141

A NEGYEDIK KÖNYV ELLEN.

Hogy senki előtt kétséges ne legyen, hogy Pighius eddig az ő fecsegésével mit ért el, újból nagyszerű, (de csak árnyszerű és képzelt) diadalt zeng magának. "Ellenfeleinket - így szól - az első faltörő kos porba döntötte." Én pedig igen durva vagyok, aki még ezt a vereséget nem érzem. Mert úgy érzem, hogy még épen s erőben állok. És hogy annál nagyobb elért eredményre mutathasson rá, ha a régiek vélekedését velünk szembeállítá, azt a szentségtörő szavát hangoztatja ismét, hogy az igazhitű atyák világos és megegyező nézete, az egyház közös meghatározása ellen senkinek sem szabad hinnie semmi szentirat tekintélyében, jóllehet a mi véleményünk szerint világos és érthető is az. Mert megtörténhetik, hogy a Szentírás megértésében mindannyian tévedünk; [míg] hogy az egyház tévedjen azokban a dolgokban, melyek a hit igazságára vonatkoznak, nem lehetséges, mivel az egyház az igazságnak oszlopa és erőssége. De mikor nem új az, amiről bizonyos, hogy minden időben szokásban volt, hogy ti. az egyháznak árnyékával hamisan azok leplezik magukat és annak címét azok ragadják magukhoz, akik az igazságnak egyébként legharciasabb ellenségei, az igaz egyházat a hamistól mi módon illik megkülönböztetni? A sokaságra nézve, mondja Pighius. De én azt gondolom, hogy Isten igéjéből kell ítélni: hogy amelyik a Szentíráshoz ragaszkodik, azt egyháznak kell tartani, amelyik attól elhajol, visszautasítandó, jóllehet az egyház neve alatt kelleti magát. Az ige - így szól - homályos, tehát az egyház felfogásától függ az egész döntés. De azt gondoltam és úgy is tanítottam, hogy az alap előbbre való az épületnél. Pál pedig bizonyítja (Ef. 2,20), hogy az egyház a tanításon alapul, éspedig nem azon a tanításon, amelyet maga alkotott magának, hanem az apostolokén

142

és a prófétákén. Talán azt a kifogást hozza fel, hogy a tanítás ugyan előbbrevaló az egyháznál, de annak értelme az egyházra van alapítva. S ez a válasz képtelensége folytán magától eléggé megcáfoltatik. Mikor tehát bizonyosképpen meg akarjuk állapítani, hogy az egyház milyen, Krisztusnak ama szabálya legyen érvényben (Ján. 10,27), hogy az egyház az ő juhai, akik az ő szavát hallják. Ezért az egyház azért mintegy oszlopa s erőssége az igazságnak (I. Tim. 3,15), mivel azt a tanítást, amelyre alapíttatott, hűségesen őrzi, s így nem tartozunk mást elismerni egyháznak, csak amelyben ama tanítást feltaláljuk. Ez az a kötelék, ez a szent házasságnak köteléke, amellyel Krisztus az egyházat magához kötötte, amely köteléket Pighius istentelen és gonosz elválással akar szétszakítani, mikor az egyházat állítá első helyre, Isten tanítását pedig az alantasabb székre küldi, éspedig nem úgy, mint Isten tanítá azt, amelynek világos és tiszta igazsága ránk nézve bizonyos, hanem amint az embereknek tetszett azt magyarázni.

Vigyázzanak azonban az olvasók ez ember másik csodás éleselméjűségére. Mert bár kezdetben azt tűzte ki célul, hogy ellenünk a Szentírás bizonyítékaival száll harcra, [mégis] mikor erre a helyre érkezett, elmés mentegetődzést talált ki, amellyel előlünk kitérhet, mivel ti. a Szentírás a maga egész teljességében az akarat szabadságát mutatja. Mert bizonyos, hogy mikor egész teljességében azt bizonyítja, hogy Isten kinek-kinek megfizet a maga érdeme szerint, mikor egész teljességében a helyes élet törvényei és parancsolatait foglalja magában, egész teljességében az erényre biztat, a bűnöktől gátol, a büntetésekkel fenyeget, akkor mondom, bizonyos, hogy egész teljességében a szabad akarat hatalmát mutatja fel. Ha az egész teljesség alatt azt érti Pighius, mintha az egész ezzel foglalkoznék és ezt az egyet művelné, [akkor] a hitnek meg első elemeit sem tanulta meg. Mert figyelmen kívül hagyja a tanítás fő és szükségesebb részét, amely a kegyelem ígéreteiben foglaltatik, s amelyet ha megismer, ellenvetéseivel mit sem ér el. Mert miután Isten megparancsolta, hogy mi az ő rendeléseiben járjunk, megígérte, hogy ő cselekedni fogja, hogy valóban járjunk, azaz, hogy lelket és lábakat fog adni nekünk. Mivel tehát az egész törvény, az összes parancsolatok,

143

úgy minden biztatás, mint minden fenyítés, mint minden fenyegetés az ígéretekhez kormányoz minket, és mintegy kézen fogva odavezérel minket, ahol Isten egész erényünket semmivé teszi, és a jó cselekedeteknek minden részét magának és kegyelmének rója fel az, aki az ember tehetségeit a törvénnyel és parancsolatokkal méri - elárulja, hogy még a hit első elemeinek nincs birtokában. Jóllehet e csomó megoldásával még nem foglalkozom, mivel kevéssel később alkalmasabb hely lesz rá. Mert Pighius szokása szerint cselekszik, mikor egyazon dolgot tízszer ismétel. Azt emlegeti, hogy Isten ítélete nem igazságos, ha kinek-kinek meg nem fizet érdeme szerint. Erre azt válaszolom, amit Augustinus: "jaj az egész emberi nemzetnek, ha Isten, mikor ítél, érdemeinket mérlegeli". Ami azt a jutalmat illeti, melyet Isten szolgáinak ígér, megadja ugyan azoknak az igazság koronáját az igaz bíró. De azt is kellett keresni, hogy a szentek számára honnét jő az az igazság, melyet akkor megkoronáz Isten. Bizonyos pedig, hogy ez nem más, mint pusztán Isten ajándéka. Minő hatalmát tanulja meg tehát innét az embereknek?

És mivel a Szentírás gyenge támogatásáról rossz előérzete van, menten ahhoz az ünnepélyes menedékéhez fut, hogy Origenes és Tertullianus is, Hilarius is és a többiek is így vélekedtek. De még ha eltűröm is, hogy ezeknek tekintélyével, mintegy kötéllel, úgy megkötözzön, hogy a Szentírás bizonyos igazságát hátrahagyván, abban nyugodjam meg, amit azok láttak jónak (amit nem fogok megtenni s nem is szabad tennem), mindamellett már eléggé kimutattam, hogy mily rágalmazó magyarázattal fordítja ellenünk azoknak felfogását. Mert amit mondanak, hogy ti. a törvény hiába van, ha nincs képesség annak betöltésére stb., [azt] méltán mondanák, ha ez a szolgaság, amely minket gátol, fogva tart s erőnket elveszi, természetünknek és nem saját hibánknak munkája volna. Most pedig, mikor mindig készen áll az a kijelentés, hogy ami erőtlenség és hiány bennünk van, a mi bűnüknek tudandó be, ezzel a válasszal szétszóratnak és megoldatnak mindazok az ellenvetések. S így oldá meg azokat Augustinus is úgy azokban a könyvekben, amelyeket fentebb soroltam fel, mint az Igazság tökéletességéről szóló műben. Felettébb

144

szemérmetlen eljárás tehát magának Augustinusnak bizonyítékával is visszaélni e helyen. De hát világos szavakkal tagadja, hogy abban, amit nem lehet elkerülni, vétkezhetnénk; és ahol a természet, vagy a szükségszerűség uralkodik, ott tanítása szerint nem lehet a bűnnek okát találni. Ezzel szemben azt az ellenvetést teszi, hogy az olyan könyveknek régiségéről, melyeket még ifjú korában írt, hiába parancsolnak neki. "Mert (1) szól - azért is gondoskodom műveim visszavonásáról, hogy ezzel is rámutassak, hogy mindenben nem saját magamat követtem, hanem azt gondolom, hogy lépésről-lépésre haladva írtam, s nem a tökéletességnél kezdtem." Pighius eme gáncsával pedig a Visszavonások-ban így száll szembe: "Más dolog azt keresni, hogy a rossz honnét van, s más dolog, hogy honnét térhetünk vissza a régi, vagy honnan érhetünk el a nagyobb jóhoz." Kevéssel később idézi ezt, amit régebben ő mondott: "Mivel mintegy nem önként bukott el az ember, úgy fel is kelhet, csak Isten kezét, melyet nekünk nyújt, szilárd hittel tartsuk," stb. És mégis mentegetőzik, hogy ekként azt az egész dolgot, amelyet szükséges volt elmondania, nem foglalta egybe. Az Igazság tökéletességéről szóló műben ismét így szól: "Az akarat szabadsága által tétetett, hogy az ember bűnös lett, de a már következett büntetendő bűnösség a szabadságból szükségszerűséget csinált."

De utolsó irataiban is azt tanítja, hogy a szabad akarat mindannyiszor állíttatik, valahányszor parancsol vagy buzdít Isten. Bizonyára megvallom, hogy a kérdés ama pontjával sokáig foglalkozott, hogy a szabad akaratot a kegyelemmel összecsatolja, nehogy úgy tűnjék fel, mintha a szabad akaratot a kegyelem hirdetése megszüntetné. De hogy e név alatt mit ért, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, ha annak igaz értelmét akarjuk felfogni és nem akarunk a szavakból egérfogókat és madártőröket készíteni. Ő pedig eléggé bizonyítja egész könyvében, hogy nincs más nézeten, mint hogy az emberek önkéntes akarattal cselekszenek úgy jól, mint rosszul, de természettől fogva csak bűnre képesek; a kegyelemből kezdik pedig a jót és állanak meg abban.

(1) De bono perseverantiae cap. 12 et. 21.

145

Ennélfogva előrebocsátva, hogy ő ama könyvet azok kedvéért írja, akik a szabad akaratot vagy tagadják, vagy tagadni látszanak, mikor a kegyelmet védelmezik, több szentírási helyet hord össze, amelyek azt mutatják, hogy az emberben van szabad akarat, azaz oly akarat, amely önként teszi, amit tesz; és azt az egyet, amit Pighius felhoz, a második fejezetben tárgyalja le. De aztán állandóan vigyázatra figyelmeztet, hogy e bizonyítékokat a szabad akarat védelmében akként értsük, hogy Isten kegyelmének azért meghagyjuk a maga helyét. Az egész következmény attól függ most már, hogy tudjuk, minő osztást tesz aztán a szabad akarat és a kegyelem között. Mert ebből is bizonyos lesz, hogy a szabad akarat mit jelent. Bizonyítja pedig mind gyakran, mind világos szavakkal, hogy mindaz, ami jót csak cselekszünk, Isten ajándéka, mivel ez hat bennünk. Isten kegyelme pedig nem visszafizettetik a mi érdemeinknek, hanem akkor adatik, amikor legfeljebb rossz érdem van bennünk. Ebből kezdődnek a jó érdemek, de amelyek tisztára Isten ajándékai és semmi módon sem származnak tőlünk. Ez alkalommal annak megvitatásába kezd, hogy az örök élet díj és kegyelem egyszerre, s ezt a kérdést úgy oldja meg, hogy Isten ugyan a jó cselekedeteket jutalmazza meg a szentekben, de midőn ezt cselekszi, nem gyakorol azokban egyebet, mint ingyen való irgalmasságát, mivel mindazt a jó cselekedetet, ami csak van bennük, ingyen közölte velük. És itt tárgyalja, hogy Isten miként alkot és formál minket, mikor Szentlelkével újjászül, miként készíti elő ő a jó cselekedeteket bennünk, nem pedig mi magunk. Egyúttal azoknak tévelygését is visszaveri, akik azt költik, hogy az embert valamely jó indulat készíti elő Isten kegyelmének elfogadására, mivel a kegyelem kezdete az, hogy Isten elveszi tőlünk a kőszívet, ami nem jelent mást, mint a legdurvább akaratot, amely Istennel szemben hajthatatlan. Aztán elkezdi meghatározni, hogy a szabadság neve mit jelent. "Az akarat - úgymond - mindig szabad az emberben, de nem mindig jó." Tanítja pedig, hogy az akarat rossz a természet vétke folytán s jóvá lesz a kegyelem folytán. Látod most már, hogy ő az akaratot szabaddá teszi, amely mindazonáltal magától nem lehet más, csak rossz. Aztán azokra az érvekre felel, amelyeket

146

a törvényből és a parancsolatokból szoktak felvetni. "A pelagiánusok - úgymond - azt gondolják, hogy valami nagy dolognak vannak birtokában, mikor azt mondják, hogy Isten nem parancsolná azt, amiről tudja, hogy az emberek meg nem tehetik. Ki nem tudja ezt? De némely oly dolgot, amire nem vagyunk képesek, azért parancsol, hogy tudjuk, mit kell tőle kérnünk. Mert maga a hit az, amely kéréssel elnyeri azt, amit a törvény parancsol." Azután : "Bizonyos, hogy mi a parancsolatokat megtartjuk, ha akarjuk. De mivel az akaratot az Úr készíti elő, tőle kell kérnünk, hogy annyit akarjunk, amennyi elégséges, hogy akarva cselekedjünk. Bizonyos, hogy mi akarunk, mikor akarunk, de ő cselekszi, hogy a jót akarjuk. Bizonyos, hogy mi cselekszünk, mikor cselekszünk, de ő cselekszi, hogy cselekedjünk, mikor az akaratnak a leghathatósabb erőket adja". Tovább folytatja aztán, s a Szentírás több bizonyítékával mutatja ki, hogy magukat azokat a dolgokat, amelyeket Isten parancsa szerint kell nekünk cselekednünk, ő maga cselekszi bennünk. Végül midőn a befejezéshez jut, így szól: úgy vélem, eleget vitatkoztam azok ellen, akik Isten kegyelmét hevesen ostromolják, amely az emberi akaratot nem szünteti meg, hanem rosszból jóvá teszi és midőn jóvá lett, segíti; és úgy vitatkoztam, hogy nem annyira én, mint inkább az isteni írás beszélt a legvilágosabb igazsággal. S ez a Szentírás, ha alaposabb vizsgálat alá vesszük, megmutatja, hogy az embereknek nemcsak az a jó akarata, amelyet a rosszból ő alkotott, s mikor egyszer jóvá alkotá, jó cselekvésekre és az örök életre kormányozza, hanem azok az akaratok is, amelyek a világteremtő munkásságát megőrzik, akként vannak Isten hatalmában, hogy azokat ahová és amikor akarja, oda és akkor hajlíthatja. Mivel van hatalma arra, hogy akár a jó vagy rossz angyalok által, akár bárminő más módon munkálhat a rosszak szívében, azoknak érdeméért, akiknek rosszaságát ő nem alkotá, hanem vagy eredetileg magától Ádámtól eredt, vagy az illetőnek saját akarata teremté, mi csodálni való van azon, ha a Szentlélek által művel jót az elválasztottaknak szívében, aki azt cselekvé, hogy maguk a szívek rosszakból jókká változzanak? (*) Ime minő magasztalásokkal ékesíti fel ott a

(*) Valószínűleg itt ér véget az Ágoston-idézet (NF)

147

szabad akaratot! És mégis, Pighius szokásos szeméremérzetével azt veti szemünkre, hogy mi szántszándékkal hunyjuk be szemünket, hogy a tündöklő világosságot ne lássuk. És annyira tetszeleg magának, hogy azt reméli, hogy szájának puszta fölnyitásával elbűvölheti az olvasókat. Mivel pedig az én Institutiómban tanításunk kifejtése után mindazokat az érveket megcáfoltam, melyekkel azok szoktak fölfegyverkezni, akik azt meg akarják támadni, azt a feladatot veszi magára, hogy megfejtéseimről valamennyiről bebizonyítsa, hogy vagy ridegek, vagy kevéssé teljesek, vagy gyermekesek, vagy haszontalanok. Hogy ezt tehesse, párbeszédet szerkeszt, amelyben engem beszélve léptet föl, de persze saját előnyére. Mert ahányszor jónak látja, félbeszakítja a szavakat. Institutiómban pedig azt mondtam, hogy akik tanításunkkal szembeszállanak, bizonyos képtelenségeket hordanak össze, hogy azt gyűlöletessé tegyék, mint ami a józan ésszel homlokegyenest ellenkezik, aztán szentírási bizonyítékokkal vonulnak fel ellene. Minthogy azt vallom, hogy mind a két mesterkedést a maga rendjén vissza fogom verni, az én gőgömet tragikus fölkiáltásokban túlozza, hogy én, nyavalyás szúnyog, egyszerre annyi és akkora elefántokat és a sasoknak ama nemes gyülekezetét, azaz az összes régi szenteket támadom meg. És ismét elősorolja ama jegyzékét, amelyet az én tollam már ledöntött és megsemmisített. Én pedig azt vallom, hogy nekem nincs háborúságom a régi atyákkal, hanem csak Pighiusszal és a hasonlókkal, e kutyákkal, vagy disznókkal (*), akik Istennek szentséges és üdvös igazságát részint tisztátalan és undok ormányukkal fertőztetik meg, részint lábbal tapodják, részint mérges harapással marcangolják, részint ugatással üldözik. De ha az ő fecsegésének megcáfolásával akarnék foglalkozni, munkámnak sosem lenne vége. Ennélfogva az olvasókat kérem, hogy magától a dolog lényegétől ne engedjék magukat elszakíttatni. Ha e kívánságomat teljesítik, véghezviszem, hogy válaszomon túl semmi kívánni valót nem találnak.

Az első képtelenség, amelyet idézek, a következő: Ha a bűn a szükségszerűség következménye, megszűnik bűn lenni, ha [pedig] önkéntes, akkor el lehet kerülni. Hozzáteszem pedig, hogy hajdan Augustinust is kínozta

(*) Kálvin először itt kezdi ellenfeleit személyesen is pocskondiázni, s ez a szokás idősebb korában egyre jobban elhatalmasodott rajta. A reformáció korában ez a hangnem általánosan elterjedt, s Kálvin még nem is volt a leggorombább e téren.

148

Pelagius ezzel a dilemmával. Ez az eszelős azt kiáltja, hogy hazudom. De hát nem mondok semmit, amit maga Augustinus nem tanított. Mert Pelagiusnak ezt az okoskodását kilencedik helyre teszi az Igazság tökéletességéről szóló művében. Minő vak düh tehát tagadni, hogy valahol létezik, ami szemmel látható. De hasonlóképpen cselekedett Augustinus a manicheusok ellen. Helyesen és a legmegfelelőbb módon, mikor ezek azt koholták, hogy a bűn az emberek[ben] Istentől velük született mintegy állagi rossz, s nem engedték meg, hogy saját akaratunk bűne folytán történt. A mi ügyünk pedig eltérő. Amint tehát ennek a képtelenségnek felvetésével ostromolnak most minket a római teológusok, úgy támadta hajdan ugyanezzel Pelagius Augustinust. Mit ér el a tagadással Pighius? És mégis az, hogy Pighius, amit én hozzáadtam, [azt] mellőzte, minő becsületesség? Hogy ti. én mindaddig, míg magáról a dologról eleget nem teszünk, nem akarom ellenfeleimet Pelagius nevével eleve terhelni. Továbbá az elégtétel (*) módja ez: A bűn azért, hogy szükségszerű, még nem kevésbé számíttatik fel nekünk. Az ok ez: mivel, ha valaki Istennel akar vitázni és ezen ürügy alatt az ítéletet elkerülni, mivel másként nem lesz képes, az ilyen számára készen áll a válasz: "Romlásod Izrael; bennem csak a te segedelmed" (Hós. 13,9) (**). Mert honnan van ama tehetetlenség, ha nem a természet bűnösségéből? Honnan van továbbá a bűnösség, hanem ha onnét, hogy az ember elpártolt az ő alkotójától? Mikor ebben az elpártolásban mindnyájan vétkesek vagyunk, abban a szükségben, amely megkötözve tart, azt mondom, világos oka van a mi elítéltetésünknek; a legtávolabb áll tehát, hogy a mentegetésre érvényes legyen. Itt Pighius persze kacajban tör ki, hogy én abban bizakodom, hogy ily semmis okkal kimenekültem. Mije van azonban, amit ellenem vethet? Azt az elnyűtt nótáját zengi, hogy ő az atyákból megmutatta, hogy a törvény hiába adatott, ha betölteni nem lehet, s nincs helye sem az érdemnek, sem az ellenkezőnek, hanemha az akarat úgy a jóra, mint a rosszra szabad. És hogy minket a tanúk tömegével döntsön meg, azt az egész csapatot, amelyet elébb felsoroltunk, újból előhozza. Ami amaz álcázott Pétert és hazug Kelement illeti, ezek távozzanak a sorból, mert azokat a balgaságokat ugyan

(*) Azaz: helyretétel, felelet az ellenvetésre (NF)

(**) A próféta szövegét a mai fordítások is többféleképpen értik e helyen. (NF) Pl: "Romlásodra lett, Izrael, hogy ellenem törekedtél, a te segítőd ellen." (Rev. Károli) Vagy: "Elpusztítlak, Izrael; ki segíthet rajtad?" (R.k. ford.) Maga Kálvin Hóseás-kommentárjában általános alanynak értelmezi a héber szerkezetet: "Elpusztítottak téged." A továbbiakban ott is úgy értelmezi a mondatpárt, hogy az ember nem okolhatja Istent a maga bajában. (NF)

149

egy szóra sem fogom méltatni. A többiekről már eleget mondottam. Jóllehet valamennyiük között nincs bizonyosabb tolmács, mint Augustinus, midőn fölfogását, a közös ügyben megmagyarázza. Mert arról, amit mondott, hogy ti. a bűn okát nem lehet találni, ahol a természet és a szükség uralkodik, figyelmünkbe ajánlja, hogy csak az ép és sértetlen természet vizsgálásában érvényes. Mert szerinte más szükségnek az emberek nincsenek alávetve, hanem annak, amelyet az első ember vont magára önkéntes bűnével. A természet - úgymond - ránk nézve bűnné tétetett. És az első ember megfenyítése, ami a büntetés volt, ránk nézve természet. Midőn tehát a bűnnek szükségszerűsége a büntetés, mindazok a bűnök, amelyek innét származnak, méltán feddetnek, és azoknak bűne méltán rovatik fel az embereknek, mivel a kezdet önkéntes. Most tehát mi ok van arra, hogy Pighius azt a megfejtést, amelyet én adtam, oly fennhéjázó gőggel vesse meg és gúnyolja ki? Augustinust, aki véleményem szerint nem kevésbé éles elméjű dialektikus, mint Pighius, mellőzöm, aki azt gondolja, hogy ezzel vagy ilyen válasz adásával eleget tett kötelességének. De kérdezzük meg a kegyesség érzetét, hogy vajon nem elég-é az az ember vádoltatására, ha meggyőzik, hogy vétke folytán elveszett? Mert Isten az ő népét nem nyomja más vádolással, mikor így szól: "Romlásod, Izrael; bennem csak a te segedelmed". De hát a népet dorgálja ott, amely az Ő igéjének engedelmeskedni nem akart. (*) Bevallom, de amidőn a nézet egyetemes, meg kell vizsgálni, mit tartalmaz. Minden kétségen kívül ezt jelzi pedig, hogy az ember minden mentségtől megfosztatik, ha meggyőzetik arról, ‚hogy saját vesztének maga az oka. De Pighius tagadja, hogy az volna, ha úgy el nem kerülhetné a veszedelmet, mint ahogyan magát elveszíthette. Aki így selypít, vagy inkább hebeg, elárulja, hogy hitünknek amaz első alapigazsága sincs birtokában, hogy mi és a jó cselekvésére irányuló egész erőnk elveszett Ádámban. Nem titkolja pedig, hogy ettől borzad az, aki az első szülőből ránk származott megromlást nem helyezi egyebüvé, mint a tagokba.

Amiről azt mondom, hogy a második tagban (**) hibás, ahol azt gondolják, hogy a bűn elkerülhető, ha ön-

(*) Kálvin egy ellenvetést kerít sorra, miszerint ez a Hóseás-idézet csak az akkori zsidókra vonatkozik. (NF)

(**) Ld. 147. o. (NF)

150

kéntes, már csak azért is tagadom, hogy érv volna, mivel az önkéntesről a szabadra való letérést tartalmazza; hogy ezt visszaverje, ismét Augustinust hozza fel ellenem, akiről azt mondja, hogy mindenütt így vélekedik. De Augustinust már annyiszor felhoztam saját véleménye tolrnácsául, hogyha még egyszer felhozom, untatja őt. Mert amit bőbeszédűségéhez képest azonnal újra elzeng Pighius, azt az ép és sértetlen természetről írja, mikor pedig a vétkes természetről folyik a szó, azt hirdeti, hogy a bűn bűn, ha el lehet kerülni, ha nem. Mert ha lehet, a jelenlevő akarat ezt teszi. Ha nem lehet, a múlt akarat ezt tevé. Hozzácsatolja pedig, hogy el lehet kerülni, de nem magának az embernek ereje által; nem akkor - úgymond - mikor a büszke akarat magasztaltatik, hanem mikor az alázatos akarat segíttetik. Továbbá e szavaknak értelmét kezdettől fogva megállapította: a bűnt ugyan el lehet kerülni, de [csak] ha a bűnbe merült természet előbb meggyógyíttatik. Most pedig nem egészséges; vagy mivel vakságában nem látja, hogy mit kell tenni, vagy mivel gyengesége miatt nem tölti be. Mit kívánsz e szavaknál világosabbat? De Pighius azt gondolja, hogy a győzelemre neki bőven elégséges, ha Augustinus nevét valami módon velünk szembeállította.

Mivel pedig az ő meghatározásáról már gyakrabban említettük, mint ahányszor a kényszer és a szükség között különbséget állítottunk fel, amelytől függ nagyobb részben ez a kérdés, és ezt legfelebb csak felületesen érintettük - most egy kissé alaposabban kell azt megvizsgálnunk. Mert akkor is, amikor ezt Pighius az előbbi könyvben helytelenítette, a védekezést erre a helyre halasztottuk. Tehát azok, akik a szabad akaratot Isten kegyelme ellen védelmezik, tagadják, hogy bűn, vagy erény létezhetnék, ahol szükségesség van. Erre azt válaszoljuk, hogy Isten szükségképpen jó, de azért semmivel sem kisebb dicsőség következik jóságából, ha nem lehet is más, mint jó. Viszont az ördög szükségképpen rossz, mindamellett semmivel sem kevésbé vétkes az ő gonoszsága. S ez nem a mi hazugságunk. Mert így beszélt előttünk Augustinus, így beszélt Bernardus. Mit mond erre Pighius? Azt, hogy Isten dolga el van választva a teremtményekétől. Mert ami ez [utóbbi]akban az állapot szükségéből bennük

151

van, nem ezeknek, hanem Istennek dicséretére tartozik, és bennük csupán az érdemelt dicséretet, amit az Istentől nyert talentum forgatásával szereztek. Isten ügye pedig más, mint akinek végtelen jósága másra nem vihető vissza. Vajon ez nem annyit jelent-é, mint fölforgatni azt, amit mondottunk. Ellenfeleink azt akarják tőlünk kicsikarni, hogy az önkéntes a szükségszerűvel a legkevésbé sem illik össze. Mi pedig kimutattuk, hogy Isten jóságában mindkettő jól összefér. Képtelenségnek mondják, hogy az embereknek bűnül vagy vétkül tulajdoníttassék az, amit úgy cselekesznek, hogy másként nem cselekedhetnek. Mi a fölhozott hasonlattal ezt a képtelenséget megszüntettük. Mi nem azt gondoljuk, hogy az emberek azért szükségképpen jók vagy rosszak, mivel Isten szükségképen jó, hanem e példával csak azt jelezzük, hogy a józan ésszel nincs annyira ellentétben, hogy dicséretre, vagy gáncsra méltónak tartassék az, ami mégis szükségszerű. Egyébként az, amit Pighius az állapot szükségszerűségén bölcselkedik, a kitűzött céltól teljesen idegen. A természetnek azokat a dolgokat, amelyeket jóknak vagy rosszaknak mondanak, méltán sem bűnéül, sem erényéül nem tulajdoníthatjuk, mivel olyneműek, hogy azokkal az emberek úgy jól, mint rosszul élhetnek: az akarat pedig jó, s azok a cselekmények, amelyek innen származnak, különböző rendben vannak. Ennélfogva ez egyáltalában nem tartozik a dologra. Azt is hozzácsatolja, hogy Isten mindazon dolgokból, amelyek kívülötte vannak, semmit sem tesz és akar szükségképpen. Ez a bölcsesség nem csupán könnyelmű és haszontalan kíváncsiskodása miatt, hanem azért is visszautasítandó, mivel Isten igazságának és az ő cselekedeteitől való istentelen szétválasztását hozza magával. Amit pedig ismét szavaihoz csatol, hogy ti. ő nem tudja mit jelent az a kifejezés, hogy Isten szükségképpen igaz akar lenni, ebben kis híja van, hogy Istenről is olyan vélekedést nem árul el, mintha Őt fatörzsnek vagy tuskónak tartaná. "Az akarat - úgymond - a természetnél hátrább következik, Isten pedig természettől fogva jó. Balgaság tehát azt mondani, hogy Isten igaz akar lenni, minthogy ő természeténél fogva ilyen." De megfelelőbben és illőbben járt volna el, ha ama különbséget, amelyet előbb Isten és a teremtmények között állított föl, egészen e helyig megtartotta volna. Mivel a

152

teremtményeknek természetüktől fogva sok oly dolog van birtokukban, ami az akaratnak nincs hatalmában, sem pedig az akarat döntése alá nem esik. De valami ilyest Istenben képzelni szentségtörő hazugság, aki természettől fogva úgy az, ami, hogy az is akar lenni. S amit csak akar, úgy is akarja, hogy az illető dolog természettől birtokában van. Mert mikor, hogy úgy mondjam, valami körülfogó kötelék következtében áll egymással összefüggésben Isten jósága, bölcsessége, ereje, igazsága, akarata, ezt a köteléket szétszakítani istentelen és ördögi képzelődés dolga. Midőn tehát Isten mindaz akar lenni, ami, éspedig szükségképpen; kétségtelen, hogy mintegy szükségképpen jó; úgy [hát] olyan is akar lenni, ami a kényszertől olyan távol esik, hogy ebben a legnagyobb mértékben önkéntes, "szabadot" mondanék, ha közöttünk megegyezés volna arra nézve, hogy e szó "önkéntes" értelemben vétetik.

Amit az ördögről felhoztunk, azt így oldja meg: maga az, hogy szükségképpen rossz, a bűn büntetése, amelyet egyáltalán nem a szükség kényszerítő hatása alatt követett el. Mintha bizony ez az ok, ez a megokolás hasonlóképen az emberekre is nem illenék. Mert mi, amint annyiszor elmondottuk, nem a természetben, hanem a bűnben állapítottuk meg a szükséget, amelynek szerintünk az egész emberi nem alá van vetve. Ily módon azt a különbséget tanítjuk, hogy az ördög örök szolgaságra van kárhoztatva, amelyben a szabadonbocsátásra egyáltalán nincs remény; nekünk pedig meg van hagyva az a gyógyszer, hogy a Szentlélek kegyelmével abból kimenjünk. Végül megvallja, hogy a szükség nem harcol egyszerűen az akarattal, hanem az emberek akaratával, amely még a világban vándorol. Azt gondolja, hogy ezzel a hazugsággal nagyon szépen kijátszotta a mi megoldásunkat, de amint neki ezt mondani könnyű, úgy nekünk sem nehéz a dolgot tagadni. De Augustinus az utasokról beszél, mikor a szükségnek az akarattal való állandó küzdelmét megállapítja. Sőt azt bizonyítja, hogy az első ember állapotáról beszél, mielőtt ebbe a nyomorult állapotba hullott volna, amelyben mi, az ő utódai, valamennyien sínylődünk. Most pedig az ő bukása után, úgy ő, mint Prosper, mind Bernardus egy szívvel-lélekkel tanítják, hogy a szükség igája, amelytől egyébként szabadok és mentesek volnánk, ránk van

153

vetve. Ámbár, hogy bőkezűnek lássék, azzal kérkedik, hogy ezeket önként adja nekem, mivel az én érveim semmi ilyesmiről nem győznek meg. Eltűröm, hogy magával szemben saját házában ily tetszést nyilvánítson, csak annak semmis volta mindenki előtt világos legyen. Hogy így történjék a dolog, határozzuk meg a szükséget. Vajon pedig Pighius nem engedi-é meg nekem, hogy megállapított és erős a szilárdság, midőn a dolog másként nem lehet, mint ahogyan van? Aristotelesnél bizonyára a to hopoter' etükhen (*) mindig szembe van állítva a szükséggel. S a közönséges józan ész is azt diktálja, hogy mindazt, aminek így kell lenni és másként nem lehet, szükségszerűnek tartsuk. Ily módon a változhatatlanság a szükség alatt tartatik, ahonnét folytatólag az következik, hogy Isten szükségképpen jó. Ha az ő jósága szükségképpeni, miért nem lehet innen azt a következtetést levonni, hogy éppúgy szükségképpen akar, mint szükségképpen cselekszik? Midőn pedig oly állandóan kitart, magára nézve szükség valami módon, s nem egyebünnen kényszeríttetik; mindamellett azonban önmagát sem kényszeríti, hanem önként és jószántából hajol arra, amit szükségképpen cselekszik. Az ördög ellenkezőleg, szükségképen rossz is, cselekszik is rosszul, de mindamellett nem kevésbé akarattal. Úgy látom, hogy innét világosan bebizonyul, amit akartam, hogy az önkéntes a szükségtől nem tér el annyira, hogy bizonyos tekintetben egy társaságban el ne férnének.

Most már az emberre térek, hogy senki azt ne gondolja, hogy rá e példákat helyesen nem lehet alkalmazni. Azt mondottuk, hogy rossz, mivel rossz tőből, mintegy rossz és bűnös gyökérnek rossz ága. Ennél fogva amennyire megmarad természetében, semmi mást nem akar és nem tesz, mint a rosszat. Hogy pedig a gonoszságot levetkőzvén, a jóhoz forduljon, ezt tagadtuk, hogy hatalmában volna. Midőn tehát magától semmi más nem lehet, mint rossz, ebben szükséget állapítottunk meg. S ezt nemcsak egyszerűen tettük, hanem amennyiben egyrészt rossz gyökérből származik, másrészt eredetének szellemét őrzi, azaz amíg Istennek lelke nem kormányozza. Aristoteles (1) mikor az önkéntest ellen-

(1) Ethicorum ad Nicomachum lib. 3. cap. 2.

(*) Amely kétféleképpen (is) történhet. (NF)

154

tététől megkülönbözteti, azt mondja, hogy ez a to biá é di' agnioan gignomenon, azaz ami erővel, vagy nemtudás által lesz. Az "erőszakost" továbbá úgy határozza meg, hogy ez az, aminek egyebünnen van kezdete, amelyre semmi befolyást nem gyakorol, aki cselekszik, vagy tűri. Hogy pedig a "kezdet" névvel mit jelez, megmutatja később az 5. fejezetben, amikor azt tanítja, hogy az igazságtalanok és a mértéktelenek azért önként ilyenek, mivel kezdetben szabad volt nem lenniük, mindamellett most mások nem lehetnek. És ezen dolog kifejtésére hasonlatokat használ. Mert aki beteg, nem lesz egészséges, amikor jónak látja, és mindamellett talán önként beteg, ha a betegséget mértéktelen élettel vonta magára. Akkor tehát szabad volt nem lennie (betegnek), mikor pedig eddig haladt előre, nem úgy áll a dolog. Amint, ha valaki eldobta a követ, többé vissza nem veheti; de rajta állott vagy visszatartani, vagy eldobni. E helyen látjuk, hogy a világi bölcselő bevallja, hogy nincs mindig az ember hatalmában, hogy jó legyen, sőt nem lehet más, hanemha rossz; és mégis akarattal az, ami, és nem erőszakból, mivel kezdetben hatalmában volt a szabad választás, amely által magát a szenvedélyek szolgálatára és rabságára adta. Az pedig kiválólag a keresztyének bölcsessége, hogy a mi első szülőnk nemcsak magát, hanem egyúttal minden utódait is megrontotta, és mi a természetünk veleszületett hajlandóságát innen nyertük. Most rajta, ezt a mi bűnös eredetünkről szóló tant csatold össze Aristoteles bölcsességével, és minden nehézség nélkül megértheted, hogy a bűn, amelyet kikerülni nincs hatalmunkban, mi módon önkéntes is mindamellett.

A második képtelenség, amit ellenfeleimtől idézek, ez: Ha úgy az erények, mint a bűnök nem az akarat szabad választásából jönnek létre, nem okszerű dolog, hogy az emberre akár büntetés szabassék, akár jutalom adassék neki. Mielőtt erre válaszolnék, e szavakat közbeszövöm. Jóllehet ez érv aristotelesi, mindamellett bevallom, hogy Chrystomus és Hieronymus is használta. A pelagianusoknál mégis, akár Hieronymus tanúága szerint is, szokásos állítás volt. Hogy ez utóbbit Pighius fölforgassa, azt kísérli meg kimutatni, hogy mekkora a különbség az ő és a Pelagius ügye között, mintha bizony

155

a pelagiánusok ezzel az érvvel kevésbé azért éltek volna, mivel egy kissé másként gondolkodtak, vagy legalább beszéltek, mint Pighius. A másodiknál súlyosan vádol rosszakarat miatt, minthogy több közül csak ezt az egyet idéztem. Mintha bizony valamely oknál fogva kötelezve lettem volna arra, hogy mindazokat renddel fölsoroljam, akiknél ez a vélekedés megvolt. Miért nem bocsátotta hát Pighius rendelkezésemre a könyveket, amelyek közül egy sem volt kezemnél, kivéve Augustinus egy kötetét, amely nekem kölcsönadatott. Azt gondolom, hogy bocsánatra méltó vagyok, minthogy könyvek hiányában egy véleménynek két szerzőjét neveztem meg, akiket emlékezetemben tartottam, a többieket pedig, akik akkor eszembe nem jutottak, mellőztem. Mikor a büntetésekről azt válaszolom, hogy azok jogosan méretnek ránk, akiktől a bűn származik, s nem határoz (*), hogy vajon szabad, vagy szolgai ítélettel vétkezünk-é, csak a bűnt önkéntes kívánsággal kövessük el, nem helyteleníti, csak Augustinussal és az összes többiekkel engedjem meg, hogy önkéntes végül is az, ami hatalmunkban van. De én Augustinussal együtt azt a kifogást teszem, hogy az a képesség, amelyet keres, az egészségben rejlik, amelyet az első ember, amint nyert, úgy el is vesztett, mikor vele rosszul élt. Amit a jutalmakról válaszolok, hogy ti. egyáltalán nem képtelen dolog, hogy inkább Isten jóságától, mint az emberek saját érdemétől függjenek, nem csupán koholmánynak, hanem káromlásnak is állítja. De minthogy ez más tartalmú, csak röviden cáfolja meg. "Az apostol - úgymond - azt tanítja, hogy Isten megjutalmazza azokat, akik őt keresik." Nos hát? Ahol megjutalmazásról van szó, ott tekintet van úgy az engedelmességre, mint az érdemre. Hogy az engedelmességre, azt elismerem; az érdemről, ha ezen a cselekvés méltóságát érti, tagadom; ha egyszerűen az Istennek kedves engedelmességet, nincs ellenvetésem. Miután pedig néhány bizonyságot összegyűjtött, amelyekben érdemről van említés, záradékul Pál ama helyét hozza föl, amely az igazság koronájáról szól, amelyet az igaz bíró szolgáinak meg fog adni (II. Tim. 4,8). Mi lesz azonban, ha Augustinus szavaival mondunk ellent? Kinek adhatná meg az igaz bíró a tartozó koronát, ha az irgalmas Atya előbb meg

(*) Azaz: nem számít (NF)

156

nem adná a tartozatlan kegyelmét? Azt valljuk, hogy mindkét irányban munkálni és küzdeni kell. Mi sem tagadjuk, hogy a küzdelem olyan, amely a legnagyobb nehézséggel jár és a legnagyobb erőfeszítést kívánja és az ember egész törekvését teszi szükségessé. Csak az forog kérdésben, hogy vajon saját erőnkkel harcolunk-é Istennel, vagy a szellemet, lelket, erős karokat és fegyvereket Ő adja számunkra az égből? Pighius Isten kegyelmének egy részecskéjét kívánja, a nagyobb részt számunkra követeli. Én azt mondom, hogy bennünk teljesül az, amit Isten hajdan a zsidó népnek ígért, hogy ti. mikor mi nyugszunk, ő harcol értünk, nem mivel magunktól semmit sem cselekszünk, vagy mivel az ő megragadó ereje által, nem pedig a mi akaratunk indítása által vitetünk a munkára, hanem mivel tőle vitetünk a munkára, hanem mivel tőle hajtva cselekszünk; s midőn szívünket ő kormányozza, akarunk; az ő serkentő szavára próbálkozunk, s midőn ő ád erőt, viszünk véghez próbálkozással, hogy mi lelkes és élő eszközök legyünk, ő pedig a cselekedet vezére és végrehajtója. Azt mondja, hogy Augustinusnak ama véleményét, hogy Isten bennünk saját ajándékait koronázza meg, én csonkabonkán idézem, a szerző legsajátosabb fölfogása ellenére, de ennek bebizonyításától már fázik. Először, bár ott fölemlítém, hogy Augustinusnál lépten-nyomon előfordul, (amint igaz is), mégis úgy beszél róla, mintha egyszer mondatott volna. Hányszor ismétli meg úgy, a Zsoltárokhoz, mint János evangéliumához írt magyarázataiban, hogy a harciasabb műveket ne említsem! Ha valaki előtt kétes, hogy minő értelemben, maga a szerző oszlat el minden aggályt a Sixtushoz írt levélben. "Amint a hit kezdetétől - úgymond - az irgalmasságot nyertük el, nem mivel hívők voltunk, hanem hogy azok legyünk, úgy végül, amint meg van írva, irgalommal és könyörülettel koronáz meg minket. Ahonnan úgy maga az örökélet, amely végül lesz a mienk, mint valóban a megelőző érdemeknek adatik jutalmul, mindamellett, mivel ugyanazok az érdemek, amelyeknek jutalmul adatik, nem általunk készíttettek, elégséges voltunk által, hanem bennünk hajtattak végre a kegyelem által, maga az örökélet is kegyelemnek neveztetik, nem más ok miatt, hanem mivel ingyen adatik; mégis nem azért

157

nem adatik az érdemeknek, hanem azért, mert maguk az érdemek, melyeknek adatik, úgy vannak adva." Ha mindezeknek józan magyarázójuk van, ugyan micsoda kétséget hagynak fönn? Legyen mégis: döntsön az az egy hely. Mi van ott mondva? A pelagiánusok úgy magyarázták, hogy egyedül azt a kegyelmet adja nekik Isten érdem nélkül, amellyel a bűnöket megbocsátja, az a kegyelem pedig, amely utoljára a megelőző érdemeknek adatik, ezt Augustinus kész nekik megengedni, ha elismerik, hogy Isten ajándékai, nem pedig az emberek sajátjai, mert amelyek ilyenek, azaz emberektől származnak, rosszak, a jó érdemek pedig Isten ajándékai. Mi következik ebből? "Látod, - úgymond - hogy a szenteknek érdemei nem szűnnek meg, hanem megállapíttatnak." Amint ti. Augustinus maga egyebütt azt tanítja, hogy a szabad akarat a kegyelem által szilárdul meg, mert az szabadítja meg, midőn természettől fogva fogoly, s ezért minden jóra képtelen. E seb miatt azonban semmi fájdalmat nem érzek. Szavaimhoz aztán hozzáadom, hogy a legkevésbé sem kell félnünk oda menni, ahová a Szentlélek világos hangon hív minket. Mert Isten irgalmának ez a sora és ezek a fokozatai vannak leírva, hogy megdicsőíti, akiket megigazított. Ebből mi megtaníttatunk, hogy Isten a hívőket nem más okért koronázza meg, hanemha azért, mivel Isten irgalmából és nem saját buzgalmukból választattak és hivattak is el és igazultak is meg. Ettől a véleménytől Pighius olyannyira borzad, hogy még Isten igazságosságát is tagadja, ha [ez] igaz. De mivel ama háborgatás tisztán a Szentlélek nyílt vádolása, visszaverésével minek foglalkoznám hosszasabban? Aztán meg ez a választás kérdésére vonatkozik, amely később a maga rendjén sorra kerül. Ámbár hogy ne mellőzzem azt, amit megfigyelni érdemes, ellenfeleimnek két tárgyát, melyeket elkülönítve említettem föl, Pighius összekeveri. Mert mikor végül megfejtettem azt, amit a cselekedetek érdeméről és megjutalmazásáról felhoznak, azt a harmadik helyen soroltam föl. Ha nincs a választásnak alá adva úgy a rossz, mint a jó, miért történik, hogy némelyek a hittől és a jó cselekedetektől eltántorodnak, míg mások megmaradnak azokban? Hogy ennek a kérdésnek eleget tegyek, a különbség okát Istennek ingyenes elválasztásába helyeztem, amint való-

158

sággal elhivatásunknak alapja, hogy ne csak megkezdje azt, hanem szilárdítsa is és töltse is be mindvégiglen. Ama helyen semmi sem az enyém. Mert ezt Augustinus állítja lépten-nyomon, s ő mégis egyúttal bebizonyítja, hogy nem saját felfogásából hazudja ezt, hanem magának az Istennek ajakáról veszi. Ha pedig így áll a dolog, Pighius magát Istent vádolja rettenetes zordon kegyetlenséggel.

Institutiómban aztán ez következik: Mikor Pál (I. Kor. 4,7) közülünk bárkit kérdez, hogy ki különbözteti meg Őt és a dicsekvést tiltja, mivel mindent úgy vettünk, nemde e miatt a szabad akarattól mindent elvesz, hogy az érdemeknek semmi helyet ne hagyjon? Itt Pighius azt fecsegi, hogy az a szabad akarattól egyáltalán mit sem von el, mikor figyelmeztet, hogy úgy amik vagyunk, úgy amink van, mindazt Istenre kell visszavinni: a szabad akaratot is. Ekkor aztán, mintha a győzedelmet hatalmába ejtette volna, ingerkedik. Ez a tudomány - úgymond - miben ellenkezik az érdemekkel vagy szabad akarattal? Mert én nagyon tévedek, ha azt gondolom, hogy ők azt hiszik, hogy a szabad akarat az emberekben maguktól bennük van és nem Istentől adatott. Méltán őrjöng így győzelmeiben Pighius, amelyeket oly könnyeden, vér és veríték nélkül szerez. Mihelyt valamely rejteket talál, abba menten elbúvik, és mihelyt ellenséget nem lát, azt gondolja, hogy az megfutott és leteríttetett. De dugja ki immár egy kissé fejét és érezni fogja, hogy én, vagy inkább az apostol, ott állunk vele szemben a közelben. Ezzel a szép színnel (*) fedezte Pelagius hajdan isten[telen]ségét, amint Augustinus több mint 15 helyen tanúsítja. Mert mikor a palesztinai (jeruzsálemi, 415.) zsinaton egyházi átokkal sújtotta azokat, akik azt tanították, hogy Isten kegyelme az előbbi érdemeknek fizettetik vissza, s aztán rossz hittel vádoltatott, azzal tisztázta magát, hogy az emberek akkor semmit nem érdemelhettek meg, amikor még nem voltak. A szabad akarat egyrészt a kegyelem része, másrészt semmi érdemnek megjutalmazása, hanem ingyen adatott. De ezt a hazug okoskodást Augustinus megsemmisíti. "Mert - úgymond - az apostol nem azt a kegyelmet

(1) Epist. 106. ad. Sixtum.

(*) Azaz: látszattal. (NF)

159

ajánlja, amellyel teremtettünk, hogy emberek legyünk, hanem amellyel megigazultunk, hogy igaz emberek legyünk. És e helyen miért használjunk hosszabb bizonyítást? Mert a természetet hasonlítjuk össze a kegyelemmel, mikor azt mondjuk, hogy ez a természet megromlása gyógyításának és megszüntetésének egyetlen eszköze. Ennélfogva szükséges volt, hogy ebben az egész vizsgálatban, mint egymással ellentétben álló dolgok között különbség tétessék. Ha Pighius azt mondotta, hogy mi az összekapcsolt dolgokat helytelenül választjuk el, az apostol tekintélyével védelmezzük magunkat. Most tehát, hogy az ügy egész állapotát megzavarja, mit remél elérni, midőn az újjászületés jótéteményétől, amely kiváló, a teremtés közönséges kegyelméhez hív el minket? De ez az, amit valahol Augustinus ír, hogy ti. a kegyelem ellenségei mindig azt a mesterkedést keresik, hogy a természet dicsérete alá rejtőznek.

A negyedik tárgy, amit Institutiómban ellenfeleim részéről felhozok, ez: A biztatások hiábavalók, felesleges az intések használata, nevetségesek a fenyegetések, ha nincs hatalmunkban az engedelmesség. Hogy ennek az érvnek súlyt szerezzen Pighius, megemlíti, hogy ezzel a régiek közül sokan éltek közönségesen, akik közül az első csatasorba az ál-Pétert vezeti, az álcás Kelemennel együtt. Tertullianusról és Irenaeusról már elmondatott, hogy azok nem gondoltak mást, mint hogy Isten az oly embernek, kire a jó és rossz között való szabad választást nem bízta volna, hiába adta volna a törvényt. De más kérdés az, hogy az ember kezdetben minő tehetségeket nyert, s megint más kérdés az, hogy most, 'midőn tehetségeitől megfosztatott és a legnyomorultabb szükségbe döntetett, mi maradt fenn számára. Azt az annyira eltérő állapotot, amelyben most van, amaz első állapottal egyáltalán nem szabad összezavarni. Ugyanaz a válasza eleget tehetne talán Origenes szavainak is. De annyira nem késem, mivel már előbb megvallottam, hogy ő bizonyos dolgokban nem vall velünk egy nézetet. Azzal, hogy Cicerót ügyvédjévé fogadja, ügyét nem sokkal segíti előbbre. Mert mi, amint igaz is, megengedjük, hogy a természet örökölt megromlásáról és ingyenes helyreállításáról szóló eme tan a testi értelemtől nagyon el van rejtve. Ennélfogva egyáltalában nem csodálatos,

160

ha a rétoroknak és bölcselőknek egész nemzetsége előtt rejtve maradt. Mivel pedig ezt a kérdést inkább Augustinus szavaival volt szándékom megfejteni, mint az enyéimmel és ezt a megfejlést a Fenyítékről és kegyelemről szóló műből akartam kölcsönözni, röviden elmondom, hogy az a könyv minő alkalomból íratott: nevezetesen, mikor magának Augustinusnak hasonló dolgokat vetettek a szemére. Itt megszokott kegyetlenségével reám tör Pighius, és engem mind hazugsággal, mind pedig szemérmetlenséggel vádol, mivel Augustinust magunkhoz csatolni merészeltem. Mindamellett engedek; mi módon győz meg? Először (ami a dologra egyáltalán nem tartozik) azt adja elő, hogy a másik könyvet minő szándékkal írta. Mert végtére így üli győzelmét, valahányszor az olvasók szemét, parergon (*) közbevetésével, mint valami felhőcske leplével valamennyire elvonhatná a jelenlevő dologtól. "Abban a könyvben - mondja - Augustinus azt tanítja, hogy a szabad akarat a kegyelemmel jól összefér." Hogy ezt minő szavakkal és minő felfogással tanítja, fentebb hűségesen megmagyaráztam. De most másról van szó: hogy Augustinust mi készteté arra, hogy a fenyítékről és kegyelemről írjon. Miért ugrik tehát itt, amint mondják a lóról a szamárra? Bármennyire tűröm is ezt, csak közben röviden valami olyant is hozna fel, amit érdemes meghallgatni. De semmi ilyest nem tesz. A Valentinushoz írt két levélből sok olyast összehord, amiből azt bizonyítja, hogy Augustinus úgy feddi azokat is, akik a szabad akaratot teljességgel tagadják, mint másokat, akik azt a kegyelem nélkül építik fel; e két szélsőség között pedig azt a középszert állapítja meg, hogy az akarat ugyan szabad, ha nem támogattatik Isten kegyelmétől, hogy az emberek helyesen bölcselkedjenek is, cselekedjenek is, hogy midőn eljövend az Úr, feltalálja a mi jó cselekedeteinket, amelyeket ő készített elő, hogy azokban járjunk. Bizonyára megvallom, hogy ama szent férfiú valóban abban fáradozik, hogy a szabad akarat ne tagadtassék, sem pedig akként ne hirdettessék, hogy Isten kegyelméből elválasztassék, mintha anélkül Isten szerint valamit akár kigondolni, akár cselekedni képesek volnánk valami módon, amire egyáltalán nem vagyunk képesek. Mert ezek az ő szavai ismét: "Higgyetek - úgymond - az isteni kijelentéseknek, hogy az akarat

(*) Mellékes vagy csekély dolog (NF)

161

-szabad is, kegyelem is, amelynek támogatása nélkül sem megtérni nem lehet Istenhez, sem haladást tenni Istenben." Ismét a második levélben: "A katolikus hit sem a jó, sem a rossz életre való szabad akaratot nem tagadja, sem annyit nem tulajdonít neki, hogy Isten kegyelme nélkül valamit érhessen, akár arra, hogy a rosszból jóra változzék, akár, hogy a jóban állandóan előre haladjon, akár hogy az örök jóra eljusson: midőn már nem fél, meg se csökkenjék." Ti. Pighius ezekben a szavakban elbizakodva dühös rohammal tör reám, s úgy leleplezett nagyszájúságomat, mint rossz akaratomat tele szájjal kürtöli. Nevezetesen mivel egyebütt a szabad akarat neve alatt azt az akaratot állapítá meg az emberben, amely úgy a rosszra, mint a jóra képes, úgy a jó, mint a rossz cselekedeteknek forrása és gyökere, továbbá rossz a természet megromlása folytán s jóvá lesz a kegyelem megjavítása folytán. Ha valami kételyed van még annak véleményéről, tedd azt amit ő maga parancsol, azaz a Sixtushoz írt másik levélből végy világosabb magyarázatot: és egyáltalán nem lesz homályos előtted, hogy mennyit enged meg a szabad akaratnak.

Miután pedig sokáig bolygott idegenben, végre visszatér a dologhoz. Azt parancsolja, hogy adjam elő, ha tudom, hogy mikor, hol és ki vetette ellene Augustinusnak, hogy hiába adatnak a parancsok, hiábavalók a biztatások, ha a jó cselekvésére egyáltalán képtelen az ember akarata. De hogy hosszabb bizonyítást ne kelljen adnom, legyenek tanúk maguk azok az ellenvetések, amelyeket felhoz, amelyek közt az első ez: Miért hirdetik és parancsolják nekünk, hogy hajoljunk el a rossztól és cselekedjük a jót, ha ezt nem mi cselekesszük, hanem úgy az akarást, mint a cselekvést Isten hozza létre bennünk? A másik: rajta mégis, parancsolják, akik előttünk állanak, hogy mit kell cselekednünk és hogy cselekedjünk, imádkozzanak érettünk, ne pedig feddjenek és vádoljanak, ha nem cselekesszük. Mert ha az akaratot Isten készíti elő, miért feddesz engemet, mikor látod, hogy az ő akaratát nem akarom cselekedni, és miért nem inkább Istent kéred, hogy cselekedje bennem az akarást is. A harmadik: Mikor nem mindenkinek adatik, miért fenyítenek, dorgálnak, vádolnak, feddenek? Ezek, mondom, és a hasonló

162

rágalmak, melyeket ott tárgyal, mik mások, mint istentelen emberek gonosz játékai a kegyelem hirdetésének kinevetésére és gúnyolására? De ezeket a dolgokat Pighius tanúsága szerint, amint Augustinusszal szemben fonákul mondták, úgy velünk szemben helyesen lehetne mondani. Legyen úgy. De hát ezért hazudtam, mikor azt mondottam, hogy őt ilyen rágalmakkal gyötörték? Méltatlanul történt. Mit tartozik rám? Csupán a tényről beszélek. Pighius a jogosság miatt támaszt nekem nehézséget, aztán nagy zajt üt, mint ha engem hazugságon fogott volna. Így van minden bérenc nyelv: csak tombolhasson fajtalan istentelenséggel és szemérmetlenséggel, már azt gondolja, hogy háromszoros diadal-ülésre méltó győzelmet szerzett. S abban, aki bőbeszédűségét áruba bocsátja, soha sem fogod találni a szégyenérzetnek és az őszinteségnek egy szikráját sem. Lássuk azonban most már, hogy minő különbséggel választ el minket Augustinustól? "Rátok - úgymond - akik azt állítjátok, hogy az isteni jótetszés munkája, hogy midőn mindannyian egy azon betegségben sínylődünk, némelyeknek gyógyító kezét nyújtsa, másokat mellőzzön és engedjen rothadásukban megmaradni, méltán mondhatnák azt, hogy balga dolog tanítani, biztatni és feddeni. Augustinusra ez nem illik, mivel ő teljességgel más felfogáson van. Mit mond pedig Augustinus ezzel szemben? Miután azt tanítá, hogy a gonoszság mindenkivel vele születik a természettől, így szól (1): "Fenyíttessék meg a kárhozatos eredet, hogy a feddés fájdalmából az újjászületésre való akarat eredjen; ha mindamellett aki megfeddetik, az ígéret fia, hogy midőn a fenyítés zaja kívül hangzik és ostorozza őt, Isten abban belül rejtett ihletéssel munkálja az akarást is." Hallod, hogy az ember sem szavakkal, sem intelmekkel fel nem indítható, hogyha Isten az akaratot belülről a lélek által nem alakítja? Hallod, hogy ez nem különbség nélkül mindenkinek, hanem csak az ígéret fiainak adatik? Ismét (2): "A megromlás tömegétől - meg kell értenünk - senki sem választható el, hanemha azért, mivel akinek csak van, az az ajándéka van,

(1) Cap. 6. eiusdem libri.

(2) Caput 7.

163

amelyet Isten kegyelméből vett. Akiket továbbá elválasztott, azokat el is hívta. Azok közül senki sem vész el, mivel mindnyájan el vannak választva. Elválasztattak pedig, mivel terv szerint hívattak, nem az ő tervük szerint pedig, hanem Istené szerint". Kevéssel később ismét: "Isten tudta, hogy kik az övéi. Ezeknek a hite a szeretet által hatásos, vagy soha meg nem csökkenik, vagy ha vannak, akiké megcsökkenik, helyreállíttatik, mielőtt ez az élet befejeztetik; és miután megsemmisül a bűn, amely közbe jő, egész a végig való kitartással láttatik el. Akik pedig nem tartandanak ki és így a hittől elesnek, az elveszés ama tömegétől, nincsenek elválasztva Isten elevetudása és elrendelése által, és ezért nem terv szerint hívattak, és ez által nincsenek elválasztva sem. Ami pedig ránk vonatkozik - úgymond (1) - akik az elrendelteket az el nem rendeltektől megkülönböztetni nem vagyunk képesek, és ezért mindenkiről szükségképpen azt akarjuk, hogy üdvözült legyen: hogy el ne vesszenek, vagy hogy másokat el ne veszítsenek, mindenkivel szemben gyógyítólag kell alkalmaznunk a szigorú fenyítést: Isten dolga pedig, hogy ezt azokra nézve, akiket maga eleve tudott és eleve elrendelt, könnyűvé tegye". Nemde látja már Pighiusban mindenki, amit fentebb mondottam? Azok az emberek, akik nyelvüket áruba bocsátják, egyáltalán nem törődnek azzal, hogy minő az, amit mondanak, csak teljességgel ne hallgassanak. "Azok az ellenvetések - úgymond - méltán azokra vonatkoznak, akik azt mondják, hogy pusztán Isten jó tetszése különzi el az embereket, és áld meg némelyeket kegyelemmel, kerül el és foszt meg, amint Isten előtt jónak látszott; Augustinusra pedig egyáltalán nem tartoznak." Nyilvánvaló azonban, hogy Augustinus az egész könyvben nem tesz egyebet. "Méltán beszél így - úgymond - Augustinus. Ó, ember a parancsból tudd meg, hogy mit kell tenned, a fenyítésből tudd meg, hogy a te bűnödben nincs semmid; az imádságból tudd meg, hogy honnan veszel. De mily alapon mondja ezt Kálvin, aki tagadja, hogy az ember hatalmában volna az, hogy a kegyelem elvétele előtt e kegyelmet kereshetné,

(1) Cap. 16.

164

vagy kívánhatná?" Sőt miért enged meg [Pighius] többet Augustinusnak, mint nekem, hisz Augustinusnak ugyanez az állítás éppen úgy mindig szájában van, mint nekem. Mert mit jelent ama mondás: "Megtérhetsz vajon, ha nem hívattál? Nemde az, aki téged elfordult állapotodban hívott, maga nyújtotta, hogy megtérj? Ne akard tehát magad számára követelni a te megtérésedet, mivel ha ő nem hívott volna téged, mikor futottál, nem térhetnél meg. Mit jelent ama másik mondás: "nélkülünk hív minket"? Mit a harmadik: "Nem csak hogy nem akarókból akarókká, hanem ellentmondókból engedelmeskedőkké is tesz". (1) És még hány számtalan hasonló? Egyébként mikor erre az ellenvetésre kell válaszolni, tagadom, hogy ebben az ügyben magunk volnánk. Velünk van Krisztus és az összes apostolok. És ezt be is bizonyítom, mert bár mindenkor azt tanították, hogy az embernek a jóra nincs semmi tehetsége és teljességgel képtelen arra, amellett nem szűntek meg parancsolni, buzdítani és gáncsolni. Itt szitkaival marcangol engem Pighius, mivel Krisztust ügyünknek társaságába vonom, aki bizonyítja, hogy zörget, mikor azt akarja, hogy szívünket kitárjuk, aki a makacsságban megátalkodott Jeruzsálemnek szemére vetette, hogy fiait nem engedé összegyűjteni, mikor ő maga akarta ezt cselekedni. Ezeket füllentve, mintha Krisztust valami nagyon ellenségünkké tette volna, tombol. De ez az, amit annyira vitatunk, hogy ti. a biztatások és fenyítések előtt egyáltalán nincs elzárva az út, jóllehet az ember nem képes engedelmeskedni, ha csak Isten Lelke [az ő] akaratát engedelmességre nem formálja. Hasonló példát ad [Pighius] Pálban, mikor ez felemlíti, hogy ő a kegyelmet akként ajánlja, hogy a szabad akarattól sem veszi el a maga helyét. Honnan bizonyítja be? Mert nem tagadja, hogy akarunk, vagy futunk: ha a jó akarásról érti, az a dolog vajon hol leszen. Hogy Isten cselekszi bennünk úgy az akarást, mint a véghezvitelt. Ha a kegyelemnek mindkét tulajdonsága az ő műve, folytatólag az következik, hogy nem a természet erejéből vannak. De látom, hogyan áll a dolog. Pighiust az a mindennapi kábulat fogta el: nem az akaróé, sem a futóé; tehát az akarás és a

(1) In Psal. 84. De gratia et libero arbitrio.

165

futás a miénk. Mikor viszont Pál azért okoskodik úgy, hogy Isten kegyelmét akarással, vagy futással el nem érhetjük, mivel nincs bennünk jó akarat, jó futás, amelyek azt megérdemelhetnék. S ez az, amit Augustinus mond: "Miként nem az akaróé, sem a futóé, hanemha maga az akarat az Úr által készíttetik elő?" Egyébként ha azért mondatott, hogy nem az akaróé, sem a futóé, hanem a könyörülő Istené, mivel mindkettőtől ered, azaz az ember akaratából és Isten irgalmából; hogy a mondást így vegyük, nem az akaróé, sem a futóé, hanem a könyörülő Istené, mintha az mondatnék, hogy nem elegendő az embernek puszta akarata, ha nincs meg Isten könyörülete. Nem elegendő tehát maga az isteni könyörület sem, ha nincs meg az emberi akarat. (*) - S ez által, ha helyesen mondatott, hogy nem az akaró emberé, hanem a könyörülő Istené, mivel azt egyedül az emberi akarat be nem tölti, miért nem mondatik viszont az is, hogy nem a könyörülő Istené, hanem az akaró emberé, mivel azt egyedül az isteni könyörület be nem tölti? Továbbá, ha egyetlen keresztyén nem merészeli azt mondani, hogy nem a könyörülő Istené, hanem az akaró emberé, hogy az apostolnak a legnyíltabban ellene ne mondjon, ebből az következik, hogy ezért a mondást helyesen úgy kell értelmezni, hogy nem az akaróé, sem a futóé, hanem a könyörülő Istené, hogy az egész Istennek adassék, aki az embernek jóakaratát mind előkészíti, hogy megsegítse, mind megsegíti, miután előkészítette. Mert a jó akarat sok jótéteményét megelőzi, de nem mindet. Amelyeket pedig nem előz meg, azok között van maga is. De Pighius tagadja, hogy ránk nézve tanításunk értelme megállhatna, míg a kegyelmet úgy hirdetjük, hogy a szabad akarat számára semmi szerepet sem hagyunk fenn a helyes életre. Mivel a tehetetleneket az engedelemre serkenteni éppen annyi, mintha valaki szolgájának, akit börtönbe zárva és kézbilincsekbe verve tart, azt parancsolná, hogy ide, vagy oda fusson. Ezen hasonlat valamennyire megfelelő volna, ha egyik felében nem sántítana, s a másikban meg nem dőlne. Mert ha azt vallanók, hogy minket Isten zsarnoki uralma s nem saját szívünk gonoszsága tart fogva, még akkor volna valami színe a dolognak. Most pedig, mikor mind a

(*) Ez is egy Pighius-féle ellenvetés, amely máig a római egyház száján van, amikor az eleve elrendelést tárgyalja. (NF)

166

baj oka, mind a bűn bennünk székel, midőn nem más bilincsekbe vagyunk öltöztetve s verve, mint saját gonoszságunk láncaiba, s ezek következtében vagyunk a futásra alkalmatlanok, a hasonlatban sok eltérés van. Ehhez, mivel az intelmek és feddések fő haszna a választottakra vonatkozik, nem gondolni el, hogy azoknak az Úr ezzel a céllal parancsolja meg, hogy mit kell tenni, és midőn nem engedelmeskednek, azok által úgy nyomorúságukat, mint gonoszságukat hirdetik és valamely módon gáncsolják, hogy azok megszabadítására a Szentlélek előtt út nyíljék - [ez] felettébb nagy vakság, vagy bizonyára, ha megfontolod és eltitkolod, felettébb megátalkodott istentelenség.

Jóllehet bízom, hogy ezt a helyet úgy tárgyaltam, hogy mindazoknál, akiknek valamelyes értelmük van, Pighius vajmi keveset fog elérni ugatásával. Ha valaki teljesebb tájékozódást óhajt nyerni, könnyű dolog lesz elolvasnia Augustinusnak ama könyvét, amely egészen e dolog megvilágítására íratott. A kérdés nem oly bonyolult, hogy kevés szóval meg ne volna fejthető. Ha - mondják - az emberben nincs képesség az engedelmességre, Isten a tanításból és a figyelmeztetésből játékot űz. Játékot űzne, megvallom, ha pusztán külső tanítást használna. Most pedig, mikor a tanítást lelkével teszi hathatóssá, igen távol van, hogy eredmény nélkül beszélne. Pál semminek mondja mindazokat, akik plántálnak, vagy öntöznek (I. Kor. 3,7). S vajon miért? Nem azért-é, mivel Krisztus szolgái, mikor tanítanak és prédikálnak, semmivel sem érnek el többet, mint ha a puszta levegőbe beszélnek? Honnan ered pedig, hogy azoknak munkája olyan haszontalan, hanemha onnét, hogy köveknek beszélnek, míg Isten az ő csodálatos és titkos működésével az embereknek elméjébe nem csepegteti, szívébe nem leheli azt, ami azoknak munkája által legfeljebb a fülig hatolhatott. Így következteti, hogy Isten, aki növekedést ad, maga minden, nem azért, mivel mindent az ő Lelkének erejével hajtva, kizárja szolgáinak munkálkodását, hanem hogy a cselekvés teljes dicsőségét magának tartja meg: amint hogy az egész hatályosság egyedül belőle ered, és üres, gyümölcstelen mindaz, amit nélküle művelnek az emberek. Ebben a tanításban Pighius szerint a képtelenségek

167

akkora tömege foglaltatik, hogy mindet megcáfolni roppant munka volna. Ennélfogva azt gondolja, hogy szellemes mentsége van arra, hogy botlást nem szenvedő lábbal tovább ugorjék, midőn azt mondja, hogy szám nélkül vannak oly helyek, amelyekben magam tusázom magammal. Jóllehet, hogy alap nélkül ne láttassék ezt mondani, egy esetet menten felhoz: én azt mondom, hogy Isten az ő választottaiban kettősen munkál, kívül az Ige, belül Lelke által. A lélekkel az elméket megvilágosítva, a szíveket az igazság szeretetére és tiszteletére formálva, azokat új teremtéssé teszi, az igével, ugyanazon megújhodás kérésére, keresésére és elérésére buzdítja. Kimutatja ama bizonyos módon, hogy itt én magamnak nyíltan ellene mondok. Mert az ige prédikálása - mondja - vagy előbb, vagy utóbb való a lélek cselekvésénél. Ez a második azonban oktalan dolog volna, mivel a hívek hiába kívánnák és keresnék az újjászületést, amelyet már elértek. Az pedig, hogy előbbre való, az én tanításommal nem illik össze, amely úgy adja elő a dolgot, hogy az ember a természetnek régi állapota alatt nem is kívánhatja a jót. Bizonyára nagyon ügyes mester, aki a pókhálószövést ilyen jól érti. Én pedig azt válaszolom, hogy az ige a már újjá született hívőknek hirdettetik, éspedig hatásosan és gyümölcsözően, nem hogy új teremtményekké szülessenek, hanem hogy növekedjenek és gyarapodjanak, aminthogy nekünk egész életünkben növekednünk és gyarapodnunk kell. Ha a legfőbb tökéletességhez az első fokon el lehetne érni, bizony hiába nyernének tanítást, akik egyszer hallottak. De mi mást próbálunk. A pókhálónak egyik része tehát le van szakasztva. De ha nem hazudunk, az újjászületés előtt Isten lelke kívánására az ige senkit sem gerjeszthet. Méltóképpen figyelmeztet valahol Augustinus, hogy ez az iskola a test érzületétől nagyon távol esik. Jóllehet, ha rábeszélni nem lehet is az embereket, mikor balga gondolataiktól megrészegültek, meggyőzni azonban őket lehetséges, hogy Istent tovább ne gáncsolják. Először Pált fogom helyembe állítani, aki Pighius támadásainak visszaverésére erősebb és felkészültebb leszen. Mert ő azt tanítja, hogy a hit hallásból vagyon, és folytatólag mégis megjegyzi, hogy Isten erejének titkos kijelentéséből szár-

168

mazhat egyedül (Róm. 10,16-17). Hallod, hogy az ember hitetlenből az ige hirdetése által hívővé lesz, s hallod viszont, hogy hitetlen marad, míg Istennek Lelke meg nem világosítja. Ha e két körülmény látszólag valami ellenmondást rejt magában, azt Pál egy szóval megszünteti, midőn azzal dicsekszik, hogy a Lélek szolgálata reá bízatott, s hogy ez mit jelent, megmagyarázza, nevezetesen, hogy Isten az embereknek szívébe a Szentlélek által hathatósan bevésse azt, amit annak szája által sem előbb, sem utóbb, hanem egyúttal füleiknek mond. A prédikációban van tehát elhintve a mag, hogy pedig az gyökeret hajtson, kicsírázzék és gyümölcsöt hozzon, azt Isten Lelke műveli belülről. Most, hogy szavamra is visszatérjek, az ige gerjeszti az embereket az újjászületés óhajtására. Mikor? Amikor ti. Istennek Lelke azt a szervét hathatóssá teszi, hogy ily vágyódást gyújtson lángra. Jóllehet a cselekvés mozzanatait és részecskéit Isten elé írni nem feladatunk. Csupán azt tartsuk szemünk előtt, amit Pál leír, hogy ti. a lélek titkos cselekvése az ember külső igehirdetésével össze van kötve, és minden nehézségtől megszabadultunk. Mivel pedig ellenfeleink a Szentírásnak némely bizonyítékait, amelyek látszólag kevéssé egyeznek tanításunkkal, ellenünk fordítják, Institutiómban kimutatom, hogy mily hamis és fonák módon csavarják el e helyekét, és hogy kellőleg összefoglalhassam, bizonyos rendekbe osztom azokat szét, amelyek között az első a parancsolatokról szól. Vagy játékot űz velünk - mondják - Isten, mikor parancsol, vagy csak olyat kíván tőlünk, ami hatalmunkban van. Erre azt felelem, hogy mit sem értenek azok, akik az ember erőit a parancsokhoz mérik. Pighius ahhoz az elnyűtt alapigazságához tér vissza, hogy a törvény megtartása nem lehetetlen (*), amit annál nagyobb lelkesedéssel hirdet, mivel a törvény megtartásáról soha komolyan nem gondolkodott. Mert manapság majdnem ilyenek azok a nagylelkű gigászok, akik a törvény könnyűségéről, a cselekedetek érdeméről és a tökéletességről filozofálnak: gőgös lélekkel vetik ugyanis oda, hogy a törvényt igenis lehetséges megtartani, amelynek pedig soha a legkisebb részét sem érintették ujjal sem. De ha egyszer csak könnyed vizsgálattal vennék is fontolóra, mit jelent ez:

(*) Pelagius is ezt mondta (NF)

169

"Szeresd a te Uradat teljes szívedből, teljes elmédből és minden erődből", bizonyára belátnák, hogy annak betöltésétől mily messze kell az embernek állania, míg ez a földi test veszi körül. Mi azonban még más kérdésben is forgolódunk. Mert azt mondjuk, hogy az ember a törvénynek nemcsak betöltésére, hanem elkezdésére is képtelen, s az igazságnak nemcsak tökéletes és igazi teljessége, hanem legalantasabb és legkönnyebb része is felülmúlja szerintünk annak tehetségeit, amelyeket Pighius olyan magasra emelt. Hogy pedig ez igaz-e vagy sem, nem akarom, hogy bárki tőlem tanulja meg, de a hívek közül mindenki kérdezze meg a hit élő tapasztalatát, s akkor a dolog bizonyosabban meggyőzi, mint a szavak. Mármost azt gondolja, hogy Pálnak azokat a tiszta s világos bizonyítékait, amelyeket e nézet támogatására csatolok, igen alaposan megcáfolta, ha kijelentette, hogy azok e dologra nem vonatkoznak. Vajon, szól, mivel a törvény által van a bűn ismerete, ezért lehetetlen a törvény megtartása? Én pedig nemcsak ezt, hanem azt is következtetem innen, hogy a törvény megtartására irányuló komoly vágy is lehetetlen, amint a hely szövegösszefüggése szükségképpen követeli. Mert midőn azt a kérdést állítja előtérbe, hogy vajon a megigazulás elérhető-é a törvény által, hogy ennek lehetetlenségéről meggyőzzön, csupán ezt az okot használja: a törvény által van a bűn megismerése (Róm. 3,20). Ez pedig az ellenkezőből való érvelés, amely semmi módon sem állana meg, ha a törvénynek általában más eredménye volna. Éppen úgy áll tehát a dolog, mintha azt mondaná, hogy a törvény az emberek számára magából semmi mást nem hoz, hanemha azt, hogy bűnösségükkel megismerteti azokat, Képzeld most már, hogy az ember saját erejéből valamit ér. Nemde teljesen összerombolja ezt az egészet? Még világosabban egy másik helyen, midőn azt tanítja, hogy a törvény azért jött be, hogy a bűn bővelkednék (Róm. 5,20), ami nem volna igaz, ha az emberben valaminő erő léteznék a törvény teljesítésére. Ezért aki a törvény hasznát ismeri, annak parancsolataiból a legkevésbé sem fogja megismerni az emberek méltánylandó erényét. Jól mondja tehát valahol Augus-

170

tinus (1): "Azt mondjuk, hogy a törvény által lesz, hogy aminek megtörténtét Isten akarja, hallják, a kegyelem által pedig, hogy a törvénynek engedelmeskedjenek. A törvény tehát az igazság hallóivá, a kegyelem pedig cselekedőivé tesz". Egyebütt még világosabban szól (2): "Aki érti, hogy az igazság nem a törvény parancsán alapszik, amely félelmet kelt, hanem Krisztus kegyelmének támogatásában, amelyhez egyedül vezérel hasznosan a törvénynek félelme, mint nevelő, az ilyen érti, hogy miért keresztyén".

Midőn azt mondom, hogy a törvény írja elénk, mit kell cselekednünk, hogy az engedelmességre megkívántató erőt az Úrtól kérjük, helyesen szól (*): mivel megvalljuk, hogy úgy létezésünk, mint életünk Istentől van. Azonban más módon vagyunk és mozgunk, mint emberek, megint más módon, mint Isten fiai. Ama kegyelem mindenkivel közös, emez kizárólag az elválasztottaknak adatik. Az valami módon a természetben gyökerező, ez a természeten kívül adatik az embernek, hogy ami volt, az lenni megszűnjék, s az kezdjen lenni, ami még nem volt. Ki fog magának kegyelmet esdekelni, - szól (*) - amit senki sem óhajt, mielőtt birtokában nincs? Bizonyára megvallom, hogy az imádság lelkét Isten adja, és ha hallgatok, Pál eléggé kimutatja, mikor tanúsítja, hogy a hit az imádság anyja (Róm. 10,14). Mindez azonban egy cseppet sem akadály abban, hogy az Úr a tanításnak külső eszközét is ne alkalmazza ösztöke gyanánt, hogy amely módon szokta, művét az emberben végre hajtsa. Ha ezt Pighius felfogná, a perlekedésnek végre-valahára véget vetne.

Ezenkívül gáncsolja azt az állításomat, hogy az ember természetében hiába keresnők a törvény betöltéséhez szükséges tehetséget, mivel ez Isten különös ajándéka. "Nem azért nem a mi tehetségünk az, hogy lássunk, mivel a nap fényessége folytán a látásra nézve szükséget látunk." Eközben Pighiust a haszontalan hasonlatok rászedik, amelyek annyi különbözőséget mutatnak a szőnyegen forgó tárgytól, mint az ég a földtől. Mert a kegyelem ránk nézve nem nap, hogy szemünket arra fordítsuk,

(1) Lib. 3. ad Bonifacium.

(2) De nat. et. grat. cap, 1.

(*) Itt valószínűleg Pighius az, aki "helyesen szól," s a következő "szólás" is az övé. (NF)

171

ha úgy tetszik, hanem az elmének szemeit nekünk adja és felnyitja, hogy az igazságnak Fényét, mely az ő igéjében visszatükröződik, szemléljük. Innen származik Pálnak ama könyörgése, hogy az Úr adja meg az efézusiaknak az elmének megvilágosodott szemeit, hogy azokkal lássák meg, minő [az ő] elhívatásuknak reménysége, és minden szentekkel egyben megfoghassuk, aminő annak hosszúsága, szélessége és mélysége (Ef. 1,18). Nem csodálni való, midőn másutt tagadja (I. Kor. 2,14), hogy a lelki bölcsesség magassága az emberi szívbe hatolhatna.

A második osztályba az ígéreteket állítom, amelyek mellé az a feltétel van fűzve, hogy "ha cselekedendjük, amit Isten követel tőlünk." Mert azokkal ekként harcolnak ellenünk: Miért mondatnék, hogy mitőlünk függ azoknak teljesítése, amiket az Isten ígér, ha nincs hatalmunkban azt cselekedni, hogy betöltessenek? Erre a kérdésre így felelek meg: mikor a hívő lelkeknek s ezek mellett az istenteleneknek is felajánltatnak az ígéretek, ezeknek mindkét félen meg van a maguk haszna. Mert az istenteleneket úgy meggyőzik, hogy megismerik, hogy saját méltatlanságukkal megfosztják magukat Isten jótéteményeitől, amelyeket tisztelőinek szokott nyújtani; viszont a kegyesek az istenfélelemre, az Isten iránt való engedelemre, az igazi szívbeli tisztaságra és ártatlanságra tétetnek gyorsabbakká az elébük adott áldás által, de nem saját erejükben, hanem az igazság lelkében bízva.

Ezért én azt tanítom, hogy ily ígéretek az Isten kegyelmének keresésére vezérelnek, amellyel egyedül juthatnak el oda, ahova hívatnak. Pighius azt gondolja, hogy ezek a szabad akaratban tartják meg. Hogy ezt a véleményét megerősítse, azt hozza fel ürügyül, hogy Mózes eltérő célt tűzött ki. Mert miután a törvény kihirdettetett, így szól: "Gondold meg, hogy ma elődbe adtam az életet és a halált" stb. (Móz. 30,15). Mintha viszont az apostol nem hangsúlyozná, hogy a törvény, amelynek természetszerűleg az életre kellett volna vezérelnie, a mi természetünknek megromlása által vesztünkre fordult (Róm. 7,13). A törvény ugyan az igazságos kötelességnek végrehajtója, de megoldásra mi képtelenek vagyunk. A törvény megmutatja, hogy megtartói számára az örök életnek ama megbecsülhetetlen jutalma van eltéve. De nincsen senki, aki ha mással nem, legalább komoly

172

vágyódással óhajtoznék oda saját erejéből. Ez oknál fogva Pál, mikor felhozza azt, hogy aki cselekszi ezeket, él azokban, folytatólag mintegy reményét vesztve a dologban, azt tanítja, hogy más menedéket kell keresnünk, hogy ingyen és cselekedetek nélkül érjük el azt, amit Isten ott jutalom gyanánt a cselekedeteknek ígér. De Pighius ezt nem veszi figyelembe, mivel Mózes nem sokkal azután így folytatja, hogy: cselekedjed és cselekedettel betöltsed. Nevezetesen, hogy ezt hallván, amikor kötelességünknek szükségszerűségét tudjuk, s erőinkkel kísérletet tévén, erőtlenségünkről, vagy inkább tehetetlenségünkről meggyőzetve, ezt kényszerüljünk mondani Istennek: Add, amit parancsolsz, és parancsold, amit akarsz. (*)

A harmadik osztály azokból a véleményekből áll, amelyekkel az Úr az izraelita népet gáncsolja, mivel rajta állott, hogy a jóknak minden fajtáját élvezze. Mert az effajta dorgálások - úgy látszik - nem illenek azokra, akiknek keze ügyében volt ez a válasz: Számunkra szívünk gyönyörűsége volt, az ellenkezőktől rettegünk. Hogy pedig annak elnyerésére, emezek kikerülésére az Úrnak nem engedelmeskedtünk, azért történt, mivel ezt tennünk nekünk, a bűn uralma alá vetett embereknek, nem volt szabad. Mert hiába dorgálnak bennünket azokért a bűnökért, amelyeket kikerülni nem volt hatalmunkban. Azt válaszolom, ami igaz és egyszerű: ki kell nyomozni a rossz forrását, hogy innét ítéletet mondhassunk, hol székel a bűn, vagy kire kell azt visszavinni. Márpedig, amiért vétkezik, senki mást nem okolhat, mint a rossz akaratot. Az akarat rosszasága továbbá nincs egyebünnen, mint az örökölt megromlásból. Mi haszon van tehát abból, ha annak a gyűlöletességét másra hárítjuk, ami joggal tulajdonítható nekünk? A bűn gyökerét magunkban találjuk fel. Miért kíséreljük hát mentségnyerés szempontjából másra vinni át? Pighius azt gondolja, hogy ezt a választ elég erős cáfolattal veri vissza, midőn fennhéjázásával elveti, azonkívül, hogy Mózes tanúságtételében, amelyet ott is kifejez, valamivel szorgalmasabban megáll. Mert Mózes, miután a törvényt kihirdette, a népet így hívja bizonyságul: "Az a rendelés, amelyet én ma neked parancsolok, nincs elrejtve, sem távol helyezve, hanem melletted van, a te szájadban és

(*) Híres Ágoston-idézet (Vallomások X. 29), amelyen Pelagius is megbotránkozott. (NF)

173

szívedben" (V. Móz. 30,11.14) Ez az erősítés, mivel az emberbe látszólag sokat helyez, úgy is tűnhetnék fel, mint ami az előbbi megoldással ellentétes. Azt tehát felhozom és megmagyarázom. Eközben azonban nem titkolom, hogy könnyen gúny tárgyává tehetném, ha csak fecsegni volna szándékom: bizonyára, ha kijelentendem, hogy csak az ismeretnek, nem pedig a megtartásnak könnyűségéről folyik a szó. De megmutatom Pálból, aki minden kétségen kívül őszinte és tiszta érzületű, nevezetesen, ha az evangéliumhoz s nem a törvényhez viszonyítod. Az előbbi megoldás visszaverésében, amelyről magam vallom, hogy fecsegésszerű, Pighius sokat fárad. Mikor pedig ehhez a másodikhoz érkezik, azt véli, hogy semmi képtelenebbet nem lehet költeni, vagy Mózes igéjétől eltérőbbet, mint ha igaz az, hogy ezt az evangéliumról kell érteni. Most már nem csodálkozom, ha velünk szemben olyan kegyetlennek és nyersnek mutatja magát, mivel a Szentlélekkel szemben sem kegyesebb. Bizonyára Krisztus lelke, amely Mózes által szólt, beszéli el Pál ajakán, hogy mit akar (Róm. 10,5.8). S a magyarázat sem bonyolult, vagy homályos. Mert az evangélium és a törvény összehasonlítása történik: mivel a törvény életet csak azoknak ígér, akik a parancsolatokat teljesítik, az evangélium pedig ingyen való megigazulást ajánl, amelynek következtében az emberek megbékélnek Istennel, és az örök üdvösségnek lesznek örökösei. Erre a dologra van idézve ama hely: "Nem messze van az Ige, s nincsen föléd helyezve, és hozzá van csatolva ez: Ez a hitnek igéje, amelyet prédikálunk", Ha áttetszőség kívántatik, mit kívánhatnál amit megérteni könnyebb volna? Ha tekintély: ez mennyei kijelentés. Vajon tehát viszont meg kell-é hallgatni Pighius káromlásait? De mivel ez az óriás még attól sem borzad, hogy az ég ellen háborút viseljen, vizsgáljuk meg egy kissé, minő támadást művel. Az egész összefüggő szöveg - szól - azt követeli, hogy a törvényről értessék. Bizonyára elismerem, hogy egészen addig, míg az evangéliumra át nem tér, a törvényről van szó, s ennek az a feladata, hogy Krisztushoz kézen fogva vezéreljen. Mivel azonban mindezt magukról a parancsolatokról hiába mondanák, vagy legalább az embernek legalább is keveset használnának, mivel nem másra szolgálnának, mint megromlására, a természet

174

hibája folytán, azért Pál apostol nem katakhrészisz (*) által, hanem sajátos, és hogy, így szóljak, betűszerinti értelemben viszi át az evangéliumra. De hát az ily beszéd nevetséges: Parancsolom, hogy cselekedjed; elődbe állítom ma az életet és halált; ha a törvény megvetőinek mondják azokat, ha szükség keménységükben és makacsságukban mindaddig megmaradniok, míg Isten az ő kőszívüket újjá nem alkotja. Nem így beszél Pál, aki a törvényt azért mondja a halál és kárhozat szolgálatának (II. Kor. 3,7), mivel semmi másra nem képes, mint hogy megöli és a pusztulásnak adja tanítványait, ha csak új szövetség által be nem vésetett a szívekbe. Miután ezt elmondotta, mintha bíró módjára megkötözött vádlottként tartana bírói széke előtt, kijelenti, hogy eléggé kimutatta, mily nagy ellentétben áll véleményünkkel az egész Szentírás. Én pedig azt tanácsolom, hogy ha eztán valamiben ítélni akar, menjen először Anticyrába, s onnan épebb és tisztultabb agyvelővel térjen vissza.

(*) Teljes felhasználás, kiaknázás (NF)