Elöljáróban néhány szót iktatnék ide e különös műfajú írás kapcsán. A dőlt betűs részek magának a párizsi Sorbonne egyetem teológiai karának az igazhitűség őrzése végett megalkotott cikkelyei. A hozzájuk fűzött "bizonyítások" pedig Kálvin csúfolódó szofista elmeszüleményei, melyekkel utánozza, eltúlozza és ezáltal ellehetetleníti azt a skolasztikus szófacsarást, amellyel a korabeli iskolás római teológusok gondolták megvédeni rendszerüket.

Mivel azonban a gúny kétélű fegyver, és csak azokra hat, akik valamelyest ismerik a skolasztikusok eszejárását - a reformátor gondolt arra is, hogy a nem oly nagy tudósok számára a puszta tagadáson túllépve pozitív módon, bibliai alapon is kifejtse a szóban forgó kérdéseket. Ezek találhatók a "Cáfolat" kezdetű részekben. [NF]

KÁLVIN JÁNOS

A PÁRIZSI SZENT HITTUDOMÁNYI KAR
HITCIKKEI,

MELYEKET HITÜNK MANAPSÁG VITATOTT
TÁRGYAIRÓL HATÁROZOTT,

CÁFOLATTAL

1544.

FORDÍTOTTA
PONGRÁCZ JÓZSEF

PÁPA
NYOMATOTT A FŐISK. NYOMDA BETŰIVEL
1908.

A PÁRIZSI HITTUDÓSOK DÉKÁNJA ÉS KARA MINDEN KRISZTUSBAN HÍVŐNEK ÜDVÖT KÍVÁN.

Mivel azt látjuk, hogy manapság a prédikátorok, a dogmákat vitatván, veszekednek, a hívők nagy tömege pedig abban az állapotban van, amelyről Pál az efézusiakhoz írt levelében szól: mint gyermekek haboznak és a tudománynak akármi szele által ide s tova hajtatnak, s mivel nekünk az a kötelességünk, hogy amennyiben tőlünk függ, az eltérő vélemények hullámait lecsendesitsük: Őfelsége, a legkeresztyénibb Király legszentebb szándékától is nagymértékben buzdítva, helyesnek tartottuk röviden a következő sorrendben följegyezni mindazt, amit a korunkban általánosan vitatott hittételek felől a keresztyén doktoroknak és prédikátoroknak tanítaniok, a Krisztus többi hiveinek pedig, az egyetemes egyházzal együtt hinniök kell.

Mivel ez hivatalos meghatározás, megjegyzendő, hogy bizonyítás nincs csatolva, mert ez kisebbítené a párizsi iskola ősrégi kiváltságait. De némely szerfölött gondos ember kedvéért, akik ma semmit sem hisznek el, hacsak az nincsen alaposan megindokolva, én, habár ez teljesen fölösleges, fogok valamit itt szólani rövidesen a föntebbírt és az alább írandó végzések megerősítése, vagy pótlása végett. Először, magának a helynek igen nagy tekintéllyel kell bírnia az egyházban. És a mi tanítóink, ámbár hiányoznak a Szentírásból vett bizonyítékaik, ezt a hiányt mégis kipótolják egy másik tekintéllyel, amellyel még rendelkeznek: ti. az Egyházéval, amely egyenrangú a Szentíráséval, sőt a doktorok szerint bizonyosság tekintetében még felül is múlja azt. Hogy pedig a mi tanítóink egybegyülekezve csakugyan az Egyházat alkotják, az abból is bebizonyítható, hogy így összegyülekezve, Noé bárkájához hasonlók. Mert van ott mindenféle állatok sokasága. Azután, amint

4

Pythagoras iskolájában egy ember tekintélye oly annyira nagy volt, hogy a bizonyításhoz elég volt az ő "ipse dixit"-je, mennyivel inkább elégségesnek kell lennie, amit a mi tanítóink együtt és egyhangúlag mondottak? Különösen, midőn még a határozat meghozatala előtt egy csendes misét is énekeltek a Szentlélekről. És mivel némelyek, früstökük után, megvilágosodottak voltak, némelyek pedig az éhes gyomorban uralkodó epe miatt voltak nagyon buzgólkodók.

Cáfolat.

Amidőn az apostol tiltja, hogy a gyermekekhez legyünk hasonlók (Ef. 4,14) akik haboznak és a tudománynak akármi szele által ide s tova hajtatnak, megmondja az eszközt is, ami által ezt elkerülhetjük: ti. forrjunk egybe mindnyájan a hit egységében, amelyet ő úgy határozott meg, mint Isten Fiának a megismerését. Továbbá egy más helyen azt is kijelenti, hogy az az Isten igéje által vagyon (Róm. 10,17). Amely oknál fogva egy másik helyen (Ef. 2,20) meg azt is tanítja, hogy a hívőknek a próféták és apostolok fundamentumán kell felépíttetniök. Es a kolossébelieket buzdítja, hogy maradjanak meg a hitben, melyben erősen megfundáltattak, és el ne távozzanak az evangélium reménységétől, amelyet hallottak (Kol. 1,23). Ezért méltán dicséri Lukács (Csel. 17,11) a Thessalonikabelieket, akik noha nagy serénységgel befogadák Pál tanítását; mégis azt az Írásból megvizsgálni kívánták. És sehogy másként nem állhat meg, amit Pál egy másik helyen (I. Kor. 2,5) mond, hogy ti. a mi hitünk nem emberi bölcsességben, hanem Isten erejében áll, csak úgy, ha mi egyedül Istentől függünk. Amint megíratott ez is: engem hallgassatok, hogy éljen a ti lelketek (Ézs. 55,3) És ez az, amit parancsolt az Úr Jeremiás által: a próféta, akinek az én igémet kijelentettem, beszélje az én igémet igazán (Jer. 23,28). Ugyancsak Péter által: aki szól, szólja mint Istennek igéjét (I. Pét. 4,11). Ennélfogva, ha valami dolog vitássá lesz, illő, hogy azt ne az emberek vélemenye szerint döntsük vagy határozzuk el, hanem egyedül Isten tekintélye alapján. Pál is ezt jelzi, amidőn a Sátán ellen nem fegyverez fel más karddal, csak az Isten

5

igéjével (Ef. 6,17). Ezt mutatta nekünk a saját példájával Krisztus is: mikor a Sátán reátámadott, és semmi mással nem védekezett, csak az Írás bizonyságaival (Mát. 4,4skk). Máskülönben nem volna igaz az a dicséret, amelyben Pál (az igét) részesíti, midőn hasznosnak vallja nemcsak a tanításra, az intésre, hanem a fenyítékre is (II. Tim. 3,16). Most tehát, amidőn egymással ellentétes vélemények zűrzavara van a világban, nekünk ezt az egyedüli orvosságot kell használnunk. Azt mondom, az Íráshoz, vagy, amint Ézsaiás mondja (8,20), a törvényhez és a bizonyságtételhez kell menekülnünk, mint szent horgonyhoz, hogy mint az apostol parancsolja, mindnyájan egyenlő akarattal legyünk, de a Jézus Krisztus szerint (Róm. 15:). Igen jól mondja ugyanis Ágoston: ahol homályos dolog képezi vita tárgyát, amelyről a Szentírásnak nincs biztos és világos bizonysága, az emberi elbizakodásnak korlátoznia kell magát, mivel semmit sem nyer, ha akármelyik részhez hajlik is (Libr. 2. De Peccat. Meritis et Remissione in fine). Kövessük tehát a manapság vitatott kérdésekben azt a szabályt, amelyet Theodoretus (Libr. 1. Histor. Eccl. Cap. 7.) bizonysága szerint Constantinus adott a niceai zsinat püspökeinek: keressük azok megoldását az Isten tiszta kijelentéseiből, mert amint szent Hilarius mondja (az ariánusok elleni zsinatokről írt könyve kezdetén), nagy rendetlenség az, mikor a keresztyén tant emberi vélemény, vagy tekintély szerint állapítják meg.

I. HITCIKK.

A keresztségről.

Hinnünk kell bizonyos és erős hittel, hogy a keresztség minden ember, még a csecsemők üdvösségéhez is szükséges, és hogy azáltal a Szentlélek kegyelme adatik.

Bizonyítás: Mivel másként a nők által végzett keresztség, ami határozottan azon a hiten alapszik, hogy a keresztség szükséges az üdvösséghez, semmit sem érne, jóllehet a karthágói zsinat megtiltotta, hogy nők egyáltalán keresztelni merészeljenek. Sőt, ami

6

jelentékenyebb, a doktorok még mindig veszekednek, mint fogas kérdés felett, hogy vajon a halálhoz közel álló csecsemőt, ha nincs kéznél víz, inkább a kútba kell-e hajítani, mint Istennek ajánlva, várni a következendőket. Ez, mint emberölés, halálra volna érdemes, ha azt nem állítanák, hogy a keresztség elengedhetetlen az üdvösséghez. Vannak egyéb kérdések is, pl. ha nincs kéznél természetes víz, meg kell-e keresztelni a gyermeket vizelettel, vagy mesterséges, vagy desztillált vízzel, vagy kereszteletlenül kell hagyni, míg vizet szereznek? Vagy: vajon igazi keresztség-e - szükség esetében - az arcra való ráköpés? Mindezen kérdések nemcsak szükségtelenek, hanem ostobák is volnának, ha nem tartanók ezt az alapelvet.

Cáfolat

Hogy a keresztségben nekünk a bűnök bocsánata, valamint a Szentlélek kegyelme ajánltatik fel és adatik, azt minden kegyes vallja. Ezért elismerik azt is, hogy erre a csecsemőknek is szükségük van, de nem mintha szükséges volna az üdvösséghez, hanem ez csak Istentől rendelt pecsét, amely azoknál a fiúvá fogadás adományát pecsételi. Mert Pál azt tanítja, hogy a hívők gyermekei szentnek születnek (I. Kor. 714). És kétségkívül nem volna helyes dolog őket megkeresztelni, ha ebben az ígéretben: leszek tenéked lstened és a te magodnak Istene" (I. Móz. 177), ezek üdvössége is bent nem foglaltatnék. Mert Isten fiaivá nem a keresztség által lesznek. Hanem mivel az ígéret jótéteményénél fogva a fiúvá fogadás örökösei, azért bocsátja őket az egyház a keresztséghez. És amint régen az izraeliták gyermekei, ha meghaltak a nyolcadik nap előtt, nem szenvedtek kárt amiatt, hogy a körülmetélés szentségében nem részesültek, éppúgy ma is - csak a szülők részéről ne forogjon fenn semmi megátalkodottság, vagy hanyagság - az ígéret, mely által az egyház társaságába az anyaméhtől fogva befogadtatnak, maga elégséges a hívők gyermekeinek az üdvösségére. Mert sérelem esnék Krisztuson, ha azt hinnők, hogy az Ő eljövetele által Isten kegyelme megkisebbedett. Isten hajdan mindazokat gyermekeinek nevezte, akik Izráelből születnek

7

(Ezék. 184). Azt sem olvassuk, hogy János megkeresztelkedett volna, aki pedig a keresztséget másoknak kiszolgáltatta. Így tehát azt kell tartanunk, hogy amint a hívők atyjánál, Ábrahámnál, a hitből való igazság megelőzte a körülmetélkedést, úgy a jelenkorban, a hivők gyermekeinél a fiúvá fogadtatás adománya megelőzi a keresztséget, amint az ígéret szavai hangzanak: leszek a te magodnak Istene. A keresztség arra szolgál, hogy ezen adományt megerősítse és hitünket gyarapítsa.

II. HITCIKK.

A szabadakaratről.

Ugyanazon szilárd hittel kell tartani, hogy az emberben van szabadakarat, amellyel tud jót, vagy rosszat cselekedni, és amely által, ha halálos bűnben leledzett is, Isten segítségével fel tud a kegyelemhez emelkedni.

Bizonyítás: Mivel a mi tanítóink így határoztak, Arisztotelész és az összes bölcsészekkel megegyezőleg, akik az emberben a Szentlélek helyett az értelmet vallják uralkodónak. És ez legyőzhetetlen érvelésen alapszik, ti. másként nem volna érdem, amely nem egyéb, mint a szabadakarat eejével és Isten együttmunkáló kegyelmével végrehajtott munka. Meg aztán, ha az akarat nem az akarásnak volna gyakorlati eredménye, az ok és okozat törvénye nem állana meg. Ezenkívül nem lehetnénk Isten munkatársai a saját üdvünk véghezvitelében, hacsak az akarat mozgása és cselekvése a kegyelem segélyével egymásnak meg nem felelne. Mert amidőn a lutheránusok azt mondják, hogy az együttműködés is Isten adománya, mivel az akarat úgy alakíttatik, hogy megegyezzék Istennel s felhozzák védelmükre az Írást és Ágoston világos szavait, aki a De Dono Perseverantiae című könyve elején azt mondja, hogy Isten oly kegyelmet ád övéinek, hogy azok Őhozzá állhatatosan ragaszkodnak, valamint a De Correptione et Gratia című művében úgy vélekedik, hogy nekünk oly kegyelem adatik, amelynek segélyével nemcsak tehetünk, de akarhatunk is valamit, mégpedig eredménnyel; és ismét: a híveket folytonosan és elválaszthatatlanul

8

Isten kegyelme bírja cselekvésre: könnyű nekik megfelelni, hogy a kar határozata följebbvaló egyetlenegy doktor véleményénél, mert, mint a közmondás is mondja: több szem többet lát, mint egy szem. Hasonlólag, midőn azon alapvető igazság ellenében, amelyet felállítottam, hogy az érdem nem egyéb, mint a szabadakarat erejével véghezvitt munka, Ágoston egy másik mondását hozták fel, hogy a szentek összes érdeme tulajdonképpen a kegyelem: a megoldás az, hogy Ágoston nem tudta, hogy mit fognak a mi doktoraink ezen kérdésről határozni.

Cáfolat.

Mivel az Isten lelke kijelenti, hogy az ember szívének minden gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva (I. Móz. 6,5, 8,21; Zsolt. 14,3; Róm. 3,10); hogy nincsen csak egy igaz is, nincs akinek értelme volna, nincsen, ki keresné az Istent, hanem mindnyájan elhajlottak, egyetemben elromlottak, nincsen bennük az Istennek félelme, telvék csalárdsággal, haraggal és a hiábavalóság minden nemével, az Isten dicsőségétől elmaradtak, mivel azt állítja, hogy a testnek bölcsessége ellensége Istennek (Róm. 8,7) és még azt sem engedi meg nékünk, hogy valami jót gondoljunk (II. Kor. 3,5): mi Ágostonnal azt tartjuk, hogy az ember, rosszul élvén szabadakaratával, mind magát, mind szabadságát elveszítette (Libr. 3. Ad Bonifac). Ismét: az akarat legyőzetvén a bűn által, melybe esett, a természetnek nincs szabadsága (De Perfect. Iustorum.). Ismét: nincs szabadsága az olyan akaratnak, mely a kívánságoknak van alávetve, amelyek legyőzik és megkötözik (Homil. in Joann. 53.). Ismét Ambrosiusszal, hogy sem szívünk, sem gondolataink nincsenek hatalmunkban (De Fuga Saeculi). Hasonlóképpen, mivel Isten kinyilatkoztatja, hogy szívünk megújítása az Ő munkája, hogy Ő csinál a kőszívből hússzívet, hogy Ő írja törvényét a szívekbe és Ő vési azt a mii belső részeinkbe, Ő cselekszi, hogy parancsolatai szerint járjunk, Ő adja, mind hogy jót akarjunk, mind hogy azt véghezvigyük, szívünkbe Ő adja nevének félelmét, hogy attól soha el ne távozzunk, végül: amint Ő kezdette el, úgy Ő végzi is el bennünk

9

a jó dolgot, mind a Jézus Krisztusnak napjáig (Zsolt. 51,12; Ez. 36,26; Jer. 31,33 ; FiI. 2,13; Jer. 32,39 ; Ez. 11,19, ; Fil. l,6); Újra, Ágostonnal, megállapítjuk, hogy az Isten gyermekei az Ő lelke által képesek arra, hogy azt cselekszik, amit cselekedniök kell. (De Corrept. et Gratia c. 2.) Ismét: Őáltala vonatnak, hogy a nem akarókból akarók legyenek (Libr. 1. Ad Bonifac. 19.); ismét: az ember eleste után Isten kegyelmének köszönhető nemcsak az, hogy az ember közeledik Istenhez, hanem az is, hogy tőle többé el nem távozik. (De Dono Pers. c. 7.) Ismét: Nem tudjuk, hogy akaratunkban valami jót találhatnánk, amely a miénk volna. (Libr. 2. De Peccat. Meritis et Remiss. c. 18.) Ismét: Mivel az első bűn nagyságánál fogva elvesztettük a szabadakaratot, hogy higgyünk Istenben és éljünk kegyes életet: ennélfogva nem az akar (ti. akaratunk), nem az fut; nem mivel nekünk nem kellene akarnunk és futnunk, hanem mivel mindkettő Isten munkája. (Epist. 107. Ad Vital.) Ismét Cyprianusszal: semmivel se dicsekedjünk, mert semmi sem a miénk. (Ágoston gyakran idézi ezt.)

III. HITCIKK.

A bűnbánatról.

Nem kevésbé bizonyos, hogy felnőtteknek és akik eszüket használták, halálos bűn elkövetése után szükséges a bűnbánat, ami szívtöredelemben és a pap előtt hallhatólag végzendő szent gyónásban, valamint elégtételben áll.

Megjegyzendő, hogy a lutheránusok nem szólnak tanszerűleg a bűnbánatról, amikor azt mondják, hogy az nem egyéb, mint Istenhez fordulás, amely a bűn meggyűlöléséből és megutálásából és az igazság szeretetéből származik. Ismét: hogy az ember tagadja meg a saját akaratát, hogy Isten kormányozhassa azt. Ismét: az embernek meg kell aláznia magát, amikor érzi Isten haragját és a halál borzalmait. Mert a halálos bűnökért elégséges a szívtöredelem, abban az értelemben, hogy minden egyes bűn egy-egy újabb szívtöredelemmel engesztelendő ki. Ami pedig a gyónást illeti, megjegyzendő,

10

hogy annak lényege isteni törvényen, külső alakja pedig pozitív törvényen alapul; ebben nemcsak a lutheránusok tévednek, hanem azok a kánonjogtudósok is, akik azt tartják, hogy a gyónás tisztán pozitív törvényen alapul. Hogy a lényege isteni törvényen nyugszik, azt abbó lehet bebizonyítani, hogy Jakab azt mondja: "valljátok meg egymásnak bűneiteket". Ez a nyers lényeg, melyet ha kívülről alakba nem öntöttek volna, az következnék belőle, hogy a papok meg a világiaknak gyónjanak, mivel az "egymásnak" szó kölcsönösséget fejez ki, vagy, hogy a világiak nem gyónhatnának meg, mert nem hallhatják mások gyónásait, de a külső alakot hozzáadta Ince pápa, mégpedig olyképpen, hogy a gyónás mindig az illető saját papja előtt történjék. Ezt a hivatalos értelmezést minden iskola elfogadta. Hogy pedig Istennek eleget kell tenni, azt a következőképpen bizonyíthatjuk: mert különben nem beszélhetnénk fölösleges jócselekedetekről és hamis volna, amit az iskola mond a vétkek bocsánatáról és a büntetés el nem engedéséről. És akkor a lutheránusoknak igazuk volna, ti. hogy mi semmit sem cselekedhetünk, amit nem Istennek kellene tulajdonítanunk, továbbá, hogy Isten minket ingyen, a Krisztus elégtételéért igazít meg. Mi azonban ezeket sohasem ismerhetjük el, mert amint alább látni fogjuk, az elfogadásuk igen fontos következménnyel járna, amennyiben kimutatná, hogy nincs tisztítótűz.

Cáfolat.

Isten lelke mindenütt megkívánja a bűnbánatot, a törvényben, a prófétákban, az evangéliumban; s egyszersmind meg is határozza, hogy mit ért ezen szó alatt: megparancsolja, hogy újítsuk meg szívünket, metéljük körül magunkat az Úrnak, mosakodjunk meg, szűnjünk meg a rossznak szeretésétől, oldjuk meg a hiábavalóságnak körénk hurkolódott kötelét, hasogassuk meg szívünket és ne ruhánkat, vetkezzük le az ó-embert, tagadjuk meg saját vágyainkat és újuljunk meg az Isten képére; azonkívül felsorolja a bűnbánat gyümölcseit, a szeretet cselekedeteit, és a szent és kegyes élet foglalatosságait. (Ez. 18,31 ; Jer. 4,4; Ézs. 1,16, 58,6; Jóel 2,13; Róm. 6,6; Kol. 3,10.14; Ef. 4,22 stb.) A pap előtt vég-

11

zendő fülbegyónásról sehol semmi említés. Az elégtételről még annál is kevesebb. Sőt bizonyos, hogy III. Ince előtt a keresztyén hívőkre egyáltalán nem kényszerítették a gyónást, mert az Ő decretumát a lateráni zsinaton alkották. (Can. omnis utriusque sexus.) Tehát körülbelül 1200 esztendeig a keresztyén egyház előtt ismeretlen volt az a tanítás, hogy a bűnbánathoz a fülbegyónás is szükséges. És világosan beszél Chrysostomus: nem mondom, hogy bűneidet szolgatársadnak valld meg, hanem Istennek. (Homil. 2. in Psal. 50. Serm. De Poenit. et Confess. Homil. 5. Contra Anomoeos. Homil. 4. De Lazaro.) Ismét: nem szükség tanúk jelenlétében gyónni; a bűnök felsorolása gondolatban történjék; az ítélkezés tanú nélkül legyen; egyedül Isten lásson téged vallomást tenni. Ismét: Nem hívlak téged emberek színe elé; sebeidet a legjobb orvosnak, Istennek mutasd meg, hogy Ő gyógyítsa meg azokat. Én nem tagadom, hogy a fülbegyónás szokása nagyon régi, csak azt mondom, hogy amint Sozomenus is utal rá egyháztörténetében (Trip. Histor. Libr. 9.), régente szabad volt az, sőt ő azt is tanúsítja, hogy a konstantinápolyi zsinat el is törölte, mivel egy nőt rajta értek, hogy a gyónás ürügye alatt viszonya volt a diakonussal. Hogy pedig csak kevesen gyóntak, az kitűnik abból, hogy elbeszélése szerint minden püspökségben csak egy presbytert bíztak meg annak elvégzésével. Ebből könnyen következtethetni, hogy ezen szokás a nyilvános bűnbánat ünnepélyes szertartásából származott. Ámde a nyilvános bűnbánat nem Istent tartja szem előtt a lelkiismeret ítélőszékében, hanem az egyház ítéletét tekinti, hogy ti. a bűnös valami jel által kimutassa még az emberek előtt, hogy Istennel szemben minő lélekkel viseltetik. Ami az elégtételt illeti, az Írás ezt a nagy tisztességet állandóan Krisztusnak tulajdonítja; Ő a mi bűneink kiengesztelője, a mi békességünknek büntetése Őrajta vagyon, a bűnök bocsánata egyedül az Ő neve által nyerhető meg. (I. Ján. 2,2; Ézs. 53,6, Ap.Cs. 10,43; Róm. 4,6). Ami minket illet, az elégtétel ingyen való és cselekedetek nélkül történik, amint Pál kijelenti, az a mi boldogságunk, hogy nem tulajdoníttatnak minekünk a mi bűneink. Azokat az elégtételeket azonban, melyeket az egyház a bűnösöktől, mint bűnbánatuk bizonyíkát, kér, nem gáncsoljuk.

12

IV. HITCIKK.

A cselekedetek általi megigazulásról.

Továbbá, a bűnös nem egyedül hit által igazul meg, hanem jócselekedetek által is, sőt ezek oly szükségesek, hogy nélkülük egy felnőtt sem nyerhet örök életet.

Bizonyítás: először bölcseleti indokból. A megigazultság egy minőségi állapot, azért egy ember sem lehet megigazult önmaga nélkül, hanem cselekedeteinek milyensége által. Továbbá: a résznek ugyanazon viszonya van a részhez, mint az egésznek az egészhez. A megigazulás azonban nem egyéb, mint a törvénynek való tökéletes engedelmesség, tehát a részleges engedelmesség annyi, mint részleges megigazulás. Amikor pedig a lutheránusok a hit által való megigazulásról azt mondják, hogy mi megigazulunk tisztán azért, mert Isten elfogad bennünket megigazultaknak a Krisztusban, ahogy Pál tanítja az efézusiakat: ez teljesen ellene van minden bölcseleti okoskodásnak. Ismét: amidőn azt állítják, hogy az egésznek és a résznek egymáshoz való viszonyáról felállított szabály ebben a kérdésben nem érvényes, mert Isten másokat nem jutalmaz meg, csak kik teljesen betöltik az törvényét és átkozottaknak nyilvánítja azokat, akik annak csak egy részét is megsértették: én azt mondom, hogy az olyannal, aki az alapelvet tagadja, nem kell vitatkozni. Ismét: van még egy más érvünk is, mely nekünk ad igazat: az ellentétek törvénye: ti., ha mi a rossz cselekedetek által elkárhozunk, akkor a jó cselekedetek által megigazulunk. Amidőn erre a lutheránusok azt válaszolják, hogy egyetlen rossz cselekedet elégséges az elkárhozásra, az üdvösséghez pedig tökéletes megigazulás szükséges, azt felelem, hogy elég, ha mi, cselekedeteink által, csak részben igazulunk is meg, amint fentebb állítottam. Mert amidőn Pál azt mondja: a bűnnek zsoldja a halál, az Isten adománya pedig az örök élet, ezt nekünk a második felében ki kell egészítenünk ezzel: a cselekedetek által szerzett érdemek folytán. Egy másik bizonyítás, hogy a jutalom és érdem kölcsönös fogalmak: mivel Isten a jó cselekedetekért jutalmat ígér, ennélfogva a cselekedetek örök életet érdemelnek. Következésképpen

13

az embert megigazítják. Mikor pedig a lutheránusok ezt az érvet megmosolyogják, mivel szerintük Isten azért jutalmazza meg a cselekedeteket, mert azokat akkor fogadja el, mikor már előzetesen az embert ingyen megigazította, így tehát a jutalom az ingyen való elfogadástól függ, és alá van rendelve a hit által való megigazulásnak, mint oknak: azt felelem, hogy az én bizonyítási módom mindig használatos volt. És éppen azért, a hosszu megszokás folytán igaz: ha Isten a cselekedeteket megjutalmazza, akkor a cselekedetek igazítanak meg.

Cáfolat.

Pál ezt mondja: ha azok az örökösök, kik a törvényből vagynak, hiábavalóvá lett a hit és az ígéret eltöröltetett; azért a hitből vagyon az örökség, hogy kegyelemből való legyen és hogy erős legyen az ígéret az egész magnak (Róm. 4,4.16). Előzetesen pedig azt mondja: megjelent az Isten igazsága törvény nélkül, a Krisztusban való hit által mindenekhez és mindeneken, akik hisznek (Róm. 3,21). Ismét: az Isten dicsőségétől, mindenek elmaradtak, megigazulnak pedig ingyen az Ő kegyelméből (Róm. 3,22.23) Most kössük össze ezt azzal, amit utóbb ír: ha kegyelemből vagyon, akkor nem cselekedetekből, ha cselekedetekből, akkor nem kegyelemből (Róm. 11,6). Az indok, amint egy más helyen tanítja, az, hogy annak, aki munkálódik, a jutalom nem tulajdoníttatik ingyen, hanem adósságból (Róm. 44). Ugyanezt a gondolatot ismétli meg az efézusiakhoz írt levélben is: "kegyelemből tartattatok meg, nem pedig cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék" (Ef. 2,8). Hogy mit ért ő ezen szavak alatt, azt megmondja a rómabelieknek, mikor így szól: mint Dávid is boldognak mondja azt az embert, kinek Isten tulajdonítja az igazságot cselekedetek nélkül. Boldogok, úgymond, akiknek megbocsáttattak az ő hamisságaik (Róm. 4,6.7). Hasonlóképpen a korinthusiakhoz: az Isten a Krisztusban vala, megbékéltetvén magával e világot, nem tulajdonítván nékik az Ő bűneiket (II. Kor. 5,19), azt, aki bűnt nem tud vala, tevé, miérettünk bűnné, hogy mi legyünk Isten igazsága Őbenne (II. Kor. 5,21). Látjuk, hogy tanítja, hogy Isten megigazítja az embereket, meg-

14

bocsátván nekik bűneiket. Ezért nevezi Zakariás is ezt az idvesség esméretének (Luk. 1,77). Az, hogy mindezeket a helyeket közönségesen csak a szertartási törvényre értik, igen gyerekes eljárás, mert Pál mindenütt élesen szembeállítja az ember saját igazságát a hit által szerzett igazsággal, pl. rómabeliekhez írt levelében így szól: "az Ő tulajdon igazságukat igyekezvén állítani, az Isten igazságának nem adták magukat alája" (Róm. 10,3). És hozzáteszi az indokot is, mert a törvény azt mondja: aki azokat bétölti, él azok által (Róm. 10,5). A galatákhoz írt levélben is ezt a bizonyítást használja: "az igaz ember hitből él, a törvény pedig nincsen hitből, hanem: amely ember azokat bétölti, él azok által" (Gal. 3,11.12). A Krisztus pedig megváltott minket a törvénynek átkátől, mikor miérettünk átokká lett (Gal. 3,13), hogy az Ábrahámnak tett ígéret beteljesedjék bennünk hit által. A filippibeliekhez így ír: nincsen nékem igazságom, mely a törvényből volna, hanem mely a Krisztusban való hit által vagyon (Fil. 3,9). Azért Ágostonnal azt állítjuk, hogy az üdvösség ígérete nem érdemeinkért bizonyos, hanem mert Isten irgalmas (Aug. In Psalm. 88. Tract. 1). Hasonlóképpen, Bernáttal tartjuk, hogy az Úr kegyelmessége a mi összes érdemünk (Bern. Serm. 6 super Cantica.), vagy, hogy világosabban beszéljünk, Nagy Bazillal (Serm. De Humil.) azzal végezzük, hogy az az igazi és tökéletes Istenben való dicsekedés, amikor elismerjük, hogy a saját igazságunk semmi és egyedül csak a Krisztusban való hit által igazulunk meg, ahogy Pál is dicsekedik, megvetvén a saját igazságát, hogy így megszűnjék minden dölyfösség és fönnhéjázás, és semmi se maradjon az embernek, amivel dicsekedjék.

V. HITCIKK.

A kenyér Krisztus testévé való átlényegüléséről.

Minden keresztyén köteles hinni, hogy az úrvacsora megszentelésekor a kenyér és a bor Krisztus igazi testévé és vérévé változik át, a kenyérnek és bornak csak külseje maradván meg, azokban valósággal a Krisztus igazi teste, amely a Szűztől született és a kereszten kiszenvedett, foglaltatik.

15

Bizonyítás: Mert ez a nyílt határozata egy Hildebrandtól, másként VII. Gergelytől tartott egyetemes zsinatnak. Amikor pedig a lutheránusok kinevetik Gergely cselekedetét, felhozván egy bizonyos Breno nevű bíbornokot, aki neki kortársa volt, és aki azt mondja, hogy Gergely 3 napos böjtöt parancsolt és ünnepélyes körmenetet rendelt el, hogy valami jelt kapjon az égből ama dolog igazsága felől, és mégis, mikor semmi kijelenfésben nem részesült, azt, amiről maga is bizonytalan volt, hitcikké tette, - azt felelem, hogy az a bíbornok irigykedett a pápára és éppen azért rossz szándékból írt olyanokat. Ezenkívül Ambrosius is ezt tanítja a De Sacramentis című könyvében. Mert amidőn a lutheránusok ezt a könyvet nagyon is balgatagnak tartják, amely méltatlan Ambrosiushoz, és Erasmus is ezt bizonyítja sok oknál fogva: én azt felelem, hogy elég az, hogy Ambrosius nevét oly sokáig magán hordozta, továbbá, hogy a Magister Sententiarum is, akinek tanúságtételeit pedig közhitelűeknek kell tartani, azt hitelesnek bizonyítja. Amikor pedig a lutheránusok a saját javukra az Írást is felhozzák, nagyon könnyű a megoldás Mózes vesszejének a példájára, amelyet vesszőnek neveztek akkor is, mikor kígyóvá változott. Nehezebb az atyákból vett idézeteiket megcáfolni, ha csak meg nem gondoljuk, hogy az atyák még a zsinat határozata előtt írták véleményüket, most már azonban nem szabad úgy írni. De azért mégis értsétek meg, hogy azon esetben, ha megtörténnék, hogy a szentséget férgek, vagy molyok rágnák meg, vagy valami más módon rontatnék meg, annak, csodálatosképpen kenyér mivolta állíttatik vissza.

Cáfolat.

A szentség természete az, hogy látható jellel láthatatlan igazságot ábrázol számunkra. Márpedig, ha a jegy csalóka, mit gondoljunk magáról a jelzett dologról? A jelzett dolognak a jellel való ezen összefüggését hirdette Pál is ezen szavaiban: egy kenyér és egy test vagyunk sokan: mert mindnyájan egy kenyérből eszünk (I. Kor. 1017). Tehát, hogy az úrvacsorából is megtanuljuk, hogy a Krisztus teste a mi lelkünk eledele, azért szükséges odatenni a kenyeret, mint ama valóság

16

képmását, amint Pál is mondja: a kenyér, amelyet megszegünk, a Krisztus testével való közösségünk (I. Kor. 10,16). De hogyha ami ott megjelenik, az csak a kenyérnek puszta alakja és nem a lényege, akkor elveszett a szentségnek ereje és hatékonysága. Ily értelemben vannak az összes szentatyák. Irenaeus (Libr. 4. Advers. Valent.): a földi kenyér, mihelyt Istentől jelentést kap, többé már nem közönséges kenyér, hanem két dologból: földiből és mennyeiből álló úrvacsora. És a niceai zsinat egyik szabálya így hangzik: ne csüngjünk alázatosan az elénk tett kenyéren és poháron, hanem a hit által fellelkesített értelemmel ama szent asztalnál az Isten bárányára gondoljunk. Cyprianus (In Epist. Ad Magnum): Amikor az Úr saját testét kenyérnek mondja, amely sok mag egyesítéséből van összetéve, azt hirdeti, hogy a mi népünk is, amelynek bűneit hordozta, összetett. És amikor vérét bornak nevezi, amely szőlőfürtökből és szőlőszemekbŐl van kisajtolva, azt jelzi ismét, hogy a mi nyájunk egy egyesített sokaság egybekeveréséből van összeszerkesztve. Így Fulgentius is kenyér és kehely sákramentumot említ. (Fulg. Ad Monymum.) Végül, amint Ágoston mondja: ha a sákramentumoknak semmi hasonlatosságuk sem volna azokkal a dolgokkal, amiket ábrázolnak, bizonyára nem volnának sákramentumok. (Epist. 23. Ad Bonifac.) Ezért az atyák közül némelyek a kenyeret a Krisztus testében megszenteltnek nevezték. Hogy pedig milyen természetű az Úr testének kiszolgáltatása, azt megtanulhatjuk Ágostontól, aki következőleg szól (Epist. Ad Dard. 57.): Ne kételkedjünk, hogy az ember-Krisztus ott van most, ahonnét lészen eljövendő, ugyanabban a látható alakban és lényegben, amelyben láttatott oda felmenni; amely alaknak és lényegnek kétségkívül halhatatlanságot adott, de természetétől nem fosztotta meg. Mert óvakodnunk kell, nehogy az ember istenségét úgy állítsuk, hogy a test valódiságát megszüntessük. Az értelem itt ez: ne higgyük, hogy nekünk puszta jelkép ajánltatik fel, hanem, hogyha úgy akarjuk Krisztust befogadni, ahogy nekünk tényleg adatik, akkor fel kell emelnünk szívünket.

17

VI. HITCIKK.

A szent miseáldozatról.

A szent miseáldozatot Krisztus szerezte. Érvényes az élőkért és holtakért.

Bizonyítás: mivel Krisztus mondja: "Ezt cselekedjétek". "Cselekedni" pedig annyi, mint "áldozni," ez kitűnik Vergilius eme helyéből: amidőn én gabona helyett üszővel fogom azt cselekedni, ti magatok jöjjetek. Hogy mi ennek az értelme, lásd Macrobiust. Amidőn pedig a lutheránusok ezt a finom értelmi árnyalatot kigúnyolják, mert Krisztus az apostolokkal szír, vagy közönséges zsidó nyelven társalgott, és az evangyélisták görögül írtak, erre azt kell felelni, hogy a közkeletű latin fordítás hitelesebb. És ismeretes, hogy az Írás értelmét az Egyház értelmezése útján kell megkeresni. Arról pedig, hogy az áldozás érvényes úgy az élőkért, mint a holtakért, a tapasztalat győz meg bennünket. Mert néhány szent barátnak alvás közben sok égi jelenés jelent meg, s ezek tudtul adták nekik, hogy a misék hatására a tisztítótűzből már szabadultak ki emberi lelkek. Sőt, szent Gergely, amint a róla szóló legendában meg vagyon írva, Trajánus császár lelkét a pokolból szabadította ki.

Cáfolat.

Krisztus szereztetési igéje ez: vegyétek és egyétek; Mát. 26,26; Márk 14,22; I. Kor. 11,24, nem pedig: áldozzátok. Tehát az áldozás nem Krisztus rendeléséből vagyon, sőt azzal nyíltan ellenkezik. Azonkívül bizonyos a Szentírásból, hogy magát feláldozni Krisztusnak a sajátos és különleges tisztje, amint az apostol mondja: magának egyszeri megáldozásával övéit örökre megszentelte, továbbá, hogy ezen egy, tökéletes áldozat után nincs többé szükség áldozatra (Zsid. 9,20, 10,12, l0,26). Mert evégre szenteltetett Ő Melkisédek rende szerint való pappá, minden utód, vagy társ nélkül, (Zsid. 5,6, 7,21). Tehát Krisztus megfosztatik papi tisztjétől, amikor önmaga feláldozásának joga másokra ru-

18

háztatik át. Végül, egy apostol bizonysága szerint, egy ember sem birtokolhatja ezt a tisztet, ha csak Isten el nem hívja arra. De senkiről sem olvassuk, Krisztuson kívül, hogy elhívatott volna. Viszont, mivel az ígéret egyedül csak azoknak szól, akik a szentségben egymással közösségre lépnek, micsoda jogon vonatkozik a halottakra?

VII. HITCIKK.

Az úrvacsorának egy szín alatt vevéséről.

A világiaknak nem szükséges az üdvösségre az úrvacsorának mindkét szín alatt való vétele és hajdan az egyház biztos és igaz okokból helyesen határozta el, hogy azok csak az egy kenyér jegye alatt éljenek az úrvacsorával.

Bizonyítás: mert veszedelmes volna, ha a vér elfolyatnék. Amikor pedig a lutheránusok azt kérdezik, hogy vajon az egyház bölcsebb volt-e, mint Krisztus, előre látván ezt, mint meg nem felelőt, amelyről Krisztus nem jól gondoskodott? - azt felelem, hogy Krisztus azt jól látta előre, de hallgatott, mert ki akarta próbálni e részben Egyháza bölcsességét. Van másik alkalmatlan dolog is. Ti. az Úr [vérét] a kehelyben kell őrizni, hogy a betegeknek adhassák. Ha pedig a vér áll, ecetté lesz és így a megromlás miatt nem lesz többé vér. Sőt a lutheránusok kinevetnének minket, azt mondván: nemde elég világos, hogy az ott bor? És így ez az átlényegülés tana ellen volna. Harmadszor: ésszerű dolog, hogy a papoknak legyen némi kiváltságuk, hogy a világiak büszkeségét elnyomhassák. Negyedszer: bármit csacsogjanak is a lutheránusok, hogy mi tartozunk követni és szolgálni Krisztus rendeiését, amelyet Ő maga a mi erőtlenségünk miatt alapított: abban a bizonyítékban is van erő, hogy a húsban vér is van, (concomitantia). Azonkívül még egy másik veszedelem is származnék, ha a vért inni adnók, ti. annak íze a világiakban azt a gyanút keltené, hogy az még mindig csak közönséges bor. És ebből sok botrány keletkeznék. Ha pedig azt vitatják, hogy az egyháznak nincs

19

hatalma Krisztus parancsolatait érvénytelenné tenni, azt felelem, hogy az "igyatok" szót itt buzdító értelemben kell venni, és így az nem parancs, hanem csak tanács. Egy másik indokot alig merészlek felhozni, amelyet pedig szintén jól meg kell fontolni. Van ugyanis néhány önmegtartóztató egyén, akik bort nem isznak, ezeket még sem kell megfosztani legalább a másik jeltől, Ezt az érvet magam is vonakodtam felhozni, mert a lutheránusok nevetve gúnyolódnak, azt mondván, hogy ha a mi tanításunk igaz, akkor az többé már nem bor, hanem vér.

Cáfolat.

Krisztus parancsolata ez: igyatok ebből mindnyájan (Mát. 26,27). Sőt, miután a kenyérről egyszerűen azt mondta: vegyétek, egyétek, midőn a pohárhoz ért, határozottan meghagyta, hogy mindnyájan igyanak. Pál azt bizonyítja, hogy ő úgy adta elő a korinthusbelieknek, ahogy az Úrtól vette (I. Kor. 11,23). A vér és test együttlétéből (concomitantia) levonni szokott következtetésnek itt nincs semmi helye. Mert nemcsak azt illik meggondolnunk, hogy mit ád Krisztus, hanem azt is, hogyan adja, vagy ha inkább akarod, tekintetbe kell vennünk a módot is, ahogy az Úr magát velünk közölni akarja. Azért, amint a kenyérben testét, úgy a pohárban vérét adja nekünk. Ennélfogva nem marad más hátra számunkra, mint hogy engedelmeskedjünk parancsolatának, elvévén kezéből a jegyeket, melyeket számunkra nyújt, hogy a valóságot élvezhessük. Mivel mi testiek vagyunk, amint Chrysostomus int bennünket (Homil. 60. Ad Popul.), Ő, felfogóképességünkhöz mérten, a szellemi dolgokat látható alakban szolgáltatja számunkra. Ez a szertartás volt gyakorlatban az Egyházban több, mint 1000 esztendeig, amint ezt az összes atyák írásai bizonyítják. A hús, így szól Tertullianus (De Resurr. Carnis), a Krisztus testével és vérével tápláltatik, hogy a lélek Istentől kövéríttessék. És Theodorodetus Ambrosius szavait intézi Theodosius császárhoz (Libr. 3. Eccles. Hist. C. 8.): ilyen kézzel hogyan veszed el az Úr szent testét, hogyan merészled a drága vérnek poharát ajkadhoz emelni? Jeromos így szól (In Sophon.): a papok, akik az Úrvacsorát kiszolgáltat-

20

ják és az Úr vérét a népnek kiosztják. Chrysostomus szintén (In 2. Ad. Cor. C. 9.): a pap nem úgy tesz, mint a régi törvényben, ahol egy bizonyos részt ő evett meg, egy másikat meg a népnek adott, hanem mindazon dolgok, amik az Úrvacsorához tartoznak, közösek a pappal és a néppel. Mindnyájuk elé egy test tétetik és egy pohár. Tehát ami a gyakorlatot illeti, itt nincs helye vitatkozásnak, mert mindnyájan ilyennek állítják azt. És hogy mindnek véleménye szerint a kiszolgáltatásnak így kell történnie, az kitűnik Gelasius végzéséből, aki eltiltja az egész sákramentumtól azokat, kik a pohárral nem élnek, mert úgymond, ezen titok megosztása nagy szentségtörés volna (Can. Comperimus De Consecr. Dist. 2.). Cyprianus pedig szigorúan követeli, hogy ezt a szentségtörést semmi módon se engedjék meg (Epist. 2. De Lapsis).

VIII. HITCIKK.

A fölszentelés jogáról.

Továbbá, Krisztus egyedül csak az egyház szertartása szerint felavatott papoknak adta a hatalmat, hogy a Krisztus igazi testét megszenteljék és a bűnbánókat bűneikből feloldozzák.

Bizonyítás: mivel a püspök a fölavatáskor ezen szavakat mondja: "a fölszentelés és az Istennek való engesztelő áldozathozatal hatalmát adjuk neked." De azt kérdezik némelyek, hogy az egyház mely szertartásáról szólnak a mi mestereink, mivel azok a szertartások, melyeket most használunk, nem voltak életben sem az apostolok, sem azok kortársai idejében. Erre azt felelem, hogy a kiváltságot azok különös adományul kapták. Ha pedig valaki utódjaikat hozza fel bizonyítékul, akik sok ideig szintén nem voltak olajjal fölkenve, sem a mi szokásunk és módunk szerint fölavatva, azt mondom, hogy azt az egész időszakot homályban kell hagyni, amit meg is érdemel, mert addig az átlényegülésről semmit sem határoztak.

21

Cáfolat.

A papokat az Isten titkai sáfárainak valljuk (I. Kor. 4~) és ezért elismerjük, hogy az Úrvacsorájának törvényes kiszolgáltatói: de csak a Krisztus és az apostolok szertartásával felavatottak, amelyet az ősegyház is használt, amely egyszerű kézrátevésből állott, megkenés és más ilyen balgaság nélkül. A felavatásban amit legjobban figyelemre kell méltatni, az a cél és a hivatás, ami rea papok szánvák (Csel. 13,3; I. Tim. 4,14; II. Tim. 1,6). Ők pedig Isten parancsolatából és az Írás utasítása szerint nem áldozásra rendeltettek, hanem az Egyház kormányzására, a nyájnak az Isten igéjével való táplálására és a szentségek kiszolgáltatására. A bűn alól való feloldozás hatalmáról az igazság az, hogy a megbékéltetés szolgálata a hű pásztoroknak adatott avégből, hogy tanításukkal, azaz az evangéliom hirdetésével az embereket visszavezetvén Isten kegyelmébe, őket így bűneikből föloldozzák (II. Kor. 20). Ez nem is a személyekhez van kötve, hanem inkább az igéhez, és azért inkább az igéhez és nem a személyekhez, hogy bárki hirdesse is a bűnbocsánat kegyelmét, az a lelkiismeretre teljes föloldozást hozzon. Mert ámbátor különösen az apostoloknak mondatott: akiknek megbocsátjátok büneiket, megbocsáttatnak nékik (Ján. 20,23), a kulcsok mégis az egyetemes egyháznak adattak, amint ezt a szent atyák is elismerik, kiváltképpen Cyprianus és Ágoston (De Simplic. Praelatorum; Homil. 50 et 124, In Joann.; De Doctr. Christ. Libr. 1. Cap. 18.), akikkel a többiek megegyeznek. Mert a bűnök bocsánata a Krisztusban, bárki hirdesse is azt, igazi föloldozás.

IX. HITCIKK.

A fölszentelés szándékosságáról.

Bizonyos, hogy a papok, ha gonoszak és halálos bűnt követtek is el, Krisztus igazi testét fölszentelhetik, ha azt tényleg fölszentelni szándékoznak.

Bizonyítás: mert különben fölösleges, sőt észellenes volna az az intés, hogy a szentséget a világiak

22

feltétlen hittel imádni tartoznak; azaz oly feltétel mellett, hogy a pap, a misét ünnepelvén, a fölszentelés szándékával bírt, amely szándék nem csupán szokás volt nála, hanem magában a tényben valósággal is jelen volt. Ez ellen felhozzák, hogy így a pap megsemmisítheti a szentséget. Erre azt felelem, hogy ahol nincs szándék, ott nincs szentség. Második bizonyíték: fölöslegesek, sőt ostobák a doktorok ilynemű kérdései: ha 101 ostya van, és a pap csak l00-at szándékozik fölszentelni, mi lesz az eredmény? És vajon az az egy ostya marad-e? Továbbá, abban az esetben, hogyan tudják azt az egyet az összestől elkülöníteni? Vagy inkább, mivel a szándékkal visszaélés történt, nem volt-e az egyenlően hatás nélküli az összesre nézve és nem szükséges-e újrakezdeni az egészet? Amit pedig a lutheránusok mondanak, hogy a szereztetési igéket világosan és erős hangon kell kijelenteni, ebben semmi érv sincs, mivel e szent titok méltóságához jobban illik a halk hangon való beszéd.

Cáfolat.

Krisztus nem egynek mondta: ha akarod, bírd testemet, és add azt másoknak is, hanem egyszerre mindnyájukhoz szólott, amidőn megígérte, hogy testét nekik adja. Az ígéret azoknak volt szánva, akiknek ezt mondotta: vegyétek és egyétek. Tehát nincs hatalmában sem bármely istentelen embernek, még magának az ördögnek sem, hogy ezt az ígéretet haszontalanná tegye. És erre vonatkoznak az atyák kifejezései, amidőn azt mondják, hogy a szentségből semmit sem von el és annak hatásából semmi sem vész el, bárki legyen is a kiszolgáltató (Ágoston a donatisták ellen írt minden munkájában és máshol is). Tehát állítjuk, hogy nincs képtelenebb dolog, mint egy istentelen papnak az akaratára, vagy jobban mondva szeszélyére hagyni, hogy az Egyházat annyiszor megfossza, Krisztus jótéteményétől, ahányszor csak jónak látja. És nem kevésbé képtelen dolog azt állítani, hogy a papok ezen hatalommal annyira teljesek, hogy amikor nekik tetszik, akkor szentelik meg (az ostyát), még ha az Krisztus rendelése ellen volna is. Mert az ígéret alá van rendelve a parancsolatnak, amelyhez köttetett. Azért Krisztus teste csak azoknál

23

van, akik az úrvacsorát a Krisztus által szerzett szabály szerint szolgáltatják ki. Állítjuk tehát, hogy a fölszentelés hiábavaló és semmis, ha a pap egyedül csak magának, a többiektől elkülönítve, merészelné az ostyát fölszentelni. Mert a szavak: "ez az én testem," nem valami varázslói ráéneklés szavai, hanem a Krisztustól rendelt cselekvésnek szolgáló ígéretet tartalmaznak. S ennélfogva világos, hogy helytelenül járnak el, amikor lassú suttogással mormognak, ahelyett, hogy amint kellene, csengő hangon nyíltan mondanák el mondanivalójukat. Ez kiviláglik a szöveg összefüggéséből is: "vegyétek, egyétek, ez az én testem," amely okból Ágoston a szentelési igéket a hit igéjének nevezi, amely prédikáltatik. (Homil. In Joann. 80.)

X. HITCIKK.

A bérmálásról és az olajjal való megkenésről.

Továbbá: a bérmálás és az utolsó kenet Krisztus által szerzett két szentség, amelyek által a Szentlélek kegyelme adatik.

Bizonyítás: mert különben az orleánsi zsinat (De Consecrat. Dist. 5. Cap. Ut Jeiunii) káromlást szólna, amikor azt mondja, hogy az sohasem lesz igazi keresztyén, akit a püspök meg nem bérmált. Valamint káromlást szólna Melchiades pápa is, amidőn azt mondja, hogy a keresztség által újjá születtetünk az életre, a bérmálás által felfegyvereztetünk a küzdelemre, sokkal inkább, mikor azt mondja, hogy ezt a szentséget nagyobb tiszteletben kell tartani és jobban kell tisztelni, mint a keresztség szentségét. De van egy másik döntő bizonyíték is, ti. hogy semmi sem történik az Egyházban nagyobb fénnyel és ünnepélyességgel, mint a szent olaj megszentelése. Amiből kitűnik, hogy úgy az utolsó kenet, mint a bérmálás a legnagyobb tiszteletben tartandó és nem szabad egyik felől sem kételkedni, mint hogyha azok emberi találmányok volnának.

24

Cáfolat.

Azt olvassuk, hogy az apostolok kezük rávetésével a Szentlélek látható jeleit származtatták át (Ap. Csel. 19,6). De amint a tapasztalat megmutatja, ez csak ideiglenes adomány volt. Amint a legrégibb írók tanúsítják, már közvetle4il az apostolok halála után megszűnt ez. Elismerjük, hogy a kézrátétel szertartását utódaik megtartották, amidőn az ifjak hitükről vallást tettek, de nem azon célból, hogy az Krisztustól szerzett szentségnek tartassék. Mert Ágoston (Libr. 3. De Bapt. Contra Don. c. 16.) semmi egyebet nem említ, csak imádságot. Ugyanez áll az utolsó kenetről is. Tudjuk, hogy az is csak ideiglenes adomány jelképe volt, amely az apostolok után nem maradt fenn. Az apostolok megkenték az Úr nevében azokat, akik előtt a Szentlélek erejét, mint a gyógyítás ajándékában jelenlevőt tüntették fel, (Márk s Jakab is ezt parancsolja, (5,14). De hol van most a gyógyítás, amikor félig halott embereket kennek meg, akik már utolsót lélegzenek? Azok tehát, akik most a jegyet a jegyzett dolog nélkül használják, az apostoloknak nem utánzói, hanem majmolói.

XI. HITCIKK.

A szentek csodatételeiről.

Afelől sem szabad kételkedni, hogy a szentek úgy ezen halandó életben, mint a paradicsomban, csodákat tesznek.

Bizonyítás: mert ismeretes, hogy a boldogságos Szűz hogyan támaszt fel halva született kisdedeket, hogy szent földbe temettessenek, akiknek sírjuk másként kutyák között volna. Amikor pedig a lutheránusok azt mondják, hogy Isten a világ bálványimádása megbüntetése egyik módjául azt választotta, hogy az ördög a szentek neve alatt csodákat tesz, és ennek támogatására felhozzák Jeromost, aki elbeszéli (In Prooem. Prophet.), hogy az egyiptomiak Jeremiás sírjánál, akit ők Isten gyanánt imádtak, kígyóharapástól gyógyultak meg: azt felelem, hogy mi nem tiszteljük a szenteket, mint iste-

25

neket, mivel mi csak a szenteket illető imádattal (dulia) imádjuk őket. Van még egy másik, erősebb bizonyíték is, az ó-korból: ti., hogy ezt mindig tették, pl. Ambrosius idejében Gervasius és Protasius sírjánál egy vak visszanyerte szeme világát. Amikor pedig a lutheránusok Ágostonból azzal válaszolnak, hogy ez az igaz hit megerősítésére való volt, nem pedig hogy a babonáskodást mozdítsa elő: azt felelem, hogy az igaz hithez tartozik a szenteket tisztelni és azok templomait látogatni, amint ez a következőkből kiviláglik.

Cáfolat.

Az Írásokból tudjuk, hogy micsoda erejük van a csodáknak és hogy mily célból használták azokat. Ti. hogy az evangyéliom tanítását erősítsék, amint Márknál találjuk: az Úr együtt cselekedvén velük és az ő beszédüket erősítvén a jelek által, melyek azokat követik vala, (Márk 16,20). Lukácsnál szintén, az Ap. Csel.-ben (l4,3): "az Úr bizonyságot tészen az Ő kegyelmességének beszédéről és adja vala, hogy jelek és csodák legyenek az apostolok keze által." Ennélfogva a csodák törvényes használata az, hogy azokat, mint az evangéliom tudományának pecséteit fogadjuk, (Róm. 15,19) és így azok ne az emberek, vagy angyalok, hanem csak az egy igaz Isten dicsőségét szolgálják; amint Péter mondotta (Ap. Csel. 3,12.16): "Izráelnek férfiai, mit csodálkoztok ezen, vagy miért néztek miránk, mintha tulajdon erőnkkel vagy jámborságunkkal míveltük volna ezt? A Krisztus neve, a hit, mely Őáltala vagyon, adta vissza ennek egészségét." És mivel Krisztus megjövendölte, hogy az Antikrisztus országa csodák által jön el (Mát. 24,24) és Krisztus ezen jóslatát Pál is megerősíti (II. Thess. 2,9.): Ágostonnal megállapítjuk (Homil. in Joann. 13.), hogy Isten óva int bennünket a csodatevőktől, (így nevezi őket Ágoston), akik csodajelek ürügye alatt elcsábítják a világot a hit egységétől. Még pedig kétszeres okból kell óvakodnunk. 1. Mert a Sátán rászedi sok szemfényvesztéssel az embereket, 2. amint Pál (II. Thess. 2,9.) és utána Ágoston (De Unit. Eccl. C. 119.) bizonyítja, Isten maga is megengedi az embe-

26

rek hálátlanságának megbüntetése végett, hogy sok jelek tétessenek.

XII. HITCIKK.

A szentekhez való könyörgésről.

Szent és Istennek kiváltképpen tetsző dolog, ha imádkozunk Isten szülőanyjához és a szentekhez, kik a mennyben vannak, hogy legyenek Istennél a mi védőink és közbenjáróink.

Bizonyítás: mert ugyan mit csinálnak a szentek a mennyben, ha nem értünk könyörögnek? Ha pedig ezt teszik, akkor nekünk is könyörögnünk kell hozzájuk. A lutheránusok tagadják ezt a következményt. De ez bizonyos abból, hogy a szentek Istenhez hasonlók, Isten pedig akarja, hogy Őt imádjuk, tehát a szentek is akarják, hogy őket imádjuk. Arra pedig, amit a lutheránusok gúnyolódva mondanak, hogy mi a szenteket nagyon hosszúfülűekké tesszük, nagyon könnyű a felelet. A szentek minden dolgot, ami a világon történik, azon visszavert fény közvetítésével látnak, amelyet Isten kisugárzásából nyernek. Második bizonyíték, hogy az összes pogányok mindig hittek kisebb istenekben, mint közbenjárókban. Már pedig nem ésszerű dolog, hogy a keresztyéneknek kevesebb kiváltságuk legyen, mint a pogányoknak. Ennélfogva csak a pogányok tévelygését javították ki, amikor azt a tiszteletet, melyet a pogányok bálványaik iránt tanusítottak, a szentekre vitték át: éppúgy, mint ahogy egy pápa megváltoztatta egy templom nevét, amelyet Pantheonnak neveztek, s elnevezte azt Pantagiusnak. És hasonlóképpen sok ünnepnapon megtörtént, hogy keresztyének, a pogányok iránt érzett megvetésükben, leitták magukat a szentek tiszteletére.

Cáfolat.

Az Írás az imában hitet követel, (Márk 11,24). És Pál határozottan hozzáteszi, hogy ez a hit az Isten igéjéből vagyon, (Róm. 10,17). Jakab pedig megtiltja, hogy

27

könyörgésünkben kételkedők legyünk (Jak. 1,6). Továbbá, ha Isten igéjének engedelmeskedni akarunk, Istenhez csak a Krisztus nevében szabad könyörögnünk. Mert Isten biztosít bennünket, hogy egyedül ez az Ő nevének lélekben való tisztelése (Zsolt. 50,15; 91,15; Jóel 2,32; Jer. 29,12) és csak egy közbenjárót jelöl ki nekünk, a saját Fiát, amely közbenjáró által vagyon, amint Pál tanítja, bizodalommal való menetelünk az Istenhez, (I. Tim. 2,5; Ef. 3,12; Zsid. 4,16). Egy másik apostol meg arra buzdít bennünket, hogy ilyen szószólónk lévén, bizalommal járuljunk a kegyelem trónusához, (I. Ján. 2,1). Tehát mivel egyetlen parancsolat sem létezik, amely azt tenné kötelességünkké, hogy a meghalt szentek közbenjárását kérjük, sem semmi ígéretet nem találunk, azt következtetjük, hogy az imádságnak ezen fajtája ellenkezik a Szentírás tanításával. Ezenkívül sem a próféták, sem az apostolok nem adtak ebben a tekintetben egyetlen példát sem. Most már minden kegyes ember saját magában fontolja meg, hogy milyen veszedelmes dolog az imádság egy új fajtáját hozni be, amely nemcsak nélkülözi Isten igéjének jóváhagyását, hanem példa nélküli is. Amikor a Lélek azt parancsolja nekünk, hogy kölcsönösen egymásért imádkozzunk, ez a kölcsönös szeretet gyakorlása ebben az életben, amint ezt minden ide vonatkozó szentírási hely világosan bizonyítja. Viszont látjuk, hogy Isten mindenütt mennyire megátkozza a Baálokat, amely név alatt olyan pártfogókat értettek, akik segítségükkel hasznukra voltak, (Jer. 9,14; 11,13; Hós. 2,7). Végül hozzátehetjük: senki sem állíthatja, hogy a szenteknek olyan hosszú fülük van, hogy imádsagunk eljuthatna azokig. Úgy tetszik, hogy ez az eszme kevésbé egyezik meg az észszerüséggel.

XIII. HITCIKK.

A szentek tiszteletéről.

Tehát a szentek, akik a Krisztussal a boldog örök-életet élik, nemcsak utánzandók, hanem tisztelendők és imádandók is.

28

Ha igaz az a jogi szabály, hogy közös tévedés törvényt alkot, akkor a szentek tisztelete elégségesen be van bizonyítva; mégis, mivel a lutheránusok azt felelik, hogy ilyen módon Isten dicsőségét átvisszük a szentekre, tartsd mindig emlékezetben az iskola megkülönböztetését, hogy mi őket csak a "dulia" imádattal tiszteljük.

Cáfolat.

A szentekhez való könyörgésről már szóltunk. Ami azok tiszteletét illeti, a Szentírás nem ajánl mást, mint ami minden hívőt egyetemesen megillet, a 15. és 139. zsoltár szerint. Ti. hogy minden egyest tisztelünk a neki adott kegyelem mértéke szerint. Tehát a szentekről, amint ki-ki kitűnt közülük Isten ajándékaihan, vagy az Úrtól magasabb méltóságba helyeztetett, tisztelettel kell érezni és beszélni. De azokat imádni, mint ahogy a világ szokta, nem egyéb istentelen babonaságnál, amely inkább a pogányok esztelenségére emlékeztet, és egyáltalán nem való Isten gyülekezetéhez. Sőt ez nyíltan ellene mpnd a parancsolatnak: "a te Uradat imádjad és csak Őt szolgáld" (V. Móz. 6,13; Mát. 4,10).

XIV. HITCIKK.

A búcsújárásokról.

És ezért vallásosan cselekszenek azok, akik a nekik szentelt helyeket áhítatból látogatják.

Bizonyítás: mert nagy hálátlanság volna, ha a szentek kisebb tiszteletben részesülnének, mint a pogányok bálványai, akiknek templomai közül néhányat különös és a többit elhomályosító tiszteletben részesítettek, mint pl. Apollóét Delphiben és Proserpináét a szicíliai Ennában. Ezért mint valószínűséget bizonyíthatjuk, hogy a szentek inkább jelen vannak azokon a helyeken, ahol sírjaik és ereklyéik vannak, vagy ahol jobban tisztelik őket, mint más helyeken.

29

Cáfolat

Krisztus megszüntette a helyek közt levő különbséget, amidőn azt mondotta: eljő az óra, mikor az igaz imádók sem e hegyen, sem Jeruzsálemben, hanem mindenütt imádják az Istent, lélekben és igazságban (Ján. 4,21.23). Mert itt nem egy pár embernek a fonák buzgóságáról szól, hanem azt mutatja meg, hogy miben különbözünk az ószövetségi atyáktól. Ezzel a véleménnyel összhangban van Pál ama mondása: "akarom, hogy a férfiak imádkozzanak akármi helyen, felemelvén tiszta kezüket" (I. Tim. 2,8). Tehát a judaizmust élesztik azok fel, akik a helyeknek újból szentséget tulajdonítanak: hogy ti. mint a kegyesség egy nemét tekintik ezt vagy azt a helyet meglátogatni; sőt ez a babona még a judaizmusnál is rosszabb, mert egykor az istentiszteletre rendelt hely tényleg Jeruzsálem volt. Azok pedig a bálványimádók példájára a saját szeszélyük szerint emelnek maguknak berkeket és templomokat. Továbbá Jeruzsálemben az egy igaz Istent imádták. Ezek pedig embereknek szentelnek templomokat.

XV. HITCIKK.

Helyes dolog először a szentekhez könyörögni s csak azután Istenhez.

Ha valaki a templomban, vagy templomon kívül, imádságában először a boldogságos Szűzhöz, vagy valamelyik szenthez folyamodik, nem vétkezik.

Ez bizonyítható azzal a közmondással, hogy Isten nincs felsorolva a szentek között. Továbbá, a babonás tisztelet, még ha az rendellenes is, menthető az extasissal.

Cáfolat

Hogyha egyáltalán nem szabad a szentekhez imádságunkban könyörögnünk, akkor nincs értelme azon vitatkozni, hogy először vagy utoljára könyörögjünk-e hozzájuk. Mivel pedig Krisztus tétetett a mi egyedüli közbenjárónkká, aki által kell közelednünk Istenhez,

30

azok, akik róla megfelejtkezve, vagy Őt utoljára hagyva, a szentekhez fordulnak, semmivel sem menthetik gonoszságukat. Salamon a templom ünnepélyes felszentelésekor annak célját így fejezte ki: "építettem házat az Izráel Ura Istene nevének" (I. Kir. 8,20). A templomon kívül pedig minden hívő azt vallja: ezek a szekerekben, amazok a lovakban bíznak, mi pedig a mi Urunk Istenünk nevéről emlékezünk meg (20. zsolt. 8.).

XVI. HITCIKK.

A feszület és a képek imádásáról.

Abban sem szabad semmi módon kételkedni, hogy a Krisztushoz és a szentekhez való könyörgésnél kegyes és jó cselekedet térdet hajtani a feszület, a boldogságos Szűz Mária és a szentek képei előtt.

Hogy a feszület és a szentek képeit térdhajtással kell tisztelni, azt az utolsó niceai zsinat tekintélye alapján bizonyíthatjuk. Mert ámbár Gergely elismeri, hogy Serenus, marseilles-i püspök helyesen cselekedett, amikor azok tiszteletét megtiltotta, mégis a zsinat, amely később ült össze, túltehette ezen magát, hiszen az új határozatok az előzőket megváltoztathatják. Másodszor bebizonyítható a józan ész alapján: ha tiszteljük a szentek ereklyéit, csontjait, ruháit, öltönyeit, papucsait, azok emlékezetére, nincs semmi értelme, hogy mért ne tehetnénk ezt a képeikkel is. Az előbbit pedig a közszokás igazolja. A harmadik bizonyíték a hasonlóság elvén alapul: ti. a nép tiszteli a fejedelmek, néha pogány fejedelmek szobrait. Negyedszer csodákkal is bizonyítható. Mert sok szentkép mosolygott vagy sírt a hozzá imádkozók nagyobb épülésére. Sőt néhány kép még beszélt is. Az ötödik bizonyíték a saját öntudatunk tapasztalásábÓl meríthető. Mert ha kép előtt imádkozunk, sokkal nagyobb áhítatra serkenünk, és buzgóságunk már a rá való tekintéskor megsokszorozódik. A hatodik bizonyíték: mert így kell a pogányok tévelygését jóvátenni, akik térdet hajtottak bálványaik előtt, mint ahogy mi most a szentek képei előtt.

31

Cáfolat.

A képekről és szobrokról Isten parancsolata ez: "ne hajolj meg azok előtt és ne tiszteljed azokat." Aztán éppen a térdhajtás az, amit a "tisztel" ige kifejez (II. Móz. 20,5; V. Móz. 5,9). És hogy ez volt a pogányok véleménye is, hogy ők a mennyei istenekhez könyörögtek, mikor a szobrokhoz fordultak, ez nyíltan kitűnik irásaikból. Ágoston is említi, hogy milyen mentségeket szoktak korának bálványimádói ürügyül felhozni (In Psalm. 113.). A köznép ugyanis azt mondotta, hogy ők nem a látható anyagot, hanem a benne láthatatlanul lakozó istenséget iniádják. Azok pedig, akik, amint Ágoston mondja, tisztultabb vallás hívei voltak, azt mondották, hogy ők sem a szobrot, sem a benne lakozó szellemet nem tisztelik, hanem a külső tárgyban annak a valóságnak a jelképét látják, amelyet imádni tartoznak. Ugyanezt olvashatjuk Eusebiusban és Lactantiusban is. Mivel tehát azok, akik manapság a szobrok előtt letérdelnek, semmiben sem különböznek a régi bálványimádóktól, azért ezt a szokást Isten igéje és az atyák véleménye alapján nyíltan elítéljük. És teljesen igaza van Ágostonnak, amikor azt mondja, hogy senki sem könyörög vagy imádkozik egy szoborra tekintve úgy, hogy azt ne gondolná, hogy a szobor hallja, amit hozzá beszél. Mert, úgymond, az emberi alakot ábrázoló szobor azt eszközli, hogy a lélek, maga testben élvén, azt véli, hogy az a test is, amelyet az övéhez hasonlónak lát, szintén el van látva érzékszervekkel. Ennélfogva, amikor kimagasló helyre teszik őket, hogy a hozzájuk imádkozók jól láthassák, ámbár élettelenek és semmit nem érzékelnek, mégis az élő és érzékelő emberi testrészekhez hasonlítva, az erőtlen lelkekre úgy hatnak, mintha élnének és lélegzenének. Ezen okból határozták e1 egykoron (Concil. Eliberit. c. 36.), hogy a templomokban ne legyen semmiféle festmény, és hogy azt, amit imádnak, vagy tisztelnek, ne fessék a falakra. Ezért mondla Ambrosius Helénáról szólván: megtalálta a keresztet és a királyt imádta, nem pedig a fát, mert az a pogányok tévelygése és az istentelenek álnoksága (Oratio Habita in Funere Theodosii).

32

XVII. HITCIKK.

A tisztítótűzről.

Ezeken kívül szilárdul hinni kell és semmiképpen sem szabad kételkedni abban, hogy van tisztítótűz, és hogy az abban feltartóztatott lelkeken lehet segíteni imádkozás, böjtölés, alamizsna-osztogatás és más egyéb jócselekedetek által, hogy a nyomorúságból hamarabb kiszabaduljanak.

Mert sok szent életű barátnak és kegyes nőnek történtek jelenések, melyekben a lelkek ezt mondották, amint ez Gergely összes párbeszédeiben egész terjedelmében található. Ha pedig a lutheránusok az ilyen jelenéseket, amint ők mondják, semmire sem tartják érdemesnek, mivel azok vagy egy rendellenes agyvelő képzelődései, vagy lelki képek és szemfényvesztések, melyekkel az ördög az embereket megcsalja: azt felelem, hogy a jelenéseket Gergely tekintélye alapján, aki pápa volt, hiteles tényeknek tarthatjuk. A második bizonyíték a hosszú gyakorlat. Az összes keresztyén gyülekezetek ugyanis a tisztítótűzben való hit alapján alapultak, vagy legalább is gazdagultak évi adományokkal. Sőt már a pogányoknak is volt arról tudomásuk, amint ez kitűnik költőik írásaiból, különösen Ovidiusból. A józan ész alapján hasonlóképpen bebizonyítható: ha ugyanis igaz az, hogy az ezen halandó életben elkövetett bűnökért eleget kell tenni, akkor ebből következik, hogy akit a halál az elégtételben megakadályozott, az a másvilágon tartozik eleget tenni és így világos, hogy van egy arra szánt hely, ahol a fennmaradt tartozások leróhatók. Bebizonyítható a természetbölcseletből is. Ti. a lelkek, amelyek a vastag természeti testtől súlyos folyékony állományt vontak el, nem röpülhetnek azonnal a menyországba, ha csak előbb a tűzben meg nem száradnak. Amikor pedig a mi mestereink azt állítják, hogy erősen hinni kell és semmiképpen sem szabad kételkedni abban, ami a valószínűségnek csak a látszatával bír, ebben azt a jogi szabályt követték, hogy a "kételkedő hit nem egyéb, mint hitetlenség". Mindazonáltal sokkal okosabb azt mondani, hogy a dolog kétségbe-

33

vonhatatlan. Mert megengedve, hogy az érvek, melyeket felhoznak, kétesek, az Egyház nagy tekintélye azokat bizonyosokká teszi. Ha pedig egyszer elfogadtuk, hogy van tisztítótűz, ezt önként követi a másik dolog, hogy ti. a szerencsétlen lelkeken, akik ott gyötörtetnek, az élők áldozataival segíteni kell, és el kell fogadni azt is, hogy a halottakért elrendelt misét, amely feltételezi, hogy a lelkeken segíteni lehet a miseáldozattal, nem ok nélkül léptették életbe. Ezért a kegyes Anyaszentegyház, amikor egy határozott helyet sem talált a Szentírásban, inkább félremagyarázta a zsoltárokat, Jób könyve egyes helyeit és a próféták sok mondását, sem hogy a Szerencsétlen lelkeket enyhítés nélkül hagyja.

Cáfolat.

A tisztítótűzről a Szentírásban egy árva szó sincs, és Ágoston (De Cura Pro Mortuis Ag. Cap. 1.), aki ebben a dologban engedett a szokásnak, elismeri, hogy ezt a vélekedést az írásnak egyetlen helye sem támogatja, legföljebb a Makkabeus Júdás áldozatáról szóló történet, amely hogy nem tartozik a Kánonba és nem is biztos hitelű, azt mind maga bevallja, mind Jeromos felemlíti és az egyetemes megegyezés megerősíti. Mert a szentírási helyet, amelyet a korinthusiakhoz írt első levélből idézni szoktak, maga is másként magyarázza (1. Kor. 3,13), aminthogy azt minden épeszű ember másként értelmezendőnek tartja. Mert amint a fa, széna, pozdorja szavak csak képes kifejezések, éppúgy kétségkívül a tűz szót is csak képlegesen, a lélek megpróbálásaként érthetjük, amely megpróbálásnak alávetve az emberi tanítások elpusztulnak, az Isten igazsága pedig, mint az arany, épen marad. Ámbár Ágoston, amint mondottam, eltűrte, hogy a szokás legyőzze őt és nem tagadta a tisztítótűz létezését, afelől semmi határozottat nem mer állítani. Sőt néha kételkedőleg szól, mondván, hogy nem lehetetlen, de hogy vajon van-e, azon lehet vitatkozni. Ezenkívül ebben a tekintetben ő egyáltalán nem következetes önmagához. Egy másik helyen pl. azt tanítja, hogy a lelkek, amikor e halandó világot elhagyják, különböző fogadtatásra találnak, a jók örvendeznek a rosszak pedig gyötrelmet szenvednek. Továbbá,

34

hogy a nyugalmat, amely közvetlenül a halál után adatik, mindenki megkapja mindjárt, amikor meghal, ha arra érdemes, (Enchir. Ad Laurent. C. 68, 69; Homil. in Joann. 49.). Mivel tehát egy embernek sincs hatalmában, hogy a halottak lelkeiről határozatokat hozzon, a legbiztosabb dolog azok állapotáról magát Istent hallgatni meg, hogy mit szól Ő, aki azok felett uralkodik. Mivel pedig a Szentírás azt bizonyítja, hogy boldogok azok a halottak, kik az Úrban halnak meg, mert megnyugosznak az ő fáradságuktól, továbbá, hogy ők vigasztalást nyernek, hogy a Krisztussal élnek és az Isten jelenlétét élvezik, (Jel. 14,13; Luk. 16,25; Fil. 1,23 ; II. Kor. 5,8): mi erre a tanításra támaszkodunk, amelyben semmi hely sincs a vitatkozásra. A tisztítótűz szerkezetéről szóló tanításnak pedig épp olyan szilárd alapja van, mint amilyen általában azoknak a képzeteknek lehet, amiket az emberi agyvelő a láthatatlan világról Isten igéjének figyelmen kívül hagyásával gyártott. Az is bizonyos, hogy az imák, melyekkel közönségesen a halottakon segíteni törekesznek, mivel semmiféle isteni parancsra, vagy egyéb ígéretre nem támaszkodhatnak, nélkülözik a hitnek azt az alapját, amelyet Pál a hívők könyörgéseiben megkövetel (Róm. 10,14). A Szentírás semmit sem parancsol nekünk hathatósabban, mint azt, hogy az élőkkel szemben gyakoroljuk a szeretet minden kötelességét. A halottak segítését sehol nem említi. Ehhez járul, hogy erre vonatkozólag nincs egyetlen példa sem, ámbár a Szentírás sok ember temetéséről emlékezik meg, sőt néhánynak még a gyászmenetét is egész részletességgel leírja. (Az ószövetségi könyvekben, különösen Mózes és a Királyok könyvében.) Az pedig hihetetlen, hogy a Szentírás (az Isten lelke), amikor még ezeket az aprólékos részleteket is megőrizte, a lényeges fontosságúákat elmellözte volna.

XVIII. HITCIKK.

Az Egyházról és annak tekintélyéről.

Minden keresztyénnek szilárdan kell hinnie, hogy a földön van egy egyetenzes, látható Egyház, amely a hit és erkölcsök dolgában nem tévedhet és amelynek

35

minden hívő, azokra nézve, melyek a hitre és erkölcsökre vonatkoznak, engedelmeskedni tartozik.

Bizonyítás: az Egyházat meg lehet látni: a papság ugyanis az egyháznak csalhatatlan jele. A papság pedig minden időben látható, tehát az Egyház is látható. Hogy pedig az Egyház nem különíthető el a papságtól, én azt, mint a hit egyik alapelvét állítom. Másodszor bebizonyítható a folytonos következésből. A folytonos következés pedig, egész az apostolok idejétől fogva, ismeretes a pápák névsorából, amelyet Platina jegyzett fel. Mert ámbár a doktorok különböznek Péter második utódjara nézve, Ugyanis némelyek Clemenst, mások Linust fogadják el, de így tévedés csak az egyénben lévén, ez nem vonja maga után az egésznek bizonytalan voltát. Nagyobb nehézség azonban Johannának a pápává választása. Mert úgy látszik, hogy itt tényleg megszakadt a folytonosság. [Johanna pápanő esete egy azóta megcáfolt legenda, amit azonban Kálvin idejében mindkét részről elhittek - NF] Erre azonban válaszod, hogy az apostoli szék kipótolta a benne ülő okozta hiányt. Ezt kell mondanunk a szakadások korszakáról is, amikor Gergely, János és Péter ellenpápák voltak. Valamint, amikor Jenőt az egyetemes zsinatban letévén, Amadeust választották meg és azután lemondatták, mivel Jenőnek nagyobb befolyása volt. Ilyen módon megmarad a következés szakadatlan rendje. A tétel második része, hogy ti. az Egyház a hit és erkölcsök dolgában nem tévedhet, a látható Egyházban nehezen bizonyítható be, de mégis elégségesnek kell lennie a bizonyításra annak, hogy amit a római Egyház elhatározott, az igaz. De még jobban be lehet bizonyítani egy másik érvvel, hogy ti. az Egyházat közvetlenül a Szentlélek kormányozza. Ámde a Szentlélek nem tévedhet, tehát következésképpen az egyház sem tévedhet. A harmadik bizonyíték a következő hitcikken alapszik. Mert aszerint az Egyházat illeti meg, hogy minden dologban határozzon, semmi sem volna ugyanis bizonyos a hitben, ha kételyeinket az Egyház csalatkozhatatlansága meg nem szüntetné. Aminthogy most is, ha nem volna ez az elv, mint legyőzhetetlen pajzs, a kezünkben, a lutheránusok már százszor is legyőztek volna, mivel az igazság látszatával rendelkeznek és erős érvekkel szorongatnak bennünket.

36

Cáfolat.

Hogy van egyetemes Egyház, és volt már a világ kezdetétől fogva, és lesz a világ végezetéig, azt mindnyájan valljuk. Az van kérdésben, hogy milyen a külső megjelenése, amiről meg lehet ismerni. Mi az Isten igéjében látjuk azt. Vagy ha valaki jobban szereti magát így kifejezni, mivel Krisztus annak a Feje, úgy vélekedünk, hogy amint az embert arcáról lehet megismerni, úgy az Egyházat is a Krisztusban kell szemlélnünk. Amint meg vagyon írva: ahol a dög, oda gyűlnek a saskeselyűk (Mát. 24,28); ismét: lészen egy akol és egy pásztor (Ján. 10,16). De amint az igének tiszta hirdetése nem mindig mutatkozik, úgy nem mindig látható a Krisztus arca sem, ennélfogva következtetjük, hogy az Egyház, amint ezt sok századnak a példái tanúsítják, emberi szemmel nem mindig ismerhető fel. Mert a próféták idejében a gonoszok sokasága annyira hatalmas volt, hogy az igaz Egyház teljesen elnyomatott. Így Krisztus idejében is látjuk, hogy Istennek kicsiny kis nyája el volt rejtve az emberek elől, míg az istentelenek úgy tüntették fel magukat, mint, akik az igaz Egyház. Aztán meg mit csinálnak azok, akiknek oly éles látású szemük van, hogy azzal dicsekednek, hogy ők az Egyházat mindig látják, Illéssel, aki azt hitte, hogy az Egyházból csupán csak ő maradt meg (I. Kir. 19,10)? Ebben ő bizonyosan tévedett, de példája bizonyítékkal szolgál arra, hogy Isten Egyháza előttünk is éppoly ismeretlen maradhat, különösen miután Pál szavaiból tudjuk, hogy a szakadás előre megmondatott (II. Thess. 23). Azt hisszük tehát, hogyaz Egyház ott látható, ahol a Krisztus jelen van és az Ő szava hallatik, amint meg vagyon írva: az én juhaim az én szómat hallgatják (Ján. 10,27). Mihelyt pedig az igaz tudományt eltemetik, az Egyház is egyszerre eltűnik az emberek szeme elől. Ezt az egyházat valljuk mi Pállal az igazság oszlopának és erősségének (I. Tim. 3,5), mert őre a józan tudománynak és azt szolgálatával fenntartja az utódok számára, nehogy kipusztuljon a világból. Mivel Krisztusnak a jegyese, igazságos és illendő dolog, hogy Neki alája legyen vetve (Ján. 3,19; Eféz. 5,24). És amint Pál bizonyítja, szeplőtlensége abban áll, hogy nem távozik el

37

a Krisztus iránti őszinteségtől (II. Kor. 11,3). Nem téved tehát, mert Isten igazságát követi szabály gyanánt. De ha attól eltér, megszűnik jegyes lenni és paráznává lesz. Azok pedig, akik az Egyházat a közönséges értelemben vett hatalom és más külső dísz számára foglalják le, hallják meg, amit Hilarius mond erről a tárgyról (Contra Auxentium): nem helyes, hogy elfogott bennünket a falak szeretete; nem jól van, hogy az Isten Anyaszentegyházát hajlékokban és épületekben tiszteljük. Vajon bizonyos-e, hogy ezekben egykor nem az Antikrisztus fog tanyázni? Előttem biztosabbak a hegyek, erdők, tavak, börtönök és örvények, mert ezekben vagy rejtőzve, vagy elmerülve próféták prófétáltak.

XIX. HITCIKK.

A tanban való döntések a látható Egyházat illetik.

Hogyha a Szentírás bármely pontjára vonatkozólag bárminő vitás kérdés, vagy kétely merül fel, az előbb említett Egyházat illeti meg a határozás és döntés.

Bizonyítás: Mert különben, ha az Egyháznak nem volna meg a joga, hogy a per alatt levő hittételekről határozott véleményt nyilvánítson, rettenetes zűrzavar keletkeznék. Manapság pl. a lutheránusok szépen szóvivők lennének a káptalanban és az Isten igéjével dicsekednének, ha csak ez a kivételt nem tűró felelet le nem győzte volna őket, hogy ti. az Egyháznak megvan a joga véglegesen határozni, úgy hogy annak senki ellene nem mondhat. Sehogyan másként nem tudnánk a szájukat befogni. Azután tudnunk kell, hogy a Szentírás hasonló a viasz-orrhoz, mert hol ide, hol oda lehet hajlítani. Az Egyház határozata azonban szilárd és állandó. Mert ha az eretnekek egyet álokoskodásokkal alaptalannak akarnak állítani, másnap már egy másikat lehet alkalmazni, mely őket még jobban megfékezi.

38

Cáfolat.

A határozatokat illetőleg, amennyiben azok egyes gyülekezetekre vonatkoznak, Pál a következő szabályt rendeli el: a próféták közül kettő vagy három beszéljen, a többiek pedig ítéljék meg. Ha pedig egy másik, aki ül, részesül kijelentésben, az előbbi hallgasson (l. Kor. 14,29). Ha a gyülekezetek között támad ellenkezés, azt valljuk az egyetértés helyreállítására irányuló törvényes eljárásnak, amit mindig követtek, ti. hogy a pásztorok összejönnek és az Isten igéjéből határozzák meg, hogy mitevők legyenek. Különben, ha a látható Egyház határozatait színigazságnak vesszük, hát a látható Egyház volt az, amely ellenállt Mikeásnak (I. Kir. 22,10). A látható Egyház volt hasonlóképpen, amely azt mondotta: "jertek és tervezzünk terveket Jeremiás ellen, mert nem vész el a törvény a paptól, sem a tanács a bölcstől, sem az ige a prófétától" (Jer. 18,18). S végül, a látható Egyházat a Krisztus idejében a főpap és a tanács képviselte. Mindenesetre az ő papi uralmuk sokkal jobban meg volt alapozva és erősebb bizonyságokkal volt megerősítwe, mint az amelynek ürügye alatt azok, akik ma az egyház címét bitorolják, büszkélkednek. Akik tehát azt akarják, hogy az egyház határozatai válogatás és kivétel nélkül elfogadtassanak, egyszersmind abba a kényszerüségbe hozzák a hívőket, hogy megtagadva Krisztust és elhagyva Isten igazságát, gyakran az istentelenekhez csatlakozzanak.

XX. HITCIKK.

Az egyházi hagyomány útján létrejött hitcikkekről.

Bizonyos, hogy sok olyanban kell hinni, ami nincs határozottan és különösen kimondva a Szentírásban, amelyeket mégis az Egyház hagyománya alapján szükségképpen el kell fogadni.

Bebizonyíthatjuk az ellenkezőnek a képtelen vagy balgatag voltából. Mert különben csaknem szükséges volna egy új világot teremteni, hiszen azoknak a hitcikkeknek, amiket mi erősen állítunk és amelyekben

39

köztünk senki sem kételkedik egy csöppet sem, alig századrészét lehet a Szentírásból határozottan bebizonyítani. Hanem mert a doktorok ezeket hajszálfinomságú következtetésekkel, hosszas műveletek után vezették le, azért maradnak meg bizonyosoknak. Bizonyíthatjuk a valószínűség elvével is. Ti. hihető, hogy az apostolok, ámbár Szentlélekkel teljesek voltak és azt a parancsolatot kapták, hagy az Egyházat tökéletesen kioktassák, mégis akartak valamit hagyni utódaiknak is, nehogy minden dologban megelőzvén őket, szerfölött megkurtítsák szárnyaikat. Bebizonyítható továbbá a hasonlóság elve alapján is: mert amint a jogászoknál ís van írott jog és van szokásjog, úgy kell ennek lennie a hittudományban is.

Cáfolat.

"Minekutána," - így szól az apostol, - "az Isten sok ízben és sokképpen szólott régen az atyáknak a prófétákban, ez utolsó időkben szólott nekünk az Ő szerelmes Fia által" (Zsid. 1,1). És hogy milyen várakozásokat táplált Izráel népe a Krisztus tanítása felől, az kitűnik a samáriai asszony beszédéből: mikor a Messiás eljő, mindeneket megjelent nekünk (Ján. 4,25). ‚ Tehát ehhez a tudományhoz kell ragaszkodnunk, amelyről tudjuk, hogy abban a mennyei bölcsességnek tökéletes teljessége foglaltatik. Helyesen vélekedett tehát Ágoston (Libr. 2. De Pecc. Merit. et Remiss. Cap. Ult.), midőn úgy ítélt, hogy ami nincs benne a Szentírásban, az nem szükséges az üdvösségre. Mert ha szükséges volna, hogy tudjuk róla, Isten nem mellőzte volna el. Megjegyzésre méltó (Chrysostomusnak) is egy mondása (De Sanct. Et Ador. Spiritu), amelyben így szól: amint Krisztus kijelentette, hogy Ő nem magától beszél, mert a törvényből és a prófétákból beszélt, úgy mi se higgyük el, ha valamit az evangéliumon kívül, a Lélek nevében ránk tukmálnak. Mert amint Krisztus a törvény és a próféták betöltése, úgy a Lélek az evangélium betöltése. Végeredményben, mivel a hit biztos igazságát nem máshol, hanem az egy igaz Istennél kell megkeresni, kimondjuk, hogy az igaz hit egyedül a Tőle származó szentiratokon alapul, mivel azokban nem fele-

40

részben, hanem. teljesen meg akart tanítani azokra, amikről azt akarta, hogy tudjuk és amikről tudta, hogy hasznosak.

XXI. HITCIKK.

A kiátkozás jogáról.

Ugyanazon szilárd meggyőződéssel kell elfogadni, mint igazságot, hogy a kiátkozás hatalma, isteni jognál fogva közvetlenül a Krisztus Egyházának adatott, és éppen ezért az egyházi ítéleteket nagy tiszteletben kell tartani.

A doktoroknak nagyon sok aprólékos kérdésük van. Például, vajon a kiátkozás hatalmának gyakorlásához megkívántatik-e a tudomány és a megkülönböztetés kulcsa? De te felelj határozottan: meg lévén állapítva, hogy az Egyház nem tévedhet, ez a hatalom nincs feltételhez kötve. Amint látszik, így értelmezték mestereink is, akik megkülönböztetés nélkül szólottak. Ha pedig azt kérdezik, hogy vajon azt, akit igazságtalanul átkoztak ki, a Krisztus hatalma által átkozták-e ki, mondd azt, hogy elég az, hogy az Ő nevében.

Cáfolat.

Amint a kiátkozás hatalma az Egyházra bízatott, úgy a helyes alkalmazás módszerét is megállapították. Először is: ne ítéljen másként, csak az Úr szájából (Mal. 2,7), azután: ne rontani, hanem építeni törekedjék (II. Kor. 10,8).. Ha másként cselekszik, ismeretes Gergelynek a mondása: aki visszaél a rábízott hatalommal, megérdemli, hogy kiváltságát elveszítse. Megjegyzendő, hogy mi az Egyház külső ábrázolatáról beszélünk. Mert az igaz Egyház, mivel a Krisztus lelke kormányozza, az ítélkezésben sohasem távozik el attól, amit az Ő igéje parancsol. De mivel gyakran megesik, hogy azok, akik az Egyházban rendi hatalmat gyakorolnak, a törvényes ítélkezés helyett zsarnokoskodnak: ezt a megkülönböztetést gondosan meg kell tartani. Különben Jézus hiába mondotta az apostoloknak: kivetnek titeket gyülekezeteíkből. Nem kell tehát félnünk, ha kiátkoznak

41

egy olyan közösségből, amelyből Isten és az Ő igéje is száműzetett. Sokkal jobban kell félni, sőt, különös igyekezettel kell őrizkedni, nehogy abból az Egyházból átkozzanak ki bennünket, amelyet az Isten igaz tudománya kapcsol össze egységbe. Mert annak közösségén kívül tényleg nincs üdvösség (Ézs. 2,3; Jóel 2,32; Ezék. 13,9).

XXII. HITCIKK.

A zsinatok tekintélyéről.

Bizonyos, hogy a törvényesen egybegyűlt, az egyetemes Egyházat képviselő, általános zsinat a hitre és erkölcsökre vonatkozó határozatokban nem tévedhet.

Bizonyítás: Mert az egyetemes zsinat mindig és kivétel nélkül képviseli az Egyházat, amely máskülönben nem volna látható. De értsd meg jól, hogy csak az olyan zsinat, amelyben a pápa elnököl. Mert, hogy a niceai zsinatban Szent Szilveszter követel nem foglalhatták el az első helyet, hanem a negyediket, az azon idők tudatlanságának volt a következménye, amikor az Egyhaz még nem volt jól megépítve. Ha pedig valaki a baseli zsinattal hozakodik elő, mondd, hogy annak nincs sem tekintélye, sem érvénye, mivel Jenő megbízását visszavonta, és az elnöklés jogát a Szent kereszt bíbornokától elvette. Amikor pedig a mi mestereink a "törvényes gyűlésről" beszélnek, meg kell jegyezni, hogy egy gyűlésnek a törvényességéhez elégséges, ha a törvenyes formát és szertartásokat kellőképpen megtartják. Mert ha valaki elkezdené hánytorgatní, hogy vajjon a főpapok, akik ott ülnek, jó szándékkal vannak-e, vajon eléggé tanultak-e és vajon birtokukban van-e a szent irodalom ismerete és a józan tudománynak való engedelmeskedés lelke? a vizsgálat a végtelenségig tartana.

42

Cáfolat.

Krisztus ígéri, hogy Ő jelen lesz azok között, akik összegyűlnek, feltéve, hogy a gyülekezés az Ő nevében történik (Mát. 18,20). Tehát nem kell közönyösen mindenféle zsinatnak hinni, hanem csak azoknak, amelyekről bizonyos, hogy a Krisztus nevében gyülekeztek össze. A próféták így kiáltanak: "a prófétától fogva a papig, mind csalárdak" (Jer. 6,13). Ismét: "az Ő őrállói vakok mindnyájan, semmit nem tudnak" (Ézs. 56,10). Ismét: "pártosok az Ő prófétái őközepette, olyanok, mint az ordító oroszlán, amely ragadományt ragad; papjai erőszakot tettek törvényemen s megfertőztették, ami nékem szenteltetett" (Ez. 22,25.26). Amikor a zsidó egyház, amely Istennek igaz gyülekezete volt, ilyen rossznak volt kitéve, miért ne történhetnék meg ugyanaz a dolog mivelünk is? Sőt az apostolok ki is jelentették, hogy a jövő ez lesz: amint voltak álpróféták az ószövetségi nép között, úgy köztetek is lesznek hamis tanítók (II. Pét. 2,1). Így tehát megállapítjuk, hogy azt a zsinatot, amely a Krisztus nevében gyülekezett össze, a Szentlélek kormányozza, és annak vezetése mellett az igazságra jut el. Amelyeken pedig nem Krisztus elnököl, azokat a saját eszük kormányozza, és így semmit mást nem tehetnek, mint tévednek és tévedésbe vezetnek. Állítjuk továbbá, hogy némely zsinatot az Isten Lelke csak kezdetben vezérel, azután odacsúszik a test akarata és elfordítja őket az igazságtól. Mert egyedül csak Krisztus az, akiben a Lélek teljessége lakozik, az embereknek a kegyelem mérték szerint adatik (Ján. 1,16; I. Kor. 12,5.27; Ef. 4,7).

XXIII. HITCIKK.

A római szék elsőségéről.

Nem kevésbé bizonyos, hogy a harcoló Egyházban isteni jognál fogva van egy legfőbb pap, akinek minden keresztyén engedelmeskedni tartozik, és akinek hatalma van bűnbocsánatot adományozni.

43

Bizonyítás: Mert Péternek ez mondatott: te Péter vagy és ezen a kősziklán, stb. Mikor pedig a lutheránusok azt mondják, hogy Krisztus Pétert ott csak, mint egyet a hívők sorából, dicsért meg és a kősziklának, amelynek az Egyház alapjául kell lennie, a Krisztust tartják, mivel az a Péter, aki megtagadta a Krisztust, nem volna jó alap és mert Pál szerint senki más fundamentumot nem vethet, hanem amely vettetett, ti. a Krisztus: te sehogy se engedj nékik. Mert, amikor a római székre nézve kedvező, eltérő magyarázat van, az ismeretes jogszabály az, hogy a kedvezményeket szabadelvűleg kell értelmezni. Van egy másik feleletük is. Ti. hogy feltéve azt az esetet, hogy Krisztus az elsőséget‚ tényleg Péternek adta, ebből még nem következik, hogy az utódjainak is adta: ha csak mindnyájukat Sátánnak nem akarjuk nevezni, mert megmondatott Péternek: te a Sátán vagy! Azt mondják ugyanis, hogyha az utódok öröklik az egyik címet, hasonlóképpen öröklik a másikat is. De erre felelj meg azzal a jogi szabállyal, hogy a hátrányos dolgok igen pontosan magyarázandók. Vagy adj megoldást, pl. hogy az előbbi helyen Krisztus Péterhez, mint jövőbeli, vagy leendő pápához, az utóbbi helyen pedig mint magánszemélyhez szólt. Ezenkívül így is okoskodnak: miért adta Péter az elsőség örökségét inkább a római széknek és nem az antiochiainak, hiszen ő mindkét helyen püspök volt? Erre meg azt feleld, hogy a hely méltóságát a Péter ottani halálának köszöni, továbbá, ami különösen értékes az Úr előtt, a Péter emlékünnepén énekelni szokott antiphona szerint ott vértanúk vére is ontatott ki. Más ellen is emelnek kifogást: miért nem szerezték meg Jakab és János hasonló módon a második és harmadik méltóságot, vagy helyet azoknak a gyülekezeteknek, amelyekben ők voltak a fők, mint ahogy Péter megszerezte az elsőt Rómának, hiszen Pál azt mondja, hogy azt a hármat tartották oszlop-apostolnak? Erre azt feleld, hogy mivel

mások nem voltak elég serények, vagy bátrak jogaik érvényesítésében, ebből még nem következik, hogy emiatt Rómának is rövidséget kellett volna szenvednie. Tehát Jeruzsálem és Efézus hanyagságuk vagy álszemérmük miatt méltán szoríttattak háttérbe. Róma ellenben, amely erősen küzdött a becsületéért, megérdemelte, hogy

44

első maradjon. A lutheránusok gúnyolódnak is. Azt mondják, hogy ha a római szék azért első, mivel Péter állott az élén és ott halt meg, hasonló indokolással az ószövetségi népnél a pusztának kellett volna az első helynek lennie, mert Mózes, a próféták fejedelme, ott prédikált és halt meg. Hasonlóképpen Áron, az első főpap is ott gyakorolta tisztjét egész haláláig. Sőt azt mondják, hogy Jeruzsálemnek inkább meg kellene előznie Rómát és minden más várost, mert ott maga Urunk viselte a hivatalt és ott is halt meg. Felelj meg nekik, hogy az ószövetségben a papságban való következés személyi volt most pedig valóságos, és így a helyhez vap kötve. A Krisztus esetét pedig úgy oldd meg, hogy Ő nem akart a saját személyében elsőséget alapítani, hiszen Ő maga mondotta: nem jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak, (Mát. 20,28). Mindezek dacára is azonban azt vetik ellen: hogy, ha Rómának elsősége lett volna is, az csak addig tarthatott, ameddig az egyház ott maradt és ameddig a pápa püspök volt. Most pedig ők tagadják, hogy ott egyáltalán gyülekezet van, mivel a legnagyobb zavar uralkodik, és tagadják, hogy a pápa püspök, mivel semmi püspöki teendőt nem végez. De mondd, hogy ezt a kifogást nem lehet elfogadni, mert lehetetlen, mivel megíratott: "én imádkoztam éretted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited" (Luk. 22,32).

Cáfolat.

Az Írás gyakran említi Krisztust, mint egyetemes Főt, de sehol sem emlékezik meg a pápáról (Ef. 1,22, 4,15, 5,23; Kol. 1,18, 2,10). És amikor Pál lerajzolja az Egyház képét, nem teszi azt egynek az egyetemes püspökségévé, hanem azt mondja, hogy Krisztus az Egyházat szolgái által kormányozza, (Ef. 4,11) És mégis ez a hely nagyon erősen hirdeti, hogy a többi felett egy neveztessék, ha persze arról volna tulajdonképen szó. Ott az egységnek az a módja jut kifejezésre, hogy a hívők az Egyház fejével, a Krisztussal összefüggnek. Az egység ajánlásánál egy Istent, egy hitet, egy keresztséget említ Pál, (Ef. 4,4): miért nem ad hozzá egy pápát, a papok fejét? Ezenfelül a papi uralmat, amelyről a pápa udvaroncai azt találták ki, hogy legfőképpen a római szék elsőségében áll,

45

ott nyíltan leírja. Miért mellőzi el tehát azt, ami a tárgyhoz legjobban illenék? Máshol azt mondja, hogy az ő apostolsága a pogányok között egyenlő azzal, amely Péternek adatott a zsidók között (Gal. 2,8). Ebből kettőt következtetünk: 1. hogy Péter nem volt neki följebbvalója és 2. hogy Péter apostolsága ránk, akik pogányok vagyunk, tulajdonképpen nem terjed ki. Ott azt is előadja, hogy ismeretséget kötött Péterrel, de nem azért, mintha őt följebbvalójának ismerte volna el. És Péter maga, mikor a pásztorokhoz ír, nem parancsol nekik hatalommal, hanem őket társaivá teszi és nyájasan buzdítja őket, mint ahogy egyenlők között szokásos (I. Pét. 5,1). Mikor azzal vádolták, hogy a pogányokhoz ment, ámbár a vád alaptalan volt, mégis azáltal, hogy magát a gyülekezet előtt mentegeti, beismeri alárendeltségét (Ap. Csel. 11,4). Mikor Pál jogosan megfeddi, nem kér kivételt, hanem engedelmesen eltűri, hogy rendre utasítsák (Gal. 214). Mikor tiszttársai megparancsolják, hogy Jánossal Samáriába menjen, azok parancsának engedelmeskedik (Ap. Csel. 8,14). Tartsuk tehát azt, amit Pál mond (Ef. 4,15.16), hogy a Krisztus a Fő, kiből az egész test egybeszerkesztve és egybefűzve a kötelékek minden kapcsa által, egyenként, mindenik résznek arányos munkássága szerint végzi a test növesztését a maga építésére, a szeretetben. Mert itt ő minden halandót, kivétel nélkül, a testhez tartozónak mond és egyedül Krisztusnak hagyja a "Fő" nevet és tisztességet. Minden egyes tagnak csak egy bizonyos mértéket és véges, korlátolt ténykedést juttat, hogy a kormányzás legfőbb hatalma egyedül Krisztusnak maradjon. Cyprianus is, amikor az Egyház egységét írja le, így szól: egy püspökség van, amelynek egy részét az egyesek mint egészet birtokolják, éppúgy, mint ahogy sok napsugár van, de csak egy fényforrás és a fának sok ága van, de az erő egy gyökérből származik és amint egy forrásból több folyó folyik és ámbár a szerte-folyó külön ágak nagy számánál fogva úgy tünik fel, mintha több forrás volna, mégis az egység a forrásban megőriztetik: így az Egyház is, áthatva az Úr világosságával, sugarait szétküldi az egész föld kerekségére, azonban a világosság, amely mindenütt elömlik, mégis csak egy. Ágait kiterjeszti, bővizű folyamait elárasztja

46

az egész világra. Mégis csak egy Fej és egy eredet van (De Simplicitate Praelatorum). Látjuk, hogy Ő egyedül a Krisztus püspökségét teszi egyetemessé, és azt tanítja, hogy a Krisztus szolgái annak csak részeit birtokolják. Ezen okból tiltotta meg a karthágói zsinat (Cap. 47.), hogy valakit főpapnak, vagy első püspöknek, vagy méginkább az első szék püspökének nevezzenek. És Gergely megátkozza az egyetemes püspök nevet, mint veszedelmeset, sőt mint szentségtörést, mint az Antikrisztus előfutárját és az ördög által kitaláltnak mondja (Epist. 76. Ad. Mauritium Augustum; Epist. 78. Ad Const. August.; sequenti ad Evodium; Epist. 83. Ad. Anian.). Cyprianus pedig a római püspököt nem tiszteli meg más címmel, mint: testvér, püspöktárs és hivataltárs. Istvánhoz, a római pápához írván, őt nemcsak magával és a többiekkel teszi egyenlővé, hanem még kemény szavakkál is illeti, megvádolván őt kevélységéért és tudatlanságáért. Sőt maga Jeromos, aki pedig római presbyter, sem habozik azt a széket a többiekkel egysorban említeni. Ha, - úgymond - a tekintélyről van szó, a föld nagyobb egy városnál. Miért beszélsz nekem egy városnak a szokásáról? Mért oltalmazod az Egyház törvényei ellenére a kisebbséget, amelyből keletkezett a gőg. Bárhol püspök is valaki, akár Eugubiumban, akár Konstantinápolyban, akár Rhegiumban, neki ugyanazon érdeme és ugyanazon papsága van. A gazdagság hatalma és a szegénység alázatossága egy püspököt sem tesz följebbvalóvá vagy alárendeltté. Végül, ha mindent megengedünk is a rómaiaknak, nem tehet az a legfőbb a püspökök között, aki maga egyáltalán nem püspök.

XXIV. HITCIKK.

Az emberi rendelésekről.

Az egyházi rendelések, mint például a böjtölés, az ételek megkülönböztetése, a húsféléktől való tartózkodás és sok más egyéb, a lelkiismeret színe előtt igazán kötelezők s minden botránkozást kizárnak.

47

Bebizonyítható először hasonlóság, vagy példa alapján. Mivel azt mondják a zsidó rabbik is, hogy a bölcsek rendeléseit éppúgy meg kell tartani, mint Isten törvényeit. Másodszor bizonyítható a józan észből. Mert az Egyház a Krisztus helytartója és az Ő személyét képviseli. Éppen ezért képesnek kell lennie ugyanannyira, mint amennyire a Krisztus képes. A harmadik bizonyítás a tekintély elvén alapszik, mert megmondatott: a Mózes székiben ülnek az írástudók és a farizeusok, mindeneket azért, melyeket néktek parancsolnak, megcselekedjétek. Mikor pedig a lutheránusok azt felelik, hogy ez a törvényről van mondva, amit a farizeusok tanítottak, amikor ama székben voltak és megerősítésül felhozzák, hogy Urunk egy más helyen megparancsolja, hogy őrizkedíünk azok kovászától, azaz tanításától, továbbá Ágoston magyarázatát, ahol azt mondja: mi mást akar itt az Úr mondani, ha nem azt, hogy ők a pásztor szavát béresek közvetítésével hallják? Mert a székben ülve az Isten törvényét tanítják, tehát általuk Isten tanít. Ha pedig ők azt akarják tanítani, ami a sajátjuk, ne hallgassatok rájuk és ne cselekedjétek, amire buzdítanak: minderre azt válaszold, hagy lehetetlen, hogy az Egyház mást tanítson, mint Isten akaratát, mert hiszen a Szentlélek kormányozza. Van egy más bizonyíték is, a tekintély elve alapján. Mert megmondatott: engedelmeskedjetek elöljáróitoknak. Mikor pedig a lutheránusok azt mondják, hogy ezt korlátozni kell a Péter által az elöljárók részére adott szabály szerint, ti. hogy ne gyakoroljanak uralkodói hatalmat az örökség felett, amelyről Pál azt mondja, hogy Ő a korinthusiakkal szemben megtartotta, hogy ti. nem uralkodott azok hite felett: hát ez az ellenvetés semmit sem ér. Mert ha az elöljárók helytelen dolgokat követelnek is, az alattvalóknak mégis kötelességük engedelmeskedni. Azután mindig szükséges visszatérnünk ahhoz az elvhez, hogy mert ők az Egyház, tehát nem tévedhetnek a gyakorlati élet kérdéseinek eldöntésében. Végül bebizonyíthatjuk a hasznosság elvénél fogva. Mivel botrányos dolog nagy változtatásokat tenni. És Salamon megtiltja, hogy elmozdítsuk a régi határjeleket, melyeket atyáink helyeztek el. A rendszabályok nagyobb része pedig, amelyekkel ma a világot kormányozzák, az Egyház hagyományaiból van. Tehát nem volna sem

48

illő, sem hasznos dolog, mindent megváltoztatva, akkora zavarodást csinálni. Tedd hozzá, hogy ily intézkedésekkel nagyban elősegítik az erkölcsök illendőségét és tisztességét.

Cáfolat.

Egy a törvényadó - mondja Jakab -, ki megtarthat és elveszthet (Jak. 4,12). Ennek pedig kettős oka van: 1. mert számunkra minden igazságnak és szentségnek tökéletes szabálya az Isten akarata és 2. egyedül Ő uralkodik a lelkek felett, amely uralmat senkinek sem enged át. Tehát ahol az Úr engedelmességet sürget, azt akarja, hogy csak egyedül Neki engedelmeskedjünk. Ismét: ezek a kifejezések: jobb az engedelmesség az áldozatnál (I. Sám. 15,22); mindazt, amit én parancsolok néktek, megtartsátok és aszerint cselekedjetek semmit ne tégy ahhoz és el se végy abból (V. Móz. 4,2; 12,8.32). Ismét: "senki ne cselekedjék, a saját jó tetszése szerint, hanem amit én parancsolok, csak azt teljesítse." Ismét: "szóltam én a ti atyáitoknak, hogy hozzanak nekem áldozatokat és nem inkább azt mondottam: hallván halljátok az én szómat" (Jer. 7,21)? Pál jogtalannak jelenti ki a lelkiismeretnek bármiféle emberi törvénnyel való megkötözését. A szabadságban, úgymond, amellyel titeket a Krisztus megszabadított, álljatok meg és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgalatnak igájával (Gal. 5,1). Más helyen megmondja az indokot is. Ugyanis még azok is, amik bölcsességnek látszanak lenni, haszontalanságok és hiábavalóságok, ha emberi parancsok és hagyományok szerint valók (Kol 2,23. Ennélfogva, amikor a házasságról beszél, kijelenti, hogy nem akar tőrt vetni a hívőknek (I. Kor. 7,35). Tehát az emberek megsértik a Krisztus szellemi királyságát és a lelkek feletti jogát semmibe sem veszik, amikor oly jogot bitorolnak, mint akiknek szabad volna törvényeikkel a lelkiismereteket megkötözniük. Ezenkívül utálatos dolog Isten előtt: olyan tiszteletet rendezni be számára, amelyet Ő nem kíván, vagy elfogadni egy olyant, amelyet emberek, az Ő szava helyeslése nélkül, állapítottak meg, mint Ézsaiás bizonyítja, mikor azon ok miatt Istennek rettenetes ítéletét hirdeti a zsidó népnek, mivel Istent

49

emberi parancsolatokkal tisztelte (29,13). És ismeretes Krisztus ama mondása: "hiába tisztelnek engemet, oly tudományokat tanítván, melyek embereknek parancsolatai" (Mát. 15,9). Az ételek válogatásáról birtokunkban van Pál tanítása: "senki titeket az ételért vagy italért meg ne ítéljen" (Kol. 2,16). Ismét: "az Isten országa nem ételben, nem italban áll" (Róm. 14,17). Ismerjük Krisztus nyilatkozatát is: "ami a szájon bemegy, az nem fertőzteti meg az embert" (Mát. 15,11). És egy más helyen Pál, a Szentlélek ihletése folytán megjövendöli, hogy jönni fognak csalók, akik az ördög ösztönzésére megtiltják az ételek használatát, melyeket Isten teremtett, és a szent házasságot (I. Tim 4,3). Nem lehet hallgatni arra az elmésségre, hogy az előbbi helyeken Pál a zsidókkal vitatkozik, ez a jövendölése pedig a Tatianus követői és hasonlók ellen irányul. Mert ha Isten eltörölte az ételek közti különbséget, amelyet törvényében kimondott, és minden eledelt, különbség nélkül alávetett az emberek hatalmának, kicsoda merészli most magának azt a jogot igényelni, hogy új törvényeket alkosson, amelyek által az Istentől adott szabadság eltöröltetik? Ha már Ágoston a saját korában joggal panaszkodik, hogy az Egyházat, amelyről Isten irgalma azt akarta, hogy szabad legyen, annyira megterhelték, hogy a zsidók állapota tűrhetőbb volt, milyen jajgatással sirassuk meg a mostani szolgaságot?

XXV. HITCIKK.

A fogadalmakról és azok kötelező erejéről.

Ugyanazon erővel kötelezők a lelkiismeretre a fogadalmak, még ha azok szerzetesiek is, ti. az örökös önmegtartóztatás, szegénység és engedelmesség fogadalmai.

Bebizonyíthatjuk először amaz igaz versikével: "Embert sző kötelez s az ökör szarvára kötél kell." Mert, a kisebbről a nagyobbra következtetve, ha tartozunk megtartani az embereknek tett ígéreteket, mennyivel inkább tartozunk megtartani az Istennek tetteket? Amikor pedig a lutheránusok azt az ellenvetést teszik, hogy a szerződés mindkét félnek a megegyezése nélkül

50

nem törvényerejű, ismét: hogy a törvénnyel ellenkező kötések nem kötelezők, azt feleld, hogy ami jószándékból történik, az tetszik Istennek. És ha valaki rossz szándékkal tesz fogadást, fogadalma a fogadalmaknak tartozó tisztelet miatt épp olyan érvényes, mintha fogadását jószándékkal tette volna. Különösen áll ez a szerzetesi fogadalmakról, a hivatalnaK a méltósága miatt, mert amint Szent Tamás mondja, hasonló az ily fogadás egy második keresztséghez. Mikor pedig a lutheránusok, az örökös önmegtartóztatásról szólva egy másik érvet hoznak fel, hogy ti. annak megtartására senki sem köteles, csak ha az neki felülről adatik: feleld, hagy a doktorok szerint a fogadalom nem szűnik meg kötelező lenni azon oknál fogva, hogy a végrehajtásra való tehetség hiányzik. Továbbá azt kérdik: melyik jobb a barátra vagy papra nézve: paráználkodni, vagy megházasodni? Erre nézve Cyprián tekintélyét idézik, aki 11-edik levelében azt mondja a szent szüzekról, vagy apácákról, hogy ha kitartani nem akarnak, vagy nem tudnak, jobb hogyha megházasodnak, mintsem hogy a gyönyörök tüzébe hulljanak. Azonban a makacsság s a fogada1om sokkal nyíltabb megszegése miatt egészen ellenkező eljárás látszik ésszerűnek, amint az egyházjogi tudósok is döntenek. Azonkívül, a fogadalmak kötelező volta bizonyítható még az alóluk való föloldozás mikéntjéből, ugyanis még a pápa sem menthetne fel a fogadalmak alól, ha a kulcsok nem volnának hatalmában, amiből következik, hogy kötelezik a lelkiismeretet. Az egyetlen, erről a dologról fennmaradó kétely az, amit a saját mestereink mondanak: "még ha szerzetesiek is", mert ezzel azt látszanak jelezni, hogy a szerzetesi fogadalmak kevésbé szigorúak, mint a többiek. De jegyezd meg, hogy ezt a megtartásnak a nehézsége miatt mondották, ami ezen fék nélkül a visszavonulásra kísérthetné a barátokat.

Cáfolat.

A fogadalmakban ezt a három dolgot kell figyelembe vennünk: vajon amire fogadalmat teszünk, hatalmunkban van-e; azután vajon a fogadalom célja helyes-e; harmadszor, vajon, amit fogadunk, tetszik-e az Istennek.

51

Ahol ezek, vagy ezek egyike hiányzik, azt állítjuk, hogy a fogadalmak haszontalanok és semmi érvényük nincs. Továbbá az Írás azt tanítja, hogy az állandó önmegtartóztatás nincs minden embernek hatalmában. Krisztus ugyanis kijelenti, hogy nem mindenek veszik be ezt a beszédet (Mát. 19,11). És Pál erről az adományról szólva és megértetve velünk, hogy ez különös ajándék, mely nem mindeneknek adatott, figyelmeztet bennünket, hogy az Isten adományai különbözők (I. Kor. 7,7 s köv.). És ezért mindazoknak, akik égnek, azt parancsolja, hogy az orvosságot a házasságban keressék. Aki nem tudja magát megtartóztatni, házasodjék meg. Ismét: "a paráznaság elkerülése végett minden egyesnek legyen tulajdon felesége." Hogy pedig a szerzetesi engedelmesség fogadalmában a végcél gonosz, az világosan kitűnik Pálnak egy szavából, amelyben elítél minden "ethelothrészkeiát," azaz önkényes istentiszteletet, amelyet az emberek a saját szeszélyükből kezdeményeztek. Mert ezt a szót használja. a kolossébeliekhez írt levelében, amelyet a fordító "superstitio"-val (babonaság) fordított le (Kol. 223). Amikor pedig a szerzetesek így engedelmességet fogadnak följebbvalóiknak, Istent tényleg emberi találmányokkal tisztelik. A szegénységről, amelyet fogadnak, azt mondjuk, hogy az Isten nemcsak nem fogadja el, hanem hogy az neki teljesen visszatetsző. Ugyanis Isten megparancsolja, hogy minden ember a saját mukájából éljen. Es Pál azt mondja: aki nem munkálkodik, az ne is egyék. És rendetlen életnek nevezi, amikor valaki másnak a fáradságából gondtalanul él, és az ilyeneket kiközösíteni parancsolja (II. Thess. 3,10). Azután az önkéntes szegénység, amelyet Isten nekünk ajánl, abban áll, hogy aki gazdag, vagyonát testvérei ínségének enyhítésére elosztogatván, mint Pál mondja, a Krisztus példájára magát szegénnyé teszi (II. Kor. 8,9). De az a szegénység, melyet a barátok vallanak, olyan, amely által, ámbár semmit nem dolgoznak, mégis soha sem éheznek, felfalják a szegények jószágát, és megfosztják magukat a jótékonyság gyakorlásától. Összefoglalva a mondottakat, kimondjuk, hogy a babonaságban fogant fogadalmak semmisek és a lelkiismeretet nem kötelezik. Továbbá, hogy a meggondolatlanul, a testben való oktalan bizalom folytán tett fogadalmakat

52

gyorsan vissza kell vonni, mielőtt Isten a makacs önhittséget megbüntetné.

A kar új határozatai.

A Hittudományi Kar pedig megtiltja mindazoknak a mestereknek és bakkalaureuszoknak, akár a saját kebeléből, akár máshonnét valóknak, akik most, vagy a jövőben hittudományi fokozatot akarnak nyerni, hogy akár amikor a gyülekezetekben prédikálnak, akár elöadásaikban, vagy másként, a fentebb említett hitcikkekkel bármi módon ellenkezőt hirdessenek. Sőt, ellenkezőleg, amikor mód és alkalom kínálkozik, azokat a népnek őszintén hirdessék és nyíltan előtárják. Továbbá, a Kar azt is elhatározta, hogy minden mester és bakkalaureusz az előbb felsorolt tételeket, helyeslése elismeréséül saját kézírásával megerősítse. És mivel nem volna helyes dolog a rendetlenrket és veszekedőket, mint farkasokat, a saját nyája közepett táplálni, a Kar elhatározta, hogy mindazok, akik ezen határozatnak engedelmeskedni nem akarnak, és a fentebb felsorolt tételekkel ellenkezőt tanítanak, vagy a jövőben prédikálnak, a Kar közösségéból örökre kiűzessenek. Továbbá, mivel az ellentmondás és az ősök szokásaitól való eltérés szeretése miatt, az új mozgalmak és tanok tanulmányozóí közül igen sokan elhanyagolják azt a dicséretre méltó szokást, hogy a Szentlélek kegyelméért a Szűz Mária közbenjárása által könyörögjenek: az ilyeneket figyelmeztetjük, hogy ne irtózzanak oly nagyon attól az angyali üdvözlettől, melyet az evangélium elénk szab; se pedig, amint sokan tenni szokták, valahányszor, a mi Urunk, Üdvözítőnk neve előfordul, amaz üdvöthozó nevet: Jézus, fonákul meg ne vessék, megelégedvén Őt egyszerűen csak "a Krisztus"-nak nevezni, különösen mikor Péter bizonysága szerint, nem adatott az ég alatt az embereknek más név, amely által megtartatnának. Hasonlóképpen, amikor az isteni apostolokat, evangélistákat, vagy szent doktorokat említik, ne nevezzék őket minden tiszteletnyilvánítás nélkül, amint szokták, egyszerűen Pálnak, Jakabnak, Máténak, Péternek, Jeromosnak, Ágostonnak, hanem ne essék nehezükre hozzátenni ezt a szót is: "szent" - és szent Péternek,

53

szent Pálnak stb. nevezni őket. És végül ne hanyagolják el a népnek a meghaltak lelkeiért való könyörgést ajánlani.

Az Úrnak 1542-ik esztendejében, március hava 10-edik napjan.

A Hittudományi Kar a Sorbonne kollégiumban eskü alatt összegyülekezvén megvizsgálni a fenti hitcikkeket, jóváhagyta azokat abban a formában, amelyben írva vannak.

Megpecsételtetett a Dékán Úr és a Kar megbízásából.

Fournier, jegyző.

Cáfolat.

Ézsaiás megtiltja Isten minden tanítványának az "összeesküvés" említését, bármennyiszer esküdött is össze a sokaság (Ézs. 8,12). Ezzel azt jelzi, hogy a gonoszok tanácsainak sem engedelmeskedni, sem azokat elfogadni nem kell. Kövessük tehát, amit azután parancsol, azaz szenteljük meg a Seregek Urát, közeledjünk Hozzája félelemmel, hogy Ő legyen a mi megszentelődésünk. Bárki kísértse is meg, hogy minket ettől a félelemtől elcsábítson, legyen ránk nézve átkozott. És hasonlóan a szeme világát visszanyert vakhoz, ne borzadjunk, ha kiűznek bennünket az istentelenek gyülekezetéből (Ján. 9,34), mert a Krisztus szembejön velünk és minket az Ő testének közösségébe fogad be. Jobb volna inkább százszor meghalni, sem hogy kezünket gazul beszennyezzük egy aláírással, amellyel Isten igazságát megtagadjuk. A Szűzhöz való könyörgést, amelyet ezelőtt használtak a Szentlélek kegyelmének kérésében, ki nem látja utálatos káromlásnak? Nem is szólva amaz átkozódásokkaí telt címekről, amelyekkel míg a Szüzet akarnák megtisztelni, Őt a legsúlyosabb sérelemmel illetik? Hisz a mennyek királynőjének és a kegyelem kincstárosának nevezik. Mi halljuk, amit Jézus tanít, hogy Ő el fogja küldeni az Atyától az igazság Lelkét és megparancsolja, hogy az Ő nevében kérjünk (Ján. 14,26, 15,26). Ez tehát a kérésnek a helyes szabálya és az elnyerésnek biztos módja. De a Krisztust elmellőzve a Szűzhöz folyamodni és az imában Isten helyett őt szólítani, ki nem látja ezt istentelen szokásnak? Ez teljes-

54

séggel idegen az Isten igéjétől. Sőt van a negyedik karthágói zsinatnak egy határozata, amely megtiltja a szenteknek az oltárnál való segélyül hívását. Abban még nyíltabban elárulják dőreségüket, amikor azt mondják, hogy azt az üdvözletet az evangélium számunkra előírta. Az igaz, hogy Gábor, amint Lukács elbeszéli, azért küldetett, hogy ilyen módon üdvözölje a Szüzet, de vajon mi Gáborok vagyunk-e? Mikor parancsolták ezt valaha nekünk? Micsoda menetelünk vagyon nekünk a Szűzhöz, hogy vele társalogjunk? Ezenkívül miért használják ezt az üdvözletet akkor, mikor a Lélek kegyelméért könyörögnek, hacsak nem azért, hogy azzal, mint imádsággal élnek? Ami a Krisztus nevét illeti, honnét van, hogy az annyira szamár fülek oly kényesek, hogy oly kifejezésmódok ís sértőleg hatnak rájuk, amiket a Szentlélek használ? A Krisztus név mindenütt előfordul az Írásokban. Az Egyház összes írói használták azt, ami mestereinknek azonban nem tetszik. És hogy ne szűkölködjenek ürügyben sem, hát okul felhozzák a zsidóknak azt a varázslói hazugságát, minthogyha az emberek üdvössége két szótagba volna bezárva. Amikor hát a Jézus név miatt oly rútul dühöngenek, semmi csodálatos nincs benne, ha a szentek neveiben annyira ragaszkodnak a bevett szokáshoz. De micsoda okból, vagy mely példa alapján róják az igehirdetőkre azt a terhet, mint törvényt, hogy a halottak lelkeit a nép figyelmébe ajánlják? A régieknek sok egyházi beszéde fennmaradt, és azokból kitűnik, hogy ilyesmit az ősegyházban soha nem tettek. Látjuk tehát, hogy úgy cselekesznek, mint a zsarnokok szoktak: amikor jogos eszközökkel uralkodásukat tovább fenntartani nem tudják, barbár vadsághoz és durvasághoz folyamodnak. De másrészről mit mond az Úr: tanácskozzatok és haszontalan lészen, beszéljetek beszédet, de nem áll meg. Készüljetek s megrontattok, (Ézs. 8,9.10). Mert nincs bölcsesség és nincs értelem és nincs tanács az Úr ellen, (Péld. 21,39).

A fordító utószava.

A reformációnak Franciaországban való rohamos terjedése miatt a Sorbonne hittudósai is kényszerítve érezték magukat az újítók veszedelmes állításait megcáfolni, s ezért 1543-ban (s nem 1542-ben, amint a régi időszámítás szerint keltezett aláírás mondja) kiadták a jelen, 25 cikkből álló vallástételt, amelyben a pápás vallás tanait a lehető legkiélezettebben fogalmazták meg. Kálvin cáfolata 1544-ben jelent meg névtelenül, francia es latin nyelven. Megjegyezzük, hogy a "bizonyítások" nem foglaltattak az eredeti szövegben, hanem azokat Kálvin vagy maga írta, vagy egykorú vitatkozásokból szedte össze. - A jelen fordítás alapjául a Corpus Reformatorum, vol. XXXV. 1-44. található latin szöveg szolgált.

Fordító.

TARTALOMJEGYZÉK.

Bevezetés, cáfolattal	3
I. hitcikk. A keresztségről	5
II. hitcikk. A szabadakaratról	7
III. hitcikk. A bűnbánatról	9
IV. hitcikk. A cselekedetek által való megigazulásról	12
V. hitcikk. A kenyér Krisztus testévé való átlényegüléséről	14
VI. hitcikk. A szent miseáldozatról	17
VII. hitcikk. Az úrvacsora egy szín alatt vevéséről	18
VIII. hitcikk. A felszentelés jogáról	20
IX. hitcikk. A felszentelés szándékosságáról	21
X. hitcikk. A bérmálásről és az olajjal való megkenésről	23
XI. hitcikk. A szentek csodatételeiről	24
XII. hitcikk. A szentekhez való könyörgésról	26
XIII. hitcikk. A szentek tiszteletéről	27
XIV. hitcikk. A búcsújárásokról	28
XV. hitcikk. Helyes dolog először a szentekhez könyörögni s csak azután Istenhez	29
XVI. hitcikk. A feszület és a képek imádásáról	30
XVII. hitcikk. A tisztítótűzről	32
XVIII. hitcikk. Az Egyházról s annak tekintélyéről	34
XIX. hitcikk. A tanban való döntések a látható egyházat illetik	37
XX. hitcikk. Az egyházi hagyomány útján létrejött hitcikkekről	38
XXI. hitcikk. A kiátkozás jogáról	40
XXII. hitcikk. A zsinatok tekintélyéről	41
XXIII. hitcikk. A római szék elsőségéről	45
XXIV. hitcikk. Az emberi rendelésekről	46
XXV. hitcikk. A fogadalmakról s azok kötelező erejéről	49
A kar új határozatai	52
A fordító utószava	55