208

A HATODIK KÖNYV ELLEN.

Most már mikor látja, hogy eddig a mi tudomá- nyunk kárhoztatásában keveset tett, ha viszont az okokat, amelyekkel bőséggel és alaposan meg van támogatva, érintetlenül hagyja, úgy állapodik meg, hogy a hatodik könyvben azokat megvizsgálja és megcáfolja. Legalább kijelenti, hogy ez a szándéka. Mivel azonban tudatában van annak, hogy a munkának e részében mily erőtlen, a fősúlyt arra helyezi, hogy az olvasókat a mi okainknak ne csak megvizsgálásától, hanem megtekintésétől is elfordítsa. Bárminő Szentírások hozatnak is fel, - úgymond - te csak tartsd meg magadat azok között a korlátok között, amelyekkel körülvettelek. Mert ez a katolikus egyháznak meggyőződése, amelytől a legparányibb eltérés is végzetes. Mi lesz pedig, ha mást bizonyítanak be világosan a Szentírásból? Ez egyáltalán meg ne indítson téged - szól. Sőt inkább ha látsz, azt gondold, hogy vakoskodol. Azután mégis teljességében visszanyeri szokott bizakodását s újból belefog mindenek előtt annak bebizonyításába, hogy az én okaimban semmi erő sincs. Egyébként mivel kijelentettem, hogy a múltban sok századon keresztül általánosan el volt fogadva az a vélemény, hogy az ember minden jó és rossz felett való szabad hatalommal úgy el van látva, hogy a bűn szükségszerűségének senki sincs alávetve, Isten lelke által senki szükségképpen a jóra nem kormányoztatik, a régi íróknak ama tömegét ismét a harcsorba vezérli, hogy így azt a nézetet, amelyet én visszautasítok, az egyház közfelfogásának tüntesse fel. Hiába fáradozik azonban azzal, hogy azokat idézze, akikkel a második könyvben már végeztem. Jóllehet ezt az én helyemet úgy elfordítja Pighius, hogy mindazokat helyteleníteni láttassam, akik nem vallják, hogy az ember erőszakosan kényszeríttetik, ámbár annyiszor tanítottam, hogy a cselekedetnek önkéntesnek

209

kell lennie, mielőtt jó vagy rossz volna, s a kényszer és erőszak kizárásában olyan buzgón forgolódtam: most, hogy az olvasók megértsék, mely tárgyról vitáz velem, kijelenti, hogy ő szívesen elfogadja azt a tanításunkat, hogy mindazt a jót, ami bennünk van, Istenre kell visszavinni, de mikor elkezdjük kifejezni azt a módot, amellyel Isten bennünk minden jónak szerzője, itt azonnal ellenáll, mivel az egészet nem engedheti másként Istennek tulajdonítani, hanemha egy rész az embernek is meghagyatik. Először tehát, mikor az apostolnak ezt a helyét hoztam fel: "Aki a jó munkát megkezdte bennetek, végre is fogja hajtani" (Fil. 1,6) - ezt csatoltam hozzá: A jó munkát Isten kezdi bennünk, mikor az igazságnak mind szeretetét, mind óhajtását, mind törekvését felébreszti bennünk, vagy helyesebben midőn a mi szívünket az igazságra formálja, hajlítja és igazgatja. A magyarázatnak első felét ellenmondás nélkül elfogadja Pighius, a második miatt gyanúsnak tart engem, mivel a kegyesek közös gyakorlatától eltávozom, mikor azt mondom, hogy az ember szíve alakíttatik, hajlíttatik és igazgattatik. Vajon úgy áll-é a dolog, hogy újaknak s a hívő lelkek közös felfogásától idegeneknek tartatnak azok a kifejezések, amelyek úgy a Szentírásban lépten- nyomon előfordulnak, mint az egyházi íróknak folytonosan szájukban vannak? Kétszázon felül való helyet hozhatok fel könnyedén Augustinusból, ahol azokat az igéket használja. Mit mond azonban a Szentlélek a Szentírásban, ahonnét kell venni a helyes beszéd szabályát? Nemde ezt az imádságalakot írja a hívek elé: "Hajtsd az én szívemet, Uram, a te bizonyságaidra (Zsolt 119,36). Ugyancsak: "Hajtsa az Úr a mi szívünket magához, hogy járhassunk minden ő parancsolataiban (I. Kir. 8,58) Ugyancsak: Az Úr pedig igazgassa a ti szíveteket Istennek szeretetére és Krisztusnak várására" (II. Thess. 3,5). Mit hozzak még többet fel? A szentek előtt nincs gyakoribb kifejezés, minthogy Isten Lelke által kormányoztassanak a helyes útra. Sőt, midőn amint láttuk, azt mondja, hogy az istentelenek szívét is, akiket lelkével különösképpen nem kormányoz, ide s tova hajlítja, mit mondjunk a hívőkről, akik nem élnek többé maguknak, hanem akikben él a Krisztus? "Mint a vizeknek folyása - mondja Salamon (Péld. 21,1)

210

olyan a király szíve Isten kezében; ahová akarja, oda hajlítja azt. Mikor tehát azt tanítom, hogy a hívő szívét, melynek kormányzását Isten különös módon veszi fel, annak lelke hajlítja és formálja, Pighius miért botránkozik meg az ige újságán és szokatlanságán? Mert arról panaszkodik, hogy én új beszédformát vezetek be, amelyhez a hívek nincsenek hozzászokva. Nagyon igaz ugyan, amit általában hánytorgatnak, hogy a balgák semmiről sem kételkednek, ami régi és ékesebben szóló közmondásból származott. Mert íme itt van Pighius, aki magával saját tudatlanságával felfegyverkezve hadat mer egyszerre üzenni Istennek és az embereknek. Előhozatik az a beszéd, amelyet először a Szentlélek, aztán a szent tudósok is, annak tanítását követve bizalmasan használnak. Vitézül kifogásolja, mivel ez a katolikus egyház gyakorlatával ellenkező. Felhozzuk Pált tanúnak. Mielőtt felelne neki, minden kétség nélkül egyházi átokkal fenyegeti, ha valami mást mond, mint ami felfogása szerint az egyház nézete. Minő bizakodással azonban. Ismeretes ez a mondás: "A tudatlanság bizakodást szül." Kevéssel később mégis midőn már mérsékeltebbé tétetett, ezekről a szavakról, amelyek nem az enyéim, hanem a Szentlélekéi, jóllehet alkalmatlanok, megengedi, hogy nem sok károsat tartalmaznak, ha nem venné észre, hogy én az én istentelenségemnek mérgét akarom azokba bevinni. Mikor ti. azt állítom, hogy Isten szívünkkel vagy akaratunkkal a jócselekedetekben úgy él, mint az ördögtől megszállottak tagjaival a gonosz lelkek, amidőn azok által válaszokat adnak, és olyan dolgokról beszélnek, amelyeket azok nem értenek. De midőn azelőtt minden alkalmat elvontam előle, hogy felőlem ilyet gyaníthasson, miért sejti azt, amitől semmi módon sem lett volna szabad félni? Megmagyaráztam, hogy az akarat természettől benne van az emberekben, a természetnek megromlásából történik pedig, hogy csupán rosszul tudunk akarni; tehát Istennek sajátos ajándéka, hogy jól akarjunk. Mily szótagot talál itt, ami az ilyen rágalomra anyagot nyújtana?

De aztán nyílt szívvel feltárom, hogy én ily véleményben voltam, mivel nem vagyok megelégedve, ha valaki azt mondja, hogy az egyébként nem rossz, de

211

gyenge és erőtlen természetet a kegyelem segítsége támogatja, és erre a dologra a próféta bizonyságával élek: "Adok nektek új szívet és új lelket helyezek belétek; elveszem tőletek a kőszívet és adok belétek hússzívet." (Ez. 36,26). Eztán hozzácsatolom: Ezzel a hasonlattal nem azt akarja megmutatni Isten, hogy lelkeinkben oly lágyság van, amely egyébként az igazság iránt való engedelmességre hajlandó, amely azonban magától erőtlen lévén, az ő kegyelmének támogatása nélkül szűkölködnék, hanem hogy a mi szívünkből, míg más nem lesz, teljességgel semmi jó sem jöhet létre. Mert ha a kő hússá változik, mikor minket az igazság után való törekvésre térít Isten, mindaz megsemmisíttetik, ami akaratunk sajátja és ami annak helyébe jő, egészen Istentől van. Itt a tőle telhető legszemtelenebb rágalommal tombol felettem, hogy a juhok köntösében elfogta a csábító álprófétát, aki az együgyű lelkeket a nyáj nyugvóhelyétől messze elvezeti. Mert abban az ő durva álomlátásában annyira tetszeleg magának, hogy rá nézve még nem is elég, ha ízetlen ostobaságát egyszer előadta. Nehogy pedig azt gondold, hogy ő ok nélkül átkozódik, arra néz, hogy bármit mondjanak is a próféta szavai, az ő véleménye mégis épen maradjon, mivel az egyház tekintélyére támaszkodik. Végre-valahára mégis a dologra tér. Amint azelőtt - úgymond - az ő segítségéről semmi említést sem tévén, a tökéletesség teljes összegét a mi hatalmunkba helyezte, midőn azt mondja: vessétek el magatoktól a ti bűneiteket, térjetek hozzám, újítsátok meg szíveteket és lelketeket, ekként itt a mi tehetségünk mellőzésével az egy Istennek tulajdonította ugyanazt. Tehát mind a két helyet összekapcsoltatja, hogy elérhető legyen a szabad akaratnak és kegyelemnek az az összekapcsoltatása, amelyről beszélt. Mintha bizony rábíznám, hogy a parancsolatokból állapítsa meg, mekkora és minő az emberek képessége az engedelmességre. Pál apostoltól tudjuk, hogy a törvénynek hatása, mikor ezt parancsolja, az, hogy öljön (II. Kor. 3,5). Miért, hanemha mivel másra nem képes, minthogy az embert bűn alá vesse? Tudjuk, hogy az is feladata, hogy az embert nyomorúságának megismertetése által lesújtva, a kegyelemhez tanítsa menekülni (Gal. 3,24). A törvény külső prédikálásától tehát távoz-

212

nunk kell, hogy annak lelki feljegyzéséhez térjünk, amelyről Jeremiás szól (31,33) Mert az Úr azt ígéri, hogy nem olyan szerződést köt, aminőt előbb kötött, mivel az a nép elpártolása folytán erejét vesztette, hanem új szövetséget, amellyel a törvényt beírja a nép szívének belsejébe. Látod az okát annak, hogy az a szövetség, amely külső prédikálásban állott, miért vesztette erejét, mivel ti. az emberek által megsértetett. Látod az új megbékélésnek szükségét is, mivel ti. mindaddig nem volt érvénybe lépendő, míg Isten lelke a szívekbe be nem véste. Ha erről a hathatósságról Pighiusnak csak sejtelme volna, vagy saját tehetetlensége csak a legparányibb módon is érintené, tovább nem fecsegné, hogy az, ami az embereknek parancsoltatik, hatalmunkba van adva.

És innen is kiderül, hogy mily ledér és hazug az ő okoskodása. Hogy ti. ha mi az ígéretekből azt következtetjük, hogy a megtérés egyedül Isten munkája, mivel azon a helyen egyedül magát nevezi meg annak szerzőjéül, Pelagius hasonló érvvel meg fog győzni arról, hogy Isten minden támogatása nélkül mindenre képesek vagyunk, mivel ott tőlünk a kegyelem említése nélkül tökéletes igazság kívántatik. Mintha bizony a parancsolatok azért adatnának, hogy ami a kegyelemből hiányzik, erőink támogatásával pótoljuk, nem pedig azért, hogy saját tehetetlenségünkről meggyőzve a kegyelemre kézen fogva vezessenek. Az ígéretek rendeltetése más. "Adok - úgymond Isten - elmét; hogy ami helyes, lássátok és kiválasszátok, adok hússzívet, hogy engedelmeskedjetek; cselekszem, hogy járjatok az én törvényemben". Nem tőlünk teszi függővé azoknak teljesülését, amelyeket ígér, hanem egyszerűen egyedül magába helyezi ezt. Mikor pedig parancsol, nem valami új tehetséget ad nekünk s nem hirdeti, hogy valami tehetségünk van, hanem azt mutatja ki, hogy mi egyáltalán semmire sem vagyunk képesek, hogy amiben magunknál szűköt látunk, egyebütt tanuljuk keresni. Menjen tehát a maga útjára Pighiusnak az a hazug módozata, amíg előttünk be nem bizonyítja, hogy az ígéretek minket a törvényhez küldenek vissza, hogy igazságot ott találjunk, valamint a törvény kézen fogva vezet minket az ígéretekhez! Hogy a bűnből az

213

igazságra nem természetünk hatalmából, hanem kegyelme ajándékából térünk, Isten nyilván tanúsítja. Fordítsa ezt most meg Pighius, ha tudja s tegye ellenkező jelentésűvé: hogy nem tisztán a kegyelem ajándékából van, hanem a természet hatalmából. Sőt mikor az Úr rólunk beszél, nemcsak hogy egy csepp jót nem hagy bennünk, és nemcsak erőtlenségünk miatt kárhoztat minket, hanem a képességeink felől táplált balvélekedést egészen semmivé teszi. Hagyjon fel tehát Pighius azzal, hogy ártalmas és mérges kotyvalékát számunkra kevergesse, aminek nincs más célja, minthogy az embert Isten társaságába emelve majd annál mélyebbre sújthassa. Mert mit jelentenének egyebet e szavak, mint hogy az embernek a minden munkák között legkimagaslóbban, a lélek feltámadásában, egyforma szerepe van Istennel? "Megtéríttetik - úgymond - az ember Istentől; de maga nem kevésbé téríti meg magát, keresztre feszíti a régi embert, testét megöli, megújhodik és felöltözi az új embert, jóllehet egyúttal Isten is újítja meg. Körülmetéltetik Istentől, de amellett maga is körülmetéli magát." És ezt az egyenlőséget minő érvvel támogatja? "Mivel amint mindezekről azt ígéri Isten, hogy az emberben cselekedni fogja, úgy az embertől kívánja, hogy cselekedje azokat." De az ígéretek bizonyára nemcsak azt hirdetik és határozzák meg, hogy Isten mire képes, hanem azt is, hogy mit cselekszik. A törvény pedig nem az ember erényének bizonyítására, hanem inkább az ő erőtlenségének kimutatására adatott, hogy miután a parancsolatok arra figyelmeztették, hogy semmire sem képes, ne a maga, hanem Isten erejében nyugodjék meg. Aztán, hogy a kőszív elnevezéssel kimutatni vélem, hogy soha szívünk jót létrehozni nem képes, ha csak egészen meg nem változik, efelett mint egy elkábulva kiált fel, hogy nem tudja, minők e szörnyűségek. Én pedig ha nem tudnám, hogy a dühtől elvakult ember semmit sem lát s ezért a fákat, barmokat, földet, magát a levegőt, vagy amit csak útjában talál, balgatagul ellenségeként veri, csodálkoznám, hogy honnét ez a balgaság, hogy a könnyű és egyszerű állítás magyarázatát oly szörnyűségessé fújja fel. Mert hosszú vitatkozásba kezd, hogy bebizonyítsa: miképpen a szív állaga nem szűnik meg,

214

hanem minősége változik, és a bűn jobbíttatik meg. Hogyha az érvek nem elégségesek, Ambrosius bizonyságával erősíti, hogy nem lesz új képződmény, vagy új teremtmény, hanem csupán a bűn vétetik el belőle, amely természettől fogva nem volt. Minő jutalomra tartod méltónak azt, aki az oly elrejtett kérdést ily világossá tette? Én azonban azt mondom, hogy új szív lesz; bármint tagadja is Ambrosius, hogy az állagban változás történik. Mintha bizony hihető volna, hogy én a még újjá nem született emberben a szív állagát (*) kőnek képzelném! Mikor a próféta azt mondja, hogy a kőszívből hússzív lesz, Pighius előtt kétségtelen, hogy ezt a minőségről kell értenünk. Mikor azt mondom, hogy változik, vagy mássá lesz, azt magyarázza, hogy ezt én az állagról mondom. Tehát mikor Dávid (Zsolt. 51,12) azt kéri, hogy új szív teremtessék benne és az igaz lélek megújíttassék bensejében, ezeknek a szavaknak mi lesz az értelmük? Az új szív teremtése nem egyenlő-é a mássá levéssel? Ó, balgatag rágalmazó, aki ily könnyelmű és semmis gyerekségekhez kapdos szitkozódni akarván? De szellemes egérfogót gondol ki, s azt gondolja, hogy én azt semmi esetre sem tudom elkerülni. Mert mivel az én tanúságom szerint is a szív az akaratot jelenti, az akarat cselekvéséről nem lehet venni azt, amit mondok. Mivel haszontalanul árasztanám a szavakat, ha azt mondanám, hogy csak a rossz vágyak semmisíttetnek meg. Az van tehát hátra, hogy arról a hatalomról értsem ezt, amellyel - akarunk, nem akarunk - gyűlölünk. Fentebb az állagról beszélt, most átugrik a hatalomra. Hogyha ürügyül azt hozza fel, hogy ő ezzel a két szóval egy és ugyanazon dolgot jelzi, akkor hiába hozza fel Ambrosiust, aki a képződmény és teremtmény szavak alatt valamivel többet foglalt össze, mint hatalmat. De legyen úgy; azonban, hogy a következmény, amellyel engem hányaveti módon lekötözöttnek állít, érvényes volna, tagadom. Vagy tán még oly tudatlan Pighius, hogy az akarat állaga s az akarás képessége és cselekvései, vagy hatásai között semmi különbséget nem ismer? Bizonyara nagyon rászedett. Mert azt gondoltam, hogy legalább a dialektika első elemeivel alaposan fel van szerelve. Most azonban azt látom, hogy úgy a tudomány, mint a közönséges

(*) Állag, latinul szubsztancia: az arisztotelészi és a skolasztikus filozófia szerint a dolgoknak az a valósága, amelytől a dolgok azok, amik. Mai szóval lényegnek mondjuk. Pighius azért hozza szóba a szív "állagát," mert e filozófiában a kőnek, húsnak, stb. a lényegét nem fizikai valóságukban, hanem metafizikai szubsztanciájukban, mintegy élettelen lelkükben látták. (NF)

215

józan ész nagyon hiányzik belőle. Mert mire valók az ilyen szólásformák: jó vagy rossz lelkű férfi, hanemha a minőség jelzésére? Nem is hallgattam pedig azt el. Mert ami a jelen kérdést illeti, Bernardust követve három szempontot jelöltem meg: akarni magatól, vagy egyszerűen, aztán rosszul és jól akarni. Az az első az akarás képessége, vagy ha úgy tetszik, állaga. A jól, vagy rosszul akarás, minőségek. A cselekvéseket elhagytam, mivel egyáltalán nem tartoztak a dologra. Miután ezt a hármat megállapítottam, azt tanítottam, hogy az akarat állandóan székel a természetben, hogy az akarat rosszasága a természet megromlásától van, hogy pedig a Szentlélek újjászületése a rosszaságot megjobbítja, és az akarat ezen a módon rosszból jóvá leszen. Pighius azzal büszkélkedett, ‚hogy ha ezt a csomót meg tudom oldani, bármit eltűr tőlem. Mi lenne most, ha most ezért az ígéretért szaván fognám? Ettől azonban tartózkodom, mivel nem lévén egy csomó sem, megvallom, hogy én bizony egy csomót sem oldottam meg. Mert itt melyik gyerek haboznék? Sőt midőn Pighius a minőséget gyakrabban megnevezte és az akarat lényegétől megkülönböztette, hogyan történik, hogy mikor ehhez a megosztáshoz érkezett, ama tagot hallgatással mellőzi? Vajon tehát azért kell-é hinnünk, hogy józan esze van annak, aki, midőn előttem az, összes kapukat kitárta, azt véli, hogy semerre nem menekülhetek?

Hogy hosszadalmasabb ne legyek, azt mondom, hogy az akarat nem a természetből, azaz Isten teremtéséből, hanem a természet megromlásából rossz, és másként nem lehet bírni, míg a Lélek kegyelme folytán jóvá nem változik. És nem képzelem, hogy akként lenne új képződménnyé, vagy teremtménnyé, hogy előbbi állaga elveszvén, annak helyébe új lépne. Mert az akaratról név szerint kifejezem, hogy az, amint kezdettől fogva veleszületett az emberrel, úgy benne mindig meg is marad, tehát csak szerepében, nem pedig állagában van változás. Az ilynemű újjászületés által azt mondom, hogy a szív mássá lesz, Dávid pedig azt mondja, hogy új szív teremtetik. Pighius pedig előrebocsátva, hogy az ily borzasztó szörnyetegek láttára rémületbe esik, sok szitkozódással üldöz engemet,

216

mivel azt mondom, hogy az állag változik meg. Látnivaló ebből, hogy mennyi józan esze van. Maga pedig hogyan magyarázza a dolgot? Azt mondja, hogy a bűn hosszas megszokásától eldurvult szívnek el kell hagynia kőkeménységét és meg kell lágyulnia, hogy érzékeny s az isteni kijelentésekre engedelmes, alkalmas és vezethető legyen. Bizonyára méltán hozza jutalmul a megvetett Szentírásnak azt, hogy oly rideg és istentelen magyarázatával annak szent fenségét megrontja. Emlékezzünk azonban, hogy azokat a drága köveket, amelyeket a disznók lábbal tapodnak, nekünk mind különös tiszteletben kell részesítenünk, mind a legnagyobb lelkiismeretességgel őriznünk. Miután az Úr megmagyarázván a néppel közölt jótéteményeket, megfeddette a népnek azt a hálátlanságát, amellyel a jótéteményekért fizetett, a bűnbánatra inti őket, amely törvényes előkészítés az evangélium kegyelmére, végül a babiloni fogságból való megszabadulást ígéri, s egyúttal a külső képről áttér annak belső igazságára. Mert hogy a nép a babiloni fogságból megszabadulva visszavezettetik, ez magában éppoly csekély jótétemény, mint amily megbecsülhetetlen kegyelem az, amelynél fogva a Sátán és a halál szolgaságából, Isten Lelke által kiszabadítva, az igazság szabad állapotába helyeztetik. Ezt a kegyelmet akkor kezdte szolgáltatni az izraelita népnek, mikor a babiloni fogságból saját kezűleg kibocsátva a szent városba és templomhoz visszavezette, teljesebben pedig és bőségesebben Krisztus uralma alatt árasztotta ki az összes nemzetekre. Megmutatja pedig ott, hogy az embereknél buzdítással és tanítással semmivel sem ér el többet, mintha köveknek beszélne, míg azok szívének keménységét, azaz makacsságát, meg nem lágyítja. Mert amiről megígéri, hogy megcselekszi, egyedül a maga hatalmára vonatkoztatja. Egyébként hogy ígéretei teljesüljenek, nem az ő, hanem az emberek hatalmában lesz. (*) E helyen tehát teljességgel a kegyelem és a természet összehasonlítása történik. Mert a kőszív keménysége semmi mást nem jelez, mint a testnek ellenkezését Isten iránt, mivel nem az emberek kicsiny számáról, hanem az egész nemről mondatik, hogy abban szenved.

(1) De praedestinatione sanctorum. c. 10.

(*) Értsd: "lenne." (NF)

217

Isten tanúsítja, hogy ezt csak ő maga igázhatja le: s mely célból? Ne hogy járhassanak a helyes úton, mint Pighius hazudja a kegyelem dicsőségének kisebbítésére, hanem hogy járjanak. Mikor az Úr azt mondja, hogy ő azt cselekszi, hogy járjunk az ő parancsolataiban, nem ígéri, hogy a szívet annyira hajlandóvá teszi mindkét irányban, hogy úgy az ellenállásra, mint az engedelmességre alkalmas és kész legyen, hanem hogy minden tekintetben az engedelemre legyen alkotva és formálva, s Isten igazsága már belé legyen nyomva és vésve. Senki nem olyan vak, hogy e helyen ne látná Pighiusnak egyrészt az Isten kegyelme elnyomásában megnyilatkozó nagy rosszakaratát, másrészt szemérmetlen s majdnem végképp elvetemedett vakmerőségét. Az Úr azt mondja, hogy ő cselekszi, hogy neki szolgáljunk, ezt ő úgy adja vissza, hogy, azt műveli, hogy tudjunk járni, vagy nem járni. Az Úr egyszerűen azt mondja egy másik helyen, hogy ő a szívekbe bevéste az Ő törvényét; Pighius ezt úgy adja vissza, hogy az Úr azt fogja művelni, hogy a szívek ezt a benyomást befogadni képesek legyenek, nem pedig, hogy birtokolják. Ez általános kijelentés: Pighius a rossz szokástól megrontott emberekre korlátozza. Az Úr kőszívnek nevezi azt a makacsságot és lázadást, amelyet az emberekben a természetnek bűnös volta hoz létre. Pighius a keménységet úgy magyarázza, mint amit a rossz szokás hoz létre. Mintha valaki a bölcsészek nyájából mondaná, hogy az ember a helytelen élet által durvult, vagy érzéktelenült el. Bízom tehát most már, hogy amit mondtam, mindenki előtt világos; hogy ti. a próféta ezen a helyen elég világosan kifejezi, hogy az emberi akaratnak erőtlenségét a kegyelemnek támogatása nemcsak erősíti, hogy a jó után való vágyra hathatósan óhajtozzék. Pighius pedig kész tőlem bármi szitkot elhordozni, ha egyet fel tudok hozni az igazhitű tanítók közül, aki nem úgy vélekedett volna. Én pedig rövidség okáért Augustinust hozom fel, aki a Kegyelemről és szabad akaratról Valentinushoz írt könyv kezdetében és a Vitalishoz írt 107. levelében ugyanezt tanítja. Mert mind a két helyen, mikor a prófétának ezt a tanúságát magyarázza, hevesen küzd amellett, hogy az akaratban semmi jó érzés elől nem jár, amelyet Isten támogatna nyomában járva, hanem az

218

akarat gonosz és teljességgel Isten ellen lázadó, míg meg nem javíttatik. Jóllehet a szitoktól tartózkodom, mindamellett szemérmetlenségének elég felötlő jeleit égette magára Pighius.

Mivel pedig hozzáteszem, hogy mindennek meg kell semmisülnie, mikor az Úr által újjászületünk, először azt kérdezi, hogy mit értek én ezek alatt a szavak alatt, és nemsokára választ adva azt veti fel, hogy mindezt csak a természet összes részeire nézve lehet érteni, ezek között pedig ott van úgy a test, mint a lélek; az én szavaim szerint tehát illendő, hogy az emberek, mihelyt egyszer Istenhez megtérnek, testben feltámadjanak. Nem gyötörné ellenfelét szemtelenebbül Chrysippus, ha élne, de valamivel jobban és élénkebb érvekkel szorongatná. Én, hogy ennek a kutyának ugatását rövidesen megszüntessem, először azt válaszolom, hogy ez a szólási forma se nem új, sem én ki nem találtam, mert előttem Augustinus így szól: (1) "Senki magának ne hízelegjen, mert a magáéból csak Sátán; mid van ugyanis a magadéból, hanemha bűn? Szüntesd meg a bűnt, ami a tied; mert az igazság nem a tiéd, hanemha Isten ajándékából". Nem nehéz magáról a dologról a válasz. Ami csak a mienk, annak veszem, ami sajátunk. Továbbá úgy határozom meg, hogy ez az, ami bennünk van Isten teremtésétől elválasztva. A bűnösség pedig az, ami nem valamely részünkben, hanem egész természetünkben van. Mert azt egészében elveszítette magában az első ember, amint Augustinus is írja Vitalishoz. (2) Most aki a természet első teremtése közt s aközt a romlás között, amely a bűn következtében járult ahhoz, különbséget tud tenni, nem nagy fáradsággal minden nehézségből kibontakozhatik.

De Pighius hatalmas vitába kezd, s azt gondolja, hogy ezzel engem sokkal jobban szorongat, semhogy valami módon menekülhetnék. Mert az észen és akaraton, amelyekről én azt vitatom, hogy egészükben meg kell újulniuk, szükségképpen vagy az értelmes lélek lényegét, vagy az innen eredő erőket és tehetségeket érti. Ezeknek pedig kölcsönösen olyan összeköttetésük

(1) Homil. in Joann. 49.

(2) Epist. 107.

219

van, hogy semmivel sem lehet jobban elválasztani őket egymástól, mint a tűztől a melegítő erőt, vagy a naptól a tündöklést. Azt következteti tehát, hogy nem lehetséges, hogy tőlünk az akarat és az értelem elvétessék, hanemha elvétetik maga az értelmes lélek állaga, és annak helyét valami más új lélek foglalja el. De szeretném tőle megtudni, vajon nem engedné-e meg, hogy a léleknek ama tehetségeihez minőségek járuljanak? Mert ha ezt megengedi, feloldatnak azok a kötelékek, amelyekkel dicsekvő kijelentése szerint én kötöztettem meg. Nem törődöm vele, akármit válaszol. Azt mondom, amit maga a szóban forgó dolog beszél, hogy a gondolkodás tehetsége, amely az elmében székel, s az akarás képessége, amely a szívben tanyáz, megromlott és bűnbe merült a vétek által. Azon bűnösség következtében, amely az ember egész lelkét hatalmába kerítette, történik szerintem, hogy az ember semmit sem gondol, akar, választ, próbál, cselekszik, hanemha a rosszat. S ez értelemben mondom, hogy mindannak, ami tőlünk van,mind meg kell semmisülnie, mind újjá kell születnie. Hozzácsatolom aztán, hogy az akaratot, amely saját szelleménél fogva ily módon el van fordulva Istentől, egyedül Istennek ereje téríti meg, úgy hogy a cselekvésben semmi része sincs, hanemha amennyiben Istentől megelőztetik; és így azt magyarázom, amit valahol Augustinus mond, hogy ti. az akarat nem elöljáró, hanem nyomon követő a jócselekedetben. S ezekkel a szavakkal én azt jelzem, hogy az akaratban én semmi jó indulatot nem ismerek, amely ne a Lélek újjászüléséből származnék. Pighius úgy vélekedik, hogy az első tagban Istenre nem alkalmazandó káromlás foglaltatik, mivel azt akarom kifejezésre juttatni, hogy az akarat szükségképpen elfordult Istentől a természetnek bűne folytán. De mivel előbb eléggé kimutattam, hogy Istennek nem kell tulajdonítani, ami rosszat az ember bűnével magára vont, hiába állítja, hogy Isten gyalázatára szolgál az, amit az emberi szív álnokságáról mindenütt, még ott is, ahol én hallgatok, kiált az igazság. Mindamellett a második tagot, ahol tagadom, hogy az akaratnak valami szerepe volna a megtérésben, hanemha amennyiben újjá alkottatott, nagyobb zaklatással akarja illetni. "Mert ha - úgymond - a megtéréshez

220

bennünk többé semmi tehetség nincs, hanem az egyedül Isten jótetszésétől függ, amennyiben, amikor s ami módon akarja, minek álcázza munkátlanságát, sőt miért teszi magát nevetségessé, annyiszor követelve, hogy térjünk meg? Nagy és képtelen dolog pedig, ha a szegény bűnöstől egyébként nagy és igazságos név kívántatik meg. Jóllehet fentebb mondottuk, hogy az Úr más célból is biztatja övéit a megtérésre. Mert azt kívánja tőlük, amit egyúttal megígér, hogy ad nekik. Így parancsolatával azokat az ígéret elfogadására előkészíti. De miért hív minket hiába szóval? Miért nem beszél inkább maga-magával, hogy megtérítse azokat, akiket meg akar téríteni? De midőn ugyanazokat a szavakat, amelyeket fülünknek mond, egyúttal ujjával, azaz a Szentlélekkel a szívekbe beírja, hogy így lelki legyen az embernek ama szolgálata, amelyet használ - vajon a mi dolgunk-é törvényt szabni elé, hogy ne cselekedjék így? De hogy áll a dolog azokkal a gonoszokkal, akiknek semmit sem szolgáltat a puszta és megholt betűn kívül? Erre azt válaszolom, hogy Isten tudományának sajátsága, hogy azokra nézve, akik meghallgatják, üdvösséges, mikor pedig ezt a tisztét a hívekkel szemben betöltötte, a lázadók és makacsok ellen kész büntetés. Pighius azonban úgy gondolkodik, hogy Isten mindenkit meg akar téríteni, és ezért segítségét mindenkinek egyformán felajánlja, és ennélfogva a mi hatalmunkban van akarni vagy nem akarni. Mivel, ha mi előbb nem akarunk, ő maga nem fordul hozzánk. Mert ezt fejezik ki világos szavakkal a próféták, mikor így szólnak Isten személyében: Térjetek meg és meggyógyítlak titeket. Ugyancsak: Térjetek meg és nem fordítom el orcámat tőletek. Én pedig úgy veszem észre, hogy azokban a szavakban semmi sem foglaltatik, csak az, hogy Isten azt ígéri nekik, hogy úgy a bűnöket, mint a büntetéseket, amelyekkel vétkeikért lakolnak, el fogja engedni, hacsak bűnbánatot éreznek. Mármost mivel a bűnbánat a halálból való lelki feltámadás, tagadom, hogy az inkább az ember hatalmában volna, mint volt hajdan, hogy magát teremtse; sőt kevésbé, amennyivel ti. kiválóbb dolog igazzá, mint emberré tennie magát az embernek. Miért prédikálnak tehát arról a próféták? Mivel az újjászületésnek rendje az, hogy az

221

emberek áthatva a maguk iránt való igazi elégedetlenség érzetétől, a bűn iránt való igazi gyűlölettől, másrészt megihletve az igazság után való vágytól és szeretettől, Isten irgalmához meneküljenek. De miért követeli tőlünk az Úr azt, amiről tudja, hogy tisztán Lelkének műve és ajándéka? Mivel jóllehet az Ő Szentlelkének titkos munkáját minden eszköz, vagy támogatás nélkül is végre hajthatná, mindamellett a külső prédikálást rendelte, hogy azzal, mintegy eszközzel éljen. Egyébként hogy az efféle eszköz hatásos és gyümölcsöző legyen, magukat azokat a szavakat, melyeket ember ajakával mond a füleknek, ujjával a szívekbe vési be; így azt a szolgálatot lelkivé teszi és élővé, amely egyébként betű és halálos szolgálat volna.

De mindenütt ezt a két dolgot kéri tőlünk Isten: a bűnbánatot és alázatosságot, mielőtt azt ígérné, hogy kegyelmes lesz hozzánk. Ézsaiás által így szól: "Kire tekintek, hanemha az alázatosra és megalázott szívűre?" (Ézs. 66,2)? Senkit sem fog ez akadályozni, aki elméjében fogja tartani, aminek megjegyzését erre nézve az Institutióm valamelyik helyén az olvasó szívére kötöttem, hogy ti Isten kétszeresen tekint az emberekre, hogy azokat irgalmasságra méltóztassa. Péter azt mondja, hogy ő Kornélius példájában látja, hogy Isten előtt nincs személyválogatás, mivel őelőtte mindenki kedves, bármely nemzetből származik is, csak cselekedje a jót (Csel. 10,34). De Pál azt mondja, hogy a rómaiak akkor békéltek ki Istennel, mikor annak ellenségei s igazságától idegenek voltak (Róm. 5,10); a korinthusiak akkor igazultak meg, mikor paráznák voltak és részegesek, házasságtörők s más bűnökkel megfertőztetettek (I. Kor. 6,11); az efézusiak akkor fogadtattak kegyelembe, mikor a bűnök következtében meghaltak reménység nélkül, mikor a test gonosz vágyainak adva magukat, a Sátánnak szolgáltak (Ef. 2,1); a kolossébeliek is akkor békéltek meg Istennel, mikor idegenek és ellenségek voltak az ő elméjüknek a gonosz cselekedetre való hajlandóságuk által (Kol. 1,21). De minek említsek többet, mikor az efféle véleményekkel lépten-nyomon találkozunk leveleiben! Ha hallgatna, mégis megtérése minden szó nélkül is világos példája volna ennek a dolognak. Mert minő alázatossággal, vagy minő önma-

222

gával való elégedetlenséggel elkészülve érdemlette meg Istennek azt a jóindulatú tekintetét, hogy az elválasztás edényének neveztessék? Pighius azt a kifogást hozza fel, hogy benne volt, hogy Isten elhívásának engedelmeskedjék. Itt azonban csak arról folyt a szó, hogy Isten kegyelméhez eljutott-é. Ámbár csalódik, aki azt gondolja, hogy csak füleiben csengett az a hang: Saul, Saul mért kergetsz engemet? (Csel. 9,4) S az engedelmesség törvénye egyúttal nem vésetett be a Szentlélek szolgálata által szívébe, hogy azonnal cselekedje, amit neki parancsoltak. Ama beírás által - mondom - nemcsak nem-akaróból akaróvá lett, hanem üldözőből kísérő. Most már mit jelent ama prófétai és igen nevezetes mondás: Akik nem kerestek, megtaláltak engemet? (Ézs. 65,1) Az apostol úgy magyarázza meg, hogy a pogányok, akik az igazságot nem keresték, az igazságot megtalálták (Róm. 9,30). Nem közeledtek egyéb előkészületi móddal Istenhez kezdetben sem Ábrahám, sem az ő ivadékai, amint Mózes és Józsué a dolgot előadják. Akit ezek és az ilyen bizonyítékok meg nem győznek úgy, hogy Isten színe előtt kettős elfogadtatást nem ismer, az felettébb megátalkodott. Isten tehát tekintettel van övéire, felkarolja, szereti és kedveli azokat az elhívás előtt is, de a Krisztusban; mikor pedig hívja azokat, kegyelmesnek mutatkozik és jóakarónak irántuk; azaz azt a szeretetet, amelyet előbb rájuk árasztott, bizonyítja, hogy azt lelkükben érezzék és gyümölcsét élvezzék. Most már az elhívás bűnbánatból és hitből áll. A bűnbánatnak első része pedig, vagy inkább kezdete az, hogy az ember alázatos lélekkel gyűlölje meg magát. Végül ez után az alázatosság után mondatik, hogy Isten az emberekre tekint, miután azoknak tudásához és érzetéhez közlést tőn, mivel akkor jelenti ki azoknak, hogy atyjuk és jóságának bizonyítékát akkor adja.

Aztán mivel eddig mód és határ nélkül magasztalja az emberek erőit, most, midőn azt akarja kimutatni, hogy Istenhez saját indításából tér meg, még sokkal szabadabban és nyíltabban árulja el istentelenségét, mint annakelőtte. "Ha az Isten az istentelent meg akarja téríteni, - úgymond - mégis nem az Ő mindenható akaratával téríti azt meg, hanem hívja és

223

biztatja, hogy térjen meg. A mi dolgunk ezért visszatérni és megtérni, az ő dolga pedig, hogy minket, akik visszatérünk, magához fogadjon és megtérítsen. Ugyan, kérlek, kedves olvasó, mit látszik itt mást Istenre hagyni, mint a biztatást? És mi más ítéltetett el Pelagiusban? De ezt az istenkáromlást azonnal valami ürüggyel leplezi, midőn azt vallja, hogy a megtérésben Isten nem hiányzik mellőlünk, csak abban mégis mi iparkodjunk elsők lenni. Persze az is valami, hogy midőn az embereknek az első szerepet megadta, az utolsót végül Istennek engedi át. Pelagiusnak az volt a második hazugsága, miután amazt vissza kényszerült vonni, hogy az ember saját erőivel képes eljutni az örök életbe. Ámbár kevéssel később nyíltan kimondja, hogy fél pelagianizmusal nem elégszik meg. Mert mikor azt akarja meghatározni, hogy mimódon térít meg minket Isten, azt mondja, hogy az ő jóságával és türelmével, nem büntetve azonnal, hanem helyet és időt adva a bűnbánatra, ezenkívül sok eszközzel és alkalommal, buzdítással és jótéteménnyel s ostorral arra híva, serkentve és sarkallva. Itt pedig a maga teljességében Pelagius szórja a maga szentségtöréseit az ég felé. Mert csak külső eszközöket állapít meg, amelyekkel hívja Isten az embereket s ezekbe a megtérés egész kegyelmét bezárja: a szív belső indításáról, a lélek megújhodásáról mély csend. Nincs pedig semmi ok, amiért azt az ürügyet hozhatná fel, hogy jóllehet azokról hallgat, de azért egyáltalában nem tagadja őket. Mert annak a módnak meghatározásába kezdett, amellyel Isten minket megtérít. Ezért mikor ilyen meghatározást állít föl, a szívnek teljes megújhodását kizárja, amely a Szentlélek titkos ereje által megy végbe. És mégis, ha Istennek tetszik, e világos és durva istentelenség bizonyságára a Szentírás néminemű tanúságára hivatkozik. Jeremiásnál olvasható - úgymond, -hogy az ember maga kezd megtérni: "Ha meg fogsz térni, megtérítelek tégedet" (Jer. 15,19). Ott ahhoz a prófétához szól Isten, aki majdnem a teljes kétségbeeséstől megkísértetve sok panasszal járult színe elé. Ennélfogva új ígéretekkel hívja őt arra, hogy új bátorságot nyerjen. Szavainak értelme pedig, ha valaki jól megmagyarázza, a következő: Ha megtérendesz s én

224

azt művelendem, hogy megtérj, az én orcám előtt állasz; ha az értékest a hitványtól elválasztandod, olyan leszel, mint az én szám. Mivel magát az eredménytől megfosztva látja a kétségbeesett és mintegy ingadozni kezdett [ember], mintha Isten ígéreteinek hitele többé már nem állana, ezt az ingadozást és bizalmatlanságot feddi az Úr, aztán úgy a hitnek erejére és kitartására, mint az engedelmességre, azaz hivatása pályájára visszatérni parancsolja, miután a jó és boldog kimenetelnek kedvesebb reménységét állította elénkbe. Azt mondja tehát: Ha visszatérsz, állasz az én orcám előtt, ha elvet is téged a világ. Ha az igaz ítéletben megállasz és kötelességedhez hű maradsz, jóllehet tanításodat a világ gyalázza, mindamellett én azt, mint ami szájamból eredt, helyeselni fogom. Ami tehát hozzá van adva, ti. ez; és én megtérítelek tégedet, láthatólag közbevetett magyarázatot képez, amellyel az Úr azt jelenti ki, hogy ha a próféta az Ő útjára visszatér, ez az ő jótéteménye lesz. Íme ilyen ügyességet fejt ki Pighius, mikor a Szentírásból idéz. Aztán a bizonyságok nagy tömegét hordja össze. Mivel nevezetesen Isten a megátalkodottakat dorgálja, mert jóságával visszaélnek és nem akarnak megtérni, ebből azt következteti, hogy ha megtérünk, ez a mi hatalmunkban van. De a Szentírás, valamint azt tanúsítja, hogy az embert saját szívének álnoksága akadályozza abban, hogy Istenhez megtérjen, úgy tiltja, hogy megtérésének dicsőségét az ember magának tulajdonítsa, mikor azt tanítja, hogy ez a Szentlélek munkája.

Amiket mégis, mint kiválóbbakat, külön sorban hoz azután fel és külön magyaráz meg, röviden átfutom. Azzal rágalmaz, hogy a mi tanításunk a szegény embereket arra kényszeríti, hogy a teljes kétségbeesésnek ama hangját, amely Istent Ezékielnél olyan nagy haragra lobbantja Izrael ellen, átérezzék és a maguk részéről is kiáltsák: "A mi bűneink rajtunk vannak és azokban elveszünk". Ha van hasonlóság aközött, hogy az ember a Szentlélek vezetésével, nem saját erejéből tér meg a bűnből Istenhez, s hogy az embert Isten a bocsánat minden reménysége nélkül magára hagyta s már a veszedelemre van rendelve, bevallom, hogy a mi tanításunkból csak kétségbeesés származik;

225

ha pedig mindenki könnyen átlátja, hogy mekkora különbség van, senki előtt sem marad titokban, hogy mily méltatlan Pighiusnak ez a rágalma. De ha - így szól - az ember megtérése egyedül Isten jótetszésén nyugszik, mit gondolhat mást a bűnös, minthogy neki, míg Isten keze talpra nem állítja, rothadnia kell. Mintha bizony, mikor az embereket a szent ige saját tehetetlenségükre tanítja, ily módon nem emeltetnének a segítség reménységére, ha ugyan elválasztottak, ha pedig gonoszok, nem verné őket egyúttal bilincsbe Istennek ítélete annyira, hogy saját bűnük folytán ne éreznék, hogy elvesznek. És hogy világosabban kitűnjék, hogy mily fonák ennek a prófétai véleménynek ellenünk való alkalmazása, figyelembe kell vennünk, hogy a nép akkor nem annyira kétségbeesésből, mint makacsságból, nem az Isten iránt való gyűlölség érzete nélkül, mivel ő kérlelhetetlen szigorúságú volt, panaszkodott saját nyomorúságáról. Már tehát szerteszéjjel hangzott az a beszéd: Mit cselekedjünk? Isten ez egyszer elhatározta, hogy elveszejt és gyökerestől kiirt minket. Ezért, mivel kiengeszteléséről hiába gondolkodnánk, jöjjön, aminek jönnie kell: ítélete. Ezzel a makacssággal abba a balgaságba lovalták magukat, hogy megátalkodott lélekkel a sarkantyú ellen rugódoztak. Isten felhozza, hogy ő nem akarja az istentelen halálát, mert az a tudomány, amelyet prófétái által osztogat, a megengesztelődés szolgálata. Most Pighius minden késedelem nélkül azt következteti, hogy az efféle megigazulást megvalósítani a mi dolgunk; én pedig azt mondom, hogy meg kell kérdezni, hogy ama szolgálat ránk nézve mi módon lesz hathatóssá. A próféták és azok után Pál azt válaszolják, hogy ez akkor történik, mikor Isten Lelke által beíratik szívünkbe az a tudomány, amelyet egyébként hiába és minden haszon nélkül hallana a fül.

A második helyet Jónásból hozza fel. Ninive királya Jónás híradására rendelettel tette közhírré, hogy mindenki térjen meg az ő rossz útjáról (Jón. 3,8). Vajon ennek alapján a közönséges józan értelem nem diktálja-é, hogy az embereknek kezében van megtérésük? Erre azt válaszolom, hogy a már megtért királynak kötelessége volt, hogy másokat is példája követésére buzdítson. A király polgári parancsának bizonyára nem

226

lesz több súlya annak bebizonyítására, amire Pighius törekszik, mint a sok prófétai kijelentésnek, amelyek, hogy azzal szóban és értelemben annyira megegyeznek, nyilvánvaló. Mert amint a prófétának kötelessége, midőn az embereket Isten tiszteletére és félelmére akarja oktatni, hogy plántáljon és öntözzön, úgy a királynak is. Azt az előjogot pedig egyedül magának tartja fenn Isten, hogy egyedül adjon növekedést, éspedig szabad hatalmából, ahol és amennyire jónak látja. De hozzá van csatolva, hogy Isten szánalomra indult, mivel látta azoknak munkáit, ameddig ti. azoknak szabad akaratából előre mentek. Mert hát Pighius így magyarázza, aki azt képzeli, hogy az ember magától és a természettől veszi mindazt a jót, ami benne van. Mi pedig, akik a Szentírás annyi bizonyítékából azt tanultuk meg, hogy a bűnbánat és a megtérés Istennek különös ajándéka, másképpen: hogy ti. valamint azt adta nekik, hogy megtérjenek, úgy mikor megtértek, felkarolta őket és visszavonta kezét, nehogy az előbbi híradás szerint büntesse meg azokat. Mert először megszánja a meztelen szegény és minden jótól megfosztott s egyedül nyomorúsággal megáldott embert; aztán miután javaival felruházta és felékesítette Őt, irgalmával körülveszi. De - szól ismét Pighius - a megtérés nem volt nekik tulajdonítható a kegyelem megérdemlésére és elnyerésére, ha azokat Isten megelőzte, hogy megtérjenek. Lásd mekkora különbség van e közt és Augustinus között. Mert Augustinus így beszél: (1) "Ha a te érdemeid tőled magadtól vannak, rosszak, és ezért nem koronáztatnak meg. Hogy tehát jók legyenek, Isten ajándékainak kell azoknak lenniük". Ugyancsak: (2) "Ha látod az én cselekedeteimet kárhoztatsz, ha a tieidet, megkoronázod azokat. Mert amennyi jó cselekedetem csak van, mind tőled az enyém és ezért inkább a tieid, mint az enyéim. Tehát a te kezeidnek műveit nem veted meg". Pighius pedig képtelenségnek gondolja, ha Isten tekintettel van keze munkáira, hogy előbbi ajándékait másokkal tetézze.

Elmélkedik Krisztusnak eme mondása felett is:

(1) De gratia et libero arbitrio c. 6.

(2) In Psal. 137.

227

"Jaj neked Kapernaum! Mert ha Tírusban, vagy Sidonban vagy Sodomában történtek volna azok az erők, amelyeket te láttál, zsákban és hamuban bánták volna meg bűneiket" (Mát. 11,21.23). "Mert ha - úgymond - Isten föltétlen és hathatós akarattal nem akart adni bűnbánatot Sodomának, Tyrusnak és Sidonnak, vajon adó szándéka lett volna-é, ha ott vitte volna végre csodáit? És miért adta volna csodái miatt inkább azoknak a bűnbánat kegyelmét, mint városának, ahol ugyanazokat a csodákat intézte?" Erre azt válaszolom, hogy Krisztus ezekben a szavakban egyáltalán nincs tekintettel arra, hogy a bűnbánat honnét ered, vagy hogy miért adatik inkább ezeknek, mint amazoknak Isten titkos tanácsából, hanem egyszerűen a következményekből veszi ezt az összehasonlítást, hogy a többi városok, amelyeket felsorolt, amelyekből a tudomány és a csodák hiányoztak, sokkal több mentséggel fognak bírni Isten színe előtt, mint Kapernaum, amely megátalkodott gonoszságtól, istentelen és bűnös lázadástól eldurvulva, mind á tudománynak, mind a jeleknek annyi és oly kiváló intésére egyáltalán nem hajolt. Mintha csak azt mondaná, hogy eddig még soha sem volt oly durva és megátalkodott nyakú nép, olyan megkeményedett és vas-szívű nemzetség, amely meg ne indult volna azon jelek láttára, amelyek a kapernaumiaknál csak gúny és nevetség tárgyaiul szolgáltak. Hogyha Pighius azt az erősítést szorongatja, hogy már régen megbánták volna bűneiket, feleljen meg most mar nekem arra, hogy miért nem méltatta azokat a városokat, hogy alkalmas módon buzdítsa őket a bűnbánatra, ha egyszer tudta, hogy az ő buzdításának engedelmeskedni fognak. Ha van valami belátása, úgy vélem, most be kell látnia, hogy saját tőrébe beleesett. De menjenek utjukra azok a gyermekes fecsegések, mikor világos, hogy Krisztus az efféle beszédmóddal nem akart egyebet, mint ha valaki ma így beszélne: "Nincs oly durva s Isten ellen lázadozó, vagy a kegyességtől elfordult török, aki már régen meg nem tört volna, ha azokat olvasta, hallotta, vagy látta volna, amely dolgokra Pighius mégsem javulhatott meg."

Ezek után annak bebizonyítására, hogy szívünket Isten számára elkészíteni s benne, ki minket a jóra

228

hívogat, megnyugodni, a mi hatalmunkban állt, újból hosszú sorozatát adja elő a parancsoknak. Bizonyára kétségen felül áll, hogy mi százszor meggyőzettünk, ha Isten parancsolataival szabad mérni az emberek erőit. De őrültség az - úgymond - ha valaki arra biztatja az embereket, aminek teljesítésére képtelenek. Ettől a gyalázattól azonban megvédelmezi magát Isten, aki kijelenti, hogy neki igen jó oka van a parancsolásra, ha az embereknél nincs is meg a teljesítés képessége. Ámbár érdemes azokból, amelyeket felhoz, némelyeket név szerint előadni és mérlegelni. Jeremiásnál - úgymond - megtanulhatjuk, hogy mimódon készíthetik elő magukat hathatósan az emberek az Isten igéjére, midőn így szól: "Tudakozzuk meg a mi utainkat és vizsgáljuk meg és térjünk az Úrhoz. Emeljük fel szíveinket kezeinkkel egyetemben Istenhez az égben. Mi voltunk a gonoszok" stb. (Jer. Sir. 3,40 stb.) "Meggyűlölni - úgymond Pighius - és elátkozni a régi életet, megalázott szívvel Istenhez menekülni, a bűnt szívből megbánni, s igaz hittel keresni az irgalmasságot: ez az előkészület. A szívnek felemelése pedig a megtérés". Még a középszerű tehetségű olvasók is felismerik itt Pighius szokott dialektikáját, amelynek első szabálya az, hogy egyet mindig több darabra szaggat, s viszont azokat a dolgokat, amelyek egymástól eltérnek, összezavarja. Hogy a szívet és a kezel az égre emelni mit jelent, a kelleténél jobban ismert dolog: nevezetesen az égre kitárt kezekkel komolyan s a szív érzületével szólani Istenhez. Pighius pedig gyermekies hazugságot gyárt, hogy ti. a szívet felemelni annyit jelent, mint érzéseinket a földi s mulandó dolgoktól megszabadítani, kezeinkkel, azaz cselekedeteinkkel. Ezek azok a magyarázatok ti., amelyeknek éppúgy hitelt óhajt szerezni, mint a delfii válaszoknak (*): mivel semmi könnyelműbb vagy hazugabb dolgot koholni nem lehet. Folytatólag aztán a bűn megismerését és a bocsánatért való könyörgést, amely két dolgot azelőtt az előkészület alá rekesztett, a megtéréssel, azaz a bűnvallás második tagjával hozza kapcsolatba. Hogy pedig az ily durva tévedéseket figyelmen kívül hagyjam, azt kérdezem, vajon mit gondol, minő eredményre jutott. Arra - úgymond - hogy az egész bűnvallás az ember hatal-

(*) Valószínűleg egy korabeli szállóige: utalás Apollón delphoi szentélyére, ahol a Püthia közvetítette a válaszokat az emberek kérdeseire. (NF)

229

mában van. Azonban azt, amit maga Pighius is kezdetté és mintegy első lépéssé tesz, hogy ti. a bűnös az ő bűnösségének tudatától megzavarodva magát meggyűlölje, Istennek egyéb jótéteményei közé sorolja Ezékiel, akinél Isten így szól az ő népéhez: "Mikor megvetetted az esküt, hogy megtörd a frigyet, én megemlékezem frigyemről, amelyet veled ifjúságod napjaiban kötöttem, és örök frigyet kötök veled. És te megemlékezel utaidról és megszégyenled magadat. És megerősítem frigyemet veled, hogy megemlékezzél és pirulj" (Ez. l6,59 s köv.). Pighius azt költi, hogy az előkészület az, amivel az emberek Istent megelőzik, és először sietnek szembe az ő kegyelmével. Az Úr pedig azt tanúsítja, hogy ő az embereket megtöri, hogy azok bűneiket megismerjék. A másik részről már egyebütt elmondtuk, hogy az embernek életét megújítani nincs inkább hatalmában, mint saját hatalmából halottaiból feltámadni. Az imádságról, mily könnyű az ő esztelenségét meggyőzni. "Imádsággal - szól - az emberek nem nyerik el Isten kegyelmét. Mert hogy azért imádságokban esedeznek, maguktól teszik". De Pál viszont azt mondja: "Miként fognak imádkozni ahhoz, akiben nem hittek ?" (Róm. 10,14) S ezekkel a szavakkal bizonyára azt tünteti fel, hogy az imádság a hitből úgy születik és úgy jő létre, mint a leány az anyától. Honnan van azonban a hit? Vajon azt fogja-é füllenteni, hogy ez is az előkészület része? És miért ne tenné, mikor a reményről így merészelt beszélni? Amely mégis mind a hitnél későbbi, mind pedig abból is jön létre, mint Isten imádása. Az embereknek maguktól az övék, hogy zörgessenek. Isten dolga pedig, hogy kinyisson. Augustinus pedig (1) így szól: "Ez a hitnek egészsége, amely mivelünk imádkoztat, hogy meghallgattassunk; kerestet, hogy találjunk; zörgettet, hogy megnyittassék nekünk. Aki ez ellen vitatkozik, maga ellen zárja be Isten irgalmasságának ajtaját".

De Salamon nem parancsol, hanem erősíti, hogy az embernek képessége van arra, hogy szívét előkészítse (Péld. 16,1). És itt találsz Pighiushoz méltó magyarázatot. Az emberek vakmerő bizakodását teszi ott

(1) Lib. de perfect. iustitiae.

230

gúny tárgyává Salamon, akik minden tervbe belevágnak, mindent megkísérelnek Isten nélkül, holott mégis egy szót sem képesek mondani Isten nélkül, ami sokkal kevesebb. "Az embernél - úgymond - vannak az elme gondolatjai, de az Úrnál van a nyelv felelete." Ki nem látja, hogy ez gúnyos leírása az emberi nagyravágyásnak, amely minden nagy dolgot bitorol, holott még a legkisebb sincs a hatalmában? Pighius pedig ebből azt következteti, hogy az ember megelőzi Isten kegyelmét.

Már most azokat az előkészületeket, amelyekről azt koholja, hogy azok Isten előtt kedvesek, Dáviddal bizonyítja: "Mert a szegények kívánságát meghallgatta Isten; azok szívének előkészítését meghallotta a te füled" (Zsolt 10,17). Vajha pedig - mivel a fordításra nem képes -, jobban akarta volna követni a jó tolmácsot, mint a tudatlansághoz még azt a rosszat is függeszteni, hogy tévedéséhez makacsul ragaszkodik. Mert szóról szóra ez van Dávidnál: "A szegényeknek kívánságát meghallgatta Isten; elő fogod készíteni az ő szívüket (*); hallani fog a te füled". Pighius nem jó és nem hű tolmács nyomdokain járva az előkészítéshez kap, amellyel az emberek Isten kegyelmével harcolnak. Látod, mennyire megfelel a dolognak a bizonyítás. És mégis nem kevesebb zordonsággal cselekszi ezt a csepűt, mintha villámokat szórna az égről.

Hozzáadja, hogy Roboám trónvesztése okául az van felhozva, hogy szívét nem igazgatta, hogy engedelmeskedjék az Úrnak (II. Krón. 12,14). Ha az ember szívét - úgymond - éppúgy nem készítheti elő Isten keresésére, mint ujjal az eget nem érintheti, miért említi Roboámról a Szentírás különösen mint gonosz érzülete okát, ami egyformán áll úgy a jókra, mint a gonoszokra? S hogy ez a csomó, ha akármit hazudom is össze, oldhatatlan, feltétlenül bizonyos előtte. Erre azt válaszolom, hogy abban van mondva az elvettetés oka, hogy magától nem volt hajlékony szíve, amely a Szentlélek kormányzása nélkül Isten szolgálására a természet saját indításából hajolt volna, amiről mi azt tanítjuk, hogy mindenkivel egyformán közös, hanem hogy szívét valósággal nem kormányozta Istenhez, ami a bűnösöknek saját különös szokásuk. Pighiusnál na-

(*) Pighius idézete a latin Vulgátából indul ki: "Praeparationem cordis eorum audivit auris tua." A mai r.k. fordítások viszont Kálvinnak adnak igazat: "megerősítetted szívüket."

231

gyon gyakran előforduló hiba, hogy midőn a legkülönbözőbb dolgokat nem választja szét, aztán mindent összezavar és egymás tetejébe hány. A szívnek gonoszsága és durvasága, amely által történik, hogy a rosszra hajlandók legyünk s a jóra képtelenek, az egyetemes emberi nemzetnek betegsége, míg Lelkével a gyógyszert nem szolgáltatja Isten. Mikor pedig a szívet az egyikben hússá formálta, a másikban kőnek hagyta, aminő természettől fogva volt, ezek közt már sok a különbség. Annak az Isten iránt való engedelmességre hajlandó szíve van, sőt Isten törvénye be van írva a szívébe, hogy az ő igazságának, akarata teljes érzületével engedelmeskedjék ; ez fékezetlen szívvel, amely megátalkodott és lázadozó, mind Istent, mind az Ő igáját megveti. Annak engedelmessége Isten munkája; ez előtt nincs más, akinek makacsságát beszámíthatná, csak önmaga. Azok tehát, akik első állapotukban egymástól nem különböztek, Isten kegyelme és ítélete folytán most el vannak választva. Látták az olvasók, hogy én mit sem koholtam és kétség még sem marad fenn továbbra.

Aztán, amint már a szokása, megint a parancsolatokba esik vissza. De mivel előre látta, hogy mi a válasznak nem leszünk szűkében, azt csatolja hozzá, hogy amiket ott Isten parancsol, azokat a hívők mindig teljesítették. Mert valamint a népet Dávid figyelmeztette, (Zsolt 95,8)‚ hogy nyújtsa a szívét Istennek, ugyancsak Ezékiás, hogy nyakát ősei szokásai szerint ne keményítse meg, hanem kezét nyújtsa ki: úgy a szent történet előadja, hogy az egész Izraelből jöttek némelyek, és szívüket átadták, hogy szolgáljanak az Úrnak (II. Krón. 30,8.11). Ki tagadja? Csak mindamellett azt ne vonakodjunk figyelembe venni, ami másutt van kifejezve: "Akiknek szívét Isten megihlette" (I. Sám. 10,26). Mert nem tagadjuk, hogy az emberektől ilyen dolgok és hasonlók történnek. Ami pedig közöttünk vita tárgyát képezi, egyedül az, hogy a természet saját indításából teszi-é azokat, vagy a Szentlélek vezetésével és kormányzásával.

Végül, hogy valami lepellel betakarja, hogy mily felettébb elárulta istentelenségét, a szabad akarat és kegyelem összekapcsolására tér vissza, amely dolognak példáját egy dologban iparkodik adni, hogy a többiekről

232

is hasonló ítélet legyen. Mert a bölcsesség ugyan az egy Istennek ajándéka, de csak választással adatik, s nem erőszakoltatik senkire. Nem adatik pedig másnak, csak azoknak, akik azért esedeznek és szívüket ahhoz hajlítják. Mert az alázatosaké sem a gőgöseké. Hogyan? Hát az alázatosság is nem Isten ajándéka? Ha tagadja Pighius, ezt a meggyőződést mégis micsoda gépezetekkel fogja kitépni a kegyeseknek elméjéből, amelyekbe az mélyen be van vésődve? Vajon tehát azért, mivel Isten az ő ajándékait fokonként közli, hogy az egyik a másikra előkészület legyen, ezért az ő dicsőségének egy részétől megfosztatik? mintha bizony csak követné az embert jótéteményével, nem pedig meg is előzné azt. De ha valakit az Isten kegyelmére méltat az illető előkészületét figyelmen kívül hagyva, a többiek iránt igaztalan és kegyetlen lesz, akiket eközben mellőz. Bizonyára, ha Isten Pighius ítélőszéke elé volna állítva, ily kegyetlen bíró előtt könnyen megdőlne az ügy. Mert azt tanúsítja, hogy egyedül ő az, aki megkülönböztet (I. Kor. 4,7), mikor egyébként mindenben hasonlók vagyunk. Mikor tehát Pighius így gáncsoskodik, mit tesz egyebet, mint hogy köveket hajigál az ég felé, amelyek hamarosan visszahullanak a fejére? Bár hát ezerszer kiáltja is, hogy a Szentléleknek és az egész Szentírásnak ellene állanak azok, akik Isten kegyelmének megérdemlésére semmi tehetséget nem hagynak az ember számára, és annak akaratát az igazságtól olyannyira elfordultnak tanítják, hogy magától nem képes másra, csak a bűnre; bár százszor fenyegeti is átokkal azokat, akik így gondolkodnak, semmivel sem ér el többet az ily lármával, mint az ugatással, míg a Szentírásnak más bizonyítékait nem hozza elő. Mert Istennek igazsága, amelyet tanítunk, nagyobb szilárdságra támaszkodik. semhogy Pighiusnak szellőszerű érvelései egykönnyen ledöntsék.

Miután az ellenmondásnak eme fő pontját oly jól letárgyalta és megoldotta, a másikra tér át. Mert amit irtani, hogy tudniillik az ember akaratát azért még nem kell nyomon követőnek tartani, mivel magától saját és külön indításából együtt működik, sőt inkább, hogy ez az akarat iránt való engedelmesség is - a Szentléleknek akár elfogadására, akár megtartására - onnét következik,

233

hogy a már újjáalkotott akarat a Szentléleknek készen és engedelmesen nyújtja önmagát: ezt először olyan homályosnak mondja, hogy még magam sem tudom, mit akarok; azután kijelenti, hogy ez az istentelenségnek oly halmaza, amelyhez többé semmit sem lehet adni, és hogy én hiába hivatkozom Augustinus védelmére, akiről már kimutatta, hogy velem teljesen ellenkező nézetet vall. Hogy pedig annak szavaiban tévedtem, oka az, mivel csak felületesen és futólag tekintettem bele, és soha figyelmes tanulmány tárgyává nem tettem. Vajha bizony akkora figyelemmel és szorgalommal forgolódott volna a Szentírásban, és annak értelmét olyan alaposan ismerné, mint amennyire én Augustinust olvastam, s amily alaposan én az ő gondolkodását megértettem! Jobb szeretem azonban, ha az olvasó ezt magából a dologból tudja meg. Ami a jelen kérdést illeti, mivel Chrysostomusnak azt a nyilatkozatát helytelenítettem, hogy sem az akarat kegyelem nélkül, sem a kegyelem akarat nélkül nem képes semmi jóra, rossz akarattal vádol, mivel azt egy Chrysostomusnak tulajdonítom, ami az egyház közönséges meghatározásából van véve, s amit közelebbről Augustinus szavai annyiszor védelmeztek. Egy helyet idéz pedig a Hypognosticon harmadik könyvéből, amelynek záradéka a szavakra nézve - megvallom - nem nagyon különbözik attól. amit Chrysostomus mond, de igenis vitatom (*), hogy értelem tekintetében teljességgel eltérő attól. Bárki legyen is a könyv szerzője, azt tanítja, hogy a jócselekedetek kegyelem és szabad akarat által jönnek létre, valamint az utat is egyszerre teszi meg a ló és a lovas, mivel a ló fut ugyan, de a rajta ülő kezétől igazgatva, hogy a helyes úton maradjon. Továbbá a Krisztust úttá teszi. A szabad akarat tanítása szerint, mint kóbor és tévedező állat, bolyong a világ hiábavalóságában, míg Istennek Lelke reá nem ül, hogy a testi vágyak tévelygésétől az igazság útjára visszavezérelje; s ha már egyszer visszavezette, állandóan kormányozva igazgassa mindaddig, míg a rendelt célhoz el nem ér. Azt következteti tehát, hogy a szabad akarat ugyan fut, de hogy helyesen fusson, azt Isten műveli. És mi ez más, mint amit mindig tanítottam, hogy tudniillik az akarat természetétől fogva birtokában

(*) Azaz: fenntartom (NF)

234

van annak, hogy akarjon, de hogy jót akarjon, az nem a természet képessége, hanem a kegyelem ajándéka? Ez értelemben egyáltalán nem ellenzem, hogy az akarat a kegyelmet kövesse, amint szükségképpen az anyag a forma alá van rendelve. Mert midőn az akarat mintegy anyag, mely alkalmas és megfelelő az alak felvételére, a megújhodás előtt a természet gonoszsága folytán rosszul volt alkotva. Mikor pedig Isten Lelke a jóságra megújítja, mintegy más alakot ölt magára. Hogy tehát akar, ez birtokában van az embernek, hogy pedig a jót akarja, ebben Isten előzi őt meg. Mert ezek az utóbbi szavak találhatók ott. Nem mondja, hogy "akarhasson," hanem a jelen eredményt mutatja ki a kegyelem számára, amint valamivel előbb is, mikor azt mondta, hogy a kegyelem úgy helyreállíttatik, mint előkészíttetik, hogy jó legyen, ami rossz volt. Mit mond pedig Chrysostomus? A kegyelem társává úgy állítja az akaratot, hogy ettől függjön ennek hatásos volta. Pighius sem fogja fel másképpen a dolgot. Miért képmutatóskodik tehát a szavak hasonlóságával, ha az értelem oly különböző? Ha még nem nyugszik meg, olvasói emlékezni fognak reá, amit egyebütt hoztunk fel, hogy ti. Augustinus nagy képtelenségnek tartja, ha valaki azt mondja, hogy Isten irgalma nem elég, hanemha jelen van az ember akarata. (1) Nem az akaróé tehát, sem a futóé, hogy az egész Istennek adassék, aki az ember akaratát mind előkészíti, hogy megsegítse, mind megsegíti, ha előkészítette; aki a nem akarót megelőzi, hogy akarjon, s az akarót követi, hogy ne hiába akarjon. (*) De azon az előbbi helyen azt állítja, hogy a kegyelem nem szünteti meg, mint én erősítem, a szabad akaratot, hanem sebesült állapotában ragadtatik az meg, hogy megszelídíttessék és megjobbíttassék az Isten iránt való engedelemre. Mintha én azt tanítottam volna valaha, vagy csak álmodtam volna is, hogy az akarat állagának meg kell semmisülnie! Mert mindig a minőségről beszéltem, amelyben mikor ez az író jobbulást keres, mije van általában, ami véleményemtől eltér? De ezek a mi ál-Herkulesünk harcműveletei, aki lépten-nyomon szörnyetegeket gyárt magának, hogy azokat legyőzve,

(1) Enchir. ad Laurentium.

(*) Valószínűleg itt az Ágoston-idézet vége (NF)

235

keble belsejében diadalt ülhessen. És hogy minden teljesen megfelelő legyen, azt a győzelmi éneket zengi magának, hogy minket e szavakkal szólít meg Augustinus: "Halld, eretnek, balgatag s ellensége a hitnek! A szabad akarat jócselekedeteit, amelyek hogy létrejöjjenek, a kegyelem megelőzése által készíttetnek elő a szabad akarat minden érdeme nélkül, miközben egyedül a kegyelem teszi, kormányozza és viszi véghez, hogy a szabad akaratban bővelkedjenek, nem ítéljük el". (*) Annyira vak és istentelen, hogy nem látja, hogy mindezek éppen úgy vannak megírva, mintha valaki közülünk diktálta volna azokat - és [még Pighius] bizakodik abban, hogy orcátlanságával mások értelmét és ítélőképességét is képes lesz elvakítani.

Aztán többi érveim cáfolására tér, de csak olyan szerencsével, mint eddig. Egyébként azokra, amiket Jeremiásból idézek: "Az én nevemnek félelmét adom azoknak szívébe, hogy tőlem el ne távozzanak"; ugyancsak: "Adok nekik új szívet, hogy féljenek engemet minden napjaikban" (Jer. 32,39-40) előre bocsátja, hogy ezekre bővebben válaszolt, semhogy szükséges volna e felesleges dologgal tölteni idejét. Én pedig más választ nem hallottam, csupán hogy e szavaknak keményen ellene szegült. Mert maga tanúskodik a mellett, hogy az Úr maga műveli bennünk, hogy tőle el ne távozzunk. Ha a mód jő kérdésbe, válaszolja ismét: Azáltal, hogy új szívet ád. Ha ez még felettébb homályos, magyarázatot csatol hozzá: Mivel nevének félelmét a mi szívünkbe írja. Mit szól ehhez Pighius? Azt, hogy ránk Isten kegyelme ruházza, hogy képesek legyünk nem térni vissza, ha úgy tetszik, ezen kívül semmi mást. Ámbár ezt sem engedi meg kivétel nélkül: mert [szerinte] Istent mi megelőzzük, és az ő kegyelme nem adatik másnak, csak aki kéri azt. Ezek Pythagoras (**) válaszai, amelyeknek ellenmondás nélkül hitelt óhajt szerezni. Mikor a szentek imádságait hozom fel, amelyekben azt kérik Istentől, hogy szívüket hajlítsa, hogy új szívet adjon nekik, s az igaz lelket újítsa meg bennünk, azt veti ellen, hogy viszont sok oly parancsot lehet találni, amelyekben Isten hasonló dolgokat kér tőlünk. De hát közismertnek kell lennie annak, hogy a szentek kérésükkel azt tanúsítják, mi Istené, Isten pedig mikor pa-

(*) Mármint a szabad akarat jócselekedeteit (NF)

(**) Püthagorasz a maga matematikai eredményein túl egyben mindenható vallási vezető is volt, akinek a szavai tanítványai számára kétségbevonhatatlan igazságul szolgáltak. (NF)

236

rancsot ád, egyáltalában nem mutatja meg, hogy a szenteknek a teljesítésre minő erejük vagy, képességük van. Hozzáadja, hogy lelhetők olyan helyek is, melyekben az állíttatik, hogy a szentek Istenhez hajlították szívüket, midőn a kegyelmet elérték. Mintha ezt megoldani annyit jelentene, mint az ellenvetést más szavakkal ugyan, de mégis ugyanazon értelemben előadni. Végül hozzá adja, hogy az ilynemű könyörgések kegyes vágyódás jelei, amelyek a kegyelemre óhajtoznak. Az pedig teljességgel ellentétes mivelünk, akik tagadjuk, hogy az ember maga előkészíthetné magát. Mintha bizony kevésbé tartoznék Istenre a folytatás, mint a kezdés! Dávid és Salamon így kiáltanak (Zsolt. 119,36 és I. Kir. 8,58) "hajtsd, Istenem, az én szívemet". Már maga ez az óhajtás a hajlásnak jele. Mit akarnak tehát? Éppen mintha azt mondanák: hajtsd végre Uram, amit elkezdettél, és erősítsd meg azt, amit részben végeztél bennünk. Nem csavarta ki hát ez ideig Pighius kezem közül azt az állítást, hogy az emberek szívét az igazságra hajlítani az egy Istennek munkája.

Mondottam, hogy Isten semmit szigorúbban nem követel, mint hogy szombatját megtartsuk. (*) Továbbá, hogy annak lelki megtartása az, ha megnyugszunk munkáinktól. Pighius azt válaszolja, hogy nyugalom rendeltetik nékünk minden szolgai munkától, de nem Isten félelmétől, s maga a törvény iránt való engedelmességtől. Szép megoldás! De mire hoztam én ezt fel, hanemha annak kimutatására, hogy Isten félelme nem a mi munkánk? Mert mikor az Úr, aki bennünket a jó cselekvésében nem akar elfárasztani, azt parancsolja, hogy munkáinkból pihenjünk meg, nemde magával ezzel kijelenti, hogy minden cselekedetünk rossz? (**) Ennél fogva Ézsaiás tanúsítja, hogy a szombat mindannyiszor megrontatik, valahányszor abban a mi akaratunk találtatik (Ézs. 58,3). Kétségtelen tehát, hogy a szombat igazsága az, amelyről Pál a rómaiakhoz írott levél 6. részében beszél (6 v.), hogy ti. "a mi régi emberünk keresztre feszíttessék," amit Pighius egyáltalán nem vesz fontolóra.

Következik az a hasonlat, amelyben azt mondottam, hogy Isten kegyelmének fényes bizonysága áll fenn, hacsak módfelett rosszindulatúak nem vagyunk:

(*) A könyv magyar kiadásában e helyt található a bekezdés vége, de ennek sokkal jobb helye van egy mondattal előbb. (NF)

(**) Ez az érv némiképp erőltetettnek tűnik (NF)

237

"Én vagyok az igazi szőlőtő és ti a szőlővesszők. Amint a szőlővessző nem hozhat magától gyümölcsöt, hanemha a szőlőtőben maradánd, úgy ti sem, ha bennem nem maradtok, mivel nélkülem semmit nem cselekedhettek" (Ján. 15,4.5). E szavakban Pighius véleményének igen világos bizonyítékát találja. Mert midőn a földmíves tiszte művelni a szőlőtőt, a szőlőtőé természetével a nedvességet és levet szolgáltatni, a szőlővesszőé pedig a gyümölcsöt hozni, ebben a megkülönböztetésben véleménye szerint a szabad akaratnak a kegyelemmel való gyönyörű összeköttetése szemlélhető. Szükséges volt azonban, hogy e hasonlat, amellyel Krisztus él, az ő ajakáról, nem pedig Pighius szelleméből alkalmaztassék igazságához. Krisztus nézete szerint egyszerű és könnyed az alkalmazás. Amint a szőlővessző a tövön kívül nem élhet, nem virágozhat és gyümölcsöt nem hozhat, hanem hamar kiszárad, s a tőben is folytonos művelésre és tisztogatásra van szüksége, úgy mi rajta kívül teljességgel híján vagyunk mindennek - az igaz. Azaz a lelki életre és annak tényeire nézve, nincs sem erőnk, sem hatalmunk, hanem teljességgel haszontalanok vagyunk; mikor pedig beléje vagyunk helyezve és plántálva, Isten örökös munkálkodásával műveltetünk, hogy a termékenységben megmaradjunk. Aki meg lesz elégedve az itt összehasonlított dolgok között levő ezen összeillőséggel, egyáltalán nem forog abban a veszedelemben, hogy Krisztustól elcsábíttassék, amely ijesztgetéssel a tudatlanokat próbálja megfélemlíteni Pighius. Hogy vélekedik viszont ő? Mikor a szőlővessző természetét a miénkkel hasonlítja össze, azt következteti, hogy a jó cselekedetnek gyümölcsét mi hozzuk létre, és az a csírázó erő, amely bennünk van, jóllehet azt a szőlőtőtől és a mennyei vincellértől vettük. Ha azt az akaratot érti, amelyet belénk a természet adott, hogy akarjunk vele, s azt az ítéletet, mellyel válasszunk, azt a megkísérlő tehetséget, amellyel kísérelünk, semmi kifogásom sincs; csak egyúttal engedje meg, hogy úgy az akaratnak, mint az ítéletnek és próbálkozásnak helyességét egyedül a kegyelemből nyerjük el (mivel e három dolog természetszerűleg megromlott bennünk az álnokság folytán). Ha pedig a kegyelemnek valamely részét a jó cselekedetekben nekünk szándé-

238

kozik tulajdonítani, hogy az egész ne legyen Istené, tévelygése védelmét másutt s ne Krisztusnál keresse. Mert midőn mindkét fajtájú cselekmények gyümölcsöknek neveztetnek, azaz úgy a jó, mint a rossz cselekedetek; mi ugyan természettől fogva gyümölcshozásra alkottattunk, de magunktól bűnnel gyümölcsözünk halálra; hogy pedig az élet jó gyümölcseinek létrehozására alkalmasak legyünk, ennek a kegyelem által kell bennünk történnie. Tehát természettől fogva restek és terméketlenek vagyunk a jó gyümölcsök hozására, a rossz termésre azonban kelleténél is termékenyebbek vagyunk. És még azt is szeretném megtudni Pighiustól, vajon véleménye szerint mindenki természettől fogva belé van-e oltva Krisztusba, vajon ezt különös s a természet szokott rendjén felül álló ajándéknak tartja-e. Mert ha e második állítást tőle, amint kell is, kicsikarhatom, hová lesznek azok az előkészületek, amelyekbe a szabad akarat fő erejét szokta helyezni. És Pál mindazt az ellenmondást megszünteti, amely e tárgyról támadhat, mikor az embereket, mielőtt Krisztusba beoltatnak, vad olajfákhoz hasonlítja (Róma 11,17). De ami az együttműködést illeti, amellyel a mi akaratunk követi Isten kegyelmét, véleménye szerint győzött felettünk. Mert ha a szőlővessző gyümölcsöt nem hozhat, ha a tőben nem marad, tehát önmagából hoz, ha ott marad. Ezért aki Krisztusban marad, szőlővessző módjára magából, azaz saját természetéből (*) fog hozni gyümölcsöt. Ebben az elménckedésben bizakodva csodálatos gőggel tombol. De mindenki érti, hogy mily gyerekesen balgáskodik, mikor efféle szóhálócskákat terjenget. Mert mikor eléggé bizonyos, hogy Krisztus nézete szerint nem magától, termékeny a szőlővessző, hanem végül is úgy, ha a szőlőtőben marad, ez a füllentő, kákán is csomót keres. Ha még tovább is viszálykodik, feleljen nekem, mit ért ezen a szón: magától. Vajon, kérlek, tagadni fogja-é, hogy ellentétben állanak e kifejezések: "magától" és "a szőlőtőben?" Ővele azonban nem törődöm, a dolog több, mint világos: "magától" és "a szőlőtőben" szembe vannak állítva, amiből könnyű megérteni, hogy a "magától" kifejezés éppen annyit jelent, mintha azt mondaná, hogy a szőlőtőből kihúzva, vagy attól elválasztva. Pálnak ama kifejezésére, hogy Isten az, aki munkálja ben-

(*) A vita itt ismét filozófiai eszközökkel folyik. "Természeten" tehát nem az élő vagy élettelen világot kell érteni, hanem a személyeknek tulajdonított lényeget, amelynél fogva ők azok, amik. (NF)

239

nünk mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből (Fil. 2,13) - erre azt mondja, hogy ő is vallja, de úgy, hogy egyúttal az akarat is cselekedjék. Azt gondolja, hogy ezzel a hajlással kicsúszott a kezeim közül, pedig még a derekánál fogva tartom. Mert nem az forog kérdésben, hogy vajon cselekszik-e az akarat, ami kétségen felül áll, hanem az, hogy magától cselekszik-é, vajon az isteni cselekvés módjára-é, vagy ha úgy tetszik: durvább kifejezést használva, vajon az akarat cselekvése, meg van-e különböztetve és el van-e választva Isten működésétől; vajon neki, mint mondják, alá van-e rendelve. Vajon, ugyanis ki nem tudja, hogy az ember akarása az akarat által történik? De Pál ott azt állítja, hogy az akaratot Isten lelke úgy kormányozza, hogy a jóra hajol és vágyódik, s ezért az ő saját cselekvése, ha valami jó megfogan lelkünkben. Pighius megfejtése tehát füst és pára. De azt a másik kijelentést, hogy Isten cselekszik mindent mindenekben (Ef. 1,23), így játssza ki:

Mivel ti. kívülötte nincs, aki mindent cselekedjék mindenekben, a teremtmények mégis a maguk rendjében teljesítik azokat a cselekvéseket, melyeket számukra rendelt. Ezen hazugság szerint ha valaki a teremtménynek Istenen kívül saját cselekvést tulajdonít, nem mond semmi oly dolgot, amely Pál nézetétől eltérne. De a bizonyosnál is bizonyosabb, hogy Pál azért vitt mindent Istenre vissza, hogy megtanuljuk, hogy semmi sem történik, hanemha őáltala. Hogy innét azt lehessen következtetni, hogy senki magától semmit nem cselekedhetik, mivel egyedül Isten teljesít mindent mindenekben. Az apostol pedig nem beszél az isteni gondviselésnek egyetemes működéséről, amely az egész világot kormányozza, hanem ama különös igazgatásról, amelynek következtében a megszentelés Lelke által a híveket az ő igazsága iránt való engedelemre vezérli. Mikor ezt Pighius nem tudja, a természet általános rendjéről minden alap nélkül bölcselkedik.

Mikor pedig bizonyítani akarja Chrysostomusnak azt a véleményét, hogy akit von, azt akarva vonja, először hamisan veti ellenünkbe minden időknek közös nézetét; azután azokat az állításokat ismétli, amelyeket én már annyiszor megcáfoltam, hogy ti. Isten a mi szívünk ajtajánál áll, hogy azt magunk tárjuk fel előtte

240

s hasonlókat. De szokása szerint azt támadja, amit nem ér el, vagy bizonyára meg nem felelő fegyvereket használ. Ambrosiussal együtt mi is úgy vélekedünk, hogy mind Krisztus, mind a Sátán önkéntes katonákat válogatnak maguknak, de azt mondjuk, hogy Krisztus Lelke által kell a jóra önkénteseknek lenniök azoknak, akiket ilyeneknek akar. "Von bennünket - úgymond Augustinus - de nem akaratlanul, vagy erőszakosan, hanem úgy tehát, mint akik önként követik szavát, oly akarattal azonban, amelyet ő alkotott." Tovább Chrysostomusban nem az nem tetszik nekem, hogy az ő állítása szerint azok, akik vonatnak, önkéntesek az engedelmességre, hanem mivel úgy érti, hogy saját indulatukból tartoznak engedelmeskedni. Akármit kísérel is hát Pighius, azt nem képes tőlünk elvitatni, hogy Isten hathatósan megilleti akaratunkat, s nemcsak könnyedén indítja fel, hogy aztán a mi döntésünkön álljon ellentmondani, vagy engedelmeskedni. Rideg fecsegéseivel nem fogja elérni, hogy ennek bizonyítására ne legyen érvényes Krisztusnak az a bizonysága, amelyet idéz. "Mindenki, aki hallott és tanult az én Atyámtól, jött énhozzám" (Ján. 6,45). "Tanulni" - úgymond - a "megnyugvással" egyértelmű e helyen. Tehát nem mindenki jött Krisztushoz, akit az Atya tanít, hanem csak az, aki rá engedi magát beszéltetni. Hogy e magyarázatnak minő súly tulajdonítandó, az olvasóra bízom; midőn három szóban figyelmeztetem, hogy miről tárgyai ott Krisztus. Azt akarja kimutatni, hogy az ember külső igehirdetése között, amely csak a fülig hatol, s a Szentléleknek ama belső és titkos szolgálata közt, amely az elmét megvilágítja s a szívet megihleti, minő különbség van. Nem szabad pedig figyelmen kívül hagyni, hogy mily alkalomból kifolyólag vezéreltetett e különbség tárgyalására. Látta, hogy a vakoknál, süketeknél és lázadóknál semmire sem megy tanítással. Kimutatja tehát, hogy a tanítás csak abban az esetben gyümölcsöző, ha Isten mind az értelem világosságát, mind az engedelmesség érzetét megadja. És erre vonatkozik az a bizonyság, amelyet Ézsaiásból idéz, hogy ti. mindenki az Úrtól fog megtaníttatni (Ézs. 54,13). Mert ezzel a hellyel azt jelzi a próféta, hogy a tanításnak az a neme, amelyre az Úr választottait méltatja, különös. Mert taníttatnak

241

az istentelenek is, csakhogy más módon, nevezetesen, hogy az emberektől halljanak, nem pedig, hogy az Istentől tanuljanak. De hogy meggyőzzön afelől, hogy Krisztus szavai másként is érthetők, Cyrillus magyarázatát hozza fel, amely az enyémtől eltérő. Mintha bizony abból, hogy Cyrillus másként érti, menten az is következnék, hogy valóban másként is érthetők. Hogyha ezt elfogadják, itt van Augustinus, aki úgy korra nézve, mint minden egyéb tekintetben előbbre való Cyrillusnál (*) - s ő mindenképpen tagadja, hogy másként lehetne azokat venni. De maga a dolog és az igazság legyen elég nekünk bizalomkeltésre. Krisztus bizonyságot tesz, hogy mindenki, aki hallott és tanult az Atyától, kivétel nélkül Hozzá jő. Ebből azt következtetem, hogy az a tudomány, amellyel az Úr Lelke által minket bensőleg kiművel, hathatós. Pighius ki akar siklani kezünkből azzal, hogy az a tanulás elválasztásunkba van helyezve. Azt állítom, hogy ez mindenképen ellenkezik Krisztus nézetével, s nem mondok mást, mint amiről mindenki könnyen meggyőződhetik. Mert azt kiáltja, hogy az ő tanítását utoljára is elfogadják azok, akiknek az adatott. És mit mond mégis Cyrillus? Hogy az, aki vonatik, nem erőszakból kényszerül. Ki mond ellent? Hozzákapcsolja aztán a szabad akaratról a második tagot, amelyet a test koholmányából toldoz hozzá. Mikor mindezzel olyan jól végzett, azt a következtetést vonja le, hogy Ockham Vilmosnak az a népszerű mondása, amely minden részében a pelagianizmus ízét érezteti, hogy ti. "Isten nem tagadja meg a kegyelmet attól, aki azt műveli, ami benne van," teljességgel igaz. Mert azáltal, amit én hirdettem, hogy ti. Isten kegyelmét senki nem keresheti, ha erre Isten Lelke nem hajtja, az emberek teljességgel fatörzsekké válnak. - Hogyhogy? Mivel innen az következik, hogy senki elé nincs adva, senkinek sem kell keresnie, mint ami nem kereshető, mielőtt birtokunkban nincs. Azt pedig ugyan hiába keressük, ami már birtokunkban van. (**) De éppen úgy elmélkedik, mintha már megengedtem volna neki, hogy nincsenek különböző kegyelmi ajándékok, kegyes óhaj és annak követése, mikor már egyebütt Augustinusból kimutattam, hogy a hit egészsége kérni, hogy nyerj, keresni, hogy találj, zörgetni, hogy megnyittassék

(*) Alexandriai Cirillről van szó, aki akkor lépett fel az egyháztörténet színpadára, amikor Ágoston csillaga kihunyt (430 körül). (NF)

(**) Ezek Pighius érvei (NF)

242

neked. Továbbá ennek az egészségnek szerzőjé[nek] véleményem szerint nem [a] beteg[et], hanem [az] orvos[t] kell tartani.

Ami pedig a kitartás adományát illeti, Pighius bölcselkedése az, hogy ez ugyan ingyen adatik nekünk, és mégis érdemeinknek fizettetik vissza. Hogyan történt, hogy ez a finom gondolkodás a Szentléleknek nem felelt meg, mivel az Pálnak teljességgel az ellenkező érveket diktálta? Mivel nála igen sokszor előjön azaz összehasonlítás: ha kegyelemből, akkor nem a cselekedetekből (Róm. 11,6) - ennek okát valahol megadja: mivel ami a cselekedeteknek visszafizettetik, tartozás az. "Annak pedig, aki munkálkodik, nem a kegyelem szerint, hanem a tartozás szerint tulajdoníttatik a kegyelem" (Róm. 4,4). Hogyan egyezik ez meg Pighius alapigazságával, aki azt akarja, hogy saját erőnkkel érdemeljük meg Isten kegyelmét és azt mégis ingyen nyerjük el? Egyébként, hogy Isten utóbbi kegyelmi ajándékokkal jutalmazza meg az előbbiekkel való törvényes élést (*), a kamattal visszaadott talentumokról szóló közismert krisztusi példázattal igazolja (Mt. 25,15). Én pedig ezt soha egyszerűen nem tagadtam, hanem csak azt a kivételt tettem, hogy e kettős veszedelemmel szemben óvakodás történjék: először ne higgyék az emberek azt, hogy Isten az ő kegyelmével való törvényes élést úgy jutalmazza meg, mintha az ember a saját szorgalma következtében neki felajánlott kegyelmet tenné hathatóssá; másodszor, hogy e visszatérítés [ne] akként ítéltessék meg, hogy a kegyelem többé ne legyen ingyenes. Sőt figyelmeztettem az olvasót, hogy azt a példázatot úgy kell megmagyarázni, hogy Isten az ő mibennünk való első ajándékait mindig újabb és nagyobb ajándékokkal gyarapítja. Ez oknál fogva Pighius teljesen haszontalan munkát végez akkor, mikor annyi szót áraszt, hogy tőlem azt kicsikarhassa, amit már önként megvallottam, hogy ti. azon a helyen talentumokkal Isten kegyelmi ajándékai, a szolgák személyével mi magunk, a családatyával pedig Isten van jelezve. Mikor ez közöttünk minden kételyen felül áll, szedjen innen elő valamit, ha lehet, ami velem ellenkezik. "Dicséri - úgymond - Isten a mi hűségünket, s bizonyítja, hogy annak jutalma az, hogy minket bőségesebb ajándékaival halmoz el, nevezetesen amint ajándékait megkoronázza,

(*) Ezt a véleményt dogmatizálta később a tridenti zsinat. (NF)

243

valahányszor valamit visszafizet." Mert az én Institutiómban így van: A híveknek várniuk kell azt az áldást, hogy mennél jobban éltek Isten előbbi kegyelmi ajándékaival, annál nagyobbakkal növeltessenek azután. De az is a kegyelem ajándéka, hogy jól éljenek azokkal. Hogy pedig senki azt ne gondolja, hogy ezt csak én hazudom, Pál tanúságát alkalmaztam, aki mindkettőt Isten puszta jótetszésére viszi vissza; mind hogy munkálkodik bennünk, mind hogy véghez viszen. Hogy ezzel a példázatban mi ellenkezik, nem látom.

Hogy pedig a mi akaratunk Isten kegyelmével együttműködik, erre nézve Pált hozza fel tanúnak, aki bizonyítja, hogy ő az összes többieknél többet munkálkodott (I. Kor. 15,10). De nem sokára, miután javítást csatol szavaihoz, visszavonja, és Isten kegyelmére viszi vissza, amit magának látszott tulajdonítani. "Nem én - úgymond, - hanem Isten kegyelme, amely velem volt." Pighius úgy vélekedik, hogy ez a javítás nem jelent egyebet, mint hogy Pál Isten segítő és együttmunkálkodó kegyelmével működött. De ha Pál ezt akarta volna, csak azt a módosítást használta volna, hogy ő nem egyedül munkálkodott, hanem Istennek kegyelme is segítségére volt. Most pedig nem fél kivételt, hanem teljes javítást használ. De a futás, mind a harc, mind a test sanyargatása munkában állanak; egyebütt említi, hogy ő mindezeket végrehajtotta. Úgy van: mi sem félünk a szokásos beszédmódtól, amely szerint az emberek mind futnak, mind harcolnak, mind munkálkodnak, csak azt se tagadják meg tőlünk, hogy úgy a harcra, mint a futásra és a munkára úgy a lélek, mint az erő Isten kegyelméből származik rájuk. Vagy ha a próféta szavaival tetszetősebben ki lehet fejezni ami nézetünket: szívesen megengedjük, hogy az emberek cselekesznek, de míg Isten cselekszi, hogy cselekedjenek. Vagy Pál szavait változtassa meg tehát Pighius, vagy az ő magyarázatával menjen a maga útjára. De a szó sajátszerűségével védi magát, mivel Istenhez semmiképpen sem illik, hogy munkálkodjék. A munka tehát egészen a miénk, de a munkálkodáshoz szükséges erőt a Szentlélek szolgáltatja. És azt mondja, hogy engem a tévely fogott el, mivel ezt nem vettem észre. Én pedig azt a gáncsot, hogy inkább hű, mint

244

ügyes tolmács voltam, szívesen hordozom. Ámbár ezzel a gánccsal is inkább engem támad, mint az apostolt.

Mert Pál szavai ezek: "Nem én vagyok, aki munkálkodtam, hanem a Szentlélek, mely én velem volt" - s ha e szavakon mit sem mertem változtatni, mi az, amiért Pighius pert támaszthat ellenem? De Augustinus tekintélyével szorongat engemet, aki azt mondja, hogy Pál ugyan dolgozott, de a kegyelem segedelmével. Mintha bizony nem volna eléggé bizonyos, hogy Augustinus e helyen tévedett, mivel a latin magyarázattal (amely kétes és kevésbé teljes volt) megelégedve nem vizsgálta meg, hogy Pál szavaiban mi foglaltatik. (*) De Pighius serénysége éppen abban nyilatkozik, hogy még az arany közül is a szemetet válogatja ki.

Végül a szőlőmunkásokról szóló példázatot hozván fel, azt kérdezi, hogy ki az a munkás, akit Krisztus a jutalomra érdemesnek tart. Mert azt gondolja, hogy nekünk nincs mit válaszolnunk, csak hogy az Isten kegyelme: ami felettébb nevetséges. De miért mond ekként jövendőt? Mert mi a legkevésbé sem tagadjuk, hogy hűséges munkások vannak, hanem azt mondjuk, hogy a szív, amellyel akarnak, az erő, amellyel elégséget tesznek, a kéz, amellyel munkálkodnak, Isten kegyelméből van birtokukban - és szemmel látható, hogy ebben a tudományban nincs semmi képtelenség.

Hátra van Augustinus, akit, hogy senki előtt kétes ne legyen, hogy minden tekintetben a mi részünkön áll, más helyeknél is, de főképpen a Valentinushoz írt II. könyvéből (**) idéztem. Mielőtt ezekre válaszolna Pighius, maga a szavaknak hosszú és úttalan kerülőin bolyong, s körülvezeti az olvasót, hogy mindenki könnyedén belássa, hogy az az ember, aki nincs teljesen tisztában ügye felől, s ezért bizalmatlanságba van merülve, ily mesterkedéssel akarja a kézzel fogható s jelenlevő ügy mellől elvezérelni olvasóit, hogy míg hosszú útvesztőkön bolyonganak, az igazság, amely egyébként tisztán és világosan áll szemük előtt, lassanként elhalványuljon. Hosszú beszédben emlegeti tehát, hogy Augustinus a Valentinushoz írott IV. könyvben mit tárgyal - és mivel ő ott a szabad akarat nevével egyszerűen az akaratot jelzi, amelyről közben azt vallja, hogy a bűn szolgája, mi mást akar ezzel kifejezni, mint amit mi prédikálunk?

(*) A latin szöveg ("non ego autem, sed gratia Dei mecum" ) úgy is értelmezhető, hogy "Nemcsak én (tettem), hanem Isten kegyelme velem (együtt)." A Kálvin által használt (Erasmusra visszamenő) görög szövegben viszont egyértelmű, hogy nem együttműködésről van szó, hanem arról, hogy Isten kegyelme, amely Pállal volt ("hé kharisz tú Theú hé szün emoi" ), cselekedte e dolgokat. Más kérdés, hogy a mai szövegkiadások (pl. a Nestle-Aland 26. kiadása) zárójelbe teszik a második "hé" -t, amely sok kéziratban nem szerepel - az olvasóra hagyva a döntést. Ők maguk eredetinek tekintik. (NF)

(**) Valószínűleg a "Feddésről és a kegyelemről" című könyvre gondol. (NF)

245

Sőt ha magát vesszük is szavai tolmácsául, egyebütt kifejezi, hogy ő mennyire kevéssé eltérőleg vélekedik tőlünk, mikor azt írja, hogy a kegyelem nem szünteti meg az akaratot, hanem rosszból jóvá változtatja, s mikor az egyszer jóvá lett, segíti. (1) Aztán Pighius arra a könyvre tér, amelyből bizonyítékaimat idéztem (*) és a "szabad akarat" szavacskájában ismét megragadja a civakodás ürügyét. Mintha bizony kezdettől fogva nem tanúsítottam volna, hogy mi a névvel mit sem törődünk, hacsak a dologra nézve megegyezés van. Mit mond Augustinus? Azt állítja, hogy prófétai és apostoli hit az, hogy az emberben úgy a jóra, mint a rosszra szabad akarat van; de a jóra teljességgel haszontalan a kegyelem nélkül; sőt az igazságtól szabados és a bűnnek szolgája, a jóban pedig sohasem szabad, míg Krisztus kegyelme meg nem szabadítja - úgyannyira, hogy a jóra még vágyódni sem képes semmi módon, ha Isten Lelke nem igazgatja. Ebből azt következteti [Ágoston], hogy ha valaki kívánja a kegyelmet, ez már a kegyelem kezdete. Innen Pighius azt vonja le, hogy a mi tanításunk telve van istentelenséggel és szemérmetlenséggel, mint amely ezzel a hittel homlokegyenest ellenkezik. Én pedig azt mondom, hogy ennek az ellenmondásnak, amelyet úgy álmodik, még csak árnyéka sem jelenik meg a józan eszű emberek előtt. De ő felettébb feledékeny, aki most a hit igazi cikkei közé öleli azt, amit fentebb kárhozatos dogma gyanánt tragikus felkiáltással támadott, nevezetesen, hogy a kegyelem kívánása a kegyelem kezdete. Lássa, mit művel. Mert ezzel az egy szóval egész bölcselkedésének alapját felforgatja. De hogy az, aki harcában való egész bizakodását a szószátyárkodásba helyezte, mit mond, annak nincs semmi súlya. Azonkívül azt is hasonlóképpen ellenünk irányítja, hogy Augustinus feddi azokat, akik azt képzelték, hogy a kegyelmet akként védelmezik, hogy a dorgálások feleslegesek ne legyenek. (*) Hogyan? Vajon ez a képzelődés hozzánk valaha, még álmunkba is, férkőzhetett-é? De [Pighius szerint] a mi tanításunkból következik. Miért inkább a miénkből, mint Augustinuséhól? Mivel - úgymond -

(1) Epist. 105.

(*) Valentinushoz a feddésről és a kegyelemről.

(**) Magyartalan fordítás, valószínűleg így volna helyes: "azt képzelték, hogy akkor védelmezik (igazán) a kegyelmet, ha a dorgálást fölöslegesnek mondják." (NF)

246

hogyha a rossztól óvakodni s a jót cselekedni senki sem képes a kegyelem segedelme nélkül; ha azonfelül egyedül az munkálja és hozza létre bennünk nélküle, és nincs hatalmunkban nemcsak hogy azt művelni, hogy segítségünkre legyen, de még csak óhajtani sem, mielőtt segítségünkre van, nevetségesebb volna valakit biztatni a jóra, mint a vakot arra biztatni, hogy lásson. És vajon mindama dolgok közül mit nem hirdet Augustinus majdnem szóról-szóra? "Az emberek - úgymond (1) - "Krisztus kegyelme által szabadulnak meg a gonosztól, amely nélkül sem gondolattal, sem akarattal, sem szeretéssel, sem cselekvéssel teljességgel semmi jót sem művelnek." Ugyancsak: (2) "Az emberi akarat nem szabadsággal éri el a kegyelmet, hanem kegyelemmel éri el a szabadságot, és hogy kitartson: a gyönyörű állandóságot és a fölülmúlhatatlan erősséget". Ugyancsak: (3) "Belül van Isten, aki a szíveket tartja, a szíveket indítja és az embereket azoknak akaratával, amelyet ő munkált bennük, vonja". De [Pighius] azt hánytorgatja, hogy Augustinus kimutatja, miszerint a hallónak hatalmában van, hogy az intelmet elfogadja. Vajon pedig úgy van-é, hogy majdnem a féktelen szabadosságig mintegy hivatásszerűleg hazudik, és mégis azt akarja elhitetni, hogy az igazat mondja? Azon a helyen Augustinus több mint tízszer tagadja azt, amit a füllentő hazugsága szerint állít. "Az ember (4) - úgymond - akkor halad előre a dorgálás által, mikor szánakozik rajta és segíti őt az, aki azt műveli, hogy azok, akiket akar, dorgálás nélkül is előbbre menjenek." Ugyancsak: (5) "Dorgáltassék meg tehát a kárhozatos tömeg, hogy a dorgálás fájdalmából az újjászületés akarata eredjen; ha mégis az, aki dorgáltatik, az ígéret fia; hogy mikor bensőjében hang hallatik és sújt ostorával, Isten munkálja bensőjében az akarást is". Ugyancsak: (6) "Akárhányszor történik is ember által dorgálás, mégis hogy használjon,

(1) Cap. 2. eius libri. (A "feddésről és a kegyelemről" írott könyv, a régi fejezetszámozás szerint - NF)

(2) Cap. 8

(3) Cap. 14.

(4) Cap. 5.

(5) Cap. 6.

(6) Cap. 14.

247

ez csak Isten által történik". Ugyancsak: "Mikor az emberek a dorgálás által az igazság útjára jönnek, vagy térnek vissza, ki munkálja azoknak szívében az üdvösséget, hanemha az az Isten, aki növekedést ad, akárki plántál, vagy öntöz is; akinek, ha üdvözíteni akarja az emberi nemzetet, semmi emberi akarat ellene nem áll?" Ugyancsak: (1) "Ezért, ami minket illet, akik az elrendelteket az el nem rendeltektől megkülönböztetni nem vagyunk képesek, mi mindenkivel szemben alkalmazni tartozunk a feddés gyógyszerét, hogy el ne vesszenek, vagy másokat el ne veszejtsenek: Isten dolga pedig, hogy ezt a feddést azokkal szemben, akiket elrendelt, hathatóssá tegye, hogy azok az Ő fiának képéhez hasonlók legyenek". Mi lesz pedig azzal, amit nemsokára Pighius az ő állhatatlanságától máshová ragadtatva Augustinus tanításának vall, hogy ti. nemcsak az istentelen megtérése, jóban való előmenetele és mindvégig való állhatatos kitartása Isten ajándékától és kegyelmétől függ, hanem, hogy e kegyelem nem mindenki számára van elkészítve és hogy sem törekvésünkkel, sem próbálkozásunkkal nem érhetjük azt el, hanem az egy Isten jótetszése ruházza azt azokra, akikre akarja? Miután ezeket kiejtette, nyilván először el kell térnie Augustinustól, aztán kimutatja, hogy Isten kegyelmét meg nem tagadva miként oldandók meg azok az érvek, amelyek Augustinust zavarban tartják: nevezetesen ha azt mondandjuk, hogy a megtérés ugyan Isten ajándéka, de csak azok térnek meg, akik azt szabad akarattal eleve megérdemlik. Hasonlóképpen, [azzal kell megoldani a nehézségeket, hogy] hogy a kitartás ugyan Isten ajándéka, de nem kevésbé az embertől függ. Végül mind a kettő előbbi érdemeknek fizettetik vissza. Így [Pighius] három szóval minden nehézségből kibontakozik. De ha azt reméli, hogy ily nyílt és durva őrjöngéssel elvakíthatja az olvasók szemét, felettébb csalódik. Én bizonyára úgy állapodtam meg, hogy másként nem cáfolom, csak nyilvánosság elé állítom. Mivel senki sem lesz oly tompa és rövid elméjű, hogy az első pillanatra vissza ne borzadjon ily nagy képtelenségtől.

Végül az általam idézett helyek közül egyet támad

(1) Cap. 16.

248

meg, amelyben - úgy tűnt fel előtte - látszatós oka van az átkozódásra, s tágas mezeje a tombolásra. Felhoztam Augustinusnak azokat a szavait, amelyeket most csatolok, tanúsítva mégis, hogy rövidség okáért csak innen-onnan szedtem ki azokat, amelyek a dolog összességét magukba zárják "A jóban való kitartás kegyelme Ádámnak adatott, ha akart volna; minekünk az adatik, hogy akarjunk, s akarattal múljuk felül a bűnös vágyódást. Annak tehát hatalmában volt, hogy tudott volna, ha akart volna; de nem akarta, hogy tudott volna, nekünk pedig úgy a tudást mint az akarás úgy adatik." Pighius elismeri, hogy eddig hűségesen idéztem, jóllehet még ürügykereséssel próbálja beburkolni az oly világos igazságot. De mivel folytatólag a második tag után hozzá adom, hogy az első volt az a szabadság, hogy az ember tudott nem vétkezni, a mienk pedig sokkal nagyobb: nem tudni vétkezni: itt hevesen ostoroz engem mint hűtlen hamisítót, mint aki a szentek jelen állapotjára viszem át azt, ami a feltámadás után következő állapotról mondatott. Én részemről nem tagadom, hogy annak a tökéletességnek, amelyet ott leír, teljessége, még nem létezik és hogy a feltámadás előtt nem is remélendő. Ebből azonban nem bizonyul be, hogy a jelen állapotra ne vonatkoznék. Mert most kezdődik a szentekben, az, ami akkor teljesül. Hogy továbbá Augustinusnak ez volt a felfogása, a szövegösszefüggés eléggé bizonyítja. Mert miután megmagyarázta, hogy a megállás erőssége, amely most a szent angyalokban van, a kitartás jutalma, mivel a rosszakkal együtt nem buktak el, azt csatolja állításához, hogy az ember ugyanily jutalom részese lesz, ha azoknak példájához képest az engedelmességben megáll. Most bűne következtében teljességgel kiesett, és mégis: azokban, akik megszabadíttatnak, meglett ajándéka a kegyelemnek, amely az érdem jutalmául volt szolgálandó. Vajon itt a halhatatlanság dicsőségéről és nem inkább az újjászületés jelen jótéteményéről vitatkozik-é? (*) Ismét: "Istennek ezen kegyelme által a jónak elfogadásában és állandó megtartásában bennünk van mintegy nemcsak a képesség arra, amit akarunk, hanem mintegy az akarás is arra, amire képesek vagyunk. Folytatólag azután szívünkre köti, hogy ezt a két dolgot igen jól

(*) Ágoston művének olvasása itt is igazolja Kálvint - az egyházatya ugyanis itt a predestináltaknak adott kitartás kegyelméről beszél, amely a kísértések között őrzi meg őket, s nem a mennyben. (A régi számozás szerint a 12., az új szerint a 33-36. fejezet.) (NF)

249

meg kell különböztetni, és alaposan mérlegelni, mi a különbség köztük: tudni nem vétkezni és nem tudni meghalni. Mi az a kettős dolog, hanemha amiről már említést tett, mikor az első ember állapotát a miénktől megkülönböztette? Azt mondta pedig, hogy a minekünk adott kegyelem annál nagyobb, mivel ránk nézve csekélység elvesztett szabadságunkat visszaszerezni, és végül csekélység anélkül nem ragadhatni meg a jót, vagy megmaradni a jóban, ha akarunk, ha egyúttal az is nem történik, hogy akarjunk. (1) Miért használ aztán [Ágoston], mikor ezt a különbségtevést tovább folytatja, jövő időt? Miért mondja, hogy a legutolsó szabadságunk lesz, miért nem inkább, hogy az jelenleg is? A válasz könnyű, mivel annak a szabadságnak csak egy része tekintetik ebben az életben az újjászületés módja gyanánt; annak egész teljessége pedig a feltámadás napjáig halasztatik el, amint azután is jelzi. "Az első embernek - úgymond (2) minden bűn nélkül adatott az a szabad akarat, amellyel teremtetett, és azt a bűn szolgájává tette; a mi akaratunk pedig, mikor a bűn szolgája volt, megszabadíttatott Az által, aki ezt mondta: Ha titeket a Fiú meg fog szabadítani, valóban szabadok lesztek (Ján. 8,36). És ezzel a kegyelemmel akkora szabadságot veszünk, hogy ámbár harcolunk, amíg itt élünk, a bűn gonosz vágyai ellen, mégsem szolgálunk tovább a bűnnek, amely a halálra viszen. Mikor tehát azt tanúsítja, hogy nem vétkezni a legvégső szabadság lesz, semmi egyebet nem ajánl, mint Krisztus örök királyságának kegyelmét, amely mégis, most legfeljebb csak részben válik valóságra, s ezért a maga teljes épségében utoljára a feltámadás után fog kibontakozni. De egyúttal nem tűröm, hogy valaki a jövendő tökéletességről értse, amely a halhatatlanságot követi, nevezetesen, ha valaki arra úgy vonja, mintha a jelen életre nem kellene vonatkoztatni. Továbbá ez nem más, mint hogy az újjászületés egész kegyelme itt összefoglaltatik? S azt mondottam, hogy érre a dologra nézve minden kételyt megszüntet bennünk Augustinus szava, mikor valamivel később ezt

(1) Cap. 11.

(2) Cap. 12.

250

csatolja nyilatkozatához: "A Szentlélek úgy lángra gyújtja a szentek akaratát, hogy arra képesek, mivel úgy akarnak, s azért akarnak, mivel Isten munkálkodik bennük, hogy akarjanak. Hogy segítség nyújtatott az emberi akarat erőtlenségének, hogy jóllehet erőtlen, ne gyengüljön el." (*) Pighius azt a kifogást teszi, hogy ez a nézet egyáltalán nem segít rajtam, mivel azzal a fentebbivel nincs összefüggésben. És hogy a válasz élc nélkül ne legyen, mészáros-közmondással csíp rajtám egyet. "Ez a farok - úgymond - más borjúé." Csodálatos hóhér pedig ő: aki így egy borjúból kettőt tudott csinálni. Mert Augustinusnál egy összefüggő szövegben másik megkülönböztetés következik, amely ugyanazon dolog meghatározására tartozik: (**) Más az a segítség - úgymond, - amely által valami nem lesz, s megint más az a segítség, amely által valami lesz. Ennélfogva az első embernek, aki abban a jóban, amelyben igazzá tétetett, vette a képességet, hogy ne vétkezzék, ne haljon meg, a jót ne hagyja el, adatott a kitartás segítő ereje, nem, hogy az által az történjék, hogy kitartson, de amely nélkül a szabad akarat nélkül nem képes kitartani. Most pedig azoknak a szenteknek, akik Isten országában a kegyelem által elrendeltettek, a kitartásnak nemcsak ily segítő ereje adatik, hanem olyan, hogy nekik maga a kitartás adatik; nemcsak, hogy amaz ajándék nélkül kitartók ne lehessenek, hanem hogy ezen ajándék által csak kitartók lehessenek. Mert János nem csak azt mondja (Ján. 15,5): nélkülem semmit nem cselekedhettek, hanem azt is mondja (15,16): Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket és rendeltelek titeket, hogy elmenvén gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon. (***) És ezekkel a szavakkal megmutatta, hogy nemcsak az igazságot adta nekik, hanem az abban való kitartást is. Ki nem engedi meg most már, kérlek, nekem, hogy Augustinus folytatólag ugyanazt a dolgot magyarázza meg más szavakkal? Mit ér tehát el Pighius, ha az olyan jól összeszövött részeket szétszakítja? De oly megátalkodottan szemérmetlen, hogy ha bárminő zavart hangok törtek is elő szájából, azért ő ezt a győzelem részének tartja. Mert mikor Augustinus azt bizonyítja, hogy nemcsak a képesség, hanem az akarat is úgy adatik nekünk

(*) Ugyanott, 38. fejezet az új számozás szerint. (NF)

(**) 34. fejezet az új számozás szerint. (NF)

(***) Idáig terjed a messzemenően szöveghű összefoglalás Ágostonból. (NF)

251

és Isten kegyelme nemcsak abban hatásos bennünk, hogy támogatásával a hitet, ha tetszik, követhessük, és követve megálljunk abban - hanem általában, hogy hívek legyünk és a hitben kitartsunk; hogy a legmeggyőzetlenebb (*) akarattal kívánjuk azt, ami jó, és a legmeggyőzetlenebb kitartással ne akarjunk attól elpártolni: mind ezek, mind a hasonló kijelentések másra nem érvényesek Pighius előtt, csak arra hogy úgy segítenek minket, hogy a győzelem felől bizonyosak vagyunk, ha önmagunkkal szemben nem mulasztjuk kötelességünket, s a pokol kapui nem vesznek rajtunk diadalmat, ha azoknak nem engedünk; a Sátánnak semmi ereje nem lesz ellenünk és a nekünk adott kegyelem ellen, ha nem adunk neki helyet bűneinkkel és nemtörődömségünkkel. De ha valaki az elválasztottak közül, vagy tunyaságával zárta ki és vetette vissza Isten felajánlott kegyelmét, vagy ha egyszer elfogadta, állhatatlanságával elvetette, vagy erőtlenségének bűne következtében magától elragadni engedte; hol van az a hajthatatlan és elválaszthatatlan hálaadás, amely az embereknek nem hagyta meg akaratukat, hogy maradjanak meg a kegyelemben, ha akarnak, hanem azt is munkálja, hogy akarjanak? amely az embereknek nemcsak a hit elérésére ad tehetséget, hanem hívőkké is teszi azokat? amely nemcsak bő mértékben adja a kitartást, hanem az embereket olyan erővel ruházza fel, hogy nem lehetnek mások, csak kitartók? Sőt hol van mind a jó kívánására az a legmeggyőzetlenebb akarat, mind annak megtartására a legmeggyőzetlenebb állhatatosság? És mégsem elégszik meg azzal, hogy kutyaugatásával odébbállhatott, hanemha szájhősködő ostobaságával azt nem hánytorgatja, hogy mennyire eléggé, sőt annál is jobban kézzelfogható, hogy Augustinus velem minden tekintetben ellenkezik.

Pighius műve 10 könyvből áll, amelyek közül a hat elsőben a szabad akaratról vitáz, a többi négyben pedig az eleveelrendelést és Isten gondviselését tárgyalja. Mivel tehát a kérdések szét vannak választva, képességem szerint, és amennyire az idő rövidsége engedte, eddig az elsőt oldottam meg; a másodiknak tárgyalását pedig a legközelebbi vásárig elhalasztandónak véltem, mivel egyrészt a késedelemben nincs semmi

(*) Értsd: leglegyőzhetetlenebb (NF)

252

veszély (*), és akkor, ha az Úr akarja, nagyobb haszonnal fog megjelenni. Mégis mivel féltem attól, hogy ha tovább hallgatok, Pighius azzal a magamutogatásával némelyeknek szemét elvakítja, jónak láttam e próba-részlet kiadásával egy kissé visszaszorítani annak gőgjét, felkelteni a jók és kegyesek figyelmét. Hadd lássák, hogy Isten igazsága győzhetetlenül áll e küklopsz támadásával szemben, és hadd erősödjenek mindinkább és inkább ebben az igazságban.

Vége.

(*) Latin közmondás: "periculum in mora," azaz késedelemben a veszély. (NF)

253

UTÓSZÓ.

Kálvin ezt az értekezést, amely hasonnemű iratai között a legnagyobb terjedelmű, az 1542. év végén írta a kampeni Pighius Albertnek: "De libero arbitrio et gratia divina" c. munkája ellen, amely ugyanez évben Kölnben jelent meg Sadolet bíbornoknak ajánlva. Pighius (Pigghe) Albert Hollandia Kampen nevű városában született, s miután teológiai és bölcsészeti tanulmányait elvégezte, plébános majd prépost és archidiakónus lett Utrechtben a Szent János-templomban. Meghalt hirtelen halállal az 1543. év kezdetén, még mielőtt Kálvin jelen munkája megjelent volna. Mivel nyilvános ügyekben gyakran szerepelt mint követ, s képzettség tekintetében kortársai között messze kimagaslott, valószínű, hogy Kálvin személyesen is ismerte a wormsi és regensburgi birodalmi gyűlésekről. Az a körülmény, hogy Bucer a regensburgi birodalmi gyűlés aktáit kiadta, még egy apologetikus irat írására késztette, amely azonban csak halála után jelenhetett meg ily címmel: "Apologia Alberti Pighii Campensis adversus Martini Buceri calumnias." Ugyane könyvben egy névtelen szerző megírja Pighius magasztalásokkal teljes életrajzát. Hogy pedig Kálvin maga is méltányolta ellenfelének kiváló képességeit, már magának e cáfolatnak terjedelme is eléggé bizonyítja, de főképp bizonyítja az, hogy még tíz év elteltével is méltónak tartotta Pighiust ugyane tárgyról küzdelemre hívni. A jelen mű előszavában azzal mentegetőzik, hogy tárgyának előadása több nyugalmat és szabad időt igényelt volna; hogy neki Pighius hányaveti támadásai ellen jobb tetszett valamit, ha mindjárt kevésbé kidolgozva is azonnal adni, mint hallgatva tűrni. Mindamellett csalódnánk, ha az elhamarkodás nyomait keresnők e munkában. Mindenütt a leggondosabb s legszorgalmasabb polemika, tiszta, világos előadás, az exegetikai

254

tudásnak bőséges tárháza található benne. Mint a munka utolsó néhány fejezete mutatja, Kálvin Pighius munkájának csak első hat fejezetét veszi tárgyalás alá, amelyek a szabad akaratról szólanak, míg az isteni kegyelem kérdésének tárgyalását a legközelebbi vásárig halasztja; majd e határidőt egyéb elfoglaltsága miatt mind messzebb és messzebb kénytelen kitolni - s végül is 10 év elteltével teszen eleget magára vállalt kötelességének. (Ld. Corpus Reformatorum, XXXIV., XXIII-XXV. old.: "Prolegomena.")

Fordító.