AZ EMBERI AKARAT SZOLGASÁGÁRÓL ÉS SZABADULÁSÁRÓL SZÓLÓ IGAZ ÉS HELYES TANNAK

VÉDELME

KAMPENI PIGHIUS ALBERT GÁNCSAI ELLEN

AZ ELSŐ KÖNYV ELLEN.

Mikor két évvel ezelőtt a wormsi gyűlésen voltunk, már akkor hallottam, hogy Pighius Albert fenyeget és hadat üzen, ez azonban messze van. Mert övéi között azt hánytorgatta, hogy nem tudom micsoda könyvet írt ellenem, amely engemet a porba sújt, de még a könyvet napfényre nem hozta. Mikor pedig aztán Regensburgba mentünk és az a fél könyv, mely különösen Luther és Melanchthon Fülöp ellen, azután egyszersmind valamennyiünk ellen is volt szerezve, nyilvánosságra jött, s amely később a második rész hozzájárulásával gyarapodott, nagy részben mentnek tűntem fel magam előtt attól, hogy valamit csupán személyem ellen is adna ki. Mert azt gondoltam, hogy mivel engem méltatlannak tartott arra, hogy erejét egyedül magamon próbálja meg, ez erőt inkább magának a közös ügynek ostromlására akarja fordítani, hogy ha valami győzelmet arathat, diadala annál nagyobb legyen, ha viszont legyőzetik, kisebb szégyenével történjék a dolog. Mert egyrészt az érvet, amellyel ellenem szándékozott fellépni, ott előadta és tollával is tett többször név szerint szúrást rajtam. E közben hallom, hogy ama kiváló mű kézről-kézre jár, de csak azok között, akiknek minden belemélyedés nélkül azon az alapon tetszik, mivel Krisztus tudományával ellenkezik. Részemről sehogy sem tehettem szert arra, hogy beletekintsek. De, hogy az igazat megvalljam, túlságosan nem is aggódtam a dolog miatt, mivel mit sem tartottam bizonyosabbnak, mint hogy az előbbi mű másodszor adatott ki. Ettől kezdve egy év eltelt, mielőtt vagy egészben, vagy legalább részben

9

napfényre jött volna. Ennélfogva tovább egyáltalán nem kételkedtem abban, hogy szándékát megváltoztatta. S már mentnek érezvén magamat Pighiustól, más munkára vetettem kezemet, mikor minden várakozásom ellenére kezembe kerül nagy kötete, amely a szabad akaratról szól s amelyben, bár mindjárt kezdetben nem nevez meg, midőn azonban magának a tárgynak vizsgálatába fog, eléggé megmutatja, hogy előtte nincs más cél, mint hogy mindazt, amit én e tárgyban Institutiómban előadtam, fenekestül felforgassa.

És megvallja, hogy ő ezt azzal a szándékkal teszi, hogy Luthert és minden más elvtársainkat az én oldalamon át sebezze meg: de kiválólag azért hív egyedül engem harcba és fegyvereit azért velem méri össze, mivel abban a meggyőződésben van, hogy egyrészt ennek a kérdésnek teljes összegét én vizsgáljam meg alaposabban, másrészt, hogy minden erre vonatkozó dolgot én magyaráztam meg szilárdabb renddel és világosabb módszerrel, mint mások tevék. A közös ügy védelmezését magamra vállalni bizonyára nem merészeltem volna, ha mindannyiunkat együtt támadott volna meg, nehogy inkább vakmerőségtől és balga önbizalomtól űzve, mint helyes szándéktól vezetve, úgy tűnjek fel, mint aki másoknak, akik e célra bizonyára sokkal tehetségesebbek lettek volna, eléjük akarnák kerülni. Ha ez a félelem nem gátolt volna, arra az első könyvre, amelyet említettem, talán válaszoltam volna. Most mindamellett örülök, hogy ettől bármi okból kifolyólag tartózkodtam, mivel látom, hogy a védelem feladatát Bucer vállalta magára, aki méltóságához képest jobban és fényesebben tudja azt végezni. Hogy pedig most másokat nem várva magam válaszolok, úgy vélem, senki hibámul fel nem rója, mivel Pighius ekként őrjöng Isten színe előtt, ha az igaz tudomány védelmére magamat nem vetem eléje. Ennélfogva bár manapság Istennek sok, felszereltebb és gyakoroltabb hadserege van, melyek képesek ennek a gőgös Góliátnak fennhéjázását határok közé szorítani és készen is állnak, ha a dolog úgy hozza magával, mégis mivel azok mellőzésével név szerint engem hív küzdelemre, hogy ne dicsekedhessék azzal, mintha Krisztus szolgái közül csak egyet is legyőzhetett volna, ama mennyei királynak és vezéremnek erejében

10

bízva és azokban a lelki fegyverekben, amelyekkel övéit támogatni szokta, a harctérre szállok.

Hogy pedig oly sok közül miért egyedül engem választott ki Pighius olyanul, akinek harcot üzen, maga be fogja látni, ha ugyan dühtől elvakulva egyáltalán képes látni. Mert téved, ha azt gondolja, hogy azzal a magasztalással, amelyet nekem csak úgy futólag osztott, akár a legkevésbé is megindít; ezt a dicséretet bizonyára a saját hasznára költi, hogy midőn engem valamennyire a többiek fölé emel, ne tűnjék fel olyan gyanánt, aki akármelyik nyájbeli pappal is hajlandó harcba szállani. De bármit érez is, az engem a legkevésbé sem érint. Mert a hívők dicsősége sem a műveltségben, sem a nagy képességben, hanem a tiszta lelkiismeretben áll, s e tiszta lelkiismeretnek sem az embereknél, hanem Isten színe előtt kell tisztának lennie. Aztán nem vagyok oly nagy becsüléssel iránta, hogy e miatt magamnak tessem. "Víg vagyok, ha dicsérnek - halljuk a régi szomorújátékban - de [csak] ha dicsért ember dicsér." Ha tehát nagyratörő volnék is, még sem kellene azon lennem, hogy dicsőséget ezektől az oly tisztátalan és bűzös ajkakról nyerjek, melyek folyton csak kárhozatos gyalázatot lehelnek Krisztus ellen. Ehhez járul, hogy mikor mértéktelen heve elragadja, se lát, se hall, ami vagy azért történik, mivel istentelensége folytán méltán fonák értelemre adatván, Isten akarja ellene büntetésének kézzel fogható példáját mutatni, vagy azért, mivel a tűrhetetlen gőg, amelytől dagad, a vakságnak leggonoszabb fajtája. Ez oknál fogva mint a költeményben:

Pentheus Eumenidust seregeknek látja
A napot kettősnek, s mintha Thebae kétszeresen mutatkoznék (1)

- úgy neki e helyen oly éles szemei vannak, hogy vélekedése szerint még azt is látja, ami soha sincs. E mellett azonban abban a bajban is szenved, hogy a napvilág tündöklő fényében éppen úgy vakoskodik, mintha a legnagyobb sötétség borult volna reá.

Egyébként bevallom, hogy tanult, szellemes ember, elismerem éles elméjét a vitatkozásban és a tárgy beosztásában: nem tagadom, hogy a nép nyelvén tud

(1) Virgil. Aeneid. IV. 469.

11

beszélni, azaz nagyon ért ahhoz az ékesszóláshoz, mely a félművelt embereket, aminő pedig manapság igen sok van, rabul ejteni s magához édesgetni képes. De mire valók ezek az ajándékok, mikor ez ember egész elméjét a düh foglalá és veszté el? Ez oknál fogva, ha a művelt emberek sorában akar helyet foglalni (amely dicsőségre pedig igen nagy vágyódást árul el), szükséges, hogy elsősorban a józan észhez térjen vissza. Annak az esztelenségnek gyógyítására pedig, amelyben jelenleg szenved, két gyógyszer használható: ha Isten világos és bizonyos igazsága ellen megszűnik átalkodott gonoszsággal hadat viselni; ha balga önhittségét és felettébb gőgös fennhéjázását, melytől már egész lénye elfásult, levetkőzi és elveti. Hogy azonban ne tűnjek fel olybá, mint aki a mérkőzés hevétől elragadtatva felettébb hevesen török ez ember ellen, most már inkább mint jelenlevő dologhoz, könyvéhez óhajtom hívni az olvasókat, hogy abban mindarról, amit mondok, vagy még többről is, meggyőződhessenek. Mielőtt azonban erre témák, szükséges, hogy tárgyalásom rendjéről, melyet tartani óhajtok, néhány szót előrebocsássak. Első sorban nincs ok, amiért az olvasó azt várhatná, hogy Pighius előadásának fonalát kövessem. Mert ha minden egyes dolgot hajszálnyira meg akarnék cáfolni és semmit érintetlenül nem akarnék hagyni, megmérhetetlen nagyságúra növekednék ez a könyv. Mert azonkívül, hogy természet szerint veleszületett előadási képessége van, arra is mindig nagy gondot és munkát fordít, hogy míg egyrészt bőbeszédűségével a tárgyat elhomályosítja, addig másrészt ellenfelét hosszú és mozgékony szóáradattal öntse el. Talán a dicséretet is innen várja, mivel a hányaveti gőgnek a tudatlanok között az a legjobb módja, ha nagy zajjal és a szavak roppant tömegével járunk harci táncot. Én azonban a győzelmi pálmát e részben szívesen átengedem néki, akár minden küzdelem nélkül, mivel a fölösleges szóáradatot nagy hibának tartom. Hogy pedig efféle mesterséggel iparkodik ügyét győzelemre vinni, mintha szavak árasztásával, mint elszórt felhőcskékkel, az olvasók szemét el lehetne vakítania, ez eljárása a józaneszű emberek előtt vajmi csekély védelmül fog szolgálni. A tudatlan és ítélőképesség nélküli em-

12

bereket kétségkívül tévútra tudja vezetni, de az az ember, akiben egy mákszemnyi józan értelem lesz, mit sem fog törődni azokkal a cifra szókkal, melyekben semmi szilárdat nem talál. Ennélfogva meg leszek elégedve, ha képes leszek minden kegyes lélek és józan ítélettel megáldott olvasó előtt föltárni, hogy Pighius a villámlásból füstöt s én a füstből világosságot hozok létre, azaz, hogy amit én jól megírtam, azt Ő rágalmaival és rosszindulatú fecsegésével elékteleníté, én pedig semmi másra nem törekedtem, mint arra, hogy Isten tiszta és egyszerű igazsága tündököljön, miután a Sátán fellegei szétűzettek. Mert azt gondolom, hogy ez elegendőbb, mint hogyha hosszú és fölösleges irkálással fárasztom egyrészt magamat, s vagyok másrészt terhére az olvasóknak. S hogy semmit el ne titkoljak, van egyéb ok is, ami engem rövidségre késztet. Mert az idő rövid volta bilincsbe ver, mivel alig két hónapom van a frankfurti vásárig, mely két hónap alatt, ha lehetséges, e választ ki szándékozom adni. És vajha ez időnek csak fele állana teljesen rendelkezésemre akként, hogy nyugodtan írhatnék! Ez oknál fogva a kegyes olvasók meg fogják bocsátani sietésemet, valahányszor könnyedén siklom át azok fölött a dolgok fölött, melyek hosszabb megfontolást és buzgóbb belemerülést igényelnének. Ha valaki azt a régi és népszerű szólásmódot vetné fel ellenem, hogy balgaság az olyan hibával szemben könyörögnöm elnézésért, amely nélkül, ha akartam volna, könnyen meglehettem volna, erre azonnal készen áll válaszom: elsősorban hivatásom kényszere űz arra, hogy Isten igazságát óvjam és védelmezzem, midőn az én házamban ostromoltatik; aztán, hogy ily gyorsan fogok írni, amint egyrészt a közügyre nézve hasznos munka leend, addig másrészt az ügy komolyságával sincs ellentétben, jóllehet annak méltóságával már kevésbé egyezik meg eljárásom minden tekintetben.

Hogy mégis írásaimat az övével összehasonlítva könnyebben és biztosabban ítélhessenek az olvasók, s a dolog összege a legteljesebb világosságban állhasson előttük, azt a rendet és fölosztást fogom követni, amelyet ő tartott művében. Csupán az veendő fontolóra, hogy míg ő a szavak nagyszerű csoportosításával iparkodik elveit elfogadtatni, addig én ,amennyire lehet, egyszerűségre és rövidségre törekszem, azután: hogy míg ő fellegekben járó gőgjével és ellenünk irányzott mérges szitkozódásaival sok lapot betölt, addig én a győzelmet e tekintetben szívesen átengedem neki. Mert azt gondolom, hogy sem Krisztus dicsőségéből nem von le, sem a kegyes lelkek vélekedésén nem változtat, ha Pighius ékes beszédű szidalmazó, s annak is neveztetik - csak mindenki lássa be, hogy egyrészt az átkozódás őrjöngő szenvedélyétől, másrészt sötét epétől, vagy inkább rögeszmétől ragadtatva hányatik ok nélkül ide s tova.

Első sorban, amely dolgokat Sadolethez intézett levelében tárgyal, jóllehet, ezzel a kérdéssel nincsenek szoros viszonyban, mégis, mivel ügyünk elnyomására céloznak, röviden mérlegeljük. Csodálkozik és könnyeket ejt Pighius német honának azon balgaságán, melynek következtében a mi tanításunkhoz volt képes hajolni. Mert mi sokkal nehezebb dologba vágtuk a fejszénket, mint hajdan az apostolok, aztán meg a legképtelenebb dolgokat tanítjuk, amit csak hajdan az eretnekek a kegyesség igazi szabályától távol összehazudoztak, a pokolból mind felidézzük, sőt valamennyiük őrjöngését fölülmúljuk, és még csak látszatra sincs semmink, ami legalább hamis fényével megcsalhatná az embereket. Mert sem tudományunkban, sem képességünkben, sem életünknek szentségében nem mutatunk oly kiválóságot, amely az emberek figyelmét méltán magára vonhatná. És hogy ezt az állítását annál jobban kiszélesítse, kimutatja, hogy mily balga és fonák a mi cselekvési módunk. Erre röviden azt válaszolom, hogy felettébb oktalan Pighius, ha nem látja az isteni hatalom kiváló és kézzelfogható csodatételének azt, amin - akarva, nem akarva - bámulni kényszerül, mert minél kevésbé vagyunk felszerelve és elkészülve ily nagy és nehéz feladat elvégzésére, annál világosabban tündököl Isten ereje, amely erőtlenségünk által az egész világot áthatja. Hogyha Pighius panaszai az apostolok korába helyeztetnek, mondd, hogy Porphyrius, (1) vagy valaki más szól abból a csapatból. Ennélfogva, hogy e helyen hosszadal-

(1) Porphyrius az újplatonizmus egyik vezére, aki 15 könyvet irt a keresztyénség ellen kata khrisztianón logoi címmel.

14

masabb ne legyek, Pál ajkával azt válaszolom, hogy mi szívesen bevalljuk, miszerint minket annyi és oly nagy védelem a legkevésbé sem támogat, amennyi és aminő ily nehezmény elhordozására elegendő volna, mivel tanításunk igazsága és hitele nem ékesszóláson, vagy sajátos kiképzésen, hanem Isten szellemi erején alapul (II. Kor. 2,16; I. Kor. 2,4). Annak az ügynek, amely nem emberi védelemre, nem valami külső támaszokra, hanem egyedül Isten jóságára támaszkodva áll, bizonyára szilárdnak és erősnek kell lennie.

Szűnjék tehát meg Pighius álmélkodni afelett, hogy tanításunknak ez az új és hallatlan ható ereje honnét származik, mivel maguk a körülmények hirdetik, hogy kezdetben nem Luther beszélt, hanem Isten villámlott az ő ajaka által, s hogy manapság sem mi beszélünk, hanem Isten mutatja ki erejét az égből. De hát a másik oldalon azt mutatja ki, hogy mennyire különbözünk az apostoloktól. S valóban, ha a személyekről folyik a beszéd, szavakkal kifejezhetetlen, minő magaslaton állanak az apostolok hozzánk képest, de amily dolgokban Pighius minket különbözőknek állít, ami a tanítást illeti, azt mondom, hogy mi az apostolokhoz igen is hasonlítunk. Azok, úgymond, azt beszélték, amit szemmel láttak, füllel hallottak, ami eleve megmondatott s ami alakzatok árnyképében jelentkezett. És mi mit teszünk? Talán valami új evangéliumot kovácsolunk s azt parancsoljuk, hogy ebben kell bizakodniuk az embereknek, búcsút mondván mindannak, amit az apostolok tanítottak. Sok ellentétünk van az antikrisztus királyságával, különféle dolgok miatt állunk harcban vele, de majdnem mindeme nézeteltérések abból az egy forrásból erednek, hogy mi Krisztusnak és az apostoloknak akarunk biztosítani meghallgattatást, ellenfeleink pedig mivel nyilvánosan nem merészelik azokat hallgatásra kényszeríteni, azt parancsolják, hogy az ő hazugságaiknak adjunk helyet. Az apostolok - úgymond - csodálatos megegyezést tanúsítottak a tanítás tekintetében. Mintha bizony nem ugyanezt a megegyezést adta volna az Úr azoknak szívébe, akik manapság az evangélium tudományát régi állapotába vissza próbálják helyezni! Ott megvolt - úgymond - az isteni munkálkodásnak jelenlevő ereje, ott megvolt amaz égő lélek, mely ott

15

ragyogott szokásaikban, arcukon és szemükben. De e körülmények s mindaz, amiről másról csak említést tesz Pighius az apostoli tanításnak akár ajánlására, akár helyeslése végett, a mi fegyvereink. Mert amit csak tanítunk, mind arra céloz, hogy azt az evangéliumot, amelyről hirdeti, hogy annyi kiváló bizonyíték megerősíté, a világ hallja. Mert arról panaszkodunk, és pedig nem ok nélkül, hogy eltemettetett s mintegy kitöröltetett az emberek emlékezetéből. Nem kerestünk egyebet az elmúlt 25 éven át, csak azt, hogy az egész mérkőzés akként dőljön el, hogy ne az emberek részére essék a győzelem, hanem egyedül amellett az igazság mellett maradjon, - amint méltányos is vala - amelyet Krisztus és az apostolok hirdettek. Most is, ha valaki meggyőz, hogy e tudomány mellett valami mást tanítunk, nemcsak arra vagyunk készek, hogy e tanításunkat visszavonjuk, hanem arra is, hogy teljes hévvel megtámadjuk azt. Midőn tehát csodákat követelnek tőlünk, és pedig más csodákat, mint amelyekkel hajdan az evangélium fensége megszenteltetett, nem kell más csodákat mutatnunk, mint amelyeket annak idején az apostolok kezei műveltek. Mert ugyan csak egyszer történtek, hanem az evangélium örökkévaló megerősítésére. És ezen a helyen mily tágas mező nyílnék előttem, hogy beszéljek egyrészt hálátlanságáról és rosszindulatáról, másrészt szemérmetlenségéről is azoknak, akik nemcsak Krisztus evangéliumához kívánnak bizonyítékul ismét új csodákat, mintha ez evangélium új és csak a minap született volna, hanem magukat azokat a csodákat is, amelyeknek ez evangélium dicsőségéül kellett szolgálniuk, gyalázat és gúny tárgyává teszik. Mivel azonban e tárgyról más munkát szándékozom írni, jelenleg hallgatok róla. De hogy ebből a védelemből kiűzzön, tovább megyen Pighius, mivel szerinte a mi egész tanításunk csak arra van alkotva, hogy az egész kegyességet teljességgel megsemmisítse, hogy minden vallásos érzületet kiirtson az emberek elméjéből, mivel tisztára szemfényvesztéssel, csalafintasággal és agyafúrtsággal dolgozunk, a Szentírással istentelenül visszaélünk, vakmerőségünk, szemérmetlenségünk igen nagy, hazugok, rágalmazók, átkozódók, istentelenekkel összeesküvők, lázongók vagyunk, és a pogányoknál rosszabb szabados

16

életet élünk. És még mit nem? Az előbbi rágalomról később a maga helyén szó leszen. Ami a cselekvést illeti, Pighius hazugságaitól magára a valóságra hivatkozom. Az elkeseredésről csupán azt az egy szavat mondom, hogy egyedül azokra áradott ki, akikre nézve maga Isten igéje is halálnak illata a halálra, aztán meg nem is lehet túlságos nagynak ítélni azt, ha valaki a dolgoknak méltatlan voltát veszi vizsgálat alá, amely e keserűséget erővel létrehozá. Aztán a tanítást azoknak életéből megítélni, akik azzal visszaélnek, felettébb méltatlan eljárás. Ámbár ha arról van szó, hogy rólunk és ellenfeleinkről életünkből s illetve az övékből mondassék ítélet, egyáltalán nem vonogatjuk magunkat. Mert bárminők vagyunk is, mindamellett alaposabb jogunk van, mint óhajtandó volna, dicsekedni afelől, hogy életünk más, mint az összes rómaiaké, akik az antikrisztus királyságát manapság fenntartják. Ez oknál fogva nem félek attól, hogy, ha valaki a mi életünket s az övéket alaposabban megvizsgálja és egymással így hasonlítja össze, világosan meg ne győződhetnék afelől, hogy mi legalább féljük az Urat, amazok pedig egyenesen megvetik úgy őt, mint az ő törvényét.

Mikor azt állítja, hogy mi nehezebb dologba vágtuk bele a fejszénket, mint hajdan az apostolok, ha e szavait más értelemben venné, nem járna messze az igazságtól. Mert ha valaki meggondolja annak a kornak erkölcsi állapotát, amelyből Luther származott, be fogja látni, hogy ő majdnem minden más nehézséget közösen szenvedett az apostolokkal, egy dologban pedig helyzete még egyenetlenebb és nehezebb volt az apostolokénál is, mivel akkor a világon nem volt királyság, nem fejedelemség, amelynek azok háborút izentek volna, emitt azonban sehogy kikeveredni nem lehetett, hacsak annak a birodalomnak rombadőlte és pusztulása után nem, amely nemcsak valamennyi között a leghatalmasabb volt, hanem az összes többi birodalmakat mintegy alattvalóinak tartá. Ezt a nehézséget most is vállainkon hordozzuk. Eléggé tudvalevő dolog, hogy a főpapnak minő hatalom van kezében hadserege és szövetségesei támogatása folytán, másrészt kincseinél fogva és a neve iránt való köztisztelet következtében, aztán, hogy mennyi oltalom és erő rejlik számára ebben a mérhetetlen

17

özönben; a püspökökről, érsekekről és papokról szólok. De ezek valamennyien egy lélekkel egyesítik tehetségüket és erejüket, mivel úgy látják, hogy másként nem lesznek mentek, csak ha a mi tanításunkat megsemmisítik s ezért éppen úgy, mintha hazájukról és tűzhelyükről volna szó, sőt, mintha saját fejükért küzdenének, harcolnak ellenünk. Azt mondanám, hogy abban a nehézségben is az apostolok fölött szenvedünk, hogy nekünk az egyház hazug álarcával kell harcolnunk és a leplezett istentelenséggel, mely magának Istennek neve alatt rejtőzik, ha e küzdelem hasonlóképpen több próféta és apostol erőit is meg nem próbálta volna. De hogy Pighius ellenvetésére egyszerre válaszoljak, nehéz és fáradságos munka az istentelenségnek annyi szörnyét, az istentelen tudománynak akkora útvesztőjét, a babonának annyi fajtáját, amelyek néhány század alatt minden lelket elfoglaltak, amelyek már oly mély gyökeret vertek s amelyek oly mutatós színben tündököltek a világ előtt, mindezt - mondom - nehéz dolog volt egy szempillantás alatt lesújtani és a közéletből alaposan eltüntetni, kivált midőn a világnak egész hatalma ez eljárás ellen volt és tűzzel-vassal és mindenféle kegyetlenséggel e fölsorolt dolgok védelmére kelt. Merész vállalkozás - mondja Pighius. Nem tagadom, sőt elismerném, hogy vakmerő volna, ha emberek munkája, s nem magának Istennek műve volna. De midőn azt halljuk, hogy Pál arról a győzhetetlen hatalomról beszél, mely az evangélium szolgáinak adatott minden cselszövés megsemmisítésére, minden gonosz tanács megrontására és minden magasság ledöntésére, mely Krisztus ismerete ellen emelkedik (II. Kor. 10,4), bátorítsuk föl lelkünket és szilárdul álljunk a Sátánnak ez egész berendezkedése ellen, amely által a pápaság fönntartatik.

Azoknak a szemfényvesztéseknek megsemmisítésére továbbá, amelyekkel Pighius Rómáját fölékesíti, a mi mentségünk mindig készen áll, hogy ti. mi az egész ókort a szenteknek összes rendeléseivel egyetemben a legkevésbé sem akarjuk fölforgatni, sőt inkább arra az egyre törekszünk, hogy mindaz, amit a különböző korszakok bűne megrontott és eléktelenített, régi állapotába visszatérjen. Ő azt veti ellenünk, hogy a dolgok állását csak mi tüntetjük föl ekként. Ő a reánk szórt

18

szitkot nem bizonyítja: a mi könyveink pedig telve vannak e dolog erős és világos bizonyítékaival. Tűrhetőbbek azok a rágalmak, melyekkel bennünket amiatt illet, hogy szerintünk az egyházat jegyese, Krisztus, másfélezer év óta elhagyá, s így mi Krisztust hazuggá tesszük. De e szavak is csak oly fellegecskék, amelyek az igaz válasznak már a lehelletétől is szétfoszlanak. Mert azt mondjuk, hogy Krisztus az Ő egyházát hűségesen támogatá és támogatni is fogja, amint megígérte. Azt mondjuk, hogy az egyházat hatalma tartá fenn, hogy el ne vesszék, lelke kormányzá, hogy az igazságból ki ne essék, de egyszersmind azt is állítjuk, hogy meg kellett annak történnie, amit Pál világos jóslata előre kijelentett, ama borzasztó elpártolásra nézve, amelyről nem azt mondja, hogy a föld valami szélső zugában történik, hanem hogy az egész föld kerekségén megyen végbe. Bizonyára az egyház jövendő állapotáról szól, azaz, ami azután következett. Azt mondja, hogy az Antikrisztus már akkor megkísérlé az egyenetlenség rejtélyét, de sokkal súlyosabb az, amit folytatólag csatol ez állításához, hogy ti. eljő az idő, amikor nyilvánosan uralkodik és zsarnokságot gyakorol az egyházzal szemben, és pedig nem mint külső ellenség, hanem, mint aki Istennek szent helyét elfoglalá. Midőn ezeket emlegeti, azt mondja, hogy eljő a szakadás (II. Thess. 2, 3 stb.). Mikor azt látjuk, hogy amint eleve megmondatott, mindez megtörténik, megismerjük Krisztus igazi Lelkét. Emellett mégis valljuk, hogy Krisztus ígérete hiteléből egyáltalában nem vesztett, mivel ily nagy csapásban is oly csodásan megőrizte övéit, hogy a halál árnyékából épen megmenekültek - mivel az egyházat ily hajótörésben sem engedte elpusztulni, és midőn úgy látszott, hogy a végső kétségbeesés karjaiba dől, magából a pusztulásból is megmentette. Mert ebből a magból sarjadt az az aratás, amelyet manapság szemlélünk. Menjen most útjára Pighius és vádolja Krisztust hazugsággal és hűtlenséggel a mi személyünkben ugyan, valójában azonban saját lelke érzületéből kifolyólag, mivel míg evangéliumának megvetését majdnem az egész világnak megvakításával büntette, addig egyházát mégsem fosztá meg egy pillanatra sem az igazság és az élet világosságától. Mert én abban, hogy annyi

19

botránkozáson át s az összes emberek reménységének ellenére utat tört magának, hogy szilárd maradhasson, ebben a körülményben - mondom - azt látom, hogy hűsége még dicsőbbé vált.

Hogy pedig igazsága, vagy inkább igaztalansága védelmében ne lássék felettébb megátalkodottnak, végre valahára megvallja, hogy az egyházba csúsztak be oly visszaélések, melyeknek megjavítását minden kegyes lélek óhajtja. De azt mondja, hogy a megjobbítás módja egészen más, mint amit mi megkíséreltünk. Aztán tagadja, hogy olyan bűnök volnának, amelyek következtében joggal szakadhattunk volna el az egyháztól. Mert mi arra, hogy az egész földkerekséget felháborítottuk és az egyház egységétől elszakadtunk, ez okokat hozzuk fel: a visszaéléseket, melyek az egyházban elharapóztak s a papok megromlott erkölcsét. Hogy az utóbbinál kezdjem, szeretném tudni, hogy ezt az ürügyet kinek szájából hallotta. Lehetséges, hogy társaink könyveiben valami olyast olvasott, hogy Luther kezdetben csak némely felettébb durva visszaéléseket kárhoztatott és a klérus bűnös erkölcseit, s hogy aztán ellenfeleinek istentelensége folytán tovább ragadtatott. De hát miben hasonlít ez Pighius rágalmához? Valahol maga Luther is ekként ír magáról: Akarom, vagy nem akarom, ellenfeleim kényszerítenek, hogy napról-napra bölcsebb legyek! Való igaz, amit mond. Mert köszörűkő gyanánt az ő szellemének kiélesítésére szolgáltak. Elmerülvén azokba a sötét mélységekbe, amelyek majd az egész világot elnyelték, midőn egy szikrácskát látott, amely mintegy csekélyke hasadékból pislogott felé, megkísérelte, hogy annak közelébe jusson. Midőn itt a világosság ellenségei meg akarták akadályozni és erővel vissza akarták verni ez ember kegyes törekvését, zavaros felbuzdulásukban tágabb ablakot és végre az összes kapukat feltárták. Mindezt nem azért mondjuk el, hogy valami ürügyet keressünk a főpaptól való elszakadásunkra, hanem hogy kitűnjék, minő leendett az ellenfelek méltányossága, ha a pápaság egész megromlását egyszerre egész elevenig sebezte Luther, midőn azt a szelíd és mérsékelt dorgálást s hozzá kézzel fogható bűnök karjai közt sem voltak képesek eltűrni. Pedig akkor még nem volt Luthernek szándéka az Antikrisztus ama

20

zsarnokságától elpártolni, hanem csupán segíteni azokon a bajokon, melyeknek gyógyítása éppoly könnyűnek látszott, mint szükségesnek. Véleményében azonban csalatkozott. Mert a pápaság annyiféle kárhozat gennyétől buzgott, hogy midőn gyógyítására először emeltek kezet, mivel semmi gyógyszert nem volt képes elviselni, középen megszakadt.

Jegyezze meg tehát Pighius, hogy mi nem vagyunk annyira zordonak, hogy az erkölcsöknek akár a legsúlyosabb megromlása miatt is megszakítandónak tartottuk volna a hit egységét. Tudjuk, hogy a vétkeknek úgy dorgálásában, mint helytelenítésében meg kell tartanunk azt a szabályt, hogy a békesség kötelékét nem szabad szétszakítanunk. De tudjuk viszont azt is, hogy a türelmet akként kell mérsékelnünk, hogy a bűnnek ne kedvezzen. Ennélfogva a pápista klérusnak ezt a bűnös és mindenféle rútsággal megfertőztetett életét, amelyet általában mindenki szemlél, sem helyeselnünk nem kellett kezdetben, sem hallgatással, vagy képmutatással nem kellett azt lepleznünk. És hivatásunkból kifolyólag ma sem tehetjük ezt, kivált ha megfontoljuk, hogy a közönség épülése nyíltságot követel. Mert ha az erkölcstelenség soraikból akként áradt, mint valami fertőző betegség, magából a népnek testéből a bűnöket nem tudtuk másként kitisztítani, csak, hogyha őket is ostrom alá vettük. De azt állítani, hogy a szakadás oka ez az erkölcstelenség volt, felettébb istentelen hazugság, mivel mindig érthetőleg vallottuk, hogy mi az összetartozás kötelékére a tiszta és igaz tanítás közérzületével iparkodtunk. Mikor az egyház helyreállításáról folyik a szó, a tudományhoz a fegyelmet is hozzá csatoljuk. De más dolog arra törekedni, hogy az egyház jó rendbe jusson és megint más az egyháztól elidegenedni. Ezt méltán lobbantaná szemünkre Pighius, ha csupán az erkölcsök megromlásán megbotránkozva és az egyházzal való közösséget felbontva új pártra mentünk volna át, de midőn nyilvánvaló, hogy a viszály onnét ered, hogy a római Antikrisztus az ő istentelen tudományának igaz és szent kárhoztatását nem volt képes tűrni, ugyan miért vetik még szemünkre a szakadás vétkét, és miért csatolják még azt a könnyelmű vádat is rágalmaikhoz, hogy részünkről csupán a zordonkedvűség játszotta a főszerepet ab-

21

ban, hogy előttünk a papi rendnek kissé laza erkölcsei rossz színben tűntek fel?

Pighius éppen úgy jár el, mint a gyermekek az iskolában, akik szavalgatási tárgyat költenek a maguk számára. Mert két elvet vesz fel: hogy mi szakadás-szerzők vagyunk, éspedig nem más ok következtében, mint hogy a papok romlottabb élete felett megbotránkoztunk. Tagadjuk, hogy a szakadásra vezető lépést mi tettük volna, és hogy gyáváknak ne tűnjünk fel, a dolgot, úgy ahogy történt, előadjuk. S ez világos bizonyságot szolgáltat számunkra arra nézve, hogy az egyház attól az időtől kezdve szakadt részekre, amióta a római Antikrisztus mindazokat, akik az igét vagy igazságnak merészelték tartani, vagy ez igazságot felkarolták, erőszakos és zsarnoki eszközökkel minden törvényes meghallgatás nélkül, nemcsak az egyházi szokás ellenére, hanem minden emberies érzelem gúnyjára kiűzte. És még elpártolással fognak vádolni a rómaiak, mikor először ők tiltottak el minket kegyetlen és vérengző rendeleteikkel a velük fennállható bármi közösségtől?

De méltányosabb lett volna tűréssel és csendességgel megvásárolni a békét úgy, hogy a hit egységében megmaradtunk volna, mint hogy felettébb kemény eszközeinkkel az egyház egész testében tűzvészt támasztottunk. Minő békét és minő hitbeli egységet prédikálsz te nekem, mikor abban Isten igazságának nincs helye, amely pedig annak szükségképpen egyetlen köteléke? A Szentlélek hirdeti, hogy az egyház egységét az igaz és helyes tudomány közfelfogása foglalja magában - s ezt Pighius, bár lélekben másként érez, szóval nem is meri megtámadni. Lássuk most, hogy a pápaság minő kötelékekkel és csomókkal van összekötve?

Első sorban a bálványimádásnak minden fajtája uralkodik ott, ami Isten nyílt megtagadása nélkül nem történhetik. Amicske Isten tiszteletéből megmaradt, azt is részben költött szertartások éktelenítik el, részben vétkes vélekedések torzítják, úgyhogy egészen a babona ízét érezteti. A tudománynak igazságát vagy teljességgel felforgatták, vagy megfertőztették. Krisztus félig el van temetve úgy, hogy az erő dicsősége nélkül pusztán a cím van még birtokában s jobban hasonlít valami képhez, mint önmagához. Mert az ő ereje sötét mély-

22

ségekbe van süllyesztve, munkája megsemmisítve, kegyelme majdnem semmivé téve. A szentségek kiszolgáltatása első sorban csonka-bonka és szakadozott, azonkívül sok külső hazugság által eléktelenített, végül sok istentelen, emberi ész szülte képzelődésbe bonyolított.

S aztán most már mit ír Pighius előnkbe? Hogy a békét ne zavarjuk meg. S minő feltétel, megegyezés alapján? Bizonyára oly módon, hogy minderre helyeslőleg bólintsunk. Istentelen azonban az a béke, amelynek ekkora ára van. De azt mondja, hogy ő és az Antikrisztus egyéb kutyái, akik hízelgéssel és csaholással papságokra vadásznak, a hitben semmit sem újítanak, a visszaélések megszüntetését ugyan szívvel-lélekkel óhajtják, de nem feledkeznek meg fokozatukról és tisztükről, s ekként másba, mint ami rájuk tartozik, nem akarnak avatkozni. Mintha bizony nem mindenkinek kötelessége volna a tudománynak és az istentiszteleti formáknak kézzel fogható szentségtörésein megbotránkozni, amelyek Isten szentséges nevét borzasztó gyalázattal illetik! Hallgatni kellett volna, mondja Pighius. Istentelen és kárhozatos az a hallgatás, amely Isten dicsőségét, Krisztust és az evangéliumot árulja el. Úgy-é? Szemünk láttára gúnyt űznek Istenből, mardossák az egész vallást, a Krisztus vérével megváltott nyomorult lelkek elvesznek és még mukkanni sem szabad? A hű kutya a rabló első zörejére ugat, és életét is odadobja a veszedelemnek, hogy urának fejét és családját megvédelmezze: mi pedig látjuk, hogy az istentelenek rohama az egyházat szétszaggatja és elpusztítja, hogy Isten felségét a gonoszok lábbal tapodják, hogy Krisztus királyságától fosztatik meg és hallgatunk? Végül Pighius az Antikrisztusért oly nagy zavart támaszt, midőn úgy látja, hogy annak uralkodását veszedelem fenyegeti, s mi csendben fogunk lenni akkor, mikor Krisztus uralma a végét járja? Mindamellett ezen a módon sem volt szabad nekünk a békét megvásárolnunk, mivel arra volt szükség, hogy a közösség útján, mintegy hallgatólagos szavazattal az efféle bűnöknek nagy részét helyeseljük. És vajon az istentelenségnek emez igáját letörni egyenlő-é azzal, ha a hit kötelékét tépjük szét, az egyháztól pártolunk el és a közös békét és megegyezést megzavarjuk? Éppen ezt az ellenvetést hallotta haj-.

23

dan az istentelen királytól Isten szent prófétája. De minő védelemmel él? "Nem én vagyok, - úgymond - aki megzavarom Izraelt, hanem te és a te atyád háza, akik elhagytátok az Úr parancsolatait és a baálokat követtétek" (I. Kir. 18,18). A mi védekezésünk ugyanaz. Ami zavar és felfordulás ma csak van a világon, sem a mi hibánk miatt ki nem gyulladt, sem jelenleg ez nem táplálja, hanem az egész felelősség azokat terheli, akik a lelkeket annyira elfásították, hogy inkább eget, földet s tengereket összezavarnak, semhogy Krisztus uralmának helyt adjanak. De be kellett teljesednie annak, ami meg van írva, ‚hogy amaz istentelen mindaddig uralkodik, míg az Úr az Ő szájának lehelletével tönkre nem teszi és megjelenésének dicsőségével meg nem semmisíti (II. Thess. 2,8). De ami a gyógyítás számára még egyetlen út volt, azt - úgymond Pighius - mi fonák eljárásunkkal megsemmisítettük. Mert azoknak a pásztoroknak tekintélyét, akiknek feladata lett volna a javítás, mi megingattuk. Ki ne látná, hogy Lucianus (*) tanítványa az egyház oly nyomorult veszedelmében a nyilvánosság előtt játékot űz? A római főpapot és annak egész csapatát a hibák megszüntetése tekintetében semmi más nem aggasztja, csak az, hogy ennek lehetőségét mi elvevénk tőlük. De, kérve-kérlek, vajon mit tettek volna azok, ha hallgattunk volna, akik most, midőn ugyancsak szorongattatnak, épp oly nyugalmat és tunyaságot mutatnak, mintha az egyház gondja egyáltalán nem érintené őket? Az egész földkerekség azt kiáltja, hogy az egyház végső veszedelembe kerül, ha bajára hamarjában gyógyszer nem alkalmaztatik, maga a nyomasztó kényszer, ami pedig a leghegyesebb nyíl, gyötri őket és akképpen szorongatja, hogy menekvésre út semerre sem nyílik. Tunyaságuk, vagy inkább borzasztó kegyetlenségük ellen, amint méltányos is, támadásokat intézünk, mivel a végveszélyben forgó egyháznak nem jönnek a segítségére. Mikor ennyi ösztökélésre sem ébrednek fel, jó remény az, amely mellett Pighius kezeskedik, hogy a visszaélések megszüntetésére mindjárt első nap siettek volna, ha mi egy hajszálat sem mozdítottunk volna. De tennék-e most, ha nem akadályoznók őket? Már annyiszor kérték őket; miért nem mutatják a hajlandóságnak csak valami kicsinyke jelét? De hát ezek a zavaros idők nemigen

(*) Szamoszatai Lukianosz III. századi író, a kereszténység ellen kiadott szatírája (Peregrinus Proteus) nyomán a rosszindulatú csúfolódó mintaképe (NF).

24

alkalmasak arra, hogy valami újítás történjék. Mert hát méltán félnek attól, hogy ha arra az épületre, amely egyébként is rosszul van megalapozva és önsúlya alatt már-már leszakad s ezenfelül rossz és rothadt anyagból van készítve, s végül már inog és döngettetik, egyszer rávetik a kezüket, azonnal összeomlik, és dőltében az építőket is maga alá temeti. Ez, bizonyára ez - mondom - egyedül az, amire ama rókáknak gondjuk van, hogy zsarnoki uralmuknak miként biztosíthassanak sértetlenséget a jövőre, minő mesterfogásokkal szilárdítsák meg azt, hogy szenvedélyüknek továbbra semmi ellene ne álljon. Ami tovább az egyházzal történik, azzal csak imígy-amúgy gondolnak és azt hiszik, hogy nem kell törődniük vele, ha százszor odavész is. Ha Pighius azt mondja, hogy valamit csupán a magam elméjéből találtam ki, nem fogok idézni kevés tanút, akik nézeteimet bizonyítják, hanem az összes kegyesek lelkiismeretét bíróvá teszem magam felett. Érdemes meghallani Pighiusnak azt a panaszát is, hogy mi az egyháznak közönséges fegyelmét megzavartuk. Mintha bizony valami fegyelem is lett volna annak idején és nem inkább borzasztó színezetű káosz s minden dolgoknak alaktalan és rút összezavarása! Mert annak, hogy velem szemben a régi kánonokat hánytorgatja, amelyek szerint egyidőben az egyház be volt rendezve és alakítva, mi értelme van, mikor azok épen oly kevéssé vannak használatban, mintha soha meg sem írattak volna? Éppen úgy áll tehát a dolog, mintha a zsarnokság megszüntetése után előállana Dionysiosnak (*), vagy Phalarisnak (**) valamelyik udvari embere és arról panaszkodnék, hogy a köztársaság fel van zavarva, a törvények meg vannak döntve s az ítélkezések rendre vannak kényszerítve. Ha ezt a hasonlatot Pighius el nem fogadja, mutassa ki nekem, azt kívánom, hogy a római Antikrisztus igája alatt mennyivel jobbak és rendezettebbek a közállapotok, mint a régi zsarnokok alatt.

E néhány sort láttam jónak válaszolni Pighius előszavára, hogy az olvasók az ő rágalmaitól elfogulva semmi előítéletet ne alkossanak maguknak. És bízom, hogy e szándékomat el is értem. Mert azokat a szitkokat, melyekkel Luther szellemét és erkölcseit sújtja, visszaverni nem vág jelen feladatom körébe, mivel egy-

(*) Talán inkább Diomédész trák király, aki lovait emberhússal etette. (NF)

(**) Phalarisz szicíliai zsarnok, ellenségeit rézökörben elevenen süttette meg (NF).

25

részt az enemű eljárás magára a tárgyalás alatt levő ügyre semmi haszonnal nem járna, másrészt Luther egyáltalán nem szorul az én védelmemre - és utoljára is Pighius nem tesz egyebet, mint a falánk és éhes eb, amely ugatással áll bosszút, ha nem lel semmit, amit rághatna. Mert a Luther ellen szórt legborzasztóbb vádaskodása sem tartalmaz egyebet, mint hogy pokoli szörnyeteg ez ember, mivel a lelkiismeret súlyos harcai gyakran egész a pokol gyötrelmeiig és fájdalmaiig sújtották őt. Pedig hát ha e füllentő csak álmában is érthetné, hogy e szavaknak minő értelmük és jelentőségük van, vagy elnémulna, vagy Luther bámulásába és magasztalásába csapna át. Mert midőn a kegyes lelkeknek közös sorsuk az, hogy a lelkiismeret borzasztó gyötrelmeit kell tűrniök, melyeknek nevelő hatása alatt az igaz alázatossághoz és istenfélelemhez jobban hozzászoknak: amint valaki a többiek fölött különös szellemi kiválósággal van megáldva, úgy gyakorta csodálatos és szokatlan módokon gyötörtetik és elmondhatja, hogy nemcsak a halál gyötrelmei fogták körül és verték bilincsbe, hanem, hogy maga a pokol nyelé el. Így a szentek közül a legkiválóbbaknak mintegy Isten kiválasztott műhelyeiül kell szolgálniok, amelyekben ítéletét minden testies érzés ellenére csodálatosan gyakorolja. Hogy több példa fölsorolásával hosszadalmasabbá ne váljak, jusson eszünkbe Jákób harca, melyet a kiváló hős nem valami emberi ellenféllel, hanem magával az Istennel vívott meg. Ha most már lelkedben meg akarod érteni, hogy mennyit izzadott ő e küzdőtéren, Istennek erejét kell először megvizsgálnod; aztán azt az összehasonlítást is meg kell tenned, hogy a győztes amellett egész életének végéig sántított. Szóljanak e szavak a kegyesekhez. Mert Pighiusszal és amaz istentelen emberekkel mit fogsz cselekedni, akikben egyáltalán nincs lelkiismeret, nincs kegyesség, s akik, ha előttük Isten ítéletéről tétetik említés, azt épp olyan kevéssé veszik komolyan, mintha az istenek lakomáiról hallják a homéri meséket?

Mivel pedig Isten és az ember ismerete kölcsönös viszonyban állanak, méltán kezdi Pighius a szabad akaratról szóló vitát ezen a helyen. Azt mondhatná valaki, hogy e rendet azért dicsérem, mivel az enyém. Ezzel szemben azonban én azt hozom fel, hogy e kiindulást

26

azért használtam, mivel előttem a legjobbnak s a tanításra legalkalmasabbnak látszott. Helyesnek találom tehát, ha ellenfelem azt követi, amit én a legjobbnak ítéltem. Ámbár csodálkozom, hogy minő homlokkal merészelé nevem minden említése nélkül könyvemből átvenni azt, amit az övébe az enyém után írt. Egyáltalán nem látom, minő joggal tette ezt, ha csak azt a mentséget nem hozza föl, hogy már régtől fogva így szokott cselekedni. Mert abban a nagy könyvben, melyet hitvallásunk ellen kiadott, ahol jónak látta, gyakran majdnem egész lapokat betoldozott Institutiómból, s e részeket épp úgy alkalmazza saját hasznára, mintha nem is máshonnét kölcsönözte volna. Szeretném tudni, vajon mi jogon és címen bitorolja ekként az enyémet övé gyanánt. Ha valami nagy összeköttetés volna közöttünk, az ily vakmerő bizakodást, a barátságért könnyen elszenvedném. Most azonban ennek a bocsánatnak nincs helye. Vagy tán, mivel ellenség vagyok, azt gondolja, hogy minden vagyonom a prédája? De hát a zsákmányolásnak ezt a fajtáját semminő joggal és szokással nem lehet védelmezni. Az az egyetlen mentsége van tehát, hogy állításaim, mint tanult férfiúnak épp úgy juthattak eszébe, amint nekem előbb eszembe jutottak. Kérem azonban az olvasókat, hogy ha van idejük, Pighius könyvének első fejezetét hasonlítsák össze Institutióm első fejezetével. Lehetetlen, hogy nevetés nélkül megállják, ha látják ez ember veszett szemérmetlenségét. Ha jónak látják tovább is menni, fussák át azt, amit a megigazulásról másik művében ír és vessék egybe Institutióm hatodik fejezetével. (1) Csodálkoznám, ha a méreg el nem futná őket. Mert nem is titokban lop, vagy emitt-amott csipked el, és zsákmányát csalafintasággal sem akarja akként leplezni, hogy legalább úgy tűnjék föl, mintha az ő agyában született volna meg az, amit nálam olvasott, hanem művemet oly világosan szóról-szóra idézi, hogy úgy tűnik fül, mintha lustaságból egész lapokat varrt volna kézirata közé, hogy a másolás fáradságát elkerülje. Ha hivatkozna a szerzőre, azt mondanám, hogy műve e részeit kölcsönözte. Így azonban mi gátolna abban, hogy nyilván plagizálónak nevezzük őt?

(1) Az Institutio Relig. Christ. 1539-i kiadásáról van szó. (Ford.)

27

Aki csak olvasni fogja, bámulni fog ez ember balgaságán, aki nyilván meg van győződve róla, hogy turpisságának soha nyomára nem jönnek. Én azonban, ha minden körülményt alaposan fontolóra veszek, úgy találom, hogy valami mégis mentségére szolgálhat, mivel szerintem inkább vak bizalomból, mint tunyaságból kifolyólag cselekedett így. Mert rá nézve elég volt, ha csupán azok méltányolják munkáját, akik szintén nem csinálnak lelkiismereti furdalást abból, ha valamit el-eltulajdonítanak tőlünk, s akik mindenen örülnek, ami csak alkalmas arra, hogy vele minket bárminő módon támadjanak. Tetszelegjen tehát a sötétségben nyugodtan magának hányavetiségével, de én reménylem, hogy a jó emberek szeme előtt mindig világosan ott fog állani az én Institutióm, amely e nagy szemtelenségének mindenkor tanúja és bosszulója lészen. Mindamellett nem tettem volna egy szó említést sem a dologról, ha gonoszsága egyenesen nem kényszerített volna. De mikor minket, mint tanulatlan, műveletlen és ítélőképesség nélküli embereket gőgje magas hegyéről annyiszor lenéz, érdemesnek találtam nyilvánosságra hozni, hogy az az ember, aki oly kegyetlenül marcangolja azokat, akiknek szolgálata pedig nem kis részben támogatta őt, sem nemesnek, sem hálásnak nem mondható.

Amit pedig később a sajátjából hozzákever, hogy eléktelenítse és fölforgassa azt, ami jól volt mondva, megcáfolni nem vág e munka körébe. A végösszege mégis az, hogy "Istennek és önmagunknak amaz ismeretében, ha a kettő között összehasonlítást teszünk, Isten igaz ítéletét meg nem érthetjük anélkül, hogy magunkat az akarat szabad döntésével megáldva ne érezzük, s magunkban ne leljünk képességet, hogy a parancsoknak engedelmeskedjünk, cselekedjük a jót és viszont." Mikor ezt megállapította, azonnal vélekedésünk boncolásába kezd. És elsősorban Luther szavaiból indul ki, amelyek szerinte a népies fölfogáshoz kevésbé vannak alkalmazva, aztán az én állításaimra tér, melyek mellett az egész munkán keresztül meg is marad, hogy, amint ő mondja, az én fejemben egész felekezetünket támadja. Ez az első könyv záradéka. Aztán mivel tanításunkat főleg azzal a mesterfogással akarja porig sújtani, hogy az a közfelfogástól a legnagyobb mértékben eltér, előre-

28

bocsátja, hogy Luther nem ok nélkül verte övéinek fejébe, hogy a testi értelemnek és bölcsességnek tanuljanak meg ellentmondani, mivel az ő legtöbb hittétele annyi képtelenséget tartalmaz, és főleg az, amelyet most tárgyalunk, s amely a szolgai akaratról beszél, hogy ha valakivel el akarod hitetni, szükséges előbb az illetőnek lelki szemeit kiverni és minden józan értelmét megsemmisíteni. Azt a nézetet pedig, amellyel szemben a keresztyén nevet viselő emberek között épp ily kevéssé volt szabad ellentmondásnak fölmerülnie, hogy ti. egy Isten van, minő próbákkal marcangolja, sőt mily nevetséges fecsegéssel állítja a feje tetejére. Harcban áll - úgymond az apostollal, aki azt tanítja, hogy a hit az igehirdetés hallásából vagyon. Hiszen ha ez igaz volna, belőle az következnék, hogy a gyermekek és az együgyűek a hit elfogadására a többi embereknél sokkal alkalmasabbak volnának. Mintha bizony folytatólag meg nem oldaná Pál Pighiusnak ezt a csomóját is, mikor azt állítja, hogy a hit Isten titkos kijelentésétől függ, vagy mintha az embert fatörzzsé tenné az, aki a testnek értelmétől, azaz a bölcselkedés üres tanácsától megfosztja! De hogy belássa, miszerint nem velünk áll harcban, hanem magával Pállal, ha füle van, hallja az ő szavait: "A lelkes ember - úgymond - meg nem foghatja Isten lelkének dolgait, mert bolondságok néki, meg sem értheti, mivel hogy lelkiképpen ítéltetnek meg (I. Kor. 2,14)." (*) De adja meg Pál az okát is annak, amiért mindez így történik. "Minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket (I. Kor. 1,24). És mi célból, feleljen meg erre ugyancsak Pál: "hogy a bölcseknek dicsőségét lesújtsa (I. Kor. 3,18)". S minő következtetésre jut ebből az apostol? Hogy senki magát meg ne csalja. Ha valaki e világban bölcselkedni látszik, bolond legyen, hogy bölcs legyen, mivel e világ bölcsessége bolondság Isten előtt. Íme, Pál hirdeti, hogy a lelki bölcsesség első alapja a világi bölcsesség semmivé tevése. Őellene öntse ki hát Pighius epéjét, mivel az emberi elme szemeit ki akarja vájni, s az embert az állatokhoz akarja hasonlóvá tenni és a bolondok után állítani. Hogy pedig senki egykönnyen el nem hiszi, hogy magának bölcselkedik,

(*) - A görögben pszükhikosz - pneumatikosz, azaz lelki - szellemi. A mostani Károli-Biblia a magyar fordítási hagyományhoz híven érzéki ill. lelki emberről beszél.

29

azon nincs mit csodálkozni. Mert rájuk nézve el van zárva az az egyetlen út, amellyel ide eljuthattak volna, mivel a bölcsességnek amaz álarcát, amellyel maguknak tetszelegnek, egyáltalán nem tartják bolondságnak. Mert az emberek megigézésére nincs veszedelmesebb fajtája a bűbájnak, mint a saját elménkben való vak bizakodás. És hogy röviden beszéljek, amit az ember magától Istenre nézve bölcsen kigondol, tisztára balgaság, amihez ha bizakodás is járul, egyenest őrjöngéssé válik. Ha másra nem . hivatkozhatnánk, fényes bizonyíték erre Pighius esete, aki azt állítja, hogy sem az apostoloknak, sem az összes angyaloknak, sem a Szentírásnak nem hisz, ha azt tanítják, amiben véleménye szerint Luther téved.

Mikor Luther véleményére tér, két állításba vonja össze mindazt, amit abban kárhoztatni akar. Nevezetesen, hogy a szabad akaratot az első emberpár bukása óta pusztán névnek tartja, s hogy mi magunktól csak a bűnre vagyunk képesek. S hogy ezzel meg nem elégedve, később azt az állítását is csatolta az említettekhez, hogy a szabad akarat csak képzelődés és cím, aminek semmi sem felel meg, végül, hogy semmi véletlenül nem történik, hanem ránk nézve minden föltétlen szükségszerűség folytán jön létre. Az első állításban sok dolog érinti kellemetlenül őt. Először ami abból következik, hogy ti. az ember a természetből kifolyólag Isten kegyelmének elfogadására nem képes. Aztán, hogy természetünk bűnössé válik, sőt mintegy semminek tartható. Bántja őt az is, hogy a törvény megtartása ránk nézve lehetetlen, de azért vétkünk súlyából mit sem von le az, hogy azt nem tartjuk meg, ami képességünket felülmúlja. Negyedszer, mivel e tanhoz hozzá van fűzve a mi eredendő bűnünkről, azaz a kath. egyház eredendő bűnéről szóló hittétel, amelyet ő rettenetes szörnyűségnek nevez. Bántja az is, hogy az igazak jócselekedeteikben is vétkeznek, és hogy a jócselekedetek Isten színe előtt ugyan bocsánatot nyernek, de magukban véve halálos bűnök. Ezen a helyen figyelmeztetni akarom az olvasókat, hogy Pighius minduntalan egy éneket zeng. Mivel tehát a többi állításai a maguk helyén később ismét föl fognak merülni, ezen a helyen csupán az utolsóról szólok. Amit Luther a jó

30

cselekedetről mondott, nem célzott arra, hogy azoktól a maguk dicsőségét s Isten előtt a maguk értékét elvegye. Mert ő sohasem tagadta, hogy a jócselekedetek míg egyrészt kedvesek Isten előtt, addig másrészt jutalmat is nyernek, csupán azt akarta kimutatni, hogy mit érnének, ha magukban, s nem Isten atyai jósága oltalmában vétetnek vizsgálat alá. Bizonyos pedig, hogy minden jócselekedet, amelyet csak fel lehet hozni, nem a saját méltóságánál fogva tetszik Istennek, hanem az ő ingyenvaló kegyelméből kifolyólag, mivel ő, ha nem méltók is rá, mégis nagyra kívánja azokat becsülni. De mégis, - fogod mondani - amit Luther mond, túlzás. Ezt elismerem, de véleményem szerint Luthernek meg volt a maga oka arra, hogy e túlzó kifejezéseket használja. Mert látta, hogy a világ a cselekedetekben való hamis és veszedelmes bizakodástól, mint halálos álomtól úgy elfásult, hogy nem szóra és igékre van szükség felébresztéséhez, hanem trombitazengésre, mennydörgésre és villámlásokra. Ámbár nincs egy sem azon szavak között, amely egyszerűen és minden alakzat mellőzésével is ne volna igaz. Mert ha a cselekedetek méltósága nem magától a cselekménytől, hanem Isten-tökéletes szeretetétől függ, másként nem jő létre tiszta cselekvés, hacsak nem Isten tökéletes szeretetéből következik. Most már ezt a tökélyt leld fel az emberben, ha azt akarod, hogy az önmaguktól jó cselekedetek létezését elismerjem. Ez az állítás azonban tele van gyalázkodással a Szentlélek ellen, amely által a jó cselekedetek létre jönnek. A legkevésbé sem azonban, ha bölcsen és jól döntöd el azt a kérdést, hogy a jó cselekedetekben mi az emberé és mi a Szentléleké. Mert bár a szentek tiszta szívvel és minden hazugságtól menten óhajtják magukat engedelmességre adni az Isten iránt, az engedelem gyakorlásában mégis sok hiányzik abból a gyors készségből, amelyet a törvénynek amaz összege követel, hogy Istent teljes szívünkből, teljes lelkünkből és minden erőnkből szeressük, és hogy felebarátaink iránt oly szeretettel legyünk, mint önmagunk iránt. Aki azonban nem tudja, hogy ez az a zsinórmérték, amelyhez a cselekedetek mérendők, semmi okos ítéletre nem képes. De hallja most szavamat Pighius! Azt mondom, hogy a szenteket a testnek állandó gyengesége gátolja abban,

31

hogy azokat a jó cselekedeteket, amiket művelnek, végső tökélyre vigyék. Azt mondom, hogy mikor futniok kellett volna, sétáltak, de gyakran botorkáltak is. Ezért állítom, hogy soha olyan jócselekedet nem volt, amely minden tekintetben tökéletes lévén, híjával lett volna a legcsekélyebb szeplőcskének is. Ha hát a szentek cselekedeteihez mindig vegyül a test bűnéből kifolyólag valami rútság, mikor Isten színe előtt megjelennek és azzal a fonttal méretnek meg, melytől még az angyalok is félnek, bármily nagyra tartják is őket, odafönt hibásaknak találtatnak. De hát a józan ésszel nem egyezik az meg, hogy ami teljesen tiszta, azt egy csekélyke folt elrútítsa. Először annak elérésére, amit óhajtok, rám nézve elegendő az, ha minden jócselekedetbe belé van zárva a bűn, aztán legkevésbé sem fogadhatom el, hogy észellenes volna az az állítás, miszerint egy csekély rútság az egész tisztaságot elrútítja. Mert ha a bornak egyébként kellemes és kedves ízét egy csekély ecetesedés is úgy megrontja, hogy mindazt a kedvességet, amiben része volt, elveszíti, ki indít pört Isten ellen, ha azt hirdeti, hogy a megromlott cselekedet neki nem tetszik? Így a mózesi törvény megállapítja, hogyha fertőzött ember fölszentelt tárgyat érintett, e tárgy tisztátalannak nyilváníttassék (III. Móz. 7,19 és 22,6). Ezzel az volt jelezve, hogy az ember tisztátalansága oly ragályos méreg, amely egyetlen érintésre is megfertőzteti azt, ami egyébként szent. Hogyan meneküljünk meg most már mindnyájan a közös fertőzéstől, ha nem hit által? Álljon tehát szilárdul az a tétel, hogy a jócselekedetek, ha magukban vizsgáljuk őket, mindenesetre bűnök, hogy pedig jók s hogy Istennek tetszenek, hogy dicséretet és jutalmat nyernek, Isten atyai szeretetéből és nem saját érdemükből kifolyólag történik.

A második állítást, mely a körülmények feltétlen szükségességéről beszél, arra a helyre halasztjuk, amelyben rendjéhez képest leszen tárgyalható, mikor ti. Isten gondviseléséről és az emberek eleve elrendeléséről folyik szó. Azt mondja eztán, - mikor ama hittételt lobbantja szemünkre, - hogy a felét visszavontuk, mivel a külső dolgokban és polgári körülményekben szabad akaratot tulajdonítunk az embernek. De hogy ezt a visszavonást annál kevésbé tartsa lelkünkből fakadó-

32

nak, arra előadása szerint három érv indítja: mivel nyilvánosságra bocsátott könyveinkben szabadnak állítjuk az evangéliumnak ügyét szemfényvesztésekkel és mesterfogásokkal előmozdítani; mivel nem átkozzuk Luthert, az oly rettenetes szidalom szerzőjét s mivel kárhoztatva előbbi könyveinket, meg nem valljuk, hogy tévedtünk. Amit vádjai szerint az evangéliumnak szemfényvesztéssel és csalafintasággal való terjesztéséről írtunk, azt alighanem úgy álmodta. Mert hihetetlen előttem, hogy a mieink közül valaki ilyest eresztett volna ki a száján. Nincs ok, amiért Lutherről kétes vélekedést tápláljon, mivel most éppen úgy, mint eddig, minden képmutatás nélkül valljuk, hogy ő ránk nézve Krisztus kiváló követe, akinek munkálkodása és szolgálata által állíttatott helyre nagy részben korunkban az evangélium tisztasága. Magunkra nézve szívesen valljuk azt, amivel a hagyomány szerint Szolón szokott dicsekedni, hogy ti. naponként tanulva leszünk aggok, vagy bizonyára így sietünk az aggkor felé. Miért követeli hát mégis Pighius annak kijelentését, hogy rosszul tanítottunk, mikor még most is, szilárdan állunk a tudománynak amaz összegében, amelyet mindig vallottunk? Megtörténhetik, hogy a különböző egyének különféleképen beszélnek, aminthogy a többitől mindenkinek elütő beszédmódja van. De miért nem engedik meg nekünk azt, ami minden időben közös volt az összes emberekkel? Azt is örömmel elismerem, hogy mi, valahányszor ismét nyomda alá kerülnek műveink, ami durvább azokban, elsimítjuk, ami érdesebben van mondva, enyhítjük, a homályos helyeket megvilágítjuk, a felettébb tömör részeket világosabban s alaposabban magyarázzuk, új érvekkel erősítjük; s végül ahol esetleges botránkoztatástól félünk, enyhébb és mérsékeltebb kifejezést használunk. Mert miért élnénk, ha sem az idő, sem a használat, sem a folytonos gyakorlat, sem az olvasás, sem a gondolkodás nem válnék előnyünkre? Mire iparkodnánk, hanem ha arra, hogy munkánkról más is szakíthasson gyümölcsöket? Sőt ha még nem tudná Pighius, azt is tudomására szeretném hozni, hogy mi eddig éjjel-nappal és egyaránt munkálkodtunk azon, hogy amit hűséggel tanítottunk, abba az alakba is öntsük, amelyet legjobbnak gondolunk. Az is igaz, hogy némely dolgot, amit Luther

33

iskolai előadási formában s a népre nézve kevésbé élvezhető alakban írt meg, Melanchthon Fülöp okosan és nagy ügyességgel enyhébb alakba öltöztetve az emberek népies felfogásához s az élet közönséges megszokásához idomította. Így mikor Augsburgban a hitvallás alakja kiadandó volt, csak azzal a tudománnyal akart foglalkozni, amely egyedül sajátja az egyháznak és amelynek ismerete szükséges az üdvösséghez: hogy ti. a természetnek erői maguktól mit sem érnek a hit befogadására, az isteni törvénnyel szemben való engedelmességre, az egész lelki igazságra. Hogy azonban ez erők a polgári és külső eseményekben mit érnek, mivel ennek a hitre nézve nem nagy jelentősége van, alaposabban nem akará megvitatni. Egyébként, ami e kérdésben legfőbb, s aminek kedvéért van említés téve a többiekről, amint kezdetben Luther állította, úgy védjük azt manapság mi is és azon régebbi és újabb tanításaink között, amelyek szerintünk az üdvösségre nem oly szükségesek, sincs más különbség, mint hogy a megbotránkoztatás elkerülése végett kifejezéseinket enyhítettük.

Mikor a mesének ezt a részét befejezte, más munkába kezd, hogy ti. a mi hittételünknek titokzatát - amint ő nevezi - napfényre vonja azokról a sötét helyekről, ahová nálunk elrejtve és elsüllyesztve van. És e helyütt egyrészt homályosságunkról, másrészt nézetbeli nagy eltéréseinkről panaszkodik. Mert bár a hazugság magában is setét, mi mégis rejtekhelyeket keresünk mások félrevezetésére, de amellett egymástól annyira eltérünk, hogy mindannyiunknál valami bizonyos dologra találni végtelen fáradság. Azt mondják, hogy a sötétben látóknak van egy fajtája, amelyik sötétben jobban lát, mint világos nappal. És általában látjuk, hogy azok előtt, akiknek gyenge s erőtlen szemük van, a ragyogó napfényre jönnek, még jobban elhomályosul a világ. Ki tagadná, hogy Pighius ezeknek sorából való? Hogyha az ékesszólás dicsőségét másoknak engedjük is át, nyelvünk mégis akadálytalan és nem hebegő. Es mindenki belátja, hogy komolyan törekszünk az érthetőségre. Sőt ellenfeleink semmiért jobban nem haragusznak ránk, mint hogy Krisztus tudományát népszerűvé tettük. Egyedül Pighius vet szemünkre túlságos

34

homályosságot. De ez az, amit egyebütt mondottam, hogy ti. gyermekek módjára, akik az iskolában képzelt eseményekről szónoklatokat tartanak, a szónokok minden parancsát válogatás nélkül felhasználja ellenünk. Valószínűleg azt olvasta valahol, hogy ellenfelét a szónok igen hathatósan támadja, ha homályosságot vethet a szemére. Megtetszett neki a dolog, s ok nélkül velünk szemben is jónak látja használni. Erre a szónoki fogásra azonban jelenleg nem volt szükség, mivel könyveink minden más védekezés nélkül maguk is eléggé megvédik magukat ettől a könnyelmű rágalomtól. És ő maga, mintha csak elfeledkezett volna magáról, legalábbis módszeres és áttekintő előadást tulajdonít nekem. Kötelessége volt bebizonyítani, hogy valóban annyira különbözünk-é egymástól, mint ahogy hánytorgatja. Mit mondhatok azonban róla mást, mint hogy ok nélkül fecsegi mindazt ellenünk, aminek rendeltetése az, hogy csupán azok előtt tegye gyűlöletessé tudományunkat, akik azt nem olvassák? Mert azokat egyáltalán nem veszi figyelembe, akik csak halovány sejtelemmel is bírnak tanainkról.

Aztán elkezdi az én szavaimmal megmagyarázni, hogy mit tartunk közösen, ámbár, hogy nagyon nyilván ki ne tűnjék, hogy önmagával ellentétbe kerül, kivételképpen engedi meg, hogy közöttünk valami közös meggyőződés is lehet. Ezen a helyen, kegyes olvasó, látod, amint megkötöztetik és elvonszoltatik ez ember. Oly színben akar feltűnni, mint aki a lutheránusok egész felekezete, s nem valami egyes ember ellen indít hadat. Mindannyit azonban egyszerre nem képes megtámadni, hacsak össze nincsenek csatolva. Egyszerre állítja tehát ezt is, amazt is, és így az oldhatatlan csomót kettészakítja. Ezekhez csatolja rövid kivonatban azt, amit e tárgyra vonatkozólag Institutióm második fejezetében előadtam. Nem vagyok oly rosszakaratú és zordon, hogy ok nélkül rosszhiszeműséggel vádoljam Pighiust elveim előadásában. Hogy azonban a kelleténél jobban ne tetszelegjen, elismerem ugyan, hogy előadásomnak velejét összefoglalta, de csak olyaténképpen, hogy ily vázlatokat egész művemre vonatkozólag a legkevésbé sem óhajtanék, s ezt sem fogadom el más feltétel alatt, mint, hogy az olvasók mindig emlékezni fognak arra,

35

hogy ellenségtől származott. Mert hogy büszke állítása szerint mindent nálam is rendezettebben és összefüggőbben ad elő, szokása szerint ezt is kétszeresen teszi: egyrészt hiú módra dicséri magát, másrészt bátran elveti a sulykot. Mellőzöm azokat az állításait, melyekkel mint keserű cseppekkel futólag behinti szavaimat: hogy én megcsonkítom Chrysostomus állítását, - pedig szóról-szóra úgy idézem azt, amint nála olvasható; hogy én Petrus Lombardus számára magamtól találok ki véleményt - pedig hát mindenki könnyen meggyőződhetik róla, hogy jóhiszeműleg idéztem tőle; hogy a próféták bizonyítékainak idézésében vagy lelkiismeretlenül járok el, vagy nem követem a hű fordítókat, mivel némely helyen e népszerű írásmagyarázattól eltérek. Mert mindezeket a dolgokat nem is méltó másért felemlíteni, legfeljebb annak kimutatására, hogy Pighius mily nagy tudatlanságban és rosszakaratban szenved, amit különben a józan elméjű olvasó figyelmeztetés nélkül is eléggé észrevesz. Egyet érdemes volna előadni, ha más helyen ismét fel nem hozná, ahol majd szólni is fogunk arról, hogy ti. ő képzelődésnek minősíti azt a tanításomat, hogy az újjászületés a hű lelket két részre osztja. Mert magában ebben az igében kiváló példáját lehet látni a Pighius-féle teológiának. Mert ki nem látja, hogy az, aki a kegyes lelkeknek oly meghitt érzületét képzelődésnek tartja, az a lelket csak sónak minősíti? Mivel azonban ez magát a dolog lényegét illeti, s mivel a fő tárgyaláskor Pighius is megismétli azt, célszerű egészen addig halasztani.

Ugyanez oknál fogva érintjük csak futólag azt az utolsó ellenvetését, mellyel azt a balgaságunkat teszi gúny tárgyává, hogy nagy buzgósággal iparkodunk az emberek oktatására, jóllehet hirdetjük, hogy a hitet nem emberi meggyőzés hozza létre, hanem egyenesen a Szentlélek. Mert ez az állítás később az előadás folyamán ismét felmerül. De mivel ezt a dolgot a küszöbre azért állítá, hogy irataink előtt az utat elzárja, teljesen nem lehet azt figyelmen kívül hagynunk. Azt mondja, hogy mi gúnyt űzünk a cselekedetből, az embereket a hitre buzdítván és serkentvén, mivel a hitét azok nem saját tehetségükből kifolyólag hozzák létre, hanem Isten leheli beléjük kegyelmével. Mert ezt a következtetést

36

vonja le: minden, ami a kegyelem előtt a szolgai akarat útján létrejön, szükségképen rossz, és a hittől inkább eltávolít, mint hogy annak közelébe juttatna. Maga a hit meg egészen Istentől függ. Mikor tehát tanítunk és buzdítunk, minden munkánkat a szélbe szórjuk. Erre azt válaszolom, hogy a cselekedetből nem űzünk nagyobb gúnyt, mint a földművesek, akik szántanak-vetnek. Mert meg van írva: "Elveted a magot, de nem aratsz" (V. Móz. 28,38; Mik. 6,15). Ezzel az van jelezve, hogy Isten áldása nélkül minden munka hiábavaló. Mikor pedig a munkának eredménye van s a fáradságot gyümölcs koszorúzza, meg van írva: "Én meghallgatom az eget és az ég meghallgatja a földet és a föld meghallgatja a vetéseket" (Hós. 2,21).

Hallod immár, hogy Isten áldása nélkül minden munka hiábavaló. Midőn azonban valami gyümölcs terem, onnan jő létre, hogy Isten meghallgatá az égnek ama kérését, hogy a földet termékennyé tegye. Még világosabban szól az Úr egyebütt, midőn azt mondja, hogy népét a pusztában azért próbálta meg, hogy midőn az ígéret földére érkezik, ezt ne mondja: "Az én hatalmam és az én kezemnek ereje szerzette nékem mind e gazdagságot" (V. Móz. 8,17). Látod, hogy ott az Úr mindent végez és pedig szükségképpen, azaz gondviseléséhez képest. Mi az, amiért a földművesnek munkáját várja, hiszen egész termékenysége Isten áldásától függ? Mivel Isten így rendelte a dolgot. Felhozok egy másik hasonló, de még világosabb példát. Az Úr azt bizonyítja, hogy midőn az égből manna hullott, örök bizonyítékát adta annak, hogy az ember nemcsak kenyérrel él, hanem az ő igéjének erejével is (V. Móz. 8,3). Ha nem kenyér által, de Isten igéje által élünk és tartatunk fönn, miért munkálkodunk meg az ételért és italért? Pighius azt vetheti ellen, hogy bár nemcsak kenyérrel, de valamennyire azzal is élünk. De én csupán arra helyezek súlyt, hogy magában a kenyér sem ér semmit, és pusztán Isten áldása elégséges tápláltatásunkra. Mert ha Istennek ama belső ereje nincs jelen, nem történhetik más, csak ami meg van írva, hogy ti. eszünk, de jól nem lakunk. "Eltöröm a kenyérnek botját" (III. Móz. 26,26), mondja az Írás. Ha pedig ez erő jelen van, kenyér nélkül is épen úgy táplál és fönntart, mint kenyérrel.

37

Hol van a Pighius-féle következtetés kötelező ereje? Isten hathatósan, titkos erejével táplálja az embert és ezt teszi gondviseléséhez képest, hogy annak egész élete ettől és ne az ételtől vagy italtól függjön. Hiába eszünk, iszunk tehát. Hogy azonban mégse legyek hosszadalmas, három szóval meg fogom mutatni, minő a fenti következtetés.

Az embert egyedül Isten táplálja. Tehát nem eszközökkel cselekszik, azaz semmi közvetítést nem használ. Melyik gyerek nem nevet szemébe a tanítójának, ha így okoskodik: Most már csak az van hátra, hogy a hasonlatot a jelen ügyre alkalmazzuk. Pál, mikor az apostolok tisztéről szál, a kertészekkel hasonlítja őket össze, akik ültetnek vagy öntöznek. És folytatólag azt állítja, hogy ők semmik, és hogy Isten, aki a gyarapodást adja, áll helyt mindegyikőjükért. Ha valaki közülünk egyszerűen az állítaná, hogy aki tanít, semmi és aki buzdít, semmi, - minő eszközökkel szerelné föl dühét Pighius ellenünk! Most azonban próbálja meg kissé fogait Pálon, kérdezze meg tőle, hogy ekként írván és beszélvén, miért sújtja le magát a porig? Miért fog annyi munkába, mért néz szembe annyi veszéllyel, mért gyötörteti magát annyi gonddal, fáradalommal, mért nem vet véget hányódásainak, ha mindez semmi? Minderre azt válaszolja Pál, hogy benne megvan a szolgálatnak lelke, amely az evangélium prédikálását írja be az ember szívébe, nem saját buzgalmával vagy munkájával, hanem az élő Istennek lelkével (II. Kor. 3,3.6). Hallod immár, hogy honnét van a szolgálat hatóereje, nevezetesen a Szentlélek titkos működéséből és nem emberi szorgalomból, vagy buzgóságból. Hallod azonkívül, hogy azért nem haszontalan az az eszköz sem, melyet a munka végzésére Isten keze használ. A szent apostol tehát ezt a védekezését közös ügyünkben a mi oltalmunkra is alkalmazza. Pighius azt kérdi, hogy mire való írási és szónoklási buzgalmunk, ha az ember a hit előtt a Sátán kötelékeiben sínylődő fogoly, aki magától egyáltalán képtelen elfogadni és magához ölelni az igazi tudományt; mikor pedig Isten Lelkétől megvilágosíttatik, hathatósan és szükségképpen magába fogadja azt. Hadd válaszoljon e helyen Pál: "Mivel Isten az evangéliumot arra rendelte, hogy magának a Szentléleknek közvetítésével fejtse ki erejét" (Róm 1,16,

38

I. Kor. 1,18). Mit kívánsz még? Egyedül Isten az, aki cselekszik, de mivel Szentlelkének erejét mintegy az evangélium prédikálásába akarta bezárni, nem fölösleges és haszontalan a mi munkánk, mely az ő gondviselésének áll szolgálatában. Nincs hát miért elménc címre vágyódnia e helyen a trágárságért, mikor szánkba azt a maga kieszelte választ adja, hogy mi ezt szükségképen nem tervszerűleg, vagy eszesen cselekesszük akár jól, akár rosszul. Mi ugyan, ha nem tudja, sem bölcsességünk biztatására, sem csak úgy véletlenül nem gerjedtünk föl erre a munkára, hanem Isten szilárd és biztos tanácsára és Szentlelkének hathatós indítására. Mert a mi ügyünk nem választható el Pálétól, aki, míg egyrészről azt hirdeti, hogy anyjának méhétől fogva el volt választva az apostoli tisztségre, addig másrészről azt is tanítja, hogy tisztébe mindaddig nem lépett be, míg az Istentől rendelt nap el nem közelgett (Gal. 1,15). De mi köze ennek Pighius ízetlen elménckedéséhez? Mert egyúttal bizonyosok vagyunk afelől, hogy Istennek ezen elválasztásához képest oly hivatást teljesítünk, amely mind Őelőtte kedves, mind a hívek üdvösségére nézve hatásos, mind az egyházra nézve üdvös. Hogy Augustinus (1) szavaival fejezzem ki magamat: buzdítunk és prédikálunk, hogy akinek füle van, hallja; és ezt azért tesszük, mivel tudjuk, hogy kevés embernek jutott osztályrészül, hogy ember szolgálata nélkül értsen, s viszont soknak az az adománya, hogy Istenben az emberek által higgyen. Bármily módon hirdetjük tehát Isten igéjét az embereknek, kétségtelen, hogy aki hall és engedelmeskedik is, ezt ajándékul vevé Istentől.

(1) De bono perseverantiae.