III. PÁL PÁPA ATYAI INTELME
V. KÁROLYHOZ, A NÉMET CSÁSZÁRHOZ,KÁLVIN JÁNOS MEGJEGYZÉSEIVEL
1545.
FORDÍTOTTA
CEGLÉDI SÁNDORPÁPA
NYOMATOTT A FŐISK. NYOMDA BETŰIVEL
1908.Az olvasóhoz.
Ezt az intelmet egyéb okokon kívül már csak azért is érdemes mindenkinek elolvasni, mivel a főpapi hévnek kiváló példáját tartalmazza. A közzétételnek előbb meg keltett volna történnie, de mivel a hasonnemű misztériumok nem mindjárt szoktak azoknak kezébe kerülni, kiknek érdekében áll, vagy kiknek hajlandóságuk van azokat közzétenni, ezért bizonyára megbocsát a Kegyes Olvasó, hogy e "kincses láda" kissé későbben jelenik meg, mint kívánatos lett volna.
AZ ÉRTEKEZÉS TÁRGYA.
Midőn a császár az előző évben felkészülvén a Franciaországba való betörésre, belátta, hogy Németországot másként nem lehet sokáig békés állapotban tartani, csak ha távozása előtt valami oly eljárás íratik elő, melynek következtében a birodalom rendei a vallási viszálykodások között mégis a békesség mellett maradnak, egy határozatot adott ki, melynek értelmében mindaddig, míg az ügy alapos tárgyalás alá nem vétetik, a két félnek méltányos határok között kell maradnia, s egyúttal megígérte, hogy a lehető legelső alkalommal egyetemes, vagy legalább nemzeti zsinatot hív össze; vagy ha ez nem sikerül, rajta lesz, hogy a legközelebbi birodalmi gyűlésen törvényes vita után végre valami határoztassék. A kegyesség ügye mindenek felett rászolgált, hogy a császár figyelmét magára vonja. De nehéz s veszélyes háborúba bonyolódva nem tudott azonnal e tárggyal foglalkozni, s így nem ok nélkül félt a bölcs, nagyeszű fejedelem, hogy távollétében zavarok támadnak. Ezért úgy látszott, hogy a keresztyén egyház közös üdve érdekében semmi alkalmasabbat, Németország nyugalma szempontjából semmi hasznosabbat, s végül saját érdekei tekintetében semmi célszerűbbet nem cselekedhetett, mint hogy az ügy jogos tárgyalását más időre halasztva, a pártok között méltányos jogi viszonyt s helyes élhetési törvényt állapított meg. Mikor azonban a római pápa e határozatról hallott, úgy mutatá, hogy annak közzététele két okból nem kevéssé sérti őt. Mert azt kiáltja, hogy az az elenyészően csekély előny is, mely ez úton a protestánsoknak jutna, hogy ti. a méltatlan előítéletek alól valamennyire felszabadultak, bosszantó nemtörődömség. Azt pedig, hogy a császár a vallás ügyében némi jogot merészelt tulajdonítani magának, ellene méltatlanul elkövetett bűnnek látja. Arról panaszkodik, hogy a császár törvénytelen jogokat igényelve a maga számára, kétszer is vétkezett: először, hogy az ő megkérdezése nélkül zsinatot mert ígérni; másodszor, hogy nem habozott oly vizsgálatot vállalni magára, melynek az ő személyéhez nincs köze. A szent atya hát keserűen szemére veti úgy a lutheránusokkal szemben mutatott végtelen engedékenységet, mint a római szék tekintélyének csorbítását és megsértését.
III. Pál főpap V. Károly császárnak.
Kedves fiam, üdv neked és apostoli áldás! Fenséged parancsából megismertük speyeri gyűlésetek határozatait. Míg irántad érzett atyai szeretetünk egyrészt nem engedi, hogy azokról való véleményünket elhall-
4
gassuk, addig másrészt azon hivatalnak s tisztnek, melyet Krisztus által Isten bízott ránk, az egyetemes egyház gondozásában nyilvánuló természete is kényszerít, hogy nyílt szavakkal figyelmeztessünk tégedet. (1) Nem kevéssé indít erre Isten szigorúságának Élivel szemben mutatott példája. Mikor ez gyermekeinek bűneivel nemigen törődött, azoknak vétkei felett szemet hunyt, Isten a következő szigorú ítélettel sújtá: "Mikor tudta, hogy az ő fiai utálatosakká teszik vala magukat, meg nem tiltá őket", ezért, mondja az Úr, "az ő háznépének hamissága soha örökké sem áldozattal, sem mirhával el nem töröltetik." Ez volt Isten ítélete, melyet rövid idő alatt előbb a gyermekeknek, aztán magának Élinek hirtelen, erőszakos halála követett. Maradékainak a papságból való állandó kivetése Isten igéje mellett tőn tanúbizonyságot.
(2) Ezért mikor azt vettük észre, hogy a speyeri gyűlés határozatai, vagy még inkább az ott elhangzott indítványok között néhány oly méltatlan van, mely ha valóra válnék – mit Isten ne adjon! – nemcsak a lelked üdvösségét hozná a legnagyobb bizonyossággal veszélybe, hanem az egyház békéjére és egységére is, melyet pedig mindenkinek munkálnia kell, az eddigieknél sokkal nagyobb veszedelmet hozna, (3) nem akartuk sehogy sem elmulasztani, hogy téged, kit Isten mint elsőszülött fiunkat tiszteletünkbe és szeretetünkbe ajánlott, ne figyelmeztessünk arra a nagy veszélyre, mely úgy rád, mint az egyházra várakozik. Ámbár nem tartottuk szükségesnek, hogy akként figyelmeztessünk, mint Éli fiait, kiket megromlott akaratuk, a bűnben való megrögzöttségük, majdnem teljesen érzéketlenekké tett a helyes tudomány iránt, hanem inkább úgy akartunk hozzád szólni, mint aki az évek hosszú során át sohasem hajlott az istentelenek tanácsára. Ez oknál fogva nagyobb reményünk van, hogy atyai figyelmeztetésünk nálad nem vesz kárba. (4) De, Kedves fiam, minden azon fordul meg, hogy az egyház egységétől el ne engedd magad tántorítani, őseidnek, a legvallásosabb fejedelmeknek szokásától el ne távozzál, hanem – amint kötelességed – őrizd meg mindenben, ami az egyházi fegyelemre, rendre és intézményekre vonatkozik, ugyanazt azt erkölcsöt, melyet sok éven át
5
kegyes lelked tanúságtételével mutattál. (5) S ez azt vonja maga után, hogy valahányszor vallási ügy forog kérdésben, minden ítélet az apostoli székre vitessék mindig vissza, s annak tudta nélkül semmi se határoztassék. Te pedig, Fiam, most, midőn az egyetemes zsinatról teszel említést, mint amely az egyház s kiváltképp a németországi egyház nyomorult helyzetében a legalkalmasabb gyógyszer, vagy midőn a nemzeti zsinatról beszélsz, (melyet szintén említettél), vagy a jövő évre tervezett birodalmi gyűlésről szólsz, melyen ígéred, hogy vallásról s az arra vonatkozó ügyekről fogsz tárgyalni, mindezt úgy teszed, úgy határozod, hogy mindenütt háttérbe szorítod annak nevét, kinek emberi és isteni törvény annyi évszázad helyeslése mellett megadá a tekintélyt, (6) hogy zsinatokat hívhasson össze, azokról határozhasson, s (7) mindazon ügyeket intézhesse, melyek az egyház egységére és üdvére vonatkoznak. De nem csupán e pontok azok, melyeknél amiatt kell panaszkodnunk, hogy az egyháznak s őseidnek eljárásmódját igen kevéssé őrizéd meg, hanem ezeken kívül nem kevés olyan határozata olvasható a már megtörtént gyűlésnek, mely mind a kegyességet a legnagyobb mértékben sérti, mind a törvényes rendet romba dönti. (8) Mert ha azt akarod, hogy a laikusok dönthessenek lelki ügyekben és nemcsak, hogy laikusok is, hanem kizárólag csak laikusok, (9) sőt elítélt eretnekségek szerzői, (10) ha az egyházi javak felől, s az azokra irányuló jövendő viszálykodások felől döntesz, ha (11) azokat, kik az egyházon kívül vannak, kiket előbb a te rendeleted ítélt el, régi tisztségükbe, ítélkezésükbe, bírói székükbe visszahelyezed, s ezt a te saját császári hatalmadhoz képest eszközlöd, úgy hogy eljárásodat a többiek, kik régi s szent engedelmességükben hűségesen megmaradnak, (12) a legkevésbé sem helyeslik, (13) mindebből ugyan mi egyezik meg azon isteni intézményekkel és törvényekkel, melyekkel az egyházat szüntelenül kormányozzák? Hiszen mindez sokkal inkább egyenesen megfosztja az egyházat mindattól a fegyelemtől, rendtől, mely nélkül senki sem képes gyülekezeteket kormányozni. De minél inkább elütnek ez intézkedések minden helyes fegyelemtől, minden ősi szokástól, annál kevésbé vagyunk képesek
6
elhitetni magunkkal, hogy azok létrejöttüket valaha a te szellemednek köszönhették volna, hanem azt gondoljuk, hogy azok, kik e szentszék ellen lázadoznak, lelked állandó kegyességét nyomták el egy időre. Mikor ezek nem tudtak arra bírni, hogy az apostoli szék ellen tervelt merényletüket helyeseld, könnyen érthetőleg, arra törekedtek, hogy legalább ilyenforma rendeletekkel mutasd, mintha lelked elidegenedett volna. S hogy sikerrel jártak el, ezt annál jobban gyászoljuk, minél inkább meg vagyunk afelől győződve, hogy, ha gyorsan magadhoz nem térsz, úgy rád, mint az egyházra nézve nagy veszély és kár háramlik. Lehetetlen napról-napra nagyobb és nagyobb aggodalommal nem lennünk, nem, ha azt vizsgáljuk, hogy minő emberek azok, kikkel barátságba lépsz. Ha hát, mint az apostol mondja, a rossz beszéd is megrontja a jó erkölcsöket, mennyivel komolyabban kell félnünk (14), ha valaki szándékaiban s tanácsában egyesült a gonoszokkal. Bár nem kétkedünk, hogy amazok a kegyesség, haszon és tisztesség reményével biztattak téged ezekre, azonban oly rossz tanács nem létezhet, mely valamely mutatós névvel, mint drága ruhával el ne leplezhetné magát. Azonban, te, Kedves fiam, inkább kérdezd meg atyádat s majd az hírt ad néked; őseidet, s azok majd szólnak néked. Mert ezek valamennyien egyhangúlag arra buzdítanak, hogy az egyház egységét őrizd meg, hogy e szentszék iránt tisztelettel s engedelmességgel viseltessél, s erre buzdítottak már ezelőtt is tetteikkel s ha a legistenfélőbb lelket, azt kérdezed meg, ki az isteni törvényekben a legjáratosabb, Isten borzasztó büntetéseit fogja előtted felsorolni azokkal szemben, akik bárminő okból, a kegyesség bárminő látszatától csábítva, a (15) legfőbb papság kötelességeit a maguk számára óhajtják megszerezni. Mindenesetre igen súlyos érv az, melyet a lázadók szoktak felhozni, mikor a fejedelmeket arra biztatják, hogy a főpap székébe üljenek, s a vallás ügyei vizsgálatának és megítélésének jogát magukhoz ragadják. (16) Mert a papok nemtörődömségével, mint ösztökével, hajtják őket arra, hogy az egyház gondját úgy a vallásos viszályok megszüntetése, mint az egyház ügyeinek rendezése tekintetében magukra vállalják. Mert ezt a cselekményt vajon ki nem tartja a legnagyobb
7
dicséretre méltónak? Ha csak a cselekmény vétetik tekintetbe, senki. De amint a jól elrendelt háztartásban, melyben a tisztek és kötelességek meg vannak osztva, nem szabad bárkinek az összes jogokat gyakorolni, bár az egyes tagok a maguk nemében kiválók, s ha ezt mégis megkísérlik, bárminő jóindulattal járnak is el, a családatya méltó kárhoztatását vonják magukra, mint akik oktalan hévvel, amennyire tőlük telik, éppen azt semmisítik meg, ami legszebb a házban, (17) ti. a rendet, mely nélkül tovább egy ház sem maradhat fenn, s annak bölcsességét, ki azt létrehozta, a legnagyobb sérelemmel illetik: (18) éppen így Krisztus egyházában, mely Isten háza, melyben minden hivatal úgy van kiosztva, hogy az alantasabbak a felsőbbek tisztét nem végezik, annál kevésbé szabad a rendet megzavarni, mennél nagyobb bölcsességgel van rendezve az egyház, mint a fent említett házról gondolhatnók. A rend megzavarása Isten okossága és bölcsessége ellen mindig a legnagyobb sérelem. Ezt persze nem mindenki látja át, s mi nem gondoljuk, Császár, hogy te is elég jól láttad volna, minő igaztalanságot követsz el az isteni gondviseléssel szemben, ha Isten e házában, melyben a legfőbb hatalom a papok kezébe van letéve, a papok szerepét és tisztességét magadnak tulajdonítod.
( 19) Nem látta ezt Uzza sem, mikor tisztességtétel céljából az Úrnak ökrök által vont ládáját követte s mikor az ökrök megbokrosodtak, s ő a dűlőfélben levő ládát, romlástól félve, kezével fenn akará tartani. Vajon ki volna oly merész, hogy a cselekményt helytelenítse? Avagy inkább ki ne dicsérné a legnagyobb mértékben Uzzát azért, hogy, midőn a papok távollétében maga a láda forgott veszélyben, úgy, hogy – mint a Szentírás mondja – a csökönyös állat már félig ledöntötte, kezét nyújtá annak megtartására? Bizonyára mindenki kegyes cselekmény gyanánt dicsérné Uzza tettét, ha a büntetés szigorúsága nem mutatna rá, hogy Isten előtt az a legkevésbé sem volt kedves. Az ő bosszúja Uzzát azonnal elszólítá az életből, és pedig a Szentírás tanúsága szerint egyedül abból az okból, hogy elég merész volt a léviták és papok kötelességébe avatkozni. Ki gondolta volna, hogy e cselekményben akkora bűn foglaltatott? De e példával Isten arra akart figyelmez-
8
tetni, hogy haragjának ugyane hálójába ne essünk. S, Fiam, mi is figyelmeztetni akartunk ezzel, hogy félre ne vezessen azoknak az embereknek megtévesztő beszéde, kiknek szájában mindig az egyházreformálás van, s nem az ökröknek, hanem a csökönyös papoknak társaságában, kiknek az egyházkormányzat mégis vállukra van téve, arra kezedet merészen ne emeld. Mert ez Isten papjainak tiszte és kötelessége. (20) Ugyane tőrbe estek Dáthán, Abirám és Kóré, kiknek rosszul esett, hogy a szent népben csak egy ember tündöklik a többiek előtt a főpap tisztében, s ezért úgy Mózesnek, mint Áronnak ellenszegültek, s így szóltak: "Sokat tulajdonítotok magatoknak, holott mind ez egész gyülekezet, mindnyájan ezek szentek és ő közöttük vagyon az Úr: miért emelitek fel azért magatokat az Úr gyülekezete felett?" Bár úgy látszik, hogy e szavak mindkettőjük ellen intéztettek, mégis Mózes előadásából megtudjuk, hogy az emberek minden méltatlankodásának egyedüli oka Áron főpapsága volt. Mert azt gondolták, hogy ahol az egész sokaság szent, ott úgy illik, hogy méltóságban senki se emelkedjék ki. Hogy ez a dolog mennyire nem tetszett Istennek, eléggé mutatja Isten ítéletének és szigorúságának irányukban megnyilatkozott kiváló példája: megnyílt a föld s őket élve elnyelte vagyonukkal, jószágukkal egyetemben. E régi dolgokat pedig most azért mondom el, mivel – mint az apostol mondja – azon emberek esete mintegy például történt; hogy minő elmúlásra jutottak, azt a mi megjobbulásunkra, jegyezték fel, hogy mindenki megtanulja, (21) hogy, ha azon papsággal szemben, mely szent sátort s árnyat szolgált, s mely papságot a szent sátorral egyetemben eltörölni látott jónak az isteni gondviselés, Isten akkora gondot mutatott, hogy abban a legcsekélyebb emberi szellemtől eredő változást sem hagyta bosszulatlanul, mennyivel nagyobb tiszteletet kell mutatni azokkal a papokkal szemben, kik többé nem mulandó példának és árnyéknak szolgálnak, hanem valóban ama szent sátornak, mely soha meg nem semmisül? S mennyivel kevésbé szabad gondolni akár a legkisebb rendelés megváltoztatására is, mely azokra vonatkozik? Minő súlyos és tűrhetetlen véteknek kell hát az isteni gondviselés ellen tartanunk azt, ha valaki
9
a papokra vonatkozó rendelést vagy meg akarja zavarni, vagy magára akarja átvinni, vagy más határozatot akar arra nézve hozni, (22) mint amit az egyháznak huzamos, a Szentírás bizonyságain alapuló gyakorlata megenged s kijelent? E kísérlet bármi módon, a kegyesség bárminő lárvája [álarca] alatt történik is, bizonyos, hogy a baj gyökere, a gőg, Isten előtt gyűlöletes. (23) Ez az, amit oly világosan mutat Uzziás király példája, melyben úgy e hiba gyökerét, mint egyúttal annak nehéz büntetését elénkbe tárja a Szentírás. E király, ki a Szentírás tanúsága szerint egyéb tekintetben a legnagyobb dicséretre volt méltó, egyedül abban vádoltatik gőggel, hogy az oltárnál égőáldozatot akart bemutatni. Pedig a szándékot ki ne tartaná inkább kegyesnek, mint gőgösnek? De Isten lelke a Szentírásban, mikor ennek a cselekménynek a leírásához ér, azt mondja, hogy Uzziás szíve felfuvalkodott. Miben fuvalkodott fel? Természetesen abban, hogy rá nézve idegen tisztet akart betölteni. Mikor a papok figyelmeztették erre, s azoknak nem engedelmeskedett, Isten mindjárt bélpoklosságot bocsátott rá. Kedves fiam, ebből megértheted, hogy ha Uzziás eljárása, mikor égőáldozatot akart bemutatni, tömjénezni akart az oltáron, gőgös volt, mennyivel gőgösebb cselekmény Krisztus testének oltára felett égő áldozatot gyújtani s egyéb dolgokat, melyek szorosan a valláshoz tartoznak, végezni? Hogyan? Hát nem gondolod, hogy a vallásra vonatkozó törvényeket szentesíteni égőáldozat Isten előtt? Bizonyára égőáldozat az, még pedig Isten előtt a legkedvesebb, (mert ne hidd, hogy bármely illatozást szívesebben fogadna Isten), de azt bemutatni nem a te tiszted, Császár, (24) hanem az Úr papjaié, s elsősorban a mienk, kiknek Isten hatalmat adott a kötésre és oldásra. Nézd csak, midőn ma a papi hivatalt magadnak veszed, a templom melyik részébe is mégy be? Nem az udvarba, nem is a szentélybe, mint Uzziás, mert e cselekmény nem csupán szent, hanem egyenesen a szentek szentjébe. Midőn tehát a saját indításodból ide hatolsz Isten házába, sőt a szentek szentébe hatolsz, s midőn tisztét magadévá tévén, magába Krisztus testébe hatolsz, nem ment téged, hogy maga a cselekmény szent, nem ment az az állításod sem, hogy nem állandó,
10
hanem ideigvaló, azaz a jövendő zsinatig tartó törvényeket akarsz hozni. Magában véve talán istenes a dolog, hanem hogy az viszi végre, kinek papi hivatalt Isten nem adott, a legnagyobb mértékben istentelen.
( 25) Mert már oly tisztességet veszel magadra, mely Isten tulajdona, kinek egyedül marad fenn a papokról való ítélet, oly tisztet mondom, melyet korlátolt időre sem szabad senkinek magára vennie. Mert Isten szava ez a rossz papokhoz: "Íme én megyek azokra a pásztorokra, és megkeresem az én juhaimat az Ő kezekből". S amint ezt Isten a maga idejében, a maga teljességében meg fogja cselekedni, úgy, ha valaki addig (26) ezt mintegy megpróbálja előre kezéből kiragadni, mindenesetre elveszi azért a legszigorúbb büntetést. Másrészt a századok folyamán sohasem mulasztá el Isten biztos tanúságokkal bizonyítani, hogy úgy külsőleg, mint belsőleg nagyobb hálára s minden jóra méltók azok, kik a papi osztályt gyarapítva és ékesítve egységét s annak uralkodói székét segélyükkel s kegyükkel melegen körülvették. (27) Ezt látjuk Nagy Konstantinban, a Theodosiusokban, Nagy Károlyban, kiknél úgy Isten jótéteményeiben, mint hősi győzelmekben nagyobb keresztyén császárok nem voltak. Viszont azokat, kik a papokkal szembeszálltak, Isten nemcsak engedte mindenféle aljasságba hullani, hanem gyakran isteni haragja bizonyságára roppant büntetésekkel sújtotta őket. S most nem azokról szólunk, kik a keletkezőfélben levő egyházakat meg akarták semmisíteni, a Nérókról, Domitianusokról s a többi effajtákról, hanem azokról, kik az egyházat felserdült korában már akkor kezdték üldözni, midőn tiszte tekintélyét a fejedelmekkel szemben kezdé gyakorolni, miután Péter széke minden uralkodó szeme láttára felállíttatott és megerősíttetett. Bizonyos, hogy azokat, kik az egyház e tekintélyének ellenállottak, Isten úgy megvesszőzé, hogy világosan látható, mily kedves a jelenben s mily kedves volt mindig Isten előtt az e szék iránt való engedelmesség s viszont mily gyűlöletes az ez iránt való engedetlenség. (28) Azon császárok között, kik e szentszék ellen nyílt lázadásban s megvetésben mertek kitörni, – úgy olvassuk – első volt Anastasius. Ezt Gelasius római főpap megintette, hogy ne részesítse kegyelmében
11
Acatiusnak, az apostoli szék által kiátkozott konstantinápolyi püspöknek pártját. Ő azonban nem engedett a felszólításnak. Hermesdas, Gelasius utóda, követeket küldött hozzá, hogy az eretnekekkel való érintkezést hagyja abba. E követeket először megvetéssel hallgatta, aztán gyalázattal bocsátotta el. Végre az isteni harag villámmal ölé meg. Istentelenségének követői gyanánt, természetesen időközönként, sok más császár következik, (29) minők voltak Mauritius, (30) II. Constans, Justinianus Constantinus Pogonatus fia, Fülöp és Leó. De hosszú volna elsorolni azokat, kik különböző, de erőszakos halálnemekkel pusztultak el, vagy szégyenteljes uralmuktól s minden méltóságuktól már előbb megfosztva vesztek el, hogy sorsukból nyilvánvaló legyen, minő bosszúval bünteti Isten az engedetlenséget. (31) S e sort egészen Henrikig lehet vezetni. Ez kegyetlenül gyötörte a szentszéket, végre azonban elfogta a saját fia, s a börtönben az isteni bosszú halállal sújtá. A bosszúállás engedetlensége miatt a legigazságosabb büntetést mérte reá, hogy ti. gyermeke büntette azt, ki ama férfiút, akit föléje az isteni gondviselés atyául adott az egyházban, annyiféleképpen kínozta, s aki e férfiú tekintélyét megvetette. (32) Ugyanezt lehet mondani II. Frigyesről is, csakhogy ő annyiban még borzasztóbb halállal múlt ki, mivel megfojtatásakor a hóhér szerepét saját fia töltötte be.
Igaz, hogy Isten nem mindig így szokta megbüntetni az ellenszegülőket, amennyiben némelyeknek annyira megengedi vágyaiknak teljesültét, hogy ami a külső büntetést illeti, szinte úgy látszik, mintha büntetlenül vétkeznének, s a nagy jólét közepette mintha boldogul élnének. A szent atyák azt gondolták, hogy ez csak azért történik így, hogy az emberek látva, hogy minden istentelen császár elveszi büntetését, azt ne gondolják, hogy Isten igazságának más ítélőszéke a földön túl nincs is. Amazok példája szerint egyik csapatot hát már itt nyilván megbünteti, a többiek büntetését pedig idelenn ugyan elmulasztja, hogy jövendő ítélkezése alkalmával aztán annál jobban sújtsa őket. Mert az isteni igazság egy bűnt sem hagy büntetés nélkül. Minden büntetés közt pedig az a legsúlyosabb, midőn azok, kik Isten ellen a legvakmerőbben támadnak, azt
12
hiszik, hogy ezt büntetlenül teszik. Mert mindezek lelki vaksággal vannak megverve, s szenvedésre, gyalázatra és elvetemedett érzületre vannak adva, amely nyomorúságokat éppen mint az istentelenek kínzószereit sorolja fel az apostol. Ha azonban mind e büntetések az összes bűnösök közbüntetései, akkor bizonyára kiválóképpen azokat fogják sújtani, kiknek istentelensége (33) az egyház uralkodó székének ostromlásában jutott kifejezésre. Ezt némely emberekben megfigyeltük, kik minél több erénnyel látszottak tündökölni, míg az apostoli szék iránti hűséghez ragaszkodtak, annál borzasztóbb lelki szenvedésekre, kapzsiságra, szenvedélyekre s kegyetlenségre adattak azután, hogy attól istentelenül elszakadtak. Ez esett a történelem tanúsága szerint azzal az Anastasiusszal is, kiről fennebb említést tettünk. Vajha a jelen kor ne tudna erre vonatkozólag oly sok példát felmutatni! S ez az isteni bosszúállás, mely az egyház uralkodó széke ellen való engedetlenséget bünteti, nemcsak egyes emberekkel szemben közismert, hanem népekkel és tartományokkal szemben is. Ez esetben szemlélhetjük, hogy midőn mindenek között azokat éri a legsúlyosabb vesszőzés, kik Krisztusnak felettük való uralkodása ellen tiltakoztak, a nyomorúsághoz legközelebb eső hely azoknak jut osztályrészül, kik Krisztus helytartójának tekintélye előtt nem hajoltak meg. Úgy látjuk, hogy elsősorban két népet sújtott s vesszőzött főleg Isten. E népek hajdan a legvirágzóbbak valának. Egyik a zsidó nép, melynél nagyobb nyomorúságot egy nép sem szenvedett; (34) a másik a görög nép, melynek sorsa a zsidó nép nyomorúságát igen megközelíté, mivel istentelensége is igen megközelíté amazét. Ez oknál fogva, ha Krisztus maga más császároknál, királyoknál, népeknél és nemzeteknél soha bosszulatlan nem tűrte, hogy az ő helytartójának tekintélyét megvessék, s e tekintélyt a folytonos következés útján megőrizte; ha midőn azok engedetlenségét oly szigorú ítélettel büntette, azt mutatta, hogy előtte az ilyszerű törekvések gyűlöletesek, akkor mennyivel gyűlöletesebbnek ítélné úgy Isten, mint ember, ha te támadnál az apostoli szék ellen, (mit Isten ne adjon!)‚ ki eredetedet oly császároktól veszed, kik az apostoli székkel szemben több tiszteletet nem mutattak, mint amennyit attól maguk vettek.
13
Nem azért írjuk e dolgokat, Kedves fiam, mintha bármi módon el tudnók hitetni magunkkal, hogy lelkedben te valami ily szándékot érzel s táplálsz, de mint az atya, ki fia üdvét és tisztességét szereti s mindkettőt lelkén viseli, mihelyt a speyeri gyűlés határozatát olvastuk, kötelességünknek tartottuk, hogy téged annál inkább figyelmeztessünk, minél félelmesebbnek tartottuk a veszélyt, melyben forogsz. De ha a legnagyobb mértékben elleneztük is, hogy magadnak jogot vagy tekintélyt tulajdoníts azon viszályoknak elsimítására, melyeknek tárgya a vallás, nem azért írtunk, mintha magunk is nagyon nem kívánnók (35) a viszályok lecsillapultát; hiszen, hogy ez megtörténhessék, tanúnk lelkiismeretünk, hogy készek volnánk életünket és vérünket feláldozni. De írtunk azért, hogy úgy a Szentírásból, mint az egyháztörténelemből vett példákkal figyelmeztessünk téged arra, hogy azt, ami a te tisztedhez nem tartozik, magadnak ne tulajdonítsd, s császári méltóságod alapján ne parancsold. Utalunk téged Nagy Konstantinnak, Isten kiváló szolgájának, a szerencsés császárnak példájára, s tesszük ezt csak azért, hogy azokat, (36) kiket a maguk bírájának s illetve bíráinak kell megítélni, hagyd magukra. Mikor Nagy Konstantint maguk a papok kérték, hogy viszálykodásukban legyen bíró, egyenesen elutasítá őket magától. (37) E tárgyra vonatkozó szavait az egykorú történetírók feljegyezték:
"Isten tett titeket papokká, s adott nektek hatalmat, hogy mifelettünk is ítéletet mondjatok. Ezért ti minket helyesen ítéltek meg; titeket azonban ember meg nem ítélhet, amiért is magatok között egyedül Isten ítéletére várjatok, s civódásaitok, bárminők legyenek is azok, majdan Isten vizsgálatának tárgyát képezendik." E szavakat ama nagy férfiú nem az uralomért mondta, hiszen hatalma roppant volt, hanem kegyességéből s egyéb erényeiből kifolyólag. Mi azt óhajtjuk, az legfőbb vágyunk, hogy hozzá minden tekintetben hasonló légy. Hogy pedig komoly szándékod és törekvésed a vallási viszályok lecsillapítása, az egész egyház területén a fegyelem felújítása, ez a legnagyobb dicséretet érdemli. Kérünk is téged, hogy fáradságodat ne sajnáld e munkára fordítani, éspedig annak szolgálatában, kire Isten e tiszt gondját bízta. Mert bár téged az ilyen dolgok
14
tárgyalásánál a legkevésbé sem tartunk alkalmas és tűrhető főnek, mindamellett segítségedet, mint amely nekünk a legalkalmasabb fegyver, igen óhajtjuk. E mi óhajtásunk tevé, (38) hogy az egyetemes zsinat összehívásának legkisebb reményénél nemcsak mindig késznek mutatkoztunk annak kihirdetésére, hanem ha valahol a legkisebb szikra is kigyúlt arra nézve, hogy e zsinat összehívható, oda mindjárt elküldtük követeinket, amint tevénk a legutóbbi alkalommal is, bár nem azzal az eredménnyel, melyet oly igen óhajtunk. De inkább meg akarunk mindent próbálni, mint hogy akár a legkisebb alkalmat is elszalasszuk, melyet Isten jóságától mindig várunk. Midőn azonban a legnagyobb mértékben óhajtánk, hogy az egyetemes egyház haszna okáért zsinat tartassék, akkor kiváltképpen ama nemes német népnek haszna volt előttünk, melyet már oly régtől gyötörnek és fárasztanak vallási viszályok, s melynek, mint mindig reméltük, s mint Fenséged is elismeri, segítséget legkönnyebben egyetemes zsinat által nyújthatunk. (39) Azt pedig, hogy azoknak tanácsára hallgattál, kiket az apostoli szék már elítélt, (mit most panaszlunk), nem azért panaszoljuk, mintha azt óhajtanók, hogy azok örökre távol éljenek barátságodtól, vagy mintha azt keresnők, hogy amint egyszer ítélet alá estek, úgy maradjanak is mindig az ítélet alatt. Mert tanúnk Isten, hogy semmit őszintébb szívvel nem óhajtunk, minthogy az elvesztett juhokat az Úr aklába visszahajthassuk, s hogy azt a nemes tartományt egy hiten, egy valláson, (40) a fővel és a többi testrészekkel igaz szeretet és barátság kapcsolatában lássuk, s mindezt azokért az okokért, melyeket már említettünk. De míg azok a fejjel s a többi tagokkal viszálykodásban maradnak (azokról beszélünk, akik valóban ilyenek), míg az egyházon kívül maradnak a te rendeleted által is kárhoztatva, barátságukat a kelleténél többre becsülöd és engedékenyen bánsz velük. Mivel e te engedékenységed s említett parancsaidnak külön-külön adott magyarázatai eddig nemcsak oly irányban nem használtak, hogy az említetteket józanabb belátásra hozták volna, hanem inkább, mint a tényekből kiderült, alkalmat adtak nekik arra, hogy még dölyfösebbek legyenek, szomszédaik birtokainak elfoglalásában még
15
merészebbek, magát a lázadást ily módon inkább táplálni, mint megszüntetni látszol. Azonban mindig reméltük az Úrban, hogy mind e dolgok jobb állapotba hozhatók – nem ugyan azokon az utakon, melyek őseinknek minden szokásától és erkölcsétől, sőt magától az isteni jogtól a legnagyobb mértékben eltérnek, hanem az egyetemes zsinat útján. Reméljük ezt most is, s ezért ama tartomány gondját sokkal inkább szívünkön hordozva, mint bármely másikét, (41) Németország kapuiig, egész Trientig elküldtük követeinket. Azonban kiáltottunk, de nem volt aki meghallja, mentünk, s nem volt egy férfi sem. De azért nem szűnünk meg, s mindig kiáltunk hozzád s a többi fejedelmekhez. Dávid prófétával kiáltjuk: (42) "jertek, imádkozzunk Isten színe előtt!" Mert helyesebb kezdete zsinatnak nem lehet. Dániellel szólunk: "Imádkozom vétkeimért és népem vétkeiért; kiáltok, vallást teszek és esedezem: Uram, vétkeztünk, viszálykodást támasztottunk, istentelenül cselekedtünk, visszafelé mentünk. A királyainké, fejedelmeinké, atyáinké, mivel vétkeztünk, orcáink pirulása, tied pedig, Uram, az irgalom és megengedés." Tehát arra a zsinatra hívunk tégedet, (43) melyen a mi reménységünk szerint angyalok lesznek a tanácskozók. S ha ez angyalok egy bűnbánó bűnösön örülnek, mennyivel inkább örülnek akkor, ha az egyetemes egyház, melynek ők is részei, gyülekezik össze bűnbánatra? Ehhez járul, hogy véleményünk szerint a keresztyén világ üdvét a keresztyén név roppant hatalmú és állandó ellenségével, a török zsarnoksággal szemben más úton megvédelmezni nem lehet, csak ha az egész keresztyénség egyesíti erejét hitben és szeretetben. Ez oknál fogva, Kedves Fiam, készítsd az utat az ily zsinat előtt. Mert ez már valóban kötelességed. Egyengeted pedig a zsinat útját vagy azáltal, ha (amennyiben rajtad áll) megteremted a békét, melyet mindenki oly igen óhajt, vagy legalább fegyverszünetet tartasz addig, míg az egyház zsinatra gyülekezhet össze. Vitáitokat inkább itt méltányos eldönteni, mint erőszak által. Cselekedd pedig ezt te és a többi keresztyén fejedelmek, kiket szintén figyelmeztetünk e tárgyban. Különösen azzal tárgyalunk, akivel te háborút viselsz. A zsinat megvan; ki is van hirdetve régen; megszüntetve sincs, bár háborúk miatt
16
alkalmasabb időre kellett halasztani. Ezen tehát, Kedves fiam, légy rajta s elsősorban add hírül ezt az örömet a keresztyén népnek, melyet belső háborúk már oly régtől szaggatnak. Aztán nekünk, kik azt tartjuk, nálad drágább kincsünk nincs az egész világon, hiszen szeretetünkből az elsőszülött részét tartod birtokodban. Add a benned lakozó isteni erénynek bizonyítékát azáltal, hogy nemcsak téged kegyesen intő atyádtól ne fordulj el, – mit azok tesznek, kiket Isten kitagadásuk jeleként átad vágyaiknak -‚ (44) hanem tekintsd őt olyannak, ki mintegy Isten parancsára oly időben küldetett most el, hogy téged hanyatlót megtartson, a roppant lelki veszélyből megszabadítson, s a legőszintébb szeretettel karold át, szavát szívesen hallgasd, intéseinek engedelmeskedjél. S a parancsoknak eléggé engedelmeskedel, ha, midőn a szent ösvényről, mint a próféta mondja, azaz őseidnek, a legvallásosabb fejedelmeknek királyi útjáról emberi tanácsok, mint embert, eltéríthettek, hirtelen figyelmeztetést nyervén arról, hogy minő is ez az ösvény, az istenadta hajlamot többre becsülve belátod, s így szívedbe is bevésed, hogy vallásra vonatkozó összes dolgokban magadnak semmi tekintélyt s jogot nem tulajdonítasz. (45) E parancsoknak engedelmeskedel, ha az egyház isteni rendszerét s szokását követve, azon birodalmi gyűlésekről, melyekről távol vannak azok, kiknek tekintélyük van a hasonnemű ügyek vizsgálására, minden oly vitát kizársz, amely a vallásra és papokra vonatkozik, s minden ily ügyet a maga illetékes törvényszéke elé utalsz. (46) E parancsoknak engedelmeskedel, ha az egyházi javak felől, melyekről ítéletet mondani Istennek van fönntartva – mit Isten a papoknak hagyott és engedett – egyrészt magad mit sem határozol, másrészt, lerakva a fegyvert, vagy békére törekedel, vagy ha másként a békét elérni nem lehet, megadod annak lehetőségét, hogy egyetemes zsinaton mondassék ítélet azok fölött, kik a keresztyén világban oly hosszú idő óta táplálnak veszélyes háborúkat. (47) E parancsoknak engedelmeskedel végül, ha mindazon engedményeket, melyeket fölöttébb való engedékenységből azoknak adtál, kik e szentszékkel szemben lázadó, makacs módra viselkedtek, megszünteted és visszavonod. Mert ha ezek azok a dolgok, Kedves fiam,
17
melyek a te lelkedet oly roppant s kárhozatos veszélybe döntik, s az egyház békéjét fokról-fokra megzavarják, könnyen beláthatod, hogy ha te minél előbb nem gondoskodol e bajok gyógyszeréről (reméljük, hogy ezt megteszed), minő nyomorult állapotba fogsz minket dönteni. Vagy az egyház roppant kárára kénytelenek leszünk abbanhagyni a tisztet és kötelességet, melyet reánk Isten s az ő fia bízott, vagy kénytelenek leszünk ismét szigorúbban cselekedni, mint szokásunk, természetünk vagy szándékunk hozná magával. Bár hivatalunktól távol lenni az egyház ily válságos idején nem szabad, s amennyire magunkról annak kegyelme által megígérhetjük, kinek, bár méltatlan, helytartói vagyunk e világon, nem is akarunk. Mert mélyen szívünkbe vésődött s mindig szemünk előtt lebeg Isten szigorúságának Éli főpap ellen való példája, melyet már fennebb említettünk. Róla azt olvassuk, hogy az ítélet nem azért sújtá, mintha gyermekei feddésétől egyenesen tartózkodott volna, mert a Szentírás tanúsága szerint igenis feddette gyermekeit, csakhogy, mint szent Jeromos mondja, a feddésben az atya szelídségével, nem a főpap tekintélyével járt el. Mi, mivel még a viszonyok változatlanok, atyai szelídséggel jártunk el veled szemben, de ha rendeleted szerint megváltozik a világ folyása (mit Isten ne adjon), már látom Éli példájából, hogy minő veszedelembe döntesz minket. Ez oknál fogva jól fontold meg magadban, Császár, mi illik inkább hozzád, mi tartozik elsősorban inkább a te Istened és egyházad iránti tisztedhez, mi válik inkább hasznára tisztességednek és világi jóllétednek. Majd belátod, hogy mi illőbb, ha segítő karodat nyújtod mindazon ügyekkel szemben való szigorunkhoz, melyek az egyház egységére tartoznak, vagy ha inkább azoknak kedvezel, kik az egyház egységét megrontva, azon vannak, azt óhajtják, hogy még több részekre szaggathassák szét.
A béke Istene véghetetlen irgalmához képest szabadítsa meg felségedet a békétlenek tanácsaitól; erősítse meg szíved békés törekvéseit, hogy egy szívvel és egy ajakkal dicsérjük az Atya Istent a Jézus Krisztus által, kinek a Szentlélekkel egyetemben dicsőség legyen örökkön-örökké. Amen.
Róma, Szent Márk ünnepén, 1544. augusztus 24-én.
Kálvin megjegyzései III. Pál levelére.
19
volna bűnöket, hol elvetemedettebb lett volna a szemérmetlenség, féktelenebb a szabadosság? S most, mintha a magad házában már nem is volna tennivalód, attól félsz, hogy azért az egy bűnért Isten haragja fenyegeti fejedet, ha hallgatagon megengeded, hogy a protestánsok békében, s méltányos jogi viszonyok között éljenek addig, míg a vallás ügyét vizsgálat alá lehet venni; ha eltűröd, hogy a császár a te beleegyezésed nélkül zsinatot, vagy az ügy törvényes tárgyalását ígérje.
20
ban. Halljuk Hilarius kegyes biztatását: "A béke neve szép, az egység vélelme is szép, de ki vonja kétségbe, hogy az egyház és az evangéliumok egyesített békéje az, amely Krisztusé." Mutassa meg hát Farnese, hogy Krisztus az ő pártján áll, s bebizonyítja, hogy az egyház egysége is nála van. De midőn hozzá csak úgy csatlakozhatnánk, ha Krisztust megtagadnók, aki tőle elfordul, az egyházzal szemben nem követ el szakadást, hanem az igaz egyház s a hamis, megromlott egyház között teszen különbséget.
21
tében a római püspökről egy szó sem esik! De meg kell bocsátanunk Farnesének, ha ama tisztátalan Jézabel szerepét játssza, midőn ügyét azéval azonosnak tartja. Mert amint ez jajgatott, midőn Akháb királyi hatalmához képest összehívta a népet annak eldöntésére, hogy vajon Isten, vagy Baál imádandó-é, úgy ez is, mintha mindenét elvesztette volna, azt panaszolja, hogy midőn a császár saját gondjának vallá a zsinat összehívását, roppant bűn követtetett el. De állításához azt is hozzáfűzi, hogy e hatalom őt emberi és isteni jog alapján illeti. Könnyű ezt állítani, de be is kell bizonyítani. Mert mi szemérmetlenebb e hazugságnál? Az isteni jog melyik betűjére hivatkozhatik, ha magát Istennek is nem tartja mindjárt? De talán az emberi törvények jobban kedveznek neki? Semmivel. Mert ki hítta össze az első niceai, efézusi, konstantinápolyi, chalcedoni zsinatot? De hogy a felsorolásban ne legyek hosszadalmas, teljes ötszáz évig ki hívta össze az egyetemes zsinatokat, melyeket abban a korban elég gyakran tartottak, ha nem a császár? De talán ez a főpap tekintélyének közbejöttével történt? Nem; sőt beleegyezésével sem. Mert hol mutathatja ki Farnese, hogy valaha e tárgyban a pápa beleegyezését várták vagy tanácsát kérték? De most nemcsak azon előjogra tart számot, hogy megkérdezése nélkül a császár mit se merészeljen tenni, hanem egyszerre mindent hatalmába és kormányzásába óhajt venni. Pedig ha ezt véghez akarja vinni, minden zsinat végzését s az egész régi egyháztörténelmet meg kell semmisítenie. Mert hajdan nem a pápa parancsolt a császárnak, hanem a császár az összes püspököknek. És midőn a püspökök beszélnek, nem azt mondják, hogy a római püspök parancsa, vagy beleegyezése hívta őket össze, hanem a császári parancs. A chalcedoni zsinat előkészítésében annak idejében Leó részt vett. De hogyan? Paranccsal, vagy döntéssel? Fennmaradt leveleiben semmi ilyes nem fordul elő, hanem a császárt alázatosan kéri, hogy szokásához képest minden püspököt hívjon össze. Aminek megtörténtét tehát akkor kéréssel óhajtá előmozdítani Leó, azt ma Farnese oly nehéz váddal illeti, hogy szinte a hitehagyás vádja látszik forogni elméjében. Költött hatalma támaszát tehát másutt, ne az Istennél, és az embereknél keresse.
22
23
hozatallal, majd mikor ő meghozta ítéletét, az ügy Donatus fellebbezésére Augustinus tanúsága szerint az arlesi püspökhöz tétetett át. Vajon mért nem csapott lármát Melchiades, hogy bűnös zavar jön létre ezáltal, ha kezéből a legfőbb ítélkezés hatalmát kiragadják? Az maradhat hát csak hátra, hogy Farnese mindazokkal, akik szavát készpénznek veszik, hitesse el, hogy ő, azaz Kéfás, a fő.
24
rendes kezelésben hiba mutatkozik, s így erélyes javításra van szükség, a segélyhozás kinek a kötelessége. A császár azt ígérte, hogy ez utóbbi kérdésre szerez feleletet a rendek véleményéből. S így könnyű megítélni, hogy Farnesének mennyi oka van a jajveszékelésre.
25
fogások kieszelésével, háborúságok előkészítésével, minden újfajtájú erőszak elgondolásával, ártatlanok legyilkolásának tervezgetésével, az egyház rombolásával s a vallás megsemmisítésével hitvány társaid körében eltöltötted, a többi időt vagy az epikureusokkal töltöd gyönyörűségek között, vagy disznó módjára a rossz nők között henteregsz, s mást nem hallasz, mást nem mondasz, csak ami átkos istentelenséget lehel, vagy undokságával életre kelti gyalázatos szenvedélyedet!
26
gel nincs ellentétben. Nem gátolja semmi, hogy azok, kik különböző tisztek élén állanak, egyúttal sok dolgot közös buzgalommal is ne végezzenek, nem gátolja semmi, hogy a roppant követ egyesített erővel ne hengergessék; nem gátolja semmi, hogy a szükség nagyságához képest néha egyik a másik tisztét be ne töltse.
27
28
pápai főpapság, éppúgy mint a lévitáké, Istentől vevé eredetét, akkor talán a jelen esetre is illik Uzziás példája. Viszont, ha ezek közül egyik állítás sem bizonyos, sőt ha éppen azt könnyű bebizonyítani, hogy a császárt a körülmények egyenesen kényszerítették az egyház reformálására, ha csak tudva s akarva nem kívánta azt a végveszélybe dönteni, hogy személyéhez semmi jobban nem fűződik, mint e kötelesség, s hogy a pápai papság nincs semmi jobbra, mint szentségtörésre s átokra rendelve, akkor micsoda helye van itt Uzziás példájának? Bizonyítsa be, mondom, hogy a zsinat összehívásának s az egyház helyes állapotba való visszaállításának joga éppúgy, mint az áldozat meggyújtásáé, a papokat illeti, s a fejedelmeknek meg van tiltva. De az igazság épen az ellenkezőt mutatja. Bizonyítsa be, hogy a császár ok nélkül dölyfösködik, s a jó békében nyugvó dolgokat becsvágyból s oktalan újítási viszketegségből bolygatja meg. Bizonyítsa be, hogy a császár letaszította a törvényes papot, s a ránézve tilalmas oltárt erőszakkal foglalta el. De hol van a pap, aki tiszte végzésére fel volna övezve? Minő korlátokkal van körülvéve az a kegyes magány, melybe a császár veszi magát, hogy azokat áttörnie nem szabad? Minő vakmerőség vagy önkény van oly mű megkezdésében, melytől elhajolni nemcsak a legnagyobb tunyaság, hanem hűtlenség is volna? Ámbár érdemes megfigyelni, hogy mily éles elméjű, okoskodó Farnese íródiákja. Áldozat, éspedig Isten előtt kedves áldozat a törvényeket szentesíteni. Tehát ez sem fér össze a császár személyével? Ez azonban már nem érvelés, hanem disznó módjára mindennek összekeverése. Mert mit jelent alamizsnát adni? Mit jelent magát a közjónak feláldozni? Mit jelent a népet Isten igaz félelmében megtartani? Mit jelent végül magát Istennek szentelni? Nem áldozatok, kellemes, kedves illatú áldozatok-e ezek is? S mégis minden hívővel közösek ezek. Azonkívül mit hajtogatod, hogy a vallásra vonatkozó oly törvényeket, melyekről az Írás azt tanúsítja, hogy ördögi vakmerőségtől származnak, szentesíteni Istennek tetsző dolog? Mert mind a császárnak, mind valamennyi halandónak kötelessége hallgatni amaz egyetlen törvényhozóra, minden oly dologban, mely a lélek szellemi
29
kormányzására vonatkozik, s engedelmeskedni minden oly törvénynek, melyet ő hozott.
30
kellett volna megállapítani, de Farnese bizonyára arra gondolt, kinek személyét képviseli. Mert hajdan az ördög, kinek szolgált, így vitázott Krisztussal : "Mindezt neked adom, ha leborulva imádandasz engem." Elődei meg így szóltak: "Beteltünk akkor kenyérrel s jó dolgunk vala, midőn az ég királynéjának szolgáltunk". De most már halljuk azokat a jutalmakat, melyeket azok vesznek, kik székének engedelmeskednek s azokat a büntetéseket, melyeket hatalma megvetőinek helyez kilátásba!
31
hogy Hormisdassal és Gelasiusszal szemben lázadó volt. Ki hiszi?
32
mikor látta, hogy Henrik a dőzsölésekbe s oktalan fényűzésbe merül, azonkívül túlságosan kegyetlenkedik, azonnal felhasználta a kedvező alkalmat s lelki erőit a birodalom megsemmisítésére irányozta. Minő fortéllyal támadta meg Henriket, s annak elnyomására mindvégig minő eszközöket használt? A német fejedelmeket felszabadította tisztük alól, azaz szabadságot adott nekik a féktelenkedésre, némelyeket hamis ijesztgetéssel hajtott igájába, másokat fenyegetéssel szerzett meg magának, ismét másokat hízelgéssel vakított el, s a bajor választófejedelmet császársággal kecsegtette. Mindezzel elérte, hogy egész Németországot belső háborúkkal, mint tűzvésszel forgatta fel. Mikor Henrik könyörögve ment hozzá s lábaihoz borult, roppant gőggel veté meg. S addig nem szabott mértéket tehetetlen és tűrhetetlen zsarnokságának, míg a császárt a birodalommal egyetemben hatalma alá nem hajtá. Mert azt kevésnek látta, hogy csak a császár legyen jobbágya; szét kellett rombolnia a birodalmat, hogy egyedül uralkodhassék. S Farnese még emlegetni merészeli az ő történetét, mely világos tanúságot tesz, vagy inkább kiváló bizonyíték amellett, hogy soha a pokolban sem támadtak oly szörnyetegek, melyeknek rútságát a római szék bűnei felül ne múlták volna.
33. Elismerem, hogy Isten borzasztó büntetése
33
fenyegeti mindazokat, kik az egyház egységét megrontják. Mi lehet azonban nagyobb sérelme az egységnek, mint mikor a tan tisztasága megbecsteleníttetik, az egyetértés megrontatik, s Krisztus mintegy részekre szaggattatik? S rajtad magadon kívül ki a szerzője és vezetője ennek a rontásnak? Tudom, hogy nem a te hibád, hogy a földön nem egy főt hirdetünk, ti. az anyai és királynői római széket, de kinek hibája kívülötted, hogy az egész világon nem mindenki vall lélekből egy Istent, egy hitet, amint mindenek között a keresztség is egy? Miért nevezed uralkodói széknek azt, mely már több mint 800 év óta nem látott igazi püspököt, s csak holt bálványoknak adott helyet, s amelyet most a hitetlenség fejedelme, Krisztus főellensége s az egyház örök rombolója tart elfoglalva?
34
neki nem mindenki engedelmeskedik, nem mindenki függ intésétől s őt Isten helyett nem imádják. Melyik józaneszű ember engedi, hogy ezt vele elhitessék? De ha mindenki készen volna is e hitre, előbb meg kell mutatnia, hogy a magyarok, kiknek sorsa semmivel sem jobb, mint a görögöké, minő hasonló vétekben leledzenek? Magyarázd meg nekünk, mondom, te szerencsétlen, hogy micsoda bűn miatt estek a görögökével azonos szolgaságba a magyarok, kikkel úgy bántál, mint a leghitványabb rabszolgákkal, kik, mint a tömlöcökbe vetett, bilincsekbe vert rabszolgák, soha kétségbe nem vonták uralmadat.
Micsoda gyerekbeszéd hát az, mikor te, mint valami szilárd igazságot, bizonyos felsőbbséggel állítod, hogy uralkodói széked zsarnokságát soha senki meg nem veté büntetlenül? De bizonyos, hogy Krisztus is erősen fölindul, ha megvetik helytartóját. Tovább is folytatod még Krisztus gúnyolását? Ki emelt téged e tisztségre? Senki, mert az apostol tanúsága szerint tisztséget csak az szerezhet, aki arra elhívatik. Péternek az Úr azt mondá: "Legeltesd juhaimat!" Igaz; de ezt mindenik tanítványnak mondá. Azok a régi mesék, melyekkel ezelőtt szoktad kápráztatni az emberek szemét, már rég elveszték hatásukat. Minő orcával merészelsz oly gőgös címre tartani számot, melyet ha angyal ruházna is önmagára, átokkal volna sújtandó. [Nagy] Gergelyed előtt, ki – mint gőgösen emlegeted – elődöd, bűnös, istentelen, szentségtörő, a Sátán helytartója, az Antikrisztus előhírnöke az, ki magát egyetemes püspökké teszi, legyen római, vagy akárhová való. Tehát vagy el kell ítélned Gergelyt is, mint aki székedet rágalmazza, vagy pedig szigorú ítéletét kell hordoznod. Márpedig [avégett], hogy e kárhozatos rágalmat elnézzük, hogy, mondom, üres beszédnek tartsuk, amit az apostolok és próféták nyomán tanít Cyprianus – hogy ti. Krisztus egyházában egy a püspökség, melynek az egyes püspökök hatalmában levő részei egységes egészet alkotnak -, tegyük föl, hogy ez a méltóság egyetlen emberre is átvihető, mégis minő joggal, vagy minő ürügy alatt tartja azt magáénak olyan elvetemedett s gonosz egyén, mint te vagy? Vajon te vagy-e Péter utódja, ki semmivel jobban nem hasonlítasz rá, mint akármelyik Nero, Domitianus, vagy
35
Caligula? De talán jobban megilletne Heliogabalus neve, ki birodalmához új papságot csatolt. Bizonyára mindezek viselték a főpap nevet, mit koruk babonája meg is engedett. Te azonban e nevet a keresztyén világban ma minden jog és szokás ellenére viseled, Krisztus sérthetetlen parancsa, a szent atyák minden rendelése ellenére hordozod. Te vagy Krisztus helytartója? Te, kinek minden gondolatod, vágyad és tetted arra irányul, hogy Krisztus megsemmisüljön s csak üres neve maradjon fönn, s azzal te parázna módra visszaélhess? Te vagy a Krisztus helytartója, kiről már minden gyerek tudja, hogy Antikrisztus vagy? Micsoda Krisztust állítasz előnkbe, ha azt kívánod, hogy képét a te zsarnokságodban szemléljük? Látjuk minden istentelenség vezérét, a Sátán zászlóhordozóját, a lelkek kegyetlen gyilkosát, egyszóval a kárhozat fiát, kit az apostol leír – s Krisztus helytartójának tartsuk-e? Látjuk, mondom, a farkast, mely fölfaldossa Krisztus juhait, látjuk a rablót, aki legyilkolja őket, s ez Krisztus helytartója volna ránk nézve?
36
De bárminő a vizsgálat, mégis őket illeti. Ha egykor Pálnak megvolt a joga azt mondani: "Nem tudtam, testvéreim, hogy főpap volna", vajon mit kell nekünk ma mondanunk ezekről a fekete keselyűkről! De rövidség okáért csak azt mondom: mutassák meg, hogy az Úr papjai, s minden nehézség nélkül mindjárt megengedem, hogy az ítélkezés joga őket illeti. De amilyeneknek látom őket, joggal kérdezhetem újra és újra, hogy vajon ki tette őket ítélő bírákká?
37
szemfényvesztéssel ennyire húzza-halasztja a dolgot. Tehát tegyen eleget a műveletleneknek, hiszen semmijébe sem kerül, s hívjon össze néha-néha zsinatot. Ha pedig valaki csodálkozik azon, hogy a pápa annyira borzad a zsinattól, amelyen nincsen helye egy jó embernek sem, ebből azt is elgondolhatja, hogy mily borzasztó faja a zsarnoki uralomnak az, amelyet csak a rémület és félelem tart fenn.
38
úgy, hogy már több helyen szinte harci kürt zeng, akkor úgy színlelte, mintha zsinatot akarna tartani. Ki hinné oly balgának, hogy azt remélte is? Amiből persze könnyű levonni azt a következtetést, hogy minden cselekedete képmutatás. Mert hogy történt, hogy a békés időben nem volt egy szava sem? Mikor egy ideig tartotta magát a mantuai, majd veronai zsinat összehívásának híre, végtére mind a kétszer egy-egy bulla lett a dologból s most a fegyverek zörgésének közepette e zavaros időket úgy tekinti, mint amelyek a zsinat tartására legalkalmasabbak?
39
hoz öleltek, megtagadják, s a szent római szék hitét s minden szertartását maguknál jogaiba mintegy visszahelyezzék. Ha az első pontnál haboznak, azonnal kimondják róluk, hogy szakadás szerzői, ha a második feltételnek engedelmeskedni vonakodnak, kétszerte eretnekek lesznek. Folytatólag arról kell hát határozatot hozni, hogy makacsságuk minő elbánás alá essék. Mert míg az egyház épsége vissza nincs állítva, addig tilos bármit is érinteni. Addig tehát, míg a keresztyén világot a protestánsok üldözésére és elnyomására irányuló belső háború tartja lefoglalva, az egyház reformálása halasztást nyer. Aközben azonban a tiszteletre méltó papi rend még sem fog szünetelni. Mert szerteszéjjel sok fújtató kell ám a tűzhöz. Mikor aztán nyugodt birtoklásukba egyszer visszatértek, próbálja csak valaki a zsinat összehívását emlegetni, menten egyhangúlag kimondják rá, hogy zavargó, lázadó s az egyház egységének megrontója. Farnese véleménye szerint bizony maga a császár sem kísérelheti azt meg büntetlenül. A császárnak szabad a zsinatot kérni, a pápának viszont szabad azt megtagadni. A visszautasítást eltűrve ne merészkedjék tovább egy lépést sem tenni, ha nem akarja, hogy követelődzésének oly büntetését vegye, mint Uzziás, vagy bárminő borzalmas halállal pusztuljon el! A zsinat rendjéről azonban, ha időm lesz, egyebütt fogok szólani.
40
azzal, amit hisz, nem törődöm, míg látom, hogy mit cselekszik.
41
ítélőszék állíttassék, melyről ügyét előadhassa, hogy akarata ellenére semmi se történjék, semmi támadásban ne legyen része, tanúbizonysággal ne gyötörjék, hanem az egész tárgyalást úgy vezethesse, hogy a bűntelenséget minden nehézség nélkül megszerezhesse a maga számára. Íme, ezért nem alkalmasak a birodalmi gyűlések az ügy tárgyalására.
42
ha nagyobb szükség gyakorolna kényszert, mindezt meg lehetne engedni. De most miért avatkoznának a fejedelmek idegen tisztbe, mikor Farnese egyébként oly méltányos eljárást ír elő? Mert ki ért jobban a gyógyításhoz, mint aki maga is jól ismeri a betegséget? El kell tüntetni azon romlásokat, melyek a régi diakóniát egészen megsemmisíték. Kiknek vállát illik e tehernek inkább nyomnia, mint akik nemcsak a legnagyobb mértékben ismerői mind e bajoknak, hanem szerzői is? Várjuk csak, minő lesz az a jövendőbeli tisztítás, ha a tevés vagy szünetelés joga a papokra hagyatik. Nem így tőn hajdan Jósiás király, aki nemcsak a papok élelmére szánt jövedelem, hanem az áldozati ajánlatok ellenőrzésére is állítá íródiákját. S Farnese mégis szentségtöréssel vádolja a birodalom rendeit, ha a szentségtörés megakadályozására közbevetendik magukat.
43
vel inkább távol áll mindez Németország császárának személyétől?
Befejezés
A vége az, hogy a császár a protestánsokkal bárminő egyezségre, szerződésre s megállapodásra jutott, az mind haszontalan és semmis. Az emberek között azonban az adott szónál nincs szentebb. Már régen elhatározták, hogy az eretnekekkel szemben az adott szót nem kell megtartani. Hát ha az adott szót eskü erősíti? Mintha bizony nem a főpap dolga volna a szentség alól annyiszor feloldani, ahányszor jónak látja! A birodalomnak örök és sérthetetlen törvénye, hogy az ígéreteket teljesíteni kell. Hogyan? Hát a pápa nem a törvények felett áll? Sőt mi köze neki a törvényekhez? A császár fenségéhez azonban méltatlan volna, ha határozatától tágítana. Elég, hogy minden rútságot a pápa szentségével letörölnek. De hisz okiratot is adtak az engedményekről. Mintha a pápa egy felmentvénye nem volna elég az összes okiratok megsemmisítésére! Jó példa erre Husz János, akit a rómaiak menedéklevéllel Konstanzba csaltak s kegyetlenül meggyilkoltak. Ott volt Zsigmond császár, e szelíd lelkű s legkevésbé sem vérengző császár. Mikor ő magára s az egész birodalomra nézve a legrútabb dolognak tartá, ha azt, kit oltalmába vett, szeme láttára s mintegy jóváhagyása szárnyai alatt viszi halálra a hóhér, s e barbár istentelenség megakadályozására férfiasan közbelépett, a szent atyák azt a határozatot hozták, hogy az eretnekekkel szemben nem kell megtartani az adott szót. Ez aztán minden kötelességérzettől megszabadítá a császár lelkét. Együgyűségét és szemérmét pedig kinevették, mikor attól félt, hogy szavának megszegése, vagy legalább semmibe sem vevése miatt még valami kellemetlenség éri. Most azonban más korban élünk. A világ akkor vak volt, ma lát. E roppant undokság emlékezete a németek lelkében él, s eléggé figyelmezteti őket arra, hogy a rómaiak hűtlenségéhez társul többé ne szegődjenek. Különösen pedig a császár az, ki hírét, méltóságát soha nem adhatja Farnese szolgálatába. Köztudomású, hogy ama kegyetlen férfiú hányszor s minő eszközökkel ingerlé őt a kegyetlenségre. Véleménye mellett azonban szilárdul megállott, és sok kiváló s hősi erénye közül az az egy a legbámulatraméltóbb, hogy a birodalom
44
annyi nehéz forrongása közepette sohasem engedé magát eltántoríttatni mérsékletétől és kegyességétől, másrészt adott szava szentségétől.
- Vége. -
A fordító utószava
Azok után, mik e mű elején az argumentumban röviden elő vannak adva, felesleges a történelmi előzményekről szólani. Béza csodálatosképpen összezavarja e művet Kálvinnak "Az egyház reformálásának szükségességéről" írott művével (Ld. Kálvin János művei. II.) Colladonus Kálvin-életrajza azonban helyesen tájékoztat annak eredete felől. A pápai levél érdekes, kiváló példája a római szék kielégíthetetlen s alaptalan uralomvágyának. Kálvin megjegyzései érdességükben a kor szellemét lehelik. Érdekes, hogy a korszellemtől még oly nagytehetségű embernek sem sikerült teljesen függetlenítenie magát, mint Kálvin volt. Különben a pápai dölyf ellen való védekezés az akkori viszonyokhoz mérve a lehető legjobb, legalaposabb. Kálvin hatalmas logikája s az igaz ügyben megalkuvást nem ismerő szigora minden sorból előcsillan.
Fordító