III. PÁL PÁPA ATYAI TANÁCSA
A CSÁSZÁRHOZKÁLVIN JÁNOS MEGJEGYZÉSEIVEL.
1540.
FORDÍTOTTA:
ALSÓÖRSI REF. LELKÉSZ.PÁPA.
NYOMATOTT A FŐISKOLAI KÖNYVNYOMDÁBAN.
1910.
Elektronikus kiadás:
Németh Ferenc, 2025.
FELETTÉBB ATYAI TANÁCSA
III. PÁL RÓMAI FŐPAPNAK,
AMELYET BELGIUMBAN ADOTT A CSÁSZÁRNAK
FARNESIUS BIBORNOK, A FŐPAP UNOKÁJA ÁLTAL
A LUTHERÁNUSOK ÜGYÉBEN1540. ÉVBEN
ÉS
EUSEBIUS PAMPHILIUSNAK
KEGYES ÉS ÜDVÖS MAGYARÁZATA UGYANE TÁRGYRÓL.NYOMATOTT ZELOTES JÁNOS ÁLTAL
PAMPHILIA NICOPOLISÁBAN.
5
Ajánló levél.
Te bizonyára méltán és kiváló kegyességedhez képest szoktad óhajtani, hogy eloszlatván a viszálykodások okozta zavarokat, amelyek - mint látjuk - manapság az egyházat igen sajnálatosan hányják-vetik, a pártok bárminő lehető módon összebéküljenek egymás között. De mivel úgy véled, hogy az általánosan óhajtandó egyetértés nem alakulhat ki, csak hogyha a római pápát is bevonják abba a gyűlésbe, ahol a megbékéltetésről tárgyalnak, és azt gondolod, hogy ennyi jogot és tiszteletet kell vele szemben mutatni, nehogy a vallás tudományáról és az egyház kormányzatáról az ő jóváhagyása és tekintélye nélkül történjék döntés, hogy ebben tovább ne tévelyegj, példát akartam neked szolgáltatni, hogy abból megértsd, mit kell várnunk, ha az ő jóváhagyásától tesszük függővé ennek az ügynek tárgyalását, mert ebből könnyen megállapíthatod, hogy ítéletére mekkora súlyt kell helyeznünk. Megvallom, hogy az is kívánatos, hogy ne csupán tekintélyével erősítse meg azt, amit csak megállapítottak, hanem, hogy a tan megtisztításában és az egyház reformálásában, mint ily nagy őrállóhoz illenék, mindenki előtt járna mind buzgalmával, mind példájával, mind tanácsával. Mikor azonban a jóknak minden erre vonatkozó reményét elvágja, nemcsak azt mutatja ki, hogy ő az egyház jobb állapotba való visszahelyezésének szerzője nem lesz, hanem kinyilvánítja, hogy bármit is meg fog inkább kísérelni, semmint eltűrje, hogy ily nagy bajok ellen valaminő orvosságot alkalmazzanak: mit várakozunk kérlek, hiába, míg a hamisítatlan és szent egyetértés törvényét ő írja elénk? Én pedig nem követelem, hogy e dologra nézve velem egy nézeten légy, hanem, hogy ezt a tanácsot mérlegeld, amiből aztán megítélheted, hogy vele szemben ok nélkül teszünk-é le a reményről. Hogyha ezt elolvasod, bizonyos vagyok, hogy amilyen okos ember vagy, könnyen ki fogod jelenteni, hogy semmire sem kell kevésbbé gondolni, minthogy a tanácsba őt is bevonjuk, mikor a vallásnak és egyháznak helyreállításáról komolyan folyik a szó. Isten veled.
6
Tanács a lutheránusok ügyében, amelyet a római főpap a minap adott a császárnak.
A minap, mikor a főtisztelendő követ úr hallotta, hogy de Granvella úr a császári fenség és a felséges római király nevében előterjesztette, hogy ő felsége hasznosnak és szükségesnek látja a német nemzet vallási viszályainak megszüntetése végett, amelyek már a keresztyéni kegyességet a kelleténél jobban megingatták és naponként jobban megingatják, nemkülönben a török ügyben való gondoskodás végett, mivel kitudódott, hogy a török Magyaroszágot erős készülettel meg akarja támadni, hogy a katholikus fejedelmek szentháromság ünnepére Speyerben gyűlést tartsanak, ahol első sorban tárgyalás alá kerüljön a katholikusok szövetségének megnagyobbítása...
Ez a főpapnak adatott. Egyébként a kegyes fejedelmek ennek a tervnek oly kevés sikert ígérő kezdetét sohasem akarták volna megcselekedni. Mert lehetne-é Németország egyesítésének szerencsétlenebb kezdete, mint hozzájárulni ahhoz a szövetséghez, melyben az egyik rész a másik romlására tör titokban. Ennélfogva a fejedelmek a viszálykodás tárgyát kiküszöbölve - ami könnyű dolog - inkább akarták volna a szent és keresztyéni egyetértésre visszavezérelni. Ez az, ami meg fog történni, ha egyedül Krisztus tudományának és fegyelmének adnak helyet és kijavítják azokat a hibákat, amelyek viszont a klérusba és a népbe becsúsztak. De amint mondottuk, e kijelentést a Szent atyának meg kellett engedni, aki midőn ezt jól látja, hogy míg ő épen és sértetlenül marad, addig Krisztus királysága fel nem állítható, abban csalódik, ha azt reméli, hogy annak erejét emberek összeesküvésével és segítségével elnyomhatja.
... és némely vallási ügyek, amelyek esetleg megengedhetők volnának a protestáns államoknak, amelyek
7
mégis nem volnának hitünk lényeges igazságai közül valók...
Fogadtassanak el mindenütt azok a dolgok, amelyekben a vallás lényege áll és ahhoz szükségképen megkívántatnak ; ne bízassék ezekből semmi sem akárkinek a tetszésére is, és az egyetértés, ami a protestánsokat illeti, már feltaláltatott.
Hogy azokat egyszer a katholikus fejedelmek között megállapítván, azután három hét múlva másik gyűlés legyen néhány protestáns fejedelemmel, amelyben mind Németország hitbeli egyetértéséről, mind a török ellen nyújtandó segítségről folyjon a tárgyalás, részt vevén e gyűlésen a legkeresztyénibb király szóvivői is...
Ámde a római főpap és a rómaiak mesterkedésének sikerült, hogy ne a hitbeli egyetértésről, hanem a hatalomnak visszaszerzéséről (ha valamennyit elvesztettek abból) és az egyházi vagyonnak a saját részükre való megszerzéséről és megerősítéséről létesüljön tanácskozás. Mivel a legnagyobb szemtelenség, hogy az egyházban hatalmat azok vegyenek maguknak, akik minden egyebek, mint az egyház elöljárói és hogy az a vagyon legyen az övék, amely csak Krisztus igazi szolgáinak és a szegények szükségleteire költhető és hogy azt rossz célokra bitorolva bűnösen tékozolják és pocsékolják.
És mikor ugyancsak a kiváló méltóságú Granvella úr e felett az ő főtisztelendő uraságának véleményét kérdezte, jóllehet akkor némely dolgok mondattak, mégis mivel az lett a megállapodás, hogy ő főtisztelendő urasága gondolkodjék és tegyen javaslatot ő felségének, hogy a vallás ügyeinek épségben tartása mellett a török ügyekben is történjék intézkedés, így az ő véleményét illő szerénységgel előterjeszti. Az előbb említett fenségnek mindenek előtt látnia kell, hogy a mi legszentségesebb urunk Németország igaz békességét és egységét akarja, de a béke és egység mégsem térítheti el ez országot az Istennel való egyetértéstől és nem szerezhet örökös harcot Istennel.
Csakhogy a földi és római Istennel. Mert ha az igaz Istennel való békességet óhajtaná mind ő maga megtartani, mind másoknál megőrizni, sokkal másképp élne, másképp tanítana, másképp kormányozna. Most, mikor nagyon jól tudott dolog angyalok és emberek
8
előtt, hogy egész élete, minden rendelése, határozata, tanácsai, elvei ádáz harcban állanak Istennel, mintha hihető volna, hogy ő abban szorgalmatoskodnék, hogy az emberek, míg egymás között összetartanak, Istentől el ne különüljenek, egyenesen óv attól, hogy olyan egyetértés kerestessék, amely Istennel szemben elszakadást eredményez.
Mert semmit sem óhajt jobban ő szentsége, minthogy a kegyetlen töröknek, ama kegyetlen és hatalmas ellenségnek támadását az egész keresztyénség elhatározásával és erejével visszaverni és elnyomni lehessen.
Hogy a keresztyén névnek örökös ellensége a török, mit tartozik ez a római pápára, ha csak azért nem, hogy szövetségesül veheti maga mellé Krisztus országának megostromlására, amit tőle telhetőleg tűzzel és vassal végre is hajt a legkegyetlenebbül. De másutt sajog a seb, mert látja, hogy a zsarnokságban vetélytársa fenyegeti, aki nem fogja eltűrni, hogy Róma szenvedélyei oly féktelenül csapongjanak, de mégis annak visszaverésében régi harcmodorához híven a római kúria gyakran alkalmazott fogását veszi használatba, hogy a keresztyén fejedelmeket tolja csatasorba, valamennyi nemzetnek életét és vagyonát áldozatúl dobva védelmezi saját zsarnokságát, hogy ő maga otthon a biztos helyről nyugodtan nézze mások veszedelmét, hogy azután azok ereje fogytával jobban és könnyebben hajthassa mindnyájukat igába. Ezenközben fattyúfiait és leányait ékesíthesse és gazdagíthassa azokkal a védelmi eszközökkel, amelyeket a keresztyénség oltalmára kellett volna szentelnie. Mert mi egyebet jelent az, hogy a felséges Ferdinánd királynak, kiről látta, hogy a török elleni folytonos háborúkban küszködik, a minap még évi segélyt sem akart engedélyezni a német egyházakban, hogy Magyar- és Horvátországból a keresztyénség nyakáról elűzhesse a törököt, amely évi segélyt hajdan, hogy Róma és Itália felsegítésére nem egyszer megadtak, mindenki tudja.
Mindamellett, ami a protestánsok és katholikusok gyűlésének szőnyegen forgó tárgyára vonatkozik, amelyben Németország vallásáról és békéjéről kell tárgyalni, ezeket tartja megjegyzendő dolgoknak.
Katholikus... stb. Kik az evangéliumban való hitük és nem testi és világi közönséges összeköttetésük
9
következtében katholikusok, azoknak szent vallásunk oly sok bűnös megfertőztetése miatt vagy nyíltan kell tiltakozniuk, vagy ha nem szabad, legalább Isten színe előtt titkos sóhajtással kell vallomást tenniük. Mert azok a fejedelmek, akiket itt megjelöl, nem valami magán, vagy pártoskodó tudománynak védelmezésére vállalkoztak, hanem amelyet minden időben megtartott az igaz egyház, arról vallották, hogy azt saját vesztük árán is támogatni akarják. Tehát mindazok, akik az egyházon segíteni akarnak, szükséges, hogy azt az érzületet öltözzék fel, hogy a protestánsokhoz, akiket gyűlöletből hívnak így, csatlakozzanak, vagy bizonyára higyjék, hogy azokkal nekik közös ügyük van.
Császári és királyi felségének okosságából kifolyólag emlékeznie kell arra, hogy a vallási ügyben többször tárgyaltak a protestánsokkal, különösen Augsburgban, hol midőn sokáig folyt a vita - jelen lévén a birodalom minden rendje és sok nagytudományú férfin - mindamellett semmit sem végezhettek az ellenfélnek tekervényes kibúvói következtében. Végre benyújtották magának a császárnak ágostai hitvallásukat.
Itt ismerd fel annak helyettesét, aki kezdettől hazug volt és a hazugságnak atyja. Mert amit mond, hogy ti. gyakrabban és különösen Augsburgban sokáig vitáztak a protestánsokkal, mit lehet ennél valótlanabbat koholni? Mikor a régi egyház állandó gyakorlata az volt, hogy ha a vallás ügyében valamely nézeteltérés merült fel, a szent püspökök által önként azonnal megindíttatott a vizsgálat, a protestánsoknak sohasem lehetett elérniök, hogy velük valami becsületes tárgyalást csak meg is kezdjenek. Augsburgban bizonyára semmi sem történt, mielőtt ők maguk át nem nyújtották hitvallásukat a császárnak. S ez az esemény nem utoljára történt, amint itt hazudják, hanem mindjárt a birodalmi gyűlés legelején, mert bizonyos, hogy harmadnapon elkészült. Ámde bizonyára annak felajánlása után sok idővel olvasták el cáfolatát a protestánsoknak, amelyet mint a hír beszélte, néhány theologus fércelt össze, de csupán olvasták, de át nem engedtek egy példányt sem, mikor azt nagy versengéssel követelték. Így vágyódtak a pápások a vallásról való ama tárgyalás megejtésére, amelyet hánytorgatnak. Azután mindkét részről 7 egyénnek adtak
10
ugyan megbízatást, hogy a vitás pontokat maguk között megbeszéljék, de lásd mily méltányossággal: a pápások ugyanis előre világosan kimondták, hogy ők nem azzal a szándékkal bocsátkoztak tárgyalásba, hogy maguknál bármit is megjavítsanak, hanem, hogy a protestánsokat magukhoz visszavezéreljék. Így a jó formán még meg sem kezdett vita eredménytelen volt, majd félbeszakadt.
Amely hitvallás ugyan sok tekintetben gáncsolandó, mindamellett egyáltalán nem tartották azt meg, aminthogy sok cikkben az ellenkezőt tették és teszik.
Ugyanabból a műhelyből került ki ez is, amely a protestánsokat azzal gyanúsítja, hogy hitvallásuk több pontjától eltértek. Ami a tudományt illeti, ma sem vallanak és tartanak mást, mint amit akkor előadtak. Mindazt, amit ott csak helytelenítettek, ma is kitartólag kárhoztatják és támadják. A szertartásokról, amelyeket nem Krisztus és az apostolok alapítottak, hanem más szerzők hoztak be és az egyházak a korviszonyokhoz képest elfogadtak, amint az előtt bizonyságot tettek arról, hogy azoknak megtartása szabad, amit Augustinus is tanít, úgy azt tartják, hogy ezt a szabadságot az egyházaknak meg kell hagyni. De bizonyára semmi veszedelem sincs abban, ha az egyházak e tekintetben egymástól eltérnek; sem az eltérésre, sem a megegyezésre nézve nem lehet más szabályt előírni, minthogy minden egyes egyház a vallási cselekményekben azt a módot állapítsa meg magának, amelyről úgy ítéli, hogy az épülésére szolgál. Végre midőn hitvallásukban nem mondtak mást, mint, hogy minden vallási cselekmény végcélja az építés, hogy ezek tulajdonképen nem mások, mint a hit gyakorlatai, ebben mindezideig megmaradtak és megmaradnak, úgy hogy rosszhiszeműséggel vádolni őket, a legnagyobb fokú arcátlanság.
Abban a hitvallásban sok más cikket is mellőztek, amelyek a katholikus hittől eltérnek s ezek is kimutathatók lesznek, mikor szükség lesz rá.
Egyébként, hogy nem számlálták elő egyenként mindazokat a dolgokat, amelyeket vagy a tudományban, vagy a rendtartásban és fegyelemben a letiport és elveszett egyházak óhajtottak, minő méltányosság az, őket ezért vádolni? Különösen, mikor nyilvánvaló, hogy alig van oly részecske, amely az ott kinyomatott fejezetekbe bele ne
11
foglaltatott volna. Menjenek hát útjukra a már nyílt rágalmak, mikor únos-untig be van bizonyítva Isten és az emberek előtt, hogy a protestánsok a legnagyobb hűséggel megtartották azt a tudományt, amelyről vallást tettek és az egyházkormányzásnak azon irányában, amelyet ott leírtak, helyesen haladnak.
Ennélfogva semmit sem kell majd tárgyalni velük a vallásról, mivel olyanok, mint a síkos angolnák és semmi bizonyos megfogható a katholikusok kezében nem lesz.
Itt kiderül a hiba, amiért ez a könyhullatás. A főpap világosan látja, hogy az ő uralma forog a szóban, ha egyszer a vallás ügyében bármely megbeszélést is megkísérlenek; méltán gondolja, hogy a dolgot meg kell akadályozni, ámde nem teheti ürügy nélkül. Azt kell tehát okul vetni, akár joggal, akár jogtalanul, hogy az angolnánál is síkosabb, agyafúrt ravaszsággal teljes protestánsokat nyilvánosság elé hozni nem lehet. De könnyű a mentség, hogy erre soha kísérletet sem tettek és maguk a protestánsok nem egyszer bizonyságát adták annak, hogy semmit sem keresnek jobban, mint az igaz és egyszerű megvitatást. Mi következik tehát ebből, ha csak az nem, hogy ott rejtőzik a legveszedelmesebb kígyó, hogy a pápa annyira irtózik mindennemű tanácskozástól és ahol valami reménység van a tárgyalásra, mint a legnagyobb tűzi veszedelemhez, úgy rohan annak megakadályozására?
De az előző évben is kegyességéhez képest óhajtotta és remélte volna a királyi felség a brandenburgi választó fejedelemnek, M...-nek rábeszélésére, hogy a megegyezésnek valamely útját meg lehet találni. Ámde az ellenfelek mindjárt az első lépésnél kőbe botlottak, miközben kimutatták, hogy lelkük milyen idegen az egyetértéstől, mint akik, ha egyszer ledobhatnák az engedelmesség jármát, nem azt akarnák, hogy a pápa reformáltassék, hanem hogy semminő pápa ne legyen, nem hogy némely hibákat eltávolítsanak az apostoli székből, hanem hogy magát a pápai széket lerombolhassák.
Minő indok alapján fogja azt mondani, hogy kitűnt, miszerint a protestánsok, mikor az egyetértésről M. brandenburgi választófejedelem tanácsára tanácskoztak, mindjárt az első lépésben megbotlottak? Nehogy
12
abban a gyűlésben, amelyet akkor megígértek és kihirdettek, a római főpap követei elnököljenek, a protestánsok névszerint óvást emeltek, és ezt tették azért, nehogy a dolognak olyan színe legyen, mintha ők azt, akit a Krisztus igaz tudományától és törvényétől való elhajlásért felelősségre vontak, akit a hit elárulójának és az egyház pusztítójának mondanak, törvényes elnök és fej gyanánt akár elfogadnák, akár el is ismernék. Mindamellett eközben a legkevésbé sem küzdöttek az ellen, hogy a császár a pápát is meghívja és annak követeit is bebocsássa a vita hallgatására, csak történjék ez az ő beleegyezésük és helyeslésük nélkül. Ebből gondolja szemérmetességéhez képest ez a derék unoka, hogy a protestánsok, ha egyszer ledobják az engedelmesség jármát, nem azt akarnák, hogy a pápa megreformáltassék, hanem, hogy semminő pápa ne legyen, nem hogy némely hibákat eltávolítsanak az apostoli székből, hanem hogy magát a pápai széket lerombolhassák. A legelső főpap, vagy a papi fejedelem elnevezést tiltják a szent kánonok és nem engedélyeznek egyebet a római püspöknek, minthogy székhelyére nézve első püspöknek nevezhesse magát. Azok a szent férfiak, akik ezt szentesítették, nyilván abból a tapasztalatból indultak ki, hogy egy ember nem felelhet meg akkora kötelességnek, hogy az egész egyháznak akár kormányzását, akár képviseletét, akár felügyeletét magára vállalja. De akár Rómában, akár Eugubiumban vajha akadna valaki, aki valamennyi egyház atyai és pásztori gondját, aggságát valamint felvállalni, úgy hordozni is bírná. Mert aki úgy volna felkészülve arra, hogy hatalmát az építésre és nem a rombolásra használná, így a többi püspököknek tiszteik betöltésében segítségül és nem akadályul szolgálna: akkor bizonyára kijelentenék a protestánsok, hogy óhajtanak főpapot, de inkább reformáltat és valóban legfőbbet, aminő most egyáltalán nincs; nem lerombolni, hanem helyreállítani óhajtanák az apostoli széket, amely ezer fertelemmel bemocskolva és megszentségtelenítve a szent apostolokról a Sátánra vitetett át. S ez már teljesen nyilvánvaló volna a világ előtt, ha a római zsarnokság, amelyet csupán a sötétség alapított és erősített meg, nem akadályozná meg, hogy azok a kegyes gyűlések, amelyeket már néhányszor a protestánsok
13
tartottak, a napfényen és az emberek és szemei előtt forogjanak. De ha viszont meg lehetne magyaráznom, hogy a legközelebbi húsz év, sőt több idő alatt a pápások minő gyűléseket tartottak az evangélium elnyomására, nem lenne homályos, hogy milyen reformációt gondolnak, vagy szenvedhetnének el. Mindamellett úgy nem rejthetők el gonoszságaik, hogy a tekintélyesek és józaneszűek előtt nyilván ne legyen, hogy ők nem valami legfelsőbb, vagy legalsóbb püspökséget kívánnak, hanem, hogy a püspöki tisztséget felforgatván és megszüntetvén, annak helyére valami teljesen antikrisztusi zsarnokságot alapítsanak. Arra nézve pedig, hogy az apostoli széket épen akarják-é tartani, vagy sem, elég világos bizonyítékul szolgál, hogy a szent apostoloktól ránk maradt tudományt nemcsak maguk nem tanítják, sem tanításáról nem gondoskodnak, hanem bűnös és istentelen hazugságaikkal a szánalomra méltó emberek elméjét bolondítják, lelkiismeretét veszítik el, nemcsak, hogy semmi helyes és üdvös fegyelmet nem gyakorolnak, hanem kicsapongásaik számtalan példájával az egész világot megrontják. Végül pedig nincs más tudományuk, csak amellyel a lelkeket veszedelembe sodorják, nincs náluk más faja a fegyelemnek, csak a zsarnoki, vagy inkább a hóhéri kegyetlenség; ennyi gonosztettel sem elégedve meg, teljes lélekkel oda törekesznek, hogy gyötörjék, végre kirekesszék, láb alól eltegyék azokat, akik Krisztusnak tiszta tudományát, az egyház törvényes szertartását, vagy védelmezni próbálják, vagy beveszik, vagy óvják, vagy csak keresni is merészlik.
És ebből az elvből minő egyetértés remélhető, mikor azok egyrészről az apostoli szék minden módon való veszedelmét, aztán, ha már ezt lerombolták, az egész egyházi rend felforgatását keresik.
Mintha egy ember zsarnokságának megfékezésével az egyház azonnal elvesztené egész rendjét. De azt igen jól látja, hogy ha a zsarnok hatalmának határt szabnak, akkor egyúttal annak csatlósait is megzabolázzák, hogy ne szilajkodjanak oly kevélyen. Ez tehát az, amivel homályos és gyűlölködő szavaiban gyanúsít.
Hogyha ezt megtették az előbbi évben kedvező körülmények között, mit fognak most tenni a szoros állapotokban, amikor látják, hogy a béke a francia
14
királlyal még nincs megkötve, a török meg már fenyegeti Magyarországot, mert az idő alkalomszerűsége miatt a legszemtelenebbek lesznek.
Magukról mérnek másokat. Mert a római főpapoknak régi szokásuk, hogy nemcsak gonoszul felhasználják az uralkodók viszálykodását saját hatalmuk gyarapítására, hanem közöttük a viszálykodás magvát is mindig elhintik és ápolják, hogy azok törvényes hatalmát akár kisebbítve, akár lekötve, a saját törvénytelen hatalmukat vigyék előre s erősítsék meg mind jobban. Ámde a protestánsok azt kérik az Úrtól, hogy az uralkodók legyőzve saját indulataikat, minden közöttük levő gyűlölséget teljesen megszüntessenek, és egyesült szívvel, egyesült erővel a vallás megújítása mellett a dühöngő török visszaverésére is vállalkozzanak. Azután, ha szándékaikat a protestánsok a körülmények kedvező voltához szabnák és nem inkább az Úrnak parancsolata és akarata szerint mértékelnék, akkor egyébkor is régen, de főként mikor Frankfurtban tartatott gyűlés, úgy éltek volna a kínálkozó alkalommal, hogy mind maguk kevesebb kellemetlenségnek volnának kitéve, mind Németországnak kevésbé kellene félnie a rómaiaknak úgy mesterkedéseitől, mint erőszakos törekvéseitől. Mert, hogy abban az időben nem jól álltak a pápa ügyei, eléggé emlegeti ő maga is, és mindenki előtt köztudomású dolog. De a protestánsok mindig arra gondoltak, hogy megmondatott a szenteknek: A reménységben és a csendességben lesz a ti erőtök.
És nem fogják engedni, hogy eltérítsék őket meggyőződésüktől, amelyhez makacsul ragaszkodnak.
Attól a meggyőződésüktől, amelyet Isten igéjéből vettek, akármi történjék, sohasem engedik magukat eltéríteni. De ha valaki ki fogja mutatni, hogy valami oly meggyőződésük van, amely Isten igéjével nem egyezik, attól, mihelyt figyelmeztetik őket, szívesen el fognak állani, ha a körülmények szükségszerűsége egyáltalán nem fogja is őket kényszeríteni.
Kivált mikor a pártok között a legnagyobb eltérés van, nem egy vagy más cikk tekintetében (amint hamisan állítják), hanem sok, éspedig több mint 50 cikk tekintetében.
Bizonyára a legnagyobb eltérés van a pártok között, nem egy vagy két, nem is csak ötven pontra nézve,
15
hanem egyáltalán a vallás lényegének minden részletére nézve, amíg a pápások uralmuk előmozdítására törekedve Krisztus országlását elnyomni igyekeznek. Minden viszálykodásnak főtárgya az, hogy vajon Krisztust, vagy a római pápát kell-é tartani az egyház fejének, legfelsőbb fejedelmének, bölcseségének, igazságának és az üdvösség egyetlen reménységének. Mert ha megállapíttatik, hogy Krisztusnak kell adni azt a tiszteletet, amelyről szólunk, minden nehézség nélkül elmúlnak mindazok a viszályok, amelyek manapság a pártok között dúlnak. Mert meglesz az az egy dolog, amelyet a protestánsok kívánnak, hogy ti. mindenek engedni fognak Krisztus igéjének és lelkének; a pápának és egyáltalán az embereknek törvényeit kevesebbre fogják tartani Krisztus törvényeinél, az üdvösség teljes reménységét Krisztus érdemére, nem pedig emberek, vagy angyaloknak cselekedeteire fogják alapítani. Akik pedig ilyen indulattal vannak és így vannak felkészülve, mintegy Krisztusba oltattak, hogy ő benne éljenek és ő azokban, a jó cselekedetekben híven törekesznek és foglalatosak lesznek, a testet gyarlóságaival és gonosz kívánságaival együtt meg fogják feszíteni, magukat és mindenüket Istennek dicsőségére és felebarátaik üdvösségére fogják szentelni. Azután, mivel mindent Krisztusra fognak visszavinni, könnyen egyet fognak érteni abban is, hogy az egyházban úgy a tudományt, mint valamennyi szertartást akként kell kiszolgáltatni, hogy a cselekedetekben és a magunk érdemében való minden bizakodás megszűnjék és elmúljék, a teremtményekbe vetett minden reménység elmaradjon, a Krisztusba vetett élő hit pedig éledjen, növekedjék és állandó legyen: akkor végre nem lesz nehéz az egyháznak megfelelő fegyelmet is visszaállítani, úgy a szolgákban, mind a népben. Mert mindenki látni fogja, hogy mind az egyháznak milyen szolgákra, mind maguknak a szolgáknak részint egymásközt milyen rendre és fegyelemre, részint mások irányában milyen viselkedésre és élő példa nyújtására van szükségük. Hogy ezekhez a nép közt miféle vizsgálat gyakorlandó, a legkevésbé sem lesz homályos. Gyakorlását pedig nem fogják rossz néven venni azok, kiknél uralkodik a szelídségnek, becsületnek, békességnek és türelemnek, lelke. Így semmi nehézség sem fog elő-
16
fordulni sem a tudományt, sem a sákramentumok helyes használatát, sem más szertartásokat, sem a fegyelmet illetőleg, sőt az egyházak szépen és csendesen megférnek egymás között és a krisztusi békességet maguk közt teljesen megvalósítják és megerősítik, valahol csak meglesznek győződve arról, hogy a Krisztust kell legfőbb fejük, fejedelmük, kormányzójuk és egyetlen megváltójuk gyanánt tisztelniük és imádniuk. Mert azok közül, kik mindent Krisztusnak tulajdonítanak, ki törekedhetik arra, hogy az emberek bármi tudományt többre becsüljenek, mint Isten igéjét, hogy az úrvacsorát és más sákramentumokat másként, más célzattal szolgáltassanak ki, mint maga az Úr rendelte, az apostolok tanították, az egyházak eleitől kezdve elfogadták? Ki ne óhajtana az egyházak élére olyan szolgákat állítani, amilyeneket a Szentlélek kíván és előír? Ki ne kívánná, hogy azok maguk közt olyan rendet és fegyelmet tartsanak, amilyennek tartását az apostoli iratok parancsolják? És amikor Krisztus maga és az apostolok a szent szolgálattal megegyezőnek tartották a szent házasságot, a valódi tisztaságnak melyik kedvelője nem akarja inkább, hogy egy feleségnek férjei, mintsem paráznaságra, bujaságra, s még szörnyűbb bűnökre oly fajtalanul elvetemültek legyenek? Amint hogy az ilyen példákkal a papság évek hosszú során kiölt majdnem minden tisztességérzetet és becsületességet nemcsak a saját rendjéből, hanem csaknem az egész világból. De valóban, ha a pápások nem akarják, hogy Krisztus uralkodjék az egyházban, és amíg Krisztus ellenében a saját zsarnokuralmukat annyira védelmezni igyekeznek, sem azt nem tűrik, hogy a Krisztus kegyelmét tisztán prédikálják, sem hogy annak ajánlására s egyúttal kiszolgáltatására a sákramentumokat kiosszák, sem hogy a fegyelmet Krisztus meghagyása szerint az egyházi szolgáknál és a népnél gyakorolják, nemcsak ötven, hanem valóban, amint mondottuk, mind a tudomány, mind a szertartások, mind a fegyelem valamennyi pontjára nézve örök egyenetlenkedés marad a pártok között, amelyek most viszálykodnak. Mert semmi részesedése nincs az igazságnak az igazságtalansággal, semmi közössége a világosságnak a sötétséggel, semmi megegyezése Krisztusnak Beliállal. És bizonyára akik Krisztusnak igájától makacsul menekülnek, megmaradnak
17
abban, amiben születtek, ti. a halálban, hogy soha semmi helyeset és üdvöset gondolni, szólni, tenni ne tudjanak.
Ehhez járul az is, hogy nem tudjuk, mi tekintetben történjék a béketárgyalás, mert nem mindenki van ugyanazon a véleményen. A lutheránusok ezt akarják, a zwingliánusok amazt követelik, hogy a többi szektákat meg se említsük.
Ez is rosszakaratú koholmány. Állítsák vissza azokat a dolgokat, melyeket Krisztus rendelt és az ősegyház megtartott. Küszöböljék ki, miket ezekkel szemben nem mások, mint az antikrisztusok hoztak be, és szent lesz a béke mindnyájukkal, kik a Krisztuséi, akár lutheránusoknak, akár zwingliánusoknak hívják őket az ellenfelek. Hogyha pedig némelyek más dolgot követelnek, azokat a protestánsok sem számítják maguk közé.
De tegyük fel, hogy még egyetértés lehet és a protestánsok az apostoli szék iránt engedelmességre bírhatok, bizonyos, hogy másképp mégsem történhetik, hacsak sokat nem enged az ember a protestánsoknak
Semmit sem kell engedni, csak amit az Úr parancsol és megenged. Azt pedig ember miért tagadná meg?
Melyek talán, mint a két szín alatti úrvacsoravétel, papok házassága és hasonlók, a pozitív jogról lehetnének, nyilvános jóváhagyás és beleegyezés nélkül mégsem volnának megújíthatók az egyházban.
Ha ezekből semmit sem kell nyilvános jóváhagyás és beleegyezés nélkül az egyházban megújítani, miért csonkították meg az úrvacsora közös vételét nemcsak az egész apostoli és katholikus egyház nyilvános akaratának és véleményének, hanem a Krisztus határozott utasításának ellenére is? Mert amit Krisztus rendelt, s amelyet a régi egyház a legutóbbi négyszáz évig az egész világon megtartott s a görög egyház ma is megtart, s amelyet soha semmiféle egyetemes, sem egyéb zsinatnak megengedni nem lehetett módjában, megváltoztatták. Mert bejött, illetőleg becsúszott a legszentebb sákramentumnak ezen erőszakos megsértése minden alkalmas szerző és ok nélkül. Ámbár a konstanzi zsinat elég merész volt ama szentségsértést megerősíteni, nehogy ti. úgy lássék, mintha a henyélő és álmos püspökök valami olyast követtek volna el, ami az egyház
18
hitéhez és tekintélyéhez méltatlan. Mintha szükséges volna, hogy mindazt, amit ezek csak akár tudatlanságból, akár rosszakaratból az egyházzal szemben elkövetnek, vagy végbe visznek, elfogadják az egyház sérthetetlen tekintélye gyanánt. A nőtlenségre való vallástételt a legtöbb zsinaton követelték a presbiterektől és püspököktől, aztán pedig a diakónusoktól és aldiakónusoktól is, ámde ez sem az egyház nyilvános tekintélyével, sem közmegegyezésével nem történt. Mert az egyház nyilvános tekintélye magának Krisztusnak és az ő igéjének tekintélyével mindig össze van kötve. Ez pedig megállapította, hogy nem jó az embernek egyedül lennie s minden férfiúnak kötelessége, hogy legyen felesége s viszont minden asszonynak, hogy legyen férje a paráznaság elkerülése végett. Ugyancsak, hogy olyan püspököket és diakónusokat kell választani, akik egy feleségnek férjei, és az emberek egyetlen osztályára sem akarta a nőtlenség zaboláját törvénnyel rávetni. Mert akit az Isten az ő országa érdekében olyan munkára alkalmaz, amellyel a házasság gondja nem fér össze, azt az ő igéjével szemben, amely a magunk kiheréléséről szól, az Isten országáért oly módon teszi fogékonnyá, hogy akár a törvény, akár a fogadalom szükségszerűségétől menten is igazi nőtlenséget gyakorol. Az tehát, hogy általában mindenkitől, aki a szent szolgálatra van alkalmazva, a nőtlenség fogadalmát követelik s hasonlóképen, hogy azt kívánják, hogy az úrvacsorának csak egyik fele osztassák ki azoknak, akik az Úr asztalához járulnak, nem az egyház, vagy ami ugyanaz a Szentlélek tekintélye folytán történt a nyugati egyházban, hanem valami emberi ok folytán, amely mig az égi bölcseség határain kívül csapong, könnyen elbukik. Innen ered a nőtlenségnek az a fonák csodálata, amely által az történt, hogy a házasság szent voltát az emberek kevesebbre becsülik, mint illenék. Innét ama különös elmélkedések, hogy az úrvacsorának egyik színe a néptől megtagadtassék. Amellett pedig az egyetemes egyháznak hozzájárulása egyiket sem támogatta sohasem, mivel a görög egyház egész a mai napig megengedi úgy a lelkészeknek a házasságot, mint azt, hogy a népnek az egész úrvacsora kiosztassék. Spanyolországban is, Olaszországban és Németországban sok ideig fenntartották a papok a házas-
19
ságot. Mivel ama zsinatok, amelyeknek tekintélye, amennyire e dologra tartozik, méltatlanul tulajdoníttatik az egyháznak, ezer évvel ezelőtt adták ki kánonaikat arról, hogy a felsőbb rendű lelkészektől meg kell kívánni a nőtlenségi fogadalmat. S ebből világos, hogy ama két dologhoz sohasem járult hozzá az egyháznak közmegegyezése. Ámbár, amint egyéb az egyházra tartozó dolgokban, úgy e két rendszabályban is az egyháznak tekintélyét és közmegegyezését inkább magából Istennek igéjéből ismerjük meg, amelyből, amint született, úgy él és fenntartatik, mint abból, amit az emberek, bárminő helyzetet foglalnak is el az egyházban, látszólag helyeselnek. Mert amig itt élnek, mindnyájan ki vannak téve a tévedéseknek és bűnöknek. De nem újíttatik semmi, ha az egyházakra bízatik, amit az Úr maga rendelt az úrvacsoráról, és amit a házasságról egyrészt maga, másrészt apostola tanított; csupán azok a dolgok fognak megszilárdulni, amelyeknek a legrégibb eredetük van, és amelyeknek erősséget kell nyerniük, ameddig csak ez a világ fennáll. Tehát sem ezen két, sem más dolgok miatt, amelyekről a protestánsok azt követelik, hogy engedtessenek meg nekik, nem fog megakadályoztatni a békesség. Mert mindaddig, amíg a protestánsok csak azt követelik, amit az Isten vagy parancsol, vagy megenged, addig az emberek között nincs senki, aki amit Isten vagy parancsol, vagy elnéz, megtilthatná, bizonyára semmi nem fogja akadályozni, hogy az Úrban mindenek megegyezzenek, hacsak olyan emberek nincsenek, akik nem akarják, hogy Krisztus az övéi között uralkodjék.
Jóllehet talán az vettetnék ellen, hogy azoknak a dolgoknak megerősítése, amelyek nekik a béke és egyetértés okából megengedtetnének, kérhető volna azután az apostoli széktől, vagy a zsinattól, mindamellett bizonyos, hogy ezt a beleegyezést nem várnák, hanem menten annak, mint rájuk nézve a legkedvesebb dolognak, használatába lépnének.
Azoknak a dolgoknak a megerősítését, amelyeket Isten rendelt és engedett meg, nem kell kérni emberektől.
S ha ez megtörténnék, Németország, miután már a maga körében egyesülve elfogadva látná azokat a vallási cselekményeket, amelyek neki tetszenek, nem gondolna többé a zsinattal.
20
Nem erről van szó, hanem arról, hogy a vallási cselekményekben az a rend legyen meg, amely Isten igéjével megegyez.
S ebből az egyház testének és egységének felosztása következnék, mivel ama szokások és változtatások sem Franciaországban, sem Spanyol-, sem Olaszországban, sem egyéb keresztyén országokban nem volnának elfogadva.
Állíttassék vissza mindenütt az evangéliumnak szabad és tiszta prédikálása, és akkor ezekben a dolgokban, amelyeket a protestánsok kívánnak, egyáltalán nem lesz a Krisztus hívei között eltérés, amely a megegyezést és békét megzavarná. Mert, amint már mondottuk, semmi mást nem kívánnak, mint amit maga az Úr parancsolt és övéinek üdvösségére rendelt. Egyéb rendelkezésekre nézve mindegyik egyháznak meg kell hagyni a maga szabadságát. Mert az egyház egysége nem ugyanazon vallásos cselekményekben, hanem ugyanazon hitben és tudományban, a sákramentumoknak és fegyelemnek ugyanazon vallásos megbecsülésében áll. Az apostolok, a mártírok, a legszentebb atyák idejében, ezek a szükséges dolgok, mig hűségesen megőriztettek, a különböző vallásos cselekmények alatt a tiszta egységet fenntartották, de mikor a római főpap alatt egyforma vallásos cselekmények jutottak érvényre különböző vidékeken és egyházakban, maguk az üdvösségnek amaz egyedüli alapjai és a keresztyén társaság kötelékei nyomorultul megrontattak, és csak éppen hogy meg nem semmisültek ránk nézve. Mert az ő népének társaságát, mint Augustinus írja, Krisztus számra nézve igen kevés sákramentummal kötötte össze, de a sákramentumok megtartása a legtisztább volt, jelentése a legfenségesebb; minden többi dolog megtartása szabad, mert az igaz [ember] hitből és nem szertartásokból él. Ennélfogva azokat a dolgokat, amelyeket a hit nem követel szükségképpen, a közösség ürügye alatt egy egyháztól sem szabad szükségképpen követelni. Ennélfogva a protestánsok részéről semmi ok sem forog fenn, amiért nehéz, vagy lehetetlen volna helyreállítani az egyházaknak teljes és kegyes egyetértését.
Hogyha az általános zsinat nem helyeselné ezeket a változtatásokat, sőt ellenkezőt rendelne, micsoda remény-
21
ség volna arra, hogy Németország, amely a maga vélekedésében már régtől megerősíttetett, visszatéríthető lenne?
Jó Isten, micsoda szörnyzsinatot kohol számunkra, amelyen nemcsak hogy nem helyeselnék azt, amit Krisztus szája szentesített, hanem ellenkező törvényekkel egyenesen megsemmisítenék. Ebből értsd meg, hogy micsoda jó reménységgel kecsegtet bennünket a római szék, még hogyha zsinat hívatnék is össze. Miért maradjunk tehát függőben annak határozatát várva, amelyet, ha megtörtént volna, vissza kellene utasítani.
Azonkívül az a veszély forog fenn, hogy a protestánsok nem sokat engednek vélekedésükből, sőt azt az egyet elérik a katholikusokkal szemben, hogy az apostoli széktől mindnyájan elpártolnak, mivelhogy erre vágyódnak, s ez a legfőbb óhajtásuk.
A kúriától, vagy a római széktől igen, ha úgy tetszik, de nem az apostoli széktől. Mert a protestánsok nem óhajtanak mást, minthogy a Sátán ítélőszéke levettetvén, Krisztus valódi széke állíttassék ott fel, amelyen apostolok és nem antikrisztusok trónoljanak. De ez az egy dolog az, amely amazokat izgalomban tartja, nehogy azt a zsarnokságot, amelyet bűnös úton elfoglaltak és borzasztólag gyakorolnak, Krisztus az ő ajkának lehelletével megsemmisítse és eljövetelének sugárözönével eltörölje. Mivelhogy nem azt gondoljuk, hogy nekik szolgálatuk van, hanem hogy féktelen uralkodásuk, amellyel az egész földet a legnyomorultabb szolgaságban tarthatják, amint hogy magukat a szolgák szolgájának nem nevezik vaskos tréfálkozás nélkül. Ennélfogva, mint kezdetben mondottam, mindannak, amit a protestánsok a pápásokban támadnak, az az alapja, hogy míg az egyházban uralkodni akarnak, Krisztusnak nem hagynak helyet.
Hogyha ez megtörténik - amint attól nagyon kell félni - akkor őfelségeiknek nem lesz hatalmában gondoskodni, amint a zsinat összehívására nézve történt a regensburgi gyűlésen, amely dologról a birodalmi rendek ő császári felségének tekintélye nélkül határozatot hoztak, amint egyébként a nevezett felség legszentebb urunknak jelezte. Ez oknál fogva, hogy egyebet mellőzzünk, e néhány dologból is megösmerheti ő császári
22
és királyi felsége, hogy mit kell remélni az efféle barátságos tárgyalásokból és a velük tartandó megbeszélésekből.
Itt lásd meg a rómaiaknak pásztori gondját, és hogy mily szorgosan őrködnek afelett, hogy az egyház súlyos betegségeire minél előbb gyógyszerek alkalmaztassanak. Már néhány század óta minden kegyes és jó lélek követeli az egyházi zsinatot, hogy azon javíttassanak ki mindazon hibák, amelyekről már rég időtől fogva tudva van, hogy a keresztyén népet gyötrik és szorongatják. S ezek mivel már régóta tűrhetetlenek kezdettek lenni, a hosszadalmasságtól magától mind jobban és jobban erőre kapnak. Miután pedig az Úr Németországot az ő evangéliumának tisztább prédikálására méltóztatta, részint mivel már most jobban és világosabban észrevették a betegség súlyos voltát, részint mivel új veszedelem fenyegette azok istentelensége részéről, akik az igazság fényét kioltani istentelen dühvel kísérelték meg, a birodalom minden tartományában elhatároztatott, hogy nincs más út az elbukott egyházak felsegélésére és a már megkezdődött botrányok megakadályozására, mint az, hogy minél előbb zsinat hívassék össze, és pedig ha már az egyetemes zsinat nem lehetséges, legalább nemzeti zsinatot - amint nevezik - tartson a német nemzet. Mikor azonban a pápások, amint álnokságuknak semmi megjobbítását nem képesek elviselni és nem szenvedhetik, hogy rútságuknak ama mocsarát, amelynél undokabb az egyházban sohasem létezett, bárki is illesse, nemcsak az általános, hanem a nemzeti zsinatot is megakadályozták ezerféle cselfogással, e közben pedig a németeket és más nemzeteket mégis lépten-nyomon a zsinat ígérgetésével játszották ki, végtére a birodalmi rendek úgy határoztak, hogyha a pápa bizonyos meghatározott időn belül nem hívja össze a zsinatot, ők maguk között összejövetelt tartva fognak segíteni egyházaikon. Ez az a borzasztó elpártolás a római széktől, amelyről ez az unoka panaszolkodik. De a szent egyházi rendnek ama védelmezői semmivel sem törődnek, avval sem, hogy kánonokkal és törvényekkel van szentesítve, hogy az egyes tartományokban évenként és bármely nemzet körében, valahányszor valami javítani való merül fel, zsinatot kell tartani.
23
Ha a baj szélesebben kezd uralomra jutni, mindenesetre egyetemes zsinatot kell összehívni. Ezekkel a szentesített törvényekkel a római pápa is kötelezve volna és az egyházat azok szerint kormányozná, ha igazi főpap akarna lenni. Most mikor azokat lábbal tapossa, mit fog vele csinálni? Vedd hozzá, hogy az egyetemes zsinatokat hajdan a császárok hívták össze. Az összehívásnak minden más püspök, s maga a római is szívesen engedelmeskedett. Manapság, ha hiszünk nekik, még nemzeti zsinatot sem szabad összehívni a császároknak. Megvallom ugyan, hogy mikor Rómában igazi püspökök székeltek, mivel azt a széket mindig elsőnek tartották, azoknak tudomása nélkül nem hívtak össze valami nagyobb zsinatot. Ezt később arra csavarták el a római zsarnokság udvaroncai, és ma is arra csavarják, mintha annak a bálványnak az értesítése, jóváhagyása és beleegyezése nélkül egyáltalán nem volna szabad semmi egyházi összejövetelt tartani. Eközben, mikor nekik az a szándékuk, hogy mindent vakszenvedéllyel felforgassanak, össze-vissza hányják az összes törvényeket és kánonokat, hogy megvetve minden vizsgálatot, eldobva minden tisztességérzetet, teljességgel levetkőzve a szemérmet, nem félve sem Istent, sem embert, esztelen uralkodást gyakoroljanak, vajon melyik lesz valaha arra bírható, hogy szabad és keresztyén zsinatra menjen, ahol a törvények szerint vonják felelősségre, és számot kell adnia tisztéről. Ennélfogva valahányszor a zsinatról tétetik említés, éppen úgy borzad, mint valami Dionysius, vagy Phalaris, mikor a nép közakarattal kimondta, hogy vissza kell szerezni a szabadságot. Mert mi más oka van, hogy mikor az egész világ már igen sok és fontos ok miatt követeli régtől fogva a zsinatot, nemcsak hogy maga nem hív össze későre semmi zsinatot, de gyorsan közbeveti magát, ahol látja, hogy egyházak tartanak összejövetelt. Végtére is mit akar? Bizonyára, hogy az egyházak, miután tekintélyük már be van szennyezve, tudva és látva engedjék, hogy gyötörjék őket, erőszakoskodjanak felettük, hogy lesújtsák, széttépjék és elpusztítsák őket, és hallgatagon, minden jajszó nélkül várják végső megromlásukat. Mert mi más az, hogy az Istentől rendelt gyógyszereket eltiltja, amelyeket a szent atyák a keresztyén néppel
24
szemben szüntelen alkalmaztak, megtiltja őket mindaddig, amíg ő maga meg nem engedi és alkalmazza, aki az egyházaknak szétszaggatásából és elpusztításából uralkodik és kellemesen gyönyörködik. Tehát, hogy a római Sardanapálnak semmije el ne vesszék, sőt az egyházi hatalommal és vagyonnal, amint szokta, büntetlenül grasszáljon, a kegyes fejedelmeknek fejet kell hajtaniuk, mikor látják, hogy annyi ezer lélek vész el, amelyeknek üdvösségéért vérét ontotta és életét adta Krisztus. Ha nem ezt művelik, akkor a római széktől való elpártolással vádoltatnak.
Ami pedig Németország békéjét illeti, azt, ami következik, nem lehet bizonyos szégyenérzet nélkül előadni. Mert először Schweinfurtban tárgyaltak és határoztak a békéről.
Annyi hazugság, ahány szó. Mivel először nem Schweinfurtban, hanem Nürnbergben hozatott határozat erről a frigykötésről.
Azután Nürnbergben köttetett frigy mindkét rend, nevezetesen a protestánsok és a katholikusok között, s ehhez hozzájárult a regensburgi császári rendelet is, mégis láthatják őfelségeik, hogy ahol annyi aláírt és megesküdött fejedelem jött össze, s ahol annyi rendelet áradt ki, amelyekhez őfelségeik a legszigorúbb büntetéseket csatolták, mégsem tartatott meg semmi, sőt mind e dolgokat megvetve ama frigy gyakran megszegetett, és a protestáns pártok új társak csatlakozásával gyarapodtak a szerződés ellenére, csatlakoztak némely fejedelmek, mint Dánia királya, a würtenbergi herceg és mások, továbbá néhány város, s eközben különböző helyeken és tartományokban a béke és eskü ellenére változtatások történtek a vallásban.
Itt egész halmazát hordja össze a szentatya a rágalmaknak, de haszontalan voltukat visszaverni felettébb könnyű dolog. Az a frigy, amelyről Schweinfurtban tárgyaltak és amely először Nürnbergben köttetett meg, végtére Regensburgban erősíttetett meg, azt kívánja, hogy a birodalom rendei közül egyik se viseljen háborút a másik ellen vallási okból; hogy a szász választófejedelem ellen s azok ellen, akik vele ez ügyben összeköttetésben állanak, ne indíttassanak keresetek a vallási ügyek miatt a birodalom törvényszékeinél és amelyek
25
már megindíttattak, ne kerüljenek ítéletre. És ha ellenük ez ügyekben már bírói ítélet jött létre, azt a császár semmisítse meg és tegye érvénytelenné. Ezt a protestánsok szorgalmasan megtartották, mert senki ellen vallási okból háborút nem viseltek, vagy erőszakot nem alkalmaztak. Csupán a maguk határai között rendelték el az egyházak reformálását, márpedig ezt a szabadságot úgy Schweinfurtban, mint Nürnbergben világosan fenntartották maguknak. De ezt a frigyet a kamara ítélkezése sokféleképpen megsértette, mikor ítéletet hozott a szász választófejedelem ellen, s azok ellen, akik a vallás ügyében vele társultak. A protestánsok szövetsége ugyan gyarapodott fejedelmek és városok társulása folytán, ámde ez egyáltalában nem történt a szerződés, Németország békéje, vagy az eskü ellenére, mert sem Schweinfurtban, sem Nürnbergben nem engedték kicsikarni maguktól - bár mindkét helyen sokáig követelték tőlük -, hogy ha valaki aztán akar csatlakozni vallásukhoz, azt szövetségükbe fel ne vehessék, és a közös ügyet azokban is részesedésükhöz képest ne védelmezzék.
S ezekből, hogy ne legyünk hosszadalmasak, könnyen meg lehet állapítani, hogy a jövő békesség tekintetében minő reményt kell táplálni, mert akkor is, mikor a béke még tart, majd levelekkel, majd fenyegetésekkel, majd cselszövésekkel napról-napra elcsábítanak némelyeket az emberek minden fajtájától.
Nem fenyegetésekkel, nem tiltott cselszövésekkel, - ami rájuk nézve nem kevésbé szokatlan, mint amily gyakran alkalmazott dolog a rómaiaknál - hanem kegyes rábeszélésekkel és buzdításokkal akarják a protestánsok elérni, hogy ha az Úr engedi, ne csak a németeket, saját testüket és vérüket, hanem az egész világot eljuttassák a Krisztus igaz és egyetlen vallásának közösségére.
Mintha nem volna könnyű dolog ott, ahol a vallás meg van törve, az embereket a keményebbtől a lágyabbhoz, a mértékletestől a gyönyörűségeshez, az engedelmességből a szabadságra csalogatni.
Ki nem háborodik fel az ekkora szemérmetlenségen? Mikor a kegyesség megtöréséről fájdalmasan azok panaszkodnak, akik, mivel maguknak teljességgel fogalmuk sincsen Istenről, mind az egész vallástudományt,
26
mind pedig az összes korlátokat, amelyek a népet Isten félelmében megtarthatták, amennyire rajtuk állott, a világból kitörölték. Mert a vallásnak az az elzüllése, amelyet minden kegyes lélek a legnagyobb fájdalommal szemlél, honnét ered? Honnan ered minden szent dolognak megvetése, hacsak onnan nem, hogy a rómaiaknak részint renyhesége és tétlensége, részint tudatlansága miatt, részint pedig rosszakaratú hűtlensége folytán is, Krisztus igazsága el volt temetve, vagy inkább a világból ki volt zárva. Mert hogy Rómának körülbelül 4-500 év óta milyen főpapjai voltak, sokkal ismertebb dolog, semhogy itt fel kellene említeni. Akik pedig amaz uralom alatt a püspökök hivatását és méltóságát hordozták a keresztyén világban, mintha nem lett volna egyéb feladatuk, minthogy az egyházakat elprédálják és kifosszák, a tanításnak gondját a legnagyobb részben levetették vállaikról. Akik pedig a tanítás tisztjét bitorolták, vagy balga és ízetlen mesékkel kábították el a népet, vagy istentelen és veszedelmes vélekedésekkel vették el az eszét. Eközben, miután az igazság fénye kialudt, rút zsákmánynak és adás-vevésnek voltak kitéve a szent sákramentumok, és azt gondolták, hogy azoknak nincs más hasznuk, minthogy láttukra a nép elcsudálkozik. Mert a jó magyarázók úgy elhomályosították szántszándékból azokat, hogy aztán minél könnyebben áruba bocsáthassák. Most hát menjenek és panaszkodjanak, hogy a hit kihűlt. Amit pedig folytatólag mond, hogy nincs könnyebb dolog, mint az embereket a mértékletes élettől a gyönyörűségekre, a durvábbról a lágyabbra, az engedelmességről a szabadságra csábítani, ki fogja nevetés nélkül olvasni. Mivel mi értelme volna elbeszélni, hogy a római kúria s mindazok, akik ott nyerték neveltetésüket, s akik csak alakját és jellegét minden nemzethez elviszik, milyen mértékletesen és szigorúan élnek? Nem csuda hát, ha ez azt gondolta, hogy a világgal elhitette, miszerint a mértékletességet, szentséget és engedelmességet vetette el mindenki magától, ha egyszer a római széktől elpártolt; de ha eszünkbe jut, hogy itt azok beszélnek, akik az egész világot megrontották gonoszságukkal, és a véteknek minden fajtájával megfertőztették a földet, ki ne méltatlankodnék súlyosan, hogy így merészlik másban dorgálni a puhaságot, gyönyöröket és engedetlenséget.
27
Mert hát ismeretlen dolog, hogy a római szenvedélyek a szemérmet és szégyenérzetet végképpen kiölték, hogy a fényűzés, mértéktelenség, rettenetes kéjelgés a római kúria minden teremtményeinél meglazult zablákkal uralkodik, az Istennel és az ő igéjével szemben való engedelmességet annyira lerázták magukról, hogy már az emberek előtt sem leplezhetik. Mikor tehát szégyenkezni megszűntek, akkor a jóknak bizonyára lélekből kell sajnálniuk, hogy az ily bűnös, botrányos és mindennemű tisztátalanságra, haszontalanságra vetemedett emberek úgy hányják-vessék magukat, mintha ők volnának a szigorúság, mértékletesség és engedelmesség őrei. Mivel a földön soha nem volt egyetlen emberfajta, amely minden mértékletességtől, fegyelemtől, engedelmességtől idegenebb lett volna, nem volt emberfaj, amely a gyönyörűségekre, helytelen élvhajhászatra, gőgre, tisztátalanságra, minden törvény megvetésére, minden gonoszságban való szabadosságra elvetemültebb és kaphatóbb lett volna.
És nem csupán embereket csábítanak el, hanem egyházakat tépnek szét, püspököket vetnek ki, a vallást meggyalázzák, és mindezt büntetlenül.
Első sorban nem "elcsábítanak" azok, akik az embereket az úttalan tévelygésektől Krisztushoz vezérlik vissza. Nem szaggatják széjjel az egyházakat azok, akik kiragadják a szétszaggatók kezéből, hogy élükre valódi pásztorokat állítsanak. Nem vetik ki a püspököket, akik a vallást elrendelik, nem gyalázzák meg azok, akik helyreállítják. S nyilvánvaló, hogy a protestánsok ezt cselekszik, de nem büntetlenül. Mert mit harsog más egyebet, mire törekszik azoknak egész tudománya, mint hogy Krisztus urunkban kell bízni és élni, mivel ő élet, igazság és út, míg a pápások az üdvösségben való bizakodásukat a szentekbe, azoknak csontjaiba és képeibe, a szertartásokba és az emberek cselekedeteibe helyheztetik. Egyébként semmi mást nem tanítanak, mint azt az epikuri életet, amelyet élnek. Mert a római vallás ismeretesebb, mint ahogyan az összes jó lelkek kívánnák. Mert az egyházakat szétszaggatni mi, ha nem az, ami a pápások rendes megszokása? Melyik parókia, melyik apátság, melyik püspökség, vagy melyik jobban javadalmazott papi állás ruháztatik alkalmas és olyan szol-
28
gákra, akik az ő szolgálatukban az egyház szolgáinak tudják magukat, és nem foglaltatik el azok által, akik mivel nem tanultak egyéb mesterséget, mint a vadászatot, kerítést és egyéb haszontalanságot, vagy gonoszságot, mikor a püspökségre jutnak, azt gondolják, hogy az a fentemlített dolgok méltó jutalma. Ennélfogva, hogy hivatásuktól el ne pártoljanak, nem is viselik magukat másként, mint tiszttartók, vadászok, dobzódók, kéjencek, paráznák, sőt mint katonák és bajvívók. Ezt pedig a kánonok úgy határozzák meg, hogy szentségtörés és az egyházak kirablása. Mert ami csak az egyházi dolgokból nem fordíttatik vagy a szentszolgálat hasznára, vagy a szegényekre, vagy Isten népének közszükségeire, mindarról úgy Ítélnek a kánonok, hogy az szentségtörés által raboltatik el az egyházaktól. Így - kérlek - melyik püspököt vethették ki a protestánsok, mikor azok között, akik az egyházat e cím alatt birtokolják, már régtől fogva a legritkábbak azok, akiket püspököknek lehet tartani. Mert a keresztyén nép nem tarthat mást püspöknek, csak azt, aki az egyházban a legmagasabb helyen azzal a rendeltetéssel ül, hogy mind tudománya, mind élete szentsége által elsőként emelkedjék ki, és hogy minden buzgalmával azon legyen a tanítás, a szent sákramentumok kiszolgáltatása, a Krisztusi fegyelem gyakorlása által, hogy a gondjaira bízott egyház egyrészt azoknak csatlakozása által, akik a Krisztustól eltávoztak, napról-napra növekedjék, másrészt a kegyesség növekedése által azokban, akik már Krisztushoz tértek, mindig újabb haladásokat tegyen. Melyik végül a vallásnak ama meggyalázása, amellyel a protestánsokat befeketítik? A protestánsok az övéiknél gondoskodtak, hogy a nép ama tisztátalan és vallástalan emberek helyett, akik a szent egyházi szolgálatot és pedig azt, amely minden módon meg volt rontva, rút nyerészkedés tárgyának tekintették, azokat a szolgákat kapja meg, akik mind Krisztus szolgálatát tisztán fenntartják, mind pedig bűn nélkül élnek. Az istentelen és dögvészes hazugságok helyett, amelyekkel mind Isten igaz tisztelete lerontatott, mind pedig az egész kegyesség az emberek üdvösségével egyetemben ledöntetett, hadd hallja Krisztus igazi tudományát. Ahelyett, amely nála a legmegromlottabb állapotban volt, mint a sákramentumok, a fegyelem gyakorlása, hadd ölelje
29
fel a törvényes és Krisztustól rendelt fegyelmet és sákramentum-kiosztást. És a protestánsok nem kétkednek abban, hogy a zsinat előtt, és bármely kegyes és vallásos bírák előtt könnyen be tudják bizonyítani, hogy eddig ez náluk úgy van; gyakorta felajánlották, hogy ezt meg fogják tenni és most is ajánlják, és mégis - ha a pápásoknak hihetünk - a vallást meggyalázták.
Sőt annyira mentek, hogy a legsértetlenebb ítéletet kísérelték meg szétszaggatni...
Vajon az ítéletet szaggatják-é szét azok, akik csupán az oly véleményeket utasítják vissza, amelyek nem kevésbé a császár parancsai, a szerződések ellen, mint Isten törvényei ellen hozattak. Ha helyesen meg akarod érteni, hogy ama bíráknál semmi becsület, semmi szentség és méltányosság nincs, gondold meg, hogy ki az, aki őket ily szép magasztalásokkal halmozza el. Mert a pápai követtől ezt a dicséretet csak gonosz érdemmel érték volna el. És mégis eléggé kitűnik, hogy a vallás iránt való buzgóságot magukról levetve a szent dolgoknak ama meggyalázását védik szemérmetlenül, amelyben közülük a legtöbben a gyönyörűségüket találják, az álklérusnak fertőjét, Németország nyilvános dögvészét a haza nyilvánvaló elárulásával tartják fenn gondviselésükkel, elfeledkezve a császár méltóságáról, megvetve a jogot a legmakacsabbul megállanak a római főpap zsarnokságának védelmezésében. Az ily megromlott ítéletben micsoda becsület vagy tiszteletreméltóság lehet?
Hogy az miután szétszaggattatott, a császári fenség tekintélye is megdőljön Németországban...
Szép ez a mesterség, ha ugyan ez a nyomorult unoka a császárral egy szóval elhitetni képes, hogy a protestánsok az ő hatalma ellen cselt vetnek, míg viszont a pápások azt fenn akarják tartani. Ámde a protestánsok azt a tant vallják, amely Isten igéjére támaszkodva azt parancsolja, hogy azoknak a hatalmaknak, amelyek a kardot viselik, minden léleknek alája kell magát vetnie. A pápások pedig minden emberi hatalom alól kivételeknek, sőt azon felül állóknak érzik magukat. A protestánsok azt óhajtják, hogy érvényesüljenek a törvények, amelyeket kegyes császárok hoztak az egyházi vagyonról és személyekről. A pápások azokat, mint amelyek semmi jogra nem támaszkodnak és hatalom
30
nélkül hozattak, érvénytelenítették, és kijelentették, hogy bármily szent és kegyes törvényeket hoz is valaki, ez vakmerőség és tilos merészkedés. A protestánsok végtére egyetlen püspököt, még a rómait sem akarják elfogadni, csak az olyant, aki a kánonok értelmében a császároktól megerősíttetett és akinek megvizsgálására alkalmaztattak a birodalom hatóságai. A pápások pedig nemcsak azt nem tűrhetik, hogy őket a fejedelmek helyesen és a régi rendelkezés szerint approbálják, hanem még azt a - már akár jogot, akár szabadosságot - is veszik maguknak, hogy kezükben legyen azokat rendelni császárokul, akiket akarnak, mind pedig, hogy azok a császárok, akiket ők letesznek, tisztségükről lemondjanak és mindezt puszta önkénykedés szerint és a keresztyén közügynek legnagyobb kárára, amint gyakorta cselekedték. Csúszás-mászással ugyan s minden kánoni választás mellőzésével nyernek püspökségeket, apátságokat és gazdagabb papságokat a fejedelmektől, de ezeket sem becsülik másképpen, mint udvaronci szolgálatok jutalmát, de ezeknek sincs semmi közük a vizsgálatnak ama kánoni hatalmához, amelyet a kánonok a fejedelmekre ruháznak. És mégis a protestánsokat a császári hatalomnak és tekintélynek esküdt ellenségeinek, cselszövőknek, lázongóknak kell tartani, a pápásokat viszont a császári hatalom barátainak? De ha a császár legfelsőbb ítélete visszautasíttatik, szólnak, amit a protestánsok megkísérelnek, akkor kell, hogy a császári fenség megsemmisüljön. Ámde a protestánsok azt felelik, hogy mikor az istentelen és képtelen vélekedésekkel szembehelyezkednek, akkor ők nem a kamara ítéletét akarják felforgatni, hanem azt akarják, hogy az ítélet a jognak és törvényeknek megtartásával megerősítve jó és méltányos emberek által hozassák meg. Mert a vallás tekintetében ítélet alá bocsátanunk magunkat azoknál a bíráknál, akik az igaz vallásnak egyrészt a legkegyetlenebb ellenségei, másrészt erőszakos üldözői, és ami rajtuk állana, mit sem tesznek arra nézve, hogy a közéletből eltávolíttassanak azok, akik az igaz vallást üldözik és másokat is akadályoznak abban, hogy ezt tegyék, micsoda tunyaság vagy renyheség volna, különösen, ha ezt az ítélkezést joggal lehet mellőzni?
31
És maguk, mindenkinek vagyonún és életén büntetlenül grasszálhassanak.
Bizonyára nagyon kegyetlen és vérszopó zsarnokok a protestánsok, akik a polgárok sorában megtűrik azokat, sőt a többi polgárokénál nagyobb szabadságot, vagy szabadosságot engednek azoknak maguk között, akikről bizonyos, hogy az ő főellenségeikkel esküdnek össze. És ezekkel az ellenségekkel, akiket mindenki ismer, minden nap megkísérlik, hogy a protestánsokat elpusztítsák. Mert nem titkolják, hogy minő lelkülettel vannak, mikor a protestánsok társait a vallásban, mikor a hatalom a kezükben van új és hallatlan kínzásokkal hajszolják a halálba.
Egyáltalán nem lehet tehát erős és állandó békét remélni a barátságos tárgyalásokból, ha csak azt a békét nem akarjuk, amely egyrészt és első sorban az apostoli széknek minden méltóságát elnyomja, másrészt a katholikus vallást lábbal tapossa és minden egyházi rendet felforgat és megsemmisít.
Ha az apostoli szék méltósága az, hogy az apostoli tudományt nyújtja, ha a vallás az, amelyet nekünk Krisztus tanított, ha az egyházi rend az, amelyet ugyancsak az Úr és a Szentlélek az apostolok által rendelt, ki az, aki az apostoli szék méltóságát elnyomná, aki a katholikus vallást lábbal tiporná, ki az, aki az egész egyházi rendet felforgatná, ha csak nem maga a főpap az ő teremtményeivel? Mert ezeknél mi nincs a legteljesebb ellenkezésben az apostoli tudománnyal és Krisztus rendeletéivel? A protestánsok azt óhajtják, hogy mindazok a dolgok, amelyeket Krisztus szentesített, amelyeket az apostolok hagytak az utókorra, amelyeket a mártírok és a szent atyák megtartottak, állíttassanak vissza. E mellett pedig semmit sem óhajtanak megszüntetni, csak ami ezekkel ellenkezik. S ez oknál fogva senki sem fog vonakodni attól, hogy velük békét kössön, ha csak az nem, aki az antikrisztus lelkétől elfoglalva Krisztus uralmát elszenvedni nem képes.
A főtisztelendő követ úr mindezekről jól tudja, hogy ő Császári és Királyi fenségeik előtt nyilván vannak, és még sokkal több körülmény e vélemény tekintetében, amelyeket itt összegyűjteni a rövidségre való törekvés nem engedi meg.
32
Amint ezeket a dolgokat a protestánsok ellen a leghamisabban hazudják, úgy senki előtt sem nyilvánvalók, hanem lehetséges, hogy sokakkal rágalmazás által elhitették.
Most még azt kell vizsgálnunk, hogy mily úton és módon kell gondoskodni a török veszedelemről a vallás dolgainak épségben tartásával. A török veszedelmen segítve volna, ha mindkét részről, ti. a katholikusok és protestánsok részéről ő felségeiknek segítség nyújtatnék, ámde kétséges, hogy ez keresztül vihető volna-é, ha csak előbb a vallás ügyére nézve megegyezés nem jönne közöttük létre.
És mit cselekednének a birodalmi rendek, mikor a római pápa és csatlósai szüntelenül szórják a polgárháború üszkeit?
Ennélfogva mivel a vallás közügye egyetemes zsinaton, nem pedig részleges gyűléseken tárgyalandó és mivel a katholikusok a zsinatot mindig óhajtották, amint ez a regensburgi visszavonulástól és a katholikus liga cikkeiből világos...
Ennélfogva az egyes országoknak egyáltalán nem szabad maguknak felvenniük azt a gondot, hogy Krisztus vallását helyreállítsák. És mindennek vesznie kell, míg a pápások az egyetemes zsinatot, amelyet nem tűrhetnek, majd azáltal, hogy az uralkodók között különböző és mindig új viszálykodást szítanak, majd azáltal, hogy háborús lázongásokat ébresztenek, majd számtalan más cselfogással - amiben bővelkednek - elhalasztják és kijátsszák. Mit lehet pedig keresztyénellenesebb dolgot mondani, mint hogy a Krisztussal társult országoknak nem szabad tárgyalniok a vallásról, nem szabad tanácskozniuk, hogy az Antikrisztus veszedelmes bilincseit letépve ismét Krisztusnak hasznos és üdvösséges igája alá ne bocsássák magukat?
A főtisztelendő követ úr viszont azt tanácsolja őfelségeiknek, hogy ezt az egyetemes zsinatot azonnal eszközöljék és hívják össze. Mert ha ily módon a katholikusoknak elég tétetik, segítségüket nem tagadhatják meg és a vallás ügyei a zsinat elé terjesztetnek, amint illik.
Mintha bizony mind a császár, mind a király nem óhajtották volna mindig teljes szívükből eszközölni a keresztyén zsinatot és e kívánalmat nem óhajtották volna
33
hűségesen megvalósítani, mintha bizony nem volna ismert dolog, hogy ameddig a pápán és az ő teremtményein múlt, e tekintetben a kegyes fejedelmek óhajtásuk teljesedését nem látták. De annál elvetemültebb és szemérmetlenebb ez a tisztátalan unoka, mivel azok előtt beszél így, akik az egész dolgot mindenkinél jobban tudják. A zsinat összehívásának egyedüli módja ez: vegyék rá magukat a főpap és annak teremtményei, hogy azt a zsarnokságot, amelyet istentelenül és bűnösen gyakorolnak és azt az egész utálatos uralmat, az Antikrisztus minden gaztetteivel elvetendőnek gondolják. Így aztán az fog történni, hogy a keresztyén zsinattól egyáltalában nem kell várniuk félelemmel állapotuknak felforgatását. Akkor a császár és király őfelségében nem lesz semmi késedelem, hogy a zsinat összehívására, összegyűjtésére és megtartására gondjuk legyen, és azt teljesen végrehajtsák.
És ami a protestánsokat illeti, azok szívét a legnagyobb félelem hassa át e zsinattól.
A keresztyén zsinatot a protestánsok lelkükből kívánják, a pápások meg mint állásuk legnagyobb veszedelmétől félnek attól; vajon tehát melyik ijed meg, ha komolyan zsinatot hirdetnek? És akkor is a protestánsok mitől féljenek, akik csupán a római pápa antikrisztusi zsarnokságával viselnek háborút? Ó pedig csak akkor fog keresztyén zsinatot engedélyezni, mikor arra határozza magát, hogy a főpapságról lemondjon, így akár az ellenség megnyugvása, akár a háború anyagának kiküszöbölése folytán akkor biztonságban lennének, de ez a dolog még nem érett meg. Ennélfogva várjuk tőle a szokásos mesterkedést, hogy különböző kihirdetéseket tesz közzé, amelyek ugyanannyi bullában semmisülnek meg.
Akik, mikor látják, hogy a dolog komolyan tárgyaltatik, ügyeik miatt félni kezdenek, kezelhetőbbekké lesznek és engedelmesebbek hatóságaiknak, mint akik érzik, hogy meg kell hunyászkodniuk, magukba kell vonulniuk, és talán eljönnek maguk, vagy követeket küldenek a zsinatra, különösen ha észreveszik, hogy őfelsége nem szándékozik tovább tűrni Németországban az eretnekséget, hanem azt akarja, hogy a zsinatnak, vagyis a királyi útmutatásnak megfelelően éljenek.
34
A keresztyén bíróságtól nem a protestánsok szoktak félni, hanem azok, akik tudják, hogy maga Krisztus ellenük van nekik és törekvéseiknek. Merjenek egyszer a pápások előjönni a tiszta világosságra, és engedjenek oly zsinatot összehívni, amilyent az írás és a kánonok megszabnak: ha akkor a protestánsok meg nem jelennek, ám hadd mondja az egész világ, hogy maguk sem bíznak ügyükben, s a zsinat nyilvánosságát azért kerülik, mivel rossz a lelkiismeretük, s így saját ítéletükkel előre kárhoztatják magukat. Ha megjelennek, tévedéseikről meggyőzetve, ami nem lesz nehéz dolog, vagy jó útra térítik őket, vagy az egyházból joggal kirekeszthetik, különösen ha a zsinatot kegyes és szent s a Krisztus országában jártas bírákból hívják össze, nem madarászokból, kik abban foglalatosak, hogyan lehet szentségárulás és szentségsértés útján a zsíros prelátusságokat megkaparintani; olyanokból, kik az Úr háza megépítésének őszinte szererelmétől égnek, nem a saját rettenetes hatalmuk megalapításának őrjöngő vágya tüzeli őket, hogy szokásuk szerint az egyházi javakkal istentelen és gonosz fényűzést folytassanak, és az egyházakat tetszés szerint elnyomják; végezetre olyanokból, kik készek magukat tanulékonyan és engedelmesen a Krisztusnak adni, s nem szándékoznak mást követni, mint amit ő tanított; nem olyanokból, kik füleiket az igazság előtt befogják, a Krisztus és annak igéje iránt megátalkodottságot tanúsítanak. Mert sem a valóság nélküli puszta nevek, sem az istentelenség barátaitól beállított lárvák [álarcok, maskarák] nem püspökök és egyházi főrendek, így nem is foglalhatnak helyet a keresztyén zsinatban. De talán ama becsületesebbik fajtából sokat talál a pápa saját táborában? Hogyan, hát oly félelmet okozott neki a rossz lelkiismeret, hogy még a legromlottabb és az ő pártján levő bírák mellett sem bizakodik, hogy megállhat? Ebből gondolhatod, milyen lélekkel bocsátkozna bele törvényes gyűlés tartásába.
Az okosság is javallja, hogy mivel a vallás és hit ügyei a keresztyének minden tartományára tartoznak, az összeseknek szavazata rendezze azokat, akiknek tanácsa és tekintélye szerint változtassanak és javítsanak, ha a vallásban valamit változtatni, vagy javítani kell.
Valóban javallja; sohasem fogja csak egy egyház rendezni azokat, ha Isten igéje szerint járnak el, sőt az
35
egész keresztyénség közös szavazata kell, hogy rendezze azokat. Mert az után sóhajtoznak mindenütt örökösen egybehangzó akarattal, hogy a Krisztus vallása, mely sokáig oly szánalomraméltóan züllött és nyomorgattatott, valahára föléledjen és mintegy helyére visszatérve, saját épségébe s tisztaságába visszaállítva éljen és virágozzék. Valóban, ha bármely egyes keresztyén is mihelyt az Úrnak szavát hallotta, bárhová szólítja is az, követni köteles, még ha az egész világ ellentmond és harcol is ellene, sokkal kevésbé szabad fennakadnia és visszamaradnia, ha vannak, kik haboznak kíséretéhez csatlakozni. Ha ez minden magánosnak is kötelessége, mit tartoznak tenni az egyházak és nemzetek, melyeknek az Úr az ő igazságával világít, hogy a helyes útra visszatérjenek? Vajon nem kötelesek-e tüstént, félretéve minden emberi tekintetet, vállalni a megbízatást? Mert nem kell félni, hogy abban más egyházaknak kellemetlenséget, ne mondjam: igaztalanságot okoznak. Mert minden keresztyén, Krisztusnak minden egyháza első sorban azt fogadta fel, hogy Krisztust, mint egyetlen urát és tanítóját, mindig legnagyobb tisztelettel és becsüléssel hallgatja. De a Krisztus lelke sem fog távol lenni az egyházaktól, ha segítségül hívják, s ennek tanítása folytán nemcsak fölismerik, mit kell elfogadni, vagy elvetni, de a béke és egységre való törekvésre is elvezéreltetnek. Így lehetséges, hogy a főbb egyházak észretérését megismerve, az utánuk következők szívesen alkalmazkodnak. És valamint (1) azt, aminek visszaállítását sürgetik a protestánsok, a szent Írások világosan így tanítják, melyeknek kijavítását akarják, azokat az Isten oly határozottan helyteleníti és kárhoztatja, hogy sok egyénnek összejönni azért, hogy a homályosabb dolgok jobban megvilágosodjanak, a bonyolultabbakat kifejtsék, a kéteseket megerősítsék, éppen nem szükséges. De tegyük föl, hogy célszerű, ha több nemzet együttesen tanácskozik a hitjavítás felől, vajon mégis a vallás nyilvánvaló hibáiban, sőt a Krisz-
(1) Ami itt következik, nem látszik egészen teljesnek. Az értelem ugyan eléggé világos, de a kifejezésmód értelmezésében nem vagyunk biztosak, s azt hisszük, vagy maga a szerző, vagy a korrektor valami hibát hagyott a szövegben. Nem lehetne-e a "valamint" helyett "egyáltalán"-t tenni? (A Corp. Ref. kiadóinak megjegyzése.)
36
tus országának megtagadásában meg kell mégis maradnia egyiknek vagy másiknak, csak azért, mert a többi nemzetek az Antikrisztus/mesterkedésétől, vagy hatalmától akadályoztatva ezen tanácsot elfogadni jelenleg vagy nem akarják, vagy nem tudják?
Mert nemcsak Németországra kell tekinteni, hanem Franciaországra, Spanyolországra, Olaszországra és a keresztyénség többi tartományaira, és nem kell hinni, hogy ha Németország nyugalmáért a vallásban valami újítás történik a többi tartományok tudta és beleegyezése nélkül, ez akár nagy gyalázat és botrány, akár valami nagyon veszedelmes példa nélkül lehetséges. Azonfelül ha Németországban külön valamit elhatároznának, amit a többi tartományok nem hagynának jóvá, egy nagy torzalak volna a Krisztus testében, vagyis az egyházban, mert tagjai nem függenének össze, s egységét meg nem tartaná.
Bizonyára figyelemmel kell lenni nemcsak Franciaországra, Spanyolországra, Olaszországra, hanem az egész világra. De mivel a protestánsok nem követelnek semmiféle vallásbeli újítást, hanem csak azoknak újra gyakorlatba hozatalát, amiket Krisztus meghagyott, maguk az apostolok ajánlottak, a régi hamisítatlan és tisztább egyház megtartott, amik pedig éppen ezekkel ellenkeznek, azoknak kijavítását és megtisztítását, ha azon módon, amint követelik, reformálva lesznek az egyházak, a bárhol levő valamennyi keresztyén hozzájárulása felől kétségünk nem lehet, mert Krisztusnak ugyanaz a lelke indítja tettre mindazokat, kik Krisztuséi. És hogy némelyek akár tévedésből, akár az Antikrisztus hatalma miatt tüstént hozzájárulni nem tudnak, azoknak tudatlanságát vagy erőtlenségét mégsem tehetjük elébe a Krisztus parancsának és az egyházak üdvösségének, hogy míg őhozzájuk alkalmazkodunk, amarról mindakettőről megfeledkezzünk; a másodrendű dolgokban igen sokat megengedhetünk a testvérek gyöngeségének, de olyanokban, melyeket határozottan tanított Krisztus, mindaz, aki bármi legkevesebbet is megengedhetőnek tart az emberek tetszésének, azt árulja el, hogy Krisztus iskolájában kevésre haladt. Mert a kegyesség ellenmondás és kivétel nélkül szükségesnek tartja mindazt, amit Krisztus parancsol. Mikor e húsz éven keresztül a pápa zsinat ígéretével
37
vagy kihirdetésével annyiszor adta szavát a németeknek és más nemzeteknek, ki kételkedik abban, hogy ő, ahányszor a zsinatról van szó, szokott csalárdságát veszi elő, hogy kibúvót találjon? És teljesen csalódik az, ki ő tőle vár kegyes zsinatot, amíg régi tudományában megmarad. Így hát reménytelen helyzetükben, az Isten népének ily nagymérvű kijátszása mellett, mit tehetnek a németek mást, mint hogy végre maguk egybegyűljenek az Úrban, s maguk tartsanak kegyes tanácskozást a vallás helyreállítása felől, melyről látják, hogy letiporva fekszik? És határozataikat ajánlják fel a többi nemzeteknek megbírálás végett, maguk pedig ezalatt, mind a biztosan Krisztus szájából jött parancsokhoz ragaszkodjanak, mind amelyeket határozottan eltiltott, kijavítsák, vagy eltávolítsák. Voltak bizonyára és lesznek mindig egyesek az emberek ama fajtájából valók, kiket a Krisztus uralma, mihelyt feltámad, éktelen dühösségre gerjeszt. De az ilyenekről írva vagyon, hogy hagyni kell őket, mivel ők vakok, és világtalanokat vezetnek. És méltán. Mert ha valaki azoknak tetszeni akar, Krisztus szolgája nem lehet. Ne lássék pedig durvaságnak, ha megvetjük azokat, kikről másutt írva vagyon : Minden plánta, melyet nem a mennyei atya plántált, kiszaggattatik. De ha azzal, hogy az egyházaknak az Isten igéje szerint való reformációjának elrendelésével nem érnék is el a németek, hogy ezt más nemzetek közös megegyezéssel minél előbb elfogadják, mégis kiváló és főképpen üdvös példát mutatnak minden néven nevezendő keresztyénnek, mely ez idő szerint bizonyára szükséges, de nem veszedelmes senkinek, hacsak az Antikrisztus híveinek nem. Mert amit felhoznak, hogy torzszülemény lesz, ha a többiektől elkülönítve új formát állapítanak meg az egyházak, ezt minden fáradság nélkül megcáfolhatjuk. Torzszülemény az, ami a természet törvényével ellenkező meghibbanás folytán áll elő. Tehát az olyan emberi testben, melynek minden tagja ocsmány és éktelen, ha egy rész a természet igazi rendje szerint lesz helyreigazítva, mi lesz ebben, kérlek, torz? Mert ha az egymással megfelelően összeillesztett, együvé tartozó tagok közül valamelyiket a rendes helyéről elmozdítod, az csakugyan torz lesz. E szerint az államban, mely minden mérsékletet elhagyva, a törvé-
38
nyek kötelező erejét összetörve és szétszaggatva, egészen odaadta magát becstelenül a szabadon űzött féktelen és bűnös életmódnak, ha egynéhányan nem vegyülnek az általános romlásba, s életüket a törvényhez alkalmazzák, melyik részt fogjuk torznak mondani? Azokat-e, kik az állam törvényes rendjéhez alkalmazkodnak, akármily kevesen vannak, vagy akik bíznak sokaságukban, és semmi megállapodottságot, semmi mérsékletet, semmi rendet nem tanúsítanak, holott ezen dolgok képezik az állam lényegét és föltételét? Mert micsoda értelem az, ha egy nemzet az általános megromlásból kivonja magát: ha mások azt a példát azonnal nem követik; akkor ezek az utóbbiak benne az eltérést mint valami borzasztó szörnyűséget utálják és attól aggódva rettegnek? Hogy azonban az egyháznak tagjai több mint szörnyűséges elpártolással bárhogyan elszakadnak az ő fejüktől, e részben semmi szörnyűségtől sem rettegnek? De persze mi németek átkos szörnyűséget mutogatunk, ha a többi nemzeteket nem vehetjük rá, hogy az evangéliumi igazságra, melyről velünk együtt letévedtek, velünk együtt visszatérjenek. Azt pedig nem kell szörnyűségnek ítélni, ha azok a nemzetek - amit Isten hárítson el - miután eléjük adattak a jobb példák, lelküket gonoszságukban megátalkodottá tették. De érdemes dolog magukat a képeket alaposabban megnézni. Szörnyűség lesz, ha a németeknek nem lesz szent gyűlésük, amelyben az apostoli rendelés szerint ne alkalmazzanak vagy olvasást, vagy tanítást, vagy buzdítást, amellyel a nép a kegyességre építtetik. Ellenben az, hogy szerteszét az egész világon, ahol Krisztus nevét segítségül hívják, nem szolgáltatnak egyebet, mint meg nem értett szertartásokat, amelyek vagy határozott képtelenségek, vagy sokképpen elfajultak, s valamennyien istentelen nyerészkedésre vannak odadobva, olvasást pedig vagy soha vagy igen ritkán lehet hallani, épp így buzdítást sem, amelynek megértése folytán a népnek valami haszna lehetne és ha némelykor vagy ostoba barátok, vagy bolondos teológusok valamit tanítanak, az sem irányul másra, minthogy az emberek elméje még mélyebbre süllyedjen a homályba: mindez - mondom - nem szörnyűség. Szörnyűség lesz, ha, bármi történik az egyházban, azt oda irányítják, hogy a nép Isten törvé-
39
nyes tiszteletére rendelve és megtanulva, hogy az igazságnak és az üdvösségnek minden bizakodását és minden jó reménységét egyedül Krisztusba helyezze, az igazi kegyességre haladjon előre. Hanem az, hogy mind Isten tiszteletét számtalan babona forgatta fel, mind hogy az emberek bizakodása a legüresebb hiábavalóságokra fecséreltetett, az istenfélelem majdnem teljességgel kioltatott: ez nem szörnyűség. Szörnyűség lesz, ha a németek maguknál helyet adnak a prófétai és apostoli tanításnak, amely nekünk azt parancsolja, hogy egyedül Istentől függjünk, minden jónak dicséretét neki tulajdonítsuk, egyedül őhozzá meneküljünk, valahányszor valami szükség kényszerít, ami jó csak van a birtokunkban, mindazért, mint tőle vett ajándékért neki adjunk hálát, örök életünket csak az ő ingyenvaló irgalmasságából várjuk, a magunk bölcseségének ellene mondjunk, hogy magunkat őneki tanulni kész szívvel átadjuk, saját erőnkbe, igazságunkba és szentségünkbe vetett minden dicsekvésünket és bizakodásunkat levessük, hogy az ő erejétől megerősödve, az ő igazságába felöltözve, az ő szentségével felékesítve az ő jóságában nyugodjunk meg és dicsekedjünk, azután, hogy tudjuk, hogy ama jóknak összege a Krisztusba van helyezve, figyelmeztet, hogy annak egyetlen részecskéjét se keressük egyebütt. De hogy az Istentől eltérített emberi elméket különböző őrjöngésekbe vonják, hogy Isten dicsőségét szentségtörő hálátlansággal megosztják a teremtmények között, hogy halott embereket hívnak segítségül Isten helyett, hogy a jó dolgok dicséretét és az értük való hálaadást Istenről magukra viszik át, hogy különböző bemeneteleket koholnak maguknak az örök életre, hogy Istennel szemben saját bölcseségükbe, igazságukba és erejükbe vetett bizakodással gőgösködnek, hogy Krisztust istentelen képzelődéseikkel elhomályosítják és csaknem eltemetik; ez mind nem szörnyűség és nem kell félni, ha a jövőben így haladnak. Szörnyűség lesz, hogyha a németek megtudják, hogy az embereknek Istennel nincs megengesztelődésük Krisztuson kívül, hogy másként nem, hanem csak az ő közbenjárása által lesz Isten könyörületes és kegyelmes irántunk, mivel minden bűnös méltatlan Isten tekintetére, nem vétetünk másként vissza a kegyelembe, csak ha az ő keresztje által kiengeszteltet-
40
nek bűneink, és mindenki tisztátalan, ha csak az ő vérével megnem mosatik; sehol egyebütt mint az ő egyetlen áldozatában, nincs állandó elégtétel, amely a kárhoztatástól minket megmentene. S hogy az ezen bizonyosságra támaszkodó lelkiismeretnek kell az örök üdvösséghez kétségtelen és bárminő ismeretnél erősebb bizakodást nyernie. De hogy szerteszéjjel az egész világ új engeszteléseket és áldozatokat kohol, amelyekkel Isten ítéletét ki akarja kerülni, lépten-nyomon új közbenjárókat keres, akiknek közbenjárásával akarja magát fenntartani, nem tudom micsoda megfertőzéseket szerez magának megmosattatások helyett, s hogy koholt elégtételekkel kísérli magát megváltani, mindez mentes a szörnyűség minden gyanújától? Ha a haszontalan, vagy még hozzá istentelen hagyományoknak jármát és a lelkiismeretnek ama kegyetlen hóhérságát magukról levetvén, életszabályt az egyetlen törvényhozótól és mestertől kérnek a germánok, s e közben mégsem hanyagolják el azokat a gyakorlatokat, amelyek mind Krisztus törvényeivel megegyezők, mindannak megtartásában segítségül lehetnek: mindez szörnyűség lesz? De hogy természetellenes engedelmességgel elébe teszik Isten igéjének az emberek törvényeit, hogy az emberek haszontalan és üres szokásocskákban fásulnak el, hogy minden haszon és épülés nélkül kínozzák magukat ama haszontalanságok megtartásában, mivel igazságukat abba helyezik: ebben nincs semmi szörnyűség. Szörnyűség lesz, ha a németek az Úr által rendelt sákramentumokat visszaviszik eredeti céljukra, hogy azokban Krisztus közöltetését a hű lelkek annál teljesebben felfogják, és Isten kegyelmében erősödjenek, és úgy a szent életre való törekvésben gyakorolják magukat, mint a Krisztus ismeretében gyarapodjanak: ha aztán azon vannak, hogy minden szertartást és vallásos cselekményt ilyen irányba vezéreljenek, azokat pedig, amelyek teljességgel idegenek, eltöröljék. De hogy Krisztusnak legszentebb sákramentumait szemtelenül használják fel gyalázatos kereskedésre az áldozópapok, amiből semmi lelki haszon a népre nem származik; hogy a keresztséget, amelynek bennünket a valódi tisztaságra kell fölszentelnie, annyiféleképp bemocskolták; hogy a szentvacsorát annyi szentségsértéssel összekötvén majdnem lejáratták és semmivé tették, helyébe
41
szentségtelen hamisítás került, mely Krisztust megfosztja főpapi méltóságától, és tisztátalan áldozópapok követelik maguknak azt, ami az ő joga volt, és a jótéteményt, melyet nekünk halálával nyújtott, eltörlik; hogy a keresztyén egyházakat elárasztják a zsidóktól és mindenféle nemzetségektől vett szertartások teméntelen zagyvalékával; hogy a legtöbbnek ezek közül semmi jelentősége sincs, nem egy pedig teljesen nevetséges és gyerekes; hogy nemcsak tömérdek hiábavalósággal foglalkozik mindig a nép, hanem nyilvánvaló istentelenségre is vetemedik, midőn halottak csontjait imádja, szobroknak és képeknek könyörög, és sok ilyesmit cselekszik, ebben nincs semmi bűn. Ha megszüntetvén az Antikrisztus önkényuralmát, mellyel eddig nálunk zsarnokoskodott, az egyházak élére olyan szolgákat állítanak a németek, kik hivatásukat tudják és gyakorolják, kik igaz tudománynyal táplálják a népet, a szent életben példa gyanánt mindenekelőtt tündökölnek, szorgalmasan vigyáznak az egyház üdvösségére, végre nem feledik, hogy ők atyák, és pásztorok, nem tulajdonítanak maguknak többet, mint hogy egyedül Krisztus tanítói hatalma alatt megtarthassák a népet, ugyancsak családjukat okosan és mérséklettel vezessék, gyermekeiket Isten félelmében neveljék, mint illik, becsületes és tiszta házasságban éljenek, ez nemcsak szörnyűség lesz, hanem a szörnyűségnél is még valami szörnyűségesebb. De hogy ama római bálvány az Istennek szentélyében mutogatja magát Isten gyanánt, és imádják, hogy legnyomorultabb rabszolgaságban tartja az egész világot, hogy hatalmával, melyet hamis úton szerzett, mindenek veszedelmére visszaél, hogy annyi lélekhóhérja van, mint ahány magával egyjellemű csatlóst számlál, hogy nemcsak az Isten igéjének szolgálatával nem törődnek, hanem amennyire képesek, tűzzel-vassal üldözik, hogy míg a házasságot megvetik, hogy magukat a tisztátalan nőtlenség álarcával árulhassák, nemcsak mindenkinek ágyára leselkednek, hanem förtelmes kéjelgéseikkel magát a földet megfertőztetik, ez teljességgel tűrhetőnek látszik. Szörnyűség lesz, ha a németek felújítják a fegyelmet, amelyet Krisztus is parancsol, a régi egyház is megtartott, hogy a népet megfelelő oktatással rendben tartsák, hogy a resteket ösztönözzék, a tapasztalatlanokat intsék, a vétkeseket megdorgálják,
42
mégpedig a vétek minősége szerint, a fékteleneket megzabolázzák, ennek gyakorlására legyenek az egyháznak szolgái és vénei, kik vizsgálatot tartsanak s ahol szükséges, a Krisztus rendelte szigorúságot is alkalmazzák. De hogy az álpüspökök most szemtelenül vásárt csapnak az egyházi hatalom felett, hogy az egyházból kirekesztés, ez az igen hasznos dolog teljesen külsőleges használatra fajult, hogy nyíltan, büntetés nélkül történnek el nem nézhető gonosztettek, hogy a nép javítás híján elzüllik, másra nincs gond, mint hogy ama fenevadaknak uralma épségben maradjon; ez csupa merő gyönyörűség? Borzalmas szörnyűséget művelnek a németek, ha az egyházi javak helyes kezeléséről suttogni merészelnek is, hát még, ha eme rablók fosztogatásának beszüntetéséről döntenek, hogy az Istennek szánt vagyon arra használtassák, amire szánva van. De hogy most annyi vagyonból, amennyi az egyháznak jutott, semmi sem marad a hű egyházi szolgák eltartására, semmi az iskolákra, semmi a szegényeknek nem kerül, holott igazság szerint valamennyit erre kellene fordítani, vagy elnyelik ama feneketlen örvények, vagy méltatlan úton-módon elpazarolják, némelyek a paráználkodásra, mások a kockajátékra, mások a mérgezésekre és gyilkosságokra, valamennyien pedig istentelen és állásukhoz éppen nem illő fényűzésre: ez világért sem szörnyűség. Mit beszéljek többet? Szörnyűség lesz, ha valaki ezt a pocsolyát tisztogatási szándékkal zavarja, sőt ha valaki még csak kisujját is mozdítja, hogy ennyi betegség ellen orvosságot hozzon.
Az apostoloktól tanult és mindezideig megtartott ősi szokás is volt, hogy a vallási viszályok ügyében zsinat tartassék, hogy annak közvetítésével és kebelében minden viszályt elintézzenek és a béke helyreálljon.
Valóban nem ok nélkül tartották meg sokáig a szent férfiak ama szokást, hogy ha valami, vagy tévtudomány, vagy fegyelmi vétség keletkezett, azonnal összehíván a zsinatot, nem mindig közönségeset, hanem többnyire tartományit, vagy nemzetit, alkalmas orvoslást keressenek. Manapság sem lesz ennél jobb megoldás, mintha az egyházakat megillető jogot megadják. De ki tagadhatja, hogy az egy római pápának mesterkedése és erőszakossága folytán történt, hogy majdnem négyszáz
43
év óta a nyugati egyházban egyetlen kegyes és nyilvános zsinatot össze nem híttak, jóllehet ez alatt számtalan gyalázatosság és más méltatlannál méltatlanabb dolgok csúsztak be a tanításba, erkölcsökbe és az egész vallási szolgálatba? A konstanzi milyen volt? Ahol, hogy a többit ne említsem, amely dolgok kimutatták vakmerőséggel párosult legnagyobbfokú tudatlanságukat, éppen nem átallották a római szent férfiak, hogy azt az ártatlan embert, kit nyíltan hit alatt hívtak meg, épp oly nagyfokú esküszegéssel, mint kegyetlenséggel lemészárolják. Mert hogy az úrvacsorában a kehelynek a néppel közöltetését eltiltották, ha a tudománynak vagy tisztességérzetnek szikrája is lett volna bennük, vajon meg merték volna tenni valaha? De zavargással és kegyetlenkedéssel könnyű bármit is elhatározni, mikor nem tesznek egyebet, mint fegyveres kézzel kicsikarják, ami neki tetszik. És mindazonáltal, hogy minden föl ne forduljon, elhatározták ott, hogy tíz év múlva is zsinatot tartanak. Mikor valósult meg ez a határozat? Mert a bázelit meg sem hirdették időben, de másrészt hogy meghiúsuljon, arról a római mesterkedés jókor gondoskodott. Először is áthelyezésének ürügye alatt Jenő kétszer akarta feloszlatni. Mikor ilyen úton-módon semmit sem nyert, Lajost, Franciaország akkori dauphinjét, Elzász rettenetes kirablására és pusztítására fegyverkeztette fel. A kegyetlenség minden nemét elővették, hogy szétoszlásra bírják azokat, kik zsinatot tartottak. Midőn azok részint állhatatosságuk, részint hajhatatlanságuk folytán felülkerekedtek, nem nyugodott a derék pápa, míg egész Európát felzavarva végre ki nem csikarta, hogy minden végzésük érvénytelenné legyen. És pedig, ha valaki igazán meggondolja, ott inkább a zsinatnak árnyéka volt csak, mintsem igazi zsinat. Tehát mit gondolhatunk, mit fog tenni, ha egyszer a dologra kerül a sor? De ez nyilván nem egyéb, mint amit annyiszor mondottam: miként az apostoli férfiaknak szokása, ha valami tévedés történt a vallás ügyében, hogy elejét vegyék, tüstént szent zsinatot hívni össze, úgy a római Antikrisztusoknak, mivel csakis bűneik árán kéjelegnek és uralkodnak, mindig rendes szokásuk volt és ma is az, hogy minden törvényes zsinatot jobban gyűlölnek a halálnál, kerülik, halogatják, még pedig csalfa ígérgetéssel is, valahányszor másunnan
44
a reformáció szele fújdogál, a világot édesgetik, hogy a zsinatot elkerüljék. Hogyha egyszer azoktól kicsikarják az összehívást, inkább a poklot és minden ördögeit mozgósítják, mintsem dűlőre jutni engedjék. Ha komolyan nem kezdődött volna a tanácskozás a nemzeti zsinat tartásáról, miként az egyház égető szüksége sürgeti, a pápások e részben elég nyugodtak volnának, nem kellemetlenkednének maguknak az oly gyűlöletes dolognak említésével sem.
Nem is lesz nehéz e zsinat megtartása, mert minden kegyes ember állandó kéréssel és óhajtással erősen kéri Istentől, vagy a legmagasabb főpaptól, amint a többek közt kevéssel ezelőtt Lengyelország királya is saját követe által tette.
Helyesen, a szent érzésűek előtt soha nem is volt a kegyes zsinat megtartásának akadálya, ma sem lenne, csak a római pápa és csatlósai ne akadályoznák, kikre nézve tűrhetetlen, hogy valami törvényes vizsgálatba bocsátkozzanak. Mert valóban folytonos könyörgéssel és óhajtással régen kérte már minden kegyes ember, de ahogy ez eddig hiába történt, úgy jövőben sem lehet jobbat remélni, hacsak maguk a fejedelmek a pápa ellenére azt ki nem hirdetik és meg nem tartják.
Legelső sorban maguk a katholikus szövetségnek, vagyis ligának tagjai, kik, mint följebb említettem, egy pontban megállapították és esküvel fogadták, hogy teljes erejükkel akarják a zsinat gondját fölvenni, mit a regensburgi gyűlésben, mint följebb említettem, a császári felség részvétele nélkül határoztak el.
Vajha ezt a szövetséget ne alapították volna inkább azért, hogy a jóravaló embereket a reformációra törekvéstől elrettentsék, mint hogy az egyházi bűnöket zsinat útján kijavítsák. György, Szászország fejedelme volt ugyan a szerzője, hogy ez a zsinatot illető pont beiktatva legyen, de hogy milyen indulattal fogadták el azt akkor a pápa csatlósai, ha ők maguk leplezték volna is, - amit nem cselekedtek, - maga a tény eléggé bizonyítaná. Mert az a szokásuk, hogy valahányszor reformálással szorongatják őket, amint György tette, megígérik a zsinatot, s hogy ők azt tetszés szerint mindig meghiúsíthatják, afelől kétségük sincs.
Az idő ugyancsak alkalmas, mert midőn császári felsége és a franciák legkeresztyénibb királya közt ily
45
értelmű tárgyalás van a béke felől, melynek (Isten segítségével) a legjobb eredményét remélhetjük, s mikor őfelségeik között olyan lelki megegyezés jött létre, és annyi jóindulatot tanúsítottak mindenek iránt, valamennyi tartományaik prelátusai bizton és nyugodtan jöhetnek.
Amint a pápások azt óhajtják, hogy kegyes és igazi zsinat tartassék, úgy vannak azon, hogy az uralkodók egymás közt mindenben megegyezzenek. Ámde ha zsinattartásra akkor van legjobb alkalom, mikor e két uralkodó, a császár és a franciák királya egymással megegyezik, hogyan történhetett, hogy mikor III. Pál az ő mantuai zsinatát kihirdette, mely időben a két uralkodó egymás közt legnagyobb háborúságban volt és látszólag már meg is kezdték a zsinatot, tüstént mihelyt tízéves fegyverszünet jött létre közöttük, visszahívta, kiket Mantuába küldött, hogy a nemzetek szemébe port hintsen, és a zsinatot úgy elhalasztotta, hogy még annak legkisebb reményszálait is teljesen elvágta?
Ehhez járul még legelső sorban császári és királyi felsége, továbbá a többi katholikus fejedelmek lelkiismeretének nyugodtsága, kik a külön tanácskozásokban valamit vagy javasolni, vagy megengedni tudnának, vagy talán az ő akaratuk ellenére is határoznának, ami nagy istensértés és lelki veszedelem lenne, miként följebb mondottuk.
Mehetnek most már, kik tagadják, hogy a pápa a lelkiismeret megmentésével is törődik. Mert hogy a kegyes fejedelmek valami hibába ne essenek az egyház reformálásának vállalata körül, s ezáltal lelkiismeretükön sebet ne ejtsenek, inkább akarja úgy megőrizni Isten és emberek előtt ezt a lelkiismeretet, hogy az ő közbejöttével ne csak kijavítva ne legyenek azok a nyilvánvaló hibák, melyek az egyházba becsúsztak, hanem napról-napra növekedjenek is. Mert a javítás munkáját a zsinatra hárítani mi mást jelent, mint egészen elejteni a javítás gondját? És bizonyára tetszetős bizonyíték gyanánt hozzák fel: valamit jóváhagyhatnának, vagy megengedhetnének a fejedelmek, valamit az ő akaratuk ellenére határozhatnának, a mi Istennek nagy megsértését és lelki veszedelmet hozna. Tehát hogy ezt a veszedelmet elkerüljék, jobb lesz minden javítani valót a zsinatra bízni. Ennek összehívása pedig a pápától függ: ki
46
kételkedhetik pedig, ő híven rajta lesz, hogy akár a következő nap összejöjjön? Hiszen a mantuai meghirdetést legalábbis közzétette, hogy ez aztán menten füstbe menjen. Mert a fejedelmek, hacsak azt nem hiszik, hogy semmit sem kell törődniök a vallással, már szerfölött aggódnak, mikor rakhatják le magukról a felelősség terhét egy oly hűséges helyettesre. Semmi kétség afelett, hogy így az Isten ítéletétől nem szabadulnak. És miben áll ez idő szerint ama veszedelem, melyet ő oly félelmetesnek fest, hogy valamiképp gonoszat ne határozzanak vagy engedélyezzenek? Követelik ugyanis a protestánsok, hogy az egyházakat reformálják ama mérték szerint, melyet Isten az apostolok által egykor kijelölt, és Krisztusának vérével megerősített. Hát az evangélium, melyet Isten minden teremtményének prédikáltatni akart, olyan homályos, hogy ne tudnánk, hova vezet bennünket? Nincs-e követhető példánk az ősi és romlatlan egyházban? Nem állnak-e rendelkezésünkre a régi zsinatok határozatai és az atyák elég világos mondásai, melyek segíthetnek és mintegy irányíthatnak bennünket a cél felé? Sőt azt gondoljuk-e, hogy hazudik Krisztus, midőn az ő lelkét ígéri mindazoknak, kik őhozzá szívből könyörögnek? Mikor annyi tanácsával erősít bennünket az Isten, ez az egy apró ijesztgetés fog bennünket megdöbbenteni, hogy segítségére ne siessünk az egyháznak, amely végromlásával küszködik: nevezetesen hogy félni kell, nehogy valami gonoszul a római pápa akarata ellenére történjék. Eközben míg az emberek közt a vallás majdnem teljesen alásüllyedve, mintegy végső összeomlásra készül, míg a züllött és megtépett egyház a mi hűségünkért könyörög, a pápa ígéretére támaszkodva, nyugodt lélekkel bóbiskoljunk?
Ami ha a zsinatra lesz hárítva, őfelségeik és mind a többiek mentek lesznek minden hibáztatástól.
Mintha bizony valamikor meg kellene tartani azt, ha rájuk bízzák a hatalmat
Nem kell figyelmen kívül hagynunk, hogy a leendő zsinat igen hasznos lesz őfelségeikre nézve, mivel annak tartama alatt mellőzve és a zsinat elébe lévén utalva a vallásügyi tárgyalások, azalatt kényelmesen tárgyalhatják a magukra nézve hasznos és szükséges ügyeket.
Nehogy úgy tűnjék fel, mintha csak lelkiismere-
47
tükre volna gondja a legjobb atyának, itt bebizonyítja, milyen szépen gondoskodik azok haszna felől is. Mert az egyház reformálásának minden gondját magára vonva, a zsinattartásra reményt nyújtva, mely zsinatot ő mihelyt rá nézve alkalmasnak látszik, össze fog hívni, a fejedelmeknek megparancsolja, hogy megkönnyebbült és gondtalan lélekkel csak arról gondolkozzanak, amit magukra nézve hasznosnak ítélnek. És e dolog nem volna oly kényelmesen végezhető, ha kénytelenek volnának arra fordítani figyelmüket, hogy az egyházak igazi és törvényes állapotukba visszahelyeztessenek. Élvezzék tehát a fejedelmek amaz éppen nem megvetendő jótéteményt, hogy annyi nagyon nehéz és terhes gondtól megszabadulva, egész erejükkel csupán saját hasznukat munkálhatják. De midőn az Úr az ő egyházának oltalmazását a fejedelmeknek külön-külön meghagyja, midőn azt akarja, hogy nekik különös gondjuk legyen arra, hogy a vallási szolgálat rendesen történjék, midőn határozottan nyilvánítja is, hogy ő igen szigorúan ítél, ha e részben hanyagok lesznek, miféle bűvölésekkel akarja itt megigézni az ő lelküket, hogy semmit ne féljenek az Isten ítéletétől? Továbbá mikor a törvényes országgyűléseknek céljául annak kell szolgálnia, hogy a birodalom valódi állapotában megmaradjon, aminek kezdete a vallásnak tiszta és őszinte megőrzésébe van helyezve, lehetségesnek gondoljuk-e, hogy Isten áldásával járnának az olyan országgyűlések, melyekben a vallást mintegy oda nem való dolgot mellőzik? Végre maga a szükség nyújtja kezét a fejedelmekhez, s nem engedi, hogy aludjanak, hogy ama kötelességeiket ne vállalják. És ők is nyilván látták ezt, midőn egynémely határozatukban kinyilvánították, hogy kötelességük a veszélyben levő egyháznak segítséget nyújtani. Mondom: ezen határozatuk őket mind Isten, mind emberek előtt kötelezik. És annál inkább kell most gondolkodniuk, vajon az Istennel való jó békesség megengedi-e nekik, hogy mellőzve az egyház ügyét, ne tárgyaljanak egyebet, csak amit magukra nézve hasznosnak gondolnak.
Tehát mint mondottam, összehíván a zsinatot, kizárván a vallás minden külön tárgyalását, őfelségeik összegyűjthetik a katholikusok közül, akiket jónak látnak s azokkal tárgyalhatnak a katholikus szövetség meg-
48
nagyobbításáról, mely szövetség minél erősebb és hatalmasabb lesz, annál hasznosabb lesz.
Ezen a sarkon fordul a legszentebb atyának minden tanácsa, hogy ez a kezdetben Heldius (1) csodamesterkedéseivel a protestánsok ellen alkotott szövetség növekedjék, és ezt unos-untig észrevették Hagenauban, hogy ez ügyben mily sokat izzadtak a pápa emberei. Ámbár akkor szándékukat az Úr csodálatos módon vagy elvágta, vagy megakadályozta. Mert amint e húsz esztendőben azoknak igen sok gonosz szövetségét tépte széjjel, úgy kétségkívül az ő munkája volt, hogy midőn olyan küzdelemmel harcoltak a minden csalárdságnak ama mesterei, hogy ne történjék tanácskozás egyébről, mint csak a szövetség erősbítéséről, az előkelők jobbik része úgy vélekedett, hogy nem fegyverrel, hanem igazi tárgyalással kell megkísérleni a kiegyenlítést. Ennélfogva kimondta, hogy a zsinatra szükség van, hogy az egyháznak segítség vitessék. Később az alkuvások és ígérgetések némely közvetítői s talán legelső sorban maga az a, vagy Furvus, vagy Fuscus, (2) gonoszságukkal végre kicsikarták, hogy egynéhányan eltérjenek véleményüktől, de azokat az Úr, ki mégsem tűrte el, hogy ők valami retteneteset vigyenek végbe, könnyen vissza fogja vezérelni a jók véleményére. Mert nem mindnyájan oly szeretetlenek vagy feketelelkűek, vagy rettenetesek a haza iránt, vagyonukat sem vihetik át oly könnyen, ahova tetszik, ha egész Németországot egy tűzben égni látják; az Antikrisztus birodalmának védelmében sem őrjönghetnek oly elszánt lélekkel, hogy érte [el]veszni készek legyenek, csak hogy egyúttal pusztuljanak, kik a Krisztus uralmát óhajtják fölidézni. Elvégre mikor a
(1) Heldius Mátyás. Először volt a birodalmi kamarának assessora, azután procancellarius, a protestánsok igen nagy ellensége, Farnesiusnak Belgiumban az ő munkája folytatásában meghitt társa és a katholikus fejedelmek szövetségének igen szorgalmas előmozdítója. Azután pedig közte és Granvella közt fölmerült viszály miatt a császár kegyeiből kiesett. (A Corp. Ref. kiadóinak megjegyzése.)
(2) Ezen név alatt Braun (Brunus) Konrád lappang, a speyeri kamara assessora, Heldiusnak a protestánsok üldözésében fegyvertársa ; kinek a wormsi értekezleten részvételéről lásd Seckendorfii hist. luth. I. III. p. 296. Jelen volt a mainzi választó képviseletében. (A Corp. Ref. kiadóinak megjegyzése.)
49
komoly cselekvés ideje itt lesz, eszébe fog jutni a germán vérből való fejedelmeknek, hogy egészen más az ő érdekük, más a római pápáé. Mert hogy Németország szerencsétlen fegyverekkel a végelpusztulásig feldúlassék, ha a pápa minden zsoldos és önkéntes katonája az ellenséggel együtt meghalna is, sőt maguk ama kürtösök is, kik már régóta fújják a riadót, még abból is nyereséget csinálna, mivel egy népnek, melytől csak közepes haszna van, elpusztulásával más, az ő kincstárának haszonhajtóbb nemzeteknél lenne megerősítve uralma. Mert igenis látja azt, hogyha a protestánsok azzal az eredménnyel, melyet az Úr eddig adott, még tovább haladnak előre, megtörténik, hogy más nemzetek is ügyükhöz állanak. így hát az ő érdeke úgy kívánja, hogy Németország kárával is az ő hatalmát, mely most hajszálon függ, Olasz-, Francia-, Spanyolországban megalapítsa inkább, mintsem Németország épségben maradásával más tartományok példát lássanak az elpártolásra, s azt higgyék, hogy azt bűnhődés nélkül követhetik. Nem csoda, hogy olyan kétségbeesett tanácsokat osztogat, mikor érdekei oly nehéz és veszedelmes helyen forognak. Midőn egykor kisebb veszedelem fenyegetett, e harcvágyra ragadtatta magát, s azt emlegette, hogy vakmerőségét, mellyel az Úrnak szentjeit, most a városokat, majd a királyokat és császárokat támadta, nem hagyja el a szerencse. Szükséges tehát, hogy megpróbálja most, hogyan jár az, ki sem Istennel, sem emberekkel nem törődik. A protestánsoknak pedig abban a bizakodásban kell megállaniuk, hogy a világ minden hatalmasságánál erősebb vezérük van. Ő mondja: Bízzál, kicsiny sereg, mert tetszett a te atyádnak, hogy bizodalmat adjon tenéked. Ugyancsak: Ne féljetek azoktól, kik miután a testet megölték, annál többet nem tehetnek, de attól féljetek, aki mind a testet megölheti, mind a lelket gyehennára vetheti. Valamint: Ki az ő életét érettem és az én evangéliumomért elveszti, megtalálja azt és az örök életet.
Mert ha az megnövekedett és megerősödött, vagy megengedik a protestánsok, hogy zsinatra vezéreltessenek, s annak végzéseinek, mint kötelességük, alá fogják vetni magukat, vagy ha megátalkodottak lesznek, éppen ama szövetséget használhatják fel őfelségeik az ő megfeddésükre és
50
észretérítésükre a zsinat határozata szerint. Mindez pedig csak annyiban mondatott, amennyiben a vallásra vonatkozik.
Nehogy ráfoghassa valaki, hogy a pápa ravaszságban jár, itt egyszerűen kimondja tanácsának célját. Ha ugyanis megerősödik a szövetség, bízik, hogy a kettő közül egyiknek teljesülni kell, vagy hogy a zsinat végzésének alávetik magukat a protestánsok, vagy ha ellenszegülnek, erőszakkal kényszerítik őket. Ez pedig végeredményben annyi, hogy hacsak meghódolva, magukat és mindenüket a római pápa uralma alá nem adják, fegyverrel hódítják meg őket, se vége, se hossza nem lesz a vérontásnak, míg csak lesz, aki pisszeni mer a római széknek ama gyalázatos uralma ellen. Ki csodálhatja most már, ha ők úgy vélekednek, hogy minél erősebb és hatalmasabb lesz e szövetség, annál hasznosabb lesz őnekik. Mivelhogy ez a római pásztornak vesszeje, ez a pásztorbot, mellyel a juhocskákat aklaiba terelni szándékozik. De viszont így kiált a próféta: Szőjetek tervet, és megsemmisül, kössetek szövetséget, és szét fog bomlani. És valóban már eddig is nem egyszer megmutatta az Úr, hogy meg nem állhat az emberek semmi tanácsa ő ellene. De hova beszél itt zsinat határozatáról ő, kinek gondolatában semmi sincs egyéb, mint hogy a zsinattartásnak árnyékát is kikerülje? Ez mindössze, amit mondhatok. Ha a hozzájárulás, melyen munkálkodik, létesül, nem kétkedik, hogy könnyen módot ne találjon arra, hogy a szövetségesek a zsinattartással őt tovább ne háborgassák. Mert ez a jogos, legalább is szokott előkészítése mind a zsinattartásnak, mind a tárgyalás anyagának, hogy mindenek előtt az egyház épségét visszanyerje. Ez a visszanyerés aztán főleg két tényezőből áll: hogy a protestánsok hagyjanak fel a tanok megtisztításával és az egyház reformálásával, mit vakmerőén megkísértettek, sőt inkább ezt az egész dolgot, mibe oktalanul és jog nélkül beleáztatták magukat, szüntessék be: aztán hogy ígérjék meg, hogy a mi hitet és vallásformát megszab nekik a római egyház, azt engedelmesen követik. Bármit is fognak tenni, nincs kétsége afelől, mihelyt a hatalmasabb meztelen kardját nyakukra teszi, ha ezt az egyet elérheti, hogy az egyház békéje végleg helyreállván, mi haszna lesz a zsinatnak? Sőt szépen el fogja hitetni, hogy mikor a világ csöndes és
51
nyugodt, szörnyű veszedelmes dolog zsinatot összehívni, melynek kimenetele zavart okozhat; nemkülönben a hosszas tapasztalat bebizonyította, hogy a zsinatok inkább megrázkódtatni szokták az egyházakat, mintsem lecsendesíteni: és amit csak e vélemény mellett felhozni lehet. Hogyha még nagyobb füstöt kell árasztani, nem oly nehéz egy zsinathirdető bullát megírni. Kihirdetés után különösen azon lesznek, hogy a protestánsok ígérjék megjelenésüket, és hogy az atyák véleményéhez állnak. Ő pedig nem hiszi a protestánsokat oly ostobáknak, hogy nyilván vallott elvükből önként engedni fognak, hogy a Krisztus ügyét azok akaratától tegyék függővé, kikről tudják, hogy az evangélium ellen ördögi gyűlölet tüzeli őket, és hogy magukat azoknak tetszésére bízzák, kiket annyi év óta legkegyetlenebb ellenségüknek tapasztaltak. Mert ez is világosan arra figyelmeztet, hogy fegyverrel kell őket kényszeríteni, hogy bíróság elé álljanak, mert másképp nem fogják megtenni. És reméli, hogy e tekintetben őt éppen nem fogja cserben hagyni a kamarai bíróság, melynek szent ítélő bírái nagy részben az ő lekötelezettjei, és híven segítségére lesznek. Mert ha mikor az ügy nem érett meg egészen a zavargásra, mégis oly élvezettel szórják a hadüzenetek és száműzetések villámait, milyen mennykövekkel dobálódznak akkor, ha látják, hogy fegyveres karok támogatják a kegyetlenségben? Ha egyszer fegyverre került a sor, a protestánsok vagy teljesen elpusztulnak, vagy valami rettenetes csapástól megtörnek, vagy félelemtől megfékezve önként meghódolnak: bármint történjék, miért fáradnának hiába az oly tiszteletreméltó elöljárók, hogy mindenfelől egy helyre összegyűljenek? Miért terhelnék magukat annyi hiábavaló költséggel? Eléggé tudni való ugyanis, mennyi útravalóval fölszerelve kell menniök azoknak, kik annyi cselédséget visznek magukkal, annyi pompával, annyi lakomával tartják fenn a dicsőséges anyaszentegyház méltóságát. És talán más oldalról a háború költségeinek lefizetése miatt is ki lesznek merülve. Tehát ily eredménnyel fog végződni a zsinat, mikor éppúgy módjában van a pápának megakadályozni, hogy összejöjjön, mint akár össze sem hívni, s ha összejön, oly könnyen félbeszakíthatja, mint köztudomás szerint máskor is történt.
52
Ami pedig a fenyegető török veszedelmet illeti, a főtisztelendő követ úr (mint őszentsége meghagyásából gyakrabban cselekedte) különösen nem szűnik meg ezt őfelsége előtt minden igyekezetével ismételni, hogy a franciák legkeresztyénibb királyával kell először békét kötni, mert ettől függ a keresztyén társadalom jóléte. Mert ha ez nem lesz megkötve (mitől Isten mentsen és amire még sincs remény) kétséges, vajon az egész keresztyénség egyesült ereje képes lenne-e ellenállni amaz igen hatalmas ellenség erejének, mivel nem oly teljes az Úrnak biztonsága, de ennek a békekötésnek sokféle hasznát azért most kifejteni legkevésbé sem szükséges, mivel arról gyakrabban tanácskoztunk őfelségével.
Talán csak addig óhajtanák ezen uralkodók egyetértését a pápások, míg a keresztyének nyilvános békéjét a protestánsok öldöklésére és kiirtására használhatják. Hanem egyébként milyen igazi és állandó egyetértést szokott a pápa ezen uralkodók közt előidézni, részint ők maguk ennek legjobb tanúi, részint eléggé és nagyon régen bebizonyították az Olaszországot ért igen súlyos veszedelmek. A protestánsok ellenben, mivel nem a fejedelmek viszálykodásába, hanem a Krisztusba helyezik bizalmukat, és úgy az emberek dolgainak összezavarásától, mint a keresztyén vérnek ontásától, helyesen is, irtóznak: szívükből óhajtják, hogy e fejedelmek, eltávolítván minden viszályt, egymással megegyezzenek. Mert abban sem kételkednek, hogy akkor megadja Isten, hogy a szent szövetség megkötésével úgy a törökök visszaverésére, mint az egyház megjavítására szentelhessék magukat. Van tehát okuk a protestánsoknak, amiért kívánják, hogy azok mind hatalmuknak, mind akaratuknak állandóan összeköttetésével ragaszkodjanak egymáshoz.
A vallásügy tárgyalásának (mint mondottuk) a zsinat elé utalásával ő felsége azalatt a katholikus fejedelmekkel minden késedelem nélkül megállapodhatik a török ellen való segélynyújtás felől.
De ha Isten jóvoltából tovább folytatódik, ami már megkezdődött, hogy többen inkább óhajtanak Krisztus vallásának közösségében, mint közönséges babonaságból katholikusok lenni s ez okból a protes-
53
tánsokhoz csatlakoznak segítőtársakul inkább, mintsem magukat a pápa szövetségének tagjai közé számítani engedjék, mondom, mi lesz akkor? Mert a pápa már maga is bevallotta, hogy különben nem lehet ellenállni ennek az igen félelmes ellenségnek, mint ha valamennyi keresztyénnek ereje egyesül és szövetkezik annak elnyomására.
Hogyha miután a katholikusok szövetsége is megalapíttatott és őfelségeik megkezdették a zsinatot, s miután elvágatott a protestánsoknak abbeli reménye, hogy a vallást felforgathassák és az egyházi javakat elragadozhassák...
Szép és ügyes terve a pápának, ha ugyan Krisztus véleményével egyezik. Hogy jóakarattal, vagy emberségesen lehessen valamit elérni a protestánsokkal, ehhez semmi remény, oda kell tehát őket kényszeríteni, hogy moccani se merjenek. Aztán a zsinat kezdetén intsék meg őket a fejedelmek, hogy álljanak oda az ítélet meghallgatására, melyet az ő fejükre hoznak. És itt körülbelül kinyilvánítja, hogy meddig szándékozik menni. A zsinat kezdetén, így szól, minél előbb a protestánsokról kell tanácskozni, és mikor fog bevégződni? Magából a tárgyalás folyamából lehet kiszámítani. Mégis van valami, ami a megkezdésről szól, mintha nehéz, vagy szokatlan mesterség volna az embereket elkápráztatni, hogy csak meghirdetett legyen a megkezdett helyett. De képzeljük, hogy ide is kiterjeszkedik a pápa bőkezűsége. Mi lesz az első állomásnál? Minthogy első sorban a súlyosabb bajokra kell keresni orvosságot: a protestánsokon kell kezdeni. Tehát előállnak vagy ügyük elmondására, vagy ha az atyák így látják jónak, bejelentett ügyükben az ítélet meghallgatására. Miféle határozat, végzés, kihirdetés lesz, ha megfogadják, hogy a mondottnak hallgatói lesznek, beleegyeznek, hogy az ő fejükről, sőt lelkűkről határozzanak, amint tetszik. És nemcsak veszedelmükre fogják azt tenni kétes helyzetükben, hanem biztos végromlásuk mellett világra szóló hűtlenséggel fogják elárulni vallásukat is. Mert kikre ruháznak ekkora jogot? Bizonyára nagyon is világos, hogy miféle barmokra, vagy fenevadakra, legnagyobb részben ott van a tiszteletreméltó püspökök és apátok kara. Néhányan ugyan szabadelvű tanokkal kitűnően el vannak látva, de annál gonoszabbak, mert
54
minden eszüket és tudományukat a legrosszabb célra használják. A többiekből tíz közül egyet alig találsz, ki csak közepes tudományos ismeretek felületes mázával is dicsekedhetnék. A Krisztus igazi megértésében és egyáltalán a vallási szolgálatban alig akad száz közül egy, aki nem volna butább akármelyik szamárnál. Végre hogy tudományukat és egyházkormányzói személyes jártasságukat elismerjük, bizonyos, hogy a Krisztussal és az ő igazságával megátalkodott fülekkel és lélekkel szállanak szembe. Tehát midőn a híres bíróságokról előre látják a protestánsok, vagyis inkább mintegy előre megalkotott ítéletből látni fogják, hogy legfőbb követelmény az, hogy vallás eltörlésébe beleegyezzenek, továbbá hogy magukat és mindenüket latrok tetszésére bízzák, mit gondolunk, mit fognak tenni? De jobbszívűek lesznek a szent atyák, mint hogy a protestánsokat teljesen el akarják veszteni. Mi lesz pedig az enyhítés módja? hogy persze atyai dorgálásban részesítve a lázadás és elpártolás bűnéért a törökök elleni háborúhoz három- vagy négyszeres hozzájárulásra legyenek ítélve. Aztán a vallás ügyéről milyen jól gondoskodnak? Ám istentelenség a római szék által elfogadott szent dolgokból csak egy pontocskát is elvenni: letiporva heverjen tehát a vallás abban az állapotban, melyben ezelőtt huszonöt esztendővel volt. És melyik veszedelmesebb? Nem könnyebb-e inkább százszor is az életet feláldozni, mint az evangélium ügyét és Krisztust elhagyva, életünket megtagadni, és Istennek ellenszegülni? Legyen, de akármerre dől el az ügy, mégis ez lesz a zsinat vége: ha a protestánsok engedelmesen ráállnak mindenre, élni és örülni hagyja őket a szent atya; ha pedig nem engednek, háborúval fogja szétdúlni birtokaikat. De mert minden terve a szövetség erősségétől függ, vigyázni fog, hogy ebbeli munkáját, melyen annyit erőlködik, siker koronázza. És ha e tekintetben nyerni fog, mi mégis tudjuk és maga is érezni fogja egykor: semmi tanács, semmi csalárdság, semmi törekvés, semmi hatalom meg nem állhat az Úr ellen, kiért mi jó lelkiismerettel harcolunk. Mert látják az Úrnak szemei mind az igazságtalanokat, hogy emlékezetüket is eltörölje a földről, a kegyeseket és őt félőket pedig körülveszi angyalainak táborával, hogy kiragadja őket minden bajból. Mert
55
a vallásfelforgatásnak és az egyházi javak elrablásának vádja, melyet az a protestánsokra tol, alaptalanságával önmagát könnyen megcáfolja.
Őfelségeik és Németország többi fejedelmei rávehetnék a protestánsokat, hogy a zsinatra elmenjenek, nem feledve ki semmi okot és a tisztes oltalmat, ami őket a megjelenésre bírhatná: nem volna sem célellenes, sem nehéz, mint följebb mondottuk, valami segítséget is nyerni tőlük a török ellen.
Hogy annál világosabb színben tűnjék fel a szentszék atyai szelídsége, itt meghagyja a császárnak és fejedelmeknek, mi lesz kötelességük. Nyilván, hogy fegyverrel beszéljék rá megjelenésre a protestánsokat, hogy vissza ne merészeljék utasítani az atyáktól részükre kiszabott törvényt, hogy aztán annál készebben legyenek a gyalázatosság megbosszulására, ha mindjárt nem engedelmeskednek. Mégis jó, hogy nem akar kifeledni semmi okot, vagy az oltalmat, mellyel kötelességükre bírhatók. De nem valami nagyon örülhetnek ezen a protestánsok. Mert a tisztességesnek elsősorban az apostoli szék fenségével szemben kell annak lennie, ilyen meg viszont az ő tisztességéből kell, hogy legyen. Husz János és Prágai Jeromos ügyében ki lett mondva, hogy nem kell megtartani az azoknak adott esküt, kiket ő eretnekeknek nyilvánított. Lehettek kötött szerződések, felhozhatták az adott esküt, ajánltak bár kezességet a jó emberek, végre túszokat adhattak, mindezekben semmi biztos oltalom : mert vannak az emberek megkötözésére köteleik, az apostoli szék minden törvénynek fölötte van.
Ha azonban őfelsége a vallási béke megrontása nélkül a török ellen semmit sem tudna kivinni, mégis azt kell néznünk, mi nagyobb kár, és mi szolgál Istennek nagyobb megbántására, vajon maga az Isten igaz tiszteletének és vallásának elrontása-e, ami megtörténnék, ha Németország a rosszban jutna megegyezésre, vagy ha éppen Németország segedelméről kellene lemondani a török ellen. Mert nem könnyű választani, (hogy keresztyénekhez illően beszéljek), kik nagyobb ellenségei Krisztusnak, a protestánsok, vagy törökök, mert ezek rabul ejtik és megölik a testet, azok rabbá teszik és kárhozatra viszik a lelkeket; ezek nem kényszerítenek a vallás megváltoztatására, azok a jóság színe alatt meg-
56
rontják és lerombolják a vallást. Tehát mindezeket megfontolva, helyesebben határozhat őfelsége, mit és hogyan kelljen cselekedni.
És itt csodálatosan kiviláglik a pápának a császár, király és birodalmi fejedelmek iránt való kegyes indulatja s azok üdvéért való igazán atyai aggodalma. Mivel fél a szent atya, hogy ha a tisztább tudományt befogadják és az egyház reformálása felől gondolkoznak, a római zsarnokuralom megbántásával terhelik meg lelkiismeretüket, ily nagy bűntől előre megmenti őket. Mert nemcsak megparancsolja, hogy mindennél előbbrevalónak tekintsék ez egyet, a protestánsok megfékezését, de végre elhitetni igyekszik, hogy sokkal jobb, ha a németek inkább meghódolnak a töröknek, sőt polgári és belviszályoktól megtörve is annak mészárszékén áldozzák fel magukat, mintsem hogy őszentsége ellenére a protestánsokkal istenes és a hazára nézve üdvös megegyezésre lépjenek. Először is a protestánsoknak a római szék iránt engedelmességre szorítását később tartott zsinaton tárgyalni, mi lenne egyéb, mint azok alkalmatlankodását elhárítva, kik a papság szörnyű bujálkodásai ellen suttognak, a gonosz cselekedet lehetőségét jövőre még nagyobbá tenni? és elpusztítva mindazokat, kik a szent széket háborgatják, kizárni minden javítást, vagy reformálást? Megtiltani pedig, hogy valami egyességet elfogadjanak, olyat, ami nem az ő lelkének gondolatával egyező, mi lenne egyéb, mint engesztelhetetlen viszályt okozni, míg ő maga, minden kegyességnek gyűlölője, békességet nem ajánl oly föltétel mellett, hogy az evangélium világát kioltva, Krisztust teljesen kitörlik az emberek szívéből. De úgy látszik, méltatlanul bánok ővele, hiszen egészen más cél lebeg előtte. Mert parancsolja, hogy meg kell vizsgálni, melyik ártalmasabb, és melyik szolgál Istennek nagyobb bántására: Németország török elleni segítségétől megfosztani a keresztyéneket, vagy éppen Istennek tiszteletét és vallását lerombolni. Hát annyira istentelenek a protestánsok, hogy velük semmiféle békéről sem lehet szó, hacsak nem Isten tiszteletének felforgatása, vallásának eltörlése árán nem? Nem hihető, hogy azok, kik valamennyi tanaikat nyilvánosságra hozták, és semmit jobban nem óhajtanak, mint hogy minden kegyes férfiú
57
megvizsgálja, és akik azokért minden jóravaló ember előtt készek számot adni, és nem kerülik az egyházi bíróságot, ezen cselekedeteikkel arra törekednének, hogy a vallást és Isten igaz tiszteletét lerombolják. De minek harcoljunk föltevésekkel? mintha való tényt, melynél semmi sincs meggyőzőbb, messze kellene keresnünk. Persze romlatlan és tiszta Istennek tisztelete a pápa fennhatósága alatt, hol annyi isten van, ahány szentet ő felavat, hol Isten helyett teremtményeihez fohászkodnak, hol Krisztus közbenjárásáról, mely nélkül nem lehet Istennek igaz tisztelete, mély hallgatás, hol mindent, mi kiválóan Krisztus tulajdonsága, tudom is én, miféle szentekre ruháznak, hol a holtak hulláit nyíltan imádják, hol szobrokhoz és képekhez könyörögnek, végre hol nem, vagy csak fonák módon tisztelik Istent, már amint neki kijár? Hát hogyan? Vajon szabályszerű istenitiszteleti szokás meg nem értett szavakkal több órán át a templomokban harsogni, tömjént áldozni, sok gyertyát gyújtani, az ostobák szemeit hizlalni sok színészies ceremóniával, ezalatt a léleknek semmi figyelmét nem mutatni, semmi egyebet nem tenni, mint a külső pompától elkábulni? Valóban más Istent kellene keresni, mint azt, aki annyiszor kinyilvánítja, hogy ama hajlongásokat ő éppen nem kedveli, a szívet keresi, hogy nincs egyéb haszna a szertartásoknak, mint hogy nekünk értelmünk mértéke szerint a kegyesség gyakorlására szolgáljanak; ő a könyörgésben nem fogadja szívesen az olyan nyelvet, melyet az elme követni nem tud. De én tovább ezt nem folytatom, mivel kegyes férfiak számos írásukban kimutatták, hogy az egész pápaság durvább bálványimádással van összekötve, minthogy bármi mentséggel takarható volna tovább ily sok iszonyatosság. A protestánsok ellenben eléggé bebizonyították a világ előtt, hogy őket semmi más szándék nem vezette, hogy oly veszélyes és nehéz ügy mellé álljanak, hacsak az nem, hogy Isten tiszteletét védelmezzék és romlatlan állapotába visszahelyezzék, mert nem tűrhették, hogy azt ily gyalázatosságok sértsék meg. De ez az ember testtel és lélekkel teljesen elmerült a bűnnek és gonoszságnak ama régi mélységeiben, arról a sötétségről is álmodoz, mellyel a világot megvakítatta, tehát reméli, hogy bármit állít, mind a fejedel-
58
mek, mind mások tüstént el fogják hinni. Mit szóljak a vallásról? Mert ha az igaz vallás az Istenben való bizodalomban, istenfélelemben áll és az ő igaz ismeretéből származik, miféle bizonyítékokkal mutatja ki a pápa, hogy ő annak hű őre? és ki az, aki amaz égi bölcseséget, mely az isteni kijelentésben foglaltatik, vagy eltörölte, vagy a keresztyén néptől elvette? Ki vonta el az embereket az egy Isten iránt való tiszteletadástól és az isteni törvény megtartásától a saját zsarnokuralma szolgálatára? Ki rontotta meg a hit minden tisztaságát, szertelen bizakodásra és hiábavaló reménységre irányítván az emberek elméjét? Nem nehéz a felelet, mivel nyilvánvaló, hogy a protestánsok semmivel sem törődnek jobban, mint hogy minden keresztyén Isten tanítványának vallja magát és az ő iskolájában naponként előbbremenni igyekezzék; mint hogy az egy Krisztust hallgassák tanítójuk és törvényadójuk gyanánt, egyedül övé legyen a teljes tanítói és parancsolói hatalom; aki csak az ő szolgálatában foglalatoskodik, tanítói tekintélye alá tartozzék; mint hogy minden halandó sem maga, sem senki más segítségében nem bízva minden bizalmát egyedül Krisztusba helyezze, abban megálljon, ne engedje, hogy bármi erőszak attól eltérítse. Mindezeket pedig akkora hévvel, akkora elszántsággal, akkora dühösséggel ostromolja a pápa, hogy eléggé kitűnik, mint mondani szokás, miszerint ő az oltárért és tűzhelyért harcol. Valóban így van, mert tudatában van annak, hogy más uralmat nem gyakorolhat, mint amit szörnyű szentségsértéssel Krisztustól elrabolva magának tulajdonított; annyi tisztessége, méltósága, hatalma elvesztését láthatja meg, amennyit magának Krisztusnak tulajdonítanak az emberek. Tehát hogy valami részt az Antikrisztus romlottságából le ne tisztítsanak a német fejedelmek, inkább adják oda hazájukat is a török kegyetlenség rettenetes pusztításának, és maguk is menjenek önkéntes meghódolásra. És hogy teljes legyen arcátlansága, merészkedik a piszkos száj először kétségesnek mondani, kik a nagyobb ellenségei Krisztusnak, protestánsok-e vagy törökök, aztán meg is határozni, hogy amazok a keresztyénség főbb és veszélyesebb ellenségei. Mit csinálsz ezzel a szörnyeteggel? Talán iparkodol érvekkel úgy leverni, hogy szégyenletes zavará-
59
ban teljesen elnémuljon? De mire mégy a javíthatatlanul szemtelen vadállattal? Vajon inkább azt választod, hogy cselekszel, amint érdemli, nyilvánosan kimutatva piszkosságát, hogy legyen mindenki előtt gyűlölet és megvetés tárgya? Mily könnyű volna ez, ha mindenkinek füle hallásra készen volna. Mert ha a szónoklat megfelelő hatalmával és erejével kifejtenénk, mily szánandó rabságban tartotta és tartja meg most is a foglyul ejtett lelkeket a római pápa, a tőrök és hálók hányféle nemével viszi azokat kárhozatba, milyen gyalázatosságokkal szentségtelenítette meg vallásunk tisztaságát, mily gonosz hazugságokkal homályosította el Isten igazságát, és amikor az manapság ébredez, mily istentelen dühösséggel üldözi, mily bűnös vakmerőséggel dobta rút és aljas vásárba Istennek szent sákramentumait, kérdés, hogy az egész világ, mint a tökéletes Antikrisztust és az ördögnek helytartóját, minden szörnyülködések közt nem átkozná-e el az ő hitetlen birodalmával egyetemben. Hát ha híven lerajzolnánk azoknak a pápáknak életét, kik egyfolytában négyszáz évig űzték zsarnokuralmukat? Hát ha előszámlálnánk ama mondani és hallani is rettenetes, mindennemű gonosz cselekedeteket? Hát ha csak a római udvarnak mai képét mutatjuk is fel? Lesz-e akkora türelem vagy csendes butaság, mely a legnagyobb méltatlankodással ki ne fakadjon? De mivel sokan vannak, kik nem hallanak és nem látnak, nem is fogadják be mindenütt a nyílt igazságot, elégedjünk meg lelkiismeretünk nyugalmával és minden jóravaló ember bizonyságtételével, mígnem az Ur tekintetének fényével mind ama homályt és ködöt eloszlatja. Ámbár nem titok azok előtt sem, kik szemfényvesztésével megigézve, vagy sötétségbe burkolva tapogatódznak, hogy a római udvar úgy meg van rakva mindennemű bűnökkel, hogy inkább lehet tartani az istentelenség, a csupamerő lukianizmus és epikureizmus, mint a keresztyéni kegyesség iskolájának.
A főtisztelendő követ úr azon véleményben van, hogy a zsinat mindenek előtt összehívó és ez évben megtartva legyen.
Mikor a pápa magának tulajdonítja a zsinathirdetés jogát, minek a császárnál sürgetni ok nélkül a kihirdetést? Tegye maga, amit saját tiszte gyanánt emleget,
60
sem Károly, sem Ferdinánd császár nem fogja ellenezni. Minek késik hát, mikor e kettő jóváhagyja és segítségét is nyújtja, megtenni, amit annyira szükségesnek tart? Sőt minek ezektől kérni mintegy gúnyból, amiről tagadja, hogy azok hatalmában volna? Bizonyára, hogy jobban-jobban kitűnjék, amit már annyiszor mondottunk, hogy pusztán a zsinatnak emlegetésével hinti a port a szemekbe, mivel más szín alatt nem akadályozhatja meg, hogy a német nemzet, vallása ügyében tartandó gyűléssel gondoskodjék a saját lelki javáról.
És Németország gyűléseiben szó se legyen a vallásról, hogy a katholikusok szövetsége növekedjék és megerősödjék; hogy e szövetség növekedtével a protestánsok minden módon az egyetértésre legyenek csalogatva. Ezalatt pedig legyen békekötés a franciák királyával és segítséget kell gyűjteni mindenünnen a török ellen. Végre arról sem kell megfeledkezni: hogy mielőtt Speyerban a barátságos tárgyalások be nem végződnek, és a birodalmi segély megállapítva nincs, el fog telni az idő ez évben a török ellen való támadásra, s a következő évben a segélynyújtás ügyét jobban lehet tárgyalni közelhatározással, az ellenség ellen. Mindezekben pedig az előbb említett főtisztelendő követünk ajánlja magát ő legkegyelmesebb fölségeinek kiváló bölcsességébe, kiknek mindenekben szerencsét kíván.
Menjenek hát Isten hírével babonás emberek panaszai az egyház veszedelméről.; haszontalan tanácskozások és felesleges törekvések, amelyek arra vonatkoznak, hogy a bálványimádás és babonák eltöröltessenek, az ellentétek kibékíttessenek, a papirend megreformáltassék, s az egyház igaz egységébe visszaállíttassák, ez az útja, ez a feltétele annak, hogy minden jó végre jusson. Bárminő szükség szorongassa őket, a vallás gondjával a fejedelmek mit se törődjenek. Bízzák ezt a kötelességet a vallásnak egyáltalán és minden vallásos embereknek is halálos ellenségére, míg majd ez a soha meg nem tartandó zsinaton az egyházi bűnök megszüntetését magára vállalja. Hát miért? Vajon hogy e gondtól megszabadulva minél gyorsabban fölkészülhessenek a török elleni háborúba? Mert úgy látszik, erre sürget az idő és körülmények. Ne siessenek, úgymond a szent atya, hiszen az év letelne, mielőtt sereget állít-
61
hatnának fegyverbe. Inkább arra törekedjenek, azon fáradozzanak, minden gondulatukat és munkájukat arra fordítsák, hogy szövetségüket megnagyobbítsák és minden módon megerősítsék. Elvégre mi célból? Hogy az egyházak az Antikrisztusok kényének kitéve, hazájukat a töröknek elárulva, ők maguk lelküket és testüket feláldozva, saját bensőjüket pusztítsák el. Majd ez a haszon hamarosan meglesz. Hogy ama legkegyetlenebb zsarnok bíborosainak bűnös csapatával, fegyvertársainak egész csürhéjével sokkal féktelenebbül fog uralkodni, ama kitölthetetlen kincssóvárgást és ragadozási hajlamot, ama határtalan bujaságot, ama dühösködést, minden kegyes és derék emberekkel, sok ártatlan nemzettel szemben, melyek most valamiképpen lezárva teljes erővel kitörni nem tudnak, mintegy a korlátokat ledöntve törvény és mérték nélkül fogja kiárasztani. Hogy a római udvar bűnhődés nélkül űzött gonoszságaiban, hazugságaiban, csalárdságaiban, képmutatásaiban és régi gazságának hasonló mesterségeiben örökre megátalkodva szabadabban fog féktelenkedni. Amaz új támasztékokkal megerősített iszonyú uralom Krisztus és szent evangéliuma megtiprásával, istentelen és veszedelmes tanításaiban foglalt világcsalásával, a nyomorult lelkek romlásba taszításával még kegyetlenebből fog dühöngeni. Végre, hogy a római had fejével együtt, mint a jónak és helyesnek ellenségei s minden becsületességnek veszedelmes dögvészei, minden szeméremérzetet megölve, kedvük szerint majd bátrabban garázdálkodhatnak. Miért is nem vállalkoznának a német nép fejedelmei, hogy oly kitűnő jutalom fejében szolgálataikat a római harcrendezőnek eladják? Semmit e helyen gyűlöletből nem nagyítok. Mert ha bárki megvizsgálja, amit ez most tesz, és amit én mondottam, akkor meg fog győződni róla, hogy ez akkor talán többet is el fog követni. Nem kételkedem afelől, hogy a mi Németországunkban még sokan vannak minden rendűek közül olyanok, kik egyébként nem értenek együtt a protestánsokkal. Kik midőn látják, hogy e bajok fenyegetnek, a közboldogság és béke érdekében jobb tanácsot óhajtanak és hűséges buzgósággal fognak is ajánlani, midőn alkalom nyílik. De vannak, ó fájdalom, némely hűtelen és gonosz hazaárulók is, kiket vagy becstelen díjjal megvásároltak, vagy mivel
62
oly istentelen természetűek, hogy jutalom nélkül bár, a rossz cselekedet örömöt okoz nekik, a belháború magvait szerte elszórják, különféle fullánkokkal itt is, ott is elkeserítik a lelkeket, ahol valami készület van, odadugott fáklyáikkal tüzet gyújtanak, ahol valami eleven parazsat látnak, élesztik, s fondorlataik legyezőjével lángot szítanak. Úgy látszik, nem akarnak nyugodni, míg azt nem látják, hogy egész Németország egy tűzben ég; és mivel ilyen fajta gonosztettekkel akarnak híressé lenni, nem irigylem tőlük tisztességüket. Ámbár valamennyit felsorolni sem nem akarom, sem nem tudom, de Heldiusban és Fuscusban a gazság valamennyi nemére mily alkalmas, kitűnő párt szemlélhetünk? Közülök az előbbi már több éven keresztül Németországot különféle pártoskodásaival rontva elérte, hogy Isten és emberek meggyűlölték, nemkülönben, mint valami szerencsétlenséget okozó és baljóslatú szörnyet, minden valamire való ember kikerüli, s mégis minduntalan új alkalmat talál a kártételre. A másik valami homályos fertőből még nem is oly régen emelkedve ki, honnan nevét is vette, hogy a késedelmet gyors serénységgel helyrehozza, futkosással, kapkodással, szorgoskodással, azt, ami csendes és nyugodt, nem átallja felzavarni. És hogy annál erősebben okádhassa mérgét, véresszájú beszédeivel öldöklésre és gyilkolásra ösztönzi a legkegyelmesebb császárt és a többi fejedelmeket. A nagyon szent atya manapság ilyen előőrsöket tart, hogy érdekeinek támaszául szolgáljanak. Hogy pedig senki ne kételkedjék, hogy ők az apostoli szék igazi, szinte házi csapatjából valók, életük minden mozzanatával tanúságot tesznek, hogy nem méltatlanok a római szent nevezetre. Nem utasítják vissza ama kiváltságokat, melyek különben csak az udvarhoz tartozóknak vannak megengedve. Mert hogy maga Furvus egy még férfihoz nem való leánykán baromi és teljesen szörnyeteghez illő mértékletlen bujálkodással oly nagy erőszakot tett, hogy [az] nemsokára azután meghalt, s mikor szegény anyja a méltatlan gyalázat és gyász miatt kereskedett, törvények és bíróságok kötelékeit széttépve büntetlenül került ki, hogy ez a rómaiak ama különös kiváltságaihoz tartozik, ki tagadhatná el? Ezt akartam körülbelül elmondani, hogy akik a haza javát óhajtják, a közjót kedvelik,
63
az általános békére törekednek, nemcsak azoktól a nagy mesterektől, kiket a római műhelyből ide küldenek, hanem minden gaztettek ama központi építőmestereitől is óvakodni el ne feledjenek. Egyébként mivel annyi nehézség közepett a kegyesek alig tudják, hova forduljanak, hacsak az emberekre nem számítva egyenesen Istenre nem tekintenek, azt kell cselekednünk, hogy várjuk Krisztusunk eljövetelét, ki fényességével Istennek ez ellenségét meg fogja semmisíteni és szájának lehelletével el fogja törölni.
Kelt Judeai Bethuliában 1541-ik évben, március hónapban.
A fordító utószava.
Kálvin, mint a 3-ik lapon közölt eredeti címből látható, jelen művét Eusebius Pamphilius álnév alatt bocsátotta közre strassburgi tartózkodása idejében. A munka megírására a következő körülmények szolgáltattak okot (l. Joannes Sleidanus: De statu religionis et rei publicae Carolo Quinto Caesare commentariis libr. XIII.). Farnese bíbornok (Farnesius) V. Károly császárral Belgiumba utazott. A császárnak nemigen tetszett, hogy a pápa nem valami meglettebb, tapasztaltabb férfit küldött megbízottjául hozzá. Mikor a vallás ügyéről és a török elleni háborúról történt a döntés, és Granvella Antal császári biztos szót emelt, Farnese a császár és Ferdinánd király jelenlétében előadta, hogy a pápa nagyon óhajtja a békét, Németország megegyezését, s azt, hogy a török ellen háború indíttassák, egyszóval mindazt, ami a néhány hónappal később nyomtatásban is megjelent felettébb atyai tanácsában olvasható. Kálvin válasza 1541-ben jelent meg. Valószínűleg pszeudonim volta következtében, de talán azért is, mert műve nem Genfben látott napvilágot, rövidebb értekezéseinek genfi gyűjteményeiből kimaradt, míg a Corpus Reformatorum kiadóinak egy sajátságos véletlen folytán sikerült azt ismét felfedezniük. Amint a Corpus Reformatorum
64
XXXIII. vol. LII.-LV. pag. előadják, feltűnt nekik, hogy a jénai egyetemi könyvtár katalógusában az a mű, mely magyar Kálvin-fordításunkban III. Pál pápa atyai intelme V. Károlyhoz stb. címmel jelent meg, s amely kétségtelenül 1545-ből származik, ott 1540-ik évben megjelent gyanánt van felsorolva. Megszerezve a szóban forgó példányt, látták, hogy az az előbbi munkától teljesen megtérő, ellenben a legjobb összhangban van Sleidanus azon adatával, amely szerint: "Farnesiusnak ezt a tanácsát, mikor néhány hónap múlva megjelent, Kálvin János kinyomatva rövid kommentárral látta el, hogy senki másként ne fogadja, mint ahogyan kell. A munka minden sora kálvini szellemet lehel, előadásának heve, eleganciája méltó társává teszi egyéb hasonnemű polemikus értekezéseinek. Viszont az atyai tanácsnak egyéb kommentárja nem ismeretes. Még csupán arra a kérdésre kell megfelelnünk, hogy miért írta Kálvin a munkát álnév alatt? A legvalószínűbb válasz az, hogy mint Strassburg vendége, nem akart a városnak kellemetlenséget okozni, s azt esetleg valami politikai bosszúállásnak is kitenni.
Fordító.