175

AZ ÖTÖDIK KÖNYV ELLEN.

Az ötödik könyvben azon fáradozik, hogy felhozván ismét a régi eretnekeket, akik a jelen kérdésben tévelyegtek, kimutassa, hogy a felekezetek eltérő és ellenséges véleményei között az ő és a hozzá hasonlók tudománya a végletektől úgy az egyik, mint a másik oldalon tartózkodva a középszerűséget megtartja; hogy pedig viszont mi egyesekből azok közül merítettünk, akik az akarat szabadságán csorbát ütöttek - és így meg akar győzni, hogy nézetünk részben sok és különböző tévelyekből van összevegyítve, részben új hazugságokat is adtunk ahhoz, amelyek az előbbi eretnekeknek minden istentelenségét felülhaladják. Mert mi Marcionnal, Valentinussal, Manichaeussal és hasonlókkal az ember természetét rossznak hazudjuk; Wicleffel, Valla Lőrinccel az embert az isteni akaratnak pusztán eszközévé tesszük, hogy inkább tétessék, mint tegyen. Hogy minden az egy Istennek ítéletétől függ, hogy velünk semmi se történjék esetlegesen, hanem minden puszta szükségből. Azt pedig minden másnál rosszabbul tesszük, hogy az egész természetet akkora megromlással vádoljuk, hogy semmire sem képes másra, még a szentekben sem, mint rosszul cselekedni, míg amazok, ti. Valentinus, Marcion és a manicheusok azt tanították, hogy részben jót, részben rosszat cselekszik. Már előbb mondottam, hogy mily bűzhödt rágalom, hogy minket így együvé soroz Marcionnal és a manicheusokkal, akiktől mi nem kevésbé különbözünk, mint maga Pighius tőlünk. Hogy a természetet rossznak mondjuk, ebben a tekintetben esetleg egy nézeten látszhatunk lenni azokkal. De mindjárt a második szóval akkora különbséget hozunk nyilvánosságra közöttünk és közöttük, hogy még a legcsekélyebb gyanúra sem marad ok. Mert míg azok a természetben lényegi rosszaságot állapítanak meg és azt képzelik, hogy a természet ma-

176

gának a teremtésnek kezdetétől ilyen volt, a mieink a természet megromlásából határozzák meg a bűnt, és kitartólag vallják, hogy a természet nem valami égi befolyás, hanem az ember bukása következtében romlott meg, úgyhogy mikor a rossz oka forog kérdésben, azt kell gondolnunk, hogy a bűn nem kívülünk eredt, hanem az egész vétket magunknak kell tulajdonítanunk. Ez a mi megegyezésünk Valentinussal, Marcionnal és a manicheusokkal; már amekkora megegyezés tűz és víz közt lehet. Ha valaki erről meg akar győződni, első sorban itt állnak könyveink, ez igen jó és bőséges tanúk, aztán itt semmit sem fogsz olvasni, amit nem maga Pighius idéz Institutiómból. Nem elégedve meg mégsem azzal, hogy minket ily képtelen emberekkel tőn egyenlőkké, azt kiáltja, hogy mi még nagyobb kiátkozásra vagyunk méltók, mivel az egész természetet kárhoztatjuk. Nevezetesen mikor az ember nem valamely részében, hanem egészében vétkezett, mi csudálni való van azon, ha azt mondják, hogy magát teljesen elvesztette? Igen sok függ azonban attól, hogy vajon a saját vétke által szerzett bűnben mondják-é szenvedni, vagy olyanban, amelyet máshonnan adtak beléje? Ha embereknek oltalmára van szükség, Augustinus, mindezeknek szerzője, a miénk. A dolgok szükségszerű, vagy esetleges kimeneteléről úgy látom jónak, hogy jelenleg ne tegyek említést, nehogy eltérő dolgok beszövése által a beszéd fonalát megzavarjam. Mi azt tartjuk, hogy az embert úgy hajtja Isten kegyelme, hogy mégis egyúttal cselekszik; mégis ő maga úgy cselekszik, hogy Isten Lelkénél van és marad a cselekmény teljes hatályossága.

És hogy kitűnjék, hogy a hazugság megszokásából mekkora szabadosságot és vakmerőséget szerzett magának, nem csak hazugságainak legalább valami külszínnel való elleplezésére nem gondol, hanem hogy valaki előtt ismeretlenek ne legyenek, az én Institutiómból idézi azokat, amik ezeket könnyeden kimutatják. Mert megromlásunk eredetét nem Isten teremtésébe, vagy működésébe helyezzük, hanem első szülőnk vétkébe, mivel önkéntes hűtlenségével vonta magára a szolgálat nyomorú állapotát, jóllehet szabadon teremtetett. Ez pedig az az egy dolog, mely által az igazhitűeket a manicheusoktól és más hasonlóktól megkülönböztetni elégségesnek tartotta Augus-

177

tinus. Látod tehát, hogy ez az őrjöngő, miután szóval elítélt minket, tényleg azonnal felszabadít. Hogy pedig azt mondjuk, hogy az egész ember annyira bűnbe merült, hogy egyetlen részével sem képes Istenhez vágyódni, ezzel nem állítunk mást, mint amit Isten bizonyít, akinél jobb bírót az ember felett találni nem lehet, mivel senki jobban nem tudja, hogy mi van az emberben. Ha különben nem nehéz helyeselni, hogy az egész ember test néven neveztessék, bármennyire ellenezzék is azt a vitakedvelők. Mert valahányszor az ellentétesség alapján a lélekkel összehasonlíttatik, a lélek neve kétségen kívül az újjászületés kegyelme gyanánt vétetik. Az van hátra tehát, hogy test az legyen, amink újjá még nem született állapotunkban a természettől van. Nem más érv alapján helyesli Krisztus, hogy újra kell születnünk, hanemha azért, mivel ami testből született, test az (Ján. 3,5). Ha a test az embernek csupán része volna, nemde ez a nézet magától összeomlanék? Mert könnyű volna a válasz, hogy az ember kiválóbb része messze áll a testtől. Minő dicsérettel ajánlja pedig Pál ezt a testet? "Tudom úgymond - hogy nem lakozik bennem, azaz testemben, jó (Róm. 7,18). Ugyancsak: A testnek érzülete, vagy-gondolkodása ellenséges Istennel szemben" (Róm. 8,7) Aki azt bizonyítja, hogy a test minden jó híján van és egyúttal okát is adja, mivel az egészen lázadó az Isten igazságával szemben, és semmit sem gondolhat vagy eszelhet ki, csak ami Istennel ellenséges, semmivel sem mond többet, vagy kevesebbet, mint mi. És hogy valaki még magában a testnek nevében valami kétséget ne keressen, előbb teljességgel semmi részt nem hagyott az emberben, amelyet a kárhoztatás alá ne vetett volna. Olvassa el valaki az emberi természet leírását, amely a római levél VII. részében foglaltatik; mit hagyott az apostol itt, ami a kárhozattól mentes maradt volna? Amit tehát a természet bűnösségéről mondottam, nem az én ítéletem, hanem a Szentléleké.

Amit pedig aztán ebből következtetek, ki nem látja be? Hogy az embernek nincs tehetségében, hogy előre készüljön Isten kegyelmének elfogadására, hanem az egész megtérés Isten ajándéka. Ámbár ennek a cikknek is megvannak a maga bizonyos és világos bizo-

178

nyítékai. Mert midőn az Úr azt ígéri hogy a kőszív helyett adni fog nekünk hússzívet, az előkészület számára minő hely marad? Az, aki nem akaróból önkéntes lesz, és lázadóból, makacsból engedelmességre kész, az előkészületnek mely dicsőségét fogja követelni a maga számára? Nem kevésbé fejeztetik ez ki amaz igék által: "Megtaláltak, akik nem kerestek, engemet" (Ézs. 65,1) Mert jóllehet a próféta a pogányok elhívásáról beszél, ebben mégis mindnyájunk elhívásáról szól, ebben mégis mindnyájunk elhívatásának képét jelenteti meg. Isten dolga tehát minket megelőzni, hogy minket magához térítsen. Nem csoda. Jóllehet gondolkodni sokkal kevesebb, mint akarni, még azt sem hagyja meg Pál számunkra, hogy alkalmasak legyünk valamely jónak kigondolására (II. Kor. 3,5). Ezért a prófétával együtt megvalljuk, hogy mi mint a juhok eltévelyegtünk, ki-ki saját útjára hajolt, midőn az Úr az ő útjára vezetett minket vissza (Ézs. 53,6). S az Úr nem tűri, hogy ennek a dicsőségnek bármely kis része is átvitessék másra. Mert az ő munkájának jelenti ki, hogy a vakságból megvilágosíttatunk, hogy a sötétségből átvitetünk világosságára, hogy értelemben megújíttatunk, hogy végül a halálból felkeltetünk az életre. A halott minő előkészületi móddal fogja előhívni Isten kegyelmét?

Következik a harmadik tag, a kegyelem hathatós működéséről. Tagadom tehát, hogy a kegyelem úgy ajánltatik nékünk, hogy azután döntésünkön áll, vagy engedelmeskedni, vagy visszautasítani; tagadom, hogy abban csak annyi adatik, hogy erőtlenségünket segedelmével támogassa, mintha belénk egyébként bármi is volna helyezve; de azt teljességgel annak munkája és jótéteménye gyanánt erősítem, hogy a mi szívünk kőből hússá változik, hogy akaratunk új lesz, s hogy végül mi, akik szívvel és lélekkel újjáalakultunk, azt akarjuk, amit kell akarni. Mert Pál bizonyítja, hogy Isten nem azt eszközli bennünk, hogy jót akarhassunk, hanem azt magát is, hogy akarjunk egész a mű beteljesítéséig. Mekkora különbség van az eredmény és az akarat között? Ennélfogva azt állítom, hogy a mi akaratunk hathatósan alakíttatik, hogy a Szentlélek vezérletét kövesse szükségképpen, nem pedig, hogy csak felébresztetik, hogy érvényesüljön, ha akar. Amit to-

179

vábbá egy munkáról mondtunk, azt az egész életre ki kell terjeszteni. Mert nem leszen elég, ha az ember lelkének Isten egyszer megadja az irányt, hanemha folytonosan hasonlóképen vissza nem tartja s a kitartásban meg nem erősíti. Most már azt a figyelmeztetést adom, hogy a kitartásban ezt a kettőt kell megtartanunk, hogy az embert ne gondoljuk Istennel együtt működni, valamely saját ereje folytán, midőn a lélek kormányzásának engedelmeskedik, és ne gondoljuk azt, hogy az utóbbi kegyelem jutalom gyanánt adatik neki, mintha az első kegyelemmel jól élve ezt megérdemelte volna. (*) Mert nem engedem meg, hogy az emberek másra is képesek, mint ami adatott nekik és állítom, hogy Isten állandóan úgy hajtja végre bennünk munkáját, hogy mindaz, amit velük mindvégig közöl, ingyenes, hacsak esetleg Augustinussal együtt nekünk is nem tetszik jutalomnak nevezni azt, mivel kegyelem kegyelemért; mivel jótéteményeit Isten a választottakkal szemben szüntelenül új ajándékokkal tetézi. Ezt az egészet, ha jól értem, egy igében összefoglalja Pál, mikor azt tanítja, hogy az egy Isten az, aki mind az akarást, mind a véghezvitelt munkálja bennünk jótetszéséhez képest (Fil. 2,13). Nem szól egy napról, hanem a cselekmény állandó folyamatáról, amelynek egyetlen okát adja, Isten jótetszését, azaz ingyen való jóságát, amely nincsen tekintettel semmi érdemre.

Hogy szerintem mindezeket Augustinus is aláírja, ‚ abból Pighius jóízűen gúnyt űz. De semmit sem mondok, amit előbb ne állítanék az olvasók elé, és nincs egy cikk, amely majdnem szóról-szóra szemünkbe ne ötlenék Augustinusnál: és bizonyára egy sincs, amelyet az ő fényes tanúságával meg ne lehetne erősíteni. Azt tanítom, hogy az ember egész természete bűnös. S mit tanít Augustinus? "Ne gondold - szól - hogy te valamit cselekszel, hanemha amennyiben bűnös vagy." (1) Ugyancsak: (2) "Amint az élet lelke Krisztusban újjászüli a híveket, úgy a test halála Ádámban bűnösöket szült. Ez testi nemzés; amaz lelki. Ez a test fiaivá tesz, amaz a lélekéivé. Ez a halál fiaivá, amaz a feltámadáséivá. Ez a világ fiaivá, amaz Isten fiaivá. Amaz

(1) Lib 3. de peccat. meritis et rem. cap. 2.

(2) In Psal. 142.

(*) A r.k. teológia a tridenti zsinat (VI. ülésszak, 24. és 32. kánon) óta hittételként hirdeti ezt: "A kapott megigazulás Isten színe előtt a jócselekedetek által növekszik, amelyek nem csupán a megigazulás jelei és gyümölcsei" ill. "a megigazult ember jó tettei úgy ajándékai Istennek, hogy egyben a megigazult ember érdemei is... a kegyelem által véghezvitt jó cselekedetek igazán kiérdemlik a kegyelem növekedését." Azelőtt ennek az ellentétét volt kötelező hinni (II. orange-i zsinat, 18. kánon): "A kegyelmet nem előzi meg érdem az ember részéről... hanem a kegyelem jár elöl, hogy az ember jót tehessen. "

180

az irgalom fiaivá, ez a haragéivá. Ez az eredendő bűn által lekötelezettekké, amaz minden bilincstől felszabadultakká". Ugyancsak (1): "Azt mondjuk, hogy az emberek Isten munkái, amennyiben emberek, de az ördög alatt vannak, amennyiben bűnösök". Annyira tanúsítja pedig, hogy az ember megromlott, hogy bármi látszik is magától a jókból birtokában, rosszá változik rá nézve. Azt mondom, hogy Isten ingyen való kegyelmével megelőzi; hogy ehhez semmi érdemével nem juthat el, sőt azt óhajtani is képtelen, míg ez a vágy szívében fel nem ébresztetett. Szóljon Augustinus: (2) "Megmutattatik tehát, hogy Isten az ő kegyelmével veszi el a hitetlenektől a kőszívet, és az emberekben a jó akaratoknak érdemeit megelőzi, úgyhogy az akarat a megelőző kegyelem által készíttessék elő, nem hogy a kegyelem az akarat megelőző érdeme által adassék". Ugyancsak: "a kérdés sarkpontja az, hogy vajon ez a kegyelem megelőzi-é, vagy követi-é az emberi akaratot, vagy hogy világosabban beszéljek, vajon azért adatik-e nekünk, mivel akarjuk, vagy ezáltal eszközli Isten azt is, hogy akarjunk". Ugyancsak: "mivel az Isten szeretésére való szabad akaratot az első bűn nagysága miatt elvesztettük, hogy Istenben higgyünk és kegyesen éljünk, nem az akaróé, sem a futóé, nem mivel nem akarni és futni tartozunk, de mivel mindkettőt ő eszközli bennünk". Ugyancsak (3): "Miért parancsolta Isten, hogy mi a hitetlenekért imádkozzunk? Vajon, hogy nekik jó akaratukért kegyelem fizettessék, és nem inkább hogy azoknak akarata rosszból jóra változzék? Mert azt mondja: Senki nem jöhet én hozzám, hanem ha az én Atyám vonja azt. Nem mondja ott: "vezette volna," hogy valami módon azt ne értsük, hogy az akarat járt ott elöl. Ki vonatik, ha már akart? Az vonja tehát csodás módokon, hogy akarjon, aki tud maguknak az embereknek szívében munkálkodni, nem hogy nem akarva higgyenek, hanem hogy nem akarókból akarók legyenek". Ugyancsak (4): "A szabad akarat csupán csak a

(1) Lib. ad Bonif. 1. c.18. conf. Lib. ad Bonif, 3. cap.5. Lib. 4. adv. Julianum.

(2) Epist. 107. ad Vitalem.

(3) Lib. ad Bonifac. 1. cap.19.

(4) Lib. ad Bonif. 3. cap.8. Libr. 4. cap.6. Ibidem.

181

bűnre jó, ameddig fogoly". Ugyancsak: "Hogyan származhatnék az ember jó szándéka, hanemha mivel az Úr előbb megszánta, mivel maga a jó akarat is olyan, amely előkészíttetik az Úrtól." Ugyancsak: "megmutatta Isten, hogy az embereknek semmi jó érdeme sem hívja őt ki, hogy azokat jóvá tegye, hanem inkább azoknak jóval fizet a rosszért, önmagáért művelvén ezt, nem azokért". Ugyancsak (1): "Az ő akaratának jótetszése szerint, nehogy a mi akaratunknak jótetszésével dicsekedjünk". Nemcsak abban a nézetben vagyok, hogy Isten a választást adja az embernek, hogy ha úgy tetszik, legyen tehetsége mind a jó akarásra, mind a jó cselekvésre, de azt hiszem, hogy annak szívét hathatósan fel is indítja, hogy akarjon, és őt magát egészen akként igazgatja, hogy akarjon és cselekedettel teljesítse be azt, aminek akarása neki adatott. Beszéljen most Augustinus. (2) Miközben valamely nézetet javít ki, amely kevésbé megfontolva mondatott ki, így szól: "Megfelelőbben határozván meg e módon Istennek akaratát, hogy hitetlenségből a hitre jöttetek, vévén az engedelmesség akaratát és vévén a kitartást, megmaradtok a hitben". Ugyancsak: "Az a kegyelem nem volt az első ember birtokában, amellyel sohasem akart volna lenni rossz, de birtokában volt az, amelyben ha meg akart volna maradni, sohasem lett volna gonosz, amely nélkül szabad akarattal sem lett volna képes jó lenni, de azt mégis a szabad akarat következtében cserbenhagyhatta. Ez az első kegyelem, amely az első Ádámnak adatott, de ez hatalmasabb a második Ádámban, ami által történik, hogy akarjon, amekkorát csak akar és akkora hévvel szeresse, hogy a testnek ellenkező után vágyódó akaratát a léleknek akaratával meggyőzze. Amaz sem volt csekély, amellyel kimutattatott a szabad akarat hatalma, mivel akként segíttetett, hogy ezen segedelem nélkül a jóban nem maradt volna meg, de ezt a segedelmet ha akarta, elhagyhatta. Ez pedig annyival nagyobb, hogy csekélység az embernek ez által helyreállítani az elvesztett szabadságot, csekélység végül nem

(1) Dc praedest. sanct. cap. 19.

(2) De bono persever. ad Hilar. et Prosper. cap. 22, De corr et grat. cap. 11.

182

akarni nélküle vagy megragadni a jót, vagy megmaradni a jóban, ha akar, hanem ha az is eszközöltetik, hogy akarjon. Most pedig, akiknek ez a segedelem nem adatik, azokra ez büntetés, akiknek pedig adatik, kegyelem szerint adatik, nem tartozás szerint; és annyival bővebben adatik, akiknek Isten azt adni jónak látta, hogy ne csupán jelen legyen az, amely nélkül megmaradni nem tudunk, ha akarunk is, de akkora és olyan legyen, hogy akarjunk. Ezen kegyelem által a jó elfogadásában és állandóan való megtartásában csakugyan rajtunk fordul meg, hogy ne csak képesek legyünk arra, amit akarunk, hanem akarjuk is, amire képesek vagyunk". És igen sok hasonló értelmű kifejezés. Ugyancsak (1): "Ha nekünk Istentől valaminő szabad akaratunk van, amely lehet jó is, rossz is, a jó akarat pedig tőlünk van, az, ami magunktól a miénk, jobb, mint amink Istentől van. (*) Ezt kiterjesztem a kitartásra is, hogy a jó cselekedeteknek úgy kezdete mint beteljesítése az egy Istentől függjön. Isten ereje pedig, hogy el ne gyengüljön, úgy megerősíti az embert, hogy a tiszta és tartozatlan kegyelemnek állandó folyamatát élvezi mind az élete végéig. Magától az ember nem működik Istennel, hogy valamit a magáéból vegyítsen a cselekménybe, hanem csak a mértékhez képest, amelyet vett, hogy ne cselekedjék másként, mint amennyire hajtatik". Feleljen erre nézve is Augustinus: (2) "Mi módon nem Isten kegyelméé nemcsak a hivés akarása kezdettől fogva, de a kitartás mindvégig, midőn maga az életnek vége nem az emberben, hanem Isten hatalmában van, és Isten bizonyára képes annak, aki nem akar kitartani, azt is ajándékozni, hogy a rosszindulat meg ne változtassa szívét?" Ugyancsak: (3) "Isten ajándékának állítjuk, hogy van kitartás mindvégig. Mert midőn azt mondja: Az én félelmemet adom azoknak szívükbe (Jer. 32,40), mit jelent ez mást, mint hogy az a félelem, amelyet adok, akkora és olyan lesz, hogy hozzám kitartólag ragaszkodnak?" Ezekhez, midőn mindenütt azt tanítja, hogy az akarat az első emberben,

(1) Lib. 2. de peccat merit. et remiss. cap. 18.

(2) Epist. 107. ad Vitalem.

(3) De bono persever. in princip.

(*) Ebben a mondatban "van" helyett "volna" olvasandó, mert Ágoston egy képtelen ellenvetést cáfol. (NF)

183

midőn még épen és sértetlenül állott, a kegyelem nélkül mégsem ért semmit, így szól: (1) "Az eset után, Isten legfeljebb kegyelmével akarta kapcsolatba hozni, hogy az ember hozzá járuljon, legfeljebb kegyelmével akarta kapcsolatba hozni, hogy az ember el ne távozzék tőle". Ugyancsak: (2) "Ahonnét bebizonyul, hogy úgy az elkezdésnek, mint a végig való kitartásnak kegyelme nem érdemeink szerint adatik nekünk, hanem ajándékoztatik az ő legtitkosabb, egyúttal legigazságosabb, legjobb, akaró és legbölcsebb akarata szerint. Ugyancsak: (3) "Ezek Isten ajándékai, amelyek adatnak a választottaknak, akik Isten terve szerint elhívattak: amely ajándékok között van úgy megkezdeni a hivést, mint végig kitartani". Így azzal zárja be, hogy a kegyelem a szentekre nézve minden érdem. Miért haragszik hát rám Pighius, ha Augustinus védelmével, amelyet ő oly készségesen ajánl fel, élek? (4)

Végül az érinti rosszul, hogy állításom értelmében az újjászületéstől a hívő lélek két részre osztatik, és valahányszor erről tesz említést, azt mondja, hogy én képzelődöm, álmodozom. Mert ez manapság a rómaiak teológiája, hogy mesésnek tartják azt, aminél a keresztyén embernek mit sem kell alaposabban ismernie. De mivel az e fajtájú emberek semmivel sem rendelkeznek több lelki tapasztalattal, mint az oktalan állatok, Pighius szájának betömésére legyen elég Pál tekintélye. Mivel kétségtelen, hogy a római levél hetedik fejezetében az újjászületett ember képét rajzolta meg, lássuk, hogy vajon azt, amit azon a helyen mondok, nem tükrözteti-é élénken vissza. Saját személyében siratja meg tehát a hívők közös fogságát, mivel akarja ugyan a jót és kívánja, de a véghezvitelre nem talál módot, mivel elméjében egyetért Isten törvényével, testben pedig a bűn törvényével; így nem cselekszi a jót, amelyet szeret, hanem inkább a rosszat, amelyet gyűlöl. Látod az igazsággal megegyező akaratot. Honnan van tehát az akadály, hogy eredmény ne következhessék? Bizonyára nem egyebünnen, mint az ellenkező vágyból.

(1) Cap. 7.

(2) Cap. 13.

(3) Cap. 17.

(4) De corrept. et grat. cap. 7.

184

Honnan van továbbá ama vágy, hanemha onnét, hogy benne az ó-ember maradványai laknak, amelyek a lélek ellen harcolnak? Mert a hatodik részben azt mondta, hogy az ó-ember a Krisztus keresztje által meghalt; azután pedig hozzáteszi, hogy nem úgy halt meg, hogy még harcot és nehézséget ne támasszon. Most azt, hogy ó-ember alatt mit ért, más helyekből tudjuk meg, ahol azt parancsolja, hogy elmében és szívben újuljunk meg Isten képére. Ezért az ó-ember szerepe és e név alatt foglaltatik mindaz, ami ezen megújuláson kívül van. És hogy tovább ne kelljen harcolni, Pál arról panaszkodik, hogy ellentétes vágyak ragadják ide s tova és ő harcot érez, midőn Isten igazságára vágyódik, és ismét fék van rá vetve, hogy ne fusson oly gyorsan, mint illenék. Ennek az ellenmondásnak oka a bűn, amely benne székel; egyúttal azt a részt is kijelöli, amelyben lakik, nevezetesen a testet. De Pighius úgy magyarázza, hogy ő a corpus-ról beszél, mikor caro-t (*) mond. De a testnek (corpus) sincsen magából saját indítása, és Pál nem bárminő indítást, hanem az önkéntes indulatot jelzi, amely a Lélekkel ellenkezik. Most az a kérdés, honnét ez a harc? Hanemha abból a tökéletlenségből, hogy Isten Lelke által még egészében nem alakíttatott újjá az embernek úgy elméje, mint akarata az élet újságára, hanem még valamely részében a testet és a földet érezteti. Ahol ilyen vágy jelenik meg, ahol az akarat ellenáll az akaratnak, ahol az óhaj az óhajnak ellensége, ki nem engedi meg nekem annak kijelentését, hogy a lélek két részre van osztva? Sőt ki nem érez és nem beszél így?

Miután pedig tanításuk egészét előhozta, viszont a pelagiánusokat hasonlítja velünk össze, akikről azt mondja, hogy a másik végletbe estek, hogy ti. Isten kegyelmét teljességgel tagadásba vették, hogy így aztán a maga közép-állítására térjen, amely a szabad akaratnak és a kegyelemnek összekapcsolásában áll. És először, hogy valószínűbb legyen, amit mondani akar, az egyházi meghatározás címe alatt kegyet szerez annak. De végül minő érvvel bizonyítja, hogy az egyház meghatározása? Augustinus tanúságával. Hogyan? Hát annak bizonyságával merészel tovább visszaélni velünk szemben, akit oly világosan magunknak foglaltunk le? De eljárása

(*) Corpus, görögül szóma, rendszerint a testet jelenti semleges értelemben; caro, görögül szarx, rendszerint a bűnökkel terhelt, esendő testet vagy a testi természetet jelenti az Újszövetségben. (NF)

185

a látszatot nem nélkülözi. Mert a gyanús eredetű könyvekből innen-onnan oly véleményecskéket kapargál össze, amelyek látszólag osztályt (*) tesznek a szabad akarat és Isten kegyelme között. De azt jól teszi, hogy most semmi olyat nem hoz napfényre, amit már előbb meg nem cáfoltam. Ámbár istentelenségével kényszerít engem, hogy ugyanarról a dologról valamit ismét mondjak. A bűnök érdeméről és megbocsátásáról szóló második könyvben - így szól - a pelagiánusokat nem azért feddi, mivel állítják a szabad akaratot, hanem mivel annak magasztalásában a határon túl lépnek. E helyen szeretném, ha az olvasók figyelembe vennék, hogy ez az első könyv, amelyben a pelagiánusokkal vitázni kezd, és egyelőre inkább csak csatároz, mint döntő ütközetre méri össze fegyverét. Aztán nem saját feltett szándékából következik, hogy itt a szabad akaratról tárgyal, amit mind a szövegösszefüggés is mutat, mind maga a szerző is bizonyít a Visszavonások második könyvében. Nem csoda hát, ha nem hatol mélyére annak, amit alkalomszerűleg csak könnyen szándékozott érinteni. De hogy ezt egyáltalában ne vegyük figyelembe, kérlek, mit terhel bennünket az az állítás, hogy ő nem azért kárhoztatja a pelagiánusokat, mivel a szabad akaratot állították, hanem mivel azt mód nélkül magasztalták? Mert mikor az elfogadott szokás alapján a nevet már megengedte, a dologra nézve csak nézeteltérése van. Látni kell tehát, hogy mennyit enged tulajdonítani a szabad akaratnak s innét ítélni, hogy miben tért el tőlünk. Azt vallja - úgymond Pighius - hogy senki nem vétkezik, hanemha akarva. S mi? Vajon az akaraton kívül állítottuk a bűnt? Vallja azt is, hogy Isten semmit nem parancsolt, ami hatalmunkban ne volna. Nevezetesen, ha hatalom alatt nem azt érted, ami természetünkkel vele született, hanem amit Isten ajándékoz különösen az övéinek, amint ő ezt annyiszor megmagyarázza. Ámbár egyúttal hozzáadja, ami igaz, hogy ti. ilyen példa nem létezett soha, s ezután sem kell remélni. A kegyelmet - úgymond - a napnak fényével hasonlítja egybe. Amivel azt juttatja kifejezésre, hogy a lélekben valami erő van, mint a szem élességében a látó erő. De miért hallgatja el azt a javítást, ami menten következik? Mert eddig a hasonló az volt,

(*) Azaz: megosztást, szétválasztást (NF)

186

hogy amint a szem, amint tekintetét valamire irányozza, a napnak fényétől megvilágosíttatik, úgy az embernek akarata, amely Istenhez fordult, annak kegyelme által támogattatik. De midőn Augustinus észrevette, hogy a hasonlat sántít abban, hogy a léleknek nincsen hatalmában a megtérés, arra is - úgymond - hogy megtérjünk, Isten segít, amit a test szemeinek a külső fény nem nyújt.

Amint egyebütt is így szól: "Ami a szemnek az egészség a nap látására, az a kegyelem az elmére nézve a törvény betöltésére". (1) De úgy tudja, hogy senki sem segíttetik, csak az, aki önként megkísérli; nevezetesen, mivel nem csak külső ráhatással, hanem önkéntes indítással működik az emberekben. Mert csak a cselekmény fajtáját jelzi, nehogy az állatokhoz, vagy kövekhez láttassék hasonlóvá tenni az embereket. Továbbá, hogy az az önkéntes felgerjesztés honnan ered, honnan van az önkéntes kísérlet, aztán nem titkolja. Mert mikor bizonyságot tett arról, hogy a kegyelemre szükség van, mind azért, hogy nyilvánvaló legyen, ami rejtve volt, mind azért, hogy édes legyen, ami nem gyönyörködtetett, miután azt tanította, hogy nem az emberi akarat, hanem az isteni tiszt dolga úgy az, hogy jót tudunk, mint az, hogy abban gyönyörködünk: "az emberek azon fáradnak, - úgymond - hogy felfedezzék, mi jó van a mi akaratunkban, és nem tudom, hogy mit találhatnak". (2) Augustinus, ha Pighiusnak hiszünk, az embertől kívánja, hogy magától tegyen kísérletet. Mit mond maga Augustinus? Mellőzöm egyéb könyveit, de abban, amelyet Pighius idéz, erősen védelmezi magát e rágalom ellen. "Az ember - úgymond (3) - ha első állapotából jelen nyomorúságába nem bukott volna, nehézség nélkül kívánhatta és követhette volna az igazságot; most pedig a bukás büntetéséből következett a bűn úgy, hogy már engedelmeskedni nehéz az igazságnak". Azt parancsolja, hogy éberül kíséreljük és hévvel könyörögjünk azért, egyúttal mégis úgy, hogy értsük meg, hogy az, amit ekként kísérlünk, vagy amiért ekként könyörgünk, az Ő ajándékából van birtokunkban.

(1) Adv. Faust. Manich. lib. 15.

(2) Eiusdem libr. c. 17. 18.

(3) Cap. 19.

187

De, hogy ezt az ő kötelékét a szabad akarat és kegyelem között felállítsa, azt gondolja, hogy a Valentinushoz írt első könyvből a legjobb bizonyítékot nyeri, ahol, miután a Szentírásnak olyan parancsai hozattak elő, amelyek a szabad akaratnak, midőn nevén nevezik, az emberben való jelenlétét jelzik, s ezekkel másrészről egyéb helyeket hasonlítanak össze, amelyek Isten ajándékának mutatják mindazt, ami csak tőlünk követeltetik. Már a tőlem telhető legnagyobb hűséggel megmagyaráztam, hogy az egész összehasonlítás mit akar jelezni, azaz mire vonatkozik és mit rejt magában. Két tagból áll pedig: hogy ti. az emberek önként vétkeznek, mikor vétkeznek és saját akaratuknak indításából, és ezért a bűnösséget hiába származtatják másra. Midőn pedig Istennek Lelke a jóra kormányozza azokat, azoknak akarata így nem záratik ki, mivel az éppen maga a kegyelem, hogy azoknak akaratát a jó szeretetére és kívánatára hajlítja. Továbbá midőn megmutatta, hogy az ember úgy jó, mint rossz cselekedeteiben önkéntes, aztán magáról az akaratról kezd vitázni, hogy minő és magától mit ér, egyúttal a kegyelem hatályosságáról beszél, és hogy az akarat természettől fogva mindig oly rossz, hogy egyébre nem képes, mint hogy Isten igazságának makacsul ellene álljon; egyedül kegyelem által lesz jó, éspedig akként lesz, hogy az igazságot, amelytől előbb visszaborzadt, szükségképen szeresse és kövesse. És mi? Vajon az akaratot kizárjuk a kegyelem prédikálásából? Szükséges tehát, hogy Pighius más leplet öltsön magára, ha csak a közepes szellemek előtt akar is tetszelegni. Mert senkinek figyelmét nem kerülheti el, hogy Augustinus, mikor így ír, mennyire velünk érez és beszél.

Ideje azonban már, hogy Pighius szentséges meghatározásának hely adassék, hogy innen jobban kitűnjék, minő joggal bocsátja az egyetemes egyházat harcba velünk, hogy aztán annak védelmét ő bitorolja. Mielőtt pedig előadná nézetét magáról a tárgyról, mivel ebben a kérdésben leginkább Isten kegyelméről folyik a szó, ennek a szónak különböző jelentéseit előszámlálja, de mellette semmi mást nem hoz fel, mint amit a mieink előbb szorgalmasan megvizsgáltak és tanítottak, jóllehet nemsokára a legnagyobb hálátlanságot mutatja. És mégis,

188

hogy lásd, milyen járatos teológus, ha valamit a magáéból akar a tárgyalásba vinni, azt, ami egyébként jól volt mondva, a maga töltelékével megrontja, vagy megfertőzteti. Innét az emberi természet megromlására megy át, amely az első ember bukásából következett: amint kétségtelenül ennek megismerése képezi a vita fordulópontját. Jóllehet csodálkozom, mi jutott most eszébe, hogy ezt a kiinduló pontot használja, holott egyebütt azt írta, hogy a józan ésszel nincs ellenkezőbb dolog. Világos és mindenki előtt ismert - úgymond - az egyház meghatározása a szabad akaratról. Az eredendő vétek kérdése mindig nehéz, homályos és bonyolult volt. Minő képtelenség tehát a magában könnyű dolgot fölösleges nehézségbe bonyolítani? Ezt mondotta, hogy a helyről egy kissé haszonnal távozhassék, most pedig az ésszerűség hatalmától meggyőzetve azt teszi, amit helytelenített. És bizonyára felettébb nagy restség és esztelenség volt, hogy az eredendő bűnt a jelen kérdésből ki akarta küszöbölni, amelytől a főrész függ. Ti. Pighius hosszú kötetben fogja vitatni, hogy Isten az embernek szabad akaratot adott. Minek gyötri magát ilyen gyerekes munkával? Mert bizonyára végül nem ér el egyebet, ha akármeddig izzad is, minthogy legföljebb igazat adunk neki, s elismerjük azt, amit mindig vallottunk, s amit talán ily világosan nem mondhatna ki, ha a mi iskolánkban nem gyarapodott volna. Most már azt állítjuk, hogy az emberi nemzet elvesztvén azt a szabadságot, amelyet a teremtésben vőn, nyomorult szolgaságba süllyedt. Ezt Pighius megengedi. A szolgaságnak ezen állapotában tagadjuk, hogy úgy a jó, mint a rossz választásának tehetségével föl volna ruházva, hogy bármelyikhez alkalmazhassa magát. Azt állítjuk, hogy a bűnnek igája alatt lekötözve akként tartatik, hogy Isten kegyelmére semmi módon sem képes vágyódni, míg Krisztus kegyelme meg nem szabadítja. Ez az a csomó, amellyel Pighius vesződik. És mégis az ellentét megszüntetésénél tiltja, hogy arról említés tétessék, de most az igazság erejétől űzve arra a helyre lépett, amelytől annyira menekült.

Továbbá, hogy álmodozásai újra fölsorolásával hosszadalmasabb ne legyek, csupán a dolgoknak főcikkeit fogom röviden jelezni. Pighius istentelen hazugságnak ítéli, hogy szerintünk a természet az eredendő bűn

189

folytán úgy megromlott, hogy az ember tovább nem képes másra, mint a bűnre. Mert nem vétetett el mitőlünk a természet, hanem csupán a természet feletti ajándék, amely jobbá és tökéletesebbé tette a természetet, mint magában lett volna. Vajon ez-é az oka, amiért Augustinust annyiszor elrabolta tőlünk, hogy saját véleménye tanújává és védelmezőjévé tegye? Augustinus kijelenti, hogy ebben a tárgyban nem a természetet kell vizsgálni, aminőnek Istentől teremtetett, hanem a megromlott természet álnokságát - éspedig nem egy helyen, hanem mindenütt e nézeten van. Pighius ellenkezőleg úgy vélekedik, hogy a természet semmi tekintetben sem kisebbedett, s mindamellett e közben Augustinus tanúságával védi magát. De más helyütt nem titkolja, hogy ő e tekintetben attól eltér. Azonban ha az egész nézeteltérésben ez a legfőbb és legnagyobb jelentőségű pont, amelyben homlokegyenest ellenkeznek, miért dicsekszik akkor, mintha teljes megegyezésben volnának? Vegyük figyelembe, hogy nincs tévely, amelyet Augustinus a pelagiánusokban jobban, hevesebben támadna, mint hogy a természetnek sértetlenségét hánytorgatták, amelyet ő sebesültnek, megromlottnak, elveszettnek vitatott. Mire való tehát a pelagiánusokat annyira kárhoztatni, ha azok első sarkigazsága fölé nyilvánossággal oda írja a nevét? "A halandóság - szól -, a megromlás az állapotból van, nem a természet bűnéből." Honnét bizonyítja ezt? Mivel a testtel azoknál az elveinél fogva, amelyekből össze van téve, és az összetétel módjánál fogva így áll a dolog. Ugyanezzel az érvvel azonban meg lehetne győzni arról, hogy a test a feltámadás után is ki van téve a halálnak és most a lélek a halandó. Mert micsoda elvből eredt, hanemha semmiből? Valóban, ha arról a tökéletességről, melyet Isten kezdettől ráruházott az emberre, nem azt mondotta volna, hogy az ember azt maga által és magából bírja, szívesen bocsátkoznám az ő vélekedésére. Mert ezen a módon sem engedjük meg, hogy a lélek magától halhatatlan. Sőt így tanít Pál is, mikor egyedül Istennek tulajdonítja a halhatatlanságot. (I. Tim. 6,16) Mindamellett azért nem valljuk, hogy a lélek természettől fogva halandó, mivel a természetet nem lényege első erejéből becsüljük meg, hanem állandó állapotából, amit Isten az ő teremtményeibe beléjük

190

adott. Midőn tehát az ember azzal a feltétellel teremtetett, hogy a halált vagy romlást soha se érezze, saját vétkével vonta magára a halál kárhozatát. Így, midőn a halál eredetéről vitáz az apostol, nem a természetre viszi azt vissza, hanem a bűnre (Róm. 5,12). Ezért, hogy a halál szükségétől mentes volt, ez a természet egészsége volt, most pedig, hogy a halál ítéletének van alávetve, betegség. Ez az egyszerű és józan bölcsészet az, amelyet Pighius azokkal a csapongó és fellegek közt járó szemlélődéseivel tönkre tesz. "Hogy a test - így szól - az ésszel harcban áll, és azt az igazság iránt való engedelemben akadályozza és zavarja, a természet dolga és nem a bűné". Vajon e helyen nem teljes tüdővel manicheusnak vallja-é magát? Mindenki előtt ismeretes Eccius részeg mámora és Cochlaeus vízeszűsége (*), de ily megrögzött szemérmetlenségre nem tudom, hogy volna példa. Százszor is szemünkre lobbantotta már a manicheus nevet azért, hogy a természetet kárhoztatjuk, midőn azt mondjuk, hogy a természet megromlásának tulajdonítjuk mindazt a bűnt, ami az emberben csak van. Most pedig mit művel? "A testnek ama lázadása - szól, - amely az ésszel ellenkezik és amely az igazsággal harcra kel, nem más, mint amely a bűn előtt az eredeti állapotban volt". Látod, hogy e tisztátalan száj a Teremtő gyalázatára azt hirdeti, hogy az emberben valami lényegi rossz van? Hacsak esetleg a makacsságot, amely szerinte az igazság iránt való engedelemmel ellenkezik, a bűntől nem akarja menteni? De gyorsabban bontakozzék ki ebből a labirintusból, minthogy az oly kézzelfogható szentségtörést valaminő ürüggyel mentse. Midőn azelőtt azt hazudta, hogy mi Istent tesszük a bűn szerzőjévé, ez volt a legnagyobb szégyen, amellyel minket véleménye szerint terhelhetett. Mit mond most saját nézete kifejezéséül? Hogy az a lázadás, amelyet a test folytán érezünk, az ész és igazság követésével szemben a természettől és Istentől van, nem az elpártolás vétkéből. Olvassa el most, aki akarja, a manicheusok őrjöngését, amint azokat a régiek előadják és azt fogja találni, hogy azok ugyanezek.

Azzal rekeszti tehát be, hogy természeti ajándékaiból az emberre nézve semmi sem veszett el, hanem csupán természetfeletti ajándékokkal volt fel-

(*) Johann Eck és Johannes Cochlaeus, Luther Márton kortársai, heves vitázók, akik sok könyvet adtak ki ellene. (NF)

191

ékesítve, amelyeket belé Isten adott. De ebben hallucinál, mivel az egészséget, amely a természetnek igaz és valóságos minősége, nem tudja a hozzájáruló bűntől megkülönböztetni. Ha ezt a megkülönböztetést nem műveli, nem csoda, ha mindent összezavar. Hogy ez minő, néhány szóval ki fogom fejteni. Minden indulatot, amelyek az emberben természetszerűleg helyet találnak, mi is a természet első teremtéséből származtatunk. Aminők pl. a hitvestársi szeretet, a szülőknek a gyermekek iránt való szerető indulata, a szerencsés előrehaladásból származó öröm, az árvaságból, özvegységből s kedvezőtlen körülményekből eredő szomorúság, az éhségtől, hidegtől, ínségtől, veszedelmektől, gyalázattól, rossz hírtől való félelem, és viszont: az életfenntartásra szükséges segédeszközök kívánása és keresése. Nem tanítjuk, hogy ezek az indulatok a bűn által plántáltattak be, hanem hogy magának a természetnek teremtése által adattak az emberbe. Az ataxiá-ról pedig, amelyet mi felettébb tapasztalunk, azaz indulatainkban arról a rendetlen kicsapongásról, amely által történik, hogy gonoszul vágyódunk, s vágyódásunk által lázadók leszünk Istennel szemben, azt tanítjuk, hogy a megromlásból van, s nem hogy a természettel kezdettől fogva vele született. Ez oknál fogva Augustinus, amint előbb idéztük, az akarat nevére nem méltóztatja a kívánás képességét, amily módon most megromlott, hanem inkább azt gondolja, hogy azt az óhajtást kell így nevezni, amely vágyaiban határt nem tart soha. Az atya szereti fiát, a hitves hitvestársát: tiszta szeretet és amely dicséretet is érdemel. De ahogyan a természet most megromlott, ezt a szeretetet az emberben nem lehet anélkül találni, hogy valami fonákság érzetét ne keltse. Ennélfogva annak a megromlásnak gyökere által lesz, hogy az akaratban semmi tiszta vagy mocsoktalan nem fogan, hanem amint maga meg van fertőztetve, úgy megtisztátalanított és szennyes gyümölcsöket is hoz létre. És ez az, amiről szólunk, mivel az a betegség, amit mondunk, az ember akaratában mindig benne székel, ezért az nem képes mást szülni, mint bűnt. Mert ha még abban a dologban, amely egyébként a maga nemében tisztességes és dicséretre méltó, sincs bűn híján a kívánság az ilyen fajtájú kicsapongás miatt, mit mondjunk, ha a

192

vágy tárgya rossz? A természetnek ilyen fajtájú bűnösségét a Szentírás is mindenütt bizonyítja. Íme, itt van előtted három szóban, hogy mi különbség van a tiszta és megfertőztetett természet között; midőn Pighius ezt nem tartja meg, mindent felforgat. De úgy vélekedik, hogy ezek által Istennel szemben igaztalanság történik, mivel az ő jóságával egyáltalán nem egyeztethető össze, hogy olyan minden igazságtól megfosztott lelket teremt, hogy az nem képes másra, mint a bűnre. Micsoda ajánlása van - úgymond - az ő kegyelmének, mikor azt mondják, hogy ilyen természetet hozott létre? Mi pedig nem visszük mindazt a rosszat, ami bennünk van, a Teremtőre, hanem a mi első szülőnkre, aki ezt a nyomorult örökséget ránk átbocsátotta. Hogyha fél Pighius, hogy Isten méltán vádoltatnék kegyetlenséggel, ha egy ember vétkéért az egész emberi nemet oly szigorú büntetéssel sújtotta, ne pörlekedjék velünk, hanem semmisítse meg az egész Szentírást, ahol ez az ítélet lépten-nyomon nyilvánosságra van hozva.

Következik nála a természet helyreállításáról szóló másik hely, amelyben eléggé megmutatja, hogy csak az átkozás által melegedhetik fel. Mivel ugyanis itt áldani kellett, vagy hallgatni, bármely jégnél hidegebb. Mégis ez az, amelyben végül állítása szerint a miénktől eltérő nézetet vall: azt gondolja, hogy Isten kinyújtja kezét az elbukott embereknek, hogy azokat felsegítse, de csupán azokat, akik e segítséget óhajtják, és nincsenek útjában neki és a segítő kegyelemnek, sőt inkább megragadják azt, és annak támogatásával iparkodnak visszafordulni az Úrhoz, óhajtják és remélik, hogy az megszabadítja őket, és neki átadják magukat, hogy gondjukat viselje, megvilágosítsa és megmentse azokat. Ezekkel a szavakkal a megújulásban azt a szerepet jelöli ki a szabad akarat számára, hogy akarjon, hogy megragadjon, hogy kíséreljen és hogy engedelmeskedjék. Ehhez ami szükséges, hozzácsatolja, hogy mindenki egyaránt képes a kegyelem elfogadására, ami különbség nélkül mindenkinek felajánltatik. Aztán még sokkal tovább megyen, s kimondja, hogy a kegyelemmel nem történik igaztalanság, ha azt mondják hogy az ember saját természetéből és a szabad akarat hatalmából gyűlöli a bűnt, mond ellent a rosszaságnak, képes megtérni

193

Istenhez, kér megtört és megalázkodott szívvel bocsánatot, keres irgalmat és remél kegyelmet. Sőt ezek azok az előkészületek, amelyek ha elöl nem járnak, Isten sohasem méltóztat minket kegyelmes tekintetére. És azt véli, hogy az effajta tanítással Pelagius egész istentelenségét eléggé megcáfolja, és a mi tudatlanságunkból gúnyt űz, akik midőn félünk, hogy a kegyelem magasztalásán ebből kifolyólag valami csorba esik, semmi felett vívunk csatát akkora hévvel.

Hogy ezeket az őrjöngéseket most a Szentírással verjem vissza, két ok akadályoz: mivel egyrészről mérhetetlen erdő sarjadzanék itt előttem, másrészt mivel ez a legközelebbi könyvnek sajátságos és állandó tartalma leszen. Vegyük hozzá, hogy a Szentírást, valahányszor neki nem tetszik, ugyan kevésbe veszi Pighius. De hol van az a tisztelet, amelyet régi atyák meghatározásainak mutatni színlel? Ha valaki a hitnek úgy növekedéséről, mint kezdetéről és magáról a hivésnek képességéről azt tanítja, hogy nem a kegyelem ajándékából, azaz a Szentlélek munkálkodása által, amely a mi akaratunkat hitetlenségből hitre, istentelenségből kegyességre javítja, hanem természetszerűleg van bennünk, az ilyen az egyházi zsinatnak határozatából eretneknek van kijelentve. (1) Ha valaki ismét azt vitatja, hogy a mi akaratunk Istent várja (*) a célból, hogy a bűntől megtisztíttassunk, nem pedig azt vallja, hogy még az is, hogy tisztulni akarjunk, a Szentlélek munkássága által történik bennünk, az ilyen a Szentlélek ellenségeként kárhoztattatott. (2) Ha valaki ismét azt tanítja, hogy Isten kegyelme nélkül adatik Isten irgalma nekünk, akik akarunk, munkálkodunk, zörgetünk, kérünk és óhajtunk, nem pedig Istentől, és nem vallja, hogy bennünk a Szentlélek által történik, hogy higgyünk, akarjunk, és mindezt, amint szükséges, cselekedni képesek legyünk, az ilyen egyházi átokra ítéltetett méltónak. (3) Ezenkívül ennek a zsinatnak határozatai ezek: Ha valaki azt mondja, hogy Ádám bűne által az ember nem egészében, azaz test és lélek szerint lett hitványabbá,

(1) Concilii Arausicani. Cap. 5.

(2) Cap. 4.

(3) Cap. 6.

(*) A már említettek miatt ez úgy olvasandó: "Isten vár a mi akaratunkra..." (NF)

194

hanem a lélek szabadsága sértetlen maradván, pusztán a test vettetett romlás alá, Pelagius tévelygésébe esett. (1) Ugyancsak: "Ha valaki azt mondja, hogy a kegyelem emberi imádságra adatik, nem pedig, hogy maga a kegyelem eszközli, hogy kérjük azt, ellene mond Ézsaiás prófétának". (2) Ugyancsak: "Ha valaki azt erősíti, hogy a természet ereje által lehet valami jót gondolni vagy választani, azaz az igehirdetéssel egyetérteni, éspedig a Szentlélek megvilágosításán kívül, aki az: egyetértésben és a hivésben mindenkinek kedvességet ad, eretnek szellem által tévesztetik meg". (3) Ugyancsak: "Az Isten minket olyanok gyanánt szeret, aminők leendünk az ő ajándéka által, s nem aminők vagyunk a mi érdemünk által". (4) Ugyancsak: "Senkinek sincs a magáéból mása, mint hazugság és bűn". (5) Most mutasson Pighius az ő egész tudományában egy vesszőcskét, amelyet ama határozatok nem sújtottak le és kárhoztattak. Ha a zsinat tekintélyét megveti, legalább az indítsa meg, hogy a püspökök, akik jelen voltak és aláírták azokat, azt vallják, hogy ők e cikkeknek nem szerzői, hanem csak helyeslői, mivel nekik az apostoli széktől küldték azokat. Ez az a szék, ahonnan bármi jött, Pighius azt vitatja (*), hogy éppen úgy kell fogadni, mint a háromlábú székről (**) jött jóslatot, sőt mint égből eredő, isteni kijelentést, amelynek az angyalok és próféták is engedni tartoznak. Mit fog tehát most mondani, mikor ama szent széknek átka fejére kimondatott?

Hogy pedig annyiszor hánytorgatta, hogy neki a pelagiánusokhoz semmi köze sincs, nem tudom, kiket kohol itt pelagiánusoknak. Mert nemcsak azokkal van sok közös vonása, akiket Augustinus leír, hanem azok közül némelyeknél sokkal alább való. (6) Augustinust figyelmeztette Prosperus, hogy vannak némelyek Galliában, akik tőle eltérő nézetet vallanak; akik mégis odáig haladtak egyenesen az ő tanúsága szerint, hogy azt hitték, hogy az emberi nem az első ember vétkének

(1) Cap. 1.

(2) Cap. 3.

(3) Cap. 7.

(4) Cap 12.

(5) Cap. 22.

(6) Lib. 5. de praed. sanct. Cap. 1.

(*) Értsd: állítja (NF)

(**) Utalás a delphoi jósnő, a Püthia szokására, aki a maga tévedhetetlen kijelentéseit mindig egy háromlábú széken ülve hirdette ki.(NF)

195

ki van téve, s hogy innen senki sem szabadul, hanemha Krisztus igazsága által; vallják azt is, hogy az isteni kegyelem megelőzi az emberek akaratát, és hogy senki sem elegendő magának arra nézve, hogy valamely jó cselekedetet akár megkezdjen, akár végrehajtson. Midőn elhatározta, hogy ezek ellen vitára kel, különbözik ugyan Pelagiustól, mindamellett azonban azzal a vallomással a legkevésbé sem elégedett, amiből igen könnyű megérteni, hogy Pighius még milyen távol van. Azok azt vallották, hogy Isten megelőzi az emberek akaratát, nem a természet ajándékával (mert ez nevetséges lett volna), hanem a Szentlélek különös kegyelmével. Ez pedig azt kiáltja, hogy Isten kegyelme senkit sem segít, aki mind akarással, mind reménykedéssel, mind kéréssel magát előbb el nem készítette. Mikor most ekkora közte és a pelagiánusok közti különbség, mivel dicsekszik? De abban ellene áll Pelagiusnak, hogy [Pelagius] az Istent az ember adósává teszi. De minő érvvel? Még ha - szól - az ember semmiféle vétekben bűnös nem volna, mindamellett mit adhat, vagy szolgáltathat Istennek, a szolga az Úrnak, a teremtmény a Teremtőnek, amellyel őt magának lekötelezhetné, hogy az örök életnek reménységére örökbe fogadja? Most pedig az örök halál súlya alá süllyedve vajon mije van, amivel magát a kárhoztatás alól kivegye, amivel eleget tegyen a botránkozásokért, azon felül mind örökösnek, mind fiúnak írassék? Erőivel mit képes nyújtani Istennek, akinek tartozik mindazzal, ami és amire képes? Nem kételkedik, hogy e hatalmas rohammal annyira lesújtotta Pelagiust, hogy azon aggodalmunk felett, amelyet Isten kegyelme megvédelmezése céljából érzünk, mint nevetséges felett, vadul őrjöng. De elvéve egy igécskét, midőn azt állította, hogy az ember a halál súlya alatt a bűn miatt van, tagadom, hogy Pelagiust valami módon érintette volna. Azokat a jótéteményeket, melyeket Isten az emberek természetébe adott, Pighius fényes dicséretekkel magasztalja. Augustinus azt bizonyítja, hogy Pelagius ezt mind sokkal ragyogóbban, mind sokkal fényesebben művelte. Sőt midőn a palestinai zsinaton és gyakran egyebütt is megkérdezték, hogy vajon a kegyelemről mint gondolkodik, istentelenségét hasonló szónoklati alakban festette le. Mi az ember és mije

196

van, amit nem Istentől vett volna? Mekkora gőg és esztelenség volna tehát, ha valamit sajátjául követelne a maga számára, mintha neki nem Isten kegyelme ajándékozta volna azt? Íme, milyen eszközökkel rontja le és sújtja porba Pelagiust Pighius. Nevezetesen hitvallását egyszerűen elfogadja magáénak. De [Pighius] az embertől elveszi, hogy magának Istent lekötelezhesse, amit Pelagius állított. Ezt a képet ismét Pelagius neve alatt költötte magának. Mivel ő eléggé bizonyította azzal, hogy az emberek érdemeit csupán az ígéretekből mérlegeli, hogy véleménye szerint Isten nincs az emberek cselekedeteivel szemben való jutalomadásra kötelezve, hanemha mivel önkéntes fogadalma miatt adóssá tevé magát. Végül az emberbe semmi erényt vagy igazságot nem helyezett, amelyet név szerint világos szavakkal ne tulajdonított volna Isten kegyelmének. Azt tanította, hogy az emberek másként nem szereznek jutalmat, csak mivel Isten azoknak cselekedeteit nem valami szükségből, vagy valami elköteleztetés erejénél fogva, hanem az ő véghetetlen jóságához képest erre a díjra méltatta. Mikor Pighius ezt annyiszor csaknem szóról-szóra állítja, amellett örömét fejezi ki, hogy Pelagius egész eretnekségét fenekestől felforgatta.

Megdönthet[etlen] érv támogatja abban a hitben, hogy Isten kegyelme csak azok számára van elkészítve, akik annak elfogadására magukat elkészítették, mivel Istenre nézve bizonyos oknak kell fennállnia, amiért az egyiknek inkább osztogatja azt, mint a másiknak. Mert ez illik a bölcshöz. Én pedig Augustinusszal azt válaszolom, távol legyen, hogy az ítélet az agyagnál legyen és ne a fazekasnál. Mert bizonyos, hogy Istenre nézve megvan az ő cselekedeteinek biztos és szilárd oka, de ez titokzatosabb, fenségesebb és rejtettebb, semhogy azt a mi elménknek szűk és gyenge mértéke befogadhatná. Most csupán az vettetik ellen, hogy mi Istennek bölcsességét, amelyről Pál azt tanítja, hogy ebben az elválasztásban a mi felfogásunk előtt megfoghatatlannak kell lennie, félelemmel és rettegéssel tiszteljük: Pighius pedig nem enged több bölcsességet Istennek, mint amennyit balga agyvelejével megragadhat. Innen származik az a kárhozatos istenkáromlás: "Ha az Isten két rossz és egyaránt kárhozat alá eső ember közül, s akik

197

még a rosszban makacsul megállanak, az egyiket megbünteti, a másikat nemcsak bocsánatra, hanem szeretetére is méltatja, irgalmassága nem dicséretre méltó, hanem oktalan ember balga és esztelen elnézése, aki méltó arra, hogy általánosan rossz és makacs szolgái legyenek". Én pedig Istenre hagyom úgy igazságának, mint bölcsességének védelmét, csak azt eszközlöm, hogy az okot maga észrevegye, és e helyen saját szájával vallja meg, hogy hibát követett el. Ézsaiás által azt ígéri (Ézs. 65,1)‚ hogy azok, akik nem keresik, megtalálják, hogy megjelenjék és megbizonyítsa magát azok előtt, akiknek semmi gondjuk sem volt arra, hogy őt megismerjék. Vajon mindenkinek adta-é ezt a jótéteményt? Bizonyos, hogy csak némelyeknek. Hogyha még jobban kívánod tudni, mennyire nem várja, hogy az emberek hozzá járuljanak, hanem mikor tőle elfordultak és elidegenedtek, mennyire vonja őket magához, azokat figyeld meg, akikben beteljesedett ez a prófécia - és szorgalmasan vedd fontolóra, hogy milyenek voltak, mielőtt megtértek: így erről a dologról többet soha nem aggodalmaskodol. Vegyük tehát, amit Pál az efézusiakról ír (Ef. 2,1), hogy ti. Isten az ő irgalmasságát nem akkor mutatta meg velük szemben, amikor annak elfogadására kebelüket kitárták, hanem mikor meghalva a Sátán bűneivel és vétkeivel harcoltak, midőn a gonosz vágyódásokba elsüllyedve csupán a testnek és világnak engedelmeskedtek, midőn természettől fogva a haragnak gyermekei voltak, amint mások is, midőn Krisztus nélkül és Isten nélkül éltek. Még nem zaklatom, amit pedig joggal tehetnék, hogy az előkészülettől mennyire van távol az ilyen állapot? Csak azt szeretném megtudni Pighiustól, hogy miért karolta fel inkább az efézusiakat, mint egyebeket. Ha ellenembe azok fájdalmát, jó gondolatait, kegyes vágyait veti, Pál szavai semmi ilyent nem engednek meg. Sőt az ilyen üres kifogások senkinek eszébe se jussanak, hiszen az apostol név szerint kimondja, hogy teljességgel hasonlók voltak egyebekhez, akiktől mégis Isten ingyen való kegyelme által elkülönöztettek és elválasztattak. "Természettől fogva a bűnnek gyermekei voltatok - szól - amint mások is" (Ef. 2,3). Mintha csak azt mondaná, hogy mivel mindeneknek közös ügye és egyenlő

198

helyzete volt, nem tibennetek találta az Úr az okot, amiért titeket másoktól megkülönböztetett, hanem saját irgalmából vette azt. Most már ha valaki azt kérdi, hogy miért cselekedett így, az ily kérdésnek régtől fogva elejét vette ezzel a nemes válasszal: Könyörülök, akin könyörülök (II. Móz. 33,19; Róm. 9,15). Ezzel tudnillik az ő irgalmának az emberek megválasztásában megnyilatkozó ama megkülönböztetését, amelyről szólunk, a mi értelmünknél sokkal magasabb, így felsőbb helyre állította.

Mindamellett bizonyítékokat hoz fel, amelyekben az Úr látszólag azt jelenti ki, hogy kegyelme csak azok számára van elkészítve, akik magukat arra előre elkészítették. "Kire tekintek - szól (Ézs. 66,2) - hanemha arra, aki szegény és megtörött lelkű és aki beszédemet rettegi." Isten bizonyára az alázatosakra tekint, amint Dávid énekli, hogy előtte a töredelmes szív és a bűnbánó lélek a kedves áldozat (Zsolt. 51,19). De azt is érdemes tudni, hogy honnan van ez az alázatosság és Isten beszédével szemben való tisztelet, amelyet a próféta ekként ajánl. Bizonyos pedig, hogy az emberi szív mindig dagad a gőgtől és a vak bizakodástól, amíg Isten lelke meg nem szelídíti és le nem igázza, s ekként magát a szerénységhez és alázatossághoz nem alkalmazza. Ekképpen nem tagadjuk, hogy az ember az igazság ajándékának elvételére előkészíttetik, viszont a Szentlélek kormányzásából és nem saját szelleméből. Krisztus magához csak az elfáradtakat és megterheltetetteket hívja (Mát. 11,28), de hogy terhünket érezzük és az alatt nyögjünk, ezt is ő cselekszi. Valljuk, hogy nagyon igaz az a közmondás, hogy a gyógyításnak egyetlen elve az, hogy a betegséget felismerjük. Hogy tehát Krisztus veled szemben orvosnak mutatkozzék, szükséges, hogy megismerd betegségedet; hogy továbbá betegségednek megismerése alázatosságra, istenfélelemre, ítélete iránt való rettegésre és borzadásra, magad iránt való kedvetlenségre kényszerítsen tégedet. Most vizsgáljuk meg, hogy vajon az emberek természetszerűleg képesek-e ilyenféle érzületet ébreszteni magukban? De a tapasztalat is bizonyítja, hogy eddig előbb el nem juthatnak, míg a természet egész érzületét le nem vetik, mind pedig a Szentírás ugyanezt tanúsítja mindenütt.

199

Szükséges tehát, hogy az Úr megdorgáljon minket, hogy műveltekké tétessünk, mivel magunktól csak olyanok vagyunk, mint a megvadult üsző, mint Jeremiás mondja (31,18.19). Hogy valaki azt a kifogást ne hozza fel, hogy a próféta csak a külső fenyítékről szól, ő maga nemsokára másként értelmezi: "Téríts meg engem, Uram, és megtérek. Miután megtérítettél engem, bűnbánatot műveltem és miután megmutattad nekem, vertem az én combomat, megszégyenültem és elpirultam". Látod, hogy mindez, a bűn gyűlölése, a haláltól való rettegés, a botránkozáshól eredő szomorúság, a kegyelem után való vágy, amiket Pighius a szabad akarat hatalmára visz vissza, a próféta tanítása szerint Istentől erednek. Ámbár úgy gondolja, hogy ezt az ellenvetést igen alkalmasan megerőtlenítette, midőn azt vallja, hogy az Úr minket folytonosan hív és gerjeszt, de csak ha kísérelünk, munkálkodunk és nem pártolunk el az ő közvetlen segítő kegyelmétől. De midőn ily módon Isten és az ember között osztást tesz, sőt midőn az embernél hagyja mindazt, amiben a bűnbánatnak teljes ereje foglaltatik, mi módon egyezhetnék ez meg a próféta szavaival, amelyek azt mutatják, hogy az egész bűnbánat, sőt annak első kezdete egyedül Istentől ered? Senkire nézve sem hiányzik a kegyelem, szól, hanemha arra nézve, aki maga hiányzik a kegyelemre nézve. Bizonyára vallom ezt; csak viszont azt engedje meg nekem, hogy úgy a jó akaratban szűköt látnak, mint az erénytől meg vannak fosztva mindazok, akiknek Isten mindkettőt nem ajándékozza; továbbá az, aki jól is akar és hathatósan is próbál, nem hiányzik magára nézve. Senkit sem kényszerít erőszakkal - szól. Bizonyára - de hogy engedelmes szolgái legyenek, akik önként hajoljanak a szófogadásra, új szívet teremt azokban; és az erős lelket megújítja bennünk (Zsolt. 51,12).

Aztán mégis egy kissé összehúzza a vitorláit. Mert azt tanítja, hogy ő feltalálta a kegyelem hármas hatását, amellyel az Úr sajátlag és különösen támogatja és előmozdítja az övéit a természeten és a szabad akarat közös ajándékán kívül. Az első, amellyel az igazulást megelőzi, és hogy ugyanezt óhajtsuk, hív minket, midőn kísérelünk, ugyanarra segítő kezét nyújtja s midőn fáradozunk segítségünkre jön. Mit hallok? Ha

200

a kegyelem kívánására úgy hívnak minket, [akkor] hol van az, amit 20 sorral előbb állított, hogy ti. Isten senkit sem méltóztat jóakaratú tekintetére, hanemha azt, aki az igaztalanságtól elfordulva, töredelmes és alázatos szívvel hozzá megtérve kéri irgalmasságát, esedezik bocsánatért és reméli az irgalmat? Ki nem mondja, hogy az, akinek ajakát majdnem ugyanabban a percben ilyen ellentétes állítások hagyják el, felettébb feledékeny? Bizonyára már méltóztatta jóindulatú tekintetére Isten azt, akit a kegyes és szent vágyódásokra felgerjeszt. Ez pedig maga mi más, mint a szív minden jó indulatait megelőzni? Mindamellett haladjunk. "Ezt -úgymond - a szent tudósok megelőző kegyelemnek nevezik." Beszélnek ugyan azok sokszor megelőző kegyelemről, de egészen más módon. Mert nem költik, hogy mi már azzal együtt működünk (amint Pighius el akarja velünk hitetni), hanem azt hirdetik, hogy ez teljességgel annak munkája. "Semmit nélkülünk" - mondja Pighius. Augustinus pedig: "teljességgel nélkülünk." Mert ezek mind a kettejüknek szavai: Augustinus azt tanítja, hogy nemcsak nem akarókból tétetünk akarókká, hanem ellentmondókból engedelmesekké. Ez azt vitatja, hogy az is rajtunk áll, hogy beleegyezzünk. Augustinus tagadja, hogy ez a kegyelem az emberek jóakarásait találná, hanem szerinte ez azokat alkotja. Ugyancsak egyebütt: Ki menekült pedig a kegyelemhez, hanemha mivel az Úr kormányozza az emberek lépéseit? És ezáltal, ha a kegyelem segítsége után vágyódunk, ez már kezdete a kegyelemnek. Pighius a kegyelemnek semmi hatását sem ismeri, ha az ember magától nem akar jót. Miért leplezte hát magát puszta szóhasonlatosság miatt a régieknek nevével, akikkel a dolog meghatározását tekintve homlokegyenest ellentétben áll? Éppen mintha valaki Istent úgy határozná meg, hogy testi és halandó lény, s aztán hozzá csatolná, hogy ez az, amit a szent tudósok Istennek neveznek. Következik a megigazításnak második és a megkoronázó kegyelemnek harmadik hatása. Hogy ezek kifejtésében semmi hasonló [baklövés] ne történjék, alig mer három szót dadogni. Vajon ez-é a meghatározás? Nem inkább teljes összezavarása ez minden dolgoknak, amelyek egyébként magukban elég jól el voltak különözve?

201

Mégsem alkalmazza magát más dolog megértésére, mint ami Ezékielnek ama szavaiban foglaltatik (Ezék. 11,19 és 36,26). "Adni fogok nektek új szívet, és új lelket helyezek belétek, és elveszem a ti testetekről a kőszívet, és adok nektek hússzívet, és cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok". Mert a megelőző kegyelem alatt azt érti, hogy a bűnösben a szívnek keménysége meglágyuljon, szíve gyengéddé és érzékennyé, az isteni behatások iránt fogékonnyá legyen. A másik részt a megigazító kegyelem gyanánt veszi, hogy Isten parancsaiban kezdjen járni. Ez az ő rendes mesterkedése, hogy a Szentírásban bármiből bármit csinál. A próféta azt a metaforikus beszédet, amellyel élt, egyszerű szavakkal magyarázza meg. Mert kőszívből hússzívet teremteni, ez metafora. Azt cselekedni, hogy az emberek a törvénynek engedelmeskedjenek, egyszerű és kép nélküli beszéd. Ez a szellemes magyarázó egy dologból kettőt csinál. Már a próféta szavait üres elmélkedéssel akarja szándékához alkalmazni. Mikor Isten azt ígéri, hogy cselekszi, hogy igazságaiban járjunk, azt jelzi, hogy ezt a kegyelmet csupán az együttmunkálkodóknak adja. Ebben az értelemben zengi Dávid, hogy mi az Istenben győzedelmet nyerünk. Végül is [Pighius] minden [gondolata] oda tér vissza, hogy Isten a jó cselekedeteket akként műveli az emberekben, hogy egyúttal az emberek is cselekedjék azokat, s hogy a kegyelem másként nem hatásos, csak ha az általa nekünk nyújtott segedelemtől el nem pártolunk. Eközben nem veszi észre, hogy ez a rész is, Pálnak azon szavai szerint, amelyeket idéz, a kegyelem alatt foglaltatik, nehogy hiába nyújtassék, hanem gyümölcsözésre, azaz az eredményig eljuthasson. Mert midőn az isteni jótetszés munkájának mondják úgy a jóakaratot az emberben, mint az ebből származó törekvést oly munka véghezviteléig, az, hogy kegyelem ajánltatik, amely majdan hasznos leend, ha az embernek kedve támad azt elfogadni, bizonyára kevesebb annak felénél is. De hogy a kegyelem, ha visszautasítják, kárhozatra szolgál, ugyanez a Pál tanítja egyebütt e szavakkal (Róm. 2,4.5): "Vajon nem tudod-é, hogy Istennek jósága tégedet bűnbánatra vezérel? Te pedig szívednek keménységéhez képest gyűjtesz magadnak haragot". Pál a képmutatókhoz beszél, akik

202

a dolgok kedvező folyásától elragadtatva, mivel azt képzelik, hogy Isten irántuk elnéző, a bűnbánat miatt sem aggódnak és Isten ítéletét megvetik. Mivel tehát Isten jóságával ekként visszaélnek, az apostol azzal fenyegeti őket, hogy Isten büntetése annál szigorúbb lesz, minél tovább halasztja. Pighiusnak tehát, aki saját ítélete szerint olyan járatos művész és mester a tárgy felosztásában, nem lett volna szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Pál ott a jóság melyik fajtájáról vitáz. Mert Isten külső áldását, amelyben a jók mellett a rosszakat is különbség nélkül részesíti, az újjászületésnek lelki kegyelmével összezavarni, amelyre kiváló módon elválasztottait méltatja, kevéssé megfontolt emberhez illő eljárás. Pedig nem annyira tudatlanságból, mint inkább rosszakaratból vétkezik. Mert ennek az érvnek hibáját melyik gyermek nem veszi észre és neveti ki? Pál azok ellen támad, akiket Isten jótéteményei, amelyeknek rendeltetésük az volt, hogy őket a bűnvallásra hívják, inkább a biztosságra és a test önhittségére keményítettek meg. A megszentelésnek lelke tehát, midőn felajánltatik, visszautasítható.

Következik a másik érv. Krisztus azt mondja, hogy ő kapunkon zörget, hogy kinyissuk azt (Jel. 3,20). Mikor tehát előtte a mi szívünknek ajtaja a bűn által be van zárva, ő zörget, serkent különböző módokon és eszközök által s ezzel arra hív, hogy előtte nyissuk ki szívünknek ajtaját. Senkinek sem hiányzik tehát a megelőző kegyelem, aki csak az ő szívét a zörgető hangjára, serkentésére és hívogatására meg nem keményíti. Ő zörget, de mi tartozunk előtte ajtót nyitni, mielőtt mihozzánk be akar lépni. Mintha bizony ott nem volna kifejezve a zörgetés módja, nevezetesen, hogy szóval és biztatással serkent minket. Aki azonban az értelemnek szemeit kinyitja, hogy megértessék, az a szíveket is kitárja, hogy meghallgattassék. Mind a kettő pedig Krisztusnak dolga. Mi haszna van hát Pighiusnak, hogy ily gyermekesen okoskodik. Krisztus azt mondja, hogy ő zörget. Elismerem, nevezetesen ahogyan ő megmagyarázza, intés és buzdítás által. Mit jelent most kinyitni? Az intelmet a szívbe fogadni és a biztatásnak engedelmeskedni. Pighius azt költi, hogy ez rajtunk áll, Isten pedig magának követeli. "Körülmetélem - úgy-

203

mond - a te szívedet, hogy halld az én beszédemet" (V. Móz. 30,6). Viszont pedig Mózes az izraelita népben a vakságot, érzéketlenséget és makacsságot okolja azért, hogy az Úr sem szemeket nem adott a látásra, sem füleket a hallásra, sem szívet az értelemre (V. Móz. 29,3). De Pighius azt veti ellen, hogy noha Isten is segít, ez azért nem akadály abban, hogy részben a miénk is legyen mind a látás, mind a hallás, mind az értelem. Én azonban a bizonyítást kérem, amiért e teljességgel ide nem tartozó útvesztőt felhozza.

Hasonló az, amit a prófétától ád hozzá (Ézs. 55,7). "Hagyja el az istentelen az ő útját, és az Úr könyörülni fog rajta". "Ez - úgymond - Isten előtt feltárni az ajtót; a bűnnek ellentmondani, amelyről látod, hogy beléd van helyezve." Vajon úgy van-é? Hogy az Istenhez való megtérés, amely a léleknek valódi feltámadása, az ember hatalmába volna helyezve, hogy magát a halálból az életre kelthesse? De hát azt nekünk kell cselekedni, hogy az Isten rajtunk megkönyörüljön. S Pighius úgy érti, hogy ezzel a megigazulás kegyelme van jelezve. Ha mindent önként neki engedek át, azonnal győzni fog. Azonban minden állítása oly erős, hogy ha egy szavacska sújtja azokat, menten leomlanak. Isten bűnbánatot kíván, mikor a népet a bűnök megbocsátására hívja; amely két tagba evangéliumának egész prédikálását bezárja Krisztus (Márk 1,15. Itt Pighius azt az új furfangot eszeli ki, hogy a bűntől visszavonulni, ez az ember előkészülete, amellyel Istennek eléje megy. Isten irgalma pedig az újjászületés kegyelme, amellyel az embert támogatja. Ami pedig a kitartást és egész a célig naponként való előrehaladást illeti, az apostolnak ama bizonyságával él: "Az Úrnak kegyelnie bennem nem volt hiába való" (I. Kor. l5,10). Hogy azonban ezt mi okból mondja, meg kellett vizsgálni. Az ok pedig az, mivel a többinél valamennyinél többet dolgozott. De hogy olybá ne tűnjék fel, mintha munkái hánytorgatásával valami dicsőséget akarna magának szerezni, menten hozzáteszi ezt a javítást: Nem én, hanem Istennek kegyelme, amely velem volt, vagy amely segítségemre volt. Most már Isten kegyelmének adta a legfőbb szerepet, és majdnem a teljes dicsőséget annak tulajdonította. De mivel az a veszedelem forgott fenn,

204

hogy munkáiról említést tévén, úgy tűnik fel, hogy egyedül azzal az egy szóval azt fitogtatja, hogy legalább valami rész neki is tartozó, a hozzá csatolt kijavítással eloszlatja a gyanút, amikor tagadja, hogy ő lett volna, aki munkálkodott, de ez az egész inkább Isten kegyelméből jött létre.

Sem az igazsággal ellentétesebb, sem az ember megvakítására veszélyesebb nyavalya nincs, mint a merész, hamis vélekedés, kivált ahol a lélekben makacsul székel. Pighius ezt a kettőt akarja egymással összekötni: hogy az ember természetszerűleg meg van áldva azzal a tehetséggel, hogy jóindulattal úgy megelőzheti, mint követheti Istennek kegyelmét, s hogy Istennek kegyelme sem nem ajánltatik nekünk, hanemha előbb kezünket kinyújtjuk, sem nem hatásos bennünk, hanemha saját tehetségünkkel támogatjuk azt, és mégis Istennek tiszta és ingyenes ajándéka mindaz a kegyelem, amit nekünk ajándékoz; egyedül ő az, aki bennünk a jó cselekedetet mind kezdi, mind végzi; ő előz meg s ő erősít minket mindvégiglen. Ezeket, mondom, mintha nagyon jól megférnénk egymás mellett, Pighius egy iga alá rekeszti. Az eget azonban könnyebben keverhetnéd a földhöz. Mi tehát az oka, hogy ekkora képtelenségbe mintegy behunyt szemmel hanyatt-homlok rohan? Bizonyára az az egy, hogy mikor egyszer lelkében megfogant az a gondolat, bilincsben verve tartja, hogy tovább ne nézzen és ítéljen. Miután pedig az emberi természetet dicsérő beszédeivel felékesítvén, Isten kegyelmét tőle telhetőleg elerőtleníté, nemsokára a szégyenérzettől áthatva azt az égig magasztalja, de nyilvánvaló ellenmondással; s e helyen Augustinusszal nem vetélkedik másképpen, mint a majom az emberrel. Minő szükség kényszeríti azonban őt, hogy a kegyelem osztogatását egyformává tegye? Mivel Isten azt mondja, hogy ő nem akarja a haldokló halálát, hanem hogy megtérjen és éljen (Ez. 18,23 és 33,11). De ha annak értelméből magyarázzuk ezt, miért hal így meg, akiről Isten nem akarja, hogy meghaljon? Mikor meg van írva, hogy a mi Istenünk az égben, amit akart, véghezvitte (Zsolt 115,3). Ez lesz bizonyára a gordiusi csomó, ha Ezékielnek ama helyét, hogy Isten nem akarja a haló halálát, az ő titkos tanácsáról veszed. Ennélfogva

205

úgy kell a kifejezést érteni, amint Augustinus is sok helyütt megmagyarázza, hogy Isten semmit sem mellőz, ami arra való, hogy az emberek az üdvösség útjára visszavezéreltessenek, ha csak sértetlenek; hogy pedig a hívogató szóra nem térnek vissza, ebben más nem akadályozza őket, mint saját álnokságuknak betegsége. Isten tehát azt akarja, hogy a haló éljen, amint az Ő akaratát nekünk becsülnünk illendő, minden segédeszközzel támogatván ti. az embert magát, nehogy azt hozhassa fel okul, hogy neki bármi más is állott útjában, mint saját bűneik. Mindamellett e közben Isten számára megmarad titkos tanácsa, amellyel ezt mellőzi, amazt kiválasztja, amely után pontosabban ne nyomozzon, aki nem akarja, hogy a dicsőség elnyomja. Ha ezt Pighius megértené, a kegyelem egyenlő osztogatására vonatkozó hamis nézete mellett nem maradna meg olyan makacsul. Mert midőn mindent elmondott, végül arra a zárszóra bocsátkozik, hogy a pelagiánusokkal azt állítja, hogy Isten kegyelme a mi érdemünk szerint adatik, amint ő velünk van, a mi érdemünk pedig abban van, hogy mi Istennel vagyunk. A mi mondásaink pedig mind Augustinusnak erre a nézetére térnek vissza: akiknek nem adatott, vagy nem akarják, vagy nem töltik be, amit akarnak, akiknek pedig adatott, úgy akarják, hogy be is töltik. (1)

Tehát, hogy végre bezáródjék ez a könyv, hiába kísérli meg Pighius, hogy magát Pelagiustól elválassza, akinek társaságába hogy meg van kötözve, oly világosan bebizonyítottuk; hiába kísérel minket a manicheusokhoz és más eretnekekhez csatolni, akiktől mi nem kevésbé különbözünk, mint ő az egyház igazhitű vélekedésétől, amelynek mindamellett puszta árnyékával oly gyakorta leplezi saját istentelenségét, mindamellett ezzel semmivel sem ér el többet a kegyes és okos olvasóknál, mintha egyszerűen bevallaná, hogy neki semmi köze sem Krisztushoz, sem annak tagjaihoz. Hasztalan keres középszerűséget abban is, hogy oly dolgokat egyeztet össze, amelyek víznél és tűznél ellenségesebbek, nevezetesen, hogy bármi jó van az emberben, egyenesen és tisztára Istennek ajándéka - s az em-

(1) De grat. et lib. arb. c. 5.

206

berek mégis azzal a tehetséggel bővelkednek, hogy maguktól felhívhatják arra Istent, hogy kegyelmét velük közölje; és midőn közölte, saját különálló erejükkel teszik, ha nekik úgy tetszik, hathatóssá. Ez, mondom, nem a középút megtartásával, hanem inkább azzal egyenlő, hogy úgy magát, mint másokat útvesztőbe taszít, ahonnét aztán nincs visszatérés. Hiába iparkodik innen-onnan szentírási bizonyságokat összekapargálni, amelyek a hitet és az abból származó jó cselekedeteket Isten és az ember között megosztják, mivel az egész Szentírás úgy a gyökereknek, mint a gyümölcsöknek jóságát teljességgel az egy Istenre viszi vissza. Mert amint a kegyeseket úgy a hitért, mint a jó cselekedetekért magasztalja, úgy valahányszor az embert Istentől elválasztja, Istenre, mint minden igazság, bölcsesség és jóság forrására, kezdetére, tökéletességére viszi vissza minden jónak dicsőségét, éspedig nem hogy részben, hanem hogy teljességben birtokolja azt, ezt pedig úgy megfosztja minden dicsőségtől, mint aki minden igazságtól és jóságtól meg van üresítve, minden bölcsesség nélkül szűkölködik, minden erénytől mezítelen és nyomorgó, hogy rá nézve semmi mást nem hagy fenn, mint a legnagyobb nyomorúságot. Amint biztat a kegyességre, Isten félelmére és a szent életre, úgy azt tanítja, hogy mindezekre eljuthatunk, ha Isten megadja nekünk. Hiába akar Pighius ismét gyűlöletet támasztani abból ellenünk, hogy az emberek kövekhez hasonlók lesznek, ha a jó cselekvésben semmi szerep sem marad fenn számukra. Mert ezt a mi tanításunkra nagyon fonákul vonatkoztatja, akik azt mondjuk, hogy az emberi elme lát, de megvilágosíttatva; az ítélet dönt és választ, de a Szentlélek kormányzásától igazgattatva, a szív önkéntes, de az Úr kezétől újjáalkottatva, az ember maga törekszik és cselekszik, és tehetségeit az Isten iránt való engedelemhez szabja, de a kegyelem mértékéhez képest, amelyet vett. Végül mikor Isten jóságát prédikálja, hiába iparkodik azt ahhoz a szükségszerűséghez kötni, hogy mindenki számára egyformán el kell készítve lennie. Isten azonban másként vélekedik. Ő azt gondolja, hogy jóságának és irgalmának dicsősége abban jobban tündököl, ha annak példáját csak némelyekben mutatja meg, míg a többiekben haragját

207

és ítéletét. Semmivel sincs több oka, mikor ellenünk abból akar gyűlölséget támasztani, hogy szerintünk Isten üdvözítő kegyelme csak a választottaknak jut osztályrészül. Ez annyi, - szól - mint azt korlátozni. De Isten nem akarja, hogy olyan bőven prédikáltassék, hogy szabad lenni megszűnjék. A szabadság pedig abban rejlik, hogy akinek akarja, annak osztogatja. Jóllehet, ha kedvünket leljük annak megvizsgálásában, hogy mindazokat a szentírási bizonyítékokat, amelyeket idéz, mekkora tudatlansággal, vagy istentelenséggel forgatja fel, végtelen tenger lesz. Meg van írva - úgymond, - hogy minekünk mindnyájunknak egy Atyánk van. Nem ezeknek atyjuk tehát, s a másikoknak mostohájuk? Kinél vannak azonban ezek a szavak? Gondolom: a híveknél. Mit tartozik tehát ez az emberek egyetemére? Malakiásnál (2,10) olvasható: "Vajon nem egy atyja vagyon-é mindannyiunknak? Engedjük meg, hogy nem Ábrahámról, hanem Istenről kell e szavakat értenünk; vajon nem Izraelről, azaz Isten különös és elválasztott nyájáról beszél-é a próféta? Dávid azt énekli (Zsolt. 145,9)‚ hogy Isten könyörületes mindenekhez. Bizonyára, és az ő könyörületessége [nyugszik] minden munkáin. Vajon tehát az újjászületés lelkével meg fogja-é ajándékozni mind a mező barmait, mind a tenger halait, mind az ég madarait? De ezt a kegyelmességet tapasztalják mindazok, akik azt keserűséggel vissza nem űzik. Elismerem. De a keserűségnek gyökerét maga az a Lélek szakasztja ki lelkeinkből, amely által megszenteltetnek a választottak, hogy Istennek tiszta és szent templomai legyenek.