92

A HARMADIK KÖNYV ELLEN

Következik a harmadik könyv, amelyet egészen Augustinusnak szánt. Mivel ugyanis ezt az egyet a többieknek sorából kivettem, nemcsak hogy el akarja őt ragadni tőlem, hanem egyenesen az ő pártjához igyekszik átvonni. Ezt, mondom, kezdetben megvallja, de midőn lassacskán a dologba fog, gyakran meg-megáll, tétováz, most menedékek után keresgél, majd szemlátomást visszautasítja Augustinust, akit pedig magához szándékozott csatolni. Mi haszon van pedig abból, ha tele szájjal mindent megígértél, s mikor az olvasók vágyódását és figyelmét már felébresztetted, üres kézzel bocsátod el azokat? Én pedig azon leszek első sorban, hogy minden épeszű és az igazság iránt jó érzületű olvasó belássa, hogy Pighius nem az igaz tudomány iránt való szeretetből, hanem az irántunk való oktalan és őrjöngő gyűlöletből kifolyólag veté magát erre az ügyre, s annak vizsgálatában nem az igazság felfedezése után való vágy, hanem a nagyravágyás és a civódási viszketeg sarkallja - s végül, hogy semmit világosan és őszintén nem tesz, hanem neki elég, ha az olvasók szemét bármi módon káprázatba ejtheti, sőt a ravaszságból és csalásban való jártassághól még dicsőséget kovácsol magának. Rajta leszek aztán, hogy az olvasók meggyőződhessenek amaz eljárásom becsületességéről s nemességéről, hogy a régiek közül legalább az egy Augustinust pártunkon állónak mondottam.

Először azt állítja, hogy Augustinusból kiszakított és általam meg nem értett mondásokat idézek. De melyeket? Hogy azt írja, miszerint a Szentlélek nélkül az

93

ember akarata nem szabad, mivel a gonosz vágyak legyőzve és bilincsbe verve fogva tartják azt. Megjelöltem a helyet. Az Anastasiushoz intézett 144. levélben foglaltatik. Mi van itt kiszakítva, vagy mi homályos? Ugyancsak amit az igazság tökéletességéról szóló könyvecskében ír. Mert ott Pelagius dilemmáját állítja kérdésül maga elé, hogy ti. keresendő, mi által lesz az ember bűnössé? A természet szüksége által-é, vagy az akarat szabadsága által? "Mert ha - mondja - a természet szüksége által, akkor nincs benne bűn, ha pedig az akarat szabadsága által, akkor keresendő, hogy kitől vette azt. Bizonyára Istentől. Jót tehát a jótól. Miért mondják tehát, hogy a bűnre hajlandóbb?" Azután maga felel. Az akarat szabadsága által történt, hogy az ember bűnbe esett; de már a szabadságból következett büntetésre méltó bűnösség hozta létre a szükséget. Amiért a hit Istenhez kiált (Zsolt. 25,17) : "Az én nyomorúságaimból szabadíta meg engemet," amelyek alá helyezve, vagy nem tudjuk megérteni, amit akarunk, vagy amit értettünk, akarjuk s nem vagyunk képesek betölteni. Mert magát a szabadságot is a szabadító ígéri. ťHa titeket a Fiú megszabadítánd" stb. (Ján. 8,36). Miután ugyanis az akarat a bűntől, amelybe esett, legyőzetett, a természet híján volt a szabadságnak. Mert egy másik szentirat ezt mondja: "Akitől valaki legyőzetett, annak szolgájául is adatott" (Róm. 6,16). Amint tehát nem az egészségeseknek, hanem a betegeknek van szükségük orvosra, úgy nem a szabadoknak, hanem a szolgáknak van szükségük szabadítóra, hogy ezt mondjuk neki: Megmentéd a nyomorúságokból az én lelkemet. Mert maga az egészség az igazi szabadság, amely nem veszett volna el, ha az akarat jó maradt volna. Mivel pedig az akarat vétkezett, a vétkezőt a vétek megtartása tekintetében durva szükség követte, míg az egész gyengeség meg nem gyógyíttatik. Mondja most Pighius, hogy én csonka-bonka mondatocskákat hozok fel. Ugyanígy áll a dolog azzal, amit Laurentiushoz ír: "Az ember a szabad akarattal rosszul élt, s így úgy magát, mint azt, elvesztette". Valamint azzal is, amit ugyanerre az értelemre Bonifáciushoz intézett 3. könyvéből hoztam fel. Ha ezt Pighius akár kiszakítottnak, akár homályos-

94

nak látja, hallja meg ugyanabból a könyvből a magyarázatot. "A törvénynek igazsága - úgymond - nem akkor töltetik be, mikor a törvény parancsol, s az ember mintegy saját erejéből cselekszik, hanem akkor, amikor a Szentlélek segíti, s az embernek nem szabad, hanem Isten kegyelnie által megszabadított akarata cselekszik." Valamivel lejjebb ezt olvassuk: "A szabad akarat amint fogoly, nem képes másra, csak a vétkezésre: az igazságra azonban, ha Isten meg nem szabadítja és segíti, nem képes". Az első könyvben pedig ezt mondta: "Hogy valaki Isten fia legyen, ez a hatalom nem jöhet létre a szabad akaratból, mivelhogy nem is lesz szabad a jóban az, amit a szabadító meg nem szabadítand". A negyedik könyvben ezt ismét így erősíti meg: "Minek emlegeted előttem a szabad akaratot, ami szabad nem lesz, ha csak bárány nem leendesz". Aki tehát az embereket bárányokká teszi, az szabadítja meg az akaratot az igazságnak való engedelmességre. Bizonyára felettébb zordon ember Pighius, ha e helyen még valami zajt mer ütni ellenem. Az utolsó hely a Megfeddésról és kegyelemről szóló művéből van véve, ahol állításom szerint Augustinus a szó használatát tréfás igékkel játssza ki, mikor így szól: "A szabad akarat az igazságnak szabadosa s a bűnnek szolgája". Mert az embernek más szabadságát nem ismeri, mint az igazságtól való felszabadíttatást, amely a bűnnek legnyomorúságosabb szolgasága. Öt verssel előbb pedig nem más oknál fogva mondta az akaratot szabadnak, ha csak nem mikor a kegyelem által felszabadul. Az első hely pedig, a Julianus ellen írt második könyvből, ahol szolgainak mondja, így szól: "itt azt akarjátok, hogy az ember tökéletes legyen: és vajha Isten ajándékával és az akaratnak nem szabad, vagy inkább szolgai döntésével". És még azt fogja itt Pighius ellenem ugatni, hogy nem értem, amit idézek, vagy hogy csonkított szavakat szakítok ki, melyek Augustinus felfogását egyáltalán nem tükrözik vissza. Pedig ezeket a bizonyítékokat sem azzal a szándékkal idéztem, amint ez a füllentő koholja, hogy az egész dologról bennük legyen döntés, hanem csak hogy futólag megmutassam az olvasónak, hogy minő jelentősége van a "szabad" jelzőnek, mikor Augustinusnál az ember akaratára van

95

vonatkoztatva. Ennélfogva csupán a névről beszélek, ez pedig azt hazudja, hogy a dolog teljes meghatározását adom néhány szavacskában.

Mielőtt pedig Augustinust harcba küldené ellenünk, nem alap nélkül figyelmeztet arra, hogy meg kell gondolnunk, hogy e férfiú mikor s kiknek írt. És így műveit a feltett kérdés tekintetében három osztályba sorozza. Az első osztályba azokat a műveket foglalja, amelyeket Pelagius eretnekségének fellépte előtt írt, a másodikba azokat, amelyeket a mérkőzés hevében adott ki maga Pelagius ellen; a harmadikba megint azokat, amelyeket a harci felhevülés lecsillapulta és megszűnte után alkotott. Ezt a felosztást én is szívesen elfogadom. Annak a bírálatnak azonban, amelyet folytatólag feloSztásához csatol, helyességét nem ismerem el. Mivel ugyanis tudja, hogy Augustinus műveinek egész második csoportjában nagyon kevéssé áll az oldala mellett, hogy e művek hitelreméltóságát megtagadja, vagy legalább tekintélyét kevésbe vehesse, azt mondja, hogy azok nagyon is éreztetik a harcias mérkőzés hevét. Az igazsagnak puszta kifejtése tehát Szerinte jobban nyerhető a többi utóbbi iratból, amelyekben magát a dolgot nyugodt, békés lélekkel adta elő. Én pedig, amint a legkevésbé sem vonakodom attól, hogy a civódás, ha szükséges, ezekből az utóbbi művekből kiküszöböltessék, úgy tagadom, hogy a többiekben Augustinust a harci hév annyira elragadta volna, hogy az igazság világos és tiszta megmagyarázása mellett mindig meg ne maradt volna. Mert már épen úgy nem volt ifjú, mint mikor a manicheusok ellen írt; aztán, mikor sok helyen szorgalmasan visszavonta (*) a szabad akarat prédikálása közben elkövetett túlzásait, sehol sem emlékszik meg arról, hogy ő azt felettébb megerőtlenítette volna, amivel pedig eléggé jelzi, hogy a harc vége után sem gondolkodik másképen, mint akkor, mikor vitairatait írta.

Ezen előszó után halljuk, hogy az első csoporttal mi módon kezd foglalkozni. A második könyvben - úgymond - amelyet a manicheusok ellen írt a szabad akaratról, azt állítja, hogy az embernek a szabad akarat szükségképen s arra a célra adatott, hogy helyesen éljen. Ha ezt valaki tagadja, megszünteti az isteni igaz-

(*) Retractationes (Visszavonások) címmel Ágoston külön művet is kiadott ebben a tárgyban (NF)

96

ság méltányosságát. S hogy azt ne fecseghessük, mintha ezt arról a szabadságról kellene érteni, amely nekünk a kegyelem által adatik, sarokba szorítást alkalmaz. Mintha bizony az a veszedelem mutatkoznék, hogy mi, mint akiket megfogtak, menedékeket keresgélnénk, mikor maga Augustinus Pighius ellenvetését saját szavaival nemcsak megszünteti, hanem könnyelműnek és erőtlennek is mutatja a Visszavonások első könyve kilencedik fejezetében. "Isten kegyelméről - szól - amellyel Isten övéinek akaratát előkészíti, ezekben a könyvekben egyáltalán nincs írva, mert más azt keresni, hogy a rossz honnét van, s megint más azt keresni, honnét térhetünk vissza a régi, vagy juthatunk el a nagyobb jóhoz." Látod, hogy célja annak bebizonyítása volt, hogy a bűn a maga eredetét nem Isten teremtői munkásságából, hanem az ember önkéntes bukásából vette. Most a bukás után egészen más az ember megvizsgálása s egészen más a kérdés: honnan, vagy minő erő által szerzik vissza Ádám fiai azt, amit atyjukban elvesztettek. Valahányszor tehát Pighius azt hangoztatja, hogy az ember akarata szabadnak hirdettetik, viszont hallja meg - ne tőlem, hanem Augustinus szájából, hogy az akarat szabad volt, mikor ép volt; most pedig, mikor súlyosan s egészen halálra van sebezve, nem büszke védelemre, hanem alázatos vallástételre van annak szüksége.

A második bizonyítékot a harmadik könyvből csatolja: ahol azt vitatja, hogy önkéntes és szabad az a mozdulat, amellyel az ember a változatlan jótól a vétkezés által alantasabb dolgokhoz fordul, mivel egyébként sem dicséret, sem gáncs, sőt intelem sem érhetné; aztán fogadja, hogy a bűn oka Isten elevetudása volna. Mert szerinte az ember akarata csak akkor lesz akarattá, ha saját hatalmában van. Hogy fel ne merülhessen az a gyanú, mintha valamit a magaméból hoznék fel, feleljen meg Augustinus magáért. Erre pedig elég az az egy kijelentése, hogy ő nem azt vitatta, minő az ember, akarata jelenleg, hanem, hogy Istentől teremtve minő volt. Pedig hát közöttünk arról folyik a vita, hogy mi maradt fenn az ember számára azóta, amióta azoktól a lelki kincsektől megfosztatott, amelyekkel természetszerűleg meg volt áldva. "Az akarat - úgymond - az,

97

amivel lehet vétkeznie, vagy helyesen élnie az embernek: ez volt az, amit elő akartam adni." Maga az akarat tehát, ha az Isten kegyelme meg nem szabadítja a szolgaságtól, amely által a bűnnek szolgájává lett, s a bűnök legyőzésére nem segíti, nem teszi képessé az embert arra, hogy helyesen s kegyesen éljen. És az az isteni jótétemény, amely által megszabadíttatik, ha meg nem előzné azt, már érdemei jutalmául adatnék, és nem lenne kegyelem, amely bizonyára ingyen adatik. S hogy olybá ne tűnjék fel, mintha vissza akarná vonni, amit mondott, egy helyet hoz fel onnan, amelyből bizonyos lehet, hogy azok a szavak, amelyek az akaratot annyira magasztalják, nem a bűnös, hanem az ártatlan természetről mondattak. "Mivel - szól - az ember mintegy (nem?) (*) önként bukott el, úgy önként is talpra állhat, csak Istennek onnan felülről nyújtott jobbját, azaz az Úr Jézust erős hittel tartsuk." Látható, hogy csupán a nyomorúság eredő forrását keresi. A manicheusok azt koholták, hogy e forrás Isten, ő pedig azt bizonyítja, hogy a bűn az ember szabad akaratából származott. Tehát szabadnak teremtetett. De hát ki tagadja ezt? Mikor azonban magát a szolgaságba eladta, s mikor a szabad akaratot rosszul használva úgy azt, mint önmagát elveszíté, mi célja lehet annak, ha azt emlegetjük, aminő akkor volt. Hogy még ennél is világosabban beszéljek, az ember első teremtésére nézve meglehetősen egyeznek nézeteink. Mert Pighius azt állítja, hogy az ember szabad akaratúnak teremtetett. Igaza van. S nem is vártuk, míg ezt követeli, hanem mindig vallottuk. De már Augustinus mindenütt hirdeti, hogy a még ártatlan s a bukás által megromlott ember természete egészen eltérő s egyáltalán nem hasonló. Kérdésben most az utóbbi természet forog. Pighius pedig hosszú kerülgetés után azt adja elő, hogy Augustinus az első természetről mint vélekedik. Augustinus hevesen ellenmond. "Mikor a helyes cselekvés szabad akaratáról beszélünk, ti. arról az akaratról szólunk, amelyben teremtetett." Mert ezek saját szavai ugyanabban a könyvben, amelyből Pighius fennhéjázó nyilatkozata szerint akkora hűséggel és lelkiismeretességgel idézte bizonyítékait. Nemde ez az, amit a közmondás állít: "Kaszákat követeltem, s ez a kapákat tagadja". Most húzza fel a

(*) Ez a zárójeles szó a könyv szövegében van, de szerintem nyugodtan elhagyható. Valószínűleg még Ágoston tette bele, "ugye?" értelemben. (NF)

98

szemöldökét Pighius és hangoztassa, hogy a szavakban nincs kétértelműség, mikor Augustinus azt tanítja, hogy semmi sincs jobban az ember hatalmában, mint az akarat. Erre azt felelem, hogy miért nem fordít egy lapot s ott megtalálja, ami ezt az oktalan lármáját megzabolázza. "Ha - mondja Augustinus - ama dolgok nem büntetése, hanem természete az embernek: akkor azok nem is bűnök." Ha ugyanis visszatérés nincs attól az állapottól, amelybe természetszerűleg került úgy, hogy jobban lenni nem képes, mikor a dolgokat műveli, azt műveli, ami a kötelessége, ha pedig jó ember volna, másképpen volna. Most pedig, mikor így van, nem jó, sem az nincs szabadságában, hogy jó legyen. Ki kétkedik, hogy ez büntetés? Aztán szavait ezzel toldja meg: "Ebből a nyomorúságból Isten kegyelme szabadít meg, mivel önként, azaz szabad akaratból az ember csak bukni tudott, nem pedig felkelni is". Ezek Pighiusnak győzhetetlen fegyverei, amelyekben bízva Augustinus védelmét tőlem elragadja. "Most már - szól - Kálvin megfosztatik Augustinustól, akit a magáénak hazudott." Bizonyára csodás szemfényvesztő vagy, ha ezt valakivel elhiteted. De éppen, mintha Augustinust ellenem fegyverezte volna fel, nemsokára azért övezi fel magát, hogy annak segélyt vigyen, ha esetleg az én elnyomatásom nehezére esnék. Valóban nevetséges az oly ember, aki ily haszontalanul gyötri magát felesleges munkával, amelyet hebehurgyán s ok nélkül szerzett magának. Mivel Augustinusnak nincs szüksége segítségre ellenem, aki mindazt, amit Pighius tőle idéz, minden vonakodás nélkül elfogadom és ha volna is szüksége, ez az akarat és szükség társaságának megbontására irányuló egész készület egyáltalán nem tartozik a dologra. Hogy vajon a szükség az akarattal összefér-é, vagy nem, egyebütt látni fogjuk; ennek a kérdésnek azonban itt nincs helye, épp úgy nincs, mint a ciprusnak a hajótörés tábláján. (*)

Aztán tovább megy: mivel Augustinus tagadja, hogy bárki vétkeznék abban, ami semmi módon sem volt elkerülhető. Aki akarja, nézze meg a helyet, hogy vajon nem a bűn kezdetéről beszél-é, amivel természetesen meg akar győzni arról, hogy a szükség, amely manapság ránk nehezedik, nem máshonnan, hanem az ember önkén-

(*) Korabeli szólás lehetett (NF)

99

tes bukásából származik, amely részecskét Pighius, mint - saját kijelentése szerint - hű idéző, átugorva eltitkolt. Hogy erről senki harcot ne indíthasson, minden kételyt megszüntetett a Visszavonások-kal, amint fentebb mondottam. Hogy pedig e helyen az eredendő bűnt és a bűnbe esett természet megromlását világosabban miért nem magyarázta meg, egyúttal annak okát is megadja: mivel ti. a vita a manicheusok ellen folyt, akik a szentiratokat és különösen az ó-szövetséget, ahonnét bizonyítani kellett volna, visszautasították. Figyelembe veendő még, hogy azok közül az idézetek közül, amelyeket Pighius hoz fel, több megengedésképpen (per concessionem) van mondva, nem mintha Augustinus szerint is úgy állna a dolog, hanem mivel ellenfelei legyőzésére amennyi olyan érve volt, melyet vagy azok vallomásából, vagy annak megengedésével nyert, amit azok követeltek, nem akarta mellőzni. Nem akarom, hogy e dolog tekintetében nekem, vagy következtetéseimnek higgyenek az olvasók, ha saját szemükkel meg nem győződnek arról. Végül a tőle már megszokott szeméremérzettel hánytorgatja, hogy neki a győzelemhez elég, ha csak egyszer kimutatta, hogy Augustinus velem ellentétben áll, mivel én azt mondtam, hogy ő mindig kitartólag s egybehangzóan beszél erről a dologról. De micsoda démon jelenté ki neki, hogy én így szóltam? Mert nem vagyok annyira tudatlan, hogy át ne látnám, mennyire ellentétbe kerül Augustinus önmagával, ha valaki első iratait az utolsókkal egybeveti. Még fiatal ember volt s nem ily gyakorlott, mikor a manicheusokat visszaverte. Ennélfogva első irataiban több szellemet, éleselméjűséget és világi bölcseletet találsz, mint szent és szellemi tudományt. Ami a szabad akaratot illeti, csak kicsikarhatta, hogy az első embernek megadatott s a megromlás kezdete ebből eredt, alaposabb kutatással nem fárasztá magát. Mikor pedig felekezetűkkel együtt felléptek Pelagius és Coelestius, akkor mint aki álmából felébredt, szorgalmasabban kezdett gondolkodni és kutatni. Innét származik az igaz és helyes tudomány világos, bizonyos és tökéletes kifejtése, amelyet Augustinusnak egyebek fölött tulajdonítok, innét származik amaz egyetértés is közöttünk, amely dicsekvésem tárgya. Mivel, ha Pelagius istentelensége nem

100

kényszerítette volna, hogy szemét jobban nyissa ki, mint más, ő is tűrte volna, hogy Isten kegyelme sötétségben rejtőzzék. Hálát kell tehát adnunk Istennek, hogy az istentelen emberek gonoszságát csodálatos módon felhasználta egyrészt arra, hogy kegyelmének dicsőségét tündöklővé tegye, másrészt arra, hogy a testnek büszkeségét megfékezze.

Pighiusnál más hely következik a manicheusok ellen írt Két Lélekről szóló műből, ahol Augustinus a léleknek minden kényszer nélkül működő s valaminek vagy el nem vesztésére, vagy megnyerésére irányuló erejét határozza meg. Azt gondolja, hogy ezzel a meghatározással nagyon szorongat minket; amit én se nem látok, sem el nem ismerek. Hogy pedig közöttünk e tárgyról hosszasabb harc ne legyen, maga Augustinus hadd álljon elő: "Ez - szól - azért mondatott, hogy a meghatározással az akaró a nem akarótól elválasztassék, és így a szándék azokra vitessék vissza, akik a paradicsomban az emberi nemre nézve a bűn eredete voltak, az által, hogy mikor nem kényszerültek, vétkeztek." (1) Kevéssel később ezt olvassuk: "Az akarat annyira szabad, amennyire fel van szabadítva, és annyira nézve neveztetik akaratnak, egyébként pedig egészében kívánság. S ez nem idegen természetből eredő járulék, amint a manicheusok esztelenkednek, hanem természetünk bűne, amelytől nem gyógyulunk meg, ha csak a szabadító kegyelme által nem. Ha valaki azt mondja, hogy a kívánság sem egyéb, mint az akarat, hanem vétkes és a bűnnek szolgáló akarat, nem kell ellene mondani; sem a szavak miatt, mikor a dolog bizonyos, nem szabad ellentétet támasztani". Hallja az olvasó, hogy ezt a mondást minő akaratról akarja érteni; hallja, hogy a megromlott akarat erőit minő villámokkal sújtja le úgyannyira, hogy még a nevére sem méltatja azt. Előadja aztán Pighius a bűnnek ott adott meghatározását, hogy ti. annak, amit az igazság tilt amitől szabad tartózkodni, megtartására, vagy követésére irányuló akarat, ámbár ha nem szabad, nem is akarat. Már ezekben a szavakban is eléggé megmagyarázza Augustinus felfogását: "Igaz - úgymond - azért a meghatározás, mi-

(1) Lib 1. Retract. cap 13.

101

vel az van meghatározva, ami csupán bűn s nem egyúttal a bűn büntetése is. Mert amennyiben olyan, hogy a bűn büntetése is ugyanaz, mennyi az, amire az akarat a vágyódás uralma alatt képes, ha csaknem esetleg, ha kegyes. [?] Mert annyira szabad, amennyire felszabadult". Láthatja tehát az olvasó magának a szerzőnek bizonyításából, akinek bizonyára teljes joga van ahhoz, hogy amit mondott, megmagyarázza, hogy ez a meghatározás csupán Ádám első bűnére illik, mivel az ő bukása által buktunk nyomorult szolgaságba első uraságunkból. Ebből tehát az olvasó meggyőződhetik arról, hogy e helyen minő ábrázattal sérteget engem Pighius tragikus felkiáltásaiban. De Augustinus azt mondja, hogy közismert dolog az, hogy senki gáncsra, vagy büntetésre nem méltó, aki azt nem teszi, amit nem tehet. Ezt kiáltják és hirdetik a pásztorok a hegyekben, a költők a színházban, a tudatlanok gyűléseikben, a tudósok a könyvtárakban, a tanítók az iskolákban, a szent tudósok a templomokban. De egyúttal arról is bizonyságot tesz, hogy szavainak nem jó tolmácsa az, aki ez állítást az összes bűnökre vonatkoztatja. Mert ő nem akar mást állítani, mint hogy az ember méltán nem ítélhető el, csak ha szabad akarattal vétkezett. Most pedig a kárhoztatás egy része az a szolgaság, amely alatt úgy elmére, mint akaratra nézve fogságban tartatunk, míg Krisztus ingyenes jótéteménye által meg nem szabadulunk. Most mi van hátra, ha nem az, hogy Augustinust vadállatnak nevezze, mivel esztelenségét nem helyesli? Mert ezt az ellenvetést maga indítja: "Mi lesz, ha egyebütt az ellenkezőt mondandja? Ha tette, vagy teszi, együvé számlálnám őt a lutheránusokkal s azt mondanám, hogy oktalan állattá korcsosult". Augustinus pedig nemcsak Pighius felfogásával ellenkezőt mond, hanem ama szakban azt tanúsítja, hogy ellenkezőt is gondolt.

Az a hely, amelyet az Igaz Vallás c. könyvből idéz, megvallom, látszólag ellenünk mond. De, ha Augustinust elfogadjuk saját tolmácsának, az egész nehézség megoldása vajmi könnyű lesz. Tagadja, hogy a bűn bűn lenne, anélkül, hogy önkéntes volna; továbbá, hogy az akaratban szabad a döntés. Mert Isten úgy ítélt, hogy szolgái jobbak, ha neki szabadon engedel-

102

meskednek. Ez pedig semmi esetre nem történhetnék meg, csupán, ha akarattal szolgálnak neki és nem kényszerből. Most adjunk helyet a magyarázatnak! "A bűn alatt (1) - úgymond - azt kell érteni, ami csupán bűn és nem büntetése is egyúttal a bűnnek." Aztán, mikor azt kutatja, hogy miért önkéntesek azok a dolgok is, amelyek általunk vitetnek végbe, azt tanítja, hogy ezek azért neveztetnek így, mivel rosszakarattal történnek. Hogy pedig jók legyenek, Istennek kell azokat meggyógyítania és előkészítenie. Vajon világosabban felelőssé tehetné-é Pighiust azért, amiért az ellene súlyos sértést követ el akkor, mikor iratait idegen értelemben magyarázza? De először elmélkedését az önkéntesről a szabadra irányozza; aztán az akarattal szembe állítja a szükséget. Én nem is helytelenítem ezt az okoskodást, ha az akarat ép és önjogú. Amint, hogyha valaki azt mondándja, hogy az ember kétlábú állat, tehát képes lépkedni és járni: ez a meghatározás nem lesz rossz és helytelen; de ha valaki e meghatározást egy paralytikusra akarja alkalmazni, készen áll a válasz, hogy a hiba, amely a természetet akadályozza, egyebünnen ered. Így kell válaszolni általában az akaratról is: hogy ti. az természettől fogva szabad, de a bűn szolgává tette, s e fogságban mindaddig megmarad, amíg Istennek keze meg nem szabadítja. Mivel azonban a válasz Augustinus szájában kevésbé lesz gyanús, hallja meg Pighius az ő szavait. "Ha (2) - szól - a szabad akaratot meg akarjuk védelmezni, ne vessük magunkat arra, hogy honnét szabad. Mert aki a kegyelmet ostromolja, amely által felszabadíttatik a rossz kerülésére s a jó cselekvésére, még fogoly akar lenni". Vagy ha rövidebben jobban szereti: "Ebben a kérdésben nem a természetet, hanem a természet megromlását kell fontolóra venni." (3) Az pedig bizonyos, hogy azon a helyen a természetről folyt a beszéd. A második rész megfejtése ugyanez. Mert az akarat szabadsága által történt, hogy az ember bűnbe esett, de az erre bekövetkezett büntetendő bűnösség a szabadságból szükséget csinált. Ennélfogva, mikor Pelagius azt kérdezi, hogy a bűn az

(1) Lib. 1. Retract. c. 14.

(2) Epist. 107. ad Vitalem.

(3) Lib. 2. de Gratia Dei c. Coelest. cap. 33.

103

akaraté-e, vagy a szükségé, azt válaszolja, hogy gyógyulásunkért mi ahhoz imádkozunk, akinek a zsoltárban (25,17) ez van mondva: "Nyomorúságaimból szabadíts meg engemet". (1) E szavak, úgy vélem, elegendők volnának, ha hozzájuk mást nem csatolnék is; az azonban, ami a Természetről és kegyelemről szóló könyvben olvasható, mégis teljesebb. A pelagiánusok felvetették Hieronymusnak azt a mondását, amelyet Pighius sem mellőzött velünk szemben, hogy mi szabad akarattal teremtettünk, és sem az erényre, sem a bűnre kényszer nem von minket. "Ki tagadja, - úgymond - hogy a természet másként teremtetett? (2) De a helyes cselekvésben nincs a szükség köteléke, mivel a szabadság a szereteté. Most térj vissza az apostoli mondáshoz: Istennek szerelme kitöltetett szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nekünk (Róm. 5,5). Ki által pedig? ha nem az által, aki felszállott a magasságba s a fogságot fogva vitte? Hogy pedig a természet bűneiből, nem pedig a teremtésből van a vétkezés szüksége, hallja meg az ember; és hogy ugyanebben ne legyen, tanulja meg Istennek ezt mondani: Nyomorúságaimból szabadíts meg engemet."

Nem igényel más választ az a hely sem, amelyet a Lélek mennyiségéról szóló műből idéz. Mert ha az ember hisz Augustinusnak, ahol csak a szabad akarat képességét ajánlja figyelmünkbe, a természet első teremtésére, s nem a jelen nyomorúságra tekint, amelybe az akarat bűne folytán esett. Ha nem hisz az ember neki, legalább vissza vonja azt, amit mondott. Mikor ily erős fegyverzettel rohan ellenünk, csodálkozol-é, olvasó, ha a rémülettől eszméletét veszti, mikor látja, hogy mi semmi felindulást nem mutatunk. Én pedig csodálkozom, hogy az ily széllelbélelt ember hirtelen középen ki nem pukkad. Tovább kell azonban mennünk. A manicheus Faustus ellen írt huszonkettedik könyvben azt mondja, hogy az ember úgy teremtetett, hogy megvolt benne a gonosz vágyak megfékezésére való lehetőség és tehetség. E felől közöttünk semmi nézeteltérés nincs. Mert az első teremtésről van szó. De aztán azt fűzi szavaihoz, hogy csupán a jelen állapotról lehet

(1) De perfect. iust.

(2) Cap. 65. et seq.

104

érteni e szavakat: az ember azon lehetőség által épül fel, amely által, ha akarta volna, nem bukott volna el. A lehetőség - mondja Pighius - a szabad akarat képessége. Augustinus bizonyítja, hogy az ember ismét ezáltal kel fel. Legyen távol pedig a szent férfiútól ez az istentelen őrjöngés, amely annyi kárhoztatás tárgya s amelyet az összes afrikai püspökök az ő vezetése alatt átokra méltónak ítéltek. Mit jelez tehát ezekkel a szavakkal? Bizonyára semmi mást, mint hogy Isten jótéteménye minket a bűn szolgaságából abba a szabadságba állít vissza, amellyel a világot, a testet és az összes nemtelen vágyakat legyőzzük. Mert az a mi képességünk (possibilitas), amelyet mindenütt hangoztat, hogy Isten ereje által legyünk erősek. De hát mért nem nevezte azt meg e helyen név szerint. Maga válaszolja (1): A manicheusokkal szemben inkább a természetet nevezem meg, mint a kegyelmet, mivel velük éppen a természetről folyt a vita, s a kegyelem mindenesetre azt cselekszi, hogy a meggyógyult természet képes legyen arra, amire a bűnbeesett természet nem képes". Megvallja, hogy a természetnek tulajdonítja azt, ami csupán a kegyelemé, mivel ti. a kegyelemnek nem más a célja, mint hogy az elbukott és megromlott természetet helyre állítsa és felemelje. Amit Pighius a Felix ellen intézett második könyvből aztán idéz, annak sokkal erőtlenebb külseje van. Mert azon a helyen semmiről másról nem beszél, mint a természetnek ártalmatlanságáról. És mégis, hogy azon a helyen a fogoly természet megszabadulásáról s az elveszett természet helyreállításáról semmit Sem mondott, a Visszavonások-ban maga Augustinus menti: mivel az ügy ezt nem kívánta. Micsoda nehézség volna itt - kérlek, - ha Pighius zavaros agyveleje a maga féktelenségével úgy magának, mint másoknak ok nélkül nehézséget nem támasztana!

Mikor Augustinus könyveinek második osztályára akar áttérni, mivel félt attól az esetleges kifogásomtól, hogy Augustinus aztán is újra állította, amit fiatal fővel megfontolatlanul írt, ezt a fecsegést - amint ő mondja - felfogja és visszaveri. Azt állítja, hogy ha ezt az ellenvetést megteszem, első sorban győzött, mivel a

(1) Retract. lib [?] cap. 16

105

legszemérmetlenebb hazugság vádja alatt fogva tartatom, ki azt állítám, hogy Augustinus mindenütt világosan s mindenütt szilárdan és egybehangzólag beszélt erről a dologról. Ha hitelt akar szerezni szavainak, mutassa meg, hol mondtam én ezt. Augustinusról azt állítottam, hogy egészen a mienk; hogy pedig minden könyvében önmagával állandóan egyezőleg beszélt volna, soha eszembe sem jutott állítani. Sőt inkább azt szoktam mondani, hogy minden más eretnekség igen nagy kárára volt az egyháznak, de Pelagius eretneksége sokkal többet használt, mint ártott, mivel ennek a szent férfiúnak szellemét felébresztette, hogy a szabad akaratról való világias bölcselkedéstől, amely akkor általánosan el volt terjedve, az egyházat megtisztítsa, hogy Isten kegyelmének visszaállítsa azt a tisztességét, amely az emberi erő balga túlbecsülésétől, amely a sokaságnak lelkét elfoglalta, elnyomva és mintegy félig eltemetve hevert. Legyen azonban úgy, mint Pighius költi, mintha azt mondta[m] volna, hogy Augustinus önmagával mindig összhangban van. Mit adott eddig elő, amiért a hazugság bélyegét rám süthetné? Hánytorgatja ugyan; de azt hiszem, hogy vakmerő haszontalanságát eléggé szégyenbe döntöttem, mikor a szavak üres lármájával szemben magát a világos és szilárd tényt állítám, jóllehet ezt nem nagy lármával cselekedtem. Ezért mellőzöm azt a másik dolgot, hogy [Pighius] vitatja, miszerint azt, amit előbb elmondott, [Ágoston] semmi módon vissza nem vonhatta. Ennél, mondom, semmit nem időzöm, ha mégis eltűri, hogy oly értelemben vegyük azt, aminő értelemben venni maga Augustinus parancsolta, mivel ily módon egyáltalán nincsenek velünk ellentétben.

Ezeket előre bocsátva szokásához képest megismétli nagyszerű ígérgetését, hogy ő ti. be fogja bizonyítani, hogy Augustinus mindig s kitartólag nemcsak ellenfelünk, hanem a legharciasabb ellenségünk is. De midőn a dologhoz közelebb próbál járulni, azaz tíz sorral alább, erről a bizakodásáról megfeledkezve, amennyire lehet, meggyengíti Augustinus hitelét könyveinek második sorozatában. Mert hát szerinte Augustinus ellenfeleinek szavaihoz kapdos, és mindig keres valamit, amiről fecseghessen, úgy hogy némely dologban, ha a vitatkozási szokás nem mentené, az ember [Ágoston] őszintesége hiányát

106

is érezhetné, a mérkőzés hevében; hogy az ellenséget csalafintasággal bilincsbe verhesse, ekként sok oly állítást zúdít arra, ami egyébként méltatlan volna arra, hogy egy Augustinus komolyan mondja azt. Ha Augustinus az ő [Pighius] érdekeit oly kitartólag védelmezi, mi célja volt annak, hogy hitelét annyira megingassa? És mivel a fekélyt egész mélységében feltárni nem meri, csak két helyet idéz példa gyanánt, amely véleménye szerint kevésbé szorítja őt. Arra az ellenvetésre, - úgymond - hogy ami csak természetes, szükségszerűségtől kényszeríttetik, megfosztatik az akarat döntésétől, Augustinus azt válaszolja, hogy mi szükségképpen akarunk boldogok lenni, de amellett éppúgy akarattal is. Úgy véli, hogy ez a fecsegés éleselméjű. De micsoda érv alapján? Mivel egyebütt Augustinus sokat beszélt a szabad akaratról. De hát ebből következik-é vajon, hogy semmi sem önkéntes és szükségszerű egyszerre? Augustinus így szól: "Bizonyára, mikor a szükséget a kényszerrel összezavarta". Itt pedig világos, hogy az egyik fogalmat a másiktól megkülönbözteti. A másik hely az, hogy Pighius ezen ellenvetésének megcáfolására: "mivel nem vétkezni hatalmunkban van, vétkezhetünk is, nem is," - hasonló következtetést állít szembe, amelyben kézzelfogható hiba van. Mivel a boldogtalanságot nem akarni hatalmunkban van, akarhatunk is, nem is. Ebben az állításban utoljára mégsem talál semmit, amit gáncsolhatna, ha csak azt nem tagadja, hogy ennek az érvnek, ha a pápistákkal szemben alkalmaztatik, ereje volna. Ezt a dolgot azonban később fogjuk látni. De hát ezért Augustinussal, aki semmi ilyest meg nem érdemelt, oly rosszul s embertelenül kellett-é bánni? Arra a következtetésre jut végül, hogy annak igazi és komoly véleményét azokból a könyvekből kell kikeresni, amelyekből idézett és egyebekből. És miért? Mivel a vita hevétől elragadtatva néha a kelleténél tovább megy. Hogyan? Hát nem voltak-é gyanúsak hasonló okból mindazok a könyvek, amelyeket Pighius eddig idézett? Mert mit tartalmaznak mást, mint harcokat a manicheusok ellen? Íme, Pighius éleselméjűsége, amelyet a gyermekek gúnyolódására adok. Augustinus, mikor még fiatal ember volt, a kor hevétől elragadtatva, tele ékesszólása iránti bizalommal a rétori

107

játéktól csak most szakadva el, jobban hajolva a mérkőzésekre, mint a komolyságra, a világi tudományokba egészen elmerülve s viszont a Szentírásnak csak közepes ismeretével sok könyvben megtámadta a manicheusok felekezetét, amelyekben szelleme minden idegszálát a harcra feszíté ki. Pighius azt tartja, hogy amit a könyvekben csak olvashatunk, kijelentésnek kell tartanunk. Ugyanez az Augustinus írt öreg korában is, amikor már tudósabb is, mérsékeltebb is volt, s akként írt, hogy inkább az alaposságra, mint az elmélkedésre törekedett. Pighius azt mondja, hogy gondolkodásáról ez utóbbi írásaiból nem lehet biztos véleményt alkotni, mivel a harci hévtől elragadtatva nem mérsékli eléggé magát.

Halljuk most már, hogy - amint tervezte - mit hoz fel Augustinusból a mi megostromlásunkra. A pelagiánusok két levele ellen írt első könyvben ez olvasható: "Ki mondja közülünk, hogy a szabad akarat az emberi nemből az első ember bűne által veszett el? A szabadság ugyan elveszett a bűn által, de az, amely a paradicsomban volt, ti. a teljes igazságnak a halhatatlansággal együtt való birtoklásában megnyilatkozó szabadság." Hogy valaki ezeken a szavakon fenn ne akadjon, futólag meg kell vizsgálni, hogy az akaratot minő értelemben szokta szabadnak nevezni. Nem titkoltam az Institutióban, hogy ez a név irataiban lépten-nyomon előfordul, de figyelmeztettem az olvasót, hogy a kifejezés jelentését alaposabban meg kell vizsgálnia. Ez pedig sok helyből világosan megtudható, melyek közül fentebb néhányat elő is adtam. Mint minden egyéb dologban, ügy a beszédmódban is igen nagy ereje van az elfogadott szokásnak. Mert ennek hatalmában van - amint ő mondja - hatalma s mind jelentése, mind szabálya a beszédnek. Az a szócska akkor már annyira általánosan el volt fogadva, hogy Augustinus előtt sokkal nagyobb munkának látszott azt kiküszöbölni, mint az egész dolgot alaposan megmagyarázni. Enged tehát a szokásnak, de aközben gondosan vigyáz, hogy a névből fonák értelem ne támadjon. Amint a Lélekről és betűről szóló könyv harmincadik fejezetében, ahol azt mondja, hogy a szabad akarat a kegyelem által szilárdul meg, mikor utoljára akkor kezd szabad lenni, mikor a

108

kegyelem által a rabságból megváltatik; ameddig pedig magára hagyatik, szolga. Hogy azonban hosszabban ne hátráljunk: ez a hely, melyet Pighius olyan rosszul használ ellenünk, nekünk elég. Tagadja, hogy a szabad akarat elveszett volna az emberi nemből. És miért? Mivel általa vétkeznek, akik gyönyörűséggel vétkeznek. Az igazságtól tehát nem szabadok, hacsak az akarat döntése által nem ; a bűntől pedig nem lesznek szabadokká, hacsak a szabadító kegyelme által nem. Nem azért szabad tehát, mivel mindkét irányba önerejénél fogva fordulhat, hanem mivel önkéntes indulással a rosszra vonatik. Én pedig mindig bizonyságot tettem amellett, hogy a puszta név miatt nem akarok harcot indítani, ha egyszer megállapíttatik az, hogy a szabadságot nem arra a hatalomra és képességre kell vonatkoztatni, amely a jót ép úgy választhatja, mint a rosszat, hanem az önkéntes mozgásra s együttérzésre. És mi mást mondanak Augustinus szavai? "Az ember akarata szabad, - mondja - de a rosszra." Miért? Mivel a gyönyörűségtől és saját kívánságától indíttatik. Aztán ezt csatolja szavaihoz: "De az akarat, amely szabad a rosszban, mivel a rosszban gyönyörködik, azért még a jóra nem szabad, mivel fel nem szabadult. Ezek a szavak a mi tudományunkkal annyira egyezők, hogy azt gondolnád, hogy egyenesen annak védelmére írták azokat.

De Pighius, hogy ezeket a tőröket kikerülje, egészen más megkülönböztetést alkalmaz. Azt mondja, hogy az emberben természetszerűleg megvan a szabad akarat, amellyel saját indulatai s cselekményei hatalmában vannak, hogy úgy akar és cselekszik mindent, hogy hatalmában van egyúttal nem akarni és nem cselekedni is azt. És úgy magyarázza, hogy ez az a szabadság, amelyet Augustinus mindenütt állít. Mivel pedig az akarat nem csupán cselekményeiben nyugszik meg, hanem az egész emberrel szemben is övé a kormányzat, természetszerűleg az összes tagokra nézve az uralom is az övé, úgy, hogy neki, aki hatalmát komolyan és hatályosan használja, az összes tagok, amelyek az önkéntes indulat alá vannak adva, engedelmeskednek. Aztán [Pighius] megvallja, hogy a test valamely gyengesége folytán mindenki érez nehézséget, mivel a tagok a gyönyörűségre és a világ élvezeteire jobban hajlanak s az igaz-

109

ság tisztére restek: maga az akarat is a test vágyaira igen könnyen hajlandó, s viszont nehezen fejti ki uralkodásának hatóerejét azoknak megfékezésére. Mikor azonban meg akarja mutatni, mennyit ér, hogy szükséges, miszerint minden tag arra hallgasson az igazságnak való engedelmeskedés végett, [Pighius] megemlíti, hogy ehhez a nehézséghez azonkívül még két rossz járul: az akarat balgasága s a vétkezés megszokása, melyeknek következtében történik, hogy magát a szolgaságba adja, és jogát aztán nehezen tartja meg, vagy vásárolja vissza: s hogy ez mégsem azért történik, mivel a veleszületett szabadságot elvesztette, hanem mivel neki tetszik az a szolgaság, melynek magát alávetette. Ameddig ez megvan, belőle ki nem vehető, mivel nem akarja. De midőn komolyan kezd elégedetlenkedni magával, ama szolgaságot lerázza s meggyőzi. Jóllehet nem tagadja, hogy e győzelem nehézséggel jár, mivel a test, e házi ellenség és a megvénhedett szokás ellen kell harcolni. Ennélfogva [Pighius] megengedi, hogy ebben a harcban, hogy végül győztesen kerülhessen ki, szükség van Isten végső kegyelmére. Szavait végül azzal zárja be, hogy csupán ez az a szabadság, amely a bűn által elveszett; hogy míg első szüleinknek nemcsak az akarat, hanem az összes tagok és az egész test indulatai hatalmukban voltak, éspedig minden nehézség, vagy ellenállás nélkül, addig testünk velünk szemben ellenséges és az ész uralmával szemben makacs.

De hát ez az egész nemcsak Pelagius iskolájának ízét érezteti, hanem nagy részben a Pelagius-féle istentelenségnek puszta megvallása. Mert kezdetben az akaratot magában szabadnak hagyja, hogy mindkét irányban hatalmában legyenek a saját mozdulatai, és nem ismeri el, hogy ez a jog az eredendő bűn által akár elveszett, akár megkisebbedett volna. Most halljuk meg, hogy erre nézve Augustinusnak minő véleménye van. A karthágói Vitalishoz intézett iratát, mikor tizenkét tételt felállított, végül így fejezi be: (1) "Belátod, hogy én nem akartam mindazt elmondani, ami a hitre tartozik, hanem csupán azokat a dolgokat, amelyek Isten kegyelmére vonatkozó ama kérdésünkre tartoznak, hogy e kegyelem vajon

(1) Epist. 107.

110

megelőzi-é, vagy követi-é az emberi akaratot, azaz, hogy világosan kimondjam, vajon azért adatik-é nekünk, mivel akarunk, vagy Isten éppen e kegyelem által eszközli-é azt is, hogy akarjunk". Aztán ismét: "Ez és más bizonyítékok mutatják, hogy Isten veszi el kegyelmével a hitetlenektől a kőszívet és előzi meg az emberekben a jó akaratoknak érdemeit; úgy, hogy az akaratot a megelőző kegyelem készíti elő, nem hogy a kegyelem az akarat elöljáró érdeme által ajándékoztatnék". Az Isten városáról szóló mű tizenharmadik fejezetében meg ezt olvassuk : "A rosszra elsőbb az ember akarata; a jóra pedig a teremtő akarata az elsőbb, vagy, hogy azt az akaratot, amely semmi sem volt, alkossa, vagy azt, amely elbukott, visszaállítsa". A Bűnök érdeméről és megbocsátásáról szóló második könyvben (1) ez az állítás lelhető: "Az emberek azon fáradnak, hogy a mi természetünkben megtalálják, melyik jó a mienk, de hogy ezt mi módon lehetne megtalálni, nem tudom." A Bonifáciushoz írt negyedik könyvben : "Az ember szándéka mi módon jó, ha az Úr előbb nem könyörül, mivel a jó akarat épen az, amelyet az Úr előkészít". Ennélfogva, mikor egyebütt azt tanítá, hogy Isten addig nem könyörül, míg az akarat elöl nem jár, ezt a véleményt visszavonja, mivel Isten irgalma magát az akaratot megelőzi, amely ha nem volna, az akarat nem készíttetnék elő az Úrtól. Midőn egyebütt azt írta, hogy hatalmunkban van, amit akarjunk, ez állítását is így vonja vissza: (2) "De a helyes életre vonatkozó e hatalmat is onnan felülről vesszük, mivel az akarat az Úr által készíttetik elő." Minő kötelekkel vonja Pighius ezeket a szavakat, hogy istentelen hazugságával összefüggjenek? Azt állítja, hogy az eredendő bűn az akarattól semmi egyebet nem vont el, mint a test tagjaival szemben fennálló uralmat; hogy pedig a rosszra inkább hajlandó, mint a jóra, ez restségből, balgasághól és rossz szokásból származik, nem pedig abból, hogy az akaratnak nincs ellenálló képessége. Augustinus pedig azt állítja, hogy az akarat rossz, és a bűn alatt fogságban tartatik mindaddig, míg meg nem szabadul. S ez a kutya mégis oly megátalkodott

(1) Cap. 18.

(2) Retract. I. I.

111

szemérmetlenségben leledzik, hogy Augustinusra még rá meri sütni azt a gyalázatot, mintha őt tartaná az ő istentelensége védnökének. Aztán a test vágyainak legyőzésében [Pighius] az első szerepet az akaratnak engedi, mintha a harcot ez kezdené meg s csak aztán csatolja hozzá Isten támogató kegyelmét, mintegy segítségnek. Augustinus pedig mindenütt azt hirdeti, hogy az akarat a rosszon kívül mit sem szül, míg a kegyelem eléje nem járul. S így döntöttek az arausicani zsinaton is: "Ha valaki azt vitatja, hogy a bűntől való megtisztulásunk végett akaratunk Istent várja (*), és nem vallja, hogy még a tisztulásra irányuló akarat is a Szentlélek munkássága által jő létre bennünk, az ilyen a Szentlélekkel ellentétben áll." Mikor [Pighius] azt költi, hogy ő csupán az egyház előtt hajol meg, micsoda menedéket fog találni most, mikor az igazhitű zsinat a Szentlélek ellenségének mondja őt? Aztán azt gondolja, hogy a test ellenmondása az akaratot akként gátolja, hogy ez a küzdelemben mégis felül maradhat, ha erőit kifejti; és mikor ez a test csábításainak hálójában vergődik, azt koholja, hogy a kegyelem segítségére csak azért van szükség, hogy azt joga visszaszerzésében támogassa, mivel egyébként nehezére esnék győzelmet aratnia. A szükségről egyáltalán nincs említés. Erről a dologról pedig miként ítéltek a régiek? A milevitani zsinat döntése e szavakban maradt fenn (amit az afrikai zsinatok ismételnek): "Valaki azt mondándja, hogy a megigazulás kegyelme nekünk azért adatik, hogy azt, amit nekünk a szabad akarat parancsol, a kegyelem által könnyebben tudjuk teljesíteni, mintha azt bár nehezebben, kegyelem nélkül is tudnók, átkozott legyen". Jóllehet a szavaknak ama villámait, amelyekkel Pighius ellenünk dühöng, nem szórom, mégis remélem, hogy ebből a beszédből eléggé világos leend, hogy annak ez az új őrjöngése mennyire idegen és távol álló Augustinus felfogásától, akinek nevével csodálatos vak bizakodással meri balgaságait leplezni. Hogy pedig az Írással mennyire ellentétben áll, érdemes volna kimutatni, ha az ötödik könyvben állításával újra nem találkoznánk, ahol erre a dologra alkalmasabb hely lesz. Ez oknál fogva nem foglalkozom annak visszaverésével sem, amit az eredendő

(*) Talán jobb az összefüggés, ha a zsinati kánont a ránk maradt szövegre cseréljük: "Ha valaki amellett áll ki, hogy Isten megvárja ami akaratunkat" stb. (NF)

112

bűnről füllent, hogy így ugyanazt kétszer el ne kelljen mondanom. Arról azonban a vita rendje nem enged hallgatnom, hogy semmi oly képtelenséget nem mond, aminek bizonyítására Augusti nus nevét ne hozná fel ürügyül. "Ez az, - úgymond - amit Augustinus a Hypognosticon harmadik könyvében mond, hogy ti. mi elvesztettük a szabadságot nem az akarásra, hanem a képességre, vagy véghezvitelre." Előbb már kimutattam, hogy Augustinus annyiszor mást tanít; aztán a művelt emberek között eléggé elfogadott nézet, hogy ama könyv nem Augustinusé; végül Pighius, amit felhoz, fonákul magyarázza. Az az író, akárki legyen is, azt mondja, hogy a képesség javának elvesztése után egyedül az akarásra való döntés maradt meg számunkra, s ez is sebesült állapotban. Hogy azonban e szavaknak minő értelmük vau, nem homályos, ha valaki hozzájuk csatolja azokat a szavakat, amelyek következnek. Megvallja, hogy van szabad akarat, amelynek birtokában van az értelem döntése, nem ami által alkalmas lehet azoknak a dolgoknak megkezdésére, vagy végrehajtására, amelyek Istenre tartoznak, hanem csupán a jelen élet munkáiban. "Micsoda - kérlek - a szabad akaratban kezdeni, ha nem az akarat első indíttatása. Éppen így végrehajtani erős szándék hatályos próbálással." De Pighius talán még nem nyugszik meg. Rajta leszek tehát, hogy teljes némaságra kényszerítsem. Valamivel később ezt csatolja szavaihoz: "Mikor a szabad akaratról beszélünk, nem részéről, hanem egészéről beszélünk az embernek; mivel, mikor az első ember vétkezett, a bűnt nem valamely részben, hanem az egész természetben követő el, melyben teremtetett". Hallod, hogy az emberben nem valamely rész esett bűnbe (amint világias képzelődéssel Pighius bölcselkedik), hanem a rosszaságnak az ember egész természete alá[ja] van vetve. Hogy van tovább? "Tehát mikor a szabad akarat bűnbe esett, az egész ember bűnbe esett, mely oknál fogva Isten kegyelmének támogatása nélkül azt, ami Istennek tetszenék, nem képes megkezdeni s nem elégséges véghez vinni. Hol van itt Pighiusnak az a képzelődése, hogy az egész megromlás a testbe van bezárva, mintegy kloákába ? Mentünk tovább. "Segítségére jő pedig a gyógyszer, hogy benne meggyógyuljon, bűnös állapotá-

113

ból helyre álljon és előkészüljön az akarat". Hallod, hogy mindaddig semmit sem képes kezdeni, míg meg nem gyógyul, helyre nem áll és elő nem készíttetik? amely előkészítésről a következő szavak szólanak: "Tehát nem az ember előzi meg a szabad elhatározás bűnébe[n] botorkáló akaratával Istent, hogy megismerje és kérje azt a kegyelmet, mintegy érdemeiért akarván azt elnyerni, hanem, amint mondottam, Isten jár előtte az ember akaratának, mely magát még nem keresi, hogy öntudatra s önvizsgálatra indítsa". Aki az embertől minden előkészítést elvesz, mi mást hagy meg számára, mint a megromlott akaratot? De a dolgot később még világosabban kifejti: "arról, aki nem hisz - úgymond -, hogy megismerjen és higgyen; akiben semmi jó cselekedet nincs, [arról] mondatott ez: "Sem az akaróé, sem a futóé (Róm. 9,16), mivel az, akinek érzései a hiábavalóságban s a szabad akaratra vonatkozó elhomályosult értelme a sötétségben vannak, igaz valóságot nem láthat, ha csak Isten, aki megparancsolá, hogy a világosság tündököljön elő a sötétségből, fel nem ragyog lelkében. Mikor pedig Isten lelkét veendi, lesz benne szabadság Isten parancsai elfogadására." Most azt kérdem, hogy a választásra s akarásra nézve minő szabadság lehet abban, aki magától semmit sem képes látni? A hívekről pedig és azokról, akik már Istennek szolgálnak, így szól: "Megtörténik azokban az is, mikor a kegyelem megszánása által azokra a jó cselekedetekre eljutnak, amit nem is akartak, s amiért nem is futottak". S végül így zárja be szavait: "Ennélfogva, amit az ember csak akar, s amire csak képes, Istentől van". Pighius a jó akarását az embernek tulajdonítja s azt tanítja, hogy csupán a betöltés képességét veszi, és ezt is részben, Istentől. Kitől tanulta? Augustinust emlegeti. De hallod, hogy ő mily jól megvédi magát ettől a rágalomtól, mikor elismeri, hogy az akarás nem kevésbé ajándéka Istennek, mint a képesség. Aztán azonban tagadja [Ágoston], hogy katolikus volna, aki a szabad akaratot tagadja, éspedig éppen ennek a feltételnek hozzácsatolásával, hogy Isten nélkül semmi jó cselekedetet sem képes elkezdeni, vagy végrehajtani. Aztán előadja Pelagius ellenvetését, hogy "mivel előbb az ember akar, Isten akar." S ezt ekképpen cáfolja meg: "Már érdemmé teszi, - úgymond - hogy

114

már ne legyen kegyelem, hanem díj. Végül, mikor az apostolnak ama kijelentését idézi és magyarázza: (Gal. 1,15) "De mikor Istennek tetszett, aki elválasztott engem az én anyám méhétől fogva", így szól: "nem mikor én akartam, hanem amikor annak tetszett, aki elválasztott engem; nem az én érdemem által, hanem az ő kegyelme által, hogy hűséges legyen nem a saját akaratának érdeme szerint, hanem Isten ajándéka által". Csodálkozni fogok, ha Pighius, mikor az igazság e tündöklő fénye meggyőzi és megzavarja, taréját még fel meri emelni.

Figyelmen kívül hagyom, hogy Pál gyönyörű mondását az igazság szabadjairól s a bűn szolgáiról egyenesen oda nem tartozó megjegyzéssel nyomorultul megtépdesi (Róm 6,16 stb.). Mert [Pighius] finom célzással az igazság szabadjainak az igazság uralmától megszabadultakat nevezi; a bűn szolgáinak pedig (*), mivel az igaztalanság uralma alatt a szolgaságot szolgálják egészen addig a megszabadulásig, amelyről egyúttal megemlékezik, amit ez [Pighius] ízléstelen gyerekbeszéddel próbál gúny tárgyává tenni. Augustinusnak azon helyét pedig, amelyet a Szellemről és a betűről szóló könyvből idéztem, hogy kezemből kicsikarja, elcsavarja. Mert míg Augustinus a jó cselekedeteknek egész összegét és egyes részeit Isten kegyelmének tulajdonítja, mintha szavaiban semmi ilyes nem fordulna elő, ez azt az egy képességre korlátolja. Mikor Augustinus hiányt jelez, ez [Pighius] azt erőtlenséggel helyettesíti. S azt gondolja, hogy nagyon szépen kisiklott a veszélyből, ha azt mondta, hogy e szavak a pelagiánusokkal szemben voltak igen helyükön, nem pedig magával s a hozzá hasonlókkal szemben. Mikor pedig Augustinus azt kiáltja, hogy a név, amely szabadságot fejez ki, nem illet másokat, csupán akiket Isten lelke kormányoz, mivel minden más ember szolga és bűnös, éspedig nem részben, hanem egészen, e szavakat Pighius úgy átugorja, mintha rá egyáltalán nem is tartoznának. Bizonyára hallotta valamikor azt a szónoki mesterfogást, hogy azt, ami az ügyre nézve felettébb kellemetlen, hallgatagon át kell ugorni ; ily világos dologban azonban a titkolódzásnak semmi hely sincs.

Aztán egyéb állításokat is összegyűjt, amelyekkel egyáltalán nem lesz szükséges hosszabban foglalkozni, mivel, míg a legnyíltabban nézetünk mellett tanúskodnak,

(*) - Értelemszerűen kiegészítve: Pighius szerint Pál "a bűn szolgáinak pedig [szintén ugyanezeket nevezi,] mivel az igaztalanság uralma alatt" stb. A hivatkozott igehely (Róma 6,16-18) olyan gazdag jelentésű, hogy Pighius könnyen bele tudta magyarázni álláspontját. Jó volna, ha az ő írását is olvashatnánk itt, mert Kálvin válaszából az ő igemagyarázata nem rekonstruálható elég pontosan. (NF)

115

nem nagy fáradság kell ahhoz, hogy azokat a rágalmakat, amelyeket Pighius rájuk foldoz, lemoshassuk. Mikor [Ágoston] a Pelagius által felvetett helyre : "ha akarandjátok és hallandjátok", válaszol, azt írja, hogy ő egyáltalán nem mond ellen, ha megvallja, hogy amaz akaratot az Úr előkészíti. Látod tehát, hogy ő a pelagiánusokban nem azt kárhoztatja, hogy az akarat szabadságát állították, hanem azt, amit annak tulajdonítottak, hogy ti. a kegyelmet kegyelem nélkül érdemli meg. Sőt azt is kárhoztatja, hogy az ember számára a jóságnak akár egy cseppjét követelték, "Feleljenek - úgymond - (1) nekem az új eretnekek: mi jó van azokban az emberekben, akik a keresztyén névnek ellenségei? Mert nemcsak hogy érdemük nincs, hanem a legrosszabb érdemük van. Imádkozzunk érettük. Mit kérünk tehát mást, mint hogy nem akarókból akarók legyenek, ellenmondókból egyetértők, és ostromlókból szeretők? Kitől pedig, ha nem attól, akiről megíratott: "Az Úrtól készíttetik elő az akarat?" Láthatod most, hogy Augustinusnál mit jelent az, hogy az akarat előkészíttetik; azt ti., hogy a rosszból jóra fordul. Mert hogyan van - szól - az embernek jószándéka, hanem ha előbb meg nem szánja az Úr? Mikor a jó akarat az, amely az Úrtól készíttetik elő. Ugyanazon mű első könyvében még jobban s világosabban szól: "Imádkozzunk az istentelenekért, hogy azoknak rossz akarata jóra változzék. És Isten titkos kegyelnie által hirtelen sokan vonatnak Krisztushoz. Aki ezt helyteleníti, nem velem, hanem Krisztussal áll harcban, aki azt mondja: Senki sem jöhet hozzám, hanem ha az én Atyám vonándja azt (Ján. 6,44). Mert nem azt mondja, hogy vezérli, hogy e helyen valami módon megértsük, hogy az akarat jár elől. Ki vonatik, ha már akart? És mégsem jön senki, ha csak nem akar: Csodás módokon vonatik tehát arra, hogy akarjon, attól, aki tud magában az emberi szívben belülről munkálkodni, nem hogy az emberek azt, ami nem történhetik, nem akarva elhiggyék, hanem, hogy nem akarókból akarókká legyenek. Nem látod-é, hogy az emberek nem akarhatnak mást, mint a rosszat, míg csodálatos megtérés által akaratuk rosszból jóra nem változik." Mi

(1) Ibidem, hoc est, lib. 4. contra duas epist. Pelag.

116

haszna van tehát Pighiusnak abból a gyengítésből, hogy az egészből részt csinál?

Alaposabban azonban az első könyv végén fejti ki, hogy az ortodoxok mit kárhoztatnak, úgy Manichaeusban, mint Pelagiusban, hogy ti. az előbbi azt mondá, hogy a jó Isten nem teremtette az embereket, nem rendelte a házasságot, hogy Mózes nem adta a törvényt; s hogy az utóbbi ellene volt Isten kegyelmének s azt állítá, hogy azt Isten nem ingyen, hanem érdemeink szerint adja; hogy az ember, ha szabad akaratával helyesen él, megérdemli a kegyelmet, s a kisdedek akként mentesek, hogy Krisztustól meg nem mentetnek. Ha a hitcikkeknek ez hiteles előadása, minő ürügy alapján tett minket előbb Manichaeus tanítványává Pighius? Mert mi nem tagadjuk sem azt, hogy az embert Isten teremtette, sem azt, hogy a házasságot ő rendelte vagy hogy a törvény tőle származott. Hanem másokat is toldottak ezekhez a manicheusok. Ennélfogva annak egész okoskodása megdől. "Látod, mondja, Pelagius istenkáromlásainak főcikkeit, melyek közt nincs meg az, hogy a szabad akaratot védelmezi. Ha ez az érv érvényes, miért nem érvényes hasonlóképpen a másik is? Látod a manicheusok istenkáromlásának főtételeit, amelyek között egy sincs, amellyel Pighius minket vádol. Mert nem vádolhat. Ebből az következik, hogy istentelen és csélcsap rágalmazó az, aki minket annak az eretneknek tanítványai gyanánt vádol, akivel egyáltalában semmi hasonlóságunk nincs. Mindez csupán annak feltüntetésére van mondva, hogy Pighius, mikor inkább könnyű elménckedésre, mint valóságos bizonyításra adja magát, saját kijelentése által pusztul el, mint mondják - patkány módjára. Most az erős válaszhoz jövök. Bár e helyen röviden össze van foglalva Pelagius tévelygéseinek összege, mindamellett tagadom, hogy azok világos szavakkal ki volnának fejtve. E körülmény mellett senki jobban bizonyságot nem tehet, mint maga Augustinus, aki egyebütt (1) tizenkét tételt számlál el, amelyet vele szemben mindazoknak feltétlenül el kell ismerniök, akik a pelagianizmustól tisztára akarják mosni magukat, amely tételek többet tartalmaznak, mint amennyi itt ki van

(1) Ad Vitalem Epist. 105.

117

mondva. Aztán nincs ott semmi az igazság tökéletességéről, amelyről pedig azt koholták, hogy ahoz az ember eljuthat, hogy ebben az életben anamartétosz (*) legyen. Nincs itt semmi a követő kegyelemről, semmi annak az egyes cselekvésekre való állandó folytatódásáról, végül semmi a hívők ingyenes elválasztásáról s az istenteleneknek halálra való elrendeléséről, amely dolgokról pedig tudva van, hogy a közöttük lefolyt küzdelem főpontjai valának. Ki nem látja tehát, hogy Pighius felettébb gyermekesen balgáskodik?

Jobban szorongat azonban az a másik hely, amely a Krisztus kegyelméről és az eredendő bűnről szóló első könyvből van véve, ahol azt állítja, hogy nem lesz semmi kérdés, ha Pelagius, amint elismeri, hogy képességünket Istentől nyertük, úgy egyúttal az akarásról és cselekvésről is ugyanezt állítaná, azaz nemcsak azt ismerné el, hogy a képességet támogatja Isten az emberben, ha nem akar és nem cselekszik is jól, hanem magát az akaratot és cselekvést is, azaz, hogy jól akarjunk és jól cselekedjünk, amik nincsenek meg az emberben - hacsak nem amidőn akar és jól cselekszik; ha elismerné, hogy e segedelem nélkül semmi jót nem akarunk és nem cselekszünk, hogy Krisztus kegyelme az, amely által nem a mi igazságunkkal, hanem az övével minket igazakká tesz, hogy az legyen a mi valódi igazságunk, amelyet a magunk számára tőle nyerünk. Mert ezek Augustinus szavai, nem amint Pighius előadja azokat. Ti. itt nekem nagyon izzadnom kell, hogy ezt a csomót megoldjam. De már kitaláltam a legkönnyebb módját. Elismerem ugyanis, hogy igaz az, amit Augustinus mond, és ha ama három dologról jó hittel megegyezés van közöttünk, nem csak arra vagyok kész, hogy a harcot mellőzzem, hanem még azt is tagadom, hogy ilyesmi volna. Pelagius megvallotta, hogy a képességet Isten kegyelme támogatja, az akaratról pedig és a kimenetelről azt mondja, hogy ezek az embernél vannak. Ámbár őt Augustinus azzal vádolta, hogy a képesség szóban csaló rejtekhelyet keres, mégsem elégszik meg azzal, ha ez a füst szét van oszlatva, hanem állandóan védi azt, hogy az akarat Isten kegyelméből jóvá lesz és hogy mi hathatósan kormányoztatunk egészen a jó cselekedet kimeneteléig. "Nemcsak képességünket

(*) Bűntelen (NF)

118

ajándékozta és támogatja - úgymond (1) Isten, hanem az akarást és cselekvést is ő eszközli bennünk. Nem mivel nem akarunk, vagy nem cselekszünk, hanem mivel mindkettő az ő támogatása által jő létre." Hogy pedig e szavak mit jelentenek, a 14. fejezetből jobban meg lehet érteni. "Ha úgy van, - szól - hogy az igazság tanít mindenkit jönni, aki az Atyától tanult, aki nem jő, bizonyára nem tanult". Azután: "Amikor tehát tanít az Isten, nem a törvény betűje által, hanem a Szentlélek kegyelme által akként tanít, hogy amit ki-ki tanult, ne csak lássa, miközben megismeri, hanem mikor akarja, kívánja is; s mikor cselekszi, végbe is vigye. És amaz isteni tanítási mód által nemcsak az akarási és cselekvési képesség segíttetik, hanem az akarat és a cselekvés is. Mert ha egyedül a mi képességünket segítené a kegyelem, az Úr így szólana: Mindenki, aki hallott és tanult, jöhet. Pedig nemcsak ezt, hanem azt is mondja, hogy jön. Pelagius azt végezte, hogy jöhet, a természetben, vagy a kegyelemben is, mely szerinte magát a képességet támogatja. A jövés pedig az akaratban és a munkálkodásban van. Továbbá nem következésképpeni, hogy aki jöhet, jöjjön is, hacsak nem akarand, vagy cselekedendik; de mindenki, aki az Atyától tanult, nemcsak jöhet, hanem jön; amiben már úgy a képesség haladása, mint az akarat indulása és a cselekvés kimenetele van." Mit akar, vagy keres tovább Pighius? Én azt mondom, hogy ezt a megjegyzést teljes lélekkel elfogadom, hogy miután e tudomány közöttünk megállapíttatik, semmi mérkőzés ne legyen közöttünk. S mit tesz ő? Az ember egész megromlását a képességbe zárja. S erről is azt költi, hogy Isten kegyelme úgy támogatja, hogy az akarat, ha akar, képes legyen; a kegyelem hathatós működésétől, mint veszedelmes sziklától, vagy inkább mint menten bekövetkezendő hajótöréstől borzad. Aki azonban hűségének és őszinteségének kiváló példáját óhajtja, fontolja meg szorgalmasan, hogy ezen a helyen mit változtatott meg.

Semmivel sem okoz több nehézséget az a hely, amelyet a Hypognosticon harmadik részéből csatol. Ez a szerző megtiltja, hogy a szabad akaratot valaki tagadja. Mert hogy nem Augustinus, aki így beszél, min-

(1) Cap. 25.

119

den művelt ember úgy fog ítélni. Mit tart meg azonban a nevén kívül, ha azt tanúsítja, hogy Isten kegyelme nélkül haszontalan a jónak úgy a kezdeményezésére, mint végrehajtására? Mikor azt állítja, hogy Istent a mi akaratunkkal nem előzzük meg, hogy az ő kegyelmét keressük, hanem, hogy ő eszközli ingyen való kegyelmével bennünk a jó akaratot; midőn végül az ember számára semmit sem hagy mást, mint hogy Istenben legyen erős, bölcs és igaz, magában pedig ezek közül semminek se legyen birtokában. Mikor a lényegre nézve ezzel a szerzővel a legjobb megegyezésünk van, vajon azért a szavacskáért miért bocsátkozik velünk Pighius küzdelembe, mintha minden tekintetben elütnénk egymástól? Institutióm azt bizonyítja, hogy én mindig azt állítottam, hogy nincs kifogásom az ellen, ha az emberi akaratot szabadnak mondják, csak a szó helyes meghatározása álljon számunkra szilárdul. Így nevezi azt Augustinus, és ebben nem a saját felfogását, hanem az elfogadott szokást követi. S vajon illenék-é, hogy ez oknál fogva valami kifogásunk legyen ellene? Hogy Augustinus különböző helyeiből azt következtetjük, hogy ő az akaratnak semmi szerepet és semmi képességet nem tulajdonít: ebben a mi balgaságunkat és restségünket eléggé bámulni nem képes. Mi az összege azonban annak, amit mondunk, ha nem az elsősorban, hogy ami vagy mit bír vagy amire képes (*) az ember, mindaz haszontalan és egészen hiábavaló Isten lelki igazságára nézve, ha Isten kegyelme a jóra nem kormányozza azt; megtérésre és megjavításra van tehát szüksége, hogy jó kezdjen lenni, maga a kegyelem pedig nemcsak eszköz, amely az embert segíti, ha annak tetszik kezét kinyújtani, azaz nemcsak az elfogadás vagy visszautasítás képességét ajánlja a választást elhagyván, hanem az elmét kormányozza annak kiválasztására, ami helyes s az akaratot is az engedelmességre indítja hathatósan, felkelti és elősegíti a kísérletet egészen a munka befejeztéig. Aztán, hogy nem elég, ha egyszer az emberbe adatott, ha csak azt állandóan nem követi. Mit mond pedig Augustinus? Sokat felhoztunk ugyan már és érdemes lesz eztán is sokat felhozni, hogy mégis abból a csodálkozásból Pighius egy kissé magához térjen, egy helyből röviden hallja meg itt, hogy csodálatának nincs oly tárgya, amelyet

(*) Értelemszerűen talán: "mindaz, amit bír vagy amire képes" stb. (NF)

120

amaz a maga támogató szavaival ne helyeselne. "Azzal fáradnak azonban - így szól - az emberek, hogy akaratunkban megleljék, mely jó a miénk, amely nem Istentől volna és hogy ez mint lelhető fel, nem tudom. Oka a következő. Ha nekünk valami szabad akaratunk van Istentől, amely még lehet jó, vagy rossz, a jó akarat pedig tőlünk van: akkor jobb, amink magunktól van, mint az, amelyet tőle nyerünk". Augustinus (1) azonban tagadja, hogy úgy a kegyelem szabad akarat nélkül, mint a szabad akarat kegyelem nélkül elég volna. Elismerem, de nem más értelemben, mint abban, hogy jelzése szerint Isten az emberben nem úgy munkálkodik, mint a kőben, mivel abban akarat van, mely, amint mondják, az akarásra született és alkalmas, hanem ezt az akaratot, mely a természet bűne folytán gonosz és romlott, a jóra hajtván, jóvá változtatja. Éppen mintha azt mondaná tehát, hogy az ember jól nem akarhat, ha előbb nincs meg benne az akarat, éspedig az önkéntes akarat. Mikor ez a természetből, amaz a kegyelemből birtokában van, méltán mondja Augustinus, hogy a szabad akarat nélkül nincs helye a kegyelemnek. Hogy pedig nála a szabad akarat nevének minő jelentése van, már láttuk. Ha ezt világosabban megmagyarázva óhajtod hallani, íme halld meg, hogy az emberben az akarat mintegy anyagot képez, amely a kegyelem munkálkodásának alá van vetve, hogy az alakot attól nyerje. Ebből az következik, hogy az akarat az önkéntes indíttatással együtt a természettől van, a gonoszság a természet megromlásából áradott, a jóság a Szentlélek kegyelméből jő, és így annak saját munkája.

Ami aztán Pighiusnál következik, eszelős ember zűrzavaros beszéde. Mivel Augustinus tagadja, hogy ő a szabad akaratnak azon munkáit elítéli, amelyek, hogy történjenek, a kegyelem megelőző munkája által készíttetnek elő, s egyáltalán nem a szabad akarat érdeme, hanem a kegyelem működése, kormányzása és véghezvitele által lesznek, ezen a helyen, mint aki győzött, úgy balgaságomat, mint makacsságomat feddi, mivel semmi különbséget nem teszek. S vajon nem mondom-é eszelősnek ezt, aki, mikor azt gondolja, hogy az ellen-

(1) Lib. 2. de peccatorum meritis et remissione

121

séget veri, egyenesen a saját veszedelmét kívánja? A szabad akarat nevét, amelyről felesleges viszálykodás volna, hagyjuk figyelmen kívül. Végül is Augustinus jó és dicséretre méltó cselekedeteknek azokat nevezi, amelyek, hogy legyenek, Isten Lelke által készíttetnek elő, ez pedig a kegyelem megelőző munkája s nem az akarat érdeme folytán történik. Ha akaratunkat Isten kegyelme előzi meg, nem pedig saját érdeme, hol van az a jó indítás és előkészítés, amelyet Pighius emleget? Ha ugyanaz a kegyelem cselekszi, kormányozza és hajtja végre bennünk, ami jó cselekedetünk csak van, miért civódunk még? Pighius harsogó hangon dörgi, hogy halljam ezt. Én pedig szívesen hallom és vallom. De hát Augustinus azt állítja, hogy a szabad akaratnak jó cselekedetei vannak, amit tagadunk. Tagadtam-é én valaha, hogy a jó cselekedetek önkéntesek? De a jó cselekedetekben a szabad akaratnak semmi szerepet sem juttatok. Bizonyára semmi mást, minthogy mikor hajtatik, cselekedjék; mivel magától semmire sem képes. Már pedig ha ez Augustinus szavaival meg nem egyezik, a tojás sem hasonlít a tojáshoz. De Augustinus a szenteknek jó cselekedeteket tulajdonít, én pedig a cselekedetektől, bárminők is, az igazság elérése tekintetében annyira megtagadok minden hatást, hogy ebből a szempontból véve istentelenek. Erre azt felelem, hogy annak a vitatkozásnak most nincs helye, hogy az emberek Isten előtt az igazságot honnan szerzik. Ami pedig a jelen kérdést illeti, a szent férfiú ama szava egyenesen mellettünk van. Mert valahányszor bizonyítani akarja, hogy az ember igazsága ingyenes, mindjárt azt az okot hozza fel, hogy mi Isten igazságának nem szabad akarat által engedelmeskedünk, amely bennünk született, hanem a Szentlélek által, amely nekünk úgy adatott.

Ezután Augustinus műveinek harmadik csoportjához hív bennünket Pighius, mindamellett mielőtt oda érne, dicséneket zeng magának, mintha már győzelmet aratott volna és azt vallja, hogy még csupán azért harcol, hogy ígéretének eleget tegyen. Ekként hiteté el talán magával, mikor írásait más bírálata és mérlegelése nélkül magánosan olvasta. Most, mikor a mi írásunkat olvasandja, be fogja látni, úgy remélem - hogy gyermekes módra és hebehurgyán tapsolt magának. A

122

Marcellinushoz intézett s a bűnök megbocsátásáról szóló második könyvből felhozza, hogy Augustinus mit kárhoztatott a pelagiánusokban, nem azt ti., hogy a szabad akaratot állították, hanem hogy azt felettébb kiemelték. Gyakrabban elmondtuk azonban, sem hogy ismételni szükséges volna, hogy a szabad akarat elnevezést azért engedé meg ellenfeleinek, ne hogy az általánosan elfogadott szó miatt a zordonság gyűlöletét magára zúdítsa. Mást kell tehát felhoznia, ha meg akar győzni minket. Tanúsítja, hogy sem ő, sem senki az ortodoxok közül nem kételkedett abban, hogy mindenki csupán szabadon akarva vétkezik. Mindezt mi is aláírjuk, ha úgy magyarázod, hogy a "szabadon" "önkéntesen" jelentésben van véve, amint az író felfogása vevé azt. Aztán ez következik: És hogy Isten semmit sem parancsolt, ami hatalmukba ne lett volna adva. Természetesen, ha az akarat ép volna, hogy minden erejét a törvény megtartására fordíthassa, amint ugyancsak ő válaszol az Igazság tökéletességéről c. műben. Most pedig midőn az egész lélek tehetségei teljesen megromlottak és a jó cselekvésre haszontalanok, többé nem bennünk keresendő, hanem a mennyekből kérendő az a tehetség, amely a törvény igazságának eleget tesz. Ezek nem az én szavaim, hanem magáé Augustinuséi. De hát mindig a segítség szót használja, amellyel mintegy azt látszik jelezni, hogy nem az cselekszik mindent, hanem számunkra a cselekvésben bizonyos szerepei fennhagy. Először vagy nem vette észre ez a füllentő, vagy úgy mutatja, mintha nem vette volna észre, hogy Augustinus azokban a könyvekben nem tárgyalja megfontolt szándékkal, hogy a szabad akarat mi és minő hatású, hanem csupán futólag említi azt. Mert ott elsőben az forog kérdésben, hogy a halál a természet szükségéből, vagy a bűn büntetéséből származik-é. Aztán, hogy található-é az emberek között, aki anamartétosz, azaz bűn nélkül való volna. Ahonnan az eredendő bűnről is származik a harmadik kérdés. A szabad akaratról tehát nem annyit mondott, amennyi az egész kérdés megoldására elégséges, hanem csupán annyit, amennyit egy másik tárgy előadásakor alkalomszerűleg mondhatott. Ehhez járul, hogy ha a záró szavakat megvizsgálod, semmivel sem kevesebbet foglalnak magukban, mint amit itt adunk;

123

Istené ti., hogy kegyelem által betöltse, amit törvény által parancsol. De aztán azt a kivételt teszi, hogy nem csupán kérő fohászokkal kell cselekedni. Ezzel ti. azok őrjöngő és istentelen képzelődésének akarja útját vágni, akik azt koholják, hogy Isten az emberben, mintegy kőben, azaz akaratának, hogy úgy mondjam, benső indítása nélkül működik. Végül, ha emlékeznek az olvasók arra, hogy fentebb ugyan e könyvből mely mondásokat hoztam fel, be fogják látni, hogy Augustinus tovább menve sokkal többet fejez ki, mint amennyit itt érint. Mert nemcsak Isten segedelméről beszél, mintha Isten rajtunk akként segítene, hogy mi magunktól térjünk meg, midőn ő térít meg, amint Pighius hazudik, hanem azt állítja, hogy úgy az elmének, mint az akaratnak helyessége teljesen az egy Istennek munkája és megvallja, hogy nem tudja, mi jót lehet általában az emberben találni.

Amiket a Lélekről és betűről szóló könyvből felhoz, azoknak nincs szükségük hosszas magyarázatra, ha őszinte magyarázójuk van, azaz, aki Pighiustól különbözik, aki minden követ megmozdít, hogy azt, ami jól volt mondva, a leggonoszabb rágalmakkal rontsa meg. Augustinus a hitet szabad hatalmunkba állítá, mint amely akaratunktól függ, mivel a szabad akarattal vagy a hitre iparkodhatunk, vagy a hitetlenségre hajolhatunk. Ha az egész vita e helyen bezáratnék, Pighiusnak - elismerem - volna oka az elbizakodásra. De mikor [Ágoston] egyúttal tanúságot tesz arról, hogy ezt a hatalmat Isten kiváló ajándéka adja számunkra, s nem a szabad akaratból támad, s a hitre irányuló akarat sem fogantatik a természet jóságában, hanem a Szentlélek által lesz és alakíttatik, nemde könnyű dolog kitalálni, hogy fentebbi szavaival mit akart kifejezni. Hogy ti. úgy a hatalom, mint az akarat akkor lesz miénk, mikor mind a kettőt nekünk adja Isten, amint e mű kilencedik fejezetében az igazságról és a hitről beszélve tanít. "Mindkettő miénk - szól - de azért mondjuk, hogy Istené és Krisztusé, mivel az ő bőkezűsége ajándékozza azt nekünk. Hogy pedig a képesség és az akarat közötti különbséget felállítván, tagadja, hogy a Szentírásban található volna az a formula, hogy nincs akarat, ha csak nem Istentől, amint hogy a hatalomról beszél, néze-

124

tünket minden tekintetben támogatja. Nemsokára az okot is adja, hogy ti. a rossz akaratokat senki Istennek ne tulajdonítsa. Egyébként megengedi, hogy a jó akaratot, aminthogy azt Isten hozza létre, helyesen és méltán Istennek tulajdonítsuk. És úgy tesz osztást Isten és az ember között, hogy kijelentése szerint Isten hívásával egyetérteni vagy azzal ellenkezésbe kerülni az akarat szabad indításába van helyezve. Vesd össze azzal, ami Augustinusnál menten következik s amit Pighius rosszakaratúlag elhallgat - és a csomó meg lesz oldva. Ha valaki engem ama mélységhez szorít, hogy az egyiknek miért tanácsoltatik annyira, hogy meggyőződjék, a másiknak pedig miért nem tanácsoltatik ekként, két válaszom van. "Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének" (Róm. 11,33) stb. "Nincsen bűn Istennél" (Róm. 9,14). Miért teszi ezt hozzá, ha nem azért, mivel azt a megegyezést is, (1) amelyet az ember hatalmába helyezett, Isten művének ismerte meg? Mert keveset érne el Isten azzal, ha akaratunkat felgerjesztené, de azt az erős megegyezésre nem kormányozná s vezérelné el. Jóllehet Pighius végül nem képes magát attól megtartóztatni, hogy dolgunkon maga is ne könnyítsen. "Augustinus - úgymond - megvallotta, hogy tévedett, mivel azt gondolta, hogy az evangéliummal megegyezni a mi képességünk dolga. Mi az oka hát, hogy nekünk ezzel bajt szerez? mintha bizony ez a szabad akarat saját képessége volna! Ezen vallomás szerint hát Isten hajlítja a mi szívünket arra, hogy az evangéliummal egyetértsünk. Ama megegyezés méltán neveztetik a miénknek, de nem akként, hogy tőlünk eredendőnek is gondoltassék. Az ama hit, amelyet Isten tőlünk követel és nem találja, amit követel, ha nem ajándékozta azt, amit meg akar találni. Nosza, azt, amit Pighius a záradékba helyez, minden színlelés nélkül fogadjuk el, hogy ti. mi a szabad akaratot akként ajánljuk, hogy mindamellett azt valljuk, hogy magunktól nincs bennünk semmi - és a béke szilárd lesz közöttünk. Mivel azonban az egész támadás a csalásra ragadtatik, nem érti, hogy ez mit jelent.

Ellenünkbe vet azonban egy másik mondást a János evangéliumához írt 53-ik homíliából; jóllehet a helyet

(1) E helyen a latin szöveg az összes kiadásokban romlott.

125

nem jelöli meg. "Senki se merészelje a szabad akaratot úgy védelmezni, hogy tagadja, mintha a kegyelmet segítségül kellene hívni, és ne tagadja senki akként az akarat döntését, hogy azt, ami innét szükségképen következik, a bűnt menteni merészelje". Minő jogon volt azonban szabad Pighiusnak ezt a közbevetést a magáéból hozzászőni, és a szövegbe akképp illeszteni, hogy annak részéül lássék. Minő szükséggel következik inkább, hogy a bűn mentetik, ha a szabad akaratot tagadjuk, mint hogy megszüntetjük a bűnt, amidőn állítjuk azt. Az a veszély forog fenn, hogy ha a szabad akaratot védjük, igaztalanság történik Isten kegyelmével S viszont, ha azt tagadjuk, az istentelenek védekezésének ürügyet adunk. Augustinus arra figyelmeztet, amint mi is szorgalmasan figyelmeztetünk mindenkit, hogy mindkettőtől óvakodjunk. Ha Pighius véleménye szerint szükséges, hogy midőn a szabad akaratot tagadjuk, a bűnt mentegessük, miért lesz kevésbé szükséges, hogy Isten kegyelme lerontassék, ha azt védelmezzük? Ha ezt a saját neve alatt mondotta volna, balgaságaival együtt messze űzném őt. Most, midőn Augustinusnak tulajdonítaná hazugul szavait, miért ne nevezzem hamisítónak? Aztán ha e hamis hozzáadást elveszed, mi van ott, ami velünk ellentétben állana? Augustinus azt akarja, hogy óvakodjunk attól, hogy az istenteleneknek a bűnök mentésére valami ürügyet adjunk. Vajon nem tartjuk-é ezt meg szorgalmasan? Mert azt mondjuk, hogy akik vétkeznek, önkéntesen is vétkeznek, és e körülmény eléggé meggyőzi és fogva tartja őket, hogy a vád alól kivonják magukat. Azt mondjuk, hogy Isten ítélete kárhoztatja mindazokat, kik az ő igazságát megsértették, amelynek illik, hogy mindannyian alá legyünk rendelve. S hiába hozzák fel ürügyül a természetnek gyöngeségét és tehetetlenségét, amelynek hibáját maguknak tartoznak fölróni. Ennélfogva, amit Pighius jónak látott gonoszul ellenünk fordítani, minket nem kevéssé támogat. Mert midőn Augustinus ezzel a kivétellel megelégszik, ki nem látja, hogy velünk a legjobb megegyezésben van? Mert hűségesen állítjuk, amit keres, midőn ezt a mérsékletet alkalmazva (hogy az emberek bűneiket ne védelmezzék) a szabad akaratot tagadjuk.

De Pighius azt gondolja, hogy rettentő hadi esz-

126

köznek van birtokában azokból a könyvekből, amelyeket ugyancsak Augustinus ír Valentinushoz. Mert midőn sokan azt gyanították annak idején, hogy a szabad akarat nem védelmezhető a kegyelem megsértése nélkül, e tévely visszaverésére, úgymond, először a Valentinushoz intézett könyvét írá a szent férfiú, amelyben a kegyelemről és a szabad akaratról szóló tanítását akképpen mérséklé, hogy egymással jó megegyezésben legyenek. Mert magában a könyvnek bevezetésében is szilárd tényül veszi, hogy a Szentírás a szabad akaratot eléggé hirdeti, aztán ezt a nézetét, úgy a parancsokból, mint egyéb okokból bizonyítja. Úgy járok el e helyen, mint eddig szoktam, mert véleményem szerint senki másra nem lehetne alkalmasabban bízni azt a feladatot, mint Augustinusra, hogy saját nézetét megmagyarázza. Hogy tehát, midőn az embernek szabad akaratot tulajdonít, ez elnevezésen mit ért, később e szavakkal magyarázza meg: "Az akarat - így szól - az emberben mindig szabad, de nem mindig jó. Mert, mikor a bűnnek szolgál, az igazságtól szabados, és akkor rossz, vagy a bűntől szabad, amikor az igazságnak szolgál és akkor jó. Isten kegyelméből pedig mindig jó az, amely előbb rossz volt, s e kegyelem által történik az is, hogy maga a jó akarat, amely már lenni kezd, növekedjék". Eljutottunk tehát arra, hogy az akarat nem egyébért mondatik szabadnak, csupán mivel önkéntes indulata mozgatja azt. Pighius pedig egészen mást óhajt. Azt kívánja ti. bebizonyítani, hogy a jó vagy rossz választására szabad képessége van. "Az akarat szabad - mondja Augustinus - mivel önként rossz. Pighius azt vitatja, hogy azért szabad, mivel szabadon képes választani mind a két irányban. Kívánod tehát röviden megtudni, hogy a szabad akaratot a kegyelemmel minő értelemben kapcsolja össze? A könyv végén három szóval válaszol erre: "Mivel a kegyelem az emberi akaratot nem szünteti meg, hanem rosszból jóvá változtatja és midőn jóvá lőn, támogatja". Hallod immár, hogy az emberben természettől fogva van akarat, hanem rossz, amely magától jó nem lehet, s nem is vágyódhatik a jóra, Istennek kegyelme pedig nem szünteti azt meg, hogy ne legyen, hanem megjavítja és a rosszból a jóra fordítja, hogy jó legyen. Nem félek, hogy aki az egész

127

könyvet szorgalmasan s ítéletalkotással olvassa, kételkedik abban, hogy vajon véleményét az enyémhez kell-é szabnia. Mivel pedig nincs időm mindennek elmondására, néhány szavát hozom fel onnét, amelyekből nyilvánvalóvá lesz, hogy annak az emberi akaratnak, amelyet ott védelmez, mekkora képességet enged. "Alakíttatunk - úgymond - azaz formáltatunk a jó cselekedetekben, amelyeket nem mi magunk készítettünk elő, hanem Isten készített elő, hogy azokban járjunk!" Aztán következik, hogy minő az alakítás módja: "Mivel ő maga munkálkodik, kezdve (*), hogy akarjunk; aki mikor akarunk, végrehajtva velünk működik. Hogy tehát akarjunk, nélkülünk műveli, mikor pedig akarunk, és úgy akarunk, hogy cselekedjünk, velünk együtt működik; mégis nélküle, akár ha azt munkálja, hogy akarjunk; vagy, ha együtt munkál, midőn akarunk, a kegyesség jó cselekedeteire egyáltalán nem vagyunk képesek". De talán az ember akarata valami módon előkészíttetik ezen kegyelem befogadására. "A legkevésbé pedig - mondja ő - mert vajon mondhatjuk-é, hogy a jóakarat érdeme az emberben elöl jár, hogy elvétessék tőle a kőszív, amely nem jelez mást, mint a legdurvább akaratot, és Istennel szemben minden tekintetben hajthatatlan. Mikor pedig már elöl jár a jó akarat, akkor már bizonyára nincs kőszív." De az akaratot talán egészen addig indítja Isten kegyelme, hogy csupán a jóra hajlékony hegyen, de azért nem támaszt abban hathatós indulatot. "Sőt - szól ő - az Úrtól kell kérni azt, hogy akkorát akarjunk, amekkora elégséges, hogy akarva cselekedjünk. Biztos ugyan, hogy mi akkor akarunk, amikor akarunk; de ő műveli, hogy a jót akarjuk. Biztos ugyan, hogy teszünk, amikor teszünk, de hogy tegyünk, ő teszi, midőn az akaratnak a leghathatósabb erőket adja, amint mondja: Cselekszem, hogy az én rendeléseimben járjatok. "De mégis, azt fogja mondani valaki, hogy mi az első kegyelmet elfogadván működünk együtt Istennel, szól: nevezetesen, mivel az akarat, mely a Szentlélek erejétől már jóvá tétetett, a miénk, amely által hajtatunk mi előbb Istentől hajtatva, egyáltalán nem csoda, ha a cselekvés egy része nekünk tulajdoníttatik". Ennélfogva, mikor szavait berekeszti, azt mondja, hogy Isten a híveknek megfizet, éspedig jót a rosszért, azaz kegyelmet az igaztalan-

(*) Azaz: arra indítva (NF)

128

ságért és jót a jóért, azaz kegyelmet a kegyelemért. E helyen megértjük, mi az, hogy Isten nélkülünk cselekszik: nevezetesen, midőn Ábrahámnak a kövekből fiakat teremt, és az erdei terméketlen olajfáról lemetszett ágakat a kövér és termékeny olajfába oltja bele. Mert ott semmi sem a mienk. Megértjük azt is, mi az, ha velünk cselekszik: nevezetesen, midőn azt az erőt, amelyet nekünk adott, segítségének folytonos jelenlétével támogatja, előmozdítja, megerősíti, úgy bármely munka kimenetelére, mint az élet utolsó kitartására. Vagy, ha Pálnak ama gyönyörű hasonlatát tovább is tetszik tartanunk (Róni. 11,17), midőn az olajfákat, melyek már termékenységre vannak alkotva, égi melegével táplálja, harmatával öntözi, hogy gyümölcsöt hozzanak. És bizonyára e hasonlatban könnyű és gyors megoldása rejlik Pighius mindenféle fecsegésének. Természettől fogva vadolajfák vagyunk, semmisek és terméketlenek. Ezt a terméketlenséget szünteti meg bennük Isten és a gyümölcshozásra olajfákká tesz, mikor minket az életnek újságára újjászül. Mivel úgy elménket, amely vak és sötétségbe van temetve, az igazság fényével megvilágosítja, mint akaratunkat a velünk született gonoszságból az ő törvénye iránti engedelmességre formálja vissza. Ebben mi van, amit a magunk számára követelhetnénk? Miután pedig a szentségnek lelke kezd minket kormányozni, már olajfák vagyunk: mind zöldek, mind élők, mind pedig a jó gyökérből kövérséget nyerő olajfák. Önként hajlandók vagyunk tehát már a gyümölcshozásra. De vajon ez tőlünk van-é, hogy a legkevésbé is szabad legyen dicsekednünk? Teljesen a gyökértől van. Továbbá maga a gyökér nem a természeté, hanem a kegyelemé. És mégis ez sem elég, ha Isten az égből állandóan nem szolgáltatja az életerőt.

Mivel Augustinus az egész műben oly világosan mellettünk szól, mi más Pighiusnak mindaz a nagy és hangzatos zajütése, amellyel győzelmét magasztalja, mint a gyermekek nevetséges csengettyűzése? Augustinus a kegyelmet akként hirdeti, hogy a szabad akaratnak mégis meghagyja a maga szerepét. De hát a puszta névről való háborúságot visszautasítottam. Most tehát az volt keresendő, hogy Augustinus a szabad akaratnak mekkora tehetséget tulajdonít, s nem kell-e a névbe

129

kapaszkodni. "Nincs - úgymond - bűn, hanem ha önkéntes" Mire való ez, hanemha arra, hogy a tudatlanokban gyanút ébresszen, hogy mi másként tanítunk, mikor maga ez a szó éjjeli munkálkodásunkban minduntalan szembe ötlik. "Mindenki köteles magának felróni - mondja - ami bűnt elkövet." És mit jelentenek azok a szavak, amelyeket azelőtt Institutiómból idézett: "Érdemeink - úgymond - megkoronáztatnak, mivel úgy érted, hogy Isten ajándékai." Csodálatos, ha a rómaiak közül a józanabbak nem gyanakodnak, hogy ő itt titkon az ellenfelet támogatja, amennyiben ügyünket éppen úgy védi, mintha erre volna felfogadva. Mivel azonban érzi, hogy felettébb titkos és veszedelmes helyre jött, menten visszavonja lábát és másik útra lép. Mert áttér egy másik könyvre, amely Augustinus neve alatt maradt fenn az ő művei között s melynek címe ez: Az egyházi hitcikkekről. Megszokott őszinteségéhez képest cselekszi pedig, hogy a szent férfiú nevével a mű idézése közben visszaél, mivel ő maga nem kevésbé tudja, hogy e mű álnevű, mint akik most tőlem nyerve figyelmeztetést, megtudják azt. Először, midőn Augustinus megvallja, hogy műveinek jegyzékét a Visszavonások-ban előadta, erről a műről nincs semmi említés. Ehhez járul, hogy míg ő irataiban mindig igen nagy gondot fordít a módszerre, ez a művecske különböző dolgok vegyes és zavaros és minden rend nélkül összehányt ocsúját tartalmazza. Mikor a jelen kérdéssel foglalkozik, nem tesz egyebet, mint innen-onnan különböző bizonyságokat gyűjt egybe. Ince pápát római mesternek nevezi, aki Augustinus után sok idővel választatott püspökké. Az afrikai zsinatokról, a milevitaniról és karthágóiról úgy beszél, mintha soha azokon jelen nem lett volna, holott bizonyos, hogy azoknak élén tanáccsal és tekintéllyel Augustinus állott. Sőt azokat a meghatározásokat, amelyeket Augustinusból és kortársaiból merít, régi atyák meghatározásainak mondja. Jóllehet balga vagyok, ha oly dologra, amely egyáltalán nem homályos, ennyi szót pazarlok, ha legalább annyit el nem érek, hogy Pighius szemérmetlenségét mindenki átlássa.

Most halljuk, hogy amaz álarcos Augustinussal mit akar elérni: Hogy tudják - szól - az eretnekek, hogy az nem magánérzületéből védi a szabad akaratot,

130

hanem egyházi megállapodásból, amelynek a kegyesek közül senki se merészeljen ellentmondani. Vajon úgy van-e pedig, hogy egy ismeretlen ember rapszódiái, melyeket mindenünnen megfontolatlanul összehordott, oly nagy súllyal esnek a latba? De mennyiben hirdettetik ott a szabadság? Hogy számunkra az eset (*) után megmaradjon a választás mind a két irányba, de mégis annak a kivételnek hozzáadásával, hogy érvénye csak akkor legyen, ha Isten inti és hívja az üdvösségre, másodszor hogy Isten ihletésében megnyugodni hatalmunkban áll, harmadszor, hogy egyenlőképpen az égi segítség feladata, hogy az üdvösség elnyert tisztében el ne bukjunk. Mi történik akkor, ha az író kevéssel később magával nincs megegyezésben? Mert az, amit a milevitani zsinatból idéz, hogy ti. ha valaki abban a feltevésben van, hogy a bűneinktől való megtisztulás céljából Isten a mi akaratunkra várakozik (**) és nem inkább, hogy a tisztulásra való akaratot is ő hozza létre bennük, az ilyen ember szembeszáll a Szentlélekkel: a legkevésbé sem egyezik meg a választásnak ama szabadságával. Ugyancsak az a nyilatkozata is, hogy bennünk Isten munkál, hogy amit akar, akarjuk és cselekedjük, teljesen eltérő attól, amit mondott, hogy ti. megnyugodni a mi hatalmunkban van. Mert az egyik helyen a Szentlélek hathatós munkálkodása van hirdetve, a másikon pedig az van mondva, hogy a kegyelem csak a jó vagy rossz elválasztásának tehetségét ajánlja föl. Hogy pedig ama három dolog mennyire eltér Augustinus fölfogásától, részben már láttuk, s eztán még bővebben fogjuk látni. Végül befejezést alkalmaz egy bizonyos, a néphez intézett szónoklatból, amelyet Augustinusnak tulajdonítanak: hogy pedig vajon az övé-e, mások ítéletére bízom, jóllehet úgy látom, hogy Augustinus szellemét a legkevésbé érezteti. Bizonyára, hogy nem az övé, vagy hogy tőle még ifjú korában származott, azokból a szavakból is, amelyeket Pighius idéz, meg szabad tennünk ezt a nem teljességgel könnyű következtetést, mivel midőn két ellentétes felekezetet tüntet fel, amelyek felettébb ide vagy amoda hajolva tévelyegnek, s az egyik részre a manicheusokat helyezte, a másikra nem a coelestinusokat, vagy a pelagiánusokat, hanem Jovinianust állította. Vajon, kérlek, a pelagiánu-

(*) Azaz: Ádám bukása (NF)

(**) Azonos a II. orange-i zsinat idézett kánonjával, amely száz évvel Ágoston után az ő kegyelemtanát fogalmazta meg kissé tompított formában. Ez a kánon úgy szerepel a könyvben, ahogy másutt is fennmaradt, ezért javaslom a szöveg javítását a 87. és 111. oldalakon. (NF)

131

sokat mellőzte volna-é, akikkel mindig oly kemény harcban állott és akiket sokkal szükségesebb lett volna a népnél emlegetni, ha már akkor léteztek volna? Mert abban az időben az afrikai egyházakra nem volt terhes Jovinianus, hanem a pelagiánusoknak híve s egyúttal istentelensége járta be majdnem az egész földkerekségét. Ámbár e megfontolás nélkül is maga a beszéd elárulja, hogy a szerző nevéül Augustinust hazugul hordozza. De álljon a dolog bárhogyan, halljuk, hogy mit mond. "Hogy az ember szabad akaratát - úgymond - valljuk, azt mondjuk, hogy úgy nem vétkezni, mint vétkezni képes." Erre azt felelem, hogy őt, akárki legyen is, ha azt érti a szabad akarat erőin, hogy az ember nem vétkezni is képes, nemcsak én, hanem maga Augustinus is eretneknek tartja. De hát Isten szerelmére, a művelt és Augustinus olvasásában gyakorlott emberek, tudják, hogy eme férfiú a képességről miként szokott vitázni. Mivel ugyanis a pelagiánusok azzal rágalmazták, hogy Isten hatalmát kisebbíti, azt vallja, hogy Isten is képes ugyan, ha akar, de ilyen példa vagy nem maradt fenn, vagy nem is várható, mivel a Szentírás másként hirdeti a dolgot.

Miután ily bizonyos kimutatásokkal meggyőzött engem Pighius, ismét győzelmi táncot jár. Nem csoda, mert belül magának vagy múzsáinak zeng, vagy legalább elégedett, ha tetszést nyer attól a néhány hozzá hasonlótól, akik midőn reményüket veszíték abban, hogy Isten igazsága le volna dönthető, annak pályáját megakadályozandók, bárhonnan bárminő gátolásokat keresgélnek s ha találnak egyet-egyet, vak dühvel csókolják azt. De bízom abban, hogy az egész dolgot jobban napfényre hoztam, semhogy azoknál, akik ennek a vitairatnak olvasására ép ítéletet, nyugodt és csendes elmét hoznak, nagyszájú fennhéjázásával akár a legcsekélyebb eredményt is elérhetné. Mert úgy látom, hogy színleléseit a kelleténél is jobban szétoszlattam, amelyekkel Augustinust úgy rajzolá meg, hogy velünk szemben ellenfélnek lássék. Most pedig talán ráadásul azt is kívánják tőlem az olvasók, hogy azt, amivel dicsekedtem, hogy ti. Augustinus egészen a miénk, teljesebben és több bizonyítékkal is erősítsem meg. E dolog teljesítésében nem annyira a nehézség, mint az anyag bősége

132

akadályoz. Mert ha mindazokat össze szándékoznám gyűjteni, melyek nézetünk megerősítése szempontjából jelentőséggel bírnak, hosszú kötet művet kellene írnom, és néha majdnem egész könyveket is bele kellene szőnöm. Mert mit tartalmaz egyebet a Bonifaciushoz intézett négy könyv, a Prosperushoz és Hilariushoz intézett két könyv, a Valentinushoz írott két könyv, mit tartalmaz a természetről és kegyelemről írott könyv, mit az igazság tökéletességéről írott másik s a Marcellinushoz intézett három könyv; mit tartalmaznak úgyszólván az összes levelek s ahány könyvet csak megneveztem, ha nem a mi tanításunk valódi és állandó magyarázatát? De hogy oly színben ne tűnjek föl, hogy ellenfelem szokása szerint puszta fennhéjázással akarnám dűlőre vinni ügyemet, egyúttal, hogy részben azok óhajtásának is eleget tegyek, akiknek midőn Augustinussal való megegyezésünket látni kívánják, nincs idejük vagy tehetségük mindezeknek átolvasására, néhány helyből elkészített összefoglalást csatolok a föntebbiekhez, amely e dologról minden kételyt megszüntet. Azokat a könyveket választom pedig ki, amelyeknek Pighius a legnagyobb tekintélyt tulajdonítja, nehogy ha meggyőzöm, ahhoz a fecsegéshez meneküljön, hogy Augustinus a vita hevében sok oly állítást kockáztatott meg, amelyeknek még szerző létére sem akar hitelt tulajdonítani. Azt vallja tehát, hogy Augustinus nézetének azok a könyvek a leghűbb tanúi, amelyeket már a vita hevének lecsillapulta után írt. Ez oknál fogva, ha ezekben mutatom ki, hogy ő velünk egy nézeten van, ellenmondás nélkül ellenfelem vallomása szerint is győzelmet fogok aratni.

Első sorban azt mondjuk, hogy az ember elméjét a vakság annyira hatalmába ejté, hogy az igazság ismeretére semmi módon el nem juthat; azt mondjuk, hogy az akaratot a gonoszság úgy megrontja, hogy sem Istent szeretni, sem az ő igazságának engedelmeskedni nem képes. Pighius mindkettőt helyteleníti. Jöjjön most közénk Augustinus bírónak. A Szentek eleve-elrendeléséről c. műben megvallja, hogy egykor abban a téves hitben volt, hogy az evangéliummal, ha azt hallottuk, egyetérteni a mi dolgunk, de aztán Pálnak e szavai: "Mid van, amit ne vettél volna?" (I. Kor. 4,7) arra indították, hogy véleményét megváltoztassa. Ebből azt következteti,

133

hogy úgy a megkezdett, mint a tökéletes hit Isten ajándéka, mivel még az sincs hatalmunkban, hogy valami jót gondoljunk, ami mindamellett sokkal kevesebb, mint hogy higgyünk. Hogy pedig ez elvforgatásnak helyet ne hagyjon, annak az állításnak, hogy a hit azért a kegyelem ajándéka, mivel Isten mindenkit hív és buzdít általános ihletéssel a hivésre, ellene áll, midőn szavaihoz azt csatolja, hogy ez az ajándék némelyeknek adatik, másoknak nem adatik. "Ha a vita és kérdés tárgyát az képezi, hogy ki-ki honnan méltó, nem hiányzanak, - úgymond - akik azt mondják, hogy az emberi akaratból, mi pedig azt mondjuk, hogy kegyelemből és isteni eleveelrendelésböl. De Isten az emberektől hitet követel. Bevallom, - szól - mindamellett azonban nem kevésbé Isten ajándéka. Mert azt ígéri egyúttal, hogy azokkal azt műveli, hogy azt tegyék, amit történni parancsol." Mivel pedig általában azt képzelik, hogy az embert saját felindítása készíti elő Isten kegyelmének elfogadására, amit Pighius is hevesen védelmez, erre azt válaszolja, hogy ezt a gondolatot az apostol visszautasítá, mikor így szólott: mid van, amit ne vettél volna? Kitől, ha nem attól, aki téged elválasztott mástól, akinek nem ajándékozta azt, amit neked? És ennek a dolognak magában Pálban bizonyságát hozza fel. "Mikor - úgymond - el volt fordulva a hittől, amelyet pusztított, s annak heves ellensége volt, hirtelen a hatalmasabb kegyelem arra téríté, hogy ne csak nem akaróból akaró legyen hinni, hanem hogy üldözőből is kész legyen az üldözések hordozójává lenni." Majd: "Mikor Isten azt ígéri, hogy azt teszi, hogy az emberek azt cselekedjék, amit parancsol, nem hallgatja el azoknak érdemeit, de rossz érdemeit sem, amelyekkel megmutatja, hogy rosszak helyett jókká teszi azokat magával azzal, hogy a rossz embereket kezdettől fogva jó cselekedetek birtokába helyezi". Aztán: "Az eleve elrendelésnek és kegyelemnek legfényesebb világossága is maga az Isten és az emberek között való közbenjáró, aki hogy ez hegyen, végül akár hitének, akár cselekedeteinek mely érdemeivel, alkotta az emberi természet, amely benne van. Egyáltalán minő jótette előzte meg? Midőn ember vagyok, ami ő is, miért nem vagyok ami ő, Isten fia? De ő kegyelem folytán ilyen és ekkora. Miért eltérő a

134

kegyelem, midőn a természet közös? Jelenjék meg előttünk a főben maga a forrása a kegyelemnek. Mintegy azt tevé, hogy higgyünk Krisztusban, aki nekünk a Krisztust alkotta, akiben hiszünk: az emberekben a Jézusban való hit kezdetét és tökéletességét az alkotta, aki alkotá az ember Jézust, a hitnek fejedelmét és véghezvivőjét." "Tehát amint elválasztott minket, úgy elhív, az ő akarata jótetszése szerint, nehogy akkora jótéteményben a mi akaratunk jótetszésével dicsekedjünk." "Figyelmezzenek rá, hogy mi módon tévednek azok, akik azt gondolják, hogy tőlünk van s nem úgy adatik nekünk, hogy kérjünk, keressünk, zörgessünk és azt mondják, hogy ez az, ami érdemünkkel a kegyelmet megelőzi, hogy az következzék, midőn kértünkben nyerünk és kerestünkben találunk; nem akarják megérteni, hogy isteni tiszt az, hogy kérjünk, keressünk és zörgessünk.

De az kérdeztetik, hogy az emberben természetszerűleg nincs-é meg a jó és a rossz között való választásnak szabadsága. Ezt válaszolja (1): "Vallani kell, hogy úgy a rossznak, mint a jónak cselekvésére van szabad akaratunk, de a rossz cselekvésében ki-ki szabad az igazságtól és szolgája a bűnnek, a jóban pedig nem lehet senki szabad, hacsak előbb Isten Fia meg nem szabadítá. Így pusztán Isten kegyelme által szabadulnak meg az emberek a rossztól; enélkül egyáltalán semmi jót sem cselekesznek akár gondolkodással, akár akarással és szeretéssel; nemcsak, hogy midőn az mutatja, tudják meg, hogy mit kell cselekedni, hanem hogy mikor az nyújtja, cselekedjék szeretettel azt, amit tudnak.

És ezt aztán röviden kifejti. "Az emberi akarat - úgymond - nem szabadsággal éri el a kegyelmet, hanem inkább kegyelemmel a szabadságot." S a Valentinushoz írott első könyvben ezt mondta: "Az akarat mindig szabad bennünk, de nem mindig jó. Mert vagy az igazságtól szabad, mivelhogy a bűnnek szolgál és akkor rossz, vagy a bűntől szabad, mivel az igazságnak szolgál és ekkor jó. Istennek kegyelme pedig mindig jó, és ezáltal történik, hogy az ember jóakaratú leszen". De talán az emberek elméjének valami világosságot ajánl fel, amelyet elfogadni, vagy visszautasítani az ő

(1) De correptione et gratia ad Valentinum.

135

szabadságukban áll ; és az akarásokat akként indítja meg, hogy az ő indítását követni, vagy nem követni, az ő dolguk? Erre ezt válaszolja: "Ha Isten munkálja a mi hitünket, csodás módon cselekedvén szívünkben, hogy higgyünk, vajon félni kell-e, hogy az egészet ne tudja alkotni, és annak első részeit az ember azért kívánja-é magának, hogy a második részeket az Istentől vegye?" Ismét: "Ily világos bizonyítékokkal, amelyek azt bizonyítják, hogy a hit Isten ajándéka, nem akarva és mindamellett akarva, hogy tőle magától legyen, amit hisz, mintegy megegyez Istennel, hogy a hitnek egy részét magának tulajdonítsa és egy részt neki hagyjon meg, és amely büszkébb, az első részt elveszi ő maga, s a következőt adja annak". Látod, hogy Isten és az ember között semmi módon nem felez vagy osztást nem tesz, hanem az egészet Istennek engedi. De aztán sokkal világosabban kifejti a dolgot: "Micsoda Krisztushoz jönni, ha nem Krisztusban hinni? Hogy ez történjék, azt az Atya adja. Mert mi ez: Mindenki, aki hallott és tanult az atyától, jön énhozzám: senki sincs, aki hallott és tanult az Atyától s nem jő hozzám? Mert ha mindenki jő, aki tanult az Atyától, akkor az, aki nem jő, bizonyára nem tanult." Kevéssel később: "Ezt a kegyelmet, amely az emberi szíveknek rejtve osztatik, egy durva szív sem fogadja be. Mintegy azért adatik, hogy a szívnek durvasága vétessék el elsőben". Ismét: "Távol legyen tehát, hogy ne jöjjön, mivel az Atyától tanult". De - mondják - miért nem tanít mindeneket? Ha azt mondandjuk, hogy, mivel nem akarnak tanulni, azt válaszolják: "És hol van az: Uram, te megtérítvén, éltetni fogsz engemet." Vagy, ha Isten a nem akarókból nem alkot akarókat, miért imádkozik az egyház üldözőiért? Amidőn tehát hirdettetik az evangélium, némelyek hisznek és némelyek nem hisznek. De akik hisznek, midőn a hirdető kívül hallatja szavát, belül az Atyától hallanak és tanulnak. Akik pedig nem hisznek, kívül hallanak, belül nem hallanak s nem tanulnak, azaz amazoknak adatik, emezeknek pedig nem adatik. S ezt azután még nyíltabban is megmagyarázza: Senki jöhet hozzám, ha az én atyám nem vonándja Őt. Ismét: Hanemha akinek adatik, az én Atyámtól. Tehát Krisztushoz vonatni és az Atyától hallani és tanulni nem más, mint a hitnek ajándékát elvenni. Mert az, aki ezt

136

mondja: senki sem jön hozzám, hanemha az, akinek adatik, nem a hallókat választja el a nem hallóktól, hanem a hívőket a nem hívőktől. Úgy a megkezdett, mint a tökéletes hit tehát Isten ajándéka". Ismét: "Isten azt ígérte, amit Ő maga volt teendő, s nem amit az emberek. Mivel jóllehet cselekesznek az emberek olyan jó dolgokat, amelyek Isten tiszteletére tartoznak, ő maga cselekszi mégis, hogy azok azt cselekedjék, amit parancsol, s nem az emberek cselekszik, hogy ő cselekedje, amit megígért. Egyébként, hogy Isten ígéretei teljesedjenek, nem Istennek, hanem az embereknek hatalmában van" (*) Ismét: "Mikor Isten így beszél: Az én félelmemet adom azoknak szívébe ‚ mi más ez, mint hogy az én félelmem, amelyet azoknak szívébe adok, akkora lesz, hogy hozzám kitartólag ragaszkodnak." Ismét: "Bizonyos, hogy mi a parancsolatokat megtartjuk, ha akarjuk, de mivel az akaratot az Úr készíti elő, tőle kell kérni, hogy annyit akarjunk, amennyi elégséges, hogy cselekedjünk. Bizonyos, hogy mi akarunk, mikor akarunk, de ő cselekszi, hogy akarjuk a jót. Bizonyos, hogy mi cselekszünk, mikor cselekszünk, de ő cselekszi, hogy cselekedjünk, mikor az akaratnak a leghathatósabb erőket nyújtja. Ismét: "Vajon, hallani fogjátok-é azt a mondást, ha Krisztus kéri is, hogy Péter hite el ne fogyjon, hogy el kellett fogynia, ha Péter azt akarta, hogy elfogyjon? Mintha Pál valami módon mást akarna, mint amit Krisztus érdekében kért, hogy higgyen. Mivel tehát azt kérte, hogy annak hite el ne fogyjon, mit mást kért, mint hogy a hitben a legszabadabb, a legerősebb, leggyőzhetetlenebb és legkitartóbb akarata legyen."

De midőn az első embernek és az ő ivadékainak összehasonlítására száll alá, úgy zárja be ezt az egész részt, hogy Pighiusnak most már hallgatnia kell, vagy ha tovább folytatja ugatását, mindamellett nem lesz semmije, amit marcangoljon. Mert miután az ártatlanság első állapotát, aztán az esetet és egyúttal az eset büntetését, azaz a mi nemzetségünknek azt a nyomorúságos kárhoztatását megmagyarázta, amely abból következett, innét a helyreállításhoz téve meg az átmenetet, így ír: "Amint a Krisztusban való emberi természetet annak minden érdeme nélkül, ingyenes jóakaratából kifolyólag arra méltatta Atyánk Istenünk, hogy a Szűz méhében

(*) Talán: "embereknek akaratában volna" (NF)

137

fogant ember Isten fiának neveztessék, éspedig azon feltétellel, hogy így az embernek az Istentől vett természete a rossz akaratnak semmi indítását magába ne bocsássa, így ezen közbenjáró által Isten megmutatta, hogy azokat, akiket annak vérével megváltott, ő rosszakból örökre jókká teszi. Az a kegyelmi ajándék nem volt az első ember birtokában, amellyel sohasem akart volna rossz lenni, de birtokában volt az, amelyben, ha állandóan meg akart volna maradni, soha rossz nem lett volna, és amely nélkül szabad akarattal sem lett volna képes jó lenni, de mindazáltal attól szabad akarat által képes volt elpártolni." Azután: "Mintegy olyan volt a támogatás, amelytől elpártolhatott, amikor akart s amelyben megmaradhatott, amikor akart; s nem olyan, amely által történt volna, hogy akarjon. Ez az első kegyelem, amely adatott az első Ádámnak, de amely hatalmasabb volt a második Ádámban. Mert az első az, amely történik, hogy az embernek legyen igazsága, ha akarja; a második többre képes, amely által az is történik, hogy akarjon, és akkorát akarjon s akkora hévvel akarja, hogy a testnek ellenkezőt kívánó akaratát a lélek akaratával meggyőzze. S az nem volt kicsiny, de ez annyival nagyobb, hogy az embernek csekélység általa visszaszerezni az elveszett szabadságot, s csekélység végül, hogy anélkül nem képes akár kívánni a jót, akár megmaradni a jóban, hacsak nem az is történik, hogy akarjon." Ismét: "És ezáltal Isten nem akarta, hogy magával a jóban való kitartással és saját erőikkel dicsekedjenek a szentek, hanem hogy őbenne, aki azoknak nemcsak oly támogatást ád, aminőt az első embernek adott, amely nélkül ne legyenek képesek kitartani, ha akarnak, de bennük az akarást is munkálja, hogy mivel nem fognak kitartani, hanemha úgy képesek lesznek mint akarnak, a kitartásnak úgy képességét, mint akarását ajándékozza nekik az isteni bőkezűség. Csak mintegy fölgyújtja a Szentlélek azoknak akaratát, hogy azért legyenek képesek, mivel úgy akarják; s azért akarják úgy, mivel Isten cselekszi bennük, hogy akarjanak. Mert ha ez élet oly nagy gyengeségében rájuk volna hagyva akaratuk, hogy a kegyelem támogatásában, amely nélkül kitartani nem képesek, akkor maradjanak meg, ha akarnak, Isten sem munkálná bennük, hogy akarjanak,

138

annyi és akkora kísértések között maga az akarat buknék el erőtlensége folytán, és azért nem volnának képesek kitartani, mivel erejük folytán a gyengeség miatt nem akarnának, vagy az akarat gyengesége folytán nem úgy akarnának, hogy képesek lennének. Segítség jött tehát az emberi akarat erőtlensége számára, hogy az isteni kegyelem hajlíthatatlanul és elválaszthatatlanul késztesse, és ezért jóllehet gyenge, erejét ne veszítse, sem valami kellemetlenség meg ne győzze." Vajon még zajong-é itt ellenünk Pighius, ontja-é ránk mérgét, mivel azt állítjuk, hogy Isten az emberek akaratát hathatósan készteti? De mi semmi mást nem követünk, mint Augustinust. A kitartásról is felesleges volna több szót vesztegetni, minthogy úgy a hathatós indulatot, mint a kitartás állandóságát mindenütt egybekapcsolja. És előbb azt mondá, amit még nem idéztem, hogy az első ember bukása után Isten nem akarta, hogy az ember hozzá való járulása másra, mint kegyelmére tartozzék; s nem akarta, hogy másra, mint kegyelmére tartozzék az is, hogy az ember attól eltávozzék. Megnevezi mindkettőt, a kezdetet és véget, és egyikben sem hagyja a legcsekélyebb részecskét sem az embernek, bár Pighius bőkezűen osztogatja annak a főrészeket.

Az az egy van hátra, hogy mindaz a kegyelem, amely velünk életünk végéig közöltetik, ingyen közöltetik, és nem hálás voltunk megjutalmazásaképpen adatik, mintha korábbi kegyelmi ajándékainkkal jól élvén, magunktól érdemelnők ez meg. Augustinus ezt így erősíti: "Elég világosan mutattatik meg, hogy úgy a kezdésnek, mint a célig való kitartásnak kegyelme nem érdemeink szerint adatik nekünk, hanem az Ő legtitkosabb s ugyancsak legigazabb, legjótevőbb, legbölcsebb akarata által, mivel akiket eleve elrendelt, azokat el is hívta." Mi ürügyet fog most Pighius fölhozni a köpönyegforgatásra (mert menekülni semmi módon nem képes)? Vajon azt fogja-é mondani, hogy csonka-bonka mondatokat ragadok ki, melyek Augustinus fölfogását a legkevésbé tükrözik vissza? De nem lesz senki, aki istentelenségének ellene nem mond, ha ezt cselekszi. Vajon hűtlenül idéztem-é? De hisz idézeteimet szóról-szóra írtam át. Vajon szorgosan elkerültem-é, ami fölfogásommal ellentétben állt ? De hát csak négy könyvből, méghozzá nem

139

is terjedelmes könyvből vettem mindez állításokat, s e könyveket átolvasni nem nagy munka lesz. Mindennünen sokkal több bizonyítékot halmozhattam volna össze, de részben rövidségre való törekvésből, részben hogy az olvasók minden nehézség és fáradság nélkül könnyen megvizsgálhassák, hogy mekkora hűséggel és Őszinteséggel fejtettem ki Augustinus igaz és derék fölfogását, mellőzöm a dolgot. Ha valakit ez kevésbé elégít ki, jöjjön elő ama négy könyv: a Valentinushoz írt két könyv, amelyek közül az egyik a Kegyelemről és a szabad akaratról, a másik a Fenyítékről és kegyelemről íratott; s a Prosperushoz és Hilariushoz intézett két könyv, az egyik a Szentek eleveelrendeléséről, a másik a Kitartás javáról. Akkor aztán legyen ítélet közöttünk ezekből, mert könnyen eltűröm, ha az egész ellentétet ezekből oszlatják el, és nem félek, hogy ez ügyünknek legcsekélyebb kárával is történhessék. Vajon azt fogja-é mondani, hogy Augustinust itt a kelleténél tovább ragadta a mérkőzés heve, hogy annak hitelét ekként gyöngítse? S ezek a könyvek azok, amelyeknek szerinte is minden ellenmondás nélkül tekintélyt kell tulajdonítanunk, s amelyekről azt hirdeti, hogy azokból magukból meg lehet állapítani, mi volt Augustinus véleménye. Mit tanít pedig itt Augustinus? Azt, hogy az akarat szabad ugyan, de csak a rosszra. És hogy ez a jelző voltaképpen nem illeti meg, mivel a bűn szolgája. Mert természetszerűleg rossz, és ezért bilincsben és fogságban tartatik a bűn igája alatt, míg Krisztus meg nem szabadítja. Ez a gonoszság egészen addig terjed, hogy nemcsak semmi jót akarni vagy határozni nem vagyunk képesek, de még kívánni sem. Istent tehát nem a mi előkészületünk vezeti arra, hogy kegyelmét velünk közölje, hanem ő előz meg minket minden módon, hogy a kezdet tisztára az ő irgalmából legyen. Mert az ember minden tehetsége megromlott, úgy, hogy maguktól csak rossz gyümölcsöt képesek létrehozni. (*) Hogy azonkívül a kegyelem nem jut mindenkinek különbség nélkül osztályrészéül, hanem csak azoknak, akiknek Isten adni akarja. A többiek, akiknek nem adatik, rosszak maradnak és a jóra egyáltalában képtelenek, mivel a megromlott és elkárhozott tömegből valók és saját kárhozatukra hagyatnak. Ezenkívül e kegyelem nem olyfajta, hogy azokkal a

(*) Azt is tanítja Ágoston... (NF)

140

jó cselekvés tehetségét közölje, ha akarnak, hogy azután azoknak hatalmában legyen akarni, vagy nem akarni, hanem hathatósan indítja őket arra, hogy akarjanak, sőt az akaratot rosszból jóvá teszi, hogy szükségképen jól akarjanak. Ehhez járul, hogy nem egyszer történik, hogy aztán az emberek magukra maradnak, hanem állandó munkásságával kormányozza őket, hogy a jóban kitartani ne legyen kevésbé ajándéka Istennek, mint a jót elkezdeni. Aztán Istent nem más ok vezérli arra hogy egyrészt az embereket felvegye, lelkével óhajtván kormányozni őket, másrészt, hogy ha egyszer felvevé őket, egész az élet végéig kormányozza és a kitartásban megerősítse, mint ingyen való jósága, mely nincs tekintettel semminő érdemre, aminthogy valósággal sem a munkában, sem az akaratban, sőt a gondolatban sem lehet semmijük. Ha ebben az összefoglalásban az olvasó valami olyat talál, ami nem ama négy könyvből volna véve, oly ügyet nem hozok föl, amely miatt engem az egész világ hitelét vesztett embernek mondhatna. A mi egész tanításunk pedig mi mást tartalmaz? Ha megszakad is tehát Pighius, nem képes tőlünk kicsikarni, hogy Augustinus ne volna a miénk. Mi van tehát egyéb hátra, mint hogy felőle azt állítsam, miszerint vadállati természetre süllyedt, amint hirdeté (*), hogy cselekszik, ha valaki kimutatja felőle, hogy ügyünk pártján áll.

(*) Mai szólásmóddal: Pighius megengedte, hogy vadállatnak nevezzék, ha valaki be tudja bizonyítani, hogy Ágoston Kálvinnal tart a szabad akarat kérdésében. A reformátor most szaván fogja. (NF)