a legtökéletesebbeket is. Sőt minálunk még a gyermekek is ki vannak oktatva abból a közönséges formulából, amelyet a nép számára adunk elő ennek a rothadt rágalomnak megcáfolására. Hiába fitogtatja tehát itt a maga nagybeszédűségét azzal, hogy gyorsan az úton kívül száguld, mikor az ügytől eltér. Mindazáltal, hogy e részben se tetszelegjen magának, jónak láttam mellékesen ezt is beszőni. "Homlokegyenest ellenkezik – úgymond – a bűnök bocsánatával az, hogy valaki az Isten ítélőszéke előtt vádoltassék." – Mintha bizony még az elemi iskolások előtt is nem volna ismert dolog, hogy a szentek ugyanazon cselekedettel haragra gerjesztik

501

az Istent és mégis kegyelmet nyernek az ő elnézése folytán. Rebeka ravaszságát, mikor Ézsau helyébe Jákób fiát csempészi, mindnyájan kárhoztatni fogjuk. Ennélfogva a legkevésbé sem kétséges, hogy ez a bűn Isten színe előtt súlyos büntetést érdemelt, és az Isten mégis olyan kegyelmesen megbocsátotta azt, hogy ily módon jött az áldás Jákóbra. Továbbá futólag meg kell jegyeznünk, hogy mily éleselméjűleg cáfolja meg azt, amit én képtelenségnek állítok, hogy ti. Krisztus nem választható el az ő lelkétől. Azt válaszolja, hogy mivel Pál szavai világosak, ő azokkal van egy nézeten. Vajon, hogy minket csudával kápráztasson el, azt mondja, hogy a vakok látnak? Mert, hogy Pál szavaiban semmi ilyesmi nem látható, azt eléggé kimutattuk. Mindazáltal próbálkozik kibontakozni, és azt mondja: "azért, mert Krisztus sokféleképpen jelen van a teremtmények számára." – De elsősorban azt kell bebizonyítani, hogy Krisztus mi módon van jelen a hitetlenek számára, amennyiben ő a lelkeknek lelki étele, egyszóval a világnak élete és üdvössége. És mivel olyan makacsul ragaszkodik a szavakhoz, szeretném tudni, hogy mi módon eszik a Krisztus testét az istentelenek, akikért ez nem feszíttetett keresztre, és mi módon isszák az ő vérét, amely az ő bűneiknek kiengesztelésére nem ontatott ki. Elismerem, amit mond, hogy ti. Krisztus szigorú bíróként van jelen, mikor méltatlanul megfertőztetik az ő vacsoráját. De más dolog az, ha valakit megesznek, s megint más, ha valaki bíró. Mivel azután azt mondja, hogy Saulban jelen volt a Szentlélek, azért vissza kell őt küldeni az elemi iskolába, hogy végre-valahára tanuljon meg különbséget tenni a megszentelés között, mely egyedül az elválasztottaknak és Isten fiainak sajátja, és az általános hatalom között, mely az istentelenekre is vonatkozik. Ezekkel a fecsegésekkel tehát a legkisebb pontot sem dönti meg abban az alaptételemben, hogy Krisztus, amennyiben éltető kenyér és a kereszten feláldozott áldozat, az ő lelkétől megfosztva nem mehet be az ember testébe.

Úgy vélem, hogy Heshusius tudatlanságát szemtelenségével, botorságával és megátalkodottságával egyetemben elég világosan bebizonyítottam, úgy hogy nem csupán a becsületes és józan ítéletű emberek előtt kelt utálatot, hanem még a saját párthíveiben is némi szégyenérzetet támaszt, mivel értük oly szerencsétlenül perlekedett. Mégis mivel úgy színleli, hogy tévelygését valami módon bizonyítani fogja, hogy nagyszájú hetvenkedésével az egyszerű embereket félre ne vezesse, érdemes lesz néhány szóval megcáfolni azt, amit felhoz. Arról, amit az Isten véghetetlen hatalmáról prédi-

502

kál, egyebütt, éspedig többször kimutattam, hogy helytelenül vonatkoztatja erre az ügyre. Mert itt nem az kérdés, hogy mit tehet az Isten, hanem hogy maga a szerző a Krisztus testének milyen közöltetését hagyta ránk az úrvacsorában. – Valahára tehát közelebb jön a tárgyhoz, midőn Pálnak és az evangélistáknak szavait adja elő; eltekintve attól, hogy nagyszájúságát ismét vakmerően a leghaszontalanabb rágalmakra használja, mintha nekünk az volna a szándékunk, hogy a Krisztus rendelését felforgassuk. Mi azonban mindig éppoly hűségesen és becsületesen, mint őszintén tettünk tanúságot arról, hogy tisztelettel fogadjuk azt, amit Pál és a három evangélista tanít, csakhogy az igék értelmét illendő józansággal és szerénységgel keressük. – Heshusius azt mondja, hogy mindnyájan ugyanazt mondják úgy, hogy jóformán egy szótag különbség sincs közöttük. Mintha bizony a legjobb megegyezés mellett is nem tűnnék fel a kifejezésmódban való eltérés, amely méltán támaszt kérdést. Kettő azt mondja, hogy a pohár az új testamentumnak a vére, a másik kettő, hogy új szövetség az a vérben. Vajon itt nincs egy szótag különbség sem? – De engedjük meg, hogy mind a négy ugyanazokat a szavakat, sőt majdnem ugyanazokat a szótagokat alkalmazza! Vajon ezzel menten megadjuk azt Heshusiusnak, amit követel, hogy ti. a szavakban nincs szóalakzat (figura)? A Szentírás nem négyszer, hanem majd ezerszer említi az Isten füleit, szemeit és jobb kezét. Ha a négyszer megismételt kijelentés minden szóalakzatot kizár, vajon akkor az ezer bizonyságnak semmi, vagy legalább kisebb súlya lesz? – Ámde legyen, hogy a kérdés nem vonatkozik a Krisztus szenvedésének gyümölcsére, hanem testének jelenlétére, csak a jelenlét szó ne köttessék helyhez. Ha ezt elismerem is, mégis tagadom, hogy azon fordulna meg a kérdés, vajon ezek a szavak: "Ez az én testem," tulajdonképpeni értelemben vétetnek-é, vagy metonimikusan, és ekként azt mondom, hogy Heshusius helytelenül következteti egyiket a másikból. Mert ha valaki megengedné neki, hogy a kenyér azért neveztetik a Krisztus testének, mivel kiszolgáltatásra való jegy, s egyúttal hozzátenné, hogy lényegileg és testileg neveztetik testnek, akkor mire való volna tovább is civódni?

A tulajdonképpeni kérdés tehát a közöltetés módjára vonatkozik. Ámbár, ha ő makacsul meg akar maradni az igék mellett, én nem ellenkezem. Meg kell tehát vizsgálnunk, vajon sákramentumilag, vagy mészárosilag kell-é ez igéket értenünk. Az sem képezi vita tárgyát, hogy Krisztus minő testre céloz, mivel ezelőtt a kelle-

503

ténél is jobban kijelentettem, hogy én Krisztus számára nem költök kettős testet, és ezért az úrvacsorában az a test adatik, amely egyszer a keresztre feszíttetett. Sőt az én szentírás-magyarázataimból kiderül, hogy mint magyaráztam meg ezt a helyet: "Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért" (Ján 6,51). Nevezetesen azt mondottam, hogy "az ajándékozásnak két neme van: mivel Krisztus ugyanazt a testet adja nekünk minden nap lelki eledelül, melyet egyszer a mi üdvösségünkre felajánlott." Ennélfogva az, amit ő a szimbolikus testről fecseg, egy tisztátalan bohócnak a mocskolódása. Nem is lehet eltűrnünk azt, hogy ő, mikor az általa kigondolt álarcokkal és árnyakkal harcol, befogja az olvasók szemét. – Ugyanilyen silányság azon mondása is, hogy én csupán az úrvacsora gyümölcséért és hatásáért kiabálok. Én ugyanis mindenütt a lényegi közöltetést állítom, csak azért, hogy a helyi jelenlétre és a test véghetetlenségére vonatkozó koholmány távol maradjon. Ez a kontár magyarázó azonban nem csillapodik le másként, csak úgy, ha elhiszik neki, hogy Pál eme szavai: "E pohár amaz új testamentum az én vérem által," ugyanannyit jelentenek, mintha azt mondotta volna, hogy a pohár vért tartalmaz. Ha ezt elismerjük, akkor nem nagy tisztességgel kell visszavonnia azt, amit olyan komolyan mondott a szavak tulajdonképpeni és természetes értelméről. Mert kivel hiteti ő el, hogy semmi szóalakzat nincs jelen, mikor a pohár testámentumnak neveztetik a vér által azért, mert vért tartalmaz? Én pedig nem leplezem, hogy ezt az ízetlen hazugságot visszautasítom. De azért ebből mégsem következik az, hogy borral váltattunk meg és hogy a Krisztus szava hamis. Mert a Krisztus vérének hittel való ivásához nem az szükséges, hogy a vér lefolyjon a földre, hanem, hogy mi emelkedjünk fel a mennybe, sőt Krisztus vérének a mennyben kell maradnia, hogy abban a hívek részesedjenek. Heshusius, hogy ránk nézve lehetetlenné tegyen minden sákramentumi beszédmódot, azt mondja, hogy nem a páskha rendeléséből, hanem a Krisztus szavaiból kell megtanulni, hogy az úrvacsorában mi adatik nekünk. Állhatatlanságánál fogva azonban csakhamar másra csap át, arra ti., hogy ezekben a szavakban is megvan a megfelelő szókép, ti.: "A körülmetélés szövetség." Egyébként ha azért, hogy a szent igéket sákramentumi módon értelmezzük, megátalkodottan tagadja, hogy az úrvacsorában a Szentírás állandó gyakorlata érvényes volna, vajon van-é ennél tűrhetetlenebb dolog? Krisztus kőszikla volt, mert lelki eledel volt. A galamb a Szentlélek volt. A keresztségben a víz

504

éppúgy lélek, mint a Krisztus vére (mert egyébként nem volna a léleknek fürdője). Maga Krisztus a mi húsvéti bárányunk. Mikor mind e dolgokra nézve jó megegyezés uralkodik, és Heshusius sem mer okvetetlenkedni azzal, hogy ezekben a sákramentumokban nincsenek hasonló szólásformák, akkor miért rugdalózik oly gorombán ellenünk, mihelyt az úrvacsorára térünk? Krisztus szavai azonban világosak. S micsoda nagyobb homály van a többiekben?

Végeredményül azt gondolom, hogy nyilvánvalóvá tettem, milyen haszontalan lármát csap Heshusius, mikor Krisztus szavait a maga lázálmaihoz akarja elcsavarni. Ugyanennyit fog elérni a józan embereknél az általa felhozott érvekkel, amelyekről azt gondolja, hogy igen erősek. Azt mondja, hogy az ótestamentumban minden típusokkal és alakzatokkal volt árnyképezve, az újban pedig, miután az alakzatok eltöröltettek, vagy inkább beteljesedtek, maga a dolog valósága nyújtatik. Bizonyára így van; de vajon ebből arra fog-é következtetni, hogy a keresztség vize igazán, tulajdonképpen, valósággal és lényegileg a Krisztus vére? Sokkal helyesebben vélekedik Pál (Kol 2,18), aki, mikor azt tanítja, hogy manapság a test van adva a régi alakzatok helyébe, ezt nem úgy érti, hogy a jegyek által teljesedik be az, ami akkor árnyképekkel volt kiábrázolva, hanem magát a Krisztust állítja oda, hogy őbenne keressük a lényeget és az igazságot. Ezért kevéssel előbb, mikor azt mondotta, hogy a hívek Krisztusban oly körülmetéléssel metéltettek körül, mely nem kézzel történik, mindjárt hozzáteszi, hogy ennek a dolognak záloga és bizonysága adva is van a keresztségben azért, hogy az ótestamentumnak az új megfeleljen. Szokása szerint idézi Heshusius a Zsidókhoz írt levélből az a kijelentést, hogy az ószövetség áldozatai igazságoknak képei voltak (antitupa twn alhqinwn), mivelhogy ott nem a keresztség és az úrvacsora neveztetik igazságoknak (alhqina), hanem maga a Krisztus halála és feltámadása. Már elébb kijelentettem, hogy az úrvacsorában és keresztségben másképpen ajánltatik fel a Krisztus, mint a törvény alatti kiábrázolásokban, de ha azt az igazságot, amelyről ott az apostol vitatkozik, nem keressük magasabban, mint a sákramentumokban, akkor teljesen megsemmisül. Amikor tehát a törvény alatti árnyékokkal szembeállíttatik a Krisztus jelenléte, akkor azt helytelenül korlátozzák az úrvacsorára, mivel arról az ünnepélyes kijelentésről van szó, melyen a mi üdvösségünk tökéletessége alapszik. S ha megengedem is, hogy Krisztus jelenléte az újszövetség sákramentumaira alkalmaztassék, akkor is ugyanaz lesz a kereszt-

505

ségre és az úrvacsorára vonatkozó helyes felfogás. Amikor tehát Heshusius így okoskodik:
    Az evangélium sákramentumai megkívánják a Krisztus jelenlétét:
    Az úrvacsora az evangélium sákramentuma,
    Tehát megkívánja a Krisztus jelenlétét.
Én viszont ezt állítom ellenébe:
    A keresztség az evangélium sákramentuma,
    Tehát megkívánja a Krisztus jelenlétét.

Ha az ő szokott menedékéhez szökik, hogy a keresztségben nem mondatott: "Ez az én testem," ennek semmi köze a jelen ügyhöz, amelynek meghatározása csupán az ó- és újtestamentum közötti különbségre van alapítva. Szűnjék meg tehát ügyetlenül ekként fecsegni: "Ha az úrvacsora kenyere távollevő dolognak a jelképe, akkor tehát az ószövetségnek a szimbóluma." Aztán emlékezzenek vissza az olvasók, hogy a vitatkozás nem akármilyen, hanem csak a térbeli távollétről folyik. Heshusius ugyanis nem engedi meg Krisztusnak, hogy számunkra jelen legyen, hacsak egyszerre több helyen, ahol csak az úrvacsorát végrehajtják, meg nem jelenik. Ebből az is kitűnik, hogy ő felettébb zavarosan fecseg, mikor a jelenlétet az úrvacsora gyümölcsével állítja szembe, mivel ez a két dolog nagyon jól megfér egymással; ámbár Krisztus térbelileg távol van is tőlünk, az ő lelkének mérhetetlen erejével mégis jelen van számunkra, hogy az ő teste miránk nézve megelevenítő legyen. Valamivel még ízetlenebb, mikor azt mondja, hogy a lelki evés tekintetében mi semmiben sem különbözünk az atyáktól, mivel a megelevenítés módja egy és ugyanaz, és azok ugyanannyit vettek, mint mi. Mit is mondott kevéssel ezelőtt? Az újtestamentumban nem a dolgok árnyékai ajánltatnak fel, hanem maga az igazság, a valódi igazságosság, a fény, az élet, az igazi főpap; valóságos és nem képleges vérrel szilárdíttatik meg ez a szövetség és engeszteltetik ki az Isten haragja. De mit tart ő lelkinek, ha nem az igazságot, a valódi igazságosságot, a fényt és az életet? S most azt mondja, hogy mindezek a dolgok közösek voltak az atyákkal, ami pedig nagy képtelenség, ha ezek az újszövetség sajátjai.

De hogy úgy ne tűnjek fel, mint aki inkább arra ügyelek, hogy ellenfelemet megcáfoljam, mint hogy az olvasókat röviden tanítsam, figyelmeztetem az olvasókat, hogy ő mindent felforgat, mikor az atyákat az evés módjára nézve mivelünk egyenlővé

506

teszi, mert bár velük közös volt a Krisztus, a kijelentés mértéke mégis a legkevésbé sem volt egyenlő. Különben alaptalan volna ez a felkiáltás; "Boldogok azok a szemek, amelyek látják azokat, amiket ti láttok" (Mt 13,16), továbbá ez a mondás: "a törvény és a próféták Jánosig voltak; a kegyelem és igazság a Jézus Krisztus által lett (Ján 1,17; Mt 11,13). Ha azt a kifogást teszi, hogy ő így érti, akkor azt kérdezem, hogy honnan származik a lelki evés? Mert ha azt vallja, hogy a hitből, akkor kézzelfogható különbség tűnik fel magában a tudományban, amelyből a hit születik. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy mekkora hit van az egyesekben, hanem hogy milyen volt az ígéretek természete a törvény alatt. Ki tűri el tehát ennek a kutyának az ugatását, mikor abból próbál gyűlölséget támasztani ellenünk, mivel azt mondjuk, hogy most nagyobb a hit világossága, mint a régi népnél? Azt veti ellen Heshusius, hogy Krisztus ekként panaszkodik: "Az embernek fia, mikor eljön, avagy talál-é hitet a földön?" (Lk 18,8). Mire való ez, ha nem arra, hogy ezzel az ürüggyel akarja menteni hitetlenségét? De hát legyen így! Krisztus azonban nem fog hitet találni ezer Heshusiusban sem, sem azoknak egész tömegében. Vajon ezért hamis lesz-é az az állítás, hogy Keresztelő János nagyobb minden prófétánál és az, aki legkisebb az evangélium hirdetői között, mégis nagyobb magánál Jánosnál? (Luk 7,28) A galatáknak hite nemcsak kicsiny volt, hanem tulajdonképpen kialudt, mégis Pál, mikor a prófétákat a gyermekekkel köti egybe, azt mondja, hogy a galatáknak és a többi híveknek már nincs szükségük nevelőre, mivel felserdültek? (Gal 3,25) Természetesen a tanítás és a sákramentumok tekintetében, nem pedig az emberek szemében. Ebben az evangéliumban ez a selyembe s aranyba öltözött majom olyan haladást tesz, hogy az összes barátok barbárságát felülmúlja.

Továbbá, hogy a Krisztus testének evésében mennyivel jobb a mi állapotunk, mint volt az atyáké, azt régen megmagyaráztam a korinthusi levél tizedik részéről írt magyarázatomban. Mindamellett e magyarázatban nagyon is eltérő nézetet vallok azoktól, akik valami testi evésről álmodoznak. Mert ámbár a test lényegéből, amely akkor még nem létezett, áradhatott az élet azért, hogy az evés valóban olyan lelki legyen, aminő manapság ránk nézve, mindamellett ugyanazon közöltetésnek záloga adatott nekik. S ebből bebizonyul, hogy teljesen igaza volt Augustinusnak, mikor azt mondta, hogy a jegyek a látható alakra nézve voltak különbözők (a mienktől) rájuk nézve, valóságban azonban nem. Egyúttal azon-

507

ban hozzáteszem, hogy a jelzés módja volt különböző és a kegyelem mértéke sem volt egyenlő, mivel ma a Krisztusnak teljesebb és bőségesebb, sőt lényegi közöltetése szolgáltattatik ki.

Heshusius azon mondására vonatkozólag pedig, hogy neki a zálogról és nem a valóságról van velem vitája, figyelmeztetni akarom az olvasókat, hogy mit akar ő ezen érteni. Maga megvallja, hogy a lelki evésnek az atyák velünk egyenlőképpen voltak részesei, én pedig azt tartom, hogy az osztogatás arányához és módjához képest. Bizonyos azonban, hogy miután a zálog közrejárult, hitük a jelképekben megerősödött, amennyiben Krisztus távolléte ezt megengedte. Továbbá, hogy a mi szimbólumaink Krisztust mint jelenlevőt miként ajánlják fel, azt egyebütt mondtuk el, ti. nem helyileg, hanem mivel a halált és feltámadást, melyekben az üdvösség teljessége tökéletes, nyilván kijelentik. Heshusius azonban – magával kerülvén ellentétbe – helyteleníti, hogy én a hit és a lelki evés között különbséget teszek. Ha lehet neki hinni, akkor ez haszontalan szőrszálhasogatás. Éppen semmit sem kerül el úgy, hogy meg ne marcangolja, vagy meg ne ugassa. Ilyeténképpen ugyanis haszontalan szőrszálhasogatás volna Pál azon mondása, hogy Krisztus a hit által lakozik a mi szíveinkben, és hogy mi beoltatunk az ő testébe; vele együtt megfeszíttetünk és eltemettetünk; végtére, hogy mi az ő csontjaiból való csont és az ő testéből való test vagyunk azért, hogy az ő élete a miénk legyen. Aki nem látja, hogy ezek a hit gyümölcsei és hatásai, s ezért a hittől különböznek, az a vaknál is vakabb. Ugyanily vakság pedig tagadni azt, hogy a hit által nyerjük el azt a megbecsülhetetlen jót, hogy a Krisztussal való közösség minket megelevenít. De neki semmi az, hogy mindent összezavar, csak azt ne legyen kénytelen bevallani, hogy a hívek az úrvacsorán kívül is elnyerik azt, amit magában az úrvacsorában vesznek. Ámde szükséges – így szól –‚ hogy az evés a megpecsételéstől különbözzék, nevezetesen, amint szükséges az is, hogy az a megpecsételés, mely a keresztségben történik, a lelki fürdőtől különbözzék. Vajon a keresztségen kívül nem tisztít meg minket a Krisztus vére? Vajon nem születünk újjá a Lélek által? De a mi erőtlenségünk támogatására hozzájárul a látható bizonyság, hogy az a jelzett dolgot még jobban szentesítse; nemcsak, hanem, hogy valósággal is és teljesebben közölje velünk azt, amit az evangéliumban való hit által a külső cselekedeten túl is veszünk.

És Heshusius ezzel a hellyel is bizonyságát adja rossz

508

indulatú és gonosz szellemének, mikor rágalom tárgyává meri tenni azt, amit én a Kátéban tanítok, hogy ti. az úrvacsorával való élés nem haszontalan, mivel benne a Krisztust teljesebben vesszük, mivel már az evangéliumban való hit által részben a mienk és bennünk lakozik. Ez a tanítás, ha Heshusiusnak hitelt adnak, nemcsak rothadt és ügyefogyott, hanem az evangélium egész szolgálatára is gyalázatot hoz. Vádolja tehát Pált istenkáromlással, aki azt mondja, hogy Krisztus úgy formáltatik bennünk, mint a magzat az anyaméhben. Hiszen ismeretesek a galatákhoz intézett e szavai: "Gyermekeim, kiket ismét fájdalommal szülők, mígnem kiábrázolódik bennetek a Krisztus" (Gal 4,19). S ettől nem valami sokban tér el az sem, amit egyebütt mond: "Mígnem felnövekedtek érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére" (Ef 4,18). Ennek bizonyítására nincs is több szóra szükség. Ha ugyanis Krisztus hit által lakozik bennünk, akkor bizonyos, hogy a hitnek gyarapodásához képest valami módon ő is növekszik. Heshusius a következő ellenvetést teszi: "Mi lesz tehát az újonnan megkeresztelt gyermekkel, ha esetleg úgy kell eltávoznia az életből, hogy az úrvacsorát meg sem ízlelheti?" Mintha bizony valaminő törvénnyel vagy kényszerűséggel kötelezhetném az Istent, hogy valahányszor jónak látja, ne cselekedjék az úrvacsora támogatása nélkül! Én ugyanis Augustinusnak ezen mondásához ragaszkodom: "A láthatatlan megszentelés lehetséges látható jegy nélkül, amint viszont a látható jegy is lehet valódi megszentelés nélkül." Keresztelő János ugyan sohasem bocsáttatott az Úr asztalához, de ez bizonyára nem volt akadály arra, hogy Krisztus az övé legyen. Én csupán azt tanítom, hogy mi fokozatosan akként jutunk el a Krisztussal való közösségre, hogy ő az úrvacsorát az evangéliumhoz és a keresztséghez nem hiába tette hozzá. Tehát bár Isten ebből az életből sok olyan embert kiragad, kik nemcsak korra, hanem hitre nézve is gyermekek, mindamellett a Szentléleknek egyetlen szikrácskája elég lesz nekik az életre, hogy ez elnyelje azt, ami bennük halandó, amint ugyanezt Pál is mondja egy helyen (Róm 8,17). Félek azonban, hogy az ő [Pál] tekintélye mit sem ér Heshusius előtt, mivel nem habozik őt – amint mondja – rothadt és istentelen hittétellel vádolni, ugyan az én nevem alatt. De mi haszna van belőle, ha az az istentelenség, amellyel engem vádol, nyilván felfedezhető Pál szavaiban? Érintetlen marad tehát, amit tanítok, hogy ti. a

509

Krisztus közössége a maga fokozataihoz képest úgy az úrvacsorában, mint az azzal való élésen kívül is közöltetik velünk.

Továbbá, noha azt gondoltam, hogy az egész világ nagyon is jól tudja, hogy a mi tanításunkat a régi egyház közmegegyezése világosan helyesli, Heshusius ezt az ügyet felbolygatta, és néhány régi íróra, mint az ő tévelygésének helyeslő támogatóira hivatkozik, hogy ezek keljenek velem harcra. Eddig bizony nem vállalkoztam arra, hogy ezt a tárgyat alaposan fejtegessem, mivel nem akartam végzett dolgot újra tárgyalni. Először Oecolampadius hajtotta ezt végre gondosan és ügyesen, aki világosan kimutatta, hogy a helyi jelenlét hazugsága ismeretlen volt a régi egyház előtt. Nyomába lépett Bullinger, aki éppen ily szerencsével végezte a feladatot. Az egészet betetézte Petrus Martyr, úgyhogy teljességgel semmi kívánni való sem maradt fenn. Mégis amennyire Westphal gonoszsága megkövetelte, azt gondolom, hogy a józan és elfogulatlan olvasóknak eleget tettem az ókor megegyezésének bizonyításában; sőt, amint mondtam, annak a versengők száját is be kellett dugnia. Mivel azonban, bár alapos okokkal győzettek meg, a siketeknek tovább fújják még meséjüket, megelégszem egy rövid cáfolattal, melyből az olvasók megtudhatják, hogy ez az új ódondász éppoly üres és silány ember, mint aminő Westphal volt. Csodálatos azonban, hogy bár szégyelli Johannes Damascenus és Theophylaktus bizonyságait használni, mégis az egyházi írók között nem a legutolsóknak nevezi őket. Pedig a józan és szerény olvasók több tudományt és kegyességet találnak abban az egyetlen kommentárban, amelynek helytelenül ez a címe: "Chrysostomus befejezetlen műve Mátéhoz", mint Damascenus egész teológiájában. Ő pedig, akárki volt is az író, nyíltan kimondja, hogy a kiszolgáltatás által a Krisztusnak csupán a teste adatik nekünk. Ezt pedig azért akartam röviden érinteni, hogy valaki azt ne gondolja, hogy Heshusius nagyon nemeslelkűen járt el, mikor eltekint Damascenus támogatásától. Hogy Alexandriai Kelement és Órigenészt visszautasítja, azt megengedem, de csak úgy, hogy az olvasók mégis tartsák emlékezetükben, hogy ő jótetszéséhez képest csak azokat választja ki az ókorból, akikről látja, hogy neki megfelelők lesznek. Ignácnál kezdi. Vajha ennek megvolnának az iratai, hogy a neve alatt ne űzhetnének lépten-nyomon szemfényvesztést olyan csalók, mint Servet és Heshusius! Mert micsoda őszinteség az: idézni egy olyan levelet, amelyet akármelyik közönséges barát sem méltatna arra, hogy a magáénak ismerjen el? Akik olvasták

510

azokat a haszontalanságokat, tudják, hogy ott csupán a quadragesimáról, a kenetről, a gyertyákról, a negyvennapos böjtről, az ünnepnapokról mesélnek, amely dolgok valamivel Ignác halála után kezdtek becsúszni a babona és tudatlanság folytán. Mit mond mégis az az ál-Ignác? (*) Azt mondja, hogy némelyek az úrvacsorát és az áldozatokat visszautasítják, mivel tagadják, hogy eukharisztia volna a Krisztus teste, amely értünk megfeszíttetett. De miben hasonlítunk, vagy mi közünk van ezehhez az eretnekekhez nekünk, kik az eukharisztiát tiszteljük és becsüljük, mivel tudjuk, hogy abban nekünk a Krisztus teste adatik ételünkül? Heshusius azonban azt a kifogást fogja tenni, hogy a test eukharisztiának mondatik. Természetesen helytelenül, ha csak kedvét nem leli abban, hogy becsukott szemmel fényes délben vakoskodjék. Mert az eukharisztia elnevezés vagy a cselekményről van véve, vagy a sákramentumnak mind a két részéről. Akármelyiket fogadja is el az ember, a betű szerinti értelmet bizonyára nem kell erőszakolni.

Hogy pedig ennek a fecsegésnek megcáfolására gyakrabban ne legyen szükség, egyszer s mindenkorra ki akarjuk jelenteni, hogy mi a szokott szólásformák miatt nem támasztunk perlekedést. A régiek lépten-nyomon Krisztus testének nevezik a megszentelt kenyeret. Mert hát miért is ne volna szabad utánozniok az Isten egyszülött fiát, akinek ajakán kell nekünk csüggenünk és aszerint bölcselkednünk? De mennyire távol áll ez attól a barbár hazugságtól, hogy a kenyér tulajdonképpen azért test, hogy a résztvevők testileg egyék azt az úrvacsorában?

Ugyanilyen becsületesség van abban is, hogy minket a Messaliánusokhoz és az Enthusiastákhoz sorol, kik tagadták, hogy a szentvacsorával való élés bármit is használna, vagy ártana. Mintha bizony ennek a misztériumnak hasznos voltáról kezdettől fogva nem sokkal fényesebben beszéltem volna, mint ez az egész banda, amely ellenem féktelenül őrjöngve, az egész világot felzavarja? Sőt, arról, hogy az úrvacsora miért rendeltetett, és minő gyümölcsöt hoz a hívek számára, őnáluk mélységes csend volt, míg végtére sok kegyes ember gáncsainak sikerült tőlük annyit kicsikarni, hogy valamit az én irataimból kölcsönözzenek, hogy irányukban gyűlölet ne támadjon abból, hogy éppen azt nyomják el mindig, ami a fő volt. Sőt még Schwenckfeldet sem habozik hozzánk csatolni társul. Miért háborgatod, te kutya, aki a farkasokkal sokkal szemben nagyon is gyáva vagy, azokat a távollévő jó-

(*) Bár Antiókhiai Ignác (meghalt 120 körül) neve alatt sok hamisítvány maradt fenn, az itt idézett levélrészlet az eredetiek közül való. [NF]

511

barátokat, akik arra rá nem szolgáltak? Mikor Schwenckfeld a maga mérgével megfertőztette Németországot, mi hevesen ellenállottunk, úgy, hogy minket gyűlölt legjobban mindenek között. Már most, ha Heshusiusnak hitelt adnak, akkor mi őt istápoltuk. Arra, hogy minket Nestorius istentelen őrjöngésébe bonyolít, mit válaszoljak, hacsak azt nem, hogy az ilyen istentelen gáncsolódó a maga átkozódásával önként cáfolja meg magát?

Ezután áttér Justinus vértanúra, akinek tekintélyét magam is nagyon szívesen elismerem. Ámde mit mond ő, ami sérelmes volna a mi ügyünkre? Azt mondja, (1) hogy az úrvacsora kenyere nem közös. Nevezetesen, mivel előbb megmagyarázta, hogy az abban való részesedésre csak azok bocsáttatnak, kik a keresztség által megmosattak és az evangéliumot elfogadták. Azután tovább megy. "Amint Krisztus testté lett, úgy arról a táplálékról is, amelyet ő az imádság szavával megáldott és amely az átváltozás által (*) vérünket és testünket táplálja, megtanultuk, hogy magának Krisztusnak teste és vére." A titokzatos megáldásnak az úrvacsorában a Krisztus megtestesülésével való összehasonlítása Heshusius előtt elégnek látszik a győzelemre. Mintha bizony mind a kettőben egyenlő csodát állapítana meg Justinus, akinek csupán azt volt szándéka mondani, hogy az a test, amelyet Krisztus egyszer a mi testünkből magára öltött, nekünk mindennap eledelül adatik. Ennek a véleménynek megerősítésében ugyanis megelégedett Krisztus szavainak egyszerű idézésével, és nem is állít mást, mint hogy ez a jótétemény csupán a Krisztus tanítványaival közös, akik már ráléptek az igaz kegyesség útjára.

Hogy pedig ennek a rövidségnek Irenaeus világosabb magyarázatát adja, azt megengedem Heshusiusnak. Nem idézem az egyes szavakat, mindamellett semmit sem hagyok el, ami a dolog lényegére vonatkozik. Irenaeus azon eretnekek ellen támad, akik tagadták, hogy a test képes volna a romolhatatlanságra. "Ha így van – úgymond (2) akkor az Úr sem váltott meg minket a vérével, sem az úrvacsora kelyhe nem közöltetése az ő vérének, sem a kenyér, amelyet megtörünk, nem közöltetése az ő testének. Mert a vér csupán az erekből jő, és az embernek egyéb állagából, amelyben minket igazán megváltott az Isten fia. És mivel az ő tagjai vagyunk és teremtett dolog által tápláltatunk, a teremtett

(1) Apol. I. p. 97. seq. (Cap. 66.)
(*) Lehet így is fordítani: "Az átváltozásra." Ez tehát nem a kenyér átváltozása lehetne, hanem a híveké, főleg a feltámadás reményének értelmében. [NF]
(2) Irenaeus: Lib. contra haereses V. cap. 2.

512

dolgot pedig ő maga nyújtja nekünk, mikor napját úgy kelti fel és esőt úgy ád, amint akar, azt a kelyhet, amely teremtett dolog, az ő teste erősítette meg, amelyből növeli a mi testeinket. Mikor tehát a megtöltött kehely és a megtört kenyér felett hangzik az Isten igéje, akkor lesz az a Krisztus testének és vérének eukharisztiájává, amelyből növekszik és áll a mi testünk lényege. Mi módon tagadja, hogy Isten ajándékát, aki örök élet, képes befogadni az a test, amely Krisztus testével és vérével tápláltatik, és az ő tagja? Amint az apostol mondja: mivel az ő testének tagjai vagyunk és az ő csontjából való csont stb.

Tartsák eszükben az olvasók Irenaeus tanácsát. Mert nem arról vitatkozik, hogy testileg esszük-é a Krisztust, hanem csupán azt állítja, hogy az ő teste és vére ránk nézve étel és ital azért, hogy a mi testünkbe és vérünkbe beléárasszák a lelki életet. Ámde az egész kérdés jobban nem oldható meg, mint a szövegösszefüggésből. A szóban forgó helyen ugyanis a Krisztus testének nem más, hanem ugyanaz a közöltetése állíttatik az úrvacsorában, mint a lelki, amely egyfelől örökkévaló, másfelől az úrvacsorával való élésen kívül is bizonyos számunkra. Heshusius azt akarja, hogy a Krisztus testét csak az úrvacsorában testileg és magunkba vegyük. Azt gondolja, hogy semmi sem tűrhetetlenebb, mint az, hogy a hívek lényegileg össze vannak kötve a Krisztussal. Az egész könyvben ugyanis mint főponthoz ragaszkodik ahhoz, hogy a lelki evés nem más, mint hit, és hogy az úrvacsora haszontalan látványossággá lesz, ha hozzá nem járul a testi evés, éspedig csupán abban a pillanatban, amikor a kenyeret szánkba visszük. Ezt könyvében százszor is megismétli. De mit mond Irenaeus? Bizonyára mindenki látja, hogy arról a közöltetésről, melyet az úrvacsorában élvezünk, éppen úgy vélekedik és szól, mint arról, amelyről Pál beszél, mikor azt mondja, hogy a hívek úgy az életben, mint a halálban Krisztus tagjai, s testek az ő testéből s csontok az ő csontjából (Ef 5,30). De hogy ezt a tuskót megindítsam, keményebben kell beszélnem. Irenaeus szavaiból Heshusius be akarja bizonyítani, hogy nem csupán lelki módon, hanem testileg szájjal vesszük Krisztus testét, és hogy eretnekek azok, kik csupán a lelki evést ismerik el, amelyről Pál az Efezusiakhoz írt levél ötödik részében értekezik, mivel a kenyértől a testi evést elválasztani nem szabad. Mit válaszol erre Irenaeus? Azt ti., hogy mi a szentvacsorában a kenyérrel és borral tápláltatunk, amint Pál tanúsítja, hogy mi a Krisztus tagjai

513

vagyunk. Füstbe ment tehát ama megkülönböztetés a testi és lelki evés között. Pedig hát Heshusius annyiszor hánytorgatta és dicsekedett vele, hogy az egész kérdés ezen fordul meg. Kivel fogja most már elhitetni, hogy ezek szofizmák, mikor Irenaeus ugyanazon fokra és ugyanolyan minőségben állította e két dolgot: "Ez az én testem" és "Mi a Krisztus tagjai vagyunk"? Hisz ez a mi bírálónk azt kiáltja, hogy ha ez a két dolog egymástól el nem választatik, az egész kegyesség fölfordul és az Istent megtagadják? Sőt inkább nyilvánosan állítja, hogy epikureusok azok, akik azt gondolják, hogy az úrvacsorában semmi több nem közöltetik velünk, mint hogy a Krisztussal egy testbe forrunk össze.

Az sem sért bennünket semmit sem, amit ő és Tertullianus, továbbá Hilarius egyhangúlag tanítanak, hogy ti. testünket a Krisztus teste az örök élet reménységére táplálja: mivel ők ennek a módját nem úgy határozzák meg, amint Heshusius képzeli. Ellenkezőleg, mikor ezt arra az örökkévaló összeköttetésre vonatkoztatják, melyben mi a Krisztussal állunk, és azt tanítják, hogy ez a hit eredménye, semmi kétértelműséget sem hagynak fenn; mivel Heshusius szerint a testi evés az úrvacsorára korlátoztatik és a lelki evéstől annyira van, mint a föld az égtől. Ezért Hilarius a Szentháromságról szóló művének 8. könyvében ezt mondja: "A test és vér valódiságáról nincs helye a kételkedésnek. Mert most az Úr kijelentése folytán is s a mi hitünk folytán is valósággal test és valósággal vér; és ha ezeket vettük és ittuk, azt művelik, hogy mi a Krisztusban s Krisztus mibennünk legyen. Avagy nem ez a valódiság? Tehát a test által ő maga van bennünk, és mi őbenne vagyunk, mivel ami mi vagyunk, az vele együtt az Istenben van. Hogy pedig őbenne a közölt test és vér sákramentuma által vagyunk, azt ő maga bizonyítja, mikor így szól: "És ez a világ immár nem lát engemet, ti pedig megláttok engemet, mivel én élek, és ti is éltek, mivel én az Atyában vagyok, és ti énbennem és én tibennetek" (Ján 14,19 skk.). Ha azt akarná, hogy csupán az akarat egységét értsük ezen, akkor miért állapított meg bárminő fokozatot, vagy rendet is az egység végrehajtásában, hacsak azért nem, hogy miután ő az isteni természet folytán az Atyában van, elhiggyük, hogy mi őbenne vagyunk az ő testi születése által, és viszont ő bennünk van a sákramentumok misztériuma által, és így a tökéletes egyesülés a közbenjáró által taníttatik; mivel ránk nézve, akik őbenne maradunk, az Atyában marad és az Atyában maradva mi bennünk marad és így jutunk el

514

az Atyával való egységre; mivel aki őbenne természetszerűleg születéséhez képest benne van, abban mi is természetszerűleg benne vagyunk, miközben ő természetszerűleg bennünk marad? Hogy pedig bennünk megvan ez a természetes egység, azt ő maga így tanúsította: "Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad és én is abban maradok." (Ján 6,56). Őbenne ugyanis csakis az lesz, akiben ő lesz, csupán annak a testét veszi ő magára, aki az övét magára vette."

És kevéssel később így szól: "A mi életünknek az az oka, hogy az életet mi, akik testiek vagyunk, a Krisztus teste által magunkba vettük, hogy bennünk maradjon." Ámbár gyakran ismétli, hogy mi természetszerűleg egyesültünk a Krisztussal, ebből a záradékból mégis kitűnik, hogy nem törekszik másra, mint hogy bebizonyítsa, hogy Krisztus élete azért marad bennünk, mivel mi ővele egyek vagyunk.

Irenaeus nem kevésbé világosan mutatja ki azt, hogy ő arról az örökkévaló összeköttetésről beszél, amely lelki. (1) "A mi véleményünk – úgymond – összhangzó az eukharisztiával és az eukharisztia megerősíti a mi véleményünket. Mert mi felajánljuk neki azokat a dolgokat, amelyek az övéi, megfelelőleg hirdetve a test és a lélek közöltetését és egységét. Mert valamint a földről való kenyér, mikor az Isten hívását veszi, többé nem közönséges kenyér, hanem két dologból, földiből és mennyeiből álló eukharisztia, úgy a mi testeink is, mikor veszik az eukharisztiát, már többé nem romlandó testek, hanem megvan bennük a feltámadás reménysége." Az ötödik könyvben pedig bővebben megmagyarázza, hogy mi a Krisztus tagjai vagyunk, és az ő testével egyesültünk, az ő lelkéért, amely bennünk lakozik. Ez az oka annak, hogy minket a legnagyobb szemérmetlenséggel vádol Heshusius, mivel tagadjuk, hogy tanításunkkal ellenkeznének azok a dolgok, amelyek vele a legjobban megegyeznek.

Hogyha közelebbi magyarázatra van szükség, azt Cyrillus szolgáltatja. Mert harmadik könyvében, mikor megmagyarázza a Krisztusnak ama beszédét, mely János evangéliumának hatodik részében olvasható, az úrvacsorában nem ismer el másforma evést, mint amellyel minket a Krisztus teste megelevenít és a benne való részesedés által minket visszavezet a romlatlanságra. A negyedik könyvében pedig a 13. fejezetben így szól: "Az Úr az ő testét mindenkinek az életéért adta és általa ismét életet bocsát belénk;

(1) Lib. 4., cap. 34.

515

hogy pedig mi módon, azt erőmhöz képest el fogom mondani. Mivel ugyanis Istennek életadó fia testben lakozott és egészében – hogy úgy mondjam – az egység kimondhatatlan módján összeköttetvén az egésszel, azt megelevenítővé tette, ezért a benne részesedőket ez a test megeleveníti." Mivel azt állítja, hogy ez úgy az úrvacsorában, mint az úrvacsorán kívül történik, fejtse meg nekem Heshusius azt a csomót, hogy mit jelent: életet bocsátani belénk. A 17. fejezetben pedig így szól: "Ha valaki a folyékony viaszhoz – úgymond – más viaszt önt, egyik a másikkal szükségképpen összevegyül, így ha valaki az Úrnak testét és vérét veszi, szükségképpen össze kell vele köttetnie úgy, hogy ő a Krisztusban és a Krisztus őbenne találtassék." A huszonnegyedik fejezetben pedig nyíltan azt állítja, hogy "a test a Szentlélek ereje által megelevenítővé tétetik, hogy Krisztus bennünk legyen, mivel az Isten lelke bennünk lakozik."

Miután eme szent írókkal haszontalanul és nevetségesen dicsekedett, fennhéjázólag hetvenkedik azzal, hogy nyíltan mellőzi alexandriai Kelement, mert az ő bizonyságtétele terhére van. Azzal is dicsekszik, hogy ő nem ritkán oltalmába veszi ügyünket és személyünket, amikor bármit hozunk is fel, azt, amennyire erejétől telik, túlozza és kibővíti, hogy megtudja, vajon valami hathatós dolog-é az stb. Ha ez igaz, akkor kell, hogy ne csak gyenge, hanem teljesen erőtlen és letört legyen. Mindamellett, ha erőit arra fordítaná, hogy helyesen ítéljen, ahelyett, hogy teljesen a viszálykodásra és a gáncsolódásra fordítja, jóval alább hagyna azzal a féktelenséggel, amelytől lángol. Az allegorikus evést bizonyára nem vetné a szememre nekem, akiről megvallja, hogy kárhoztatom az allegóriát Krisztus szavaiban. De méltó dolog, hogy Isten büntetése gyanánt ilyen szédülés fogja el azokat, akiket a megátalkodott nagyratörés annyira sarkall a harcra, hogy szégyenérzetüket hitükkel egyetemben pellengérre állítják.

Csudálatos azonban, hogy mikor Órigenésznek olyan szigorú bírája, hogy a hitelt érdemlő írók között fel sem sorolja, miért nem mellőzi egyúttal Tertullianust is. Láttuk, hogy mily engesztelhetetlen haraggal lángolt mindazok ellen, akik Krisztusnak eme szavait: "Ez az én testem," másként merték venni, mint tulajdonképpeni és természetes értelemben, mivel azt tartotta, hogy ez szentségtörő hamisítás. S most, noha Tertullianus szavai őt átdöfik, mégis inkább hátrálással igyekszik kimenekedni, semhogy támadásával próbálná megdönteni. Az ő szavai ezek: "Azt a kenye-

516

ret, amelyet vett és a tanítványoknak szétosztogatott, a maga testévé tette, mikor azt mondotta: "Ez az én testem," azaz az én testemnek jelképe. Jelkép azonban nem lett volna, ha valóságos test nem lett volna. Egyébként az üres dolog, aminő a képzelet, alakot nem ölthet. Vagy ha azért tette meg a kenyeret testének, mivel nélkülözte a valódi testet, akkor a kenyeret kellett volna értünk adnia. Marcion hiábavalóságát mozdította elő az, hogy a kenyér feszíttetett meg." [Adv. Marc. IV.40] Tertullianus a Krisztus testének valódi lényegét abból bizonyítja be, hogy a kenyér nem lehetett jelképe másnak, mint csak igaz dolognak. E beszédmód ugyan, mivel veszélyesnek látszik, Heshusiusnak nem tetszik, mégis mintegy megfeledkezvén magáról, elfogadja, "csak a cselvetés maradjon távol." Cselvetés alatt azután azt érti, ha a kenyérről azt mondják, hogy az egy távollevő dolognak a jele, vagy kiábrázolása. Hogy a távollét szóval szokása szerint szemfényvesztést ne csináljon, tartsák elméjükben az olvasók azt, amire előbb figyelmeztettem őket, hogy Krisztus helyileg és az érzéki szemléletet tekintve akként van távol, hogy a hívek mégis valósággal élvezik, és valósággal tápláltatnak testének jelenlevő állaga által. Azonban semmiféle fecsegésével sem fogja tőlünk kicsikarni azt, hogy e férfiú felfogását helyeseljük. Mert azon mondásának, hogy "a kenyér testté lett," az értelmét bizonyára csak a szöveg összefüggésében kell keresnünk. Az pedig, hogy "a vért megszenteli a borban," nem annyit jelent, mint a vért hozzákötni a borhoz, hanem megfelel ez a legközelebbi mondatnak, ahol azt mondja, hogy Krisztus az ő testének lényegét erősítette meg akkor, mikor a vérével megpecsételt szövetséget kötött, mivel vére csakis a valódi testnek lehet. Bizonyára senki előtt sem kétséges, hogy az a megpecsételés, mely a kereszten hajtatott végre, azzal a megszenteléssel van összehasonlítva, amellyel Krisztus örökké való szövetségre lép az övéivel. Semmivel sem ér el többet Heshusius azzal a másik hellyel sem, ahol azt mondja, hogy "a test azért táplálkozik a Krisztus testével és vérével, hogy az Istenből tápláltassék, azaz, hogy az istenségben való részesedésre jusson el." [De Resurr. 8.] A végeredmény az, hogy képtelenül és istentelenül cselekesznek azok, kik kizárják a feltámadás reménységéből testünket, melyet Krisztus a lelki élet jelképeire méltat. Ennélfogva ugyanazon fokra helyezi nemcsak a keresztséget, hanem a kenetet, a kereszt jelvényét és a kézrátételt is. Csodálatos ostobaság azonban, hogy annak bebizonyítására, hogy a Krisztus testének nem egyedül a hit által leszünk részesei, egy helyet idéz az úri imádságról szóló könyvecs-

517

kéből, [cap. 6.] ahol azt mondja, hogy szellemileg értendő az, mikor azért könyörgünk, hogy a mindennapi kenyér nekünk megadassék, mert Krisztus a mi kenyerünk, mivel az élet a Krisztus, mivel ő az élő Istennek beszéde, aki leszállott a mennyekből, és az ő testéről azt tartjuk, hogy az a kenyérben van. Ebből arra következtet, hogy mi a Krisztusban állandóságot és az ő testéből oszthatatlanságot keresünk. De kérlek, ha az volna a szándéka, hogy pártállást változtasson, tudná-é a mi ügyünket jobban elősegíteni? Íme, ezért dicsekszik ő az ókorral.

Cyprianust ugyanily ügyességgel teszi meg a maga patrónusának. Cyprianus azt mondja, hogy "Krisztus vérét nem kell megtagadni azoktól a hívektől, akik oly feltétellel hívatnak el a Krisztus seregébe, hogy saját vérüket kiontsák." Mit fog ő ebből kihozni, hacsak azt nem, hogy a Krisztus vére nekünk a pohár által adatik, amint a test a kenyér jelképe alatt adatik? Egy másik helyen, mikor az aquariusok ellen vitázván, azt mondja, hogy "Krisztus megelevenítő vére nem látható a kehelyben, ha hiányzik a bor, amely által maga a vér mutattatik," világosan megerősíti a mi tanításunkat. (1) Mert mit jelent, hogy a vért a bor mutatja, ha a bor nem jegye, vagy kiábrázolása a vérnek? Amint kevéssel később ugyan ő megismétli, hogy egyedül a víz nem fejezheti ki, azaz nem jelezheti a Krisztus vérét. Ámde egyúttal azt is mondja, hogy a vér a pohárban van.

Mintha bizony valaha eszébe jutott volna a térbeli bezárás annak a szent mártírnak, aki csupán abban a kérdésben forgolódik, hogy vajon a misztikus pohár csupán vízzel töltendő-e meg, a Krisztus vérének megjelenítése végett?

Heshusius egy másik helyet is idéz: mi módon merészlik az eukharisztiát a bűnösöknek adni, azaz Krisztus szent testét megfertőztetni, mikor meg van írva, hogy aki méltatlanul eszik és iszik, bűnt követ el az Úr teste és vére ellen. Én valóban sem másként nem vélekedem, sem nem szoktam másként beszélni. De micsoda dialektikából tanulta ez a jó férfiú azt, hogy e szavakból arra következtessen, hogy a méltatlanoknak Krisztus teste adatik? Mindenki látja, hogy az adás szó az eukharisztiára vonatkozik. Ha válogatás nélkül bocsátanak oda mindenkit, azt Cyprianus a szent test megfertőztetésének ítéli.

Íme, a mi szájhősünk miből csinál magának győzelmi dalokat!

(1) Epist. II., lib. 3.

518

Egy más helyen [De lapsis 22] azt mondja Cyprianus, hogy "az istentelenek, kik szennyes kézzel tolakodnak az úrvacsorához, Krisztus testét támadják meg;" és súlyos támadást intéz ama szentségtörők ellen, akik neheztelnek a papokra, mivel azok nem adják azonnal [bálványáldozattal] beszennyezett kezükbe az Úr testét, vagy megfertőztetett szájukba az ő vérét. Mintha bizony ezelőtt ismeretlen lett volna, hogy ez a beszédmód szokásos volt a régieknél, és mintha ugyanettől a kifejezésmódtól visszaborzadnék én, aki sok évvel ezelőtt mind ezt a helyet, mind pedig egy hasonlót idéztem Ambrosiusból! Azt sem látja Heshusius, hogy milyen képtelenségbe bonyolódik, mivel ebből az következnék, hogy Krisztus ki van téve az istentelenek szenvedélyének és erőszakoskodásának, mert Cyprianus ott azt is mondja, hogy ezek erőszakot követnek el a Krisztus teste és vére ellen.

Eusebius [HE VII.9] egy helyet idéz alexandriai Dionysius leveléből, ahol ez azt mondja, hogy nem szabad Új keresztség által beavatni azt, aki már hosszú idő óta részese volt az Úr testének és vérének és vette a szentséges eledelt. Ebből Heshusius úgy okoskodik, hogyha Krisztus testét vette az, akit eretnekek kereszteltek meg, akkor a Krisztus testét hit és bűnbánat nélkül is eszik. Mintha bizony a meggondolatlanság, vagy tévely semmiben sem különböznék az istentelenségtől.

Azzal pedig, amiről azt gondolta, hogy a legtöbb hasznára válik, ha ti. a régi írókat, kiknek nevét hamisan előráncigálja, nagyszerű magasztalással ékesíti, nagyon is nevetségesnek és ügyefogyottnak tünteti fel magát. Tele szájjal harsogja ezek dicséretét, de mikor dologra kerül a sor, védtelenül találtatik. Athanasius – úgymond – isteni és halhatatlan dicséretreméltó. Ki tagadja ezt? De mi köze ennek a dologhoz? Persze, mert azt írja [contra Arianos II. cap. 8. in Hebr. iii. 2.], hogy "Krisztus főpap volt a maga teste által," és hogy ugyanaz által nekünk egy sákramentumot tanított, mikor így szólt: "Ez az én testem", s "Ez az Új- és nem az Ótestamentum vére" s ebből bizonyos, hogy ő valóságos testről és vérről beszél az úrvacsorában. Mi tehát hamis vért képzelünk, mikor azt mondjuk, hogy szentségtelen szétszakítás nélkül el nem lehet választani ezeket a szavakat: "A test, amely tiérettetek adatik, A vér, amely kiontatik a bűnök bocsánatára"? Helyesen tanítja tehát Athanasius, hogy számunkra egy misztérium szenteltetett meg a Krisztus teste és vére által s nem is lehetett mondani semmit, ami felfogásunk megmagyarázására alkalmasabb lett volna, mivel ha Krisztus nem áldatott volna meg valódi

519

testtel és valódi vérrel (s ott csupán erről az egyről van szó), haszontalan volna az úrvacsora megszentelése, mely az üdvösséget számunkra azokba helyezi.

Hogy Hilariust mily fonákul hozza fel ellenünk, már előbb kimutattam, mivel ő világosan a Krisztusban való éltető részesedésről beszél, mely az úrvacsorával való külső élést nem követeli, hanem állandó hatóereje van a hívekben. Heshusius tagadja, hogy ő erről versengene. Miért csavarja hát el miellenünk a szavait, melyek erre az ügyre nem tartoznak? Még sokkal ízetlenebb azon mondása, hogy minket megcáfol az az egy mondás, hogy "Krisztus testét vesszük a misztérium alatt." Mintha bizony ez a kifejezés: "misztérium alatt", nem éppen annyit jelentene, mint "sákramentumilag". S ez ismét nagyon megfelelő mondás a mi tanításunk megerősítésére. Ámde hogy valaki azt ne gondolja, hogy ő csupán butaságból vétkezik, azt a legnagyobb fokú rosszakaratot is hozzácsatolja, hogy mi azt mondjuk, miszerint az úrvacsorában csupán az istenség adatik nékünk. Íme, ezért hirdeti, hogy maga ez a hely mindenkinek elegendő lesz az ellentét megszüntetésére.

Ugyanilyennek mutatkozik akkor is, mikor Epiphaniusból idéz. Ez arról beszél, hogy miként teremtetett az ember Isten képe szerint. Ha ugyanis ez a testre értendő, akkor nem lesz megfelelő a hasonlat a látható és tapintható dolog s a láthatatlan és megfoghatatlan lélek között. Ha pedig a lélekre akarjuk vonatkoztatni, akkor azt mutatja, hogy igen nagy a különbség, mert mihelyest alá van vetve a sok gyengeségeknek és a bűnöknek, az istenséget nem foglalja magában. Ennélfogva úgy következtet, hogy Isten, aki megfoghatatlan, valóban nyújtja is azt, amit az embereknek képleg ajándékoz. Azután hozzáteszi: "És mily sok dolgot lehet levezetni a hasonlókból! Látjuk ugyanis, hogy Megtartónk mint vette kezébe, ahogy az evangéliumban foglaltatik, mint állott fel az úrvacsoránál, mint vette és azután hálákat adván, így szólott: Ez az az enyém. Látjuk pedig, hogy ez nem megfelelő, sem nem hasonló akár testi képéhez, akár láthatatlan istenségéhez, akár tagjai alakjához. Mert ez kör alakú, s képességeit tekintve érzéketlen. Mégis a kegyelem által azt akarta mondani: "Ez az az enyém," és beszédétől a szavahihetőséget senki sem tagadja meg. Mert aki nem hiszi, hogy ő igazmondó, az, mint ő mondta, "kiesik a kegyelemből és hitből."" Az ügy állását tartsák eszükben az olvasók. Epiphanius azt állítja, hogy bár semmiféle hasonló dolog nem ugyanaz, az emberen mégis igazán ragyog az Isten képe, amint a kenyérről igazán mondjuk,

520

hogy test. És ebből nyíltan kiderül, hogy ennek az írónak a felfogásával a legkevésbé sem lehet összeegyeztetni Heshusius álmodozását, hogy ti. a kenyér valósággal és lényegileg test. Mindamellett azt kérdezi, hogy ha az eukharisztia kenyere nem test, akkor Epiphanius miért követel hitet az úrvacsora szavaiban. Természetesen azért, mert csakis hit által foghatjuk fel, hogy a romlandó étel az örök életnek záloga. Az eledel a hasnak és a has az eledelnek rendeltetett, mondja Pál (1Kor 6,18), az Isten pedig mind ezt, mind amazokat eltörli. Mi pedig a kenyérben és borban lelki táplálékot keresünk, hogy ez megelevenítse lelkeinket a boldog feltámadás reménységére. Keressük Krisztust, hogy vele összeforrjunk, hogy bennünk lakozzék és egy legyen mi velünk. Ámde Epiphanius nem az úrvacsora gyümölcséről, vagy hatásáról beszél, hanem a test lényegéről. Hogy ez mennyire igaz, ítéljék meg az olvasók az ő legközelebbi szavaiból. Epiphanius ugyanis, mielőtt az úrvacsora misztériumáról szólana, ezt mondja: "Mózestől veszi kezdetét az alakzat, János tárta az alakzatot fel, Krisztusban pedig tökéletes az ajándék. Mindenkinek birtokában van tehát az, ami kép szerint van, de nem a természet szerint. Mert nem az Istennel való egyenlőség szerint övék a kép szerint való dolog. Isten ugyanis megfoghatatlan, minden lélek fölött való lélek, minden világosság fölött való világosság. Amely dolgokat mégis meghatározott, azoktól nem fosztatik meg." Mindamellett csodálkozom, mint merészelt említést tenni a hitről az, aki azt állítja, hogy Krisztus testét hit nélkül eszik, és kegyetlenül ránktámad, mivel mi hitet kívánunk.

Azzal dicsekszik, hogy Basilius őmellette van, mivel vádolja azokat a bűnösöket és istenteleneket, kik lelkük tisztátalanságával merészlik érinteni a Krisztus testét; mivel ti. a régiek gyakran mondják, hogy a Krisztus teste a földre esik és megemésztetik, mert sohasem haboztak a dolog nevét a szimbólumra átvinni.

Előbb elismertem, hogy Ambrosius ugyanígy beszélt, de hogy mily értelemben, az Krisztus szavainak a magyarázatából tűnik ki. "Mivel Krisztus halála által váltattunk meg – úgymond (1) – erről a dologról megemlékezvén, mikor esszük és isszuk a kenyeret és bort, amelyek értünk ajánltattak fel, ezzel azt jelezzük, stb." És kevéssel később így szól: "A szövetség tehát a vérrel alkottatott meg, mivel az isteni kegyelemnek a vér a tanúja, amelynek képére mi a vérnek misztikus poharát vesszük." Majd megint ezt mondja:

(1) A Kor. I. 1ev. 11. részéhez írt magyarázatában.

521

"Mit jelent bűnösnek lenni a test ellen, ha nem azt, hogy büntetést szenvedünk az Úr haláláért? Azt parancsolja tehát, hogy az úrvacsorához áhítatos lélekkel járuljunk azért, hogy az ész tudja, miszerint tisztelettel tartozik az iránt, akinek testét elvenni járul oda. Magában ugyanis fontolóra kell vennie, hogy az Úr az, akinek vérét a misztériumban issza." Heshusius elég megátalkodott, hogy ezt a helyet nem habozik ellenünk felhozni, pedig ez annyira bennünket támogat, mintha tanításunk alakját innen kölcsönöztük volna.

Sőt még költeményekkel is ostromol minket Heshusius. Mivel ugyanis Nazianzi Gergely költői hajlamának engedve azt mondja, hogy "a papok kezükben hordozzák a nagy Isten alkotását," ebből vakmerően azt következteti, hogy a kenyér tulajdonképpen a Krisztus teste. Én pedig egyszerűen azt válaszolom – és bízom abban, hogy ezt minden józan eszű ember helyeselni fogja –‚ hogy Gergely nem akart mást, mint amit Augustinus egy kissé barátságosabban fejez ki, mikor Krisztusról beszélvén, aki a kenyeret az ő tanítványainak nyújtotta: "Valami módon – úgymond – magát a kezében hordozta." S ezzel a kifejezéssel a csomó igen jól megoldódik. Mert amit a páskáról szóló beszédben [II.19] mond: "Ne láss lázálmokat istentelenül, mikor az Isten véréről, szenvedéséről és haláláról hallasz, hanem bizalommal edd a testet és idd a vért, ha életet kívánsz," azt Heshusius helytelenül csavarja el más értelemre, mivel ott nem az úrvacsora misztériumáról folyik a szó, hanem a megtestesülésről és halálról. Ámbár nem tagadom, hogy Gergely az evés és ivás szókkal, amelyekkel mégis a hitet ajánlja, az úrvacsorára céloz.

Hieronymusról mire való volna bővebben beszélni? Heshusius idézi egy helyét, hol azt mondja, hogy a kenyér Krisztus teste. Én azonban többet is megengedek. Mert Heliodorushoz azt írja, hogy a papok készítik el Krisztus testét. Másutt azt is írja, hogy az ő vérét kiosztják a népnek. (1) Csupán az a kérdés, hogy mily értelemben. Ha hozzátesszük ezt a kifejezést: "misztériumban," vajon nincs-é megszüntetve minden ellentét? Mert bizonyos, hogy a misztériumban és a testileg kifejezések egymásnak ellentétei. Mivel pedig Hieronymus ezt a megszorítást kifejezésre juttatja, s így minden aggályt megszüntet, mire való volna a szőrszálhasogató fecsegés? Azt is elismerem, hogy Hieronymus egyebütt azt tanítja,

(1) In Malach. cap. 1.

522

hogy a bűnösök méltatlanul eszik a Krisztus testét, de mikor hozzáteszi, hogy ily módon azt megfertőztetik, akkor minek a kákán csomót keresni. Ha csak esetleg az istentelenek szeszélyének úgy alá nem veti Heshusius a Krisztust, hogy az ő szent és tiszta testét érintéseikkel megfertőztetik. Ámde Hieronymus világosan megmagyarázza, hogy a Krisztus teste, amikor vele tisztátalanul bánnak, megfertőztetett kenyér. Egy másik helyen pedig még világosabban beszél, mert nyíltan tagadja, hogy az istentelenek a Krisztus testét eszik, vagy az ő vérét isszák. (1) Hasonlóképpen mondja (in Hoseam cap. 9): "Az istentelenek sok áldozatot áldoznak és megeszik azoknak húsát, miközben elhagyják Krisztusnak egyetlen áldozatát, és nem eszik annak testét, akinek teste a hívők eledele." Miért leli tehát Heshusius a kedvét abban, hogy gyerekesen fecseg a szóról, mikor a dolognak olyan világos magyarázata van közölve?

És bizonyára mindazt, amit csak ez a szofista eddig fecsegett, össze lehet foglalni ebben a rövid következtetésben (szillogizmusban):
Akárminek nevezik is a Krisztus testét, lényegileg és valósággal test az:
A szent vacsora kenyerét Irenaeus, Tertullianus, Cyprianus, Justinus, Ambrosius, Hieronymus, Augustinus és mások igen sokan a Krisztus testének nevezik:
Tehát az úrvacsora kenyere lényegileg és valósággal a Krisztus teste.

Továbbá mivel Heshusius olyan nyugodtan fejti ki nézeteit, szeretném tudni, hogy mit válaszol arra a megkülönböztetésre, amellyel Hieronymus (2) az ő egész őrületét oly nyilván megcáfolja és felforgatja, hogy enyhítésre van szükség az ellenkező párttal szemben. "A Krisztus teste és vére kétféleképpen érthető – így szól –; vagy az a lelki és isteni test az, melyről ő maga mondotta: Az én testem valóban étel; vagy az a test az, mely megfeszíttetett és az a vér, melyet a katona dárdája ontott ki." Én ugyan nem gondolom, hogy Hieronymus kettős testet képzel, mindamellett úgy vélem, hogy a lelki és ezért ellenkező közöltetési módra céloz, hogy testi evésre ne gondoljanak.

Ennélfogva azon, amit Chrysostomusból hozott fel, könnyedén átjutok. Mivel ez a kegyes tudós azt parancsolja, hogy hittel járul-

(1) In Isaiam. cap. 66.
(2) In 1. c. epist. ad Eph.

523

junk az Úr asztalához, hogy ne csak az elénk helyezett testet vegyük, hanem sokkal inkább, hogy tiszta szívvel érintsük azt, ebből ez a jó magyarázó arra következtet, hogy némelyek hit nélkül, tisztátalan szívvel veszik. Mintha bizony azt dadogná, hogy a lényegi testet testileg vesszük, és a test szóval nem a misztérium méltóságát ajánlaná. Mit szól hozzá, ha másutt kimagyarázza magát, és egyúttal Pál felfogását nyíltan hirdeti? "Mit jelent – úgymond – bűnösnek lenni az Úr teste és vére ellen? Mivel kiontotta azt, kimutatja, hogy az gyilkosság is, nemcsak áldozat. Amint ellenségei nem azért verték át, hogy igyák e vért, hanem hogy kiontsák, úgy aki méltatlanul úrvacsorázik, semminemű gyümölcsöt sem vesz abból." Végre bizonyára még a vakok előtt is kiderül, hogy Chrysostomus nem azért tartja az istenteleneket bűnösöknek, mivel itták, hanem mivel kiontották a Krisztus vérét. Még balgábban viszi át Heshusius azt, amit Chrysostomus a lélek lelki evéséről mondott, a hasra és a belekre. Az ő szavai ezek: "A test nem azért tétetett elénk, hogy csupán érintsük, hanem hogy együnk és megelégedjünk." Ez Heshusius szerint éppen annyi, mintha azt mondta volna, hogy a beleinkbe fogadjuk.

Mikor pedig Augustinust hozza fel védőjéül, vagy tanújául, akkor a szemérmetlenség legmagasabb fokát is túllépi. Ez a szent férfiú azt parancsolja, hogy "a kenyérben azt vegyük, ami a kereszten függött." Heshusius szerint semmi sem világosabb e szavaknál. Természetesen, ha az elfogadás módjára nézve egy nézeten vagyunk. Így mikor a Januariushoz intézett levélben azt mondja, hogy "helyeselni kell az egyháznak ama rendtartását, hogy a szent asztalhoz böjtölve járuljanak az emberek, s így Krisztus teste elébb menjen be szájukba, mint a többi ételek," tedd hozzá, hogy a misztériumban és sákramentumilag, és minden versengés meg fog szűnni. Heshusius azonban képtelen módon ragadja meg a kétértelmű kifejezést, és elfeledi azt, ami a vita tárgyát képezi. De az apostolok igéiről mondott beszédben, mikor kétféle evést állapít meg, ti. lelkit és sákramentumit, nyíltan tanúsítja, hogy azok az istentelenek, kik az úrvacsorában részt vesznek, eszik a Krisztus testét. Persze, amint egyebütt tanítja, sákramentumilag. Ám mondja azt Heshusius, hogy a nap délben nem fénylik, s ezek a bizonyságok világosan megcáfolják tanításunkat; én mindazonáltal bízom, hogy mikor Westphaliiak válaszoltam, akkor az ő és társai rágalmait úgy sem-

(1) 1 In I. ad Cor. homil. 27.

524

mivé tettem, hogy még azok a versengők is, kikben van valami őszinteség, inkább akarnak hallgatni, mint hogy Heshusius fennhéjázását utánozva gúny tárgyaivá legyenek. Azt hánytorgatja Heshusius, hogy Augustinus a Krisztus testének valódi jelenlétét állítja az úrvacsorában, mivel a test a kenyérben és a vér a borban adatik s a papok keze osztogatja ezeket, és nemcsak hittel, hanem szájjal is vesszük, mégpedig nemcsak a kegyesek, hanem az istentelenek is. Erre azt válaszolom, ha világos magyarázattal nem áll elő arra nézve, hogy Augustinus mint veszi a test elnevezést, Heshusius csaló módra jár el. De ki lesz e szavaknak jobb magyarázója, mint maga Augustinus? Ámde eltekintve attól, hogy ugyanazokon a helyeken vegyesen használja az eukharisztia és a test sákramentuma elnevezéseket, egy helyen kétségtelenül kifejti felfogását, mikor azt mondja, (1) hogy a sákramentumok azon dolgok hasonlóságából veszik nevüket, amelyeket jeleznek, s ezért bizonyos értelemben a test sákramentuma test. Ennélfogva valahányszor ezt a kétértelmű kifejezést Heshusius ránk akarja erőszakolni, mindig könnyű lesz azt vetni ellene, hogy Augustinus, amikor így beszél, nem feledkezett el magáról, hanem azt a szabályt követi, amelyet mások elé ír. Ugyanerre vonatkozik, hogy a kenyeret néhol alaknak, néhol a test jegyének nevezi. Továbbá, hogy Krisztus valami módon a maga kezében hordozta magát. (2) Ámde, ha én hallgatok is, Augustinus el fogja magától hárítani a rágalmat, mivel a jelzett dolog nevét a külső jelképre a hasonlóság miatt viszi át, és ezért a kenyeret Krisztus testének nevezi, de nem tulajdonképpen és lényegileg, mint Heshusius fecsegi, hanem egy bizonyos módon.

Hogy továbbá a jelenlétről mint vélekedett ez a kegyes író, világosan kitűnik a Dardanushoz írott levélben: "Krisztus – úgymond – halhatatlanságot adott az ő testének, de természetét nem vette el. Ezen forma szerint nem kell róla azt gondolni, hogy mindenüvé kiáradt. Mert óvakodnunk kell, hogy az ember istenségét annyira kiemeljük, hogy a testtől elvegyük a valódiságot. Ebből azonban nem következik, hogy ami Istenben van, az mindenütt legyen, mint Isten." Végtére azt a következtetést vonja le, hogy "az Isten egyszülött fia, ki az ember fiával ugyanaz, mindenütt a maga egészében van jelen, mint Isten; az Isten templomában, azaz az egyházban, mint egy ott lakozó Isten van jelen, vala-

(1) Epist. ad Bonif.
(2) Contra Adimant. lib. 12. In PsaI. 3. In Psal. 33.

525

mint az igazi test módjához képest az égnek valamelyik pontján." Ide tartozik ez a mondása is: "Fensége jelenlétéhez képest Krisztus mindig a mienk; teste jelenlétéhez képest helyesen mondatott: nem leszek mindig tivéletek." (1) Mellőzöm a hasonló helyeket, melyekkel a szent író világosan tanúsította, hogy mennyire borzad Krisztus testi jelenlététől. Hogy pedig Heshusius mily nyomorultul fecsegi, mintha Augustinus azt állítaná, hogy Krisztus testét az istentelenek eszik, több helyből kiderül. Először a sákramentum erejét szembehelyezi a látható sákramentummal, ellentétül állítja a belső és külső evést, a szívvel való evést és a fogakkal való rágást. Ha volna a testnek valami láthatatlan evése, amely a lelki evéstől különböznék, akkor háromtagú meghatározást kellene megállapítani. Kevéssel később ugyanezt az ellentétet ismétli meg: (2) "Aki nem marad a Krisztusban és akiben nem marad a Krisztus, az kétségtelenül nem eszi lelkileg az ő testét s nem issza vérét, ámbár testileg és láthatólag rágja fogaival a test sákramentumát." Ha Augustinusnak tetszett volna Heshusius hazugsága, azt kellett volna mondania: "Ámbár testileg eszi a testet." De a kegyes tudós bizonyára mindenütt következetes, és ehelyütt sem tanít mást, mint később, mikor azt mondja, hogy "a többi tanítványok a kenyeret ették az Úr gyanánt, Júdás pedig az Úr kenyerét az Úr ellen." (3) Ugyanezt más helyen is jól megerősíti, mikor, mint ellentétes dolgokat, állítja egymással szembe Krisztus testének sákramentumilag és valósággal való evését. Ebből következik, hogy a Krisztus testét valósággal nem eszik az istentelenek. Végül, hogy e kifejezésen: sákramentumilag, mit ért, teljesebben megmutatja, mikor kijelenti, hogy a jók és rosszak a jegyekkel úrvacsoráznak (kommunikálnak). (4) És egyebütt: "a Krisztus teste és vére akkor lesz kinek-kinek életévé, ha azt, amit a sákramentumban láthatólag vesznek, magában a valóságban lelkileg eszik és isszák." (5) Ha Heshusius azt a kifogást teszi, hogy az istentelenek csak lelkileg nem eszik, azt kérdezem, hogy Augustinus szerint mit jelent az igazság, amelynek részesévé egyedül a híveket teszi. Azonfelül, ha Augustinus úgy vélekedett, hogy az istentelenek lényegileg eszik a Krisztus testét, akkor kell, hogy előttünk láthatólag jelentessék ki, mivel a gono-

(1) Tractat. 50. in Joann.
(2) Tract. in Joann. 26.
(3) Tract. in Joann. 59.
(4) Contra Faustum lib. 13. cap. 16.
(5) Sermo 2. de verbis Apostoli.

526

szoknak sehol mást nem osztogatnak, mint a látható vevést. Ha Augustinusnak egy kijelentése többet ér Heshusius előtt, mint tíz más atyának bőséges prédikációja – mint ahogy ő maga büszkélkedik ezzel –‚ akkor a gyermekek is látják, hogy még a tuskónál is érzéketlenebb, ha az ily kiváló bizonyságok sincsenek rá semmi hatással. És bizonyára, mikor látom, hogy ily tisztátalan bohóccal kelek harcra, a méltatlankodás annyira elfog, hogy majdnem szégyellem a fáradságot, melyet az ő füllentésének megcáfolására fordítok.

A mese e részének bevégzése után ismét csapongó kitérést tesz, hogy minket az ügytől elvonjon. Kétségtelen, hogy mikor a csípős megjegyzéseket, mint előadása virágait, a maga fitogtatása végett innen is, onnan is összeszedi, önmagát pompás szónoknak tartja, nekem pedig úgy tetszik, mintha a zsibárusok kikiáltóját hallanám, annyira haszontalan a fecsegése. Azt hánytorgatja, hogy bennünk szemlélhetők az eretnekek világos és különös ismertető jelei, mivel mikor tévedésünket nyíltan nem tudjuk védelmezni, szemfényvesztő szavakkal álcázzuk azt. De mikor a dologra kerül a sor, minő szemfényvesztéseket talál, minő titkos menedékeket, minő csalásokat, félrevezetéseket, vagy agyafúrtságokat mutat ki? Nem szólok a görög szavakról, mert hogy ezek rá nézve el ne vesszenek, a mellékneveket teszi a főnevek helyére, amivel csak a tudatlanságát árulja el. Bevallja, hogy a metaforákat és allegóriákat elvetem, és a metonímiához menekszem. Eddig azonban semmi áltatásról sem szólt. Másodszor azt mondja, hogy én visszautasítom azok nézetét, kik azt állítják, hogy Krisztus testét enni nem jelent mást, mint az ő jótéteményeit hittel karolni fel. Ez a megkülönböztetés sem hoz a legkevésbé sem homályt a fény helyett, hanem a dolgot alkalmasan és jellegzetesen magyarázza meg. Hogy a Krisztus testét lelkileg enni rám nézve valami nagyobb és kiválóbb dolog, mint hinni, azt ő szörnyűségnek mondja. Mit feleljek erre a gonosz szidalomra, mint azt, hogy ő értelmileg vak, mivel ily világos és tiszta dologban sem tud eligazodni? Mert hogy a test és a vér helyére az érdemet és a jótéteményt teszi, és kevéssel később azt mondja, hogy én az úrvacsorában nem vallok mást, mint az istenség jelenlétét, ennek a rágalomnak szemtelenségét, ha én hallgatok is, a könyveim bebizonyítják. Mert, hogy a többi igen sok helyet mellőzzem, miután Kátémban az egész misztériumról közérthetőleg értekeztem, végtére ez a záradék következik ilyenformán:

527

Lelkész (1)

Vajon a szent vacsorában azoknak a jótéteményeknek, amelyeket említettél, csak a jelképezését nyerjük-é, vagy azok ott valósággal kiszolgáltattatnak nekünk?

Gyermek

Mivel a mi Urunk, a Krisztus, maga az igazság, a legkevésbé sem kétes, hogy azokat az ígéreteket, amelyeket ott ad nekünk, egyúttal be is teljesíti, és az alakzatokhoz hozzáadja a maga valóságát. S ez oknál fogva nem kételkedem, hogy amint a szent igékkel tanúsítja, úgy valóban részeseivé tesz állagának, hogy vele egy életbe forrjuuk össze.

Lelkész

Ámde ez hogyan történhetik, ha egyszer a Krisztus teste az égben van, mi pedig még a földön vándorlunk?

Gyermek

Ezt az ő lelkének csodálatos és titkos erejével eszközli; mert neki nem nehéz összekapcsolni azokat a dolgokat, amelyek egyébként nagy térbeli távolsággal vannak elválasztva.

Továbbá az Institutio szavai ezek: (2) "Ezen kívül azok sem elégítenek ki engem, akik elismerve azt, hogy nekunk a Krisztussal néminemű közösségünk van, mikor ezt meg akarják mutatni, minket csupán a Krisztus lelkének tesznek részeseivé, mellőzvén testének és vérének felemlítését. Mintha bizony ama dolgok mind hiába mondattak volna, hogy az ő teste valóban étel és vére valóban ital" stb. Ennek a dolognak ugyanis bőséges magyarázata következik és már előbb is mondtam egyet-mást.

A második könyvben pedig – úgy gondolom – nem kevésbé világosan, mint szorgalmasan cáfoltam meg Osiander hazugságát; ő mégis azt hazudja, hogy én annak a követője vagyok. Osiander azt képzelte, hogy a Krisztus istensége által közöltetik velünk az igazság. Én ellenben kimutattam, hogy az üdvösséget és az életet a Krisztus testében kell keresni, amelyben magát megszentelte, és amelyben a keresztséget és az úrvacsorát nekünk szenteli. Hogy

(1) A genfi egyház kátéja, 62. lap.
(2) A keresztyén vallás rendszere, II. köt. 637. o., IV. könyv 17. fejezet 7. pont.

528

a lényegi igazságra vonatkozó másik álmodozást is milyen alaposan megdöntöttem, ott (1) kiderül. Heshusiustól én ugyanazt a jutalmat nyertem, aminővel tanítójának, Melanchtonnak fizetett. A hamis tanúkat a törvények becstelenséggel bélyegzik meg; a rágalmazókra súlyos és szigorú büntetéseket szabnak. Minél súlyosabb bűn a nyilvános törvényeket megsérteni, annál szigorúbban kell büntetni a semmirekellőt, akire ebben az egy fejezetben három bűn bizonyul rá; mivel egyfelől engem méltatlan rágalommal terhel, másfelől, mint tanú ellenem gonoszul hazudik, és végtére nyilvánvaló hamisító. Ízetlen csipkelődéseivel szemben nem szállok harcra, mert nem is tudom, hogy ezekkel miért marcangol engemet, ha csak esetleg azért nem, mivel a visszatorlástól nem fél. Magát a dolgot sürgetem, amit ő a legkevésbé sem akar. Azt mondom, hogy ámbár Krisztus testileg távol van a földtől, minket mégis valósággal táplál az úrvacsorában az ő teste és vére, és a Lélek titkos ereje eszközli, hogy mindegyiknek a jelenlétét élvezzük. Azt mondom, hogy a térbeli távolság nem akadály abban, hogy a test, amely egyszer keresztre feszíttetett, nekünk táplálékul adassék. Heshusius feltételezi, ami tőlem nagyon távol áll, hogy én egyedül az istenségnek jelenlétét koholom. Ámde csupán a helyről foly a vitatkozás; hanem mivel nem tűröm, hogy Krisztus a kenyér alá zárassék, lenyelessék és a hasba bocsáttassék, azt állítja, hogy én a tanítást kétértelmű szavakba bonyolítom. S hogy úgy színlelje, hogy a kegyesség iránt, amelyet soha meg sem kóstolt, valaminő buzgósággal viseltetik, Pálnak ama parancsát hozza fel ürügyül, hogy az egészséges beszédeknek példáját (upotupwsin) meg kell tartani (2Tim 1,13). Mintha bizony a Pál-féle tanítás élénk és nyílt arculatához hozzáférnének, vagy bárminő rokonságuk is volna ezeknek a szörnyűségeknek, hogy a kenyér tulajdonképpen és lényegileg teste a Krisztusnak, s hogy magát a testet szájjal testileg esszük és magunkba bebocsátjuk. Pálnak ez a jó utánzója pedig ebben az igen rövid könyvecskében hatvan, vagy körülbelül ennyi szentírási helyet oly ízetlenül ferdít el, hogy könnyen bebizonyul, miszerint annak az eleven megjelentésnek, amelyről Pál beszél, még a legcsekélyebb árnyéka sem jutott eszébe. Hogy annál nagyobb szabadossággal orcátlankodjék, hiába állítja velünk szembe a szász egyházakat, és igaztalanul panaszkodik, hogy mi ezeket vádoljuk. Mert, hogy sok szembeötlő dolgot mellőzzek, csak azt

(1) A ker. vall. rendsz., I. köt. 449–453. o., II. könyv 12. fejezet 5., 6., 7. pont.

529

szeretném tudni, vajon nem ő maga és a társai kísérelték-e meg már néhány év óta kivájni Szászország két szemét, a wittenbergi és lipcsei iskolát. S ha ez a két világosság kioltatott, akkor kérlek, miért hánytorgatja Szászország üres nevét? A vádaskodásról azt kell tartani, hogy mi nem bánjuk, ha Markionhoz és a kapernaitákhoz hasonlítják mindazokat, kik Krisztus testének véghetetlenségét, vagy mindenüttvalóságát állítják, vagy azt akarják, hogy egyszerre több helyen legyen. Arra ugyanis, hogy egymással ellentétbe állítja ezt a két mondatot, hogy a kenyér a távollevő test jegye, és a test valóban és lényegileg jelen van és a kenyér alatt adatik, könnyű a válasz, hogy ti. e két szélsőség között van valami közbeeső dolog, nevezetesen, hogy a test ugyan a külső jelkép által adatik, de nem tétetik ide, vagy oda helyileg. Íme, ezért kiabálja, hogy mi epikureusok vagyunk, és hozzászoktunk a biztonsághoz. Ámde mennél inkább háborog ok nélkül, annál világosabban elárulja szellemét, indulatait és erkölcsét. Ha valakit ebben az évszázadban az Isten nagy és veszedelmes harcokkal próbált meg, akkor sokan tudják, hogy az én vagyok. És mivel még manapság is lemészárlásra szánt juhok vagyunk, (*) az evangéliumnak ez a szelíd tanítója gúnyt űz azokból a veszedelmekből, amelyek minket mindenünnen szorongatnak, mintha a mi nyugodalmas állapotunkat irigylené. Hacsak esetleg ez a gondos ember, aki aggodalmasan raktároz a kincstárába annyit, amennyi egész életében elég a gyönyörűségre, nem a mi biztonságunkat gúnyolja, mivel egyik napról a másikra élünk és alázatos állapotunkkal megelégszünk. Ugyanezzel a kutyához illő szemérmetességgel csodálatos összeesküvéseket gyárt közöttem és mindazok között, akiknek tévelyeivel egyedül én szállottam szembe, mikor ő horkolt és dorbézolt. S hogy kitűnjék, mily nagy hajlama van a mások gyalázására, mivel hallotta Velsius nevét, akiről eléggé ismeretes, hogy Frankfurtban letörtem és megsemmisítettem, Felsius nevét hozza fel helyette, hogy vak szenvedélyében engem ennek a "társává" tegyen, akit ő Heidelbergben bizonyos ideig őrjöngeni engedett, mivel ilyen atlétával nem merte összemérni az erejét. Ugyanily őszinteséggel és becsületességgel értékeli tanításunkat a gyümölcséből, mivel azt mondja, hogy az az úrvacsora megvetésére vezet. De bár a hozzá hasonlókkal egyetemben ő viseltetnék oly tisztelettel ez iránt, mint mi. Mert, hogy azzal vádol, mintha nálunk semmibe se vennék, ezt az ugatást könnyen megcáfolja az Institutio, (1)

(*) az 1560–61-es években Genf helyzete politikailag fölöttébb ingataggá vált: a francia király és a római katolikus párt az amboise-i összeesküvésért a kálvinista prédikátorokat tette felelőssé, és katonai fellépést tervezett a várossal szemben. [NF]
(1) Ker. vallás rendszere, IV. könyv 17., 45.

530

melyben szóról-szóra olvasható az, amit itt idézek: "Amiket a sákramentomról eddig előadtunk, eléggé mutatják, hogy az nem azért rendeltetett, hogy egyszer vegyük évente és csak úgy kénytelen-kelletlen, mint az manapság közönségesen szokás, hanem, hogy minél gyakrabban éljenek vele a keresztyének mindnyájan". Miután pedig az úrvacsora gyümölcseit felsoroltam, így folytatom: "Lukács említi az apostolok cselekedeteiről írott könyvben, hogy az apostoli egyházban ez volt a gyakorlat, mikor azt mondja, hogy a hívek foglalatosak voltak az apostolok tanításában, az egyességben és a kenyér megtörésében" stb. Mindenesetre úgy kellett eljárni, hogy egy egyházi összejövetel se legyen igehirdetés, könyörgés és az úrvacsora kiosztása nélkül. Mármost, miután ezt a megromlást a régiek bizonyságaival oly szigorúan megdorgáltam, amint érdemelte, végtére ezt mondom: "És bizonyára ez a szokás, amely azt parancsolja, hogy évente egyszer vegyük az úrvacsorát, kétségtelenül az ördög találmánya". Továbbá: "Egészen másként kellett volna történnie. Legalábbis minden héten egyszer meg kell teríteni a keresztyének gyülekezetében az Úr asztalát; nem kell ugyan kényszert alkalmazni senkivel szemben sem, hanem buzdítani és ösztönözni kell mindenkit, és a tunyákat is pirongatni kell restségükért". Nem ok nélkül panaszkodtam tehát már előbb emiatt az ördögi módon becsúszott szokás miatt, amely midőn az esztendő egy napját rendeli, egész esztendőre tunyává teszi az embert. És még ez a kutya azt fogja ugatni, hogy én a legédesebb vigasztalást gyengítem meg, hogy a hívek meg ne ismerjék, hogy Krisztus bennünk lakozik? Pedig ha erről valami elfogadhatót mondott, azt tőlem lopta. Egyébként az általa felhozott bizonyítás eléggé nyilvánvalóvá teszi támadásának eszelős voltát, mivel most a hit alaptétele gyanánt kapaszkodik abba, amit előbb utált, hogy ti. az isteni és az emberi természet lényege csak úgy bizonyos a Krisztus személyében, ha a test egyszerre több helyen van. Mivel árulhatná el nyíltabban, hogy semmit sem hisz, mint ezzel az önmagának való ellentmondással? Ámbár ez a könnyelműség és állhatatlanság arra mutat, hogy vagy az agya felettébb féktelen, vagy a poharai nem egyformák.

Még valami utálatot kell elnyelni, hogy világossá tegyem az olvasók előtt, mily éleselméjűleg, mily hűen és ügyesen viseli magát a mi ellenvetéseink megcáfolásában. Miután nyegle módra elámította az együgyű embereket, azt mondja, hogy a mi ellenvetéseink között neki az látszik a legtetszetősebbnek, hogy a valódi és fizikai test lényegére nézve nem lehet egyszerre több és külön-

531

böző helyen, Krisztusnak pedig valódi és fizikai teste van, amelyben láthatólag felment a mennybe, hogy az Atya jobbja felől üljön egy bizonyos és meghatározott helyen, míg meg nem jelenik, hogy a világot megítélje; tehát ez a test, amelyet az égben bizonyos tér határol, lényegét tekintve nem lehet jelen az úrvacsorában. Hozzáteszi, hogy én egyik érvemben sem bízom annyira, mint ebben. Először is, hogy mily gonosz hazugság az, hogy én az Atya kezét ily szűk helyre szorítom, annak tanúja irataimnak igen sok helye. De ha ezt elismerném is az ő kedvéért; van-e haszontalanabb dolog, mint e kérdés lényegét a fizikai testtől tenni függővé, mikor ezelőtt gyakran megvallottam, hogy ebben az ügyben nem vagyok tekintettel a fizikai okokra, sem a bölcsészek megállapodásaihoz nem ragaszkodom, hanem csupán a Szentírás bizonyságaiban nyugszom meg? Hogy Krisztus teste határolt, és megvannak a maga méretei, a Szentírásból világos. Ezt mi nem a mértanból tanultuk, hanem azt, amit a Szentlélek az apostolok által tanított, nem engedjük magunktól elragadni. Balgán és kézzelfogható ellenmondással teszi Heshusius azt a kifogást, hogy Krisztus mind a két természetében ül az Atya jobbja felől. Mert mi nem tagadjuk, hogy a közbenjáró személyében az egész és a teljes Krisztus tölti be az eget és a földet, nevezetesen a teljes lény, nem a teljes dolog (totus non totum), mivel ezt a testre vonatkoztatni képtelenség volna. S hogy a két természet lényegileg egyesült, ez nem éppen annyit jelent, mintha az istenség mérhetetlensége közöltetett volna a testtel, mivel a személy egységével legjobban megegyezik mind a két természet tulajdonsága. Ő azt a kifogást teszi, hogy az Atya jobb keze felől való ülés Pál tanúsága szerint arra értendő, hogy örökkévaló és isteni méltósága van és az Atyáéval egyenlő hatalma. És mit mondok én? Legalább tizenkét évvel ezelőtt az egész világnak kezén forgott az én magyarázatom Pálnak ama szavaihoz, amelyeket idéz: (1) Ez a hely minden más helynél világosabban mutatja, hogy mit jelent az Isten jobbja: nem valami helyet ti.‚ hanem azt a hatalmat, amelyet az Atya a Krisztussal közölt, hogy az ég és föld felett való uralmat gyakorolja. Mivel ugyanis az Isten jobbja betölti az eget és a földet, ebből az következik, hogy a Krisztus uralma és az ereje is mindenüvé kiáradt. Ezért helytelenül cselekesznek, kik az Atya jobbja felől való ülésből azt kísérlik meg bebizonyítani, hogy Krisztus nincs másutt, hanem csak az égben.

(1) Magyarázat Ef. 1,20-hoz.

532

Teljesen igaz ugyan, hogy a Krisztus emberi volta az égben van s nincs a földön, de a föntebbi bizonyítás meg nem állhat. Ami ugyanis ezután következik, hogy ti. az égi helyeken, nem arra irányul, hogy az Isten jobbját bezárja az égbe stb.

Heshusius balgatagon tovább megy a maga szemérmetlenségében, ugyanabból a levélből egy másik helyet hoz fel, és azt költi, hogy az velem ellentétes. Ámde a magyarázat kézenfekvő, s annak lényegét jónak látom ide iktatni: (1) Mivel a betölteni, gyakran annyit jelent, mint teljesíteni, azért ezt is így lehetne venni. Mert Krisztus a mennybe való felmenetele által birtokába jutott annak az Atya által neki adott uralkodásnak, hogy erejével mindent kormányoz. Mindamellett az én véleményem szerint helyesebb lesz az értelem, ha ama két dolgot, amely látszólag ellentétes, s amelyek valósággal mégis megegyeznek egymással, összekapcsoljuk. Mikor ugyanis Krisztus mennybemeneteléről hallunk, menten eszünkbe jut, hogy ő nagy távolságban van tőlünk; és bizonyára így van teste és emberi jelenléte tekintetében is. Pál pedig arra figyelmeztet, hogy testi jelenlétére nézve úgy vitetett el tőlünk, hogy mégis mindeneket betölt; persze az ő Lelkének erejével. Mert ahová csak elér az Isten jobbkeze, mely az eget és földet átöleli, ott kiáradt Krisztus lelki jelenléte, és mérhetetlen erejével ő maga van jelen; ámbár testét az égnek kell befogadva tartania Péter véleménye szerint (Csel 3,21). Ha pedig valaki azt kérdezi, hogy a Krisztus teste, mint istenség, végtelen-é, azt válaszolja, hogy nem, mivel a Krisztus teste, tekintetbe véve emberi voltát, nincsen a kőben, a magban és a plántákban. Mit jelent ez a kifejezés, vagy kifogás, ha nem azt, hogy Krisztus teste, ha emberi voltát magában vizsgáljuk, nem végtelen, hanem az állagi egyesülésre való tekintetből végtelen? Ámde a régi írók, mikor azt tanítják, hogy Krisztus teste az ő isteni lelkéből kölcsönözte megelevenítő erejét, egy szót sem szólnak erről a mérhetetlenségről, mivel az ilyen szörnyűség senkinek sem jutott eszébe. Mivel Heshusius kénytelen bevallani, hogy ez a csomó rá nézve megfejthetetlen, azzal menekszik meg, hogy a legeltérőbb dolgokról azt mondja, hogy hasonlók. Azt mondja, hogy nem tudja felfogni, mint áll az Isten egyszerű lényege három személyből, hogy a teremtő és a teremtett dolog mint lehet egy személy, hogy a halottak, kik ezelőtt ezer évvel megsemmisültek, miként fognak feltámadni; mindamellett neki elég,

(1) Magyarázat Ef 4,10-hez.

533

hogy a két természet Krisztusban állagilag egyesült és egymástól kölcsönösen el nem választható, és hogy nem lehet kegyesen gondolni azt, hogy a Logosz személye a Krisztus testén kívül volna.

Bár mindezeket a dolgokat szívesen megengedem, mégis csodálkozom, honnét veszi azt a következtetést, hogy az úrvacsorában éppen ilyen homály van. Mert ki nem tudja, aki a szent dolgokban csak valamennyire is járatos, hogy micsoda és mit jelent a sákramentumi egyesülés? Továbbá, mivel a mindenütt való jelenlét nélkül nem áll meg a helyi jelenlét, megtámadja azt az állításomat, hogy Krisztus teste jelen van a hívekben a Lélek erejénél fogva. Ezt ugyan nem világosan teszi, sőt elismeri, hogy ezt nagyon igazán mondottam, de mégis azt mondja, hogy Krisztus emberi természete nem kevésbé van mindenütt, vagy több helyen, mint az isteni természet. Itt én azt kérdezem, mivel a Krisztus lakozása folytontartó a hívekben, miért tagadja, hogy az úrvacsorával való élésen kívül, testileg lakozik. Véleményem szerint ugyanis igen jól következtethetek akként, hogyha nem szabad elválasztani Krisztus testét az istenségétől, akkor mindenütt, ahol csak lakozik az istenség, a test is lakozik testileg. Ámde, úgy az életben, mint a halálban mindig bennük a hívekben lakozik Krisztus istensége, tehát bennük lakik a teste is. Cáfolja meg Heshusius, ha tudja, ezt az ellenérvet, s a többi dolgokat én könnyedén meg fogom oldani.

Újból megismétlem: mivel Krisztus isteni méltósága és lényege az eget és a földet betölti, azért ez kiterjed a testre is; tehát az úrvacsorával való élésen kívül a Krisztus teste a hívekben lényegileg lakozik, mivel birtokukban van az istenség jelenléte. Kiáltsa már most, hogy megbontják a Krisztus részekreoszthatatlan személyét, akik nem ugyanazon tulajdonságokat tulajdonítják mindegyik természetnek. Mert ha ezt megállapítjuk, ebből az következik, hogy a kenyér alatt semmivel sem található inkább a test lényege, mint magában a hit erejében. Vegyük hozzá azon állítását is, hogy ő Cyrillussal van egy nézeten, aki azt állítja, hogy a Krisztus testének és vérének közöltetése által mi ővele egyekké leszünk, holott Heshusius mindenütt azt mondja, hogy az istentelenek a legkevésbé sem lesznek egyek a Krisztussal, ámbár testileg összevegyülnek is ővele: és egybevetve Pál két helyét, arra következtet, hogy Krisztus jelenléte, amelyhez mégiscsak ragaszkodik, nem tétlen. Még nevetségesebb ízetlenség van abban, ami következik. Pál apostolnak ugyanis ama helyéből, amelyben azt állítja, hogy benne a Krisztus beszél, azt következteti, hogy Krisztust megmarcangoljuk, ha azt

534

képzeljük, hogy ő pusztán istensége által beszél, az emberi test kizárásával. Hogyha ezt elismerem, nemde méltán vetem fel akkor azt, hogy Krisztus éppúgy jelen volt testileg Pálban, amikor írt, mint amikor az úrvacsora kenyerét vette?

Elértem tehát azt, amit akartam, hogy ti. nem a külső jegy, hanem az evangéliumban való egyszerű hit által leszünk lényegileg részeseivé a Krisztus testének. Amit pedig szemünkre vet, hogy ti. a test az úrvacsorából és minden isteni cselekményből kizáratik, ha azt tanítjuk, hogy az ég foglalja magában, ez a fecsegés minden nehézség nélkül megcáfolható, mivel a test misztikus és megfoghatatlan működését nem akadályozza a helyi távollét. És ebben a dologban felettébb balgán képzelődik Heshusius, mikor a helyhez ragaszkodva azt képzeli, hogy kizárás történik, hacsak a test nincs bezárva a kenyér alá. Ámde a Lélek – úgymond – nincs a Fiú nélkül, tehát nincs test nélkül. Én viszont azt állítom ezzel szemben, hogy a Fiú nincs a Lélek nélkül, s ezért a Krisztus halott teste a legkevésbé sem bocsáttatik a gonoszok hasába. Ebből ítéljék meg az olvasók, hogy hol mutatkozik az ízetlenség. Sőt, hogy Krisztus testét a földi elemek alá vonja, kénytelen az összes hívek teste számára mérhetetlenséget koholni és minket élcelődve gúnyol, mivel ha ezek számára megmaradna a testi kiterjedésük, boldogabbak volnának a föltámadás után azok, kik a Krisztushoz legközelebb ülnének. Mi pedig, akik megnyugszunk Krisztus válaszában, várjuk azt a napot, amikor mennyei Atyánk minden egyes embert a saját fokozatára fog állítani. Eközben utálattal fordulunk el Servet ama lázálmától, melyet Heshusius ismét ránk erőszakol.

Végtére így következtet: "Ha az Isten mérhetetlen bölcsességének és hatalmának semmi fizikai törvény nem szab határt, ha az Isten jobbja nem valami csekély helyet jelent az égben, hanem az Atyával egyenlő dicsőséget, ha a Krisztus emberi természetének, mivel a Logosszal egyesült, felséges előjogai vannak, és némely oly tulajdonságai, melyek az isteni lényeggel közösek, ha Krisztus nemcsak lelke tekintetében, hanem mint Isten és ember lakozik a hívek kebelében, akkor a Krisztus mennybemenetele megerősíti és hathatósan megszilárdítja az ő jelenlétét az úrvacsorában." Én pedig ezzel azt állítom szembe, hogy ha közöttünk nem bölcsészeti mérkőzés van, sem pedig Krisztust nem vetjük alá a fizikai törvényeknek, hanem a Szentírás bizonyságaiból tisztelettel mutatjuk ki, hogy minő az ő testének természete és tulajdonsága, akkor Heshusius hamis elvekből silányul következtet arra, ami neki tetszik.

535

Majd ismét úgy következtetek: Ha világos az, amit a legvilágosabban kimutattam, hogy mindazt, amit az Isten jobbjáról, mint velem ellentétes nézetet hoz fel, az én irataimból vette, akkor ismét istentelen rágalmazáson fogjuk őt. Azon mondására vonatkozólag, hogy a Krisztus testének némely tulajdonságai közösek az istenséggel, én bizonyítást kívánok, amit eddig még soha meg sem kísérelt. Végtére így következtetek: Ha Krisztus mind a két természete szerint természetesen, vagy lényegileg lakozik a hívekben, akkor az úrvacsorában nincs más evés, mint az, melyet hit által és jelkép nélkül veszünk. Végtére futtában azt mondja, hogy könnyű megoldani mindazokat a dolgokat, melyeket mi Krisztus távozására nézve ellene felhozunk, mivel ezeket nem a személy távollétére kell érteni, hanem a távollét módjára, nevezetesen, mivel számunkra nem láthatólag van jelen, hanem láthatatlanul. Ez a megoldás ugyan nagyon elkoptatott, hiszen a pápaságban még az öregasszonyok is jól ismerik, de Augustinus előtt, aki Heshusius engedélye szerint is a fő, a legjobb és a leghűségesebb a régi tanítók közül, mégis rejtve volt. Mert mikor ezt a helyet (1) magyarázza, így szól: (2) "Fensége szerint, gondviselése szerint, kimondhatatlan és láthatatlan kegyelme szerint beteljesül az, amit mondott: Íme, én veletek vagyok minden időben; teste szerint pedig, melyet az ige magára vett, aszerint, hogy szűztől született, aszerint, hogy a zsidóktól elfogatott, hogy keresztre feszíttetett, hogy sírba tétetett, hogy a feltámadásban kijelentetett, nem leszek mindenkor veletek. Miért? Mivel 40 napig érintkezett teste jelenléte szerint a tanítványokkal, és miközben ők, látva, de nem követve elkísérték, felment a mennybe, és nincs többé itt. Ott ül ugyanis az Atya jobbja felől, és mégis itt van. Mert az ő fenségének jelenléte nem távozott." Másként: "Fenségének jelenléte szerint Krisztus mindig a mienk; teste jelenléte tekintetében helyesen mondatott a tanítványoknak: "Nem leszek mindenkor veletek" " (Máté 26,11).

Továbbá, hogy mily becsületesen írja azt, miszerint én Krisztus e szavaiból (Ján 6,63): "A test nem használ semmit," a Krisztus teste evésének haszontalanságát bizonyítom be, ha én hallgatok is, mutassa ki a Magyarázat, melyben én szóról-szóra így beszélek: "Nem beszélnek helyesen azok sem, kik azt mondják, hogy Krisztus teste annyiban használ, amennyiben keresztre feszíttetett, maga az

(1) Mát 28,20.
(2) Tractatus in Joann.

536

evés pedig semmit sem közöl velünk, sőt inkább szükség azt ennünk, hogy a keresztre feszített test hasznunkra váljék. Augustinus vélekedése szerint oda kell gondolnunk ezt a szót: egyedül és maga által, mivel a Lélekkel összeköttetésben kell annak lennie. És ez magával a dologgal jól megegyezik. Krisztus ugyanis egyszerűen az evés módjára van tekintettel. Nem zárja ki tehát a hasznosság minden nemét, mintha az ő testéből semminemű hasznot sem lehetne venni, hanem csupán azt jelenti ki, hogy haszontalanná lesz, ha elválasztják a Lélektől. Mert honnan is veszi a test azt, hogy megelevenítsen, ha nem abból, hogy lelki? Aki tehát megmarad a test földi természete mellett, az semmit sem fog abban találni, legfeljebb csak holt dolgot: de akik felemelik szemüket a Lélek erejéhez, mellyel a test el van árasztva, érezni fogják magából a hatásból és a hit tapasztalatából, hogy nem hiába mondják megelevenítőnek. Onnét az olvasók, ha akarnak, még többet is meríthetnek. Íme, ez a szájhős azért hivatkozik a kálvinistákra, hogy vajon az Isten fiának teste haszontalan-é? De miért nem hivatkozol inkább magadra, és végre-valahára miért nem ébreszted fel renyheségedet?

A harmadik ellenvetésünk szerinte az, hogy "minden sákramentumnak az a sajátsága, hogy jel és oly zálog, amely valamit tanúsít, tehát az úrvacsorában nem maga a Krisztus teste adatik, hanem csupán a távollevő test jelképe." – Azt mondják, hogy Caesar, mikor a Keleten aratott győzelem gyorsaságával akart dicsekedni, ezt írta: "Láttam, győztem;" ez a mi szájhősünk pedig azzal büszkélkedik, hogy azért győzött, mivel a szemét bezárta. És a mi Megegyezésünkben bizonyára kétszer, vagy háromszor is ki van fejezve ez a főpont: (1) "Mivel igazak azok a dolgok, melyeket az Úr nekünk az ő kegyelme bizonyságaiul és pecséteiül adott, azért kétségen kívül valóban nyújtják belsőleg azt, amit a sákramentumok szemünk előtt kiábrázolnak, és ezért mi ott Krisztust birtokunkba vesszük és lelkileg őt vesszük ajándékaival együtt, sőt bizonyosan felajánltatik közösen mindenkinek, úgy a hitetleneknek, mint a kegyeseknek." Amily távol áll a dolog kiszolgáltatása a puszta és üres alaktól (figura), oly messze távozik a mi felfogásunktól Heshusius, mikor azt színleli, hogy a mi iratainkból szedi ki azokat a hazugságokat, melyeket magának koholt. Ennélfogva, mivel ő maga a szerzője annak az erőtlen fecsegésnek, amelyért alapta-

(1) Ld. A "Consensus" c. munka 8. fejezetében.

537

lanul tesz nekünk szemrehányást, megvallom, hogy bizony rosszul érvel ő, és mivel azt, amit a test távollétéről mond, a maga agyából foldozza hozzá, ámbár rossz varga, mégis méltán vissza kell küldeni a maga cipellőihez haszontalan elménckedéseivel együtt. Eközben azt akarom, hogy az olvasók emlékezetükben tartsák azt, ami azelőtt a kettős távollétről mondatott. Ebből ugyanis ki fog derülni, hogy azok a dolgok, amelyek helyileg és a szemtől távol vannak, azért mégsincsenek igen nagy messzeségben, s ezt a két dolgot zavarja fonákul össze Heshusius akár tudatlanságból, akár rosszakaratból. Egyúttal azonban érdemes megjegyezni, hogy mily csinosan magyarázza ki a Krisztus jelenlétét Péter azon szavaiból, melyekben a keresztséget a jó lelkiismeret megvizsgálásának (eperwthsis) mondja (1Pét 3,21), bár az apostol itt világosan a keresztség külső jelképét különíti el a valóságtól. A mi keresztségünk – úgymond –‚ mely nem a test szennyének elvetése, hanem a jó lelkiismeretnek vizsgálata a Krisztusnak feltámadása által, hasonló a régi alakzathoz (figura).

Következik a negyedik ellenvetés. "Az újtestamentum sákramentumainak, ti. a keresztségnek és az úrvacsorának ugyanaz a természetük van, és egymással teljességgel megegyeznek. Amint tehát a keresztségben a víz nem neveztetik Szentléleknek, hacsak metaforikusan nem, úgy az úrvacsora kenyere sem nevezhető Krisztus testének, hacsak allegorikusan nem, vagy Kálvin szerint metonimikusan." Hogy a mi okoskodásunk alakja minő, azt hamarosan látni fogjuk. Csupán azt figyeljék meg az olvasók, hogy Heshusius megint szavakat gyárt, és ezek szolgálnak neki okul, hogy harcra szálljon az árnyékokkal. Ennélfogva, hogy ama maga gyártotta "teljességgel megegyeznek" kifejezését megcáfolja, az egyáltalán nem tartozik ránk; és ezért könnyen elszenvedem, hogy ő a saját meséivel árnyékharcra száll, csak szűnjék meg az egyszerű embereket elkápráztatni.

Most áttérek a mi érvünkre. Mivel a Szentírás nyilván azt állítja, hogy mi a keresztségben a Krisztust öltjük fel és az ő vérével mosattatunk meg, figyelmeztetjük az olvasókat, hogy nincs okunk azt mondani, hogy az úrvacsorában inkább jelen van, mint a keresztségben. A hasonlóság tehát nem azon alapszik, hogy mindegyik az újszövetség sákramentuma, hanem hogy a keresztség nem kevésbé kívánja a Krisztus jelenlétét, mint az úrvacsora. Ehhez járul egy másik ok. Mivel ugyanis biztonsággal utasítják vissza mindazt, ami az ószövetségből hozatott fel, mi kimutattuk,

538

hogy a keresztségben ennek a huzavonának nincs helye. Nyilvánvaló, hogy titkos menedéken át kíséreltek megmenekülni, mikor azt a kifogást tették, hogy a törvény alatt csupán árnyékok voltak. Mert ezt a megkülönböztetést egyrészt mi is ismertük, másrészt a mi tanításunk sem szüntette meg, de maga a dolog kényszerített, hogy a Szentírás állandó gyakorlatából mutassuk ki, mit érnek a sákramentumi szólásformák. De mivelhogy az ő nyakasságukat másként megfékezni nem lehetett, mintha a törvényt mellőzve, ezeknek az új manicheusoknak kimutatjuk, hogy az úrvacsorában és a keresztségben, mivel ezek az újszövetség sákramentumai, bizonyos hasonlatosságot kell tartani, világosan bebizonyítottuk – ami könnyű dolog volt –‚ hogy a keresztség éppen olyan értelemben neveztetik az újjászületés ás megújhodás fürdőjének, mint amily értelemben Krisztus a kenyeret az ő testének nevezte. Nem sorolom fel mindazt, amit az olvasók a Westphalhoz intézett utolsó figyelmeztetésben feltalálnak, mivel a jelenben elég, ha ujjal rámutattam, hogy mily ellenvetéseket cáfol meg Heshusius. Mindamellett nem mellőzhetem, hogy azokat a dolgokat, melyek most bőségesen elegendők volnának Heshusius szőrszálhasogatásának megcáfolására, a magdeburgiak elleni 23. cikkben olvasta és disznó módjára felforgatja azokat ormányával, mintha soha semmit nem írtak volna.

Következik az ötödik ellenvetés, amelyben úgy léptet fel minket, mintha ezt mondanók: "Ebben a kifejezésben: "Ez az én testem," a szóképhez kell fordulnunk, aminthogy eme kifejezések is: "a körülmetélés szövetség," "a bárány páska," "a kőszikla Krisztus volt," nem magyarázhatók meg a szókép, metafora, vagy metonímia segélye nélkül." Talán önmaga előtt és mulatozó társai előtt úgy tűnik fej, mintha élcesen fecsegett volna, minden kegyes és józan ember előtt azonban a hamisító névre tett szert, mivel írásainkban nem lehet találni ilyen füllentéseket. Egyszerűen azt mondjuk, hogy mikor a sákramentumokról van szó, a biztos és különleges szólásmódot a Szentírás állandó gyakorlatából kell venni. Itt semmi kerteléssel, vagy szókép segélyével nem "búvunk ki," hanem csupán azt adjuk elő, ami mindenki előtt ismeretes, ha csak ezek a vadállatok a napot is el nem homályosítják. Megvallom tehát, hogy mi azt az elvet tartjuk, hogy a Szentírásban minden sákramentum számára van egy közös szólásforma, és ámbár mindegyik sákramentumnak van valami sajátos és a többiektől elkülönzött vonása, mégis mindannyiban érvényesül a metonímia, mely a jelzett dolog

539

nevét a jegyre viszi át. Feleljen most Heshusius. Az ő szavai ezek: "Nem szívesen engedi ugyan meg, hogy szókép van ezekben a szavakban: "A kőszikla a Krisztus volt," mégis az ő előzékenységéhez képest megteszi azt a kedvünkért." S itt az olvasóknak meg kell jegyezniük az ő nehézkes előzékenységét. De mi módon fogja tagadni, hogy a kőszikla képletesen neveztetik Krisztusnak? Vajon az-é a legnagyobb bőkezűsége, hogy megengedi nekünk, hogy a Krisztus tulajdonképpen szólva nem volt az a kő, melyből a pusztaságban víz folyt? Tovább megy, és azt mondja, hogy ebből nem következik az, hogy a hit minden cikkét tropikusan (szóképpel) kellene magyarázni. Ámde a kérdés a sákramentumokra vonatkozott. Ha a kegyes és szorgalmas olvasó az egész Szentírást átlapozza, úgy fogja találni, hogy a sákramentumokban mindig bennük van, amit mondunk, hogy ti. a jelzett dolog neve a jegynek tulajdoníttatik. Ezt a grammatikusok képes beszédnek nevezik, és a teológusok sem fogják felforgatni a természet rendjét, ha szólni akarnak. Hogy Heshusius mily helyesen szökik át a keresztségtől és az úrvacsorától a hit minden cikkére, arra nézve az ítéletet másokra bízom; és e dolgokból mindenki látni fogja, hogy ő szilaj lóként tör keresztül a határokon. Az a válasza pedig, hogy az egyes példákból nem lehet általános szabályt szerkeszteni, éppen nem tartozik a dologra, mivel nem valami példát hozunk fel, hanem egy olyan minden sákramentummal közös szabályhoz ragaszkodunk, amelyet hiába iparkodik felforgatni.

Semmivel se bontakozik ki jobban a másik csomóból. Mi Augustinusszal azt mondjuk, hogy ahol kézzelfogható képtelenség ötlik szemünkbe, ott szókép, vagy alakzat van a beszédben. Erre ő azt válaszolja, hogy az ész ítélete előtt nincs képtelenebb dolog, mint hogy az Isten egy lényegében három személy van, és itt mégsem keressük azt a menedéket, amelyet a szókép nyújt. Mintha bizony nekünk, vagy Augustinusnak az lett volna a szándékunk, hogy a képtelenséget a testi érzékléssel mérjük! Sőt mi inkább bizonyítjuk, hogy tisztelettel karoljuk fel azt, amit az emberi értelem visszautasít. Csupán az oly képtelenségeket kerüljük, amelytől maga a kegyesség és hit érzülete is visszaborzad. Azt mondjuk, hogy a betű szerinti értelem e szavakban: "Ez az én testem," nem felel meg a hitnek s egyúttal azt állítjuk, hogy a Szentírás közönséges gyakorlatától igen távol áll, valahányszor a sákramentumokról van szó. Annak, hogy Heshusius szavai szerint ezt a mi véleményünket megcáfolja az újtestamentum szó, éppen annyi az alapja,

540

mintha tagadná, hogy a Szentlélek metonimikusan neveztetik galambnak. Hazugul és füllentve mondja, hogy igazságtalanság történik Pállal, mintha mi az ő magyarázatát, hogy ti. a kenyér a test közöltetése, elvetnők, mivel ez a közöltetés sehol sincs bőségesebben megrajzolva, mint a mi iratainkban.

A rétorok szabályaiból felhozott érvei azt mutatják, hogy ő soha meg sem ízlelte semmiféle magasabb tudomány kezdő elemeit. De hogy az ő együgyűségeit utánozva nevetségessé ne váljak, csupán azt válaszolom, ami teológushoz méltó, hogy ti. bár a képes beszéd kevésbé nyílt, mindamellett jellegzetesebben és fényesebben fejezi ki azt, aminek, ha egyszerűen és alakzat nélkül mondanók el, kevesebb hatása és ékessége volna. Ennélfogva az alakzatokat a beszéd szövétnekeinek mondják, de nem azért, mintha könnyebben megmagyaráznák a dolgot, mint a puszta és közönséges beszéd, hanem mivel szépségükkel felhívják a figyelmet, ragyogásukkal felébresztik az elméket, és eleven hasonlatossággal jelenítik meg azt, amiről szó van, hogy annál jobban behatoljon a lelkekbe. Azt kérdezem ugyanis Heshusiustól, vajon Krisztusnak ama beszédében, amely János evangéliuma hatodik részében olvasható, nincs semmi alakzat? Bizony, ha akarja, ha nem, kénytelen bevallani, hogy Jézus metaforikusan mondotta ezt: "Hacsak nem eszitek az ember fiának testét és nem isszátok az ő vérét." Mégis mindenki világosabban látja, amit Krisztus meg akart értetni, hogy ti. a mi lelkünk az ő testében és vérében való lelki részesedés által tápláltatik a mennyei életre. Íme, miért tart felettem oly nagyszerű diadalt: mivel mikor láttam, hogy Luther ítélete leleplezte mások durvább cselvetéseit, a magam agyafúrtságához képest egy metaforát faragtam ki, amely azonban mégsem állhat meg semmiképpen sem. Elismeri ugyan, hogy igaz, amit tanítok, hogy ti. a jegyet megfelelően nevezzük a jelzett dolog nevével, de itt mégis csudálatos szólásmóddal különálló dolgok vannak összekapcsolva. Amit mond, hallom, de micsoda tekintéllyel bizonyítja? És nemcsak minket néz le, hanem Brentius magyarázatát is éppoly biztonsággal utasítja vissza, mint a mienket.

Nosza, ha elhiteti is, hogy ő, mint egy második Pythagoras, autopistos (= önmagában is hitelt érdemlő), hogyan gondolja azt, hogy Krisztus teste egy a kenyérrel? Erre azt válaszolja, hogy úgy, amint Szentlélek volt az apostolok fejére ülő láng, és az a galamb, mely Kereszteló Jánosnak megjelent. Szerinte tehát a lángnyelvek szokatlan módon a Szentlélek voltak és a Galamb is a Szentlélek

541

volt. De mi szükség van itt hosszasabb megvitatásra, mintha az olvasók maguk is könnyen meg nem ítélhetnék, melyik a megfelelőbb, az-é, ha a jegyre alkalmazzuk a dolog nevét, vagy ha a jegy tulajdonképpen maga a dolog? A galamb, amelynek képe alatt a Szentlélek megjelent, nemsokára eltűnt, de mivel biztos jelképe volt a Szentlélek jelenlétének, azt mondjuk, hogy a Szentlélek nevét helyesen és kellő tudással alkalmazták rá. Ez az egész dolog nem tetszik Heshusiusnak, és bármennyire ajánlkozzék is a metonímia, tagadja, hogy alkalmazható volna úgy, hogy ama dologgal jól megegyezzék. Mármost nem csoda, ha minden képtelenséget annyira szeret, és mint a saját lánykáit csókolgatja őket, mivel úgy látszik, hogy valami szörnyű szenvedély ragadja a képtelenségekhez, úgyhogy semmi mást nem helyesel, csak azt, ami képtelen. Eközben elfogadom azt, amit ő ad, hogy ti. az úrvacsora kenyere ugyanazon okból neveztetik testnek, mint amiért a galamb Szentléleknek neveztetik. – A legkevésbé sem kételkedem, hogy mindenki elfogadja és helyesli azt a nézetemet, hogy ebben a második kijelentésben metonímia van. Mivel pedig a maga büszkeségének védelmezésére csupán tudatlanságával dicsekszik, méltó ő Pálnak válaszára: Aki tudatlan, legyen tudatlan.

Ha érzi azt az undort, amellyel Juvenalis szerint (1) "Szüntelen egy dolog hajtásával elölte a szerencsétlen mestert", akkor a hatodik ellenvetésben miért vonja önként magára a nyomorúságot nemcsak a haszontalan ismétléssel, hanem a hiábavaló hazugsággal is? Azt költi ugyanis, hogy mi – pedig soha eszünkbe sem jutott – így érvelünk: "Ha a jelenlét az úrvacsorában testi volna, akkor az istentelenek és a hívők egyenlőképpen részesei lennének a Krisztus testének." Én azonban ezt a következtetést, amelyet Heshusius helyesnek talál, mint ízetlent, visszavetem. S ebből kiderül, hogy minémű tusakodásban gyakorolja ő magát. Nem akarta persze, hogy kárba vesszen Menander verse, amelyet előbb, mikor erről a főpontról bőbeszédűleg fecsegett, elfelejtett beilleszteni a szövegbe. De én azt gondolom, hogy világosan kimutattam, mily füllentő módra ámítja az embereket Isten mérhetetlenségével, hogy Krisztust elválassza az ő Lelkétől. Isten – úgymond – mindeneket betölt, és mégsem szentel meg mindeneket az ő Lelkével. Természetes, mivel az Isten nem mindenütt működik, mint megváltó: Krisztussal azonban másként áll dolog, mert ő a

(1) Sat. VII. v. 154.

542

Közbenjáró személyében sohasem jő elő a megszentelés Lelke nélkül, s ez oknál fogva ő élet, akárhol legyen is. Tehát hogy ne csatangoljunk céltalanul ide s tova, mutassa ki Heshusius, hogy Krisztus, mint a világ megváltója, aki szűztől született, híjával van az újjászületés Lelkének.

A hetedik ellenvetésben nyilvánvalóvá teszi, hogy mily igazán mondottam, hogy akik Krisztus testét a kenyérbe és vérét a pohárba zárják, semmi köpönyegforgatással sem tudnak menekülni attól, hogy az egyiket a másiktól el ne válasszák.

Mivel ugyanis semmi menedéket nem lát, szitkozódásban tör ki, és engem Epikurosz követőjévé tesz. Hogy az ő iskolájában milyen tanítványokat nevelt, azt előadni nem tartozik ide. Epikurosz ketrecéből bizonyára nem kerülnek ki olyanok, akik félelem nélkül ajánlják fel a maguk lelkét áldozatul, hogy a szent vacsora rendeltetését saját vérükkel szentesítsék. Hatszáz mártír fog megállani ügyvédemül az Isten színe előtt, hogy az én tanításomat védelmezzék. (*) Ugyanez oknál fogva manapság háromszázezer ember forog veszedelemben. Végtére észreveszik majd Heshusius és a hozzá hasonlók, hogy az Isten ítélőszékénél és az angyalok színe előtt mily tűrhetetlen szentségtörés, ha nemcsak a Krisztus élő szolgáit marcangolják kegyetlenül, akiknek kegyes munkáiban, éjszakai éberségében és harcaiban kétségtelen kegyesség tükröződik vissza, hanem mikor a holtakat is kegyetlenül gyötrik, ezzel beszennyezik az ártatlan és Isten előtt is szent vért. Ennyit röviden az ő szidalmaira.

Magáról a dologról feleljen egykor ő maga. Azt mondja, hogy elkülönítés nélkül eszik a Krisztus testét a kenyérben és isszák vérét a borban; mégis ismeretlen előtte, hogy ez miként történik. Mivel ti. kézzelfogható ellenmondásokba bonyolódik, nem engedi meg a vizsgálódást. Én azonban még jobban szorongatom őt: mivel a kenyérről nem hirdeti Krisztus azt, hogy ez én vagyok, hanem csupán testének nevezi, és külön ajánlja fel vérét is a pohárban, nem lehetséges, hogy a vér a testtől el ne választassék. Ízetlen ugyanis a pápisták ama hamis okoskodása, hogy a test a pohárban és a vér a kenyérben van az együttjárás (concomitantia) alapján, mivel Krisztus nem ok nélkül választotta szét a jelképeket, és adta az ő testét ételül és vérét italul. Ha mindegyik jelképnek ugyanazt tulajdonítjuk, akkor a kenyér lényegileg vér és a bor test. Így pedig úgy a kenyér, mint a bor, kétszeresen és külön az egész Krisztus. Ha Krisztusnak az volt a szándéka, hogy az ő

(*) A franciaországi protestánsüldözések áldozataira céloz. [NF]

543

híveit megkülönböztetve táplálja a lelki étellel és itallal, ebből az következik, hogy sem a test nincs a kenyérben, sem a vér nincs a borban, hanem ezektől a jelképektől értelmünket a magasba kell emelnünk, hogy mikor esszük a Krisztus testét és isszuk az ő vérét, valóságos táplálékokat élvezzünk, és mégse osszuk szét a Krisztust. Heshusius, hogy ezt a világosságot elhomályosítsa, jóllehet a bölcsészet neve alatt vakmerően gyalázza azt, ami a tiszta teológiából vétetett, mégsem ér el mást, mint csak azt, hogy minden józan eszű és szerény ember előtt utálatossá lesz nagyralátással teljes megátalkodottsága.

A kenyérimádásra (peri ths artolatreias) vonatkozó nyolcadik ellenvetést, ámbár nem hűen idézi, mégis felettébb ízetlenül és zagyva módon oldja meg. Tagadja, hogy a kenyér imádandó, mivel személyi egyesülés által nem a Krisztus teste. Melanchton Fülöp bizonyára nem volt olyan tudatlan a dolgok és az igék tekintetében, hogy ezt a megkülönböztetést ne tudta volna. Mégis látta, hogy – amint valósággal állt is a dolog – ha a kenyér a test, akkor minden ellenvetés nélkül imádni kell. Ámbár előbb kimutattam, hogy ha megengedjük is Heshusiusnak, miszerint tévedéséből nem következik az, hogy a kenyeret imádni kell, azért még így sem kerüli el a kenyérimádás vádját, mivel nem tagadhatja, hogy Krisztust imádni kell a kenyérben, vagy a kenyér alatt. Mert bizonyára bárhol lesz is, nem lesz szabad megfosztani az őt megillető tisztelettől és imádástól. Mi lehet tehát helytelenebb dolog, mint az, hogy a kenyérbe helyezik és ott nem imádják? S nem is kell a dologról úgy perlekednünk, mintha kétes volna. Mert miért emelik fel náluk a kenyeret? Miért borulnak térdre a kenyér előtt? Ha ily durva babona menthető, akkor súlyos igazságtalanságot követtek el a pogányokkal azok a próféták, kik azt mondották, hogy ezek aranyat, ezüstöt, fát és köveket imádnak. A hitetlenek mind azt gondolták, hogy a mennyei istenséget imádják, mikor a képekhez és szobrokhoz könyörögtek. Számukra semminő lényegi egyesülés nem volt, hanem csak hasonlóság és Isten hatalmát hozzákötötték a bálványképekhez, mégsem merészelték volna sohasem azt állítani, hogy a fa lényegileg Isten. S azokat, kik a kenyérről ezt oly szemérmetlenül hirdetik, nem soroljuk-é a kenyérimádók közé?

A következő részlet világosan mutatja, hogy mily tisztelettel gondolkodik az Isten mérhetetlen lényegéről. Ha így áll a dolog, – úgymond – imádjuk hát a fákat és köveket is, amelyekben az Isten valódi lényege van. Mert ámbár az Isten betölti a földet és

544

az eget és az ő lényege mindenüvé kiárad, attól a helytelen hazugságtól és attól a gonosz beszédtől, melyet Heshusius hozzátold, mégis visszaborzad a kegyesség. Az Isten Lelke – úgymond – benne lakozott Illésben; miért nem imádta őt Elizeus? De minő hasonlóság van az Isten jelenlétének mindazon nemei között, amelyekről a Szentírás beszél és aközött, amelyről Heshusius vitáz? Nincs tehát oka, hogy miért nézze le oly gőgösen azokat az ellenvetéseket, amelyekből olyan szerencsétlenül bontakozik ki.

Csudálatos azonban, hogy miért korlátozza ily csekély számra azokat az érveket, amelyekkel bebizonyítható azok tévelygése. Jól tudja, hogy a magdeburgiak ötvennyolc ellenvetést állapítottak meg; a nagyobb részről tehát miért nincs sem minő említés téve, hacsak azért nem, mivel a megfejthetetlen nehézségeket nem érinthette a saját nagy megszégyenülése nélkül, és viszont másokról látta, hogy azokat oly jól megfejtették, hogy legjobb időkímélésnek látszott eltitkolni azokat?

Nem esik nehezemre, hogy ennek az embernek, aki nem kevésbé gonosz, mint amilyen buta, a fecsegéseit már is hosszasabban cáfoltam, mint reméltem, ha munkámból az általam remélt gyümölcsöt veszik a szerény és becsületes olvasók, akiknek kedvéért elnyeltem ezt az unalmat, holott ez a rágalmazó méltatlan volt bárminő válaszra is. És hogy a jövőben biztosabban megtudja az egész világ, hogy a zavarcsináló emberek minő joggal támadják oly erőszakosan a mi tanításunkat, hogy mennyire igazán vádolnak minket kétértelműsködéssel és szemfényvesztéssel, hogy mekkora emberiességgel terhelnek minket gyalázkodó szavakkal, jónak láttam hozzáfűzni az én tanításom lényegét, ha esetleg ez a magyarázat, amely éppoly igaz és helyes, mint világos, alkalmas volna arra, hogy némelyeket megszelídítsen. Minden esetre bízom, hogy Istennek minden tiszta lelkű szolgáját ki fogja elégíteni, mivel semmi olyasmi nincs benne elmellőzve, amit ennek a sákramentumnak méltósága és tiszteletreméltó volta megkövetel. Heshusius rothadt gáncsait, amelyekkel megkísérelte, hogy gyűlöletesekké, vagy gyanúsakká tegye irataimat, annyira nem veszem semmibe sem, vagy nem fáradok azzal, hogy megcáfoljam, hogy inkább nyereségnek tartom, ha van egy nevezetes példa, amelyből kiderül, mekkora álnokság és rosszakarat tartja őt elfoglalva, és minő buta gőggel és fennhéjázó vakmerőséggel van eltelve. Nem vitatom most már, hogy a bírálat jogát mily címen követeli magának ellenem. Nekem elég az, amit, ha én hallgatok is, minden józan eszű és

545

mérsékelt egyén be fog látni, hogy a bíráló leple alatt ő kegyetlen hóhér: annyira rútul elferdít, megront, elcsavar, szétszaggat, marcangol és felforgat mindent. Ha ebben a vadállatban volna valami őszinteség, vagy tanulékonyság, akkor rágalmaitól megtisztítanám magamat; de mivel ő egy fékezhetetlen bika, Bézára bízom, hogy azt a féktelenséget, amelyben felettébb őrjöng, törje le.

546

Legjobb mód arra, hogy egyetértésre jussunk, ha az igazságot versengés nélkül keressük

Hogy semmiféle kétségeskedés, vagy gyanú ne késleltesse és ne akadályozza az egyetértést, először is azt kell meghatározni, hogy mely dolgokban van közöttünk megegyezés. Mert azok a dolgok, melyek a harcok kezdetén leginkább elkeserítették mindkét részről a lelkeket, most vitán kívül állanak. A legnagyobb gyűlölséget az keltette, hogy az egyik fél azt hánytorgatta, hogy a Szentlélek kegyelmét a külső elemekhez kötik hozzá, a másik fél pedig azt, hogy csak a puszta és haszontalan alakzatokat hagyják meg, melyek színházi látványossághoz hasonlítanak. Ez a versengés most megszűnt, mivel mind a két részről azt valljuk:

Először, hogy a sákramentumok nemcsak a belső elhívás jegyei az emberek előtt, hanem az Isten kegyelmének bizonyságai és zálogai, és az ígéretek pecsétei, melyek a mi hitünket még jobban megerősítik.

Kettős tehát a hasznuk, hogy ti. az Isten színe előtt megtartják lelkiismeretünket, a világ előtt pedig kegyességünket tanúsítják.

Ezenfelül, hogy az Isten, mivel ő igaz és hű, Lelkének titkos erejével nyújtja azt, amit a külső jegyekkel kiábrázol, és ezért az Isten részéről nem üres jegyek adatnak elénk, hanem egyúttal az igazság és a ható erő is hozzájuk van kötve.

Viszont, hogy a Szentlélek kegyelme, vagy ereje nincs bezárva a külső jegyekbe, mivel sem egyenlőképpen, sem pedig különbség nélkül nincsenek mindenkinek a javára, sem a hatásuk nem mutatkozik ugyanabban a pillanatban, hanem az Isten, amint azt jónak látja, szabadon él a sákramentumokkal, hogy azok a választottak számára segédeszközök legyenek az üdvösségre, másokkal meg semmit ne közöljenek, sőt egyenesen a vesztükre szolgáljanak.

Végül, hogy a sákramentumok semmit sem használnak, hacsak hittel nem veszik őket, ami a Szentlélek különös ajándéka, és nem földi elemektől függ, hanem ugyanannak a Léleknek mennyei munkálkodásától. Csupán külső segédeszközökül adatnak a hithez a mi képességünk erőtlenségéhez képest.

547

Ami különösen a Krisztus szent vacsoráját illeti, megegyezünk abban, hogy a kenyér és a bor jelképei alatt a Krisztus testének és vérének közöltetése adatik elénk, és nem az idéztetik egyszerűen emlékezetünkbe, hogy Krisztus a keresztfán érettünk egyszer feláldoztatott, hanem ama szent egyességet szenteli meg számunkra, amely által az ő halála a mi életünkké lesz, nevezetesen mikor beléoltatva az ő testébe őtőle tápláltatunk, éppen úgy, mint ahogyan az étel és ital táplálja testünket.

Megegyezés van közöttünk arra nézve is, hogy Krisztus valósággal és hathatósan tölti be azt, amit a jegy és a jelzett dolog hasonlósága követel, s ezért nekünk az úrvacsorában igazán ajánltatik fel az ő testének és vérének közöltetése, vagy – ami ugyanaz – a kenyérben és borban zálog adatik nekünk, amely minket a Krisztus testének és vérének részeseivé tesz.

Hátra vannak azok a pontok, amelyekre nézve még nem egészen világos, hogy mint kell vélekednünk, vagy mint kell beszélnünk.

De mindenki, aki józan és helyes ítélettel van megáldva, s egyúttal nyugodt és lecsillapodott érzülettel fog a dolog vizsgálásához, be fogja vallani, hogy csupán az evés módjára nézve van harc, mivel nyilván és őszintén kijelentjük, hogy Krisztus azért lesz a miénk, hogy a birtokában levő javakat azután velünk közölje, hogy az ő teste is nem csupán egyszer adatott a mi üdvösségünkre, mikor a bűnök kiengesztelésére feláldoztatott a kereszten, hanem minden nap nyújtatik nekünk táplálékul, hogy mikor ő bennünk lakozik, az ő összes javaiban való részességet is élvezzük. Végül tanítjuk, hogy megelevenítő, mivel a saját életét leheli belénk, éppen úgy, mint ahogyan a kenyér anyagából életerőt veszünk. Ennélfogva, mivel különböző evési módokat állapítanak meg, e forrásból származnak a perlekedések. A mi meghatározásunk pedig az, hogy a Krisztus testét azért eszik meg, mivel ez a lélek lelki tápláléka. Tápláléknak viszont azért nevezzük, mivel a Léleknek megfoghatatlan ereje által belénk leheli életét, hogy velünk közös legyen, éppen úgy, mint ahogy a fa gyökeréből az életadó nedv az ágakba árad, vagy a főből az egyes tagokba árad az életerő. Ebben a meghatározásban nincs semmi cselfogás, nincs semmi homályosság, semmi kétértelműség, vagy elcsavarás.

Hogy pedig némelyek ezzel a világos egyszerűséggel meg nem elégedvén, a Krisztus testét akarják lenyelni, az sem a Szentírás tekintélyére, sem a régi egyház bizonyságára nem támaszkodik, úgy hogy csodálatos, hogy meglehetős ítélőképességgel és

548

képzettséggel megáldott emberek oly makacsul harcolnak ezért az új hazugságért. A Szentírás tanítását, hogy ti. a Krisztus teste valóban étel és vére ital, mi legkevésbé sem tesszük vita tárgyává, mivel egyrészről valóban vesszük őket, másrészről az egész életre elégségesek. Azt valljuk, hogy ez a közöltetés is kiszolgáltattatik a szent vacsorában, s ezért mindaz, aki minket tovább is zaklat, bizonyára túlmegy a kellő határon.

A lényegi szóhoz kötni magunkat szintén nem ésszerű, mivel a sákramentumokről van szó, amelyek számára a Szentírás különös szólásformát jelöl ki. Következésképpen sákramentumi módon kell magyarázni ezeket az igéket: "Ez az én testem," s ezeket is: "A kenyér, amelyet megtörünk, a Krisztus testének közöltetése." Továbbá, mivel némelyek gyanakodnak, hogy itt valami veszély rejlik, ennek a félelemnek könnyű útját vágni. Mivel azt mondják, hogy ez sákramentumi szólásmód, azt gondolják, hogy az alakzat (figura) felforgatja az igazságot. Ámde figyelemben kell tartani, hogy az alakzat (figura) nem haszontalan látványosság helyett van mondva, hanem nyelvtanilag vétetik a metonímia jelzésére, hogy valaki azt ne gondolja, hogy a kenyér oly egyszerűen neveztetik a Krisztus testének, mint Krisztus maga az Isten fiának. A test szó tehát képlegesen vitetik át a kenyérre, nem pedig alakilag, mint ha Krisztus a maga testének puszta és üres képét tárná szemünk elé, mivel a szóalakzat nem zárja ki az igazságot, hanem csupán a jegy és a jelzett dolog közötti különbséget jelzi: ami az összeköttetésnek nem mond ellent. Hacsak a hiábavaló szőrszáliusogatás nem okvetetlenkedik – amint illendő is, mikor az egyetértést keressük – ebben a tanítási módban nincs semmi gyűlöletes, vagy amit rosszra lehetne magyarázni, és úgy az érzület, mint a közönséges gyakorlat mindig helyeselte.

Elsősorban el kell távolítani a test mérhetetlenségére vonatkozó akadályt. Mert ha nem bizonyos, hogy a test határolt és az ég fogja be, nem lesz semmi mód arra, hogy a viszálykodás lecsillapuljon. Mert ami egyesek előtt képtelenségnek látszik, hogy amióta az istenséggel egyesült, nincs mindenütt jelen, ez könnyen megcáfolható. Mert bár két természet alkotja is a közbenjáró egy személyét, mégis mindegyiknek megmarad a maga különös sajátossága, mivel bizonyára más az egyesülés, mint az egység. Régente erről a dologról nem is volt viszálykodás, mivel mindenki közmegegyezéssel elfogadta, hogy Krisztus, az Isten fia, a mi közbenjárónk és fejünk, amint egyszer a mennyei dicsőségbe

549

befogadtatott, úgy a térbeli távolság miatt testileg távol van tőlünk; isteni lényegével és erejével pedig, valamint lelki kegyelmével az eget és földet betölti.

Miután ezt megállapítottuk, el lehet fogadnunk ama szólásformákat, amelyekbe némelyek a kétértelműség folytán belezavarodtak; mint pl. hogy a kenyér alatt, vagy a kenyérrel a Krisztus teste adatik nekünk, mivel itt nem a romlandó ételnek a Krisztus testével való lényegi egyesülése, hanem a sákramentumi összeköttetés jeleztetik. Az pedig egyetlenegy kegyes ember előtt sem képezi vita tárgyát, hogy a jegy és a jelzett dolog között elszakíthatatlan kötelék van magában az ígéretben, mellyel az Isten semmit nem mutogat megtévesztő módon, hanem azt ábrázolja ki, amit valósággal és tényleg nyújt.

Azután hiába vitatkoznak a kettős testről. A Krisztus testének állapotában bizonyosan változás történt, mikor a mennyei dicsőségbe befogadtatva levetette mindazt, ami földi halandó, vagy elmulandó volt. Emellett azonban meg kell állapítani, hogy ránk nézve nem lehet más testet tartani megelevenítőnek, vagy valóban ételnek, mint csak azt, mely a bűnök kiengesztelésére keresztre feszíttetett: ahogy az igék is hangzanak. Isten fia tehát ugyanazt a testet, amelyet egyszer az Atyának áldozatul bemutatott, naponta felajánlja nekünk az úrvacsorában, hogy lelki táplálékunk legyen. Csak a módra nézve kell megtartani azt, amit föntebb érintettem, hogy ti. a test lényegének nem szükség leszállania a mennyből, hogy azzal tápláltassunk, hanem az akadályok legyőzésére és a térbeli távolság felülmúlására elég a Lélek ereje. Eközben nem tagadjuk, hogy ez a mód az emberi értelemre megfoghatatlan, mivel természetszerűleg sem a test nem élete a léleknek, sem a mennyből nem fejtheti ki erejét ránk, sem pedig azt a közöltetést, mely minket a Krisztus testéből való testté és csontjábÓl való csonttá tesz, nem nevezi Pál hiába nagy titoknak (Ef 5,30). Ennélfogva az úrvacsorában csodát ismerünk el, amely mind a természet határait, mind a mi érzéki felfogásunk mértékét felülhaladja, amikor a Krisztus élete velünk közössé lesz, és az ő teste nekünk eledelül adatik. Csak azok a hazugságok maradjanak távol mind, amelyek a fentebb megállapított meghatározással ellenkeznek, aminők pl. ezek a tévedések, hogy a test mindenütt jelenvaló, hogy a kenyér jelképe alá titkos módon bezáratik, vagy, hogy lényegileg van jelen a földön.

S ha ezekre a dolgokra nézve megállapodás jő létre, még

550

mindig kétely merül fel a lényeg szóra vonatkozólag. Ennek a kételynek megszüntetésére az látszik legmegfelelőbb módnak, hogy szűnjék meg a test evésére vonatkozó durva képzelődés, mintha hasonló volna ez a földi eledelekhez, amelyeket szájjal veszünk és a hasba szállanak alá. Mert ha ez a képtelenség eltávolíttatott, nincs miért tagadnunk, hogy a Krisztus teste lényegileg táplál bennünket, mivel valóban egy testbe forrunk össze vele a hit által, és ekként vele eggyé tétetünk. Ebből következik, hogy minket lényegi egyesülés köt egybe ővele, éppen úgy, mint ahogy a lényegi életerő a főből árad a tagokba. Ennélfogva azt a meghatározást kell megállapítanunk, hogy mi a Krisztus testének lényegileg leszünk a részeseivé, nem mintha valami testi vegyülés jönne létre, vagy Krisztusnak az égből lehozott teste belénk hatolna és szájjal nyelnők őt le, hanem mivel a Krisztus teste éppenúgy megeleveníti lelkeinket, erejét és hatását tekintve, mint ahogyan a kenyér és a bor lényege táplálja testünket.

A másik vitás pont az, amely a lelkileg szóra vonatkozik, amelytől sokan visszaborzadnak, mivel azt gondolják, hogy valami képzelt, vagy haszontalan dolgot jelent. Ennélfogva szükséges, hogy itt is meghatározás jöjjön segítségünkre. A lelki evés tehát szembe állíttatik a testi evéssel. Testi evésnek pedig azt nevezik, amelyről némelyek azt gondolják, hogy általa maga a Krisztus lényege árad belénk, amint a kenyeret megesszük. Ezzel szemben azonban azt mondják, hogy a Krisztus teste nekünk lelkileg adatik az úrvacsorában, mivel a léleknek titkos ereje műveli, hogy a térbeli távolság által egymástól elválasztott dolgok egymás között egyesülnek, és ezért, hogy a Krisztus testéből az élet a mennyből hozzánk hatol, amely megelevenítő erőről és képességről nem mondható, hogy valami a lényegtől annak hátrányára elvont dolog, csak józanul és helyesen értsék meg, hogy ti. a Krisztus teste a mennyben marad, és mégis annak a lényegéből árad és jő el az élet hozzánk, kik a földön vándorlunk.

Arra vonatkozólag, amit némelyek hánytorgatnak, hogy mi a kettős evést tudatlanul összezavarjuk, tagadjuk, hogy mi tudatlanságból mellőznők azt a felfogást, melyet ők a sákramentumi evesről gyártottak, s amelyről azt tartják, hogy az a test evése hatás, vagy kegyelem nélkül. Ilyen dolgot azonban sem a Szentírás nem tanít, sem a régi egyház bizonysága nem támogat. Mert a sákramentum valósága és tartalma bizonyára nemcsak a Krisztus jótéteményeinek alkalmazása, hanem maga a Krisztus az ő halálával

551

és feltámadásával egyetemben. Ez oknál fogva nem ügyes magyarázók azok, kik a Krisztust egyfelől megfosztják az ő lelkének minden ajándékától és minden erejétől, másfelől összekötik őt a lelki ajándékokkal és az evésnek gyümölcsével, mivel meggyalázás nélkül éppoly kevéssé lehet őt elválasztani a Lelkétől, mint ahogy nem lehet elszakítani önmagától. Nem támogatjak őket Pálnak ama szavai sem (1Kor 11,27), hogy akik méltatlanul eszik az úrvacsora kenyerét, bűnt követnek el a Krisztus teste ellen, mivel a bűnösség nem az elvevésnek tulajdoníttatik, és sehol sem olvasható, sem a józan ésszel össze nem egyeztethető, hogy valakinek kárhozatára válnék, ha a Krisztust veszi, hanem az apostol azokat kárhoztatja, akik azt visszautasítják. Legyen tehat megegyezés arra a főpontra nézve is, hogy az istentelenek Krisztus testét sákramentumilag eszik, nem igazán, vagy tényleg, hanem jegyszerűleg.

Ez a meghatározás megoldja azt a kérdést, hogy mit jelent az úrvacsorában hittel venni a Krisztus testét. Némelyek előtt gyanús a hit szó, mintha ez az igazságot és a hatást felforgatná. Azonban egészen másképpen kell azt venni, mivel ti. mi a Krisztussal csak úgy köttetünk össze, ha értelmünk felülemelkedik ezen a világon. A Krisztussal való összeköttetésünk köteléke tehát a hit, mely bennünket a magasba emel és horgonyát az égbe veti, hogy Krisztust inkább a maga dicsőségében keressük, mint hogy alá legyen vetve a mi eszünk koholmányainak.

És ily módon a legjobban elcsendesedik az a harc, amelyet érintettem, hogy vajon egyedül a hívők veszik-é a Krisztust, vagy kivétel nélkül mindenki, akinek a kenyér és a bor jelképét nyújtják. Mert helyes és világos az a megoldás, amelyet felállítottam, hogy ti. a Krisztus általában mindenkinek felajánlja testét és vérét, de mivel a hitetlenek az ő bőkezűsége előtt bezárják az ajtót, nem veszik azt, ami nekik felajánltatik. Mindazáltal ebből nem szabad arra következtetni, hogy azok, mikor visszautasítják, amit nekik adnak, akár megszüntetnék a Krisztus kegyelmét, akár bármit is elvonnának a sákramentum hathatós voltából, mivel az ő hálátlanságuk folytán nem változtatja meg természetét az úrvacsora, sem a kenyér, amennyiben azt a Krisztus biztosítékul vagy zálogul adja eléjük, nem lesz szentségtelenné, úgyhogy a közönséges kenyértől semmiben sem különböznék, hanem valóban bizonyságot tesz a Krisztus testével és vérével való közösségről.