39

A MÁSODIK KÖNYV ELLEN.

A második könyv kezdetén ékesszólásának egész tárházát használatba veszi. Mert népszerű ügyben forgolódik, amelyben az emberek tömege előtt tetszés szerint büszkélkedhetik. És első sorban a csodálattól olyannyira kővé mered, hogy Niobé megszemélyesítőjének hinnéd a mesében. Ennek a bámulatnak az oka az, hogy mi oly sötétségben, vakságban és esztelenségben szenvedünk, hogy azt a dogmát, amelyről tárgyal, s amely szembeötlőleg hamis, amelyet a világ teremtésétől fogva az összes halandók közmegegyezése és közös érzülete elitélt, amely Isten előtt kárhozatosabb mindennél, felkaroltuk. Aztán, hogy ok nélkül őrjöngeni ne lássék, sok képtelenséget sorol fel, amelyek véleménye szerint abban foglaltatnak. Bizonyára oly nemes ellenfelet óhajtanék a magam számára, aki engem minden oldalról megtámadna, de nem vak és zavaros harcban törne rám, mint ahogyan ez tesz, akinek feltett szándéka volt, hogy két különböző kérdést egymástól elkülönítve vesz vizsgálat alá, s most menten megint összezavarja azokat. Ha bármi jót, vagy rosszat gondolni senkinek sincs hatalmában, de minden feltétlen szükségszerűség folytán jő létre (azonban Isten gondviseléséről, amelytől e szükségszerűség függ, egyebütt szándékozik tárgyalni, s a négy utolsó könyvben tényleg nem is tesz egyebet), akkor hát ezt a kérdést a másikkal miért zavarja össze? Mondja el, ami mondani valója csak van, ha mindjárt gyenge és könnyelmű érvei vannak is, csak egy bizonyos állapotban maradjon meg, és tűrni fogok. Most pedig mikor két kérdést von a nyilvánosság elé és megígéri, hogy mind a kettőről külön-külön fog szólani, tovább haladva miért nem teszi azt, amire egyszer hitet adott? Mivel egyebütt azzal kérkedik, hogy az anyag felosztásának nagy mestere, egész eljárását nem merem tanulatlanságnak minősíteni, hanem tudom, hogy ravaszság

40

és rosszakarat szüleményével állok szemben. Mivel pedig tudta, hogy az, amit a feltétlen kényszerűségre nézve Luthertől idéz, az emberek általános felfogásával kevésbé van összhangban, azt gondolá, hogy kezdetnek ez lesz a legkedvezőbb, mert a testnek érzülete, amely Luther tanával homlokegyenest ellenkezik, ebben oldala mellet fog állani. Ennél fogva a természet megromlásáról szóló egész helyet, mint valami zátonyt, úgy kerülte és mikor néha beszédjének sodra oda vezeti, vagy ragadja, gyakran félreszökik, mivel tudja, hogy e pontnál kevésbé leszen tanítása ínyére a népnek, mint, hogy ha ama másik cikket hajtogatja.

Azonban rajta, ha ellenfelünknek így tetszik, feleljünk meg mindkettőre egyszerre! Első érv tehát ez: ha semmi jót, vagy rosszat kigondolni, sem akár jó, akár rossz utainkat megszabni nem vagyunk képesek, hanem minden Isten hatalmában van, amelyhez képest minden szükségszerűleg történik, miért nem alszunk és hortyogunk folytonosan? Miért izzad annyira a földműves szántáskor, vetéskor és aratáskor? Miért bocsátkozik a hajós hosszú utazásokba és veszedelmes hajózásokba? A derék családapának miért van gondja arra, hogy gyermekeit erényre és tisztességes erkölcsökre nevelje fel? Mert az aggódásnak, szorgalomnak és serénységnek semmi haszna sincs. Ha Pighius azt várja, hogy új választ eszelek ki számára, nagyon csalódik, mivel csupán Institutiómból fogom kölcsönözni azt, ami a megoldáshoz elég leend. Ebben a következőket olvassuk: Az emberi szorgalmat, gondolkodást, tervelést és vágyakat vajmi könnyen megbékélteti Salamon Isten gondviselésével. Mert amint azoknak balgaságán nevet, akik az Úr nélkül bármit vakmerően megkezdenek, mintha annak keze nem is kormányozná őket, úgy másutt így szól: "Az emberek elméje gondolja meg az ő útját, de az Úr igazgatja annak járását" (Péld. 16,9), s ezzel azt jelzi, hogy Isten örök végzései egyáltalán nem gátolnak minket abban, hogy az Ő akarata alatt ne segítsünk magunkon s ne sáfárkodjunk minden dolgaink felett. És ez nincs kézzelfogható ésszerűség nélkül. Mert az, aki életünket az ő határaival körülírta, annak gondját nálunk tevé le; ellátott minket módokkal és támaszokkal annak megőrzésére; eleve tudomásunkra

41

hozta a veszedelmeket is, hogy azok óvatlanul le ne sújtsanak: megmutatta végül az óvakodást és a gyógyszereket. Nem mérlegelik tehát azok a balgák azt, ami a szemük előtt van, hogy ti. a segedelem és óvakodás módjait Isten lehelte belénk, amelyekkel az ő gondviselésének teszünk szolgálatot, mikor életünket megőrizzük; amint viszont a hanyagsággal és tunyasággal azokat a bajokat idézzük fel, amelyeket hozzánk csatolt. Mert hogyan történik, hogy az előrelátó férfi, mikor magán segít, még a fenyegető bajok közül is szerencsésen kibontakozik, míg a balga oktalan vakmerőségével odavész, ha nem azért, mivel a balgaság és az okosság mind a két részen az isteni sáfárkodás eszközei? Megtalálta tehát Pighius azt, amit keresett, vagy inkább azt, amit nem keresett. Mert azt, aki ily egyszerű és világos válaszban meg nem nyugszik, hanem azt hallva még úgy tesz, mintha nem is válaszoltak volna neki, s oktalan fecsegéseit tovább is folytatja, az ilyen embert nem az igazi keresésnek vágya tartja elfoglalva.

Második érv: A bűntetteket a törvény miért sújtja, ha azokat a bűnös szükségképpen hajtja végre? Micsoda büntetni valót keres a bíró abban az emberben, aki által Isten működött? Mert ha gyilkosság történik, a bosszú nem a kardot sújtja. Pedig hát Luther tanítása szerint az istentelenek a gonosztettekhen Isten színe előtt csak olyanok, mint a kard az ember kezében. Válaszom erre az, hogy a kérdés megoldása szerintem akként lehetséges, ha az ember kegyes szerénységgel és nem világias követelődzéssel vizsgálja az isteni gondviselés uralmát az emberi életben. Mert azt állítjuk, hogy az istentelenek ugyan kényszer alatt cselekesznek, de nem annyira, hogy egyúttal önkéntes és megfontolt rosszindulattal is ne vétkeznének. A szükségszerűség onnét ered, hogy általuk Isten a saját munkáját végezi, ami szilárd és megingathatatlan dolog. Emellett azonban az a gonosz cselekvésre irányuló akarat és szándék, amely bennük székel, bűnösökké teszi őket. De azért Istentől hajtatnak s űzetnek. Természetesen úgy, hogy egy s azon cselekményben más az ő cselekedete, és más az övék. Mert ők szívük nemtelen és gonosz cselekedeteinek engedelmeskednek: Isten pedig ezt a gonoszságot használja ítéletei végrehajtására. Mindezt csak könnyedén s mintegy

42

átmenetileg érintem, mivel másutt bővebben kell beszélnem e dolgokról. Hogy pedig az istentelennek a karddal való összehasonlítása miatt Lutherrel szemben akar gyűlölséget támasztani, ez eljárás már nem is szemfényvesztés, hanem végleg eldurvult lelkének elárulása. Mert nem Luthertől, hanem magától a Szentlélektől származnak e szavak: "Assur az én haragom vesszeje", vagy ezek: "Mit dicsekszik a fejsze, amelyet a vágónak keze kormányoz" (Ézs. 10,5.15).

A harmadik érv: Ez a dogma minden közbékét és rendet, mindén helyes életmódot kiirt az emberek világából. Mert az erénynek hiába ígértetik jutalom, a bűn hiába fenyegettetik büntetéssel, ha mindaz, ami történik, szükségszerűleg leszen. Mintha bizony, mikor azt mondjuk, hogy Isten mindent belátása szerint rendel el és igazgat célja felé, egyúttal azt is ne állítanók, hogy ő bizonyos módokat használ, mint eszközöket, vagy alsóbbrendű okokat! Így a világot polgári rend és a törvény szigora tartja korlátok között, de csak annyiban, amennyiben Isten ezeket használja kitűzött céljának, a világ fenntartásának elérésére. Nem vagyunk sztoikusok, hogy a dolgok folytonos kapcsolatából végzetet álmodjunk, hanem csak azt állítjuk, hogy a világnak, amelyet megteremtett, Isten élén is áll - és nemcsak a dolgok kimenetele van hatalmában, hanem az emberek szívének kormányzása is, az akaratoknak belátása szerint ide-oda való hajlítása is, a cselekmények igazgatása is, hogy minden csak azt végezze, amit ő határozott minden más kísérlet ellenére is. Ennélfogva azokat az eseményeket, melyek leginkább tűnnek fel a véletlen játékának, mi szükségszerűeknek mondjuk - éspedig nem saját természetükből kifolyólag, hanem, mivel Istennek örök és állandó tanácsa uralkodik azokban. Mindamellett azonban nem zárjuk ki azokat az eszközöket, amelyeket Isten arra rendelt, hogy velük akaratának engedelmességet szerezzen, és nem mondjuk, hogy késedelmesek, vagy feleslegesek azok az eszközök, melyek Isten gondviselésének teljesítésére szolgálnak.

A negyedik érv: E nézet mellett megszűnik minden vallás, és az emberek barmokká válnak, vagy inkább szörnyetegekké, melyeknek bámulása közben Pighius szinte kővé merevedik. Mondd, hogy ez ember itt felettébb

43

aggodalmasan beszél a vallásról, mintha csak mindenütt nem lehelné tele szájjal a római teológiát, amelynek első alapvető tétele az, hogy Istenről annyit kell hinnie az embernek, amennyi tetszik és hasznára válik. Ne tekintsünk azonban az emberre, hanem vizsgáljuk meg, hogy mennyire igaz, amit felhoz ellenünk. Mi azt állítjuk, hogy az ember nemcsak cselekedni, de még gondolni sem képes a jót, s ezzel azt akarjuk elérni, hogy tanuljon meg teljesen Istentől függeni és magában teljesen bizalmát vesztvén, adja át magát egészen Istennek; ha valami jót tesz, Isten előtt tartsa kedvesnek, ne magának tulajdonítsa, a jó cselekedeteknek ne csak fele dicsőségét ossza neki, hanem teljes egészét; és maga számára mit se hagyjon meg, tudván, hogy mindent, amije van, Istentől vett. Azt mondjuk, hogy az örökölt megromlás folytán a gonoszság vele született az emberrel, s ezzel azt akarjuk elérni, hogy bármi bűnt követ el, magának tulajdonítsa, és a vétkezést ne vigye át másra, mikor a bajnak gyökerét magában találja meg. Azt állítjuk, hogy az emberi élet eseményei nem vak, vagy véletlen eset folytán kerengenek zűrzavarosan, hanem Isten biztos tanácsa kormányozza azokat akként, hogy semmi más nem történhetik, csupán az, amit ő kezdettől fogva elhatározott, hogy minden az Ő hatalmának van alávetve, s ezért nincs egyetlen teremtés sem, amely önként, vagy kényszerülve az Ő akaratának ne engedelmeskednék. Ennélfogva minden, ami történik, szükségképen s akként történik, amint Ő elrendelte. Állítjuk, hogy a Sátán és az összes istentelenek is úgy alá vannak vetve hatalmának, hogy mozdulni is csak akkor képesek, ha ő parancsolja; mert keze, mint valami kantár, vagy zabola, féken tartja őket, s mikor jónak látja, fékezi, máskor meg űzi és kormányozza azokat ítéleteinek végrehajtására. Mindez csupán arra irányul, hogy a hívő Istennek e mindenhatóságában bizton megnyugodjék, s ne rettegjen sorsfordulástól, vakesettől, ne féljen vadállattól, embertől, vagy ördögtől, mintha ezek szabadon s féktelenül törhetnének rá, felsőbb kormányzás nélkül, hanem testét és lelkét ajánlja Isten oltalmába, és így Annak védelme alatt békés és nyugodt lélekkel pihenjen meg, akiről tudja, hogy mindenek tetszése szerint vannak elrendelve, s hogy minden az

44

ő keze által történik. Aztán ha meggondoljuk, hogy e tudomány csak arra tanítja az embert, hogy alázatos legyen, Istent félje, bizodalmát Istenbe vesse s hogy Isten dicsőségét hirdesse (amely dolgokban áll legfőképpen az igaz vallás), nincs ok, amiért Pighius a maga zordon vádját emelhetné ellenünk.

Ötödik érv: Ekként beszélve, Istent minden rossz szerzőjévé tesszük, igaz Istenből kegyetlen és zordon zsarnokká változtatjuk, s végtelen bölcsességét balgává tesszük. Bizonyára nem tagadom, hogy az embereknek ilyen ítéletet sugdostak, s elismerem, hogy Istent valóban ilyen gyanánt fogják fel, mikor azt hallják, hogy titkos ítéleteiről beszél. Minő lesz azonban a méltányosság, ha Isten megfoghatatlan ítéletei, amelyeket Pál remegéssel imád és csodál (Róm. 11,33), mivel mélyükbe hatolni nem merészel, emberi balga elme szerint becsültetnek! Mikor maga Pál előadja az istentelenek szidalmait, hozzácsatolja azt a megjegyzést, hogy ember szerint beszél (Róm. 3,5). E szóval egyszerűen megmutatja, hogy ezekről a dolgokról az ember legfeljebb fonákul, többnyire azonban istentelenül és szentségtörő vélekedésekkel ítélkezhetik. Forduljunk tehát az emberi test megátalkodott vakmerőségétől a józansághoz és az isteni igazság tiszteletéhez, és meg fogjuk érteni, hogy Isten nem válik a rossz szerzőjévé, mikor arról van szó, hogy az istenteleneket oda hajtja, ahova akarja, és munkáját általuk viszi véghez - sőt inkább meg kell vallanunk, hogy az, aki a rossz erkölcsöket is jól tudja használni, csodálatos művész; kénytelenek leszünk meglátni igazságát, amely nemcsak a bűnök tengerében leli fel az életet, hanem magát a bűnt is a jóra használja.

Hatodik érv: Az egész természetet kárhoztatjuk, mivel azt állítjuk, hogy amije az embernek csak van, a természettől fogva bűnös. Augustinus (1) a tanú rá, hogy nem új dolog, ha a kegyelem ellenségei a természet magasztalása alá rejtőznek. Hogy azonban olyan színben ne tűnjek föl, mint aki ellenfelem elől ki akarok térni, azt válaszolom, hogy mind Luther, mind mi valamennyien kettős természetet állítunk, melyek közül az egyik olyan, aminőnek Isten teremté, s amelyről vall-

(1) Libr. 2. ad Bonifacium

45

juk, hogy tiszta és érintetlen volt, a másik természet pedig az, mely az ember bukása folytán bűnössé lőn és ártatlanságát elveszíté. E bűnösség vétkét az embernek tulajdonítjuk, s nem visszük vissza Istenre. Ezt a tudományt, ha Pighius helyteleníti, keljen vitára magával az apostollal, aki majdnem ugyanezekkel a szavakkal állítja a fentieket (Róm. 8,22). Vagy ha inkább akarja, Augustinus szavaival válaszolunk, melyek a Bonifáciushoz intézett első könyvében olvashatók: "Az emberek Isten művei, amennyiben emberek, de az ördög alatt vannak, amennyiben bűnösök, ha onnan Krisztus által ki nem szabadulnak, Istentől tehát jók, maguktól azonban rosszak". E helyen ismét emlékezetükbe akarom kérni az olvasóknak, hogy e kérdéseket még nem tárgyalom tervszerűleg, hanem csak egyszerűen szembe akarok szállni Pighius ravaszságával, aki rágalmaival gyűlöletessé akarta tenni tudományunkat az emberek előtt, még mielőtt tudomást szereztek volna róla, s mintegy a küszöböt elfoglalva, meg akarja őket abban akadályozni, hogy tanításunknak teljes megismeréséig hatolhassanak. Hogy tehát nem mondtam el elveinkről mindent, ami azoknak teljes és tökéletes megmagyarázásához elmondandó lett volna, oly szándékkal tevém, hogy midőn e magyarázatnak ideje elérkezik, ne kényszerüljek az olvasót ide utalni, vagy fölösleges ismétlésekkel ok nélkül terhelni.

Hogy pedig Isten egész tudományát végletekbe hajtva, nem tudom micsoda hasonlóság nélküli hasonlatokkal állítja nevetségesnek, ha hittételünknek hely adatik, minderre nem mondok egyebet, csupán azt, hogy mind e dolgoknak egyszerű és világos megoldása lelhető három szóban, nevezetesen ha megfontoljuk egyfelől, hogy az ember mivel tartozik Istennek, másfelől, hogy Isten mit cselekszik az emberben. Mert sem azt a tisztet, amelyre kötelezve vagyunk, nem kell tehetségünkkel mérni, sem annak a meddő elmélkedésnek nem szabad átadnunk magunkat, hogy mit ér az ember. Hanem első sorban meg kell jegyeznünk, hogy ha a törvény igazságát sem betölteni, sem megkezdeni nem vagyunk is képesek, ez az igazság mégis joggal kívántatik tőlünk, s hogy minket sem erőtlenségünk, sem tehetségeink hiányos volta nem ment, mert amint annak bűne tőlünk származik, úgy vétkes volta is nekünk tulajdonítandó. Végül meg kell

46

jegyeznünk, hogy a törvény haszna más, mint az emberek gondolni szokták. Mert jóvá nem képes tenni az embereket, csupán a vétkeseket győzi meg, midőn egyfelől a tudatlanság ürügyét megszünteti, s másrészről az igazságnak hamis hiedelmét és az erő[i]kbe vetett haszontalan bizakodást megcáfolja. Így történik, hogy az istentelenek számára nem marad mentség, sőt kénytelenek érezni bűnösségüket saját lelkiismeretüktől meggyőzve - akarva, nem akarva. Ezt ugyan nem mindenkor ismerik el vallják be, de a belsőleg ítélkező törvény következtében érzik. Viszont pedig az történik, hogy a kegyes lelkek a magukba vetett oktalan bizakodásból egészen kivetkőzve, helyt adnak az Úr kegyelmének - s ez az igazi alázatosság. Isten kegyelméből aztán erőt nyernek. Isten tehát mikor azt adja, amit követel, és azért adja, mivel magunktól híján vagyunk, nem arra gondol, hogy parancsoljon, vagy ébresztő szavakat mondjon erőinknek.

Aztán, hogy semmit ne mellőzzön, ami bármi módon gyűlöletet szíthatna Luther és a mi nézetünk ellen, azt állítja, hogy tanításunk régi eretnekektől származik: Priscillianustól, Manichaeustól, Marciontól, Cerdontól, sőt magától Simon mágustól, akiket azonban véleménye. szerint istentelenségben Luther sokkal felülmúlt. Azt mondanám, hogy szellemes e mesterkedés, ha valami színe is volna. De mikor nincs könnyebb, mint annak kiderítése, hogy szavaiban durva és istentelen hazugság rejlik, nem tudom, micsoda eredményt várt ettől, hacsak úgy nem áll a dolog, amint már mondottam, hogy ti. rá nézve teljesen elégséges, ha a magafajtájú embereknek kedvében járhat, akiknek tanításunkról halovány sejtelmük sincs, s akik ugyan nem sokat törődnek vele - ha igaz, ha hazug, amit beszél, hanem úgy Pighius, mint Eck műveit csak azon a címen is nagyra tartják, hogy ellenünk vannak írva. Régi és avult vád ez; nem Pighius találta ki. Mert már Augustinust azzal vádolták hajdanában a pelagiánusok, hogy a manicheusokkal tart. De az üres és ledér szitkozódással szemben az igazság mindig készen áll a védelemre. Hogy Simonnal kezdjem, mi oka van Pighiusnak, hogy minket tanítványaivá tesz? Sőt nevét is egyáltalán miért említi? A régiek majdnem mindannyian említést tesznek Simonról, tévedéseit is fölsorolják, de tudomásom szerint nincs

47

senki, aki olyasmit emlegetne, mint amit Pighius hánytorgat. Igen sok őrültségét előadja Irenaeus első könyvében, Tertullianus (1) is néhányat. Augustinus (2) pedig azt sorolja föl, amit hallott, vagy olvasott. A szabad, vagy szolgai akaratról, a körülmények szükségességéről, vagy véletlen bekövetkezéséről azonban nem olvasunk egy szót sem. Tanította - úgymond - a vegyes nőszéseket (*), tanítá, hogy Isten a világot nem teremté, tagadta a test feltámadását, vitatta (**), hogy ő Krisztus, majd azt akarta elhitetni, hogy ő Jupiter s valami Szeléné nevű bukott nő (***) Minerva; tanítá, hogy képeit imádni kell. Azt mondá, hogy az Atya személyében ő adott törvényt a zsidóknak, hogy Tiberius idejében a Fiú személyében jelent meg s végül, hogy tüzes nyelvekben szállt le az apostolokra. Ezek azok, amiket Augustinus mindenünnen képes volt összegyűjteni és egy jegyzékbe állítani. Mit lel itt Pighius, amiért Simon tanítványaivá tehet bennünket? De a dolgot mégsem ujjából szopta. Mert Kelemen vallomásaiban talált rá. No, kiváló egy szerző! Csakugyan méltó arra, hogy ily fontos dolgokban ítéletet mondjon! Mert bizonyos, hogy a művek, amelyek Kelemen neve alatt rossz előjelek között megjelentek, valami oktalan barátnak az őrjöngései. Nincs is szükség nagy és hosszadalmas bizonygatásokra. Mert a könyv, amely minden kommentár nélkül eléggé elárulja szerzője ízetlen gondolkodását, közkézen forog. Ami ott Péter neve alatt elő van adva, az apostoli lelkületét éppoly kevéssé érezteti, mint Aristoteles könyve ta meta füszika. Sőt úgy látom, hogy Aristotelesszel igazságtalanság történik, ha vele ezt az apró bölcset összehasonlítom. Nem mondok tehát semmi egyebet, mint amit már mondtam, hogy ti. valami oktalan barát volt az, aki unalmasan telő napjait akarta e művel megrövidíteni. Bizakodását pedig onnét vette a Kelemen nevével való visszaéléshez, hogy általánosan el volt fogadva az a híradás, hogy Kelemen a Péter és Simon között lefolyt vitához magyarázatokat írt, melyeket Ruffinus (3) is idéz. Sőt ezeknek a

(1) Cap. 20. de praescriptionibus haereticorum.

(2) De haeresibus ad Quodvultdeum.

(3) In Apologia pro Origene.

(*) Azaz: szabad szerelmet (NF)

(**) Azaz: szajha (NF)

(***) Azaz: bizonygatta (NF)

48

magyarázatoknak sem volt valami jó hírük, mivel sok hamis istentelen vélekedést tartalmaznak, amelyekhez azonban Kelemennek az a védelme van csatolva, hogy azok idegen eredetűek lehetnek és az eretnekek csalási szándékból csúsztathatták be őket. Ámbár arra, hogy az egész könyvet álnéven megjelentnek tartsam és Kelemen nevét pusztán hamisításnak minősítsem, inkább majdnem az összes régiek tekintélye, mint Ruffinus vélekedése indít. Mert ha Irenaeus és Tertullianus idejében valami olyan könyv létezett volna, amely állítólag Kelementől származott, e jó és kényelmes forrást bizonyára nem hanyagolták volna el. Magáról arról a kérdésről, amelyről ott folyik a szó, küzdelemben állottak, amaz Valentinussal, emez Marcionnal. Nem helyeztek semmire nagyobb súlyt, mint annak bebizonyítására, hogy ők csupán azt tanítják, amit az apostolok hirdetnek. Mi volt erősebb és hathatósabb érv, mint egyszerűen ezt a tanút idézni, aki magában képes lett volna az egész pört eldönteni? Mind a két felet, úgy a marcionitákat, mint a valentiniánusokat könnyebb és jobb érvvel bizonyára nem lehetett meggyőzni. Mert a hűségnek kétségtelen jegyeivel lett volna felruházva, ami Péter tanítványától származott volna. Mindenesetre felhozták volna ugyanis azt az okiratot, amelyet Péternek biztos tanúsága erősített volna meg. S ez nemde egyenlő lett volna azzal, hogy az ellenfél előtt minden menekvés el lett volna zárva? Azonban nagyobb utánjárást tesznek. Mert felhozzák az összes római püspököket, akik az apostolok után következtek, egészen az ő idejükig, sőt a többiek között megnevezik Kelement is, és bizonyítják, hogy azt tanítják, amit ezek mintegy kézről-kézre rájuk hagytak. Mi szükség volt a következtetésekre a magában is oly világos körülménynél? Miért hallgatják el azt a könyvet, amelyben a kérdés egész tartalma meg volt vitatva? Miért nem támasztanak ezenkívül ellenségeiben gyűlöletet a névből? Mert abban az időben Simon nevét mindenki átkozta. Ez oknál fogva a vitát minden hosszabb mérkőzés nélkül ezzel a pár szóval is el lehetett volna intézni: Minek idézték fel számunkra, Marcion és Valentinus, a pokolból Simont? Veletek szemben nem vitáznunk kell, hanem átkot kell alkalmaznunk. Mert nem szabad kétségbe vonni azt, amiről

49

egyszer az apostol nyilatkozott. Ehhez járul, hogy Eusebius (1), mikor Kelemenről beszél, azt beszéli, hogy ez egy levelet hagyott hátra; a másikról nem mer nyilatkozni, mivel nem látta; aztán folytatólag ezt csatolja szavaihoz: "De, amint beszélik, némelyeknél még más művecskéi is megvannak, mint Péternek és Appionnak vitája, melyek azonban a régieknek használatában nem voltak lelhetők, mivel bennük az apostoli hitnek sem tiszta, sem romlatlan tudománya nem található". És hogy minden célozgatás nélkül nyilatkozzam a dolog lényegére nézve, minden oly ember, aki azon kor történelmében járatos és a dolgot alaposabban vizsgálat alá veszi, vagy azt fogja találni, hogy Péternek Simon mágussal való mérkőzése kigondolt és mesés elbeszélés, vagy mint kétes és ismeretlen történeti eseményről, nem alkot magának véleményt. Mert Augustinus (2) is azt írja, hogy Rómában az ő korában is csak mendemondák kerengtek e mérkőzésről, melyeket maguk a rómaiak koholmányoknak tartottak. Mindeme körülményeket azért ismételtem hosszasabban, és adtam elő világosan, hogy az olvasók megállapíthassák, minő érték tulajdonítható azoknak a bizonylatoknak, melyeket később Kelemen könyvéből tüzes nyilak gyanánt szór reánk Pighius. Engedjük meg azonban, hogy valami ilyen című könyvet csakugyan írt Kelemen, de hát ennek mi köze van azokhoz a hideg, sőt goromba rapszódiákhoz, amelyeket valami tudatlan barát minden szellem és ítélőképesség nélkül toldozott össze? Íme a Pighius-féle elmésségnek egy újabb példája!

Rátérek a többi eretnekekre, akiknek minket tanítványaivá tesz. Bár azonban egymástól némely tekintetben eltérnek, mégis, mivel valamennyiük közös tévelye ugyanaz, együvé foglalom őket össze s röviden előadom, hogy azok mit tanítottak és mi mit tanítunk, s ekként az olvasók az összehasonlításból megérthetik, hogy mi közünk van egymáshoz. Mellőzöm Valentinusnak azt az áthatolhatatlan káoszát, mely az aeonokról szól, mivel célunk elérésére semmi érdekkel nem bír, s legföljebb azt a koholmányát érdemes feljegyezni,

(1) Libr. 3. ecclesiasticae Historiae. Cap. 16.

(2) Epist. 86.

50

hogy az ördög a harmincadik aeonból született, aki aztán másokat nemzett, kik viszont a világot teremtették. És innét van, hogy a gonoszságot nem az akaratnak, hanem a világ természetének, azaz az ördögi nemnek tulajdonítja. A cerdoniánusok, a marcioniták és manicheusok egyszerűbben bolondoskodnak, mert két egymással ellentétben álló elvet állítanak föl, mintegy két istent, egy jót, egy rosszat; s azt állítják, hogy amattól a jók, emettől a rosszak veszik eredetüket. Aztán még több és nevetségesebb mesét találnak ki a manicheusok a jók és rosszak vegyüléséről, amikről azonban hallgatok. A priscilliánisták némileg eltérően bölcselkednek az emberi gonoszság eredetéről. Mert nem azt gondolják, hogy a lelkeket rossz általvezető (tradux) nemzi, hanem hogy az égből isteni állagból alkotva szállanak alá, de a gonosz fejedelemnek, a világ alkotójának útjába kerülnek - s míg egyrészt e fejedelemtől a ragály csiráit átveszik, addig másrészt a különböző testekre is elhintik azt. Abban azonban mindnyájan megegyeznek Montanussal és a többi hasonló fajtájúakkal, hogy tanításuk szerint az ember nem az esetből (*) és saját vétkéből kifolyólag, hanem magából a természettől bűnös; s azt állítják, hogy a bűn nem természetünk ellen történik, hanem lényegünkben benne foglaltatik, és azért maga a lényeg rossz és bűnös. Hogy tehát a jó Istent ne kényszerüljenek a rossz szerzőjévé tenni, az ember teremtését az ördögre, a sötétség fejedelmére viszik át.

Tanításunkat nem idézem egyebünnen, mint egyenesen magának ellenfelemnek szájából. Mert bár mindent elferdít rágalmaival, a világos fényen még sem tartóztathatá magát attól, hogy ezt a bizonyítékot számunkra vissza ne adja. Mi ti. azt mondjuk, hogy az embert kétszeresen kell vizsgálni, először abban az ártatlanságában, amelyben teremtetett, aztán abban a nyomorúságban, melybe saját vétke folytán esett. Ádám mintegy Isten képére teremtetett, kiváló adományokkal ruháztatott föl, igazsággal, bölcsességgel és igaz élettel éspedig azzal a kikötéssel, hogy nemcsak ő, hanem minden gyermekei is ekképpen fognak élni, ha abban az ártatlanságban, amelyet vőn, megáll. Sokáig azonban nem állott meg. Saját hálátlansága folytán foszta-

(*) Azaz: Ádám bukásából (NF)

51

tott meg tehát amaz adományoktól, ezért esett ki Istennek ama hasonlóságából és öltözött föl új ábrázatot. Mert tudatlanság, tehetetlenség, igazságtalanság és hiábavalóság alá vettetett; s e nyomorúságokba elmerülve, azokba utódait is elsüllyeszti. Most már Pighius vallomásából állíthatom erősen, hogy mi nem az ember természetének s nem eredetének tulajdonítjuk bűnös voltát, hanem vétkének, amellyel ezt a nyomorúságot a maga számára megszerzé. Most ugyan azt állítjuk, hogy akaratunk a bűn szolgasága alatt rab. Miért van azonban ez így, ha nem azért, mivel Ádám, mikor szabad akarata volt, azzal visszaélt? Miért vesztegetem azonban itt a szavakat, mikor védelmünkre teljesen elégséges az, amit művünkből idéz? Mert ezek a szavak nála az enyémek: "Ez oknál fogva emlékezünk, hogy romlásunk a természet megromlásának tulajdonítandó, hogy a vád magára a természet alkotójára ne háramoljék. Igaz, hogy ama halálos seb természetünkön tátong, de sokat jelent, hogy máshonnét szereztük-e, vagy eredetünktől fogva ott van-e? Bizonyos pedig, hogy a bűn következtében kaptuk. Nincs tehát okunk, amiért panaszolkodhatnánk, legföljebb magunk ellen, stb." És még Cerdonnal, Valentinussal és a manicheusokkal fog bennünket egyenlőkké tenni Pighius? Azok azt költötték, hogy az ember lényegénél és természeténél fogva rossz, mi, amint Isten legkiválóbb művéről illendő szólani, azt állítjuk, hogy igaznak, jó és tiszta természetűnek teremtetett, de saját vétke folytán megromlott, midőn Istentől önként elpártolt. Mi hasonlóság van, kérlek, a lényeg és a járulék, Isten teremtése és az ember által megszerzett bűn között? Augustinus, mikor a priscillianistákról beszél, tévedésüknek azt mondja, hogy nem az akarat, hanem magának Istennek teremtése folytán állítják bűnösnek az embert. Mikor azokat elítéli, minket nemcsak fölment, hanem tudományunkat szavával helyesli is. Sőt, mikor a pelagiánusok ellen éppen ilyen ügye volt, mint aminőben most mi vagyunk, azaz midőn magát éppen ilyen rágalommal szemben tisztázza, a maga érdekében akképpen beszél, hogy védekezése számunkra is elég oltalmat nyújt. És ezt mind többször, mind majd rövidebben, majd világosabban cselekszi. Ami mégis kérdésünket illeti, annak végösszege körülbelül annyi,

52

hogy azok, akik a természetet gyógyítandónak mondják, nagyban különböznek a manicheusoktól, mivel, ha a rossz örök és változhatatlan volna, amint Manichaeus álmodja, a természet gyógyítható nem volna; hogy nagyon is ellentétes nézetet vallanak a manicheusokkal azok, akik azt mondják, hogy csak járuléka a mi természetünknek a bűn, amit ők a természethez csatolnak; hogy azok, akik az akaratot csupán a rossz cselekvésére tartják szabadnak, de emellett vallják, hogy a rossz nem abból eredt, egyáltalán nem közelítenek a manicheusokhoz, sőt azoknak tévelygését keményen visszautasítják. S ez elvek közül mit nem tanítottunk állandóan? Ha ma élne Augustinus és ügyünknek védelmét hivatásszerűleg magára vállalná, nem fejezhetné ki világosabban azt, ami e szitkozódó rágalmának megcáfolására elegendő volna.

De lássátok meg ez embernek szégyenét. Azt még kevésnek tartja, ha minket is eretnekek tanítványaivá tesz, s ezért állításaihoz még azt is csatolja, hogy mi meg képtelenebb és istentelenebb dolgokat tanítunk. A manicheusok, - úgymond - hogy a gonoszságot Istennek ne tulajdonítsák, két elvet koholtak. Luther az egy Istennek, aki a legnagyobb és legjobb, vétkeket és gonosztetteket tulajdonít, mivel ezekben csak mintegy fűrészek vagyunk, amelyeket jótetszése szerint ide-oda rángat. Manichaeus a fentebbi eretnekek után két természetet különít el az emberben: egy rosszat és egy jót, melyek közül az első jót tenni, az utóbbi pedig vétkezni nem képes. Luther azt állítja, hogy az ember szabad akarata, sőt az egész emberi természet szükségképen és folytonosan harcban áll még a szentekben is Isten lelkével, és mint megszelídítetlen vadállat, mindig tusakodik az Úr kegyelmével. Hogy az istentelenek olyanok, mint a fűrész Isten kezében, mely kéz őket mozgatja, forgatja s igazgatja ahová akarja, ez az állítás nem Luthertől, hanem magától a Szentlélektől származik. Legalább annyit vallott volna meg Pighius, hogy a próféták mondották. Ézsaiás ugyanis azt mondja Szanhéribről (Ézs. 10,15): "Avagy felemeli-é magát a fűrész az ellen, aki vonja azt?" Luther mégis mindig hozzácsatolá e szavakhoz azt a magyarázatot, hogy az istentelenek akként eszközei Istennek, hogy a gonoszság

53

tőlük származik, bennük székel és nekik is tulajdonítandó. Viszont az egyetemes emberi természetet sem magától kárhoztatja Luther, hogy az eset után megromlott és bűnössé vált, hanem ez állítás is a jó és bölcs Isten vélekedésén nyugszik, amelytől máshoz nem szabad fellebbezni. Mert ki hirdette mindezt? "Az emberi szívnek minden gondolatja gonosz a gyermekkortól fogva" (I. Móz. 6,5). "Az embernek szíve csalárdabb mindennél, és gonosz az" (Jer. 17,9). Mindannyian elhajlottak s egyetemben haszontalanokká lettek, nincsen, ki jót cselekednék, nincsen csak egy is" (Zsolt 14,3; Róm. 3,12). "A testnek érzülete ellenséges indulat Isten iránt, minthogy Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti" (Róm. 8,7), és még számtalan más. Menjen most Pighius és Istennek annyi és oly súlyos ítéletét verje vissza egy szitkával! Ami a szenteket illeti, kétségtelen, hogy az, ami saját természetük maradványa bennük, a Szentlélek kegyelmének ellene áll. Mert Pál nem hazudott a megalázkodás kedvéért, mikor azt vallá, hogy benne, azaz testében nem lakozik jó (Róm. 7,18); de nem koholt nyögéssel siratá nyomorult voltát és mindazt, aminek magától van birtokában, testnek nevezi. Mikor tehát arról panaszkodik, hogy az ő testének maradványai Isten igazságának ellene állanak, miben tér el Luthertől? Legfeljebb abban, hogy ugyanazt a dolgot nem ugyanannyi szótaggal fejezi ki. Pighius azt mondja, hogy Luthernek attól a szavától, hogy a test természete még a szentekben is, mint meg nem szelídített vadállat, harcol a Szentlélekkel, visszaborzad. De figyelmen kívül hagyom most Pált; mit jelentenek azonban Augustinusnak (1) eme szavai? Senki se tetszelegjen magának: magától Sátán. Szüntesse meg az ember a vétket, amely az övé, s Istennek hagyja meg az igazságot. Ha ezt Luther mondta volna, micsoda lármát támasztana ellenünk Pighius? A szentekről mondja Augustinus: mindaz, amik, s amijük van a természettől, bűn - s ezzel meg nem elégedve magától mindegyiket Sátánnak mondja.

Tudom ugyan, hogy ezzel a balga fővel semmire sem megyek, amely kijelenti, hogy még a Szentírásnak

(1) Homil. 49. In Joannem.

54

sem hisz, ha másként tanít, mint ahogyan már ő azt magával elhitette. Sőt felhúzott szemöldökkel kelleti magát, hogy ő minden kétség nélkül ki fogja jelenteni, hogy mindaz, ami az ő feltevéseivel ellenkezik, az Ördögtől, minden szidalom szerzőjétől származik. Mit művelsz ily őrjöngővel? Önhittségétől annyira lerészegedett, vagy helyesebben elkábult, hogy ellenmondást sem emberek, sem angyalok, sem Isten részéről nem képes meghallgatni. Mert ékes szavakkal ezt a szentségtörést hozza napvilágra: "Ha valamely szent irat Luther tanát támogatná, egyáltalán nem haboznám azt mondani, hogy az efféle műveket Lucifer, minden szidalom és istentelenség szerzője diktálta". Másutt így szól: "Vannak olyan fajta hittételek, amelyeket ha támogatnának, nem haboznám kijelenteni, hogy semmi evangéliumnak, egyetlen apostolnak, de még az angyaloknak sem vagyok hajlandó hinni". Azt mondhatná valaki, hogy ha így áll a dolog, miért állott szóba ezzel a megátalkodott emberrel? Én azonban egy szót sem szólanék a dologról. De ezt a munkát azok kedvéért végzem, akik vagy önként hajlandók az igazság felkarolására, vagy akként foglyai a tévelynek, hogy mégis gyógyíthatók, vagy legalább nincsenek annyira elfásulva, hogy azt, amiről szó van, meg ne értenék. Isten szent kijelentéseivel szemben azonban ne gondolja, hogy semmi sérelmet nem követ el, mivel lehetetlen, hogy azok Luther, vagy mi mellettünk szóljanak. De én semmiféle ürügy alatt nem engedem elhomályosítani azt az igazságot, hogy azok a szavak kiváló és megpecsételt bizonyságot képeznek az utódokra nézve a tekintetben, hogy Pighius a Szentírásban szóló és Isten örök végzéseit hirdető Szentlélekkel szemben semmivel nagyobb tiszteletet nem mutatott, mint a saját elméjéből bölcselkedő Plátóval szemben. Mert ki az, aki ha szívében Isten félelmének bármily csekély szikrácskája maradt, ekként merne beszélni? "Ha a mennyei angyal hoz is más evangéliumot, átok legyen", parancsolja Pál (Gal. 1,8). Mert ha az angyaloknak is alá kell vetniük magukat és engedelmeskedniük kell a szent Igének, méltán hajtatnak az alá a szabály alá, hogy ha másként cselekesznek, ördögnek tartassanak. Jóllehet pedig ez meg nem történhetik, az evangélium fensége mégis akkora, hogy annak meg-

55

bosszulására az angyalok nevével valami módon nem szabad visszaélni. Maga Isten ellen dörögni azonban átkot - micsoda eljárás? A hívő lelkek közül senki nem kételkedik, hogy a Szentírásban Isten a szentekhez szól. Mit akar hát mást érteni Pighius azon szavak alatt, mint hogy Istennek bizonyos kijelentéseit is az ördögtől származottaknak mondja, ha az embertől a szabad akaratot elragadják? Ha ezt valamely hívő meghallja, nemde inkább azt mondja, hogy valami Cerberus ugat, semhogy ember beszél?

Hogy magát a Szentírást kiüsse kezünkből, ezt az érvet használja. Olvasta azt minden egyházi atya, ezek az igazhitű és szent emberek; de közülük mégsem gondolta senki, hogy ránk nézve minden kikerülhetetlen szükségesség folytán jő létre; senki sem mondá, hogy Isten nekünk lehetetlen dolgot parancsol, vagy hogy az emberek azon cselekményeikért ítéltetnek el, amelyeket nem szabad akaratból, hanem végzetszerű szükségességtől űzve cselekesznek, nem volt senki, aki Istent tartotta volna minden gonosztett és bűn eredetének és forrásának. Első sorban azt válaszolom, hogy az atyák semmivel sem vetik inkább alá az életet s az emberi létezés körülményeit a szerencsének, mint mi, de ismerik Isten gondviselését és azt teszik a legfőbb és egyetlen kormányzóvá, amely az emberek tanács tanácsának élén áll, az akaratot hajlítja s amely az eseményeket igazgatja. Nem gondolnak ők ki valami olyan gondviselést, melynek hirtelen való és vak mozdulatai vannak, s amely alsóbb rendű okoktól függ, vagy bizonytalanul ingadozik a véletlen események sodrában, hanem amely szilárdan, állandóan és folytonosan ugyanaz marad. A törvény betöltésének lehetősége vagy lehetetlensége tekintetében nincs ok, amiért bennünket az atyákkal harcba kellene küldenie. Mert mikor azt állítottuk, hogy a törvény megtartása az emberre nézve lehetetlen, két dolgot tartottunk szem előtt: először azt, hogy a tökéletesség, amely abban tőlük megkívántatik, természetünknek erejét messze felülmúlja; aztán, hogy soha senki nem volt, aki a törvény igazságának minden tekintetben eleget tett volna, s ilyen nem is létezhetik. Emellett azonban mégsem tagadjuk, hogy Isten az embernek a kegyelem oly tökélyét juttathatja osztályrészül, amely a törvény igazságának meg-

56

felel; mivel azonban kijelenté, hogy ezt nem fogja cselekedni, egyszerűen azt mondjuk, hogy a dolog lehetetlen. Hogy azonban tekintély támogatása nélkül ne láttassunk szólani, ebben Pált követjük, aki csupán azon az alapon állítja, hogy akik a törvény alatt vannak, átkozottak, mivel mindazok, akik meg nem maradtak mindenekben, amelyek megírattak, átok alá esnek (Gal. 3,10). Érvelése azonban meg nem állhatna, ha megdönthetetlen igazságnak nem venné azt, hogy a törvényt betölteni senki sem képes. Mert ha megengednők, hogy képes rá valaki, okoskodásunk minő volna? Isten mindenkit átok alá vet, aki törvényét meg nem tartja. Mindazoknak átkozottaknak kell tehát lenniök, akik valaha voltak, vannak és lesznek. Pál előtt azonban olyan elv lebeg, amely Pighius előtt ismeretlen, hogy ti. ami a Szentírásban eleve meg van mondva, szükségszerűnek tartandó. Mikor tehát a Szentírás az összes szenteket bűnnel vádolja, ebből nem habozik levonni azt a következtetést, hogy a vád alól senki sem vehető ki. Az atyák pedig, mikor azt mondották, hogy a törvény betöltése lehetséges, e kijelentésüket nem a szabad akarat képességére, hanem a kegyelem hatalmára vonatkoztatták. Mert a dolgot maga Hieronymus is, akit Pighius idéz, ekként magyarázza. Augustinus (1) még világosabban szól: "Nem arról van szó, hogy vajon az parancsoltatott-é meg az embernek, hogy bűn nélkül legyen, mert ez kézzelfogható. Hanem arról, hogy ezt ebben a testben képes-é betölteni, mikor a test a lélek ellen küzd". Kevéssel később állításához ezt csatolja; "Az igazsággal való jóllakáshoz senki el nem jut, mikor innét indul ki, csak ha éhezve és szomjazva futand". E helyen a szentekről beszél, akiket Isten lelke már a törvény iránt való engedelmességre hajt. Mikor azonban a természetről beszél, még azt sem engedi meg, hogy a törvény kezdeményezhessen, amint másutt meg fogjuk látni. Mert még e dolgok valóságos tárgyalásába nem kezdünk, aminek következtében az történik, hogy azokat csupán futólag érintve, tulajdonképpeni helyük felé annál jobban iparkodunk. Jóllehet egyáltalán nem fogadható el az a föltevés, amelyre Pighius, amint mindenütt, úgy

(1) In Epist. ad Ctesiphontem, De perfect. iustitiae.

57

kiváltképpen ezen a helyen is hivatkozik, hogy ti. a hit szabályát nem Isten igéjéből, hanem az egyház hagyományából kell vennünk. Távol legyen azonban, hogy a keresztyén hit ily erőtlen és ingatag alapra támaszkodjék. Mert az élő Isten számára mi más marad, mint a halott bálványok számára, ha örök igazsága állítólag emberek rendelésével áll vagy esik? És minő lesz a hitnek állandósága, amelynek a pokol minden gonosz mesterkedése ellen győzhetetlenül fönn kellene állania, ha az emberek jótetszésétől és ítéletétől függ? Halljuk azonban ez ember gyönyörű okoskodásait, amelyekkel minket sarokba akar szorítani. "Eleve megmondatott" úgymond - "hogy lesznek felekezetek és eretnekségek, lesznek, akik szájjal vallják Krisztust és a tévelyeknek mesterei, lesznek ragadozó farkasok, akik titkon széttépik a juhokat, akik a vigyázatlanokat Krisztusnak aklából e]csábítják, s akik Krisztust Krisztus ellen tanítják magános helyeken és félreeső tanyákon." Elbeszéli aztán, hogy az eretnekek minő fegyverekkel harcolnak az egyház ellen, nevezetesen, amelyekkel vezérük és mesterük, a Sátán, Krisztust támadá meg, azaz a Szentírásnak részükre elhajtott fonák magyarázatával. A harmadik helyen rátér a gyógyszerre. Ha ti. a hívő lelkek nem engedik magukat elcsábíttatni az egyház egységétől. Én azonban bevallom, hogy, az egyház mindig ki volt téve, és a világ végéig ki is lesz téve annak a veszedelemnek, hogy házi ellenségeinek gonosz munkáját nyögje. Bizonyítá ezt egyrészt ezelőtt az összes századok tapasztalása, s tapasztaljuk ezt másrészt jelenleg is, saját kárunkra, s a legkeserűbb szenvedések között. Pighius helyesen figyelmeztet arra, hogy minél kegyetlenebb és ártalmasabb a pestis, annál inkább gondoskodni kell a gyógyszerről. De azt is meg kell vizsgálni, hogy minő a gyógyszer. Csodálkozom pedig, hogy ezt az embert heve oly hanyatt-homlok ragadja, hogy még azt se veszi észre, mikor az igaz gyógyszerhez vezető úton az első lépésnél megbotlik. "Kétségtelen, - úgymond - hogy az eretnekek a hívő lelkeket manapság éppen úgy támadják meg, mint hajdan a Sátán Krisztust, nevezetesen a Szentírás helytelen magyarázatával". Ki ne állítaná folytatólag, hogy az ellenállásnak is Krisztus példája szerint kell történnie? Mert hogy is áll a dolog?

58

Hát az istentelenek fel vannak szerelve a hit megostromlására a Sátán mesterségével, és Krisztus az övéit a hit megvédelmezésére nem fegyverezi fel? Tudjuk azonban, hogy minő pajzzsal, minő karddal és minő fegyverekkel űzte vissza annak idején a Sátánt. "Megíratott" - szólott. Mikor tehát egyedül az Írásba vetett reménnyel arat porig sújtott ellensége felett fényes győzelmet, nemde mintegy felemelt jellel hív minket is arra s ígér bizonyos győzelmet? Ezzel szemben azonban Pighius mit művel? Az eretnekek abban utánozzák fejüknek, a Sátánnak ravaszságát, hogy a Szentírás hazug örve alatt hintik mérgüket. Védekezzenek a hívő lelkek: öltsenek pajzsot és fegyvereket! Azaz, hogy Krisztussal együtt a Szentíráshoz meneküljenek! A legkevésbé sem - úgymond - (mert abban egyáltalán nem lelhető biztonság), hanem az egyházi hagyományhoz forduljanak, mint egyetlen menedékhez. Ily balga oktalanságba esne-é vajon, ha egy mákszemnyi józan esze volna?

A Szentírást azonban - így szól - az istentelenek szenvedélye ide s tova ragadja, s az egyház meghatározása nélkül egyáltalán lehetetlen oly értelemre tenni szert, amelyben megnyugodhatnánk. Mert hát a luciánusoknak (*) ama szólásmódja általánosan el van terjedve, hogy Istennek szent igéje olyan, mint a viasz-orr, mely mindenféle alakban hajlítható, mert a szent igének is mindenféle értelmet lehet tulajdonítani, amit az emberek jónak látnak. De hát valóban ekként áll a dolog? Hát bár a bölcselőknek nincs oly megvetett és jelentéktelen felekezete, amely megalapítójának fölfogását világosan ne értené annak irataiból, egyedül a keresztyének vannak teljesen más helyzetben, mikor az ő mesterükről folyik a szó? A pithagorasi iskolában erejében áll az autosz efa (**), Krisztusnak azonban nincs annyi becsülete tanítványai között, hogy szent kijelentéseire hallgatnának. Hogy Epikurosznak rövid, csonka és nehezen hozzáférhető nézetecskéit az ő felekezete érti, Isten azonban oly bőséges, bizonyos és világos irataival ne érte volna el, hogy tudjuk, mit akar? Végre is, minek a szent iratok akkora halmaza, ha azokból semmi bizonyosat nem vehetünk? Maga Isten azonban egészen más bizonyítékot ad az ő igéjével. "Ne mondjad - szól - a te szívedben,

(*) Lukianosz követői, átvitt értelemben: gúnyolódók (NF)

(**) "Ő maga mondta" - a tekintélyre való hivatkozás szavai görögül. (NF)

59

kicsoda hág fel érettünk a mennybe, hogy elhozza azt nekünk és hallassa azt velünk, hogy teljesítsük azt. Ne mondd, hogy kicsoda megy át a tengeren, mert felette közel van hozzád az ige: a te szádban vagyon" (V. Móz. 30,12). Miért hív bennünket az igéhez, amelyben csak ingadozhatunk és ide s tova hajtathatunk? Ezt az ellenvetést azonban megelőzi, mikor azt tanúsítja, hogy az igét a szájba és szívbe adta, hogy míg egyrészt bizonyos hittel ragadjuk azt meg, addig másrészt bizalommal valljuk is. És mely időben mondatott ez? Akkor, mikor az igazságnak napja még nem bontotta ki sugarait, s csupán a törvény mutatkozott az ég alján a hitnek hajnala gyanánt. Mózes is amaz ünnepélyes bizonyságtételben így szól : "ez az élet, járjatok abban" (V. Móz. 30,19). Ha az Úr a világosság e gyér tündöklése mellett, amikor még az igék homályos volta s az árnyszerű alakzatok mindent elfedeztek, mégis kijelenté, hogy ezentúl sem a tudatlanság, sem kételkedés ürügyének nincs helye, mivel bizonyos tudományát juttatá az emberek birtokába, amelyet mind a szív teljes bizalmával kell megragadni, mind pedig szabad ‚és merész vallástétellel kell hirdetni, ha - mondom - az Úr Mózes által bizonyságot tesz, hogy az út nyílt és szabad, minő istentelenség az világos délben s mikor az igazságnak fényes napja szemünk előtt tündököl, azt a bélyeget sütni az Úr igéjére, hogy a kegyeseknek lelkét csak zavarba döntheti, nyugtalanná teheti és felforgathatja? Halljuk Istennek másik bizonyságtételét is (Ézs. 45,19): "Nem titkon szóltam, a sötétség helyének földén, nem mondtam Jákób magvának: hiába keressetek engem". Vajon nem beszél-e a Szentírás által Isten velünk manapság? És nem világosabban-é, mint hajdan Izraellel? Tagadja, hogy hiába tanított volna. Ennélfogva az ő igéjében leljük föl kétségtelenül azt, aminek keresését feladatunkká tevé. Ha a dolog nem így volna, mit jelenthetne e másik kifejezése: "Hallgassatok meg és élni fog a ti lelketek?" (Ézs. 55,3). Ezen a helyen van tehát azon nyugodt és üdvös kikötő, ha ti. Istennek szent kijelentéseihez térünk vissza, amelyektől azonban, mint veszedelmes zátonyoktól, óva int bennünket Pighius.

Azt vethetné azonban föl ellenünk, hogy Istent nem pusztán a Szentírásban, hanem az egyházi hagyo-

60

mányban is kell hallanunk. Mesebeszéd; mivel az ily fecsegésnek élét jó régen megszünteté a Szentlélek. Mert Ézsaiás, midőn a népet figyelmezteté, hogy az egy Istenen kívül senkit se kövessen, megjelölte erre a módot is: "A törvényre" - úgymond - "és annak tanítására". Minő lélekkel veti hát ellenünk Pighius, hogy a törvény ingatag s annak tanítása homályos és kétértelmű? És Malakiás, mikor a népet Krisztus várásával akarja megerősíteni annak eljöveteléig és minden botránkozás ellen föl akarja fegyverezni, nem egyebüvé küldi azt, mint magához a törvényhez (Mal. 4,4). "És igen bizonyos nálunk - mondja Péter (II. Pét. 1,19) - a prófétai beszéd is, amelyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad és hajnalcsillag kel szívetekben". De ami folytatólag következik, úgy látszik, némileg kedvez Pighiusnak. Mert figyelmeztet, hogy egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Én azonban nem veszem másképpen, mint ahogy ő maga megmagyarázza, ti., hogy a próféták nem saját megfontolásuktól űzetve, hanem a Szentlélektől serkentve szólottak. Ámbár ahol a "magyarázat" szó foglaltatik, sokkal helyesebb volna "indítást" mondani, és a görög szó, amelyet használ (epilüszisz) néha ebben a jelentésben is fordul elő. Mindamellett engedjük meg, hogy Péter a magyarázásról beszél. Vajon mi más értelmet hámozhatsz ki, mint, hogy a Szentírás egyáltalán nem vonandó kinek-kinek jótetszésére? Nincs tehát azoknak más alkalmas magyarázójuk, mint a Szentlélek, amely diktálta azokat. Vajon mindezekre mit mond Pighius? Tovább is zavaros labirinthusnak nevezi-é azokat a Szentírásokat, amelyeknek Péter oly világosságot tulajdonított, amely minket bizonyára akként tud kormányozni, hogy a világnak akár legsötétebb vakságában sem tévedünk el? S hogy azt belásd, miszerint a Szentlélek épen úgy prédikál a törvényről, mint ahogyan maguk a hívők tapasztalják bensőjükben, halld, hogy minő dicsőséget tulajdonít annak magától a hit érzéséből kifolyólag Dávid: "Az én lábamnak szövétneke a te igéd és az én lábamnak világossága" (Zsolt. 119,105). "Az Úrnak bizonyságtétele biztos, bölccsé teszi az együgyűt." Bizonyára nem mond egyebet, mint hogy a Szentírásnak mindenki

61

előtt alaposan ismertnek kell lennie. Ebből lássák meg az olvasók, hogy a Szentírás komoly megértésében mennyire járatos Pighius, sőt, hogy egyáltalán minő fogalma van arról neki, aki míg egyrészről azt állítja, hogy olyan mint a viasz-orr, addig másrészt tagadja, hogy abban mi megnyugodhatnánk, s ezért azt hirdeti, hogy mint szent horgonyhoz, az egyház tekintélyéhez kell menekülnünk.

Hogy azonban mégis egyszerre végezzek az egész dologgal, mivel Pighius egyáltalán nem tartja magára nézve elfogadhatónak, ha ez ellentét Isten igéjéből döntetik el, azt vitatja, hogy a Szentírás, amely az eretnekek istentelen és gonosz hazugságainak van alávetve és különböző értelmekre csavarható el, kétes és homályos. Ennélfogva egyenesen az egyház meghatározására hívja fel figyelmünket, amely amint senki gáncsának nincs kitéve, úgy a hit bizonyos szabályának is tartandó. Szeretném, ha megfelelne most nekem, hogy Isten igéje minő új alakba öltözött, amióta Pál azt hirdette (Róm. 10,17), hogy a hit annak hallásából vagyon. Mert mikor így beszél a hitnek nemcsak valódi és‚ bizonyos, hanem egyetlen szabályát is alkotja meg. Mikor azonban az eretnekekkel folyik a küzdelem, úgymond - nem sokra mégy a Szentírással, amelyet a maga egészében vajmi könnyű kijátszani. Válaszoljon azonkívül arra, hogy minő változáson ment végbe az Írás azóta, amióta Pál az igét Isten lelki fegyverének nevezte, amely a Sátánt teljesen legyőzi (Ef. 6,17). Ha az összes eretnekek fejével szemben győzedelmes és diadalmas kard, hogy történhetik, hogy a tagokkal szemben tompa és olyan, mint a nádnyíl? S hol van az a behatoló erő, amelyet neki egyebütt tulajdonítanak, hogy ti. elhat a lélek és szív megoszlásáig és a szívnek indulatait is megítéli stb. (Zsid. 4,12). Feleljen meg arra is Pighius, hogy örök dicséret-é, vagy pedig csak bizonyos korra szóló, hogy a teljes Írás ihletett, hasznos a tanításra, feddésre, megjobbításra és oktatásra, hogy tökéletes legyen az Istennek embere (II. Tim. 3,16). Itt aztán megragadja még azt az állítást is, mintha a Szentlélek nem látta volna, hogy az eretnekek minő ravaszsággal fognak eljárni a Szentírás elferdítésében és megrontásában. Kivel hiteti azonban el, hogy ő még Istennél is bölcsebb?

62

Ha most is folytatja tovább annak tagadását, hogy a Szentírás az eretnekek megcáfolására elégséges, mi van más hátra, mint őt, az igazság bevallott és makacs ellenségét egyházi átokkal sújtani? Pál azon a helyen nem hoz mást elő, mint amit magából a gyakorlatból megtanult. Mert mikor a zsidók ellen harcolt, jóllehet azok durva és makacs ellenségei voltak, nem vevé egyebünnen fegyvereit, ha ugyan igaz, amit Lukács feljegyez (Csel. 17,2). Egyszóval ahol sokat és hosszan vitáztak, ez a lydiai kő, amelynek megvizsgálására kell adni minden tudományt. Mert a Szentlélek dicséri a thessalonikabelieket, akik mikor a legnagyobb készséggel fogadták az igét, kutatták az írásokat, hogy a dolog vajon akként van-é azokban (Csel. 17,11). Bizonyára vagy nem törvényes a Szentírás vizsgálata a tanítások bizonyítására, vagy a hitnek bizonyos és világos meghatározása nyerhető innét. Kitűnőleg mondja Augustinus, hogy mikor homályos dologról folyik a szó, s mikor az állítást nem támogatják az isteni iratok világos és bizonyos érvei, az emberi önhittségnek fékeznie kell magát, mit sem téve a másik részre való hajlástól. Ennek a véleménynek mint lesz helye, ha Isten igazságának nincs erős, kitartó és semmiféle mesterkedéssel meg nem dönthető bizonyossága? Ennélfogva később arra a következtetésre jut, hogy hite szerint az üdvösséghez semminek ismerete nem szükséges, aminek a Szentírásban nincs világos bizonyítéka. Most a szent férfiú tudatlanságát fogja felhozni Pighius, aki mivel a vitázáshoz nem volt hozzászokva, helytelenül gondolá ekként a dolgot. Ezt azonban már öreg korában írta, mikor életének útját az eretnekek ellen vívott folytonos harcok között már majdnem megfutá, és tapasztalatból eléggé megtanulá, hogy a Szentírás mit ér a tanítás és harc szempontjából.

Az meg már felettébb nevetséges, hogy mikor a Szentírás kétes és homályos értelme miatt az egyház meghatározásához akar bennünket vezetni, kiindulását a Szentírásból veszi. A kiindulásnak azonban autopisztosz-nak (*) kell lennie, amely dolog a legnagyobb világosságot követeli. "Meg van írva - úgymond, - hogy támadni fognak hamis próféták és sokakat elcsábítanak az én nevemben." Mit akar jelenteni Krisztus neve? A Szent-

(*) Önmagában hitelesnek (NF)

63

írás hamis magyarázatát. Mi lesz, ha tagadom a dolgot? Mert nemcsak az az egyetlen módja a csalásnak, amely Krisztus nevében történik. De hát legyen úgy, ahogy ő mondja. Következik ez a kérdés: mit jelent "elszakítani?" A test egységéből külön vonni. Sőt, amint Pighius mondja, külön menni. Mert Krisztus azt mondja: planészontai, ami annyit jelent, mint "csalni" és "rászedni." A szó ezen etimológiájában azonban, amelyet Krisztus sohasem használt, gyermekesen bölcselkedik. Mit sem csodálatos, ha oly kétes a Szentírás Pighius számára, aki azokban oly világias vakmerőséggel játszik és szilajkodik. Az azonban a legnagyobb fokú szemérmetlenségre vall, hogy épp oly könnyelmű, mint hazug koholmányait nem restelli a Szentírás valódi értelme gyanánt belemagyarázni abba, még pedig a kiindulási elv helyén. Menjünk azonban tovább e gyönyörűséges magyarázatban. Magány, félreeső és titkos hely alatt azokat az új és magukban álló nézeteket érti, amelyek ama testnek közös érzületén kívül esnek. Mit szól azonban, ha Krisztus Lukácsnál másképen beszél? Istennek országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják íme itt, vagy íme amott van. Mert az Isten országa ti bennetek van (Luk. 17,20). Ugyanezt a történetet, bár nem ugyanazokkal a szavakkal két evangélista is elbeszéli. Pighius azt gondolja, hogy Máté szavaiban allegorikus értelem van: én azt mondom, hogy nincs megbízhatóbb magyarázó Krisztusnál, aki Lukácsnál minden szóalakzat mellőzésével bizonyítja, hogy Ő mást nem akar jelezni, mint hogy Isten országa szellemi, és ezért nem kell hazug istentiszteleti módokkal összecsatolni. Addig - szól, - míg el nem jövök az ítéletre, Isten uralkodik bennetek lelkileg: uralkodni fog lelkiismeretetekben az igazság, igaz élet, békesség és a lélek ereje által, nem a világ külső eszköze által. Én pedig mikor eljövök, villámlás gyanánt hirtelen s mindenek reménysége ellenére fogok feltűnni. És mint a villám keletről jő és meglátszik egészen nyugatig, így egy perc, egy szempillanat alatt, mihelyt megjelenek, ítélőszékembe ülök és az egész világot oda gyűjtöm. Nincs tehát ok rá, hogy e világos és egyszerű szavakban, az allegóriák holmi titkos rejtekhelyeit kutatgassa Pighius. De halljuk az éleselméjű következtetést. "Ennélfogva - szól - Krisztus arra int,

64

hogy ki ne menjünk." Honnét? Ama testből. S hogy senki fel ne hozhassa azt az ürügyet, hogy ő nem tudja, hol van ama test, mindjárt előadja annak világos és csalhatatlan ismertető jegyét. Ahol lesz a tetem, oda gyűlnek össze a saskeselyűk. Melyek a saskeselyűk? Bizonyára azok, amelyekről a próféta említést teszen, amelyek nehéz testtel, de mégis a segítő kegyelem szárnyain magasba emelkednek. Ahol ezek a saskeselyűk összegyűlnek, ott van a tetem s ne kétkedjél, hogy azzal neked is társaságban és egy értelemben kell lenned. Ha a Szentírást így össze-vissza szabad forgatni, akkor bizonyára megengedem Pighiusnak, amit követel, hogy ti. a hit biztos szabálya egyebütt keresendő. És úgy látszik, mintha buzgalomból példáját is akarta volna annak adni, amit mondott, hogy ti. a Szentírásban alig van olyan hely, amelyet az eretnekek gonoszul föl ne forgattak volna. Én azonban viszont be fogom bizonyítani, hogy azoknak játékával szemben Isten igazsága nem áll oly nyíltan és védtelenül, hogy gonosztetteikért szigorú büntetést ne kelljen venniük. A föllegek elhomályosíthatják egy időre a napot, de fényét sem kioltani, sem elfojtani nem képesek annyira, hogy előbb vagy utóbb ne győzedelmeskedjék. A tetemet e helyen "egyház" jelentésben veszi. Az evangélistánál azonban ptóma olvasható, ami holttestet jelent (Mát. 24,28). Bárkire nézve könnyen megérthető a parabola értelme, azaz: miként egy holttestre több saskeselyű gyűl össze rendesen, így az egy Krisztushoz mindazok, akik különböző helyekről elválasztattak, összegyűlnek. Az egység kötelékévé tehát Krisztus magát és nem az emberek egyetértését, vagy sokaságát teszi. Vegyék most fontolóra az olvasók, hogy Pighius minő hű magyarázó. Krisztus a tetemről beszél, amellyel azért hasonlítja magát össze, mivel választottaira nézve ő az ok arra, hogy egybegyűljenek és egyúttal hozzá eljussanak: Ő jelképezi az egyház testét. Krisztus a saskeselyűket említi éppen úgy, mint mi általános elterjedt szólásmód szerint hollókat mondanánk. Pighius meg azt a kisded fogást eszeli ki, hogy e szavakat az egyház régi tudósaira vonatkoztatja. A parabola alkalmazása ez: Ahol Krisztus leszen, oda gyűlnek össze választottai az egész világról. Ő egyenesen ellenkező módon ekképpen alkalmazza a parabolát:

65

Ahol a saskeselyűk lesznek, oda kell nekünk is gyűlnünk. Ha azt gondolja, hogy ily haszontalan hazugságokkal nemcsak megdönti, hanem teljességgel ki is irtja az emberek elméjéből és szívéből a Szentírásnak bizonyosságát, van ok, amiért oktalanságát még a gyermek is kinevetheti.

Hogy pedig az egyházi hagyománynak mekkora tekintélye van, Pál tanúságával mutatja meg, midőn átkot mond mindazokra az emberekre és angyalokra, akik az evangéliumon kívül, amelyet egykor a galatáknak hirdetett, mást is mernek prédikálni (Gal. 1,8). Azt vitatja (*), hogy ez a hagyomány volt, mivel Pál nem az Írásról, hanem az élő beszédről szól. Röviden szólok erről a dologról s a harcnak minden látszata nélkül, de szavaim, míg egyrészről eleget tesznek a jóknak, addig az istentelenek száját is betömik. A törvényt kezdetben azért adá Isten, hogy az izraelita nép az Ő akarata bizonyságának birtokában legyen. Ehhez járult aztán később a prófétáknak nem eltérő vagy új, hanem bővebb és világosabb tanítása. Ezért a próféták előtt egyedül a törvénynek volt meg az a kétségtelen tekintélye, hogy Isten szava gyanánt vétessék, aztán, míg a világ számára Krisztus nem adatott, a Szentírás a törvényt és a prófétákat foglalta magában. Ekként látjuk, hogy Krisztus és az apostolok Mózest és a prófétákat idézik, mint klasszikus tanúkat, akiknek iratai éppen mint a nyilvános följegyzések, minden ellenmondás nélkül el voltak ismerve Isten népe között. Az apostolok először élőszóval tettek bizonyságot amellett, ami rájuk bízatott. Aztán az Úr úgy látta jónak, hogy tanításuknak lényege följegyeztessék, s e följegyzés az utódok számára épen megőriztessék. Mert minő más okból akarta, hogy a törvény és a próféták írásba foglaltassanak, ha nem azért, hogy örök emlékezet tárgyává legyen az a biztos tudomány, amelyet minden időknek követniük kell? Mert aminő könnyelműség és állhatatlanság, másrészt újságvágy és újítási szenvedély jellemzi az embereket, menten új vallási formát kívánnának, ha a tudománynak biztos határai, mint valami sáncok, körül nem fognák Őket. Az Úr ezt mondja: "Én mindig ugyanaz vagyok és nem változom" (Mal. 3,6). Ez azonban keveset használna, ha állandóságát az emberek nem szemlélhetnék igéjében,

(*) Azaz: bizonygatja (NF)

66

mint valami tükörben, hogy míg abban állandóan megállanak, minden változás nélkül ragaszkodhassanak Istenükhöz. Tehát az apostolok tanításával szemben is ugyanaz az eset áll fönn, mint azelőtt a prófétákkal szemben. Beszédeik szó szerint nem jegyeztettek ugyan föl, mindamellett hűséggel meg van írva egész evangéliumuk, amely ránk nézve teljesen elég lehetne. "Tehát sokképpen és sok rendben szólott hajdan Isten a próféták által az atyáknak, ez utolsó időkben pedig szólott nekünk szeretett fia által" (Zsid. 1,1). Miért neveztetnek Krisztus megjelenésének napjai utolsó időknek? Bizonyára, mivel utoljára szólott Isten. Ki által? Fia által. Mit szólott? Hogy ezt megtudjuk, Pighius az atyák hagyományához utasít bennünket. Én azt mondom, hogy kijelentései az apostoli iratokban foglaltatnak, amint János tanúsítja, miszerint azért ír, hogy akik művét olvassák, örök életet vegyenek (Ján. 20,31). Tehát sem Pálnak, sem valaki másnak evangéliuma nincs magánúton birtokunkban, hanem azt, amit Isten följegyeztetve igéjeként megpecsételt, az egyetemes (katholikus) egyház evangéliumának nevezzük. Hogy pedig igehirdetését és azt, amit ő tanított, Pál néhányszor név szerint evangélium gyanánt ajánlja, abból az okból cselekszi, hogy Krisztusnak tiszta és világos tanítását, az álapostolok hazug evangéliumától megkülönböztesse. Mert ezek azt hánytorgatták, hogy ők is Krisztust hirdetik, bár eközben nevével az igazság meggyalázására éltek vissza. Szükséges volt tehát, hogy a tiszta és világos evangélium valami megkülönböztető jeggyel láttassék el, hogy a hívő lelkek a hamis apostolok koholmányait Krisztus igéje gyanánt ne vegyék.

Irenaeus, Tertullianus, Origenes azonban, mikor az eretnekekkel hittételek miatt voltak harcban, nem a Szentírásra, hanem az egyházi hagyományra hivatkoztak. Pighius éppen úgy tesz, mintha ezeknek az egyházi atyáknak iratai nála volnának elásva s így nyílt hazugságok bebizonyítására nem lehetne azokat fejére olvasni. Elismerem ugyan, hogy míg egyrészt nyilvánosság előtt hivatkoztak az egyházi hagyományra s ügyüket ennek tekintélyével akarták megszilárdítani, addig másrészt tiszteletteljes megemlékezést is tettek arról. Figyelembe veendők azonban a korviszonyok, az előadási mód s

67

az a mérséklet, amellyel éltek. Irenaeusnak a legistentelenebb eretnekekkel volt dolga, akiket a Szentírás tekintélye éppoly kevéssé győzött meg, mint az egyetemes egyház közfelfogása. Panaszkodik tehát, hogy semmi olyat föl nem hozhat, amiből gúnyt ne űznének. Mert még arra se volt gondjuk, hogy furfangos köpönyegforgatással meneküljenek ki ellenségük kezéből, hanem bármit vetettek ellenük, szemérmetlenül visszautasíták. Ha meggyőzték őket a Szentírásból, azt mondták, hogy bölcsességük mélyebb és tökéletesebb az apostolokénál. Ha az egyház közfelfogására hivatkoztak velük szemben, azt mondták, hogy nem csoda, ha az egyház a tiszta tudományt meg nem őrzé, hisz azt megromolva és kovásztól megfertőzve vette nemcsak a tanítványoktól, hanem az Úrtól is. Mit felelt ezekre Irenaeus? (1) "A mi üdvösségünk rendelését nem másoktól vettük, mint az apostoloktól; ők amit szóval hirdettek, később írásban is ránk hagyták, hogy irataik alapjai és oszlopai legyenek a mi hitünknek". Aztán azt a másik részt is erősen vitatja, hogy a Szentíráson alapuló hitbeli egységet az összes egyházak megtartották, amelyeket az apostolok alapítottak és tanítottak. Azt azonban mindenkor szilárd igazságnak tartja, hogy a Szentírás a teljes és tökéletes bölcsességnek iskolája, Tertullianus az igazság előírásáról (*) ír az eretnekek ellen, mivel egyrészt úgy látta, hogy azoknak gőgjét korlátok között tartani semmiképpen sem lehetséges, mivel, ha százszor meggyőzetnének is, mégis viszálykodnának, másrészt úgy vélekedett, hogy az igazság megerősítésére az a legjobb támasz, ha bebizonyul, hogy maguktól az apostoloktól ered s viszont az a legerősebb és leghathatósabb eszköz az eretnekek hazugságainak megdöntésére, ha bebizonyul, hogy azok az apostolok tanításában valami újítást tettek. Ámbár pedig az egyébként helyeselhető és jogos ügyben a vita hevében a jogos határokon némileg túl ragadtatik, más terve mégsincs, mint hogy a Szentírásokban bizonyosképpen megőrzött tudományt az egyszerű és erőtlen lelkeknél azzal a jeggyel is megerősítse, hogy azt az apostolok élőszóval adták tovább az utódoknak. Az Írásra való fellebbezést megtagadja, mivel azokban vagy bizonytalan,

(1) Libr. 3. ady. haereres cap. 1.

(*) Latinul "praescriptio," azaz jogi szakkifejezés olyan előzetes kifogásra, amelynél fogva az eretnekeket már a Bibliából kiinduló vitától is távol akarta tartani. (NF)

68

vagy kevésbé bizonyos volna a győzelem. (1) Mit cselekszik azonban annyi könyvében? Minő fegyvert használ Marcion, Praxeas, Hermogenes és mások ellen, ha nem Istennek egyszerű igéjét? Talán önmagával nincs jó összhangban? De már idézte az apostolnak azt a helyét, amelyben azt tanítja, hogy az eretnek emberrel egyszeri, vagy kétszeri megintés után nem szabad vitázni (Tit. 3,10) Kétségtelen tehát, hogy erre van tekintettel, mikor tagadja, hogy a hit tekintetében felmerült nézeteltéréseket a Szentírásból kellene eldönteni. "Nekünk - úgymond - kíváncsiságra nincs szükségünk Krisztus Jézus után, sem kutatásra az evangélium után". Végösszegben csupán határt akar szabni a mérkőzéseknek, amelyek mind az eretnekek ravaszságát kiélesítik, hogy a csatára annál készebbek legyenek, mind pedig a makacsságot növelik és az erőtlen lelkiismereteket nagy izgalomba döntik, amelynek nincs semmi gyümölcse. Mikor azonban a körülmények úgy hozzák magukkal, nemcsak szóval, hanem példával is megmutatja, hogy nem egyébképpen, hanem magából Isten igéjéből kell mind vitázni, mind döntésre jutni. S nem követtek más eljárást az összes igazhívők sem, mikor a helyes és tiszta hitet az eretnekek ellen oltalmazták. Theodoritus (*) beszéli, hogy Constantinus, mikor a nicaeai zsinatot összehívta, e szavakat idézte a püspökökhöz: "Megvannak az apostoli könyvek és a próféták szent beszédei, amelyek megtanítanak minket, hogy a szent dolgokról minő véleményt kell táplálnunk. Megszüntetvén tehát minden harcias küzdelmet, az isteni ihletésű Szentírásokból keressük a kérdések megoldását". Miért nem fejtettek ki ellenállást a szentatyák, ha nem ez volt a vitának törvényes rendje? Sőt miért engedelmeskedtek szívesen, amint a zsinat iratai tanúsítják? Sőt hogy önként is azt művelték volna, amire figyelmeztették őket, már abból is könnyű megítélni, hogy magára a zsinatra a szent iratokkal felszerelve és elkészülve jöttek. Miért nem neveti ki Pighius azoknak balgaságát, mivel a hitnek bizonyos szabályát elhagyva, amelyben pedig biztosan megvethették volna lábukat, a Szentírásnak ama téveteg labirintusába engedték ragadtatni magukat? Sőt miért nem vádolja halálos bűnnel

(1) Tertull. de praescript. c. 14. sköv.

(*) Theodorétosz Egyháztörténete, I. könyv 6. fejezet (NF)

69

Augustinust, aki, mikor neki azt a felfogást mondták el, hogy a köztünk is fennforgó kérdést a régebbi tudósoknak irataival vigye dűlőre, sehogyan sem akart belenyugodni? Mert bár azoknak bizonyságtételét felhasználja s kimutatja, hogy vele nincsenek ellentétben, a küzdelmet mégsem engedi ismét eldönteni, hanem a Szentírásra fellebbez. "Nyitva vannak - úgymond - Istennek könyvei: ne fordítsuk el a tekintetünket!" Saját könyvéről szólva ezeket mondja: "Amint rátok nézve a leggyümölcsözőbb, ne restelljétek gyakorta újra átolvasni, hogy megtudjátok, mely és minő kérdések megoldására és gyógyítására képes abban nem az emberi, hanem az isteni tekintély, amelytől távoznunk nem szabad, ha el akarunk oda jutni, ahova iparkodunk". Van tehát Pighiusra nézve, akivel küszködjék. Majd ha őt legyőzte, szabad lesz reánk törnie.

Mindamellett nem akarom, hogy szavaimnak olyan értelmet tulajdonítsanak, mintha az egyházak közmegegyezésének egyáltalán nem hagynék helyet a hit kérdéseinek eldöntésénél. De azt a dicsőséget, hogy minden szerinte vizsgáltassék meg, az Írásnak illendő tulajdonítanunk. Amit annak tekintélye megerősít, azt többé nem szabad kétségbe vonnunk; viszont semmit elfogadni nem szabad, ami azzal meg nem egyez; ami meg ellentétben van, elítélendő, hogy egyedül tőle függjenek az egyetemes hitnek meghatározásai. Mikor ehhez még az egyházak közfelfogása is járul, a megerősítésre annak nem kis jelentősége van. Azt azonban szorgalmasan meg kell tartanunk, hogy amattól el ne különüljön. Így ránk nézve kiváló bizonyság gyanánt lesz a mi hitünk bizonyosságának megpecsételésére, ha tudjuk, hogy e hit ugyanaz, amelyet hajdan az egész világon mindenek felkaroltak, s amelyben egy szívvel és egy lélekkel állottak mind a halálig, s amelyért közülük annyian bilincset, számkivetést, kitelepítést, megkövezést és gyalázatot szenvedtek, s végül vérüket ontották. Mindennek azonban csekély jelentősége volna, ha első sorban szívünkbe be nem volna vésve az a tudat, hogy e hit Isten igéjén és nem az emberek vélekedésén alapszik. Ennélfogva abban nagy bűnt követ el Pighius, hogy míg az egyházi hagyomány örve alatt a Szentírástól elvon minket, e szakadást idéz elő,

70

amely kapcsolat nélkül pedig az egyház mesteri gondviselése vajmi kevés értékű. Tagadni fogja, hogy ezt tenné, mivel a Szentírás számára a második helyet jelöli meg. Azaz Isten szentséges igéjének a maga dicsőségét meg kell adni, hogy midőn sérthetetlen tekintélye az emberek jótetszésével megállott, azoknak közmegegyezésére valami módon alkalmaztassék azután, hogy azoknak szolgáljon. Mert ezen ékesen szóló szavakkal nem ezt fejezi-é ki? Szükségszerű az az elv - úgymond - hogy az igaz hit szabályát az egyházi hagyományból kell venni; amennyiben végül is ez az egyedül elhiendő igazság, amely attól semmi tekintetben sem tér el. Ebből induljunk tehát ki először és mindenek előtt, mivel az eretnekek köpönyegforgatásának, ellenmondásainak s rágalmainak nincs annyira kitéve, mint a Szentírás: a második helyen amellett ki fogjuk mutatni a Szentírás véleményét is. Íme ez ember gyönyörűséges teológiája: annak, amit emberek állítottak, igaznak és autentikusnak kell lennie; Isten igéjéről majd később leszen szó. Mi történik, ha az emberek határozatai és Isten kijelentései között néha kézzelfogható ellentétek vannak? Az efféle viszálynak minő más eldöntése várható Pighiustól, aki Isten igéjének csak a második helyet akarja megadni, mint, hogy hallgatásra parancsolja azt?

Hogy azonban szükségtelen dolog miatt hiába ne mérjük össze fegyvereinket, figyelmeztetni óhajtom az olvasókat arra, hogy ezen a helyen könnyen megegyezés jöhetne létre köztem és Pighius között, ha az egyházi hagyományt a szentek és igazhívők bizonyos és állandó közmegegyezéséből, s nem innen-onnan így-amúgy kiszakított bizonyítékhól mutatná meg, aztán, ha e bizonyítékokkal egyszerűen és őszintén élne az egyház igaz és valódi tanításának megmutatására, nem pedig visszaélne ez idők istentelen tanításának megrajzolására. "Az egyház oszlopa és támasza az igazságnak" - mondja Pál (I. Tim. 3,15), nevezetesen mivel az Úr ennél tevé le igéjét, hogy annak szolgálata által terjedjen az utódokhoz. Egyháznak tehát azt kell tartani, amely Isten igéjének hűséges őrizője, s amely azt tisztán és minden kovász megfertőzésétől menten őrzi meg szolgálata által és terjeszti el az utódokhoz. Ennek a

71

megtiszteltetésnek és kötelességnek egy részét az egyes egyházak óhajtják a maguk számára, de nem mindig merészelik azt teljesen maguknak követelni. S most ha néhány ember magános érzületéből akarja Pighius megalkotni az egyház közérzületét és azt állítja, hogy e közérzület az apostoli hagyományból született, nézetét nem fogadom el. Azt fogja mondani, hogy Origenes, Tertullianus és más hasonlók szemébe néznek ennek az ellenvetésnek, midőn előrebocsátják, hogy semmi mást nem fognak mondani, mint amit az egyházak, amelyeket az apostolok oktattak, közösen éreznek. Mi történik azonban, ha ennek az elöljáró beszédnek a körülmények nem felelnek meg? Sőt, ha bizonyos, hogy ez előszó után is sokszor tévedtek a hit legfőbb tételeiben, minő bátorságos eljárás semmi válogatást vagy bírálatot nem gyakorolva egyházi hagyomány gyanánt fogadni el, amit csak tanítottak? S ez az, amit mondtam, hogy minden egyes körülményt Isten igéjével kell összemérni és megvizsgálni, amelyből világos lesz, hogy melyik az egyháznak valódi hagyománya, s viszont mi azzal meg nem egyező, vagy attól idegen. Egyébként Tertullianusnak és Origenesnek amaz őrjöngései (*), melyeket mindannyian egyenlőképpen visszautasítunk, szent jóslatok gyanánt lesznek veendők. De még sokkal helytelenebb az a körülmény, hogy amit a szent atyák nem rosszul mondottak - ha csupán őszinte és épeszű tolmácsra találnak, - Pighius vegyítése és mesterkedése folytán csak csillogássá válnak azoknak az istentelen vélekedéseknek díszítésére és tetszetőssé tételére, melyeket maguk az atyák, ha ma élnének, nem kevésbé kárhoztatnának, mint mi. Irenaeus az apostolok tanítványait látta. Ő és Tertullianus egynéhány oly püspököt említenek, akik egészen az ő korukig az apostolok után következtek. Akkor még élt sok agg ember, akik már akkor is éltek, amikor maguk az apostoli beszédek atyáik elbeszéléséből meghitt ismeret tárgyai voltak. Nem csoda hát, ha apostoli hagyomány gyanánt emlegetik mindazt, ami akkor az első egyházakban általánosan nemcsak el volt foglalva, hanem a hit szilárd tétele gyanánt megdönthetetlennek és állandónak látszott, mint amelyet Pál, Péter és ezeknek többi társai csak a minap hirdettek. És mégis Origenes, aki időbelileg nem sokban különbözik

(*) Tertullianust élete végén magáraöltött montanista meggyőződése miatt marasztalta el a későbbi egyházi köztudat, Órigenésznek pedig több spekulatív tételét zsinatokon is kárhoztatták kétszáz évvel őutána (NF)

72

amazoktól, a hit elvei közé számlál némely oly véleményeket is, amelyekre ha Pighius átkot nem mond, bizony-bizony az övéi is megkövezik. Most annyi változás s az egyház oly szétzüllése, sőt rombadőlte után fölhúzott szemöldökkel gőgösen azt mondani, hogy mindaz, ami minden alkalommal, bizonytalan időben, de bizonytalan szerzőtől származólag is, az egyházba becsúszott, egyházi hagyomány, ugyan kérlek, mekkora biztonsággal való eljárás? De Pighius csupán az egyháznak amaz első őseit idézi, akiknek idejében a vallás tisztasága még virágzott. Milyen célra azonban, ha nem arra, hogy kellemes színt, vagy bárminő álarcot boríthasson azokra a durva istentelenségekre, amelyekre alkalmat adni soha eszébe sem jutott ama szent férfiaknak? Annyira távol van, hogy ez istentelenségeket most akarnák helyeselni irataikkal. Csak biztatom az olvasókat, hogy ama régi időket napjainkkal hasonlítsák össze, s aztán maguktól is ítéletet mondhatnak, hogy Pighius minő őszinteséggel vagy minő szégyenszemre támogathatja ügyét azoknak védelmével.

Mindamellett halljuk, hogy minő bizonyítékokat hoz föl azoktól. Az pedig eleve föltett szándéka, hogy bebizonyítsa, miszerint mindazok egy szívvel, egy lélekkel állították a szabad akaratot. Ebből aztán két következtetést von le, hogy ti. mi kézzelfoghatólag eretnekek vagyunk, akik az egyház állandó közfelfogásától, azaz az apostoli hagyománytól elszakadtunk, s hogy én szemérmetlenül hazudtam, mikor azt állítottam, hogy az összes egyházi írók, Augustinus kivételével, oly kétesen és eltérőleg beszéltek erről a tárgyról, hogy irataikból valami bizonyosat egyáltalában nem lehet nyerni. De első sorban a szó jelentését és értelmét határozza meg. Az arbitrium szót vagy választásnak, vagy még megfelelőbben akaratnak óhajtja vétetni, szabadnak pedig szerinte az neveztetik, ami önjogú, vagy aminek maga fölött hatalma van, azaz hatalma van arra, hogy amit tesz, ne szükségképpen tegye, hanem azt nem tenni is képes legyen. Én azonban, ami a szót illeti, még most is vallom, amit Institutiómban kijelenték, hogy a szavakban nem vagyok annyira babonás, hogy ezért talán még harcot is óhajtanék indítani, csak a dolog értelme ne szenvedjen csorbát. Ha a kényszerrel szembeállíttatik

73

a szabadság, mind vallom, mind pedig állhatatosan erősítem, hogy az akarat szabad, és aki másként vélekedik, eretneknek tartom. Ha az akarat - mondom - abban az értelemben neveztetik szabadnak, mivel nem kényszerül s mivel külső indítás erőszakosan nem vonja, hanem saját jó tetszése indítja cselekvésre, nincs semmi szavam. De midőn általában egészen mást értenek az emberek, ha az emberi akaratnak tulajdonított eme jelzőt hallják, vagy olvassák, ez az oka annak, amiért nekem a dolog nem tetszik. Ha a szabadságot a képességre és az erőkre vonatkoztatják, nem gátolhatod, hogy mihelyt az akarat szabadnak mondatott, többeknek az a képzelődés azonnal eszébe ne jusson, hogy e szerint hát az akaratnak hatalmában van a jó és a rossz, és tetszése szerint azt választhatja, amelyiket akarja. Nem egy szavacska okáért viszálykodom tehát hiába, de véleményem szerint jogos okom van arra, amiért az előadásból ki szeretném küszöbölni azt a szót, amelyben a világnak majdnem nagyobb része akkora veszedelmére botlik meg. Jóllehet úgy látszik, hogy a Szentírás szóhasználatával sincs valami hagy összhangban. Mert a szabadság és a szolgaság egymással ellentétben állanak s így, aki az egyiket állítja, a másikat tagadja. Ebből kifolyólag, ha az ember akarata szolga, csak helytelenül mondható egyúttal szabadnak is. Most halljuk meg, amit a Szentlélek kijelent. Minthogy nem magáról a dologról, hanem pusztán a névről folyik a szó, egyetlen hellyel megelégszem. Mikor Pál a szentek állapotát írja le, azt bizonyítja, hogy foglyokként megkötözve tartanak a bűn kötelékében, amennyiben még Isten Szentlelke által meg nem szabadultak (Róm. 7,25). És mikor az ember természetéről beszél, azt mondja, hogy a bűn alá rekesztetett (Róm. 7,14). Ha a szentek annyiban szolgák, amennyiben még magukra és természetükre vannak hagyva, mit lehet mondani azokról az emberekről, akikben a természet még teljes erejében van? Ha az újjászületés után is csak feles a szabadság, a testnek első nemzésében lehet-e másról szó, mint teljes szolgaságról? Pál ugyanezt mondta előbb. Mert a hatodik részben az Isten iránt való háláról tárgyal, hogy a rómaiak megszabadultak a bűntől, amelynek előbb szolgáltak (Róm. 6,17). Látjuk, hogy az újjászületés

74

előtt nemcsak a test maradványait, hanem az egész embert is, szolgálat alá adja; aki tehát az akaratot szabadnak állítja, más kifejezéssel él, mint amelyet a Szentlélek használ. És mégis, ha a tudósok körében e szó jelentése miatt nem emelhető kifogás, eltűröm, ha azt használják. S nincs kifogásom az ellen sem, hogy a néppel szemben alkalmazzák, ha a jelzett dolgot alaposabban megmagyarázzák. Midőn azonban ezt végrehajtani nem lehetséges, az olvasókat figyelmeztetem itt, hogy inkább magára a dologra, mint a névre ügyeljenek. Mivel azonban Pighius ravaszul mindig összezavarja a szükséget a kényszerrel, melyek között a különbséget megtartani s az emlékezetből kiveszni nem hagyni e föltett kérdésre nézve a legnagyobb jelentőségű, illő megfigyelni, hogy a következő négy fogalom miben különbözik egymástól, hogy ti. az akarat szabad vagy szolgai, önkéntes vagy kényszerült. Szabad akaraton általában azt értik - s Pighius is ekként határozza azt meg, - amelynek hatalmában van a jónak és rossznak megválasztása. Kényszerült akarat nem lehetséges, mivel egyik szó a másiknak ellene mond. A tanítás céljából azonban mégis meg kell mondanom, hogy mit jelent, hogy így az olvasó megértse, mit kelljen kényszer alatt értenie. Kényszerült akaratnak tehát azt az akaratot nevezzük, amelyet sem saját jótetszése, sem az elválasztás belső indítása nem hajt ide vagy oda, hanem amelyet külső indítás mozgat erőszakosan. Önkéntes akaratnak azt mondjuk, amely magától fordul egy vagy más irányban, nem pedig ragadtatik, vagy akarata ellenére vonatik. Végül szolgai akarat az, amely a megromlás miatt a gonosz vágyódások uralma alatt foglyul tartatik, úgy, hogy nem képes mást választani, mint a rosszat, bár ezt önként és szabadon, nem pedig külső indítástól űzetve cselekszi. Ezen meghatározások szerint engedünk az ember számára akaratot és pedig önkéntes akaratot, hogy, ha valami rosszat cselekszik, magának és önkéntes választásának tartozzék azt tulajdonítani. A kényszert és erőszakot megszüntetjük, mivel ez az akarat természetével ellenkezik és azzal együtt meg nem áll. Az akarat szabadságát azonban tagadjuk, mivel az emberrel veleszületett gonoszság következtében a rosszra szükségképpen vonatik, és mást, mint rosszat, kívánni sem képes.

75

És ebből beláthatjuk, mekkora különbség van a szükségszerűség és a kényszer között. Mert nem mondjuk azt, hogy az ember a bűnre akarata ellenére vonatik, hanem mivel akarata bűnös, a bűnnek igája alatt szenved mint fogoly, s ezért szükségképpen a rosszat akarja. Mert ahol a szolgaság, ott a szükségszerűség. A legnagyobb jelentősége van azonban annak, hogy a szolgaság önkéntes-é, vagy kényszerült. Mi pedig a vétkezés szükségszerűségét egyebütt nem állítjuk, mint az akarat bűnében: amiből következik, hogy az önkéntes. Most látod, hogy az önkéntes és a szükségszerű egy helyen is elférhetnek, amit Pighius ravaszul leplezni akar, mikor szabad ember fő jellemvonását abban látja, hogy akár jól, akár rosszul, nem szükségszerűleg cselekszik.

Mit mond pedig Origenes? Azt hirdeti, hogy akik az embertől a szabad akaratot elrabolják, eretnekek. Ha a természetnek első állapotáról beszél, semmi olyast nem hoz fel, amit mi magunk is ne vallanánk. Ha a bűnbe merült és ártatlan természet között különbséget nem tesz, a kegyes lelkek közt nincs senki, aki ne állítaná, hogy a hitnek főelveit összezavarja. Azt állítja, hogy mi a szükségszerűségnek nem vagyunk annyira alávetve, hogy minden módon, még ha nem akarjuk is, kénytelenek volnánk akár jól, akár rosszul cselekedni. Mi azonban semmi e nézettel ellenkező dolgot nem állítunk. Sőt inkább Origenesnek e következtetése mintegy annak jele, hogy ő semmi mást nem keres, mint hogy a kényszer kizárásával önkéntessé tegye az emberben az akaratot. S ezt mi is hasonlóképen tesszük. Egyébként nem tagadom, hogy ő néhol szabadabban beszél a szabad akaratról, akként azonban, hogy annak nagyságát soha meg nem határozza. Mert mindazok a helyek, amelyeket Pighius idéz, arról beszélnek, hogy az Isten kezétől alkotott ember minő, arról azonban, hogy a bukás és elpártolás után minő kezdett lenni, teljességgel hallgatnak. Mit tudhatunk meg tehát e helyről olyat, ami a jelen kérdést tisztán és világosan meghatározná? Mert mi az embert nem Isten teremtésében, hanem abban a romlásában méltatjuk, amelyet saját vétkével szerzett a maga számára. Bár, mint mondám, e szempont a legnagyobb jelentőségű, Origenes mégsem méltatá azt figyelemre. Kelemenről föntebb már

76

elég sokat beszéltem. Mit cselekszik pedig Pighius egyebet, mikor ügye védelmére ilyen elsőrangú védnököt támaszt, mint hogy lármájával akar visszariasztani minket? Én azt mondom, és ha titkolnám, maga a könyv hirdet, hogy Kelemen művét valami agyalágyult, apró bölcs toldozta össze. Az ebből kiragadott véleményeket akként dörgöli itt az orrunk alá, mintha magának Péternek szájából származtak volna. Én azonban Istennek színe előtt lelkiismereti kényszert érzek arra, hogy a feleletet bátran megadjam, nehogy valakinek arra a tévelygésre nyújtsak alkalmat, hogy annak a könyvnek akár csak a legcsekélyebb értéket is tulajdonítsa.

Mikor Tertullianust akarja idézni, előre bocsátja, hogy az ő véleménye oly világos a szabad akaratról, hogy aki azt be nem látja, bizonyára bezárta fülét és szemét az igazság előtt. Mit tartalmaznak pedig az idézett helyek egyebet, mint hogy Isten szabad és önjogú embert teremtett. Mivel Marcion ellen vitáz azon a helyen, akinek az ember természetéről alkotott véleménye, amint Isten ellen gyalázkodó, úgy istentelen és elvetemült is volt. Mert azt vallá, hogy az ember nem saját vétkénél fogva hibás, hanem Istenre, a természet alkotójára vitte vissza a gonoszság okát. Ezért a józaneszű és elfogulatlan olvasók ítéletére bízom, hogy amit Tertullianus ezekkel az állításokkal szemben felhoz, vajon nem egyszerűen az ember első állapotára vonatkoznak-é. Mindamellett nem bánom, ha szavaim nem találnak is menten hitelre. Aki magát a könyvet, vagy csak a helyet, amelyet Pighius idéz, olvassa, meg fogja lelni, amit mondok.

Nem válaszolok mást mindazokra a bizonyságokra, amelyeket aztán Irenaeus műveiből idéz. Irenaeus azokon a helyeken azzal van elfoglalva, hogy Cerdont, Valentinust és Marciont cáfolja. Ezek mikor több Istent gondoltak, az ő tévedésüket abból a körülményből kovácsolták, hogy az ember rossz. Már pedig a jó Isten rosszat nem teremthetett. Kell tehát lenni egy rossz Istennek is. Látod a kérdés állását. A szent férfiú, amint a dolog követelte, azt vetette ellenükbe, hogy az ember nem természettől fogva, azaz Isten teremtéséből kifolyólag rossz, hanem szabad akarattal teremtetett, s olyan lelket vőn, amely jóra s rosszra egyaránt képes volt. Ha

77

tehát bizonyos, hogy az ember első állapotáról beszél, amely időben az ember még ártatlan volt s Isten hasonlatosságát viselé magán, vajon miért hozza őt fel ellenünk, akik az akarat szolgaságát csak a természet megromlása és elfajulása óta állítjuk? Valahol egyebek között ezt mondja Irenaeus: "A gabona és a polyva természetszerűleg jöttek létre, az ember pedig eszes lény és eszerint Istenhez hasonló; mivel szabad akaratúnak és önjogúnak teremtetett, ezért maga az oka, hogy némelykor gabonává, némelykor polyvává fejlődik. Ez oknál fogva - mondja - jogos ítélet alá esik, mivel eszes lénnyé teremtetve, az igaz elmét elveszté és oktalanul élve ellensége lőn Isten igazságának, átadván magát a világ lelkének és szolgálván minden gyönyörűségnek; amint a próféta mondja: az ember, mikor tisztességben volt, nem értett; összehasonlíttatott a barmokkal és hasonló lőn azokhoz". Mi azt mondjuk, hogy első szüleink bukása alkalmával ez történt mindannyiunkkal, és ebben a meggyőződésben velünk van az egész egyház. Ezenkívül azt mondja, hogy ama szabadság, amelyről beszél, Isten képe, amelyre Ádám teremtetett. Pál azonban azt mondja, hogy e képnek minden nap épülnie kell a hívőkben, éspedig nem saját erejük, hanem a Szentlélek ereje által (II. Kor. 4,16). Ebből tehát az következik, hogy elhomályosodott és megromlott. Válassza most már Pighius amelyiket akarja: vagy azt, hogy amaz örökölhető megromlás, melyet Ádám egész nemzetére kiárasztott, ismeretlen volt Irenaeus előtt, vagy azt, hogy ez, mivel ennek Cerdo és Valentinus őrjöngéseinek megcáfolására semmi jelentősége nem volt, mellőztetett, és csupán a teremtés ártatlan állapotáról volt szó. Valamelyiket szükségképpen kell választania Pighiusnak. De mindkét esetet figyelembe veszem. Mert még Pighus vélekedése szerint sem kell hallgatni Irenaeusra, ha az egy lélektől áthatott egyház közfelfogása ellenére sem tesz semmi különbséget a megromlott és ártatlan természet között, mivel ha csupán azt írja le, hogy a bukás előtt minő volt az ember, ez ránk egyáltalán nem tartozik, mivel mi az akarat szolgaságát nem Istenre, hanem az ember bűnére visszük vissza.

Mikor Cyprianushoz ér, azzal a kifogással él, hogy

78

ő e kérdéssel soha alaposabban nem foglalkozott. Mindamellett Augustinusból idéz egy helyet, ahol ez azt tanúsítja, hogy ő a szabad akaratot nem tagadta. De hogy a szabad akarat elnevezés Augustinusra nézve minő értékkel bír - amint ezt másutt világosabban meg fogjuk mutatni, - úgy ebből a helyből is világos. Mert azt mondja, hogy Cyprianus nem szünteti meg a szabad akaratot akkor, mikor egészen Istennek tulajdonítja, hogy helyesen élünk. Ezt az állítást pedig: "Semmivel sem kell dicsekednünk, mivel egyáltalán semmi sem a mienk", Cyprianustól idézi. Mily nagyszerűen gondolkodott, kérlek, saját erőinkről az, aki minden jót teljesen Istennek tulajdonít s a magunk számára teljességgel mit sem hagy meg? Hol van tehát az embernek az a szabad akarata, amelyet Cyprianus támogatna? Természetesen, mivel úgy értette, hogy az ember önként teheti a jót is, a rosszat is, bár a vétkezéssel a Sátánnak szolgál, akinek zsarnoki uralma alatt fogolyként tartatik s a jó életre - nem a test saját indítása által, hanem Istennek Lelke által kormányoztatik. Nem a nevéről, hanem képességéről folyik itt a szó a szabad akaratnak. Továbbá, hogy a szabad akaratot Cyprianus mennyire becsülte, úgy ama kiváló kijelentés, melyet fentebb idéztünk, amelyet Augustinus annyiszor megemleget s amellyel mintegy azt hirdeti, hogy az érdemnek mindenféle fajtája teljességgel ki van zárva, mint egy másik hely is megmutatja. "Amennyiben - úgymond - azt kérjük, hogy ne essünk kísértésbe, intetünk erőtlenségünkre és gyengeségünkre, hogy amíg ekként könyörgünk, senki gőgösen fel ne fuvalkodjék, senki fennhéjázón és büszkén ne foglaljon le valamit a maga számára, senki se hitvallásának, sem szenvedésének dicsőségét ne emlegesse; mivel az Úr ezt mondá: "Vigyázzatok és imádkozzatok" stb., hogy míg az alázatos és gőg nélküli hitvallás elöljár és minden Istennek adatik, mindaz, ami csak könyörgőleg s istenfélelemmel és istentisztelettel kéretik, annak kegyessége által nyújtassék". Mit nevez Cyprianus ezen a helyen következésnek? Nemcsak az egészet követelni, hanem egyáltalán valamit venni az ember számára.

Áttérek Hilariusra, akinek első helye az ember természetét a megromlás minden említése nélkül írja le.

79

Mindig készen áll azonban rám nézve ez a kifogás: Vagy nem akarta Hilarius tagadni azt a gonoszságot, amely az eredendő bűntől fogva benne született az emberekben, vagy ha tagadni akarta, ellentétbe került ‚az egyház közfelfogásával. Mivel azonban az idézett helyen nincs más szándéka, mint, hogy azt a védekezést szüntesse meg az emberekben, amelynél fogva rosszaságuknak vétkét Istenre vetik, nem csoda, ha amaz első eredethez utasítja őket, amelyből megtanulhatják, hogy magukat és szabad akaratukat kell vádolniuk amiatt, ha bűnösök. Miért nincs azonban az emberi természet megromlásáról s ennek Isten igéje által történő újjáalkotásáról egy szó sem? Gondoskodni fog, mondom, maga Hilarius, arról, hogy szándékának hogyan adja okát. Rám nézve elég, ha napfényre hozom, hogy velünk nincs olyan nagy ellentétben, mint Pighius állítja. Hogy pedig az akarattal nem a kényszert, vagy a külső erőszakot állítja szembe, e tárgyban semmi nehézséget sem okoz. Mivel bizonyos, hogy a szükségszerűség neve alatt nem azt a nyomorúságot érti, amelynek alája van vetve az ember a bűn által, hanem a külső okot, amely kényszeríti lenni azt, ami lesz. Másodsorban nem arról vitatkozik, hogy az emberi akarat Isten kegyelmének kizárásával mit ér, hanem arról emlékszik meg, hogy a jelen élet teljes lefolyásával tér és hely adatik az ember Számára az Istenben való bizalomnak, amely tehetség a halállal bevégződik. Ezt ugyan az ű szavaival másként fejezi ki, hanem hogy e szavaknak még sincs más értelmük, akárki könnyen megítélheti. Harmadik helyen Isten kegyelmének nem tulajdonít annyit, amennyi illendő lett volna s az emberre viszi át, amit Isten akként követel, mint a sajátját, hogy ti. a szívet a törvény iránt való engedelemre hajlítsa. Hogy pedig arra, miszerint úgy itt, mint a legközelebbi helyen Isten és az ember között megossza a jócselekedetek dicséretét, minő ok vezérelte, maga elmondja. Azok istentelenségének visszaverésével foglalatoskodott, akik a mentegetőzés anyagát és ürügyét a test gyengeségéből iparkodtak nyerni. Mikor másként eredményre nem juthatott, ahhoz a válaszhoz menekült, hogy Isten kegyelme bennünk akként működik, hogy némi szerep egyúttal nekünk is jut, amely kötelességének ha valaki eleget nem tesz,

80

azt mondja, hogy csupán renyhesége és nemtörődömsége folytán vétkezik. S ez az, amit Institutiómban előadtam, hogy ti. az én véleményem szerint a régiek az emberi erőket azzal a szándékkal emelték magasra, hogy, ha a tehetetlenséget nyíltan megvallják, ki ne hívják első sorban azoknak a bölcselőknek gúnykacaját, akikkel akkor harcban állottak, s aztán a testnek, amely a maga szántából is felettébb rest a jóra, a tunyaságra, új alkalmat ne nyújtsanak. Folytatólag ezt csatolom akkor szavaimhoz: "Hogy tehát az emberek közös ítéletével szemben semmi képtelenséget ne tanítsanak, gondjuk volt arra, hogy a Szentírás tanítását a bölcsészet tételeivel legalább részben kiegyeztessék. Különösen mégis az tűnik ki szavaikból, hogy főleg a másodikra voltak tekintettel, hogy ti. a tunyaságnak helyt ne adjanak." Ha ezt világos szavakkal és baráti egyszerű őszinteséggel meg nem vallottam volna, most joggal támadhatna ellenem Pighius. Most pedig mi oka van rá, amiért engem egyes lapokon oly kegyetlenül marcangol, mintha a régiekről hazudtam volna, amikor pedig semmit sem hoz fel, ami szavaimmal meg ne egyeznék. Előadja, hogy Hilarius a szabad akarat erőinek megadja a maguk szerepét Isten kegyelmével egyetemben. Erre azt válaszolom, hogy én ezt már lnstitutiómban megvallottam. Azok a szavak, amelyeket idéz, megmutatják, hogy az ok, amely Hilariust indította, ugyanaz volt, amelyet Institutiómban már kifejtettem. Mindamellett lépten-nyomon azt emlegeti, hogy én szemérmetlenül hazudom. De azt mondtam, hogy a régiek egymástól sokkal eltérőbben beszélnek, minthogy véleményükből bármi bizonyosat is lehetett volna megtudni. Ezekben a helyekben pedig egyáltalán nincs semmi homályosság, vagy egymástól való eltérés. Erre úgy válaszolok, amint a dolog áll: hogy ti. Hilarius, mivel az ellenvetés megcáfolásában akadályoztatott volna, ha megvallotta volna, hogy a szabad akarat teljességgel nélkülözi az erőt, valami erőt ugyan tulajdonít annak, de biztos meghatározás nélkül, amelyből tudható volna, hogy minő mértékben van meg az embernél. Én bizonyára sohasem tagadtam, hogy a régiek imitt-amott hirdették a szabad akaratot, s annak többet is tulajdonítottak, mint amennyi helyes lett volna. De figyelmeztettem

81

az olvasókat arra, amit most is erősítek, hogy nézeteik oly eltérők, oly ingadozók, vagy kifejezéseik oly homályosak, hogy úgy szólva semmi biztos eredményre nem lehet írásaikból jutni.

Basiliusból két helyet idéz, melyek közül az első semmi mást nem tartalmaz, mint az emberi természet leírását, aminőnek az Istentől teremtetett, hogy gonoszságuknak vétkét Istenre ne vigyék át az emberek. Első sorban tehát tagadja, hogy a vétek az ember természetével vele született volna, hanem szerinte saját bűne által járult ahhoz, amit mi nemcsak vallunk, hanem szorgalmasan védelmezünk is. Aztán azt mondja, hogy az erő önkéntes és nem szükségszerűségből származik. Ezen a helyen, mint aki diadalmat nyert, tombol örömében Pighius. Én azonban tagadom, hogy e szavak jelen állapotunkról volnának értendők, hanem csupán azt mutatják, hogy első eredete alkalmával minőnek teremtetett az ember. Világos szavakkal kifejti, hogy az ember minőnek teremtetett; a megromlást, amely a bűnbeesést követte, nem említi, hanem csupán mikor a gonoszság okát akarja jelezni, beszél így: "Miért rossz az ember? Saját akaratából kifolyólag. Miért rossz az ördög? Ugyanazon okból kifolyólag. Mert ő is magában véve szabad életnek van birtokában és benne lakozó szabad akaratnak, hogy vagy megmaradhasson Istennél, vagy elidegenedhessék attól." Hogyan kell most már ítélnünk? Vajon rejtve volt-é rá nézve, hogy természetünkre minő és mekkora seb ültetett a bűn által? De ettől a gyanútól egyebütt eléggé megszabadítja magát, mikor az emberi nem nyomorúságát e néhány, de mindamellett a legkevésbé sem homályos szóval érinti. Az üdvösségben gyengék, a szabadításra valóban rászorulnak, akik fogságban tartatnak. Aki tehát a halál alá vettetett, tudva, hogy egy az, aki megszabadít s egy aki megtart, így szól: "Te benned reméltem. Őrizz meg engemet a gyengeségtől, szabadíts meg a rabságtól". Aki az embert gyengévé és fogollyá teszi, s azt hirdeti, hogy a szolgaságnak olyan fajtája tartja bilincsen, amelyből egyedül Isten, nem pedig saját maga szabadíthatja meg magát, mennyit von el amaz első állapottól! Azonban ebben a szolgaságban is sok engedményt tesz a szabad akaratnak. Akik nem Isten igéjében nevelkedtek

82

fel, az ilyenek hiába felfuvalkodva abban bizakodnak, hogy a szabad akarat által a bűn támadásait képesek lesznek megsemmisíteni, holott a bűn csupán a kereszt misztériuma által törölhető el. Mert az ember hatalmába helyezett szabad akarat abban nyilvánul, hogy válasszon valamit, hogy a Sátánnak ellene álljon, nem pedig abban, hogy az érzések ellenében ereje legyen. És kevéssel később: "Mert ha hathatósabb segítség által ellenfelünk tüzes dárdáitól megszabadulva a fiúságba fel nem vétettünk volna, mindent hiába kísérelnénk meg, mivel a kereszt hatalmától mintegy távol vagyunk". Ha mind e körülményeket alaposan fontolóra veszed, az ember számára voltaképen nem hagy meg egyebet, mint a választásban megnyilatkozó ítéletet, amely míg egy részről hatástalan, addig másrészről a gonosz vágyak legyőzésére magától mit sem ér. Jóllehet pedig ezen a helyen nem mond el mindent, ami mondandó volt, mindamellett látható, hogy a szabadságnak ama nagyszerű hirdetésétől mennyire eltér. A másik helyben egyáltalán mit sem látok, ami nézeteinkkel ellenkeznék. Azt tanítja, hogy a léleknek értelmes része a mi hatalmunkban van. De hogy én hallgassak, elég világos, hogy azon a helyen a lélek természete ép állapotában van vizsgálat alá véve, amint ez már meghatározás-adásoknál történni szokott. Mi is, mikor a lélekről folyik a vita, először annak részeit állítjuk a nyilvánosság elé: az észt és az akaratot, s az ész kötelessége gyanánt tanítjuk, hogy az akaratot megelőzze s azt kormányozza; innét veszi nevét is: hégemonikon, aztán azt mondjuk, hogy az akarat akkor van jó állapotban, ha a kívánságok által nem engedi magát ide s tova vonatni, hanem az ész parancsszavára hallgat, s végül hirdetjük, hogy az egész ember akkor van teljes nyugalomban, midőn abban az ész helyesen kormányoz, amely mind az akaratot oda kormányozza, ahova illik, mind a szenvedélyeket akként tarthatja féken zabláival, mint a kocsis a szelídítetlen lovakat. Egyúttal azonban megmutatjuk, hogy a mi elménk vak, mivel a bűn által Isten világosságától meg van fosztva s mindaddig nem képes magát helyesen kormányozni, míg által nem adja magát az Isten Lelke iránt való engedelmességnek, sőt míg egyenesen nem kényszerül arra, hogy annak, mint szolgáló, szót fogadjon.

83

Egyszerűen azt mondjuk, hogy az emberben a test vágyai foglalták el az uralkodást, s a lélek semmi hatalmával nem lehet akadályozni, vagy gátolni, hogy zsarnokságát ne gyakorolja, mert az akaratot a gonoszság úgy elnyomta, a bűn és a megromlás úgy bilincsbe verte, hogy becsületes vágyódásra emelkedni, vagy becsületes igazságra adni magát egyáltalán képtelen.

Hieronymus mindazon mondásaiban, amelyeket idéz, nem tagadom, hogy a szabad akarat hirdettetik; mindamellett szeretném tudni, hogy minő bizonyos eredményre akar ebből jutni. Meg vagyunk ajándékozva szabad akarattal - úgymond - s mindannyian élünk nem Isten intése és parancsszava folytán, hanem saját engedelmességünk folytán. Mi történik azonban, ha én viszont azt állítom, ami igaz, hogy ti. az a szabadság már akkor meg volt sebezve, sőt meg volt ölve és ki volt oltva, mikor az ember a bűnnel való érintkezés által a Sátán szolgálatára adta magát. Vajon biztos következtetést vonjak-é le arra nézve, hogy az egész dologról mi tartandó, mikor ama főcikket nem is érinté? Én azt állítom, hogy egy [ember] sem ad világos és szilárd tanítást a szabad akaratról, aki egyúttal azt is hozzá nem csatolja, hogy e szabadságból Ádám bukása következtében mi veszett el, s a hívő lelkek az újjászületés kegyelme által mit nyertek vissza; mekkora végül a bűnös természetnek gonoszsága és lázadása Isten igazsága ellen, s minő viszont a Szentlélek munkálkodása az elválasztottakban, úgy az elme megvilágosításában, mint a szív igazgatásában. Mind e dolgokról Hieronymus szavaiban néma csend van.

Ambrosiusra pedig vagy egyáltalán nem kellett volna hivatkoznia, vagy másként beszélve kellett volna idéznie. Az ördög önkéntes szolgát árverez magának: nincs senki a szolgaság kötelékével megkötözve a birtokában, aki magát nem bocsátotta volna neki áruba a bűnök pénzéért. Mit vádolod a testet, mely mintegy erőtelen? Az érzület szerzője a bűnnek: "a test, az akarat szolgája. Áruba ne bocsásson tehát minket akaratunk, amely egyedül adhat minket szolgaságba". Bizonyára azoknak a haszontalan elvforgatását akarja megcáfolni, akik bármi bűnt követnek el, a testnek gyengeségét emlegetik. Hogy pedig a "test" név alatt mit ért, azonnal

84

megmagyarázza, mihelyt az akarat szolgájának mondja azt. Tehát a testnek alsóbbrendű, vagy amint nevezik, érzéki része, az érzékszervekkel egyetemben neveztetik testnek. Most aki gonoszságának vétkét oda viszi vissza, azt méltán vonják az akarathoz, hogy míg meggyőzetik arról, hogy a baj gyökere onnét ered, egyúttal megtanulja, hogy egyedül ő maga az, akinek vétkét felróhatja. Ha Pighius innét megállapítja, hogy a szabad akarat minő képességgel bír, vagy magában minő ereje van, felettébb éleselméjű okoskodó. De hát "önkéntes" alatt mindenki azt érti, ami hatalmunkban van, hogy legyen vagy ne legyen, s nem a szükségszerűségnek van alávetve. Hogy azonban Ambrosius nem ezen a nézeten van, arra nem kívánok annál fényesebb bizonyítékot, mint amely ugyanazon a lapon olvasható, ahonnét Pighius a maga idézetét vette. Mert mikor a törvény hasznáról értekezik, a többiek között e szavakat is használja : "Hozzájárult a kötelék, nem a feloldozás, hozzáadatott a bűnöknek megismerése, nem megbocsátása. Segítségemre volt mégis az, hogy kezdtem bízni abban, amit tagadtam stb." Ugyancsak ott: "Az is hasznomra van, hogy nem a törvény cselekedeteiből igazulunk meg. Mert nincs semmim, ami által dicsekedhetném, nincs, amiért nagyra tartsam magamat, s ezért dicsekedni fogok Krisztushan". Megállnának-é vajon ezek a szavak, ha a vétkezés szükségszerűségének a magára hagyatott ember nem volna alávetve? Ezen a helyen segítségemre jő Augustinus, aki három bizonyítékával teljesen megvilágítja, hogy Ambrosius mit sem gondolt kevésbé, mint amit neki Pighius tulajdonít. Első sorban, mivel a Világtól való menekvésről szóló könyvében, mikor Isten segedelmének keresésére biztat minket, világosan bebizonyítja, hogy szívünk és gondolataink nincsenek hatalmunkban; aztán mivel Lukácshoz ezt írja: "ami jó, nemcsak az emberi akarat által látszik létrejönni, hanem amint Krisztus adta, aki azt, ami jó, előttünk is a jó színében tünteti fel. Mert akin könyörül, azt hívja is. Ennélfogva, mikor valaki azt mondja, hogy hitet akart nyerni, nem tagadja, hogy Istent akarta. Mert Isten az, aki az akaratot előkészíti. Mert hogy Istent a szentek tisztelik, az az ő kegyelme". Ugyancsak ő mondja, hogy akit Isten méltónak tart, elhívja

85

és akit akar, vallásossá tesz. Ezekből a szavakból Augustinus nem habozik levonni azt a következtetést, hogy Ambrosius úgy a hitnek, mint a jócselekedetnek, úgy a gondolkodásnak, mint a jóérzületnek mind kezdetét, mind kitartó erejét egyedül Istennek tulajdonítja, az embertől pedig elvonja. Ha ezt a dolgot azonban valaki szavamra nem hiszi, olvassa el a Kitartás javáról szóló könyvét.

Hogy Chrysostomus idézésében ne sokat izzadjon, csak azt a helyet írta át, amelyet én idéztem, amidőn, hogy a mentegetőzés minden menedékhelyét elzárja a bűnösök előtt, a jót és a rosszat az ember hatalmába adja, az embereket tehát semmi nem gátolja, csak ha nem akarnak, mert ha akarnak, tehetnek. Nem egyszer elvemnek bizonyítottam azt, hogy a gonoszság oka egyebütt nem kereshető, mint az ember saját akaratában, hogy vétkét másra átvivén, ne tetszeleghessen magának. Sőt ez is egyike a legfontosabb állításoknak, amelyekre Institutiómban a legnagyobb gondot fordítom. Arra nézve pedig, hogy Chrysostomus a szabad akarat erejét oly nagyra becsüli, az említett műben nem titkoltam el véleményemet.

A bizonyságoknak eme tömege után Pighius, mint aki jól végezte dolgát, ismét összegezi azt, amit kezdetben bebizonyítás végett maga elé tűzött, hogy ti. azt a véleményt, amelyet az emberi akarat szolgaságáról táplálunk, az összes, valaha a világon élt kegyeseknek közérzülete kárhoztatja; s kijelenti, hogy hazugságomat, mely szerint a régiek egymástól oly eltérőleg beszéltek, hogy irataikból semmi bizonyos következtetést nem lehet levonni, leleplezte. Nézzék pedig el az olvasók nekem, ha válaszolás közben nem öltöm föl azokat a nagy koturnusokat (*), amelyekkel ellenfelünk reánk támad. Mert nem az a célom, hogy nagyszájúsággal, hanem, hogy igazsággal vívjam meg vele harcomat, s az igazság, amint egyszerű, úgy az előadásnak szelíd és egyszerű formájával meg is elégszik. Első sorban tehát, mikor az egyháznak közfelfogását lobbantja szemünkre, vegye el válaszunkat abban az egy állításban, hogy az egyháznak nem közfelfogása az, amely Isteninek igéjével minden tekintetben összhangban nincs, annak egészen meg nem felel, hogy továbbá nem szabad emberek jótet-

(*) A görög színházban a színészek magasító lábbelije - célzás Pighius hatásvadász szólamaira. (NF)

86

széséhez idomítani azt, amit a Szentlélek, aki a beszédnek minden esetre legnagyobb mestere, mindeni kétség nélkül diktált a prófétáknak és az apostoloknak, éspedig abból a célból, hogy úgy az embereknek, mint az angyaloknak összes tudománya ahhoz legyen mérhető. Valahányszor tehát ama panaszos dalát zengi ellenünk az egyháznak közös felfogásáról, folytonosan azt a kifogásomat hozom fel, hogy amit Isten örökös kapcsolattal fűzött együvé, azt csak helytelenül lehet szétválasztani, és jobb értelemben s alkalmasabb helyen Krisztusnak ama szavait fordítom ellene, hogy ahol a holttetem, oda gyűlnek a saskeselyűk. Mert, hogy a hívő lelkeknek vélekedései az egyház állandó közfelfogásának legyenek tarthatók, szükséges, hogy előbb saskeselyűk módjára a holttetemhez, azaz Krisztus igazságához gyülekezzenek és mintegy ott növekedjenek fel. Nem tagadom el azonkívül azt, amit megdönthetetlen igazságnak gondol, hogy ti. amit hatan, vagy heten írásban tovább adtak, mindjárt az egyház szilárd és meghatározott közfelfogásának tekintendő. S ezek az iratok nem is kényszerítenek arra, hogy álláspontomból engedjek. Talán hazudni merészelnek olyan dologról, amely korukban általánosan ismert volt? Nos, ha nem tartjuk hiteles emlékeknek azokat, minő bizonysága marad továbbra egyáltalán az egyház ókorának? Én azonban sem hazugsággal nem vádolom őket, sem akként nem utasítom vissza egészében azt, amit az egyház közös tanításáról bizonyítanak, hogy, mintha egyáltalán nem is mondták volna, semminek tartsam szavaikat. Csupán azt tagadom, hogy a teljes és tökéletes bizonyossághoz elegendők volnának. Nem látszhatik ugyanis képtelenségnek, ha azt fogom mondani, hogy azt, ami akkor az egyházakban általánosan el volt fogadva, csak úgy adhatták elő, hogy egyúttal saját érzületükből is csatoltak valamit ahhoz. Akár, mivel valami előzetes feltevés annyira elfoglalá őket, hogy másként nem tehettek, akár mivel saját és világos előadási képességük mondotta fel néha a szolgálatot. Mert honnét veszi Irenaeus, Tertullianus és Hilarius azt a nehézkes és töredékszerű előadási formát, ha nem onnét, hogy nyelvük erőtlen volt annak kifejezésére, amit el akartak mondani? Azt pedig mindenki tudja, hogy mily

87

nagy jelentősége van annak, hogy valaki mit és minő szavakkal ad elő.

Válaszoljon Pighius e szavakra, hogy vajon az egyház közfelfogására nézve többet kell-é hinni egy magánembernek, mint a zsinatra együvé gyülekezett többségnek, akik az egyház nevében s mintegy annak ajakával jelentik ki, amit maguk közt meghánytak s vetettek. Térjünk azonban a jelen kérdésre. Hilarius szavait ekként idézi Pighius: "A mi akaratunknak magától eredőleg megvan az a sajátsága, hogy akarjon; hogy pedig Isten a kezdőnek növekedést ad, a teljesedés érdeme kezdettől fogva az akaraté. Most ezzel szemben felhozom az arausicani (*) zsinat határozatát: Ha valaki azt vitatja (**), hogy a bűnből való megtisztulásunk végett akaratunk Istenre tekint, azt pedig nem vallja, hogy még az is, ha megtisztulni akarunk, a Szentlélek munkássága bennünk, ellene áll a Szentléleknek, amely Salamon által ezt mondja: "az akarat az Úrtól készíttetik elő." Hilarius az ember akarata s Isten kegyelme között olyan osztást tesz, hogy a kezdetet az akaratnak tulajdonítja, amelyet aztán az Isten kegyelnie támogat; a zsinat pedig a Szentlélek ellenségeinek mondja azokat, akik ekként gondolkodnak, vagy beszélnek. Hol van most az a bizonyos meghatározás, amelyet Pighius hamiadik szavával is hánytorgat? Hilariusnak másik helyén ez olvasható: "Mikor imádkozunk, tehát tőlünk származik a kezdet, hogy a tiszt Istené legyen". Ezzel ismét ugyanezen zsinatnak egy másik tételét állítom szembe: "Ha valaki azt mondja, hogy nekünk, mikor akarunk, munkálkodunk, vágyódunk, próbálunk, kérünk és zörgetünk, Isten kegyelme nélkül jut osztályrészünkké az irgalom, s viszont nem vallja, hogy Istentől a Szentlélek által történik bennünk, hogy higgyünk, akarjunk, kérjünk, s mind ezt akként legyünk képesek végezni, amint szükséges, ellene mond az apostolnak, aki így szól : "Mid van, amit nem vettél volna? (I. Kor. 4,7)" A hitröl név szerint azt állítja Hilarius, hogy annak kezdete mibennünk van, a zsinat szavai azonban egészen másképpen hangzanak. Ha valaki azt állítja, hogy a hitnek úgy kezdete, mint növekedése, mint maga a hit érzülete nem a kegyelem ajándéka által, azaz a Szentlélek működése által, mely akaratunkat a hitetlenségből a hivésre,

(*) II. Orange-i zsinat, 529 (NF)

(**) Azaz: állítja (NF). A ránk maradt zsinati szöveg némiképp eltér Kálvin idézetétől: "Ha valaki amellett van, hogy a bűnből való megtisztulásunk végett Isten megvárja a mi jó akaratunkat, de ha nem ismeri el" stb. Ez a módosítás azonban nem gyengíti az érvet.

88

az istentelenségből a kegyességre javítja meg, hanem természetszerűleg van bennünk, ellentétbe kerül az apostollal, aki ezt mondja: "Aki elkezdte bennetek a jó munkát, be is fogja végezni az Úr Jézus napjáig". Amit Hilariusból csak idéz Pighius, az egyház bebizonyított hagyományának akarja velünk tartatni. Mire becsüljük tehát ama zsinatot? Mivel ámbár időre nézve későbbi, mindamellett tekintélyre nézve nem szabad hátrább állania annál. Kivált ha megfontoljuk, hogy csupán az előbbi zsinatok, a karthagói és a milevitani zsinat határozatait hagyta helyben. Augustinusról még hallgatok, aki midőn a dolog rendjén későbben külön fellép, Pighius egész összhangját teljesen összezavarja. Ha annyi szabad időm volna, amely e dologra elég lenne, világosságra hoznám a régieknek innen-onnan összegyűjtögetett véleményeit, egymással összehasonlítva, hogy mily erőtlen bizonyíték nyerhető azokból az egyház állandó közfelfogására nézve. Mivel azonban az idő rövidsége más dolgokra kényszerít sietni, e munkával most fölhagyok, ezt a példát azonban utólag jónak láttam fölhozni, amelyből az olvasók elgondolhatják, hogy hitünknek a jövőben milyen biztonsága lenne, ha Pighiusra hallgatnánk. Mivel ő semmit nem enged bizonyosnak tartani a vallásban, csupán azt, ami az egyházi hagyományból származik, s ami magának az egyháznak kezdetéből áradt folytonos következéssel egészen korunkig. Ha azt a mentséget akarnám kölcsön kérni Augustinustól, amelyet ugyanez ügyben használ, úgy vélem, mivel teljesen megfelelő, senki nem utasíthatná vissza, ha nem volna nagyon igaztalan. Mert midőn az ellenfél soraiból némelyek azt vallották, hogy el vannak készülve a megnyugvásra, ha tanítását az atyák tekintélyével bizonyítja, ezekkel a szavakkal válaszol: "Mi szükség van tehát arra, hogy azoknak művecskéi vizsgáltassanak, akiknek, mielőtt amaz eretnekség támadt, egyáltalán nem volt szükségük arra, hogy ennek a nehéz kérdésnek megoldásával foglalatoskodjanak? Pedig ezt mindenesetre megtették volna, ha az ily kérdésekre válaszolniok kellett volna. Ebből az származott, hogy amit Isten kegyelméről éreztek, írásaiknak némelyik helyén röviden s mintegy futólag feljegyezték, huzamosabban pedig azoknál az állításoknál időztek, amelyeket más eretnekek ellen

89

vitattak meg". Ha most ezekkel a szavakkal Pighius elé állok, hogy engedje el, amit annyira sürget, hogy ti. ennek az ügynek eldöntését nem egyebütt kell keresni, mint a régiek írásaiban, - pedig ezt a döntést Augustinus tanúsítása szerint azok csak röviden s futólag érintették - tele torokkal fogja szórni ellenem szidalmait, amelyekkel telve van. Amennyiben tehát e dühöngővel semmi igaz eredményre nem lehet jutni, olvasóimhoz fordulok, akiknél bizonyára lesz némi súlya annak, ami oly igazságos alapra támaszkodik.

A mi védekezésünk pedig leginkább azon a ponton fordul meg, hogy véleményem szerint Pighius részben, csupán a szám szaporítása céljából, hamis tanú-nevekkel él vissza ellenünk, részben pedig azokat a bizonyítékokat, amelyeket idéz, fonák és álnok módra állítja velünk szembe, mivel azok nekünk egyáltalán nem mondanak ellent. Mert hát Péter és Kelemen idézésével mi egyebet művel, mint port hint az emberek szemébe? Mikor engem annyiszor szemérmetlennek nevezett, azt gondolom, magát akarta megóvni, s mintegy megelőzni óhajtá azt, hogy én megmondjam, amit érdemel. Minő névvel kell azonban azt a megátalkodott és kétségbeesett haszontalanságot neveznünk, hogy annak a hazug s hamisított könyvnek ürügye alatt Pétert és Kelement velünk oly vakmerőn szembeállítja? Ami Irenaeust és Tertullianust illeti, mivel ezek csak az első állapotban tulajdonítanak szabadságot az embernek s a természetnek mai ártatlanságában, amelyben teremtetett, a romlásról pedig, amelyet bukásával idézett elő, egyáltalán nem tesznek említést, szavaik a legkevésbé sem sértenek minket, akik a szolgaság okát nem a természetbe, hanem az első emberek bukásába helyezzük. Azok tehát azt tanítják, hogy az embert Isten szabadnak teremtette: mi ezt nem tagadjuk; de azt mondjuk, hogy szolgaságba esett, mivel első állapotából kiesve, megromlott. Ők azt vitatják, hogy a vétek nem a lényegben székel: mi ugyancsak ezt állítjuk, de hozzátesszük, hogy az első emberrel, amióta ártatlanságából kiesett, a jó természetnek megromlása történt, amelyet egész nemzetségére átszármaztatott. - Szükséges tehát, hogy Pighius ezt a kettőt is törölje tanúinak sorából. Fennmarad még hat, akik közül kettő: Ambrosius és Basilius, úgyszólván

90

mit sem lendít ügyén. Mert az emberi természet ama leírása, amelyet ők adnak, mit tartozik erre a bűnös és elfajult természetre, amely amint Isten egyéb ajándékaitól, úgy szabadságától is megfosztva inkább jelen nyomasztó nyomorúságát tartozik siratni, mint elveszett erényét hánytorgatni? Mert a szabadság az akarat épsége. Most tehát, aki szabaddá akarja tenni az akaratot, adja vissza annak épségét. Következik Origenes, akinek nyilatkozatai, hogy az egyház hitcikkeiben mennyire becsülendők, arra nézve Hieronymusnál lelhető ítélet. De nem hihető, hogy oly dologról, amely korában annyira közismert volt, azaz hitünk kiváló alaptételéről, hazudhatott volna. (*) Hogyan? Hát ezek nem hitünknek fő cikkei közül valók-é: hogy a Fiút az Atya szülte, hogy Ő az Atyával egytermészetű, hogy a Szentlélek az Atyával és Fiúval egyistenségű, hogy ez a test, amelyet most hordozunk, egykoron feltámad s több efféle? De Origenes azt tanítja, hogy a Fiú nem született, hanem alkottatott; tagadja, hogy természettől és önmagától jó volna; a Szentlélekről nincs más véleménye, mint puszta cselekvésről; azt gondolja, hogy a test megsemmisül, mikor Krisztus megjelenik. Ha most Pighius megint azt a szólamot hangoztatja, hogy Origenes oly általánosan ismert dolgokról nem hazudhatott, nemde méltó lesz arra, hogy mindenki megvetéssel forduljon el tőle ? Mindamellett megvan még Hilarius, de nézete felől már bebizonyítottuk, hogy azt ortodox zsinat kárhoztatta. Megvan Hieronymus, aki hajlott aggkorában Pelagiustól indíttatva, végül valamivel mérsékeltebben kezdett beszélni. Megvan Chrysostomus, aki felől mindig vallottam, hogy az emberi képesség magasztalásában mértéktelen. Nem habozik pedig egyebütt Bernhardot is idézni. Pedig ha az ő döntésére lenne bízva a harc kimenetele, ha a teljes győzelem tán nem lenne is az enyém, mindamellett nagyon föléje kerekedném. Hol van az a nagyon bizonyult (**) közmegegyezése minden időknek, amelyet az egyház bizonyos és kétségtelen hagyományának kell tartani, s bizonyossága folytán Isten igéjénél is többre kell becsülni? Hol van az a roppant hazugság, amelynek nyilvánvaló rám bizonyítása miatt annyira dicsekszik? Azt állítottam, hogy a régiek a szabad akaratot kelleténél jobban magasztalták, külö-

(*) Ez egy Kálvin által sorra kerített ellenvetés (NF)

(**) Azaz: bebizonyított (NF)

nösen a görögök, s ezek között is név szerint Chrysostomus. Mindamellett hozzátettem, hogy azok oly bonyolultan, homályosan, vagy eltérőleg beszéltek, hogy irataikból valami bizonyosat megállapítani nem könnyű dolog. Az eltérő előadást oly értelemben vettem, hogy a szabad akaratnak az egyik többet, a másik kevesebbet tulajdonít, a szabadságot egyik e részben, a másik másban állapítja meg s így, ha valamennyiük nézeteit egymással szembe állítjuk, azok nem eredményezhetnek egyebet, mint a legnagyobb ingadozást az emberek részéről. Pighius ezt úgy érti, mintha én azt mondottam volna, hogy közülük mindegyik ellenkezésben van önmagával. Az ily alávaló rágalmat azonban ki tűrheti el? Azt pedig, hogy homályosan és zavarosan beszélnek, miért nem mondhatnám azokról, akik az emberről úgy beszélnek, mintha még most is ártatlanságában állana, midőn súlyos romlásba hullott alá, ahonnét felkelni önerejéből nem képes; akik a szabad akarat hatalmát az emberben még most is úgy állítják, mintha a bukás által el nem veszett volna? Mivel azonban erről a dologról civódni felettébb hosszadalmas volna, semmit egyebet nem teszek hozzá, csupán azt szeretném megtudni tőle, minő értelemben mondja egyebütt, hogy Pelagius eretnekségének keletkezése előtt az összes régiek kevesebb különbségtétellel magasztalták a szabad akaratot. Ha Isten kegyelmének és az emberi erény különbségének megszüntetése után könnyű és egyszerű a világosság, megvallom, hogy tévedtem. Ha pedig szükséges, hogy az olvasó abban a zavarban megmaradjon, amelynél fogva kétes és aggályos, hogy mennyit kell tulajdonítani Istennek és mennyit kell meghagyni az ember számára - akkor miért szenvedek ily szörnyű háborgattatást, hiszen semmi hibát nem követtem el.