SADOLET BÍBOROS LEVELE
KÁLVIN VÁLASZÁVAL
1539
FORDÍTOTTA
LADÁNYI PÁL
PÁPA
NYOMATOTT A FŐISKOLAI NYOMDA BETŰIVEL
1907
SADOLET BÍBOROS LEVELE A GENFI TANÁCSHOZ ÉS NÉPHEZ.
SADOLET JAKAB, CARPENTRASI PÜSPÖK, A RÓMAI SZENT EGYHÁZ CALIXTUS-RENDI PRESBITER-BÍBOROSA, HŐN SZERETETT TESTVÉREINEK, A GENFI TANÁCSNAK, GYŰLÉSNEK ÉS POLGÁROKNAK.
Hőn szeretett testvéreim a Krisztusban! Béke legyen veletek s velünk, azaz a katholikus egyházzal, közös anyánkkal, szeretet és békesség a mindenható Atyaistentől, egyetlen fiától, a Jézus Krisztustól s a Szentlélektől, a teljes Szentháromság egy Istentől, kinek hatalom és dicsőség örökkön-örökké. Amen.
Azt hiszem, Kedves Testvéreim, közületek tudják némelyek, hogy most Carpentrasban tartózkodom. Ide Niceából jöttem, miután a főpapot, ki oda Rómából a királyok békéltetésére utazott, elkísértem. Mert szeretem ezt az egyházat és várost, melyet Isten ujja jelölt ki egyrészt lelki arámul, másrészt hazámul. Népemet igaz atyai szeretettel ölelem magamhoz s nagyon nehezemre esik tőle elszakadni. De ha a bíborosi tiszt, mely bennem tudatlanra s erőtlenre esék, Rómába kényszerít (amint bizonnyal kényszerítend), hogy abban a hivatásban, melyre Isten választott el, ott szolgáljak, még ez az elhivatás sem lesz képes megszüntetni népem iránt való szeretetemet, melynek emlékezetét mindig szívem bensejében fogom őrizni. Carpentrasi tartózkodásom alatt napról-napra hallok felőletek oly híreket, melyek részint fájdalmat, részint némi reményt keltenek bennem. Nem akarok lemondani arról, hogy mi és ti, kik egykor Isten helyes imádásában egy szívvel-lélekkel voltunk, s kikre ugyanaz az Isten tekinte jóakarattal, majdan éppen ily szívbeli egyetértésre térünk vissza. A Szentírás azt
4
mondja, hogy mindaz, mit Istennel szemben kegyes lélekkel viszünk véghez, bizonyára a Szentlélektől van. A Szentlélek s önlelkem indít hát, hogy írjak nektek, s lelkemnek sorsotok felett érzett gondját és aggodalmát levélben adjam elő. Mert, Kedves Testvéreim, emez irántatok érzett hajlamom és jóindulatom nem új. Attól az időtől kezdve, hogy carpentrasi püspök lettem, aminek innen-onnan 23 éve, a népünk s népetek között fennálló élénk kereskedelmi viszony következtében sokat hallottam rólatok s szokásaitokról. Mindjárt kezdetben megszerettem várostok nemességét, a köztársaság rendjét, alakját, a polgárok méltóságát s főleg sokat dicsért és méltán híres vendégszereteteteket. Gyakran a szomszédság is nagy mértékben előmozdítja a szeretetet. A városban, ha szomszédos házban, a nagy világban, ha szomszéd tartományban lakunk, önkéntelenül nagyobb szeretettel vagyunk egymáshoz. Irántatok való jóindulatomnak gyümölcsét ezelőtt nem vevétek, sőt jelét sem láttátok annak. Nem is volt soha szükségetek munkámra, mely pedig ügyetek szolgálatára mindig készen állt volna. Szeretetem kifejezésére sohasem nyílt alkalom. Most azonban nemcsak illő, hanem szükséges is kimutatnom azt a rokonszenvet, mellyel irántatok viseltetem, ha a véghetetlen hatalmú Istenbe vetett hitemet és felebaráti keresztyéni szeretetemet meg akarom őrizni. Mert mikor meghallottam, hogy a keresztyén egység és béke néhány ravasz ellensége, mint már előbb Svájc néhány városában s falujában megtevé, úgy köztetek s várostokban is elhinté a gonosz visszavonás [pártoskodás] magvait, Krisztus hű népét eltéríté atyái s ősei útjáról, a katholikus egyház örök tanításától s mindenütt visszavonást s lázadást keltett (ami persze csak azoknak szokásuk, kik az egyház fensőségét megostromolva, maguknak új hatalmat s új tisztséget keresnek), az a mindenható Isten a tanúm, ki legtitkosabb gondolataimban most is jelen van, hogy egyrészt nagyon elszomorodtam, s másrészt mintegy kettős szánalmat éreztem irántatok. Egyrészt úgy éreztem, hogy az egyháznak, jajveszéklő, síró anyánknak zokszavát hallom, ki rövid idő alatt annyi szerető fiát veszté el, másrészt, Kedves Testvéreim, nyomorúságotok, helyzetetek veszélyes volta felett indultam meg. Mert tudtam, hogy az ilyen emberek, kik régi,
5
jó rendben levő dolgokon újítanak, nemcsak az emberek lelkét mételyezik meg (pedig ennél nagyobb bajt már képzelni sem lehet), hanem úgy a magán-, mint a közéletben káros zavarokat és széthúzásokat idéznek fel. Lám, káros fejleményeiben ti is ezt a tünetet észlelhetitek. Mi volt hátra? Mivel irántatok való szeretetem, Isten iránt való hűségem kényszerít, hogy mint testvér a testvérnek, barát a barátnak, szívem legbenső érzéseit feltárjam tinektek, azért igen kérlek titeket, hogy ismert jóságtokat irántam jelenleg abban mutassátok ki, hogy levelemet szeretettel fogadjátok és olvassátok. Mert remélem, hogy ha nyugodt megfontolás tárgyává teszitek levelemet, mindenesetre helyeslitek, ha tanácsomat nem is, de szándékomat bizonyára, mert egyenes az és egyszerű, s elsősorban a ti üdvötöket célozza. Meg fogjátok érteni, hogy én nem a magam, hanem a ti hasznotokat és boldogulástokat keresem. De azért nem bocsátkozom veletek oly aprólékos és szőrszálhasogató vitatkozásokba, mint aminőket Szt. Pál bölcselkedésnek nevez. Pál szüntelen figyelmezteti Krisztus híveit, hogy oly bölcselkedés áldozataivá ne legyenek, aminővel az újítók titeket is hálóba kerítettek, midőn bizonyos esetlen írásmagyarázatot emlegettek közöttetek, s a csalást és rosszakaratot a tudomány és bölcsesség tisztes, de hamis neve alatt hozták forgalomba. Én tiszta és világos dolgokat adok elő, melyekben nincs a tévelynek egyetlen rejteke, a csalásnak és hamisságnak egyetlen útvesztője. Pedig mindig csak az igazság ilyen; mert az igazság a sötétben fénylik, mindenki előtt nyilvánvaló, tudósok és tudatlanok könnyen megértik. Különösen ilyen pedig az igazság a keresztény tudományban, melyben azt nem következtetések, szócsavarások, hanem alázatosság, vallásos buzgóság, Isten iránti engedelmesség támogatják. Mert Isten beszéde él és hat, élesebb minden kétélű kardnál; elhatol a lélek s szellem legmélyébe, a velők oszlásáig, érvelésekbe bonyolítva nem veri láncra a lelket, hanem a szívbe mintegy égi érzetet ad s ezáltal értelmünk előtt egyszerű és világos leszen, úgy, hogy mikor az igazságot megértjük, bensőnkben nem is annyira az emberi értelem, mint inkább a magához hívogató Isten munkálkodik. Ehhez az Istenhez, minden helyes ismeret atyjához imádkozom én alázattal,
6
hogy mind nekem a szólásra, mind nektek az értésre adja meg jóságának azokat a segítőeszközeit, melyek által ismét egy szívvel és egy értelemmel lehetünk vele szemben.
S hogy onnét induljunk ki, ahonnét a kiindulás véleményünk szerint leghelyesebben történik, Kedves Testvéreim, azt gondolom, hogy én és ti, s általában mindazok, kik Krisztusba vetették hitüket és reményüket, azon egy oknál fogva teszik és tették ezt, hogy önmaguknak és lelküknek megszerezzék az üdvösséget, nem a halandó és múlékony üdvöt, hanem amaz örökkévalót és halhatatlant, melyet csak az égben lehet megnyerni, a földön azonban sohasem. Feladatunk tehát úgy oszlik meg, hogy a hit alapját megvetvén, e földön azért munkálkodunk, hogy ott fenn megnyugodjunk, a földön magot úgy vetünk, hogy az égben aratunk, és bárminő munkában, bárminő fáradságban törjük magunkat, tetteink s küzdelmeink megfelelő és méltó gyümölcseit egy más életben vehetjük el. S bár Krisztusnak útja meredek, s a törvényei és parancsolatai szerint való élet igen nehéz (mert e törvény szerint kötelességünk volna lelkünket a földi gyönyörök minden fertőzésétől megóvni, egyedül csak Őrajta csüggni, javainkat megvetni, s a jövendőre oly dolgokat óhajtani, melyeket nem látunk), mégis mindannyiunkra nézve oly becse van lelkünk üdvösségének, hogy készek vagyunk minden bajt tűrni, minden nyomorúságot elszenvedni azért, hogy előttünk üdvösségünk egyetlen reménye lebegvén, a fáradalmakon és nyomorúságokon keresztül Isten kegyelmétől és irgalmától támogatva, amaz állandó és örök üdvösséget elérhessük. E reménység fogadtatá Krisztust, az igaz jó hirdetőjét hajdan az egész föld kerekségén oly egyetértéssel és buzgósággal; az örök üdvösség óhajtása következtében imádjuk és tiszteljük Őt s ismerjük el valóban Istennek, az "igaz Isten fiának, mert a világ kezdete óta egyedül Ő volt az, aki az emberek halhatatlan lelkeit, melyek a világ tőreiben [csapdáiban], csábító gyönyöreiben rövid ideig élnek, de hamar halálos ítélet alá esnek minden porcikájukban; halottaikból, azaz a halál legveszélyesebb neméből feltámasztá a mindenható Istenhez, kiben egyedül van élet. Ő volt az első, ki üdvösségünkké, szabadságunkká és tudomá-
7
nyunkká akarván lenni, a testi halált elszenvedte, s kevéssel azután az immár halhatatlanná lett életet visszavette, s példájával arra tanított, arra oktatott, hogy régtől megszokott utunkról letérve, e világnak és a testnek, azaz a bűnnek haljunk meg, s éljünk Istennek. Benne helyezzük azt a reményünket, hogy örökké jól és boldogul élünk. Ez mindnyájunknak igazi, a mindenható Isten fenségéhez valóban méltó feltámadása, mely nem egy vagy más embert, hanem az egész emberi nemzetet a lélek gyalázatos és gyászos halálából ugyanezen lélek igazi és égi életére hívja vissza. A halottakból való ily feltámadást tartá Pál szeme előtt, s e feltámadásban látta Krisztus istenségének legfőbb bizonyítékát és jegyét, mikor így szólott: "Elválasztattam Isten evangéliumára, melyet régen megígért prófétái által az írásokban az ő fiáról, ki ugyan test szerint a Dávid magvából lett, megbizonyíttatott azonban hatalmasan Isten fiául a szentség lelke által", azaz a lelki hatalom által, mely kiválólag Isten hatalma, mivel Isten nem a testben, hanem a lélekben viszi véghez csudás dolgait. Mert a szeleknek parancsolni, az igével a vakoknak a látást visszaadni, holtakat életre kelteni bizonyára nem testi, hanem lelki, azaz egyúttal isteni erejével volt képes az Úr. Tehát Krisztust Isten fiának e mennyei hatalom bizonyítá, mely egyedül isteni; továbbá, mint Pál is hozzáfűzi, a halottakból való feltámadás; nem az a feltámadás, mely Lázár testét, az özvegy fiát, a zsinagóga fejedelmének leányát adta vissza az életnek (bár ez esetek is Isten munkái valának), hanem az a feltámadás, mely őt magát kelté életre, mely Mária Magdalénát a hét ördög kínzásából, Mátét a vámszedés nyomorúságából, sokakat a földi, halandó életből, végül az egész emberi nemzetet a bűnből, a bűn halálából, e világ sötétségének hatalmából az égi ismeret és világosság kívánására és reménylésére keltette, s a föld sarába elmerült embereket az égig emelé, magasztalá. S Jézus Krisztusnak ez az irántunk való nagyobb jótéteményét s ebben egyúttal istenségének legelső bizonyítékát mind Isten azért adá fia elküldésében, mind a Fiú azért fogadá el s nekünk idejében azért adta, velünk azért közölte, hogy amaz egyetlen Krisztusban minden emberi s isteni bölcsesség, segítség és erő minket
8
segítsen, s így lelkeinket épségben állíthassuk Isten színe elé. Oly magas méltósága, oly nagy ára, becse van e dolognak, az emberi léleknek, hogy annak elveszését megakadályozandó s a mi hasznunkat munkálandó, Isten az egész természet törvényét megzavará, a dolgok rendes folyását megváltoztatá, mert mind maga Isten leszállt a földre, hogy emberré legyen, mind az ember felment az égbe, hogy Istenné legyen.
Mindannyian azért hiszünk hát, mint mondám, a Jézus Krisztusban, hogy lelkünknek üdvösséget, életet találjunk. Kívánatosabb, valódibb, lényünkkel bensőbb összeköttetésben álló dolgot nem is gondolhatunk. Mert üdvössége mindenki előtt oly kedves, mint amily mértékben önmagát szereti. Ha hát e jóval nem törődünk, ezt taszítjuk el önmagunktól, micsoda vele egyenértékű jutalmat nyerhetünk? Ugyan micsoda méltó árat vehet az ember lelkéért, kérdi az Úr, vagy mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall? Tehát azt a bőséges, kedves és drága értéket, melyet mindannyiunkra nézve lelkünk képvisel, minden erőnkkel és buzgóságunkkal meg kell őriznünk. Minden egyéb jó, melyet kívánunk, külső, s ránk nézve idegen; a mi lelkünk megtarthatásának java azonban nemcsak a mienk, hanem velünk, magunkkal teljesen egyenértékű. S ha valaki ezt a javat elfeledi, vagy elveszíti, egyéb javaknak sem juthat birtokába, mivel azt, ki élvezhette volna e javakat, tudniillik önmagát, már előbb elveszíté.
Továbbá azt a jót is, hogy egyetemesen s örökké üdvözülünk, csak az Istenbe és Jézus Krisztusba vetett hit által szerezhetjük meg. Midőn hitről beszélek, nem értek ezalatt, mint azok az újsághajhászók teszik, egyedül oly hiszékenységet és bizakodást Istenben, mely a szeretettől s a keresztyéni felfogás egyéb kötelességeitől különállólag arról győz meg, hogy Krisztus keresztje és vére által minden vétkeim elfeledtetnek. Ez is szükséges, elismerem, s tudom, hogy az Istenhez való járulás először ez úton lehetséges, de azért az ily hit még nem elég. Isten iránt való buzgósággal, parancsolatai teljesítése iránt való vágyódással telt értelmet kell Neki felajánlanunk. Mert kiváltképpen ebben székel a Szentlélek ereje. Ez az értelem, bár néha nem nyilvánul
9
külső cselekményekben, bensőleg mégis önként készen áll a jó cselekvésére, s csak arra vágyódik, hogy Istennek minden dologban engedelmeskedhessék. S ez Isten igazságának valóságos lakozása bennünk. Mert mi mást jelenthetne, mi más gondolatot közölhetne velünk az igazság neve, ha a jócselekedetekre nem volna figyelem fordítva e fogalomban? Az Írás szerint Isten elküldé az ő fiát, "hogy tisztítana magának kiváltképpen való népet, jó cselekedetre igyekezőt" (Tím. 2.), más helyen e kifejezést olvassuk: "Hogy Krisztus építsen minket a jócselekedetekre." Ha hát Krisztus azért jött el, hogy minket, kik jól teszünk, Isten általa magához fogadjon, hogy Benne épüljünk a jócselekedetekre, akkor bizonyára Istenbe a Jézus Krisztus által vetett hitünk nem egyedül azt kívánja tőlünk, hogy bízzunk a Krisztusban, hanem azt is parancsolja, hogy e bizakodásunkhoz jócselekedeteket és jócselekedetekre való elhatározást is fűzzünk. Mert a Hit szócska igen tág jelentésű s nemcsak a hiszékenységet és bizakodást foglalja magában, hanem a reményt s az Isten iránti engedelmességre irányuló vágyat is, s végül azt, mi Krisztusban leginkább tündöklik szemünk előtt, mi valamennyi keresztyéni erénynek feje és királya, ti. a szeretetet. E szeretetben lakozik különösen s igazában a Szentlélek, vagy még inkább e szeretet a Szentlélek, mert "az Isten szeretet". Ez oknál fogva, amint Szentlélek nélkül Isten senkit önmagához szeretettel nem fogad, úgy szeretet nélkül sem lehet senki előtte kedves. Midőn tehát azt mondjuk, hogy az Istenbe és Jézus Krisztusba vetett hit magában üdvözít minket, e hit első alkotórészének a szeretetet tartjuk, mely üdvösségünk első és legfőbb oka.
De hagyjuk abba a vitatkozást, s térjünk vissza oda, ahonnét kiindultunk. Megmutattuk nektek, Kedves Testvéreim, vagy helyesebben csak próbáltuk megmutatni (mivel értekezésünk terjedelme közelről sem felel meg a tárgy nagyságának), hogy mily nagy jelentőségű, mennyire össze van forrva velünk a lelkünkről s a lelkünk üdvösségéről való gondoskodás, mivel lelkünk egyenlő ránk nézve egész lényünkkel, s ez tulajdonképpen egyetlen javunk, mivel minden egyéb jó idegen, s távol áll tőlünk. Nem élvezhetünk semmit, ha amaz első és valódi javunk birtoklásától elesünk. Ez egyetlen javáért,
10
lelke épségének megőrzéséért tette le hajdan Krisztus annyi dicsőséges mártírja kész lélekkel a halandó életet, tűzé ki annyi szent tudós nappali s éjjeli fáradozásának, virrasztásának célja gyanánt, hogy minket a helyes útra vezéreljen, abban megerősítsen, s ezért tűrt az egész egyház annyi nehéz igazságtalanságot és csapást az istentelen zsarnokoktól, felsőbbségektől. Így mindezeket a dolgokat a véghetetlen hatalmú Isten azért engedé meg, s amaz erős férfiak, Krisztus igaz tisztelői azért vették magukra, tűzték maguk elé, harcolák végig, hogy az egyház a megpróbáltatás és tapasztalás minden fajtájában, mintegy kikalapácsolva, tűzben tisztítva, a szentek annyi szenvedése és nyomorúsága által hevítve, tömörítve, alakítva, mind Istennél szeretetben részesüljön hűségéért, mind az emberek között tekintélyre tegyen szert. Ez az egyház szült bennünket újjá a Krisztusban, ez táplált, erősített, tanított, hogy mit kell éreznünk, hinnünk, miben kell reménységünket helyeznünk, s ugyancsak ez mutatá meg, hogy mely úton kell az égbe iparkodnunk. Mi az egyház e közös hitében járunk, mi ennek törvényeit és szabályait tartjuk meg, és ha némelykor a gyarlóság és állhatatlanság hatalmába ejt s mi vétekbe süllyedünk (bárcsak legalább ritkán és ne oly felettébb gyakran történnék meg velünk!)‚ az egyháznak ugyanebben a hitében állunk ismét talpra, s bárminő engesztelést, bűnbánatot és elégtételt ajánl ez arra, hogy vétkünket lemossuk, az előbbi tisztaságunkat az irántunk mindig kegyes és irgalmas Isten előtt helyreállítsuk, a kiengesztelés és elégtétel mindezen eszközeit igénybe vesszük és használjuk. S midőn így cselekszünk, bízunk abban, hogy Isten színe előtt bocsánatra és irgalomra találunk. Mert mi nem óhajtunk az egyház véleményén és tekintélyén kívül semmi jogot, s nem hisszük, hogy bölcsebbek vagyunk, mint amily bölcseknek kell lennünk; bennünk nem lakik gőg, hogy az egyház határozatait megvessük; mi nem mutogatjuk lelkünk emelkedettségét, szellemünket népünk között, nem hirdetünk új bölcsességet, hanem (a becsületes és valódi keresztyénekről beszélek) alázatosságban s engedelmességben élünk, s mindazt, mit őseink, a szent és bölcs emberek örökségül és törvényül hagytak ránk, mint a Szentlélek valóságos szavát és parancsát, ránk nézve kötelezőnek elismerjük.
11
Mert ismerjük, tudjuk, hogy minő erő, jelentőség és súly rejlik Isten előtt az alázatosságban; az alázatosságban, e valódi keresztyéni erényben, mely oly fontos szerepet játszik Krisztus Urunknak úgy intéseiben, mint parancsolataiban, cselekedeteiben. Hiszen azt mondá, hogy csak a kicsinyek, azaz az alázatosak számára készíttetett el a mennyeknek országa. Mert az nem határoz, hogy testileg kicsinyek, vagy nagyok vagyunk-e, de az viszont igen fontos, hogy lelkünk alázatos-e vagy gőgös. A büszkeség, mely az angyalokat leveté az égből, az embereket is akadályozza az ég felé való útjukban. Arra a helyre, honnét az angyal, ez az égi teremtmény, büszkesége miatt elűzetett, az ember, e földi teremtmény, alázatosságáért felemeltetik, s ebből nyilvánvaló, hogy az alázatosságban oly eszközre tevénk szert, mely egyfelől az örök üdvünk elérésében a legjobb segítség, másfelől az ég felé vezérlő boldog és kedves reménységben a legjobb támasz. Így, Kedves Testvéreim, ha üdvösségünk, ha az igaz élet, ha az örök boldogság, ha végül önlényünk előttünk szükségszerűleg sokkal, de sokkal több értéket képvisel minden egyéb dolgainknál, s ha önmagunkat elveszítve, nem találunk többé soha semmit, mi a mienk volna, javunkra szolgálna, vagy ami hozzánk tartoznék; ha lelkünk elveszítésénél súlyosabb csapás, végzetesebb baj, nagyobb szerencsétlenség minket nem érhet: felteszem a kérdést, hogy minő buzgalommal, lelkiismeretes gonddal s éberséggel kell elkerülnünk azt, hogy üdvösségünk s életünk e veszélybe ne sodortassék? Bizonyára elismeritek s megengeditek nekem, hogy veszélyesebb és gyászosabb szerencsétlenség senkit sem érhet, mint ha lelkét veszíti el. Tehát bizonyára azt is elismeritek, úgy vélem, hogy semmi ellen sem kell nagyobb buzgósággal és kitartással védekezni, mint épen ezellen. Mert ha valamely reánk jöhető nyomorúság minden nyomorúságnál rosszabb, akkor szükséges, hogy e nyomorúságnak veszedelme is minden veszedelem között a legfélelmesebb legyen előttünk. Mennél nagyobb a baj, annál jobban kell félnünk, ha reánk is jöhet. S amint azok, kik a tengerbe való ugrástól borzadnak, félnek, a tengerre kihajló meredek sziklára sem mernek menni, úgy azok, kik Istennek ama rettenetes és kár-
12
hoztató ítéletétől rettegnek, még attól a veszedelemtől is menekülnek, mely amaz örök nyomorúsághoz oly kis távolságra, oly közvetlen szomszédságban áll. Nem mondom én most e helyen azt, hogy nem minden ember vétkezik. Nem állítom, hogy míg ebben az életben élünk, nem vagyunk mindnyájan veszedelemben (mert igenis benne vagyunk, tévelygünk, megbotránkozunk s elesünk gyakran mindnyájan; ki többször, ki kevesebbszer, aszerint, amint egyikben több, másikban kevesebb eredeti, vagy Istentől bele oltott önmegtartóztatási erő van), mégis a többi bűnöknek, kivált azoknak, melyek nem szilárd elhatározásból, hanem gyarlóságból származnak, könnyebb megszerezniük a véghetetlen hatalmú Isten irgalmát. Az a borzasztó és félelmes bűn pedig, mely abban nyilvánul meg, hogy Isten, kit helyesen kell imádni, helytelen imádásban részesül, s arról, ki maga a legfőbb igazság, helytelen dolgot tartanak az emberek, ez, ez mondom, az a bűn, mely nemcsak az örökös szenvedés közeli veszélyének tesz ki, hanem közelebbről még attól a reménytől és lehetőségtől is megfoszt, hogy e veszélyt valami módon elkerülhetjük. Mert többi vétkeinkben, melyek olyanok, mint éltünk habjai, hajónk horgonya, mely a sziklától és hajótöréstől megment, mégis sértetlen, mivel gondolatban időről-időre foglalkozunk Istennel, bűneink miatt a fájdalom tövise szúr, s ezért titkos sóhajtásokkal, nyomorúságunk megvallásával esedezünk Hozzá irgalomért. S Ő, mivel jósággal és kegyelemmel teljes, azonnal hajlandó az irgalomra, s a kegyes atyák szokásához képest fiának kéréseit megbocsátó lélekkel fogadja. De a hamis vallás mély és iszonyatos vétke következtében nincs tovább sem Istenünk, sem horgonyunk. Amiért is, Kedves Testvéreim, különösen e veszélyt a legnagyobb gonddal és odaadással kell elkerülnünk, ha épségben akarunk maradni.
E helyen azt lehetne mondani, hogy mivel a romlott vagy ép vallás tekintetében a felfogások különbözők s az emberek véleményei különösen a jelen korban igen eltérnek egymástól, s az egyik így, a másik amúgy tanít, elegendőnek kell tartanunk, ha mindenki azt a vallást hiszi tiszta szívvel, mellyel először találkozik s véleményét a tudósabb, képzettebb emberek véleményének
13
alája rendeli. Elismerem, Kedves Testvéreim, hogy így beszélnek az egyszerű emberek s mindazok, kiknek szelleme természettől tompább (akik ezeket a helyes útról letántorítják s elvonják, magukkal szemben követnek el sokkal nagyobb vétket), mert e beszédmód tanult, okos emberhez nem illik. De ideiglenesen tételezzük fel, hogy mindezek a dolgok tudós s tudatlan előtt egyformán bizonytalanok (persze nem így áll a dolog, mert a katholikus egyháznak van szabálya az igazság és hamisság megkülönböztetésére), de hát engedjük meg, hogy bizonytalanok; nemde mivel üdvösségünk veszedelme forog szóban, mivel legtöbb értéket lelkünknek, azaz önlényünknek tulajdonítunk s mivel veszélyben nem vagyonunk, nem egészségünk, nem testünk, nem halandó életünk forog, hanem az leszen rólunk megállapítva, hogy vajon örökké nyomorultan, vagy igen boldogan éljünk-e; szükséges, hogy alapos megfontolás tárgyává tegyük, hogy mint jussunk el oda (úgy beszélek e dologról, mintha kétséges volna, pedig nem az), ahol a legkevesebb félelem, veszély s a legnagyobb reménység és biztosság várakozik reánk. Azt hiszem, senki sem fogja tagadni, hogy azon kétes s bizonytalan dologban, melyben kiválólag életünk s üdvösségünk teljességéről történik döntés, inkább azon tanácsot kell elfogadnunk és követnünk, melyet megfontolásunk ad, mint azt, melyet a megfontolatlanság sodor utunkba. Lássuk tehát, mely részen s mely felekezetnél forgunk nagyobb veszélyben azáltal, hogy Istentől eltávolodunk, s az örök romláshoz közelítünk. Ezt a tárgyat úgy adom elő, mintha még csak most döntenétek, s lelketek még nem volna biztos abban, hogy kinek akaratát kell követnetek s kinek tanácsát kell hinnetek.
A vita akörül forog, vajon az használ-e jobban üdvösségeteknek, s vajon akkor gondoljátok-e, hogy Isten előtt kedvesebben cselekesztek, ha azt hiszitek és követitek, amit a katholikus egyház az egész föld kerekségén már több mint 1500, vagy ha a történelemből tisztább és szilárdabb feljegyzéseket s adatokat kívánunk, több mint 1300 éve közmegegyezéssel helyesnek tart, vagy ha azt, mit ravasz, a maguk szemében azonban szellemdús egyének hosszú évszázadok gyakorlata, az
14
egyház örök tekintélye ellenére a legutóbbi 25 év alatt hirdettek. Ezek az emberek még bizonyára nem az egyetemes egyház. Mert az egyetemes (katholikus) egyház röviden meghatározva az az egyház, mely múltban s jelenben, a világ minden részén Krisztusban egy szív s egy lélek, melyet mindenütt és mindig Krisztus amaz egyetlen lelke kormányzott, melyben viszály nem támadhat, mert minden részét az egység érzete fűzi össze. Ha valamely nézeteltérés és viszály mégis előfordul, az egyház nagy teste ugyanaz marad, s csak mintegy tályog támad, minek következtében valamelyes hús megromlik, melyet az egész testet éltető lélek kivág és eltávolít, s így többé nem tartozik az egyház testének állagához. Nem bocsátkozom itt az egyes pontok megvitatásába s nem fogom fületeket tömérdek szóval, érvvel megtömni. Hallgatok az Úrvacsoráról, melyben mi Krisztus valóságos testét imádjuk. Ezek az újítók, kik nagyon kevésbé tudják, hogy a tudomány egyes ágaiban minő érveket s okoskodásokat kell használni, a dialektika s álbölcsészet idegenszerű s tárgyuknál egészen használatlan elveivel próbálják a világegyetem Urát s Benne az Ő isteni és szellemi hatalmát, mely mindenesetre szabad és végtelen, azon anyagi természet szűk határaiba zárni, melyet korlátai már előbb körülírtak. Nem beszélek a gyónásról, melyben üdvösségünk ama legszilárdabb alapja, a mind az Írás által felmutatott, a mind az egyház által parancsolt alázatosság jut kifejezésre. Ezt az alázatosságot iparkodtak az újítók gúny tárgyává tenni s végképp megsemmisíteni. Nem szólok azon imákról, melyeket a szentek Isten előtt értünk mondanak, s nem szólok a halottakért mondott imáinkról. Mikor ezek az emberek az ily imákat megvetik, kigúnyolják s azt mondják, hogy egyáltalán semmit sem érnek, kíváncsi vagyok mit gondolnak magukról? Talán azt gondolják, hogy az emberek lelke a testtel együtt elveszik? Bizonyára e feltevésre jogosítanak fel. De még nyilvánvalóbbá válik az ily nézetük azáltal, hogy minden egyházi törvénytől független életet, s a gyönyörűségekre teljes szabadságot óhajtanak nyerni a maguk számára. Mert ha a lélek halandó, "együnk, igyunk, mondja az apostol, hisz holnap úgyis meghalunk". Ha pedig halhatatlan, amint bizonyára az,
15
akkor hogyan történik, kérdem, a test halála következtében oly szakadás, hogy az élők és holtak lelkei között nincs semmi rokonság, közösség, hogyan feledkeznek meg a holtak lelkei velünk való minden rokonságukról s közönséges emberi társaságukról? Hiszen a szeretet, mely a Szentléleknek a keresztyén emberrel szemben legfőbb ajándéka, mely sohasem káros, sohasem gyümölcstelen, s akiben székel, áldástalan sohasem marad, mindig sértetlen munkás leszen mind a két életben.
De hogy az ily ellenmondásokat most figyelmen kívül hagyva, alkalmas időre tartogassam, tárgyaljuk azt, mit először felvettünk. Lássuk, kérdezzük, mi válik inkább hasznunkra, mi helyesebb önmagában s mi alkalmasabb a véghetetlen hatalmú Isten kegyelmének elnyerésére: ha az egyetemes egyházzal érzünk, annak határozatait, törvényeit s szentségeit tartjuk meg, vagy ha azon emberekhez csatlakozunk, kik a viszályt s az "új[don]ság"-ot keresik.
Kedves Testvéreim! Itt van az a hely, ahol az út kettéválik. Egyik út az életre vezet, másik az örök halálba. Midőn itt habozva állunk, s az utakban válogatunk, voltaképen mindannyiunkra nézve lelkünk üdvössége s a jövő élet zálogai forognak kérdésben. Vajon az örök boldogságnak vagy a végtelen nyomornak leszünk-e a jövőben részesei? Mit mondjunk tehát? Képzeljünk el két embert, kik közül az első az egyik, a másik a másik utat választotta, s akik végre a leghatalmasabb bíró széke elé kerültek. Vizsgáljuk meg s mérlegeljük ezeknek ügyét, vajon kárhoztató vagy felmentő ítéletre tarthatnak-e számot? Arra a kérdésre, hogy keresztyének voltak-e, mind a ketten azt válaszolják, hogy igen. Helyesen hittek-e Krisztusban? Mindketten egyformán azt mondják: helyesen. S midőn arról is kikérdezik őket, hogy mit és miként hittek, (mert az igaz hitre vonatkozó kérdezősködés megelőzi az életre s erkölcsre irányuló nyomozást), midőn tehát az igaz hit megvallását kívánják tőlük, akkor az, ki a katholikus egyház kebelén s tanában nevelkedett, így szól:
"Mivel szüleim, mint apáiktól s őseiktől tanulták, engem is megtanítottak arra, hogy minden dologban a
16
katholikus egyházat kövessem, annak törvényeit, intéseit s határozatait úgy megőrizzem és tiszteljem, mint amelyek, Uram Istenem, Tőled származnak s mivel észrevevém, hogy majdnem mindazok, kik a keresztyén nevet viselik s akik mind velünk egyidejűleg, mind előttünk, széltében-hosszában az egész földkerekségen a te zászlaidat követték, ugyanazon véleményen vannak és voltak, s valamennyien ezen egyházat ismerik s tisztelik hitüknek anyja gyanánt, s az ennek parancsolataitól s intézményeitől való elszakadást szentségtörésnek minősítik, azon hit által óhajtottam kedvességre szert tenni előtted, melyet a katholikus egyház tart és hirdet. S bár jöttek új emberek, kiknek kezében s szájában szüntelenül az Írás volt, s kiknek új dolgok létrehozása, régi dolgok ledöntése, az egyház megcáfolása, a mindnyájunk által vele szemben tanúsított engedelmesség megrendítése és megsemmisítése volt a céljuk, mégis kitartóan meg akartam abban maradni, mit atyáim hagytak rám, s mi a szent és tudós atyák közmegegyezésével már régtől fogva megvolt az egyházban s bár némely magasrangú egyházi férfiú erkölcse alkalmas lett volna arra, hogy méltatlankodásomat felköltse, még sem engedém, hogy ez megvesztegesse érzelmeimet. Mert arra a következtetésre jutottam, hogy ez emberek parancsainak, melyek bizonyára szentek, engedelmeskedni tartozom, mint Te, Istenem evangéliumodban parancsolád; az életnek és cselekedeteknek pedig egyedül te vagy bírája. Hiszen engem is sokféle bűn bemocskolt. E bűnök homlokomra vannak írva színed előtt, s így mások méltó bírája nem lehetek. Bűneimért itt állok most a te ítélőszéked előtt s nem szigorúságodért esedezem, Kegyes Istenem, hanem inkább megbékélő, szelíd irgalmadért."
Így adja elő ügyét az első.
Hívják a másikat s megjelenik. Megparancsolják neki, hogy beszéljen. Feltéve, hogy ő is a visszavonás szerzői közül való, így kezd beszélni:
"Mindenható Isten, mivel azt vettem észre, hogy az egyházi férfiak erkölcsei majdnem mindenütt megromlottak, mivel láttam, hogy a papok a vallás kedvéért egyáltalán nem állnak tiszteletben mindenki előtt, s mivel lelkem csak nehezen tűrheté azok gazdagságát,
17
úgy gondolom, jogos harag hevíté arra lelkemet, hogy velük szembeszálljak. S midőn magamra tekinték, ki annyi év óta fáradozom a tudomány és a theológia mezején, s mégsem érhettem el az egyházban azt a rangot, melyet munkám után megérdemeltem volna – s viszont láttam, amint sok méltatlan tisztségre, papságra jut, megvallom, támadni kezdtem azokat, kikről azt véltem, hogy Neked magadnak sem tetszenek. S mivel ezek hatalmát megdönteni csak úgy voltam képes, ha előbb eltörlém az egyház által hozott törvényeket, a nép nagy részét rávettem, hogy az egyház azon jogait, melyeket már rég elfogadtak s sértetlennek tartottak, megvessék. Ha e törvényeket az egyetemes zsinatokon hozták, azt mondám, hogy a zsinatok tekintélyének nem kell engedelmeskedni; ha a régi atyák s tudósok tanításából származtak, a régi atyákat azzal vádolám, hogy tudatlanok s józan értelem híján valók voltak, ha a római főpapok hozák azokat, mentem kijelentém, hogy azok zsarnoki uralmat óhajtanak maguk számára, jogtalanul bitorolják a Krisztus helytartójának címét – s minden erőmmel azon valék, hogy az egyház azon zsarnoki igáját, mely néha az ételtől is eltilt, mely ünnepeket tart, mely arra kényszerít, hogy bűneinket a papnak megvalljuk, mely azt parancsolja, hogy a fogadásokat teljesíteni kell, mely, Krisztus, a Benned szabad embereket annyi rabszolgalánccal kötözi meg, magunkról mindannyian lerázhassuk, kik Téged tisztelünk. Abban bízzunk, hogy egyedül a hit s nem az egyház által oly sokszor emlegetett jócselekedetek, szereznek nekünk igazságot és üdvösséget. Hisz a büntetést lefizetted érettünk és szent véreddel mindenkinek bűneit, vétkeit eltörölted. Így legalább egyedül a Beléd vetett hitben bízva szabadabban tehetjük mindazt, mi nekünk tetszik. Az Írást is élesebb elmével kutattam át, mint a régiek, s kivált mikor valami olyast kerestem, mit amazokkal szemben elcsavarhattam. A tudomány s éleselméjűség e látszatával a nép között hírt és közbecsülést szereztem magamnak, s bár az egyháznak tekintélyét teljesen fel nem forgathatám, mégis nagy lázadások és szakadások szerzője levék abban."
Így szól. S igazán szól. Mert az égi bíró előtt nincs hazugságnak helye. Sokat olyat elhallgat ugyan
18
becsvágyára, kapzsiságára, népszerűség hajhászására, titkos cselvetéseire, rossz szándékaira vonatkozólag, mit bensőleg maga is érez, de mind e dolgok homlokára vannak írva. Ezek után testvéreim, genfiek, kikkel a Krisztusban s a Krisztus egyházában egy szív s egy lélek óhajtok lenni, mit gondoltok, minő ítélet hozható nemcsak ez újítókra, hanem ezek társaira s követőire is? Nemde bizonyos, hogy az, ki a katholikus egyházat követé, e tekintetben semmi tévely miatt sem vonható ítélet alá? Már csak azért sem, mivel az az egyház, melynek nyilvános s egyetemes határozatait, gyűléseit a Szentlélek állandóan kormányozza, nem téved és nem is tévedhet. Aztán, ha tévedt volna, vagy tévedne is (amit pedig mondani és hinni sem szabad), egyetlen ily hibája miatt sem esnék kárhozat alá, az, ki tiszta, Isten iránt engedelmes lélekkel követé atyái hitét és tekintélyét. Az a másik, ki csak saját fejére támaszkodik, a régi szent atyák, az egyetemes gyűlések minden püspöke között egyet sem talál, kit tiszteletben tud tartani, kinek kész szívvel engedelmeskednék, ki jobban kedveli az ócsárlást, mint a tanítást és tanulást, midőn elszakad a közös egyháztói, kit tekint boldogsága kikötőjének, minő bástyában bízik, Isten előtt minő védőkre számít, hogy egyáltalán nem fél attól, hogy kivettetik a külső sötétségre, hol lészen sírás és fogaknak csikorgatása, azaz, ahol nyomorúságát örökké siratnia s fogát önmagára kell csikorgatnia, mivel midőn reá volt bízva, hogy elkerülje-é, vagy nem ama borzasztó veszedelmet, nem kerülte azt el? S mindenki eléggé tudja, hogy a bánat és dühöngés mily szerencsétlen és kényelmetlen társak, ha szüntelen velünk vannak s e nyomorúságnak és veszedelemnek vége, határa sohasem leszen, a jajgatás és harag soha meg nem szűnik.
De ha az újítók minden egyéb cselekedetét mégis békésen el lehetne tűrni, hogyan lehetne azt elviselni, hogy Krisztusnak eme jegyesét darabokra akarták szaggatni? Én azt hiszem, hogy ennek a bűnnek elfeledésére nem lehet irgalom s bocsánat Istennél. Miként lehetne tűrni azt, hogy az Úrnak palástját, melyet a kegyetlen katonák nem akartak elosztani, nemcsak elosztani, hanem foszlányokra tépni merészelék? Kezdeményezésükre hány oly felekezet szaggatá meg az egyház egy-
19
ségét, melyek az újítókéival sem egyeztek, s egymástól is eltérnek? Pedig minden tudomány arra tanít, hogy ez a hamisságnak jele. Az igazság mindig egy; a hamisság különböző és sokalakú. Egyszerű, ami helyes; sok kanyargása van annak, ami görbe úton jár. Hát az, ki Krisztust ismeri és vallja, s kinek eszében és szívében a Szentlélek egyszer meggyújtá lángjait, nem érti-é, hogy az ily szakadás, a szent egyház ily szétmarcangolása nem Istennek, hanem a Sátánnak munkája? Mit parancsol nekünk Isten? Mit köt szívünkre Krisztus? Nemde azt, hogy Benne mindnyájan eggyé legyünk? Miért kapjuk az égből s Istentől a szeretetet, ezt a mindent felülmúló kincset, mellyel Isten csak a keresztyén világot áldá meg, a többi nemzeteket pedig nem? Nemde, hogy az Urat mindnyájan egy szívvel s szájjal valljuk? Vagy amazok azt gondolják, hogy a keresztyén vallás általában valami más, mint Istennel való béke, felebaráttal való egyetértés? Lássuk csak, mit mond maga az Úr János evangéliumában, midőn tanítványaiért könyörög: "Szent Atyám, tartsd meg a te neved által azokat, akiket adtál nekem, hogy egyek legyenek, mint mi. Nemcsak őérettük könyörgök pedig, hanem azokért is, kik az Ő beszédek által hiendők lesznek énbennem, hogy mindnyájan egyek legyenek, miképpen te, Atyám, én bennem és én te benned, hogy ők is mi bennünk egyek legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy én te tőled bocsáttattam. És én a dicsőséget, melyet adtál nékem, nékik adtam, hogy egyek legyenek, miképpen mi is egy vagyunk." (Ján. l7, 20-22.)
Látjátok, Kedves Testvéreim, az evangélium tiszta világításában alaposan megvizsgálhatjátok, hogy mit jelent valóban keresztyénnek lenni, mivel Istenbe vetett hitünk, a mindenható Isten dicsősége, dicsősége, mely velünk van, dicsőségünk, mely vele van, egyedül az egységben van, mivel reánk vonatkozólag csak azt az egyet kéri, kívánja az Atyától Krisztus, s azt gondolja, hogy azáltal lesz gyümölcse munkáinak, szenvedéseinek, az értünk elszenvedett testi gyöngeségeinek, keresztjének, halálának, ha mi magunk között és benne eggyé leszünk. Ez szolgál az Atya dicsőségére, mely leghőbb vágya tárgyát képezé s egyúttal ez munkálja üdvösségünket, melyért halni is kész volt. A kath. egyház mindig azon van, mindig arra
20
törekszik, hogy megegyezés s a Szentlélekben egyesség legyen közöttünk s azokat az embereket, kiket időbeli vagy térbeli különbség választ el, mivel mindnyájan egy testben nem egyesülhetünk, legalább egy, mindenütt és mindig Ugyanaz maradó lélek hevítse és kormányozza. Tehát e kath. egyháznak s a Szentlélek ellenségeinek vallják magukat azok, kiknek céljuk az, hogy az egységet megszüntessék s különböző lelkeket hozzanak he, a közmegegyezést megbontsák, a keresztyén vallásból az egyetértést elragadják s kik mindezt oly gyönyörűséggel, oly nagy buzgósággal, annyiféle titkos mesterkedéssel teszik, hogy ki sem lehet mondani. Nem kívánom Istent arra kérni, hogy mindannyiójuk csaló száját, nagymondó nyelvét rontsa meg; nem kérem azt sem, hogy amint rosszat tevének, Isten is rosszal fizessen nekik, de már igaz buzgósággal kérendem s kérem most is Istenemet, hogy segítse meg őket, s a helyes útra juttassa el. Titeket pedig, genfi Testvéreim, arra kérlek, arra biztatlak, hogy végre űzzétek el lelki szemeitek elől a tévely fellegeit, s teljes világosságban emeljetek fel szemeiteket arra az égre, melyet Isten örök hazátoknak jelölt ki, ha az egyház egységében megmaradtok, térjetek vissza a velünk való egyetértésre, mutassatok hő engedelmességet anyánk, az egyház iránt, s velünk egy lélekkel tiszteljétek Istent. Még az se változtassa meg véleményeteket, még az se ragadjon a másik s velünk szemben álló párt táborába, hogy a mi cselekvésmódunk előttetek talán kedvességre nem tesz szert, hogy az egyház fényét, melynek örökké mocsoktalannak kell maradnia, némelyeknek hibája némileg elhomályosítá. Személyünket talán gyűlölhetitek (ha az evangélium megengedi), de tanunkat s hitünket nem szabad gyűlölnötök, mert meg van írva, hogy "amit mondanak, cselekedjétek". S mi nem mondunk egyebet, csak üdvösségtekre vonatkozó óhajtásunkat fejezzük ki előttetek. S ha ezt, Kedves genfi Testvéreim, jó néven veszitek s ha engem, ki titeket nagyon szeretlek, szíves-örömest hallgattok, bizonyára nem bánjátok meg, hogy mind Isten előtt visszaszerzitek régi kedvességteket, mind emberek előtt dicsőségteket. Én, amint kötelességem s amint irántatok való jóakaratom előírja, folytonosan imádkozom értetek Isten előtt. Bűneim miatt ugyan
21
érdemetlen vagyok, de tán a szeretet érdemessé teszen. Akkor pedig, ha valamit elérhetek, valamire képes vagyok, legyen az eredmény csekély, mégis elmémet, tanácsomat, tekintélyemet és szorgalmamat úgy szeretném a ti ügyetek szolgálatába állítani, hogy magamra nézve nagy haszonnak tekintendem, ha tőlem munkám s fáradságom valamelyes hasznát, gyümölcsét vehetitek úgy isteni, mint emberi dolgokban.
Végtére arra kérlek titeket, hogy a követet, kit hozzátok e levéllel küldök, oly jóakarattal s szeretettel fogadjátok, minőt emberséges lelketek, a nemzetközi jog s főleg a keresztyén szelídség kíván s követel. Az ily bánásmód rátok nézve tisztes, reám nézve pedig igen kedves lesz. Az Isten vezéreljen s védelmezzen kegyelmesen titeket, Kedves Testvéreim.
Carpentras, 1539 március 18.
KÁLVIN VÁLASZA SADOLET LEVELÉRE.
KÁLVIN JÁNOS SADOLET JAKAB BÍBOROSNAK ÜDVÖZLETÉT KÜLDI.
Mivel a tanult emberek azon tömegében, melyet korunk létrehozott, egyrészt kiváló tudásoddal, másrészt nevezetes ékesszólásoddal méltán eljutottál arra a fokra, hogy téged azon kevesek közé számítanak, s azok között tisztelnek, kik az igazi tudomány tanulmányozói gyanánt akarnak szerepelni, akaratom ellenére teszem, hogy nevedet a tanult világ színe elé hozom, s hogy a következő panaszt hozzád intézem. Nem is akartam ezt tenni, de nyomasztó kényszer vont e térre. Mert jól tudom, hogy minő helytelenség volna elfogultan rendszeres támadást intézni az ellen az ember ellen, ki az igazi tudomány terén oly nagy érdemeket szerzett, s tudom azt is, hogy minő megvetés lenne osztályrészem minden tanult ember részéről, ha azt látnák, hogy engem csak a gyűlölet hevít, s nem jogos ok indít arra, hogy tollamat az ellen fordítsam, kit kiváló lelki adományai miatt nem ok nélkül tartanak szeretetre s tiszteletre méltónak. De ha szándékom magyarázatát előadom, nemcsak hogy mindenki felment a vád alól, de reménységem van rá, hogy senki sem lesz, ki el ne ismerné azon állításom igaz voltát, hogy ettől az ügytől, melyet tárgyalni fogok, csak abban az esetben pártolhattam volna el, ha becstelenül meg akartam volna feledkezni hivatásomról.
Nemrég levelet írtál a genfi tanácsnak és népnek, s ebben kísérletet tettél arra, hogy hajlandók volnának-é a genfiek visszatérni a római főpap igája alá, melyet ez egyszer leráztak nyakukról. Abban a levélben, mivel nem volt célszerű mélyen sebezni azokat, kiknek jó-
23
indulatára szükséged vala, az eredmény elérése szempontjából, jó szónok szerepét játszottad. Mert mindenféle hízelgéssel körülfontad őket, hogy a te meggyőződésedre hajoljanak. Ha valami gyűlölségre, vagy keserűségre adott okot, azokra hárítád, kiknek fáradozása következtében hagyták ott ama zsarnokságot. S itt (ha ugyan kedves az ilyesmi Isten előtt) teljes vitorlázattal rohansz azokra, kik ama városban az evangélium ürügye alatt a vallás s egyház ügyét gonosz módra abba a felfordult állapotba jutották, mely felett kesergesz. Pedig megvallom, én szinte azok közül való vagyok, kikre oly harcias hévvel törsz, kiket megbélyegezel. Mert bár csak akkor hívtak Genfbe, mikor a vallás már kialakult, s az egyház formája helyes vala, mégis mivel Farel és Viret műveit nemcsak szavazatommal helyeslém, hanem amennyire rajtam múlt, iparkodtam megerősíteni és fenntartani is, azért ügyem az övéktől független nem lehet. Még ha magánjellemem képezte volna támadásod tárgyát, tudományod s műveltséged kedvéért könnyen elnéztem volna. De midőn azt látom, hogy mintegy oldalamon át lelkészi hivatalomat sebesíted meg, melyet bizonyára Isten elhívása alapított és szentesített, nem türelem, hanem hűtlenség volna ha hallgatnék s képmutatóskodnám. Először tanító (doctor), aztán lelkész gyanánt szolgáltam abban az egyházban. Magam mellett felhozom, hogy e hivatalok teljesítésére törvényes meghívásom volt. Hogy mekkora hűséggel s buzgósággal szolgáltam, nem volna értelme most széltében-hosszában vizsgálat alá venni. Nem mondom, hogy éles elméjű, tanult, okos vagy ügyes voltam, még csak azt sem állítom, hogy szorgalmas. De arra nézve, hogy valóban oly becsülettel fáradoztam, minő az Úr munkájához illik, lelkiismeretemben Krisztusra s minden angyalokra hivatkozhatom, s minden igaz ember fényes bizonyítékot szolgáltathat mellettem. Ha hát azt tűrném némán, hogy e lelkészi hivatalomat, melynek isteni eredete kiderül (amint bizonyára ki fog derülni, miután annak okát meghallandjuk), tépd és gyalázd, vajon hallgatásomat ki nem minősítené bűnös kötelességmulasztásnak? Mindenki látja hát, hogy hivatalom kötelez szigorúan s minden kibúvást lehetetlenné téve arra, hogy vádjaiddal szembeszálljak, ha azt az ügyet, melyet Isten
24
bízott rám, kézzelfogható hűtlenségbe esve nem akarom elhagyni s elárulni.
Az a körülmény, hogy jelenleg fel vagyok mentve a genfi egyház gondozásától, még egyáltalán [nem] vonhatná maga után, hogy a gyülekezetet atyai szeretettel ne öleljem keblemre. Mikor Isten élére állított, egyúttal örök hűségre kötelezett iránta. Most mikor azt látom, hogy a háló ki van feszítve azon egyház ellen, melynek üdvösségét Isten legfőbb gondom tárgyává tevé, mikor látom, hogy, ha valaki útját nem állja, nehéz veszély tör reá, ugyan, kérlek, ki tanácsolná nekem azt, hogy csendes biztonságban várjam a fejleményeket? Mondd meg, minő tunyaság volna, ha tétlenül ásítva szemet hunynál annak pusztulásakor, kinek élete felett a legnagyobb gonddal kellene őrködnöd? De e pontnál felesleges minden vita, hisz te magad megszabadítasz minden nehézségtől. Mert ha az a (nem is közeli) szomszédság téged arra is feljogosított, hogy míg a genfiek iránt való szeretetedet kifejezésre akarád juttatni, addig jónak láttál engem s jóhíremet oly kegyetlenül megtámadni, akkor az emberiesség törvénye bizonyára megengedi nekem, hogy míg azon város közjavát óhajtom munkálni, melyhez engem valami egészen más kapocs fűz, mint a szomszédság, addig egyúttal tanácsaidat s törekvéseidet, melyek egészen bizonyosan városom vesztét célozzák, elhárítsam. De tegyük fel, hogy a genfi egyházhoz semmi közöm (pedig olyan gondom van arra, mint saját lelkemre), érte semmit tenni nem akarok, ha azonban lelkészi tisztemet (melyet hogy valóban Krisztustól vettem, kész vagyok szükség esetén véremmel is bizonyítani) teszik számadás és gúny tárgyává, hogy tűrhetném azt képmutató ábrázattal? Tehát nemcsak a méltányos olvasó döntheti el, hanem, Sadolet, te is könnyen elgondolhatod, mennyi és mily igazságos októl kényszerítve szállok veled küzdelemre. Bár talán ártatlanságomnak azt az egyszerű és szerény védelmét, melyet rágalmazó vádaskodásaid ellen felhozok, nem is lehet küzdelemnek nevezni. Az én ártatlanságomról szólottam, azonban nem védekezhetem anélkül, hogy egyúttal társaimat is magamhoz ne öleljem. Az egyházi működés terén oly szoros viszonyban állunk egymással, hogy amit róluk mondanak, szívesen veszem magamra is. Azt az
25
érzületet, mely ez ügyből kifolyólag támadt bennem irántad, iparkodni fogok a tárgyalásnál is állandóan kifejezésre juttatni. Rajta leszek, hogy mindenki meggyőződjék afelől, hogy nemcsak ügyem nemessége és méltányossága, lelkiismeretem nyugodtsága, szívem tisztasága s beszédem őszintesége tekintetében állok messze feletted, hanem szelídség s szerénység tekintetében is meghaladlak. Bizonyára lesz művemben néhány pont, mely lelkednek fájdalmat okoz, de elsősorban rajta leszek, hogy érdesebb hang legfeljebb csak akkor hagyja el ajkamat, ha erre vagy vádjaid helytelensége, melyekkel először te támadál meg engemet, vagy maga ez ügy kényszerít, s másodsorban ügyelek arra is, hogy ez érdesség se nyerjen szenvedélyes kifejezést, s a gorombaság látszatával ne keltsen visszatetszést a nemes lelkekben.
Ha valaki mással állanál szemben, biztosan tudom, azzal az érvvel kezdené védekezését, melyet én egészen mellőzni szándékozom. Mert bizonyos, hogy minden további nélkül leveled küldésének okát fogná vizsgálat alá, s kiderítené, hogy te minden egyébért írtál, csak azért nem, amit felhozol. Mert ha előbb oly hatalmasan nem bizonyítod őszinteségedet, bizony kissé gyanús lesz, hogy te, kinek idegen létedre a genfi néppel soha semmi dolgod nem volt, most hirtelenjében olyan nagy jóindulatot mutatsz iránta, melynek előbb híre-hamva sem volt. S tekintettel arra, hogy majdnem gyermekkorodtól fogva római tudományokban növekedtél (már aminő tudományt a római kúriában, a ravaszság s minden fortély ama műhelyében, manapság tanítanak), hogy mindeddig Kelemen kebelén fejlődtél, most meg éppen bíborossá lettél, bizony van rajtad egypár olyan jegy, mely e tekintetben majdnem mindenki előtt gyanússá teszen. Szónoki fogásaidat pedig, melyekről azt hivéd, hogy az egyszerű emberek véleményének megváltoztatására alkalmasak, könnyen megcáfolhatja minden oly ember, ki nem éppen oktalan. De ezt, ami talán sok ember szemében igen valószínű leend, nem akarom hibádul fölróni, mivel azt gondolom, hogy ilyesminek nem is lehet előfordulnia oly férfiúban, ki a tudomány minden ágában jeleskedik. Ezentúl tehát éppen úgy tárgyalok veled, mintha a legjobb lélekkel úgy írtál volna
26
a genfiekhez, amint az tudománnyal, józan ésszel s tekintéllyel megáldott férfiúhoz illik, s mintha igaz hűséggel tanácsoltad volna nékik mindazt, ami véleményed szerint üdvösségük s boldog életük alapját képezi. De bárminő lélekkel jártál is el (mert nem akarok neked e tekintetben kellemetlenséget okozni), már abban, hogy amit azoknak Isten általunk juttatott osztályrészül, a tőled telhető legsértőbb szavakkal marcangolod, s minden áron meg akarod dönteni, ebben neked akarva, nem akarva föltétlenül s nyíltan ellent kell mondanom. Mert a pásztorok igazán csak akkor építik az egyházat, ha nemcsak a tanulékony lelkeket vezetik Krisztushoz szelíd kezekkel, hanem egyszersmind fel vannak fegyverkezve arra is, hogy azokat, kik Isten munkájának megakadályozásán fáradoznak és mesterkednek, elűzzék.
Bár leveledben sok mindenről megemlékezel, mégis körülbelül abban lehet összefoglalni alapgondolatát, hogy a genfieket a római főpap hatalma alá visszatérítsd, amit persze te az egyház iránt való hűségre és engedelemre való visszavezérlésnek nevezel. De mivel e kevéssé rokonszenves gondolat elfogadására még kissé puhítgatni kellett a lelkeket, hosszadalmas előadást tartasz az örök élet hasonlíthatatlan drága kincséről. Majd ismét teszel egy lépést tulajdonképpeni tárgyad felé, s bebizonyítod, hogy a lelkekre nézve nincsen veszedelmesebb nyavalya, mint a helytelen istenitisztelet. Meg is mondod, hogy az Isten helyes tiszteletének az a legjobb szabálya, amit az egyház előír. Tehát azok üdvössége forog veszélyben, akik az egyház egységét megronták, ha eszükre nem térnek. Aztán kijelented, hogy a ti társaságotoktól való elszakadás kézzel fogható elpártolás az egyháztól. Az meg, hogy tőlünk az evangéliumot vevé a nép, nem egyéb, mint istentelen dogmák tarka vegyülete. Mindebből persze következtetést vonsz arra nézve is, hogy Isten minő ítélete várakozik ránk, ha intelmeidnek nem óhajtunk engedelmeskedni. Mivel pedig céloddal legjobban az egyezett, ha szavainkat minden hiteltől megfoszthatod, elsősorban arra törekedtél, hogy azt a buzgóságot, mit a nép bennünk, üdvössége szolgálatában állónak bízott, mindenféle aljas gyanúval illesd. Ránk fogod tehát, hogy előttünk semmi más nem lebegett, csak nagyravágyásunk s kapzsiságunk
27
kielégítése. Amennyiben pedig szándékod az volt, hogy nevünket bemocskold s így olvasóid lelke, melyet az irántunk való gyűlölet eleve elfoglalt, nekünk mit se higgyen, mielőtt tovább mennék, engedd, hogy e gáncsodra feleljek először.
Magamról nem szívesen beszélek, de mivel nem engeded, hogy teljességgel hallgassak, elmondom azt, amit szerénytelenség nélkül elmondhatok. Ha előttem csak saját érdekem lebegett volna, semmi esetre sem hagytam volna el vallástokat. Nem dicsekszem, ha azt állítom, hogy nálatok könnyen jutottam volna rangra, de ezt sohasem kívántam, lelkem sohase vitt volna arra, hogy magas polcért törjem magam. Kortársaim között sokat ismertem, kik valami hivatalba becsúsztak, kik közül némelyekkel én is felvehettem volna talán a versenyt, kiket én is megelőzhettem volna. Megelégszem annak kijelentésével, hogy vágyaimnak kielégítése ott sem lett volna nehéz, s bizonyára kaptam volna valami jó s tisztes állást, hol a tudománynak élhetnék. Ezért sohasem félek attól, hogy valaki nyílt homlokkal szememre vetheti, hogy én a pápa birodalmán kívül valami olyat kerestem volna testemnek, mi ott nem állott volna számomra készen. De ki tehetne ily szemrehányást Fárelnek? Ha a saját munkája után kellett volna is élnie, tanultsága mellett bizonyára nem veszett volna éhen. Különben is nagyobb családból származott, minthogy akárki támogatására rászorult volna. Miránk kettőnkre úgyszólva ujjal mutattál, s ezért jónak láttam név szerint válaszolni. De mivel úgy látom, hogy közvetve mindazokat gúnyolod, akik velünk manapság egy ügy szolgálatában állanak, szeretném, ha tudomásul vennéd, hogy egyikünkről sem kellene kedvezőtlenebbül nyilatkoznom, mint Fárelről vagy magamról. Néhányat ismersz közülünk hírből. Felelj meg jó lélekkel: hiszed, hogy ezeket az éhség hajtá tőletek hozzánk, vagy a kétségbeesés kényszeríté mintegy új asztalhoz menekülni? A hosszú felsorolást elkerülendő, kijelentem, hogy kik ügyünk szolgálatába először állottak, sokkal megfelelőbb hivatalban s vagyoni viszonyok között éltek a tieiteknél, mint, hogy ezért valami új életmód felett kellett volna törni a fejüket. Jer s gondolkozzál velem kissé azon, hogy minő tisztesség s minő hatalom bir-
28
tokába is jutottunk mi? Minden hallgatónk bizonyságot tesz mellettünk, hogy soha semmi egyéb vagyont, méltóságot nem óhajtottunk, nem hajhásztunk, mint amely osztályrészünkké leve. Mivel ezek minden szavunkban s tettünkben nem csak azon nagyravágyás elenyésző nyomát nem látták, mellyel hamisan vádolál, de világos jegyekből vevék eszre, hogy teljes szívünkből borzadunk attól, nem remélheted, hogy egy szavacska jobban megigézi lelküket, s egy haszontalan rágalomnak jobban hisznek, mint a velünk való érintkezésből szerzett tapasztalataiknak. Érveljünk azonban inkább tettel, mint szóval. Hát nem visszaadtuk-e a hatóság kezébe a pallosjogot s a polgári jog egyéb oly részeit, melyeket a szabadalom örve alatt püspökök s papok ravaszul kiragadtak a hatóság kezéből s a magukévá tettek? Nemde mindazt, mit a zsarnokság és nagyravágyás eszközei gyanánt bitoroltak, megutáltuk s iparkodtunk eltörölni? Ha volt reményünk az emelkedésre, miért nem színleltük, hogy mind e dolgok az egyházkormányzat tisztével ránk is átszállanak? Miért próbáltuk mindenáron megdönteni amaz uralkodást, vagy inkább mészárlást, melyet Isten igéje nélkül folytattak a lelkeken? Miért nem gondoltuk meg, hogy mi éppen annyi értékűt vesztünk el? Az egyházi javakat illetőleg azt mondhatjuk, hogy azokat még amaz örvények falják. De ha csak reményünk volt is, hogy egykor elveszik tőlük (amint okvetlen el is kell venni), miért nem kerestünk valami utat-módot, hogy a mi birtokunkba jussanak? De mi érthetőleg kijelentettük, hogy minden püspök tolvaj, ki az egyházi vagyonból többet fordít a maga javára, mint amennyi az egyszerű, mértékletes, józan élethez szükséges, és bizonyságot tettünk arról, hogy az egyházra nézve halálos méreg, ha a pásztorok olyan vagyoni jólétben úsznak, mely alatt előbb vagy utóbb le kell roskadniuk; célszerűtlennek vallánk azt, hogy az egyházi javak birtokukban legyenek, s végül azt a tanácsot adtuk, hogy a lelkészeknek csak annyit kell adni, amennyi a tisztességes s mértékletes élethez szükséges, a többletet a régi egyház szokása szerint ki kell osztani; rámutattunk, hogy az egyházi javak kezelésére tekintélyes férfiakat kell választani azzal a rendeltetéssel, hogy a tanácsnak és egyháznak sáfárkodásukról évenként szá-
29
Hallgatok sok egyéb ellenvetésedről, melyet – mint szokták mondani – tele szájjal harsogsz ellenünk. Ravasz embereknek mondasz, a keresztyén egység és béke ellenségeinek, régi s jó rendben levő dolgok újítójának, lázítóknak, kik míg egyrészt a lelkekre hozunk dögvészt, addig egyúttal a magán- és nyilvános életben veszélyesek vagyunk az egész társadalomra nézve. Ha el akartad kerülni a gáncsot, vagy nem kellett volna gyűlölségkeltés okából nyelvünket nagy beszédűnek mondanod, vagy magadnak is némileg alább kellett volna hagynod a nyelveléssel. Aprólékos részletekbe mégsem akarok bocsátkozni, csak arra figyelmeztetlek, hogy mily helytelen, mondhatni ésszerűtlen eljárás ártatanokat gyötörni oly hosszú lére eresztett támadással, melyet egy szóval is könnyen vissza lehet verni. Bár az emberek ellen elkövetett sérelem számba sem vehető, ha elgondoljuk, hogy midőn a tárgyaláshoz érsz, Krisztus és az ő igéje ellen épp ily makacs, rossz szándékkal lépsz föl.
Hogy a genfiek igehirdetésünk hatására a tévelyek
30
azon áradatából, melybe el voltak merülve, az evangélium tisztább tanához tértek, ez, szerinted az Isten igazságától való elpártolás; hogy a római főpap zsarnoki igáját lerázták, s az egyház alakját maguk között némileg megjavították, ez szerinted az egyháztól való elszakadás. Vizsgáljuk rendben mind a két állítást. Azon fejtegetésedre vonatkozólag, melyet az örök boldogság kiválóságáról tartasz, s mely körülbelül leveled egyharmad részét képezi, nem szükség válaszomat sokáig tartogatnom. Mert bár a jövendő örökélet ajánlása méltó arra, hogy éjjel-nappal fülünkben hangozzék, hogy szüntelen emlékezetünkben legyen, s vég nélkül elmélkedéseink tárgyát képezze, mégis nem tudom, hogy mi más okból tartanál itt róla oly hosszú előadást, ha a saját magad személyét nem óhajtanád a vallásosság színezetével vonzóvá tenni. Vagy arról akartál bizonyságot tenni, hogy komolyan gondolkodol a dicsőséges örök életről, s e tekintetben minden kételyt el akartál oszlatni magad felől, vagy az volt a szándékod, hogy az örök élet hosszú ajánlgatásával fölbuzdítod olvasóidat (mert nem is akarom sejteni, hogy mi volt a célod), az azonban nemigen theológushoz illő eljárás, hogy az ember tekintetét akként irányzá önmagára, hogy egyúttal a helyes s új élet kiinduló pontjául nem tüntetéd fel azt a kötelességet, mely szerint Isten dicsőségét kell munkálnia. Mert elsősorban Istennek s nem önmagunknak születtünk. Így amint tőle származott s benne van minden, akként mindennek hozzá is kell térnie, mondja Pál (Róm. 11,36 Megvallom, hogy maga Isten neve dicsőségét az emberek előtt még kívánatosabbá teendő, akképpen mérséklé a dicsőség terjesztésére és növelésére irányuló vágyat, hogy az üdvösségünkkel állandó összeköttetésben van. De mivel azt tanítá, hogy minden saját javunkra s hasznunkra irányuló gondolaton s gondon felül kell emelkednie e vágynak, s mivel a természetes méltányosság is azt mutatja, hogy Istennel szemben helytelenül járunk el, ha mindenek fölé nem állítjuk Őt, a keresztyén világnak bizonyára magasabbra kell emelkednie, minthogy mindenki a saját lelke üdvösségét keresse és munkálja. Azt gondolom tehát, hogy theológiai képzettsége nem lehet annak, aki ízetlennek nem tartja azt az örök élet után való vágyódásra irányuló
31
hosszú s alapos biztatást, mely az embert bensőleg mintegy önmagához köti, s egy szóval sem biztatja arra, hogy Isten nevét megszentelje. E megszentelés után szívesen elismerem veled együtt, hogy egész életünkben nem lehet egyéb célunk, minthogy ama felső hívogatás felé iparkodjunk. Mert minden tettünk, szavunk és gondolatunk egyetlen célpontjául ezt tűzte elénk Isten. S az embert az állattól bizonyára csak az különbözteti meg, hogy Istennel az örök élet reménységében lelki közösségben él. S mi egyebet alig teszünk istentiszteleteinken, mint hogy minden lelket arra buzdítunk, hogy erről gondolkodjék s ez után vágyódjék.
Azt is szívesen elismerem, ha óhajtod, hogy üdvösségünkre a legnagyobb veszély a fonák és megromlott istentiszteletből származik. Mert midőn kegyességre akarjuk tanítani azokat, kiket Krisztus tanítványaiul óhajtunk megnyerni, először azt kötjük szívükre, hogy vakmerően, kényük-kedvük szerint ne gyártsanak valami új istentiszteletet a maguk számára, hanem ismerjék el törvénynek azt az egyet, mely kezdettől fogva megnyeré Isten helyeslését. Mert azt állítjuk, mit a szent jóslat is bizonyított (I. Sám. 15 22), hogy az engedelmesség bármely áldozatnál többet ér. Végre minden módon arra szoktatjuk őket, hogy az istentisztelet azon egy szabályával, melyet magától Istentől nyertek, megelégedve minden más tiszteletet hazugnak ítéljenek.
Midőn tehát, Sadolet, ezt az önkéntes vallomást tetted, védekezésem alapját is megvetéd. Mert ha elismered, hogy a lélekre nézve rettenetes halál az, ha az isteni igazságot helytelen emberi védekezések alapján hazugságra változtatja, csak azt kell feltennünk, hogy Isten egy és törvényes tisztelete melyik részen van meg. Mikor azt állítod, hogy a te vallásodban, akkor felveszed, hogy a helyes istentisztelet legbiztosabb szabálya az, mit az egyház ír elénk. Ámbár mintha e pontnál, mint vitás kérdésnél, ellentmondanánk neked, megfontolás tárgyává teszed a dolgot. Én azonban, Sadolet, mivel látom, hogy hiába izzadsz, megkíméllek e kellemetlenségtől. Mert ok nélkül gondolod azt, hogy az egyetemes egyház által folytonosan fenntartott istentiszteleti alaktól mi el akarjuk vonni a keresztyén népet. Vagy tévedsz az egyház nevében, vagy tudva s akarva zavarod össze a
32
dolgokat. Az utóbbi feltevést mindjárt rád bizonyítom. Bár meglehet, hogy egyben-másban tévedtél is. Mindjárt az egyház fogalmának meghatározásánál figyelmen kívül hagyod azt, mi nem kevéssé lett volna előnyödre az egyház lényegének helyes megértésében. Azt mondod, hogy egyház az, mely mind a múltban, mind a jelenben a világ minden részén Krisztusban egy és egyetértő, melyet mindenütt és mindig Krisztus lelke kormányzott. Hát hová lett innen az a legszembeötlőbb ismertetőjegy, melyet az egyház megismerésére maga Isten annyiszor ajánl figyelmünkbe, ti. az Úr igéje. Mivel látta, hogy mily veszélyes az igétől eltekintve a Lelket hánytorgatni, azt gondolá ugyan jónak, hogy az egyházat Lelke kormányozza, de hogy e kormányzat ingatag és szabálytalan színezetű ne legyen, egybeköté igéjével. Ez alapon mondja Krisztus, hogy akik Isten igéjét hallgatják, Istentől vannak, hogy az ő juhai azok, kik mind az ő hangját hallják, tudják, hogy pásztoruk szól, ha másét, tudják, hogy idegen beszél (Ján. 10,27). Ez alapon nyilatkoztatja ki a Szentlélek Pál ajakán, hogy az egyház a prófétákon és apostolokon mint alapköveken épült fel (Ef. 2,20)‚ hogy az egyház az Úrnak szenteltetik a víz fürdője által az élet igéjében (Ef. 5,26). Ez jut még világosabb kifejezésre Péter azon felfogásában, hogy Isten népét újjászüli ama megromolhatatlan mag által (I. Pét. 1,23). Egyszóval az evangélium prédikálása miért egyenlő jelentőségű annyiszor Isten országával, ha nem ez az a kormánypálca, mellyel az égi király népét igazgatja? Nemcsak az apostoli iratokban, hanem a prófétáknál is észlelhetéd, hogy valahányszor az egyház megújításáról, vagy az egész föld kerekségére való kiterjesztéséről jósolnak, első fontosságú tényezőnek mindig az igét tartják. Mert azt mondják, hogy Jeruzsálemből élő vizek jőnek elő, s négy folyamra szakadva az egész földet elárasztják (Zak. 14 8). Hogy minő ez az élő víz, maguk megmondják, midőn így szólnak: "Kimégyen a törvény Sionból és az Isten igéje Jeruzsálemből" (Ézs. 2,3). Helyesen figyelmeztet hát Chrysostomus, hogy mindazokat, kik a Lélek ürügye alatt a Szentírás egyszerű tanától el akarnak tántoritani, űzzük el magunktól, mivel Isten a Lelket nem új tudomány kijelentésére, hanem az evangéliumi igazságának a szívekbe
33
való bevésésére ígérte. S manapság a tényekből látjuk, hogy mily szükséges volt e figyelmeztetés. Két oly felekezet támadásának is ki vagyunk téve, melyek látszólag a legnagyobb ellentétben állanak egymással. És mégis, amint láthatod, hogy a Sátán sohasem képes oly ravaszul átvedleni, hogy valamivel el ne árulja magát, mind a kettőnek ugyanaz a legfőbb fegyvere ügyünk megtámadásában. Mert mikor a Lelket emlegetik gőgösen, egyéb céljuk nincs, mint, hogy Isten igéjét elfojtva s eltemetve saját hazugságaik számára keressenek érvényesülést. Te is, Sadolet, mindjárt a küszöbön megbotolva megbűnhődtél azon merényletedért, melyet a Szentlélek ellen akkor követtél el, mikor elválasztád az igétől.
Mert mintha azok, kik Isten útját keresik, két út találkozásánál állanának, s minden biztos jeltől meg volnának fosztva, kényszerültél úgy tüntetni fel Őket, mint akik még nem tudják, hogy az válik-é inkább javukra, ha az egyház tekintélye előtt hajolnak meg, vagy ha azokra hallgatnak, kiket te új dogmák feltalálóinak mondasz. Ha tudtad volna, s illetve nem akartad volna letagadni azt a tényt, hogy a Szentlélek az ige értelmének megvilágosítására ragyog az egyház előtt, hogy az ige olyan, mint a lydiai kő, mellyel az egyház minden tant vizsgálat alá vehet – vajon rászorultál volna-é erre a feje tetejére állított s tövises okoskodásra? Tanuld meg hát tapasztalatból, hogy a Szentlelket az ige nélkül emlegetni épp oly céltalan eljárás, mint aminő ízetlenség magát az igét felhozni Szentlélek nélkül. Tehát ha az egyház fogalmát helyesen óhajtod meghatározni, mondd azt, hogy az egyház minden szenteknek azon társasaga, mely időben és térben szétszórva ugyan, de Krisztus egyetlen tudománya s egyetlen Lelke által összegyűjtve a hit egységét s a testvéries egyetértést munkálja és szolgálja. Mi tagadjuk, hogy ezzel az egyházzal valami bajunk volna. Sőt inkább anyánk gyanánt tiszteljük s keblén óhajtunk maradni.
Itt azonban ellenmondásba kerülsz velem. Mert azt állítod, hogy, amit több mint 1500 éve a hívek közmegegyezése helyeselt, azt a mi okvetlenkedésünk felforgatja s tönkreteszi. Nem kérdem itt, hogy teljes
34
őszinteséggel jársz-é el velünk szemben (bár egy bölcselőnek, ha mindjárt nem keresztyén is, önként [magától értetődő módon] őszintének kell lennie). Csak arra kérlek, hogy a nemtelen rágalmazás oly mély fokára ne süllyedj, mely tekintélyedet a tisztességes, becsületes emberek előtt még abban az esetben is erősen sérti, ha mi egy szót sem szólunk ellened. Te tudod ezt, Sadolet, s ha tagadni próbálod, bebizonyítom mindenkinek, hogy tudtad s ravaszul eltagadád azt a körülményt, hogy az egyház régi állapotával mi sokkal jobb összhangban vagyunk, mint ti, hogy mi nem óhajtunk mást, mint az egyház ama régi alakját visszaállítani, melyet kezdetben tudatlan s rosszindulatú emberek megrontottak s elrútítottak, aztán a római pápa s párthívei bűnös hévvel marcangoltak s majdnem megsemmisítettek.
Nem akarlak egészen a sarokba szorítani, s ezért nem idézem föl az egyháznak az apostolok által létrehozott alakját; pedig az igaz egyháznak ez az egyetlen hű rajza, melytől ha valaki egy hajszálnyira eltér, már tévelygővé lőn. De hogy oly engedékeny legyek veled szemben, kérlek, gondolj csak vissza azon egyházra, melyet mint koruk egyházát, a görögöknél Chrysostomus s Basilius, a latinoknál Ambrosius s Augustinus írnak le, aztán vizsgáld magatoknál ez egyház fennmaradt romjait. Akkora különbséget bizonyára találsz, mint amekkora a próféták leírása szerint a Dávid és Salamon uralkodása alatt virágzott kiváló egyház s ama másik között volt, mely Zedekiás és Joákim alatt mindenféle babonaságba süllyedve, az isteni igazság tisztaságát teljességgel felforgatta s meghamisította. Hogyan mondhatod a régebbi állapotok ellenségének azt, aki a régi kegyesség és szentség iránti vágytól eltelve s a jelen romlott viszonyaival meg nem elégedve arra törekszik, hogy ami az egyházban fel van dúlva és meg van rontva, megjavítsa s a régi pompás állapotába visszahelyezze?
Az egyház sértetlensége három dolgon alapszik: a tanon, fegyelmen és a szentségeken; a negyedik helyre jönnek a szertartások, melyek a népet a kegyesség tisztjeiben gyakorolják. Mivel egyházad tisztességét lehetőleg kímélni akarjuk, mondd, mely tekintetben vegyük azt vizsgálat alá? A prófétai és evangéliumi tan
35
igazsága, melyen az egyháznak kellene alapulni, nemcsak nagyrészben kiveszett ott, hanem tűzzel-vassal irtják most is. Egyház név alatt valami olyat szeretnél rámtukmálni, mi vallásunk minden szentesített cikkét, azt is, mi Isten szavából jött létre, azt is, mi a szent atyák könyvében volt feljegyezve, azt is, mit régi zsinatok határoztak, dühösen üldözi. De mondd meg, hogy azon szent és helyes rendszernek, melyet az egyházban a régi püspökök gyakoroltak, van-e még nálatok valami nyoma? Arra meg, hogy a szentségeket ti mily gonoszul elrútítátok, nem is gondolhatok a legnagyobb borzadály nélkül.
Szertartástok több is van, mint kellene, de ezek nagy részben éretlenek, mindenféle babona következtében meg vannak hamisítva, s így az egyház megőrzése tekintetében ugyan édeskeveset érnek. Mint látod, e dolgok közül egyet sem nagyítok vádló szándékkal. Oly világosan állanak, hogy ujjal rá lehetne mindegyikre mutatni, ha van szem, hogy lássa őket. Most ha tetszik, járj el velünk szemben épp így. Bizonyára igen távol esel attól, hogy mindazon vádakat, melyeket ellenünk felhoztál, be is bizonyítsd.
A szentségeknél csak azt kíséreltük meg, hogy eredeti tisztaságukra, ahonnét aláhanyatlottak, visszaállítsuk s így régi méltóságukba is visszahelyezzük őket. A szertartásokat nagy részben eltöröltük, de e tekintetben kényszer hatása alatt állottunk; mert a sok szertartás már-már valami új zsidóságot eredményezett, másrészt meg annyi babonaságot hozott létre a nép szívében, hogy fennmaradásuk csak a kegyesség legnagyobb kárára volt lehetséges. Pedig éppen ezt kellett volna előmozdítania. Azokat mégis megtartottuk, melyek a kor követelményeivel összeegyeztethetőknek látszottak.
Mi nem tagadjuk, hogy rendszerünk nem az, mely a régi egyházban vala. De micsoda méltányosság volna, ha a rendszer fölforgatásával éppen azok vádolnának minket, kik maguk ronták meg azt teljes mértékben, s midőn mi jogaiba vissza akartuk állítani, nekünk ez ideig ellenállottak. De azért a tan tekintetében sem habozunk a régi egyházra hivatkozni. S mivel példának okáért bizonyos fejezeteket érintettél, melyek szerinted elég okot szolgáltatnak arra, hogy rajtunk üss egyet,
36
röviden kimutatom, hogy mily hibásan s minő rosszakarattal állítod azokról, hogy az egyházi felfogás ellen eszeltük ki azokat. Mielőtt azonban részletes tárgyalásba bocsátkoznám, figyelmedbe ajánlom, hogy újra és újra gondolkozzál azon, hogy minő joggal rovod fel társainknak hibául, ha a Szentírás magyarázatában fáradoznak. Mert tudod, hogy virrasztásaikkal oly fényt derítettek a szent igére, hogy ezen a munkatéren minden dicséretet megvonni tőlük még az irigység is szégyenli. Éppen ily őszinteség részedről az is, mikor azt állítod, hogy szőrszálhasogató fejtegetésetekkel vezetjük félre a népet, s így oly bölcselkedéssel tesszük bolonddá, melytől Pál a keresztyéneket óvja (Kol. 28). Hogyan? Hát nem emlekszel a korra, melyből társaink származtak? Micsoda tudományt tanultak az iskolában azok, kik az egyház nevelésére készültek? Magad tudod, hogy e tudomány valóban bölcselkedés volt, s annak is úgy el volt torzítva, úgy össze volt bonyolítva, kacskaringózva s zavarva, hogy a skolasztikus theológiát bátran valami titkos bűvészetnek lehetett tartani. Minél nagyobb sötétséget volt képes valaki e téren támasztani, s minél kellemetlenebb rejtvényekkel tudta magát és másokat gyötörni, annál könnyebben elnyerte az éles elme s a tudás számára kitűzött pálmát. Mikor pedig a tudomány gyümölcsét a néppel akarták közölni azok, kik ebből a műhelyből kerültek ki, ugyan kérlek, minő ügyességgel építették az egyházat?
Nem akarok minden pontra kiterjeszkedni. De minők voltak akkor Európában a zsinatok, melyeknek azt az egyszerűséget kellett volna kifejezésre juttatniuk, melyet Pál oly szívesen látott az egész keresztyén világ szívében? S minő egyházi beszéd volt az, melyből a vénasszonyok nem vihettek több tücsköt magukkal, mint amennyit hónapszámra a maguk tűzhelye mellett ki tudtak eszelni? Mert az istentiszteletek majdnem szabályosan két részre oszlottak. A fél istentiszteleten oly homályos, iskolai elmélkedések szálldostak a levegőben, hogy a tudatlan nép csak elámult, s a másik részében az istentiszteletnek kedves mesék, vagy kellemes elmélkedések hangzottak, melyek a nép éberségét újra felébreszték. Csak itt-ott hullattak el egy-egy isteni igét, hogy méltóságuk által hitelt szerezzenek képtelenségeik-
37
nek. De mihelyt a mieink zászlót emeltek, egy pillanat alatt ezt a képmutatást is megszüntették nálunk. Egyházi szónokaitok részint a mi könyveinkből tanultak, részint a szégyen, a közelégedetlenség és e könyvek hatása alatt csak annyira voltak képesek megváltozni, hogy még mindig tele tüdővel fújják a régi nótát. Ezért ha valaki a mi eljárásunkat a ti régebbi, vagy akár a most érvényben levő gyakorlatotokkal összehasonlítja, be fogja látni, hogy nem is kis igazságtalanságot követtél el velünk szemben. Csak egy kissé tovább is idézted volna Pál szavait, minden gyerek megértette volna, hogy amit nekünk rósz fel hibául, éppen rátok vonatkozik. Mert Pál hamis bölcselkedésnek ott azt nevezi, mely a kegyes lelkeket emberi intézkedéssel s e világ eszközeivel, melyekkel ti az egyházat tönkretettétek, foglyul ejti.
Sőt tanúbizonyságoddal te magad mentesz fel, mert azon hitcikkeink között, melyeket megtámadhatónak gondoltál, egyet sem hozol fel, melynek ismerése elsősorban ne volna fontos az egyház építésénél. Első helyen a hitből való megigazulást említed, mely felett közöttünk a legelkeseredettebb harc folyik. Talán ez is tüskés, haszontalan fejtegetés? De hát a hitcikk ismeretének eltörlésével Krisztus dicsősége is kialszik, a vallás is megszűnik, az egyház is rombadől, az üdvösség reménysége is teljesen kiirtatik. Tehát azt mondjuk, hogy a vallás legfontosabb hitcikkét gonoszul kitöröltétek az emberek emlékezetéből. E tény nyilvánvaló bizonyításaival telve vannak könyveink. S az a durva mellőzés, melyet e hitcikkel szemben egyházaitokban ma is tanúsítotok, bizonyítja, hogy nem ok nélkül panaszkodunk. De te e pontnál azzal a rosszakaratú váddal támadsz ellenünk, hogy mindent a hitnek tulajdonítva, nem engedünk teret a jócselekedeteknek.
Nem akarok nagyobb vitába bocsátkozni, mely legalább is egy kötetet venne igénybe; mert ha azon kátéba tekintesz, melyet a genfiek számára magam írtam, midőn egyházunkban a lelkészi tiszttel voltam megbízva, három szavacska elhallgattat. Mégis röviden megmagyarázom neked, hogy mint beszélünk mi e tárgynál.
Először azt kívánjuk, hogy az ember önvizsgálattal kezdje, és pedig ne felületesen és hanyagul vizsgálja
38
önmagát, hanem mintegy Isten ítélőszéke elé állítsa lelkét. S midőn eléggé meggyőződött bűnös voltáról, gondolja el azon ítélet szigorát is, mely minden vétkesre kimondatik. Nyomorúságától megzavarva s lesújtva, Isten előtt boruljon le és alázkodjék meg. Minden önhittséget elvetve, úgy nyögjön, mint aki végveszélybe került; akkor megmutatjuk neki, hogy az üdvösség egyetlen kikötője Isten azon irgalmában van, mely irántunk Krisztusban nyilatkozik, kiben üdvösségünk minden része teljessé válik. Mivel tehát a halandók Isten előtt bűnöseknek találtatván, egyetemlegesen kárhoztatás alá esnek, azért azt mondjuk, hogy az egyedülvaló igazság Krisztus, mivel engedelm[esség]ével bűneinket eltörlé, áldozatával Isten haragját kiengesztelé, vérével szennyünket lemosta, keresztjével a ránk kimondott átkot megszünteté s halálával értünk eleget teve. Ez értelemben mondjuk tehát, hogy az ember Istennel, az ő Atyjával, nem érdeméért, nem tetteinek jeles voltáért, hanem ingyen való kegyelemből békél meg. S az Írás szokása szerint azt nevezzük hitből való megigazulásnak, mikor Krisztust hittel öleljük magunkhoz, s mintegy életközösségre lépünk vele.
Ugyan mit hibáztathatsz, Sadolet, itt? Hát nincs itt a cselekedeteknek semmi helye? Azt bizonyára tagadjuk, hogy e cselekedeteknek az ember megigazulásánál hajszálnyi értékük is volna. A Szentírás mindenütt azt hangoztatja, hogy minden ember elveszett s lelkiismerete mindenkit súlyosan vádol. Ugyancsak az Írás arra is megtanít, hogy reménységünk csak Isten jóságában lehet, melyért bűneink feledésbe mennek, s nekünk igazság tulajdoníttatik. Azt mondja, hogy mind a kettő ingyen történik, s így az ember boldog cselekedetek nélkül (Róm. 47). De a megigazulás neve minő tudással bővítené ismeretkörünket, ha a jócselekedetekre nem volna benne tekintet vetve? Sőt ha figyelembe vennéd, hogy a Szentírásban a megigazulás szónak minő jelentősége van, nem támadna benned semmi kétely. Mert e szó nem az ember saját igazságát, hanem Isten azon kegyelmét jelenti, mely a bűnösnek az ő vétkeivel szemben azokat neki igazságtalanságul nem tudva be, igazságot tulajdonít. A mi igazságunk, mondom, az, amit Pál ír le, hogy ti. Isten velünk a Krisztusért
39
megbékélt (2. Kor 5,19) Lejjebb következik a megbékélés módja: "bűneinket nem tulajdonítá nekünk". Aztán kimutatja, hogy ennek a kincsnek hittel leszünk részesei, midőn azt állítja, hogy a megbékélés szolgálata az evangéliumban van. De azt mondod, hogy a hit tág fogalom s jelentése széleskörű. Erre azt felelem, hogy Pál valahányszor a megigazulás erejét hozzácsatolja, egyúttal az ingyen való isteni kegyelem ígéretére is korlátozza, s a jócselekedetekkel való viszonyára egyáltalán nincs tekintettel. E nézet szokásos kifejezése: "ha hittel, tehát nem cselekedetekkel", viszont, "ha cselekedetekkel, tehát nem hittel".
De látszólag igazságtalanság történik Krisztussal, ha az ő kegyelmének ürügye alatt a jócselekedeteket utasítják vissza. Hiszen Ő azért jött, hogy a népet Isten előtt elfogadhatóvá és jócselekedetekre igyekezővé tegye. S azonkívül több szentírási hely bizonyítja, hogy Krisztus azért jött, hogy jót cselekedvén, Isten magához fogadjon minket. Ellenfeleink szüntelen hangoztatják ezt a rágalmat, hogy ti. mi a keresztyén életből kitörültük a jócselekedetek után való vágyat az ingyen való kegyelem ajánlgatása által. De e vád sokkal könnyelműbb, mint hogy minket háborgathatna.
Mi tagadjuk, hogy a jócselekedeteknek a megigazulásban valami szerepük volna, de az igazak életében ezeknek jelöljük ki a legfőbb helyet Mert ha Krisztus azé lőn, ki a megigazulást elnyerte, Krisztus pedig sohasem lehet az Ő Lelke nélkül, világos, hogy az ingyen való megigazulás az újjászületéssel szüksegszerűleg összeköttetésben áll. Ezért, ha világosan óhajtod látni, hogy a hit és jócselekedetek mennyire elszakíthatatlanok egymástól, tekints Krisztusra, kiről az apostol azt tanítja, hogy megigazulásunkra és szentségünkre adatott nekünk (1. Kor. 1,30). Ahol tehát az a hittől való megigazulás van, melyet mi ingyen valónak hirdetünk, Krisztus is ott van. S ahol Krisztus van, ott van a szentségnek Lelke is, mely a mi lelkünket új életre szüli. Ahol viszont nem hat a szentség és ártatlanság után való vágy, ott sem Krisztus lelke, sem Krisztus nincs jelen. Ahol nincs Krisztus, nincs ott megigazulás, sőt hit sem; mert a hit nem képes Krisztust a megigazulásra a szentség Lelke nélkül megragadni.
40
Mivel tehát véleményünk szerint Krisztus boldog új életre szüli azokat, kiket megigazít s azokat, kiket a bűn birodalmából kiragadott, az igazság birodalmába vezérli, Isten képére változtatja s így Lelkével akarata teljesítőivé teszi, nincs semmi okod arra a panaszra, hogy tanunk a test szenvedélyeinek fékét lazítja meg. Az általad felhozott bizonyítékok sincsenek ellentétben tanunkkal. De ha azokat helytelenül az ingyen való megigazulás tanának támadására használod, magad lásd, mily oktalanul érvelsz. Pál egyebütt azt mondja (Eféz. 14), hogy "Isten kiválasztott minket e világ fundamentumának felvettetése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk Ő előtte a szeretet által". Vajon e nyilatkozat után ki meri szemünkre vetni, hogy az elválasztás nem ingyen való, vagy oka nem a szeretet? Sőt ki tagadhatja, hogy amint az ingyen való elválasztásnak, úgy az ingyen való megigazulásnak is az a célja, hogy Isten előtt tiszta és feddhetetlen életet éljünk? Helyesen mondja Pál (I. Thess. 47), hogy Isten nem a tisztátalanságra, hanem a szentségre hívott minket. De azért szilárdan megmaradunk azon állításunk mellett, hogy az ember nemcsak hogy egyszer ingyen megigazult a cselekedetek érdeme nélkül, hanem üdvössége azután is állandóan ezen az ingyen való megigazuláson alapszik. Mert Isten az ember valamely cselekedetét csak oly feltétel alatt fogadhatja el, ha az ingyen való megigazulás tökéletessé tevé azt. Ez oknál fogva igen elcsudálkoztam, mikor azt olvastam leveledben, hogy üdvösségünknek első és legfontosabb oka a szeretet. Óh! Sadolet, ki várt tőled valaha ilyen beszédet? Még a vakok is biztosabban tapintják örök éjszakájukban Isten irgalmát, mint hogy üdvösségük kiinduló pontjául a szeretetet mernék tartani. Akiben pedig az isteni világosságnak csak egy szikrája is vagyon, érzi, hogy az üdvösség rá nézve semmi mást nem jelent, mint hogy Isten örökébe fogadja őt. Mert az örök üdvösség egy jelentőségű az égi Atya javainak oly öröklésével, mely egyedül az Ő fiai számára van megkészítve. Továbbá ki volna képes örökbefogadtatásunknak más okára mutatni, mint amelyet a Szentírás szerteszét tanít? Tudniillik, hogy nem mi szerettük először Őt, hanem Ő vett önként kegyelmébe és jóakaratába.
41
E vakságból ered ama másik téves állításod is, hogy a bűnökre bűnbánat és elégtétel által bocsánatot lehet nyerni. Hol van tehát az az egyetlen engesztelő áldozat, melytől ha eltávozunk, az Írás tanusága szerint bűneinkre sehol semmi engesztelést nem találunk? Vizsgáld meg Isten minden beszédét, ha mindenütt Krisztus vére van olyan gyanánt föltüntetve, mint amely engesztelést, elégtételt s tisztulást eredményez, honnan veszed a bátorságot, hogy e nagy tisztességet cselekedeteidre vidd át? S nincs okod, hogy ezt a szentségtörést Isten egyházának ródd fel hibául. A régi egyháznak, elismerem, megvoltak a maga elégtételei, de ezek nem engesztelték ki a bűnösöket Istennel s nem váltották meg őket a szenvedéstől, hanem csak azon bánat valódiságát bizonyíták, melyről vallást tettek, s azon botránkozás emlékét törölték el, mely bűnük nyomán támadt. Mert az elégtétel nem mindenkinek volt kötelességévé téve, hanem csak azoknak, kik valami nehéz vétekbe estek.
Az úrvacsora esetében, azzal vádolsz, hogy magát a világegyetem urát, s az Őbenne lévő lelki hatalmat, mely természetesen szabad és végtelen, a testi természet azon határaiba óhajtjuk bezárni, melyet saját korlátai eléggé körülírnak. Minő vége lesz utoljára is e rágalmaknak? Mi mindig világosan hirdettük, hogy Krisztusnak nemcsak isteni hatalma, hanem lényege is mindenre kiárad, határok közé nem szorítható, s Te nem habozol azzal vádolni minket, hogy mi e hatalmat a testi természet határai közé szorítottuk. Hogyhogy? Mivel testét nem akartuk veletek földi elemekhez kapcsolni? De ha lett volna gondod az őszinteségre, bizonyára nem feledkeztél volna meg arról, hogy mily nagy különbség van a között, ha Krisztus testének téri jelenlétét a kenyértől megvonják, meg aközött, ha Krisztus hatalmát a testiség korlátaival írják körül. S ezt a hitcikkünket nem kellett volna újsággal vádolnod, mert az egyház mindig elismert igazságnak tartá azt. De mivel az e tárgy felett való vitatkozás egy könyvet bízvást megtöltene, a legcélszerűbb lesz s mindkettőnket nagy gondtól ment meg, ha elolvasod Augustinusnak Dardanushoz írott levelét. Ebből megtudod, hogy ugyanaz a Krisztus, ki istensége nagyságával földön és
42
égen felül emelkedik, emberi volta szerint nem mindenütt jelen való. A test és vér azon igaz közöltetését, mely a híveknek az úrvacsorában lesz osztályrészévé, teljes buzgósággal hirdetjük. Világosan rámutatunk, hogy a hús valóban az élet kenyere s a vér itala. Ezek képleges elfogadásával, nem elégszik meg a lélek, s csak ható valóságuk válik javára. Krisztus jelenlétét, mely által belé oltatunk, egyáltalán nem zárjuk ki az úrvacsorából. Nem is homályosítjuk azt el, csak a téri körülírásról ne legyen szó, csak Krisztus dicsőséges teste földi elemekbe ne vonassék, csak azt ne halljuk, hogy a kenyér Krisztussá lényegül át, csak a kenyeret ne imádják Krisztus gyanánt. A szentség méltóságát és hasznát tőlünk telhetőleg kifejtjük s megmagyarázzuk, hogy mily előny háramlik belőle ránk. Mindezzel ti alig törődtök valamit. Mert figyelmen kívül hagyjátok az itt ránk háramló isteni jóakaratot, figyelmen kívül hagyjátok a nagy jótétemény törvényes alkalmazását, pedig épp e pontoknál kellene megállapodnotok. Nektek elég, ha a nép a látható jegyen elámul anélkül, hogy a lelki szentség értelmével valamennyire is tisztában volna. Hogy az általatok felállított durva átlényegülési tant elítéltük, s hogy azt az oktalan imádatot, mely az emberek értelmét az elemekhez köti s Krisztushoz emelkedni nem engedi, helytelennek, istentelennek nyilvánítottuk, ezt csak azért tevénk, mert a régi egyház mellettünk szólott. Ez egyház árnyával hiába óhajtjátok fedezni azon rút babonákat, melyekben leledzetek.
A fülbegyónásban Ince ama törvényét helytelenítettük, mely szerint mindenki tartozik bűneit papjának évenként megvallani. Hosszadalmas volna előszámlálni mindazon okokat, melyeknél fogva megszüntetendőnek tartottuk azt. Hogy azonban e dolog helytelen vala, abból is kitűnik, hogy azon kegyes lelkiismeretek, melyek azelőtt örök kétség tüzében égtek, csak akkor kezdtek megnyugodni, mikor e kegyetlen kínzóeszköztől megszabadultak. S ez esetben még hallgatok sok oly kárról, mely éppen a fülbegyónás következtében hárult az egyházra, s mely föltétlen kárhozatossá teszi azt előttünk. A jelenre vonatkozólag csak annyit, hogy a fülbegyónás sem Krisztus parancsából, sem a régi egyház intézkedéséből nem származik. Mindazon szentírási
43
helyeket, melyeket a bölcselkedők a fülbegyónás védelmére iparkodtak elferdíteni, kicsavartuk kezükből. A közkézen forgó egyháztörténelmek pedig azt mutatják, hogy a fülbegyónás korábbi időben egyáltalán nem létezik. Így nyilatkoznak az atyák is. Megtévesztés tehát, mikor azt mondod, hogy az abban megnyilatkozó alázatosságot Krisztus parancsolta, rendelte; mert bár mutatkozik abban az alázatosság valamelyes látszata, arról azonban szó sem lehet, hogy Isten színe előtt az alázatosság nevéért bárminő lealacsonyulás kedvességet találjon. Ezért tanítja Pál (Kol. 2,18), hogy a helyes alázatosság csak az, mely Isten igéjének szabályával megegyez.
Ha a szentek közbenjárásáról csak azt állítod, hogy azok folytonosan imádkoznak Krisztus királyságának teljességeért, nincs közöttünk senki, ki e tekintetben ellenmondást támasztana. Tehát teljesen felesleges volt oly hévvel fellépned e pontnál, de bizonyára nem akartad magadba fojtani azt a hamis állításodat, hogy a mi véleményünk szerint a lélek elvész a testtel. Ezt a bölcsességet azonban mi meghagyjuk pápáitoknak, bíborosaitok kollégiumának, kik már hosszú évekig igen hűen ápolták s ápolják ma is ezt a nézetet. – Tehát az, amit szemünkre vetsz, rájuk vonatkozik. Hisz ők szeretnek fényűzőleg élni, a jövő élettel mit sem törődni, minket szegény embereket, kik Krisztus királyságáért oly aggódó gonddal munkálkodunk, gúny tárgyává tenni. Egyébként a szentek közbenjárására vonatkozólag mi oly álláspontot foglalunk el, melyet nem is csodálom, ha nem emlegetsz. Mert itt számtalan babonát kellett kiirtanunk, melyek már oly magas fokra emelkedtek, hogy az emberek lelkéből teljességgel kiveszett Krisztus közbenjárása, s a szenteket istenek gyanánt imádták, s az Istent illető kötelességeket velük szemben gyakorolták; egyáltalában nem volt különbség istentiszteletük s azon régi bálványimádás között, melyet mindannyian méltán kárhoztatunk.
Ami a tisztítótüzet illeti, tudjuk, hogy a régi egyházak tettek néha említést a halottakról, de csak ritkán, józanul s csak néhány szóval. Röviden, kifejezést akartak adni a halottaik iránt való szeretetnek. De még akkor nem születtek meg azok az építészek,
44
kik a ti tisztítóhelyeteket elkészíték, kik később úgy kiterjeszték, az[tán] oly magasságba emelék, hogy királyságotoknak legnagyobb része éppen erre támaszkodik. Magad tudod, hogy a tévelyek mekkora hidrája származott a tisztítőtűz hitéből, hogy a babona önkényűleg hány szemfényvesztést eszelt ki kedvtelésül; tudod, hogy a kapzsiság mennyi csalást használt fel eszközül arra, hogy mennél több embert megkopaszthasson, s tudod, hogy ez a kegyességnek milyen nagy kárára vált. Nem teszek említést arról, hogy Isten helyes tisztelete e hit következtében mennyit szenvedett, de az bizonyára roppant kár volt, hogy míg mindenki az Isten parancsa nélkül versenyre iparkodott segíteni a holtakon, a szeretet testvéri kötelességeit, melyek annyira szívére voltak kötve, teljesen elhanyagolta.
Nem fogom megengedni, Sadolet, hogy ily kárhozatos dolgokra az egyház nevét alkalmazva, mind az egyházat jog s igazság ellenére gyalázd, mind pedig ellenünk a tudatlan emberek körében gyűlölséget támassz, mintha mi elhatároztuk volna, hogy háborút viselünk az egyházzal. Mert bár megvalljuk, hogy a babona némely magva hajdan elvettetett, ami sokat levont az evangélium tisztaságából, mégis tudod, hogy az istentelenség azon szörnyei, melyek ellenében első sorban irányul hadviselésünk, nem régi származásúak, vagy legalább nem rég növekedtek meg ily hatalmasan. A ti királyságotoknak megostromlására, megtörésére s elveszejtésére bizonyára nem csak a szent ige erejével, hanem az atyák támogatásával is fel vagyunk fegyverezve.
S hogy az egyház tekintélyét, melyet mint Ajax pajzsát szüntelen ellenem fordítasz, kezedből egészen kicsavarjam, nehány idevágó példával megmutatom, hogy mily széles út választ el titeket az ókori egyháztól.
Ti azzal vádoltok, hogy mi a lelkészi tisztséget felforgatjuk, melyből tinálatok az igazi tartalom helyett csak az üres név maradt meg. Ami a nép legeltetésének gondját illeti, a gyermekek is tudják, hogy a püspökök s presbiterek e tekintetben néma szobrok, viszont minden halandó tapasztalja, hogy a zsákmánylást és falást minő ügybuzgósággal végzik ugyancsak ők.
45
Nagyon fáj, hogy a szent vacsora helyére az áldozat lépett, mely Krisztus halálát megfosztja erejétől. Felemeljük szavunkat a misék kárhozatos áruba bocsátása ellen. Panaszt emelünk azért, mert az Úr vacsoráját felerészben elrabolták a néptől. Támadjuk a képek bűnös imádását. Kimutatjuk, hogy a szentségek sok balga emberi vélekedéssel vannak elrútítva. A bűnbocsátó levelekről azt tanítjuk, hogy azok Krisztus keresztjének borzasztó gúnyolására csúsztak be. Jajszavunkat hallatjuk afelett, hogy a keresztyén szabadságot emberi hagyományok tették tönkre s nyomták el végképp. Azon voltunk, hogy ez és hasonló nyavalyáktól megtisztíthassuk azokat az egyházakat, melyeket Isten adott gondjainkba. Feleselj velünk, ha tudsz azon igaztalanság felett, melyet mi a kath. egyházzal szemben elkövettünk, midőn szentesített cikkeit megtámadni elég merészek valánk. Mert azt már az egész világ jobban tudja, mint, hogy puszta tagadással valamit elérhetnél, hogy a felsorolt dolgokban világosan a mi pártunkon áll a régi egyház, s veletek nincs kisebb ellentétben, mint mi magunk.
Itt jut eszünkbe, mit az ügy enyhítése végett mondasz, hogy ti. ha erkölcseitek nem egészen megfelelők is, ez még nem elég ok arra, hogy az egyháztól elszakadjunk. Alig lehetséges, hogy midőn a rendedből származó egyéneknél a nép a kegyetlenség, kapzsiság, ragadozás, mértéktelenség, gőg, garázdasag, szenvedélyesség és mindenféle bűn példáit látja napról-napra, felekezetedtől nagymértékben el ne idegenedjék, de mindez még nem indított volna azon szakadásra, melyet még sokkal nagyobb kényszertől űzetve tevénk meg. E kényszer onnét ered, hogy az isteni igazság fénye kialudt, Isten igéje el volt temetve, Krisztus ereje mély feledésbe volt már burkolva, s a pásztori tiszt fel volt forgatva. Viszont az istentelenség minden felett annyira szakadott, hogy már alig volt dogma, mely tisztaságában megmaradt volna, alig volt szertartás, melyben tévely ne lett volna s alig volt oly részecskéje az istenitiszteletnek, mely a babonától ment maradt volna. Kik e bajokkal szembe szállnak, vajon háborút viselnének-é az egyház ellen? Talán inkább a bajokban szenvedő szegényeknek segítséget visznek? S ezek
46
után még engedelmesség és alázatosság gyanánt akarod velünk elfogadtatni azt az állításodat, hogy az egyház iránt való tisztelet gátol mindnyájatokat abban, hogy az említett bajok orvoslására lépéseket tegyetek. Mi köze a keresztyén embernek ahhoz a kötelességmulasztó engedelmességhez, mely, míg Isten igéje feslett megvetés tárgya, addig emberi hitványságok előtt hajlong. Mi köze van ahhoz a makacs és hajthatatlan alázatossághoz, míg Isten fenségét megvetik, emberekre tekint s embereket tisztel? Távoztassátok el az erények puszta neveit, melyek csak a vétkek elfedezésére szolgálnak! Hadd adjuk elő a dolgot a maga valóságában: hogy minálunk van az alázatosság, mely a legalacsonyabbon kezdve, mindenkinek úgy adja meg a rangjához mért tiszteletet, hogy a legnagyobb méltóságot és tiszteletet az egyházra ruházza, s amely alázatosság végeredményében Krisztusnak, az egyház fejének szól; nálunk van az engedelmesség is, mely a feljebbvalók és szülők szavának teljesítésére akként kötelez, hogy mégis minden szófogadásunkat Isten igéjének egyetlen szabályára vonatkoztatja; nálunk van az egyház is, melynek legfőbb gondja, hogy Isten igéjére vallásos alázatossággal tekintsen s iránta teljes engedelemmel viseltessék.
"De minő gőg – szólasz – azzal kérkedni, hogy csak nálatok van egyház! Minő gőg az egyházat az egész földkerekségtől elszakítani?" Mi azonban, Sadolet, nem tagadjuk, hogy amelyeknek élén állatok, valóban Krisztus egyházai, de azt mondjuk, hogy a római főpap s a hamis püspökök egész serege, mely ott a pásztorok helyét elfoglalá, roppant farkascsapat, melynek eddig egyetlen célja az vala, hogy Krisztus királyságát megtörhesse, elveszthesse, s végre rommá, pusztasággá tehesse. E panasz először nem a mi ajakunkról hangzik el. Minő hévvel támad Bernát Jenőre s kora minden püspökére? S annak a kornak viszonyai mennyivel voltak tűrhetőhbek a jelennél? Hiszen a tehetetlenség elérte tetőfokát. Azok az árnyszerű elöljárók, kikhez az egyház létét vagy nemlétét fűzöd, s kikről mi azt állítjuk, hogy az egyházat tönkretevék, megrabolák, kik szerintünk majdnem végpusztulásba döntötték azt, sem hibáikat, sem azok gyógyítását nem tudják elviselni. Az egyház végromlása is megtörtént volna már bizonyára,
47
ha Isten különös jósága nem akadályozta volna azt meg. Így mindenütt, ahová a római főpap zsarnoksága kiterjed, alig találsz elszórt s elmosódott nyomokat, melyekből megtudhatnád, hogy ott egyház fekszik félig eltemetve.
Nem szabad képtelenségnek tartanunk, mit Pál szájából hallasz, hogy az Antikrisztus széke nincs egyebütt, mint Isten szenthelyének közepén (II. Thess. 2,4). Vagy ez egyetlen intés nem hívja eléggé fel figyelmünket mindazon szemfényvesztés és mesterfogások ellen, melyeket az egyház nevében óhajtanak gyakorolni.
De bárminők is társaid, mégis meg van írva mondod, hogy: "Amit mondanak, cselekedjétek" (Máté 23,3). Éppen, mintha Mózes székében ülnének. De mikor a haszontalanságnak székéből a népet mindenféle oktalansággal butítják, – meg van írva – "őrizkedjetek azok kovászától" (Máté l6,6). – Nem mi vagyunk azok, Sadolet, kik az egyházat megfoszták azon jogtól, melyet annak Isten jósága nemcsak megengedett, hanem sok tilalommal szigorúan meg is őrzött. Mert amint az egyház kormányzására Ő a lelkészeket nem bocsátja ki szabados s törvénytelen hatalommal, hanem hivataluk meghatározott szabályához köti őket, melyet áthágniuk nem szabad, úgy az egyháznak is tekintetbe kell vennie, hogy minő hűséggel felelnek meg hivatásuknak azok, kiket e törvény élükre állít (I. Thess. 5,21, I. János 4,1). De – így gondolkozol – vagy Krisztus bizonyságtételét tekintjük jelentéktelennek, vagy bűn lesz, ha azok tekintélyét a legkisebb mértékben is sértjük, kiket oly fényes címekkel látott el. Pedig lásd, tévedsz, ha azt hiszed, hogy az Úr népe élére kényük-kedvük szerint uralkodó zsarnokokat állított, midőn azokra, kiket az evangélium terjesztésére küldött, oly nagy hatalmat bízott. E pontnál botlasz, mivel azt hiszed, hogy a hatalom, mielőtt elnyerték volna, nem volt körülírva bizonyos határokkal.
Elismerjük tehát, hogy az egyházi pásztorokat éppen úgy kell hallgatni, mint Krisztust, de csak azokat, ha a rájuk bízott hivatásnak megfelelnek. E hivatal pedig nem abban nyilatkozik, hogy vakmerően bevezessék mindazt, mit változó tetszésük vaktában
48
létrehozott, hanem abban, hogy azon parancsokat, melyeket Isten szájából vettek, buzgón s hűségesen előadják.
Mert az apostolokkal szemben tanúsítandó tisztelet határait Krisztus abban állapítá meg, s Péter sem kíván magának, engedett másnak többet, mint hogy valahányszor a hívek gyülekezetében beszélnek, mintegy Isten szájával beszéljenek (I. Péter 4,11). Pál is nagy szavakkal magasztalja a lelki hatalmat, mellyel megáldatott (II. Kor. l3,10), de menten hozzácsatolja azt az enyhítést is, hogy a hatalom csak az építésre alkalmas, hogy az uralkodás színezetét nem hordja magán, s nem alkalmazható a hit leigázására.
Hadd kevélykedjék hát, amint csak akar, főpapotok azzal, hogy Péter utóda; még ha bebizonyítja is, hogy valóban az, ebből csak az következik, hogy a keresztyén nép csak addig tartozik neki engedelmességgel, míg ő Krisztusnak szolgál s az evangéliumi tisztaságtól nem hajol el.
Mert a hívek gyülekezete nem kényszerít titeket más rendbe, mint amelybe az Úr akart állítani, midőn azon szabályhoz köt, melyben egész hatalmatok van összefoglalva. A hívek között, mondom, azt a rendet hozá be az Úr beszéde, hogy a tanítás helyét elfoglaló próféta felett a gyülekezet ítéljen (I. Kor. l4,29). Aki ebből kivonja magát, szükség szerint előbb kitörli nevét a próféták jegyzékéből.
S itt tágas mező nyílik meg előttem arra, hogy tudatlan állításaidat visszaverjem, mert a hívőknek a vallásviszályokban csak azt teszed kötelességükké, hogy mintegy elfordítva tekintetüket a küzdelem tulajdonképpeni tárgyáról, a tanultabbakhoz csatlakozzanak. De mivel bizonyos, hogy az a lélek, mely nem Istentől függ, a Sátán szolgaságába kerül, mily nyomorultak tesznek azok, akik ilyen tanítást nyernek a hitről? Ebből látom, Sadolet, hogy a te theológiád meglehetősen kényelmes. Ilyen szokott lenni mindazoké, kiket a lelkiismeret komoly harcai sohasem háborgattak. Mert különben a keresztyén embert sohasem állítanád e sikamlós, sőt meredek helyre, ahol egy pillanatig is alig állhat, ha valaha bármi jelentéktelen támadás éri. Adj nekem egy – nem mondom, hogy tudatlan egyént a
49
népből, hanem – durva kamaszt: ha Isten nyájához tartozik, feltétlenül fel kell készülnie arra a hadviselésre, melyet Isten minden kegyesnek megparancsolt. Megjelenik a fegyveres ellenség, fenyeget, közelít! Pedig ez a legfelszereltebb ellenség, kinek földi erő ellent nem állhat. Ki védi, óvja, honnan veszi fegyvereit az a nyomorult, hogy azonnal meg ne semmisüljön? Pál azt tanítja, hogy egy szál karddal, Isten igéjével, kell harcolnunk (Ef. 6,17). Fegyvertelenül kerül hát vesztére az ördög hatalmába a lélek, midőn Isten igéjétől megfosztatik. Mondd, nem az lesz az ellenség első mesterkedése, hogy Krisztus kardját a katona kezéből kiüsse? S erre mi alkalmasabb, mintha kétkedést tanúsít szívében arra nézve, hogy amire támaszkodik, az ige, Istené-e, vagy emberé? Mit fogsz tenni a nyomorultért? Azt parancsolod neki, hogy tekintsen szét, hol vannak a tudós férfiak, akiknek környezetében és támogatásában nyugalmat lel? De ily ürügy miatt ugyan lélegzetet venni sem engedi az ellenség. Mert ha egyszer már arra vehette, hogy emberekben bizakodjék, kényszeríti, rontja lépten-nyomon, míg vesztébe döntheti. Tehát vagy könnyen el fog pusztulni, vagy elhagyva az embereket egyenesen Istenre fog tekinteni. Bizony igaz, hogy a keresztyén hitnek nem emberi tanúságon kell alapulnia, nem kétes vélekedésre kell támaszkodnia, nem emberi tekintélyen kell felépülnie, hanem az élő Isten ujjának kellett azt szívünkbe vésnie, hogy a tévedések ámítása ki ne törölhesse. Tehát abban nyoma sincs Krisztusnak, akinek szívében nincs meg az az elv, hogy az egy Isten az, aki értelmünket igazsága megértésére megvilágosítja, ki ezt Szentlelkével szívünkben megpecsétli, ki ezen igazság biztos tanúsításával megerősíti lelkiismeretünket. Ez az a teljes és szilárd bizonyosság, hogy úgy szóljak, melyet Pál ajánl, mely amint semmi kétkedésnek helyet nem ad, úgy nemcsak hogy emberi érvek között nem ingadoz és haboz, hanem, ha az egész világ ellene fordul is, szilárdságát megőrzi.
Innét származik az ítélkezési képesség is, melyet az egyháznak tulajdonítunk, és csorbítatlanul akarunk megőrizni. Mert bármennyire háborog is a világ s bármennyire zúg is a különféle emberi vélekedésektől, a hű lélek mégsem lesz oly elhagyatott, hogy az üdvös-
50
ségre egyenes útja ne legyen. De azért nem álmodom a hit oly éles tekintetéről, mely az igazság s a hamisság megítélésénél sohasem téved, soha káprázatban nem szenved, s nem is képzelek el oly gőgöt, mely az egész emberi nemzetre mintegy magasból tekint alá, senki ítéletére nem vár, tudós, tudatlan között különbséget nem tesz; sőt elismerem, hogy a kegyes és vallásos elmék sem fürkészhetik ki Isten minden titkát, s néha egész világos dolgokban is tévednek, mely tévedéseket Isten gondviselése bocsát rájuk, hogy az alázatossághoz és szerénységhez hozzászokjanak. Viszont megvallom, hogy az ily elmékben oly nagy nem éppen az egyház, hanem a minden jók iránt való tisztelet, hogy attól, kiben Krisztus helyes ismeretét észrevevék, nem egykönnyen engedik magukat eltántorítani; hogy gyakran szívesebben függőben tartják ítéletüket, minthogy nyakra-főre viszályba rohanjanak. Csak azt hangsúlyozom, hogy ameddig Isten igéje mellett megmaradnak, foglyul nem eshetnek, s romlásba senki sem döntheti őket; hiszen addig az Isten igéjének igazsága oly biztos, oly világos előttük, hogy sem ember, sem angyal meg nem gyengítheti azt. Félre tehát azzal a haszontalan együgyűséggel, mely szerinted a tanulatlan s míveletlen néphez illik, félre azzal az oktalan óhajjal, hogy mindenki tudósabbakra tekintsen s azok kívánságának engedelmeskedjék! Mert eltekintve attól, hogy a hit nevet nem érdemli meg valami[féle], a vallás tárgyában folytatott meggyőzési kísérlet, bármily konok legyen is, ha nyugalmat Istenen kívül ígér. Hitnek ugyan ki mondhatná a nem tudom minő kétes emberi vélekedést, melyet nemcsak az ördög mesterkedései csavarnak el könnyen, hanem mely a korszellem hatása alatt is önként ingadozik, s melynek más véget alig lehet jósolni, mint hogy elenyészik?
Mivel azt állítod, hogy a zsarnoki iga lerázásával nem volt egyéb célunk, mint hogy korlátlan szabadságot szerezzünk a magunk számára, s ezért (úgy segéljen!) még a jövendő élet gondolatát is elhajtottuk magunktól, hadd történjék meg a döntés életünk s életetek öszehasonlítása után. Igaz: sok vétkünk van, igen gyakran megbotlunk és elesünk. De szerénységem még az igazság után való vágyam ellenére is gátol s így nem dicsekszem azzal, hogy minden tekintetben mennyire felettetek állunk.
51
Ha nem akarod kivenni Rómát, azt a híres szent várost, mely a helyes tudomány zárait széttörvén és minden becsületességet lábbal tiporván, minden fajtájú bűnök oly roppant áradatát önté ki magából, hogy az undokságnak ily példájával sohasem találkozunk a történelemben. De hát nekünk sok veszedelemnek ki kellett tenni fejünket azért, mivel annak példája nyomán nem óhajtanánk szigorú önmérsékletet gyakorolni magunk fölött. Nekünk legkisebb ellenvetésünk sincs azellen, hogy azon rendszernek, melyet régi kánonok szentesítettek, helyét ma is meg kell tartania; sőt mindig azt állítottuk, hogy az egyház jelen nyomorult állapotának oka csak a fényűzés s közöny létrehozta elernyedés. Mert szükséges, hogy mint az idegek a testet összetartják, úgy a rendszer egyesítse az egyház különböző tagjait. De hát minő egyházi rendszer van használatban, vagy képezi óhaj tárgyát nálatok? Hol vannak azok a régi kánonok, melyek mint megannyi fék, hivatalukban tarták a püspököket s presbitereket? Hogyan választják nálatok a püspököket? Micsoda próba, micsoda vizsgálat után? Minő gonddal? Micsoda előrelátással? Hogy lépnek hivatalukba? Mily renddel? Mily ünnepélyességgel? Csak éppen a forma kedvéért köteleztetnek esküvel, hogy a pásztori tisztet vállalják, de úgy látszik, ennek sincs egyéb célja, mint hogy egyéb bűneiken felül még az esküszegés is nyomja a lelküket. Mivel tehát úgy tűnik fel előttük, hogy az egyházi tisztség elnyerésével korlátozást nem szenvedő hatalom birtokába jutottak, mivel azt vélik, hogy nekik minden szabad, hihető, hogy a rablók és tolvajok között nagyobb a jog s társadalmi rend s nagyobb becsben állnak a törvények, mint a ti egész rendetekben.
Mivel leveled vége felé oly személyt tüntettél fel, ki a mi ügyünket képviselte s benne minket vádlottak gyanánt Isten ítélőszéke elé idéztél, én sem habozom hát, hogy vajon oda hívjalak-é. Mert tudományunkba vetett hitünk oly szilárd, hogy amaz égi bírótól, kitől bizonyára származott, nem retteg. Azon képtelenségekkel, melyekben neked kedved telt, nem törődik. Legkevésbé pedig bizonyára e helyen. Mert mi kevésbé időszerű, mint az, hogy midőn Isten színe elé mentél, nem tudom micsoda oktalanságokat forgattál a fejedben, s szá-
52
munkra oly kevéssé megfelelő védekezést gyártottál, melynek azonnal meg kellett dőlnie? A kegyes lelkekben, midőn e napra gondolnak, sokkal komolyabb érzések támadnak, mintsem hogy ily tunya tetszelgésre volna idejük. Minden tréfát félretéve, gondoljuk hát olyannak e napot, melyet szüntelen feszült figyelemmel kell várnunk. Emlékezzünk rá, hogy míg a hívekre nézve e nap óhaj tárgyát képezi, addig Isten oktalan s bűnös megvetőire nézve feltétlenül s méltán rettenetesnek kell lennie. Hajtsuk fülünket azon trombita zengésére, melyet még a holtak hamvai is hallanak a sírokból. Értelmünket és figyelmünket irányítsuk arra a bíróra, ki orcája ragyogásával felfed mindent, ami a sötétben rejtőzik, ki az emberi szív minden titkát napfényre hozza, ajkának lehelletével eltöröl minden gonoszokat. Most fontold meg, hogy magadról s társaidról micsoda komoly feleleteket adhatsz, mert a mi ügyünk Isten igazságán alapszik s így jogos védelemnek nem lehet hiányában. A személyekről nem szólok, mert ezeknek üdvössége nem a védekezéstől, hanem az alázatos bűnvallástól s esdő könyörgéstől függ; de ami a lelkészi hivatal ügyét illeti, nem lesz köztünk senki, ki így ne szólhatna:
"Uram, tapasztalám, mily igen nehéz volt tűrni azon gyűlöletes rágalmakat, melyek a földön gyötörtek, de amely bizalommal fellebbeztem mindig ítélőszékedhez, azzal jelenek meg most is előtted, mivel tudom, hogy ítéletedben az az igazság uralkodik, mely elég bizalmat adott belém a legelső lépésre, s melynek támogatásával vihettem keresztül mindazt, mit egyházadban végezék. Két igen nagy vétekkel vádoltak: az eretnekséggel és a szakadással. Eretnekségem abban nyilvánul, hogy oly dogmákat mertem hibáztatni, melyek közöttünk el voltak fogadva. Szádból hallottam, hogy a mi lelkeinket az élet útjára vezérlő igazság fénye csak az, melyet szent igéd nyújt. Hallám, hogy esztelenség az, hogy oktalanság az, mit fenségedről, istenséged imádatáról s vallások titkairól csak úgy maguktól gondolnak ki az emberek. Azt hallám, hogy szentségtörő vakmerőség az, ha az emberi agyban született tanokat valaki egyházadban igéd helyére állítja. Midőn azonban az emberekre tekintettem, mindent teljesen eltérőnek láttam náluk. Kik a hitben vezérek gyanánt szerepeltek, igédet
53
nem értették s nem is nagyon törődtek vele. Csak idegen hitcikkekkel bolondították a népet, s nem tudom micsoda képtelenségekkel űztek gúnyt belőle. Maga a nép azt vélte, hogy igéd iránt kimutatható legmélyebb tisztelet abban nyilvánul, ha mint megközelíthetlent, távolról tiszteli, s minden alapos vizsgálatától tartózkodik. Egyrészt a pásztorok természetellenes tétlensége, másrészt a nép butasága azt eredményezte, hogy minden tele volt veszedelmes tévelyekkel, hazugsággal és babonával. Téged ugyan egy Istennek neveztek, de a dicsőséget, melyet fenséged számára követeltél, másra átvivén, annyi Istent képzeltek, vagy teremtettek a maguk számára, ahányat szent gyanánt akartak tisztelni. Krisztusodat ugyan Isten gyanánt imádták, meghagyták neki a Megtartó nevet is, de amely részen a legnagyobb tisztelet illette, éppen ott maradt majdnem teljesen tisztelet nélkül. Mert erejétől megfosztva úgy elveszett a szentek tömegében, mint akármelyik másik. Nem volt senki, aki amaz egyetlen áldozatáról, melyet Neked a kereszten hozott s mellyel minket Veled megbékéltetett, helyesen vizsgálta volna; nem volt senki, aki örök papságára, vagy az ettől függő közbenjárására csak álmában is gondolt volna; nem volt senki, ki igazságában megpihent volna. Az üdvösségbe helyezett azon bizakodás, melyet szent igéd parancsol, mely szent igéden alapszik, majdnem teljesen elenyészett. Sőt mintegy isteni szózatnak tartották, hogy balga sokat akarás, vagy mint mondák, gőg az, ha valaki jóságodban és fiad igazságában bízva üdvösségét biztosan és rendíthetetlenül reméli. Nem kevés istentelen vélekedés volt forgalomban. S ezek azon tannak, melyet szent igédben adtál, legelső elveit gyökerestül kiirtották. A keresztség és az Úrvacsora helyes megértése igen sok hazugsággal volt megrontva. S bár az irgalom nagy sérelmével bizalmát mindenki a jócselekedetekbe helyezte, bár kegyelmedet mindenki jó cselekedeteivel akará megérdemelni, bár mindenki megigazulást kívánt magának szerezni, bár bűneire engesztelést óhajtott szerezni, bár Neked eleget akart tenni (mik egyenként Krisztus keresztjének erejét törlik el és semmisítik meg), mégsem tudta egyáltalán senki, hogy mi hát az az igazi jócselekedet. Mert mintha törvényed a megigazulásra nézve a legkevésbé sem oktatta volna
54
ki őket, sok haszontalanságot gyártottak, s jóságodat ezzel óhajtották megnyerni. Ezek birtokában aztán annyira tetszelegtek, hogy rájuk való tekintetből majdhogy semmibe se vették a valódi megigazulásnak azon szabályát, melyet törvényedben ajánlottál. Az emberi határozmányok – hatalmukba ejtve egyszer a vezetést – a te végzéseidnek, ha nem valóságát, de tekintélyét bizonyára kétségbe vonták. Uram, hogy ezt észrevegyem, te világosítál meg Lelked fényével; te vittél előttem fáklyát igédben, hogy belássam mindezeknek istentelen s ártalmas voltát, te ingerléd lelkemet, érdemükhöz képest utáljam e dolgokat. De ha számot kell adnom tudományomról, látod (amit saját lelkiismeretem kijelent), hogy nem volt szándékom azokon a határokon kívül bolyongani, melyeket tapasztalásom szerint minden szolgáiddal szemben állítál fel. Tehát amiről azt érzém, hogy bizonyára szádból tanultam, azt ki akartam hűséggel osztani az egyháznak. Bizonyára az a dolog, melyet leginkább óhajtottam, melyben legtöbbet fáradoztam, az volt, hogy jóságod és igazságod dicsősége elől a fellegek, melyek előbb elhomályosíták, eltűnjenek s ez igazság világosan tündököljön, hogy Krisztusod erényei és jótéteményei, letöröltetvén róluk minden ámítás, teljességgel láthatók legyenek. Mert azt gondolám, hogy nem szabad azon dolgoknak a sötétben feküdniük, melyeknek elgondolására és mérlegelésére születtünk. Nem hiszem, hogy rosszakaratúlag, vagy enyhén kell ítélnünk oly dolgok felől, melyeknek nagysága mellett minden beszéd eltörpül. Nem haboztam tovább tartóztatni az embereket oly pontoknál, melyekben üdvösségük is rejlett. Mert nem lehet tévedés ebben a nyilatkozatban: "Ez pedig az örök élet, hogy tégedet egyedül ismerjenek lenni igaz Istennek, és akit elbocsátottál, a Jézus Krisztust" (Ján. 17,3).
Azon szokásos váddal szemben, hogy én az egyháztól elszakadtam, lelkiismeretem teljesen nyugodt. Hiszen talán nem lehet szökevénynek tartani azt, ki midőn a katonákat zavarodottan s széjjelszórva látá a sorból távozni, a vezér zászlaját felemelvén, visszahívá őket állomásaikra. Mert a tieid, Uram, úgy szét voltak szórva, hogy nemcsak a parancsokat nem hallhatták, de majdnem megfeledkeztek a vezérről, kötelességükról s katonai esküjükről.
55
Én, hogy a rettegés karjaiból összegyűjtsem őket, nem emeltem más harci jelet, csak azt a nemes zászlót, melyet követnünk kell, ha azt akarjuk, hogy néped közé számíts.
Ekkor megtámadtak azok, kik, míg kötelességük az lett volna, hogy a többieket a harci rendben megtartsák, tévelygésbe döntötték őket, s midőn elhatároztam, hogy helyem nem hagyom el, erőszakkal ellenem álltak. E pontnál nehéz zavargás támadt, mely később viszályban és harcban tört ki. De hogy ebben ki a hibás, csak Te vagy, Uram, a megmondhatója. Én szavaimmal és tetteimmel szüntelen bizonyítám, hogy az egység utáni vágy mennyire elfoglalva tart. Rám nézve azonban az egyház egysége az vala, mely Tőled kezdődik s Benned végződik; mert valahányszor békét és egyetértést ajánlottál nekünk, egyszersmind megmutattad, hogy a béke megőrzésének egyetlen köteléke Te vagy. De ha békében akartam lenni azokkal, akik gőgösen az egyház fejeinek s a hit oszlopainak vallák magukat, e békét csak a Te igazságod megtagadása árán vehettem volna meg. Én pedig azt véltem, hogy mindent inkább el kell tűrnöm, mint hogy ilyen bűnös megegyezésre lépjek. Mert Krisztusod maga mondá nekünk, hogy ha az ég és föld elmúlnak is, a te igédnek örökké meg kell maradnia (Mát. 24,35). Azt nem gondoltam, hogy mivel harcot viseltem azokkal a vezetőkkel, egyházaddal is viszályban állok. Mert mind fiad, mind az apostolok által eleve intél, hogy e helyre olyanok is kerülnek, kikkel épen nem kell egy követ fújnunk. Krisztus nem idegenekről, hanem azokról, kik magukat pásztorokul kínálgatják, tanítá, hogy ragadozó farkasok és hamis próféták. Ugyancsak ő hagyta meg, hogy óvakodjam. (Mát. 7,15) Hát midőn parancsolá, hogy óvakodjam, kezemet nyújtottam volna? Apostolaid hirdették, hogy egyházadnak nincsenek veszélyesebb ellenségei, mint a belső ellenségek, kik a pásztorok neve alatt lappanganak (Csel. 20,23; 2. Pét. 2,1. Ján. 2,19). Kikről azt hirdették, hogy ellenségeimül kell tekintenem, azoktól haboztam volna elválni? Szemem előtt lebegett prófétáid példája. Láttam, hogy koruk papjaival és prófétáival mily harcokat kellett vívniuk, pedig az izraelita nép között bizonyára ők voltak az egyház vezetői. De prófétáidat nem tartják szakadároknak azért, mivel
56
míg a nyomorult helyzetbe került vallást meg akarták javítani, nem vonultak vissza azok elől, kik ez újításnak teljes erővel ellenálltak. Tehát az egyház valódi egységében maradtak, bár a bűnös papok zordon átokkal sújták őket, s azt állíták felőlük, hogy nemcsak a szentek, hanem az emberek társaságára sem méltók. Azok példájától támogatva oly szilárdul megálltam, hogy semmi az egyháztól való elszakadásomra vonatkozó álhír, fenyegetés meg nem félemlíthetett, s így tovább is kitartóan s félelem nélkül folytattam a harcot azokkal, akik pásztorok neve alatt több mint kegyetlen zsarnoksággal ronták egyházadat. Mert lelkiismeretem megnyugtatott afelől, hogy az egyházad egysége után való vágy tetteim indító oka. Csak arra iparkodom, hogy az egyház egyetértésének köteléke a te igazságod legyen. Aztán különféle háborúságok jöttek. De ha nem én támasztám őket, nem is vagyok felelős értük.
Tudod, Uram, s maga e dolog az emberek előtt is világos, hogy egyebet nem kerestem, csak azt, hogy a te igéd minden ellentétet szüntessen meg, s így uralmad megszilárdítására mind a két részt egy lélek hassa át s hogy bizonyára fejvesztés terhe alatt sem lettem volna hajlandó az egyház békéjének helyreállítására, ha azt vettem volna észre magamon, hogy hiába támasztok zavart. De mit tesznek ellenfeleink? Nemde egyszerre őrjöngve tűzhöz, kereszthez, kardhoz folyamodtak? Nemde azt vélték, hogy egyetlen védelmük a fegyverben s a kegyetlenségben van? Nemde ugyanezen őrjöngésig ragadtatá magát minden rend? Nemde minden békéltetési szándékot visszautasítottak? Ennek a következménye lőn, hogy az a dolog, mely egyébként békességesen elcsendesedett volna, ily nagy küzdelemre adott okot. Bár a nagy zavarban az emberek különféle ítélet alá vetettek, mégis most már minden félelemtől megszabadultam, miután ítélőszéked előtt állok, hol az igazsággal karöltve járó méltányosság csak az ártatlanság kedvére ítélhet".
Íme, Sadolet, védekezésünk nem az a hazug védekezés lesz, melyet te ügyünk súlyosbítására láttál jónak kieszelni, hanem az a tökéletes igazság, melyet a jók már most olyannak ismernek s mely azon a napon minden teremtmény előtt világos leszen. Azok is, kiket
57
igehirdetésünk tanított, s kik velünk ugyanazon álláspontot foglalják el, tudni fogják, hogy mit mondjanak, mert a következő védekezés mindegyik számára készen áll.
"Én, Uram, amint gyermekkoromból felserdültem, mindig a keresztyén hitet vallom. Azonban kezdetben magáról a hitről csak annyit tudtam, mint ami akkor általában el volt terjedve. A te igédet, melynek világosító lámpás gyanánt kellett volna tündökölnie minden népek előtt, eloltották, vagy legalább homályba burkolták előttünk. S hogy senki ne vágyódjék nagyobb világosság után, minden lelket az a meggyőződés tartott elfoglalva, hogy ama titkos égi bölcsességnek kutatása helyesebben van kevés emberre bízva, kiktől aztán az isteni véleményt meg kell kérdezni, s a nép szelleméhez csak akkora tudás illik, hogy az egyház iránt való engedelmesség uralkodjék mindenek fölött. Azok az elemi tanulmányok, melyeket kezdetben végeztem, olyanok voltak, hogy sem neved törvényes tiszteletére meg nem tanítottak, sem az üdv biztos reményéhez utat nekem nem nyitottak, sem a keresztyén élet kötelességeinek helyes ismeretét nem eredményezték nálam. Azt ugyan megtanultam, hogy egyedül téged kell Istenem gyanánt imádnom, de mivel imádásod helyes módja ismeretlen maradt előttem, mindjárt a küszöbön megbotlottam. Amint tanítottak, hittem, hogy fiad halála megváltott engem az örök haláltól, de csak oly megváltás forgott az eszemben, melynek ereje sohasem hat el hozzám. Vártam a feltámadás eljövendő napját, de borzadtam gondolni is rá, mint valami iszonyatos dologra. S ez az érzet nem magánéletemben s nem otthon született bennem, hanem azon tanításból származott, melyet a keresztyén nép vezérei akkor szerteszét hirdettek. Tanították ugyan, hogy kegyelmes vagy az emberekhez, de csak azokhoz, akik érdemesnek mutatkoznak. Továbbá a jutalmat a cselekedetekből való megigazulásba helyezték, s azt hitték, hogy kegyelembe utoljára azt fogadod, aki téged tetteivel megengesztelt. Közben azt sem palástolták, hogy mi bűnösök, nyomorultak vagyunk s a test gyengesége miatt gyakorta megbotlunk. S így mindannyiónk üdvének közös kikötője a te irgalmad, de ennek elérését attól tevék függővé, hogy a bűnökért neked elég tétetik-é. Elégtételül pedig a következőket írták elénk. Először
58
valljuk meg minden vétkünket a papnak s esedezzünk bocsánatért és felmentésért, aztán a te emlékezetedből töröljük ki jócselekedeteinkkel a bűnöket, s végül annak pótlására, ami bennünk hiányzik, alkalmazzunk áldozatokat s ünnepélyes engeszteléseket. Mivel pedig te kemény bíró, s a bűn szigorú megbosszulója vagy, elmondták, hogy tekinteted mily rettenetes. Tehát azt parancsolták, hogy először a szentekhez forduljunk, s azok közbenjárása folytán meghallgatod a könyörgést és kegyes leszel.
Bár mindezt elvégeztem, bár egy percet sem nyugodtam, a lelkiismeret teljes nyugalmától mégis igen távol voltam. Mert valahányszor vagy magamba elmélyedtem, vagy lélekben hozzád emelkedtem, borzasztó félelem szállt meg, melyet semmi engesztelés, semmi elégtétel nem gyógyíthatott. S minél alaposabb vizsgálat alá vettem magamat, lelkiismeretemet annál kegyetlenebb fájdalmak gyötörték s utoljára nem maradt egyéb vigasztalásom, mint hogy feledéssel csaljam magamat. Mivel pedig semmi alkalmasabb nem kínálkozott, a megkezdett úton haladtam tovább. Egyszerre azonban valami új tan bukkant fel, mely a keresztyén hitvallástől nem vezetett el minket, sőt inkább azt vezette vissza forrásához, s mintegy mocskától megtisztítva, eredeti tisztaságába visszahelyezte. Engem azonban megdöbbentett a tan újszerűsége, s nem egykönnyen figyeltem rá s kezdetben, megvallom, keményen s ingerülten ellene álltam. Így (már csak ilyen az a velünk született szilárdság, vagy makacsság, mellyel minden elfogadott intézményhez ragaszkodunk!) csak igen nehezen voltam azon vallomásra vehető, hogy egész életemben tudatlanságban s tévelygésben bolyongtam. Különösen egy dolog fordítá el lelkemet az új tan hirdetőitől: az egyház iránt való tisztelet. De amint egyszer felnyitottam fülemet s engedém, hogy tanítsanak, mindjárt láttam, hogy fölösleges az a félelem, hogy az egyház tekintélye csökken. Mert komolyan figyelmeztettek arra, hogy minő különbség van a közt, ha valaki az egyháztól elszakad, vagy ha azon hibákat óhajtja kijavítani, melyek magát az egyházat elrútítják. Az egyházról világosan beszéltek, s a legkomolyabb vágyat mutatták az egység elérésére. S hogy ne tűnjenek fel olyanok gyanánt, mint akik az egyház nevét
59
megtévesztőleg használják, kimutatták, hogy nem újság az, hogy a pásztorok helyében Antikrisztusok trónolnak. Erre vonatkozólag sok oly példát hoztak fel, melyek világosan mutatták, hogy céljuk egyedül az egyház építése, s e tekintetben ügyük azonos Krisztus sok oly szolgájáéval, kiket mi a szentek közé soroztunk. Hogy a római főpap ellen, kit Krisztus helyettese, Péter utódja s az egyház feje gyanánt tiszteltek, erélyesebben támadtak, azt ekképp magyarázták:
- Az ily címek haszontalan félelemgerjesztő szerek, melyekkel a kegyesek szemét nem szabad annyira elvakítani, hogy a valóságot nézni és nyomozni ne merészeljék. A pápa akkor emelkedett ily magas méltóságra, mikor az egész világot a tudatlanság, sötétség, mintegy sokáig tartó kábulat tartá lebilincselve. Bizonyára nem Isten igéje által rendelt, s nem az egyház törvényes elhívása által hivatalba állított, hanem önkényes s maga választotta feje az egyháznak. Azt a zsarnokságot, mellyel az Isten népe felett uralkodik, nem kell tűrnünk, ha azt akarjuk, hogy Krisztus uralma teljes legyen nálunk.
Bőven voltak birtokukban kiváló érvek is, melyekkel mindezt bizonyíták. Először mindazt, mit akkor a pápa uralmának megszilárdítására szokás volt felhozni, teljesen megcáfolták. Midőn így minden támaszától megfosztották, Isten igéjével magas trónját is ledöntötték. Annyira ment a dolog, hogy tudós s tudatlan előtt egyformán világos s tiszta volt, hogy az egyház helyes rendje elveszett, hogy a kulcsok, melyeknek neve alatt az egyházfegyelem van összefoglalva, a legrosszabb idegen kezébe kerültek, hogy a keresztyéni szabadság összeomlott, végre Krisztus uralma megdőlt, mikor az ő [a pápa] elsősége megállapíttatott. Volt aztán még valami mondásuk, mellyel lelkemet annyira bilincsbe verték, hogy többé mindez emlegetett dolgokra nem hunyhattam szemet, mintha közömbösek lettek volna előttem. Kimutatták, hogy a tudatosan elkövetett vétkekre oly kevéssé van mentség nálad, hogy még az sem tévelyeg bűntelenül, kit pusztán tudatlansága következtében tántorítottak el a helyes útról. Ezt Fiad tanúságával is bizonyították : "Ha vak vezeti a vakot, mindketten a verembe esnek" (Mát. 15,14). Lelkem már úgyis kész volt a ko-
60
moly elmélkedésre. E pontnál pedig mint egy fényözön áradt rám, s átláttam, hogy a tévedések minő szemétdombján fetrengtem, s mennyi mocsok, folt éktelenített el. Megismertem a nyomorúságot, melybe estem. Ez is megrendített, de még inkább megrázott, mikor feltárult előttem az örök halál, mely elnyeléssel fenyegetett. S ekkor, mint kötelességem parancsolta, első lépésem az volt, hogy miután előbbi életemet nyögve s jajgatva kárhoztatám, a te utadra tértem. S most, Uram, mit tehetek én nyomorult egyebet, mint hogy esedezzem színed előtt s kérjelek, hogy ne vonj számadásra azon borzasztó hűtelenségért, melyet igéddel szemben elkövettem, s melyből egyszer már csodálatos jóságodhoz képest megmentettél."
Most Sadolet, ha tetszik, hasonlítsd össze ezt a védekezést azzal, melyet te pórodnak szájába adtál. Csoda volna, ha haboznál, hogy melyiket tartsd többre. Mert bizonyára hajszálon függ annak üdve, kinek védekezése azon fordul meg, hogy a vallást, mit öveitől S szüleitől vett, hűséggel megőrzé. A zsidók, törökök és szerecsenek is kibújhatnának így Isten ítélete alól. Szűnjék meg hát az ily képmutatás azon ítélőszék előtt, mely nem az emberi tekintély elismerésére, hanem a hiábavalóság és hazugság testének elítélésével egyedül Isten igazságának védelmére emeltetett.
Ha az volna szándékom, hogy gúnyt alkalmazzak veled szemben, micsoda képet rajzolhatnék – nem mondom – a pápáról, vagy a bíborosokról, vagy általán párthíveid közül bármelyik tisztelendő egyházi elöljáróról (hogy ezeknek megrajzolására bármely nem valami éles elméjű ember is minő színeket használhatna, jól tudod), de akármelyik, akár a legelső tudóstokról is. Bizonyára nem lenne szükség elítéltetése céljából kétes feltevéseket kockáztatni, vagy hamis vádakat kieszelni vele szemben. Mert biztos és igazságos vád is kelleténél több hárulna reá. De hogy látszatát is elkerüljem annak, hogy amit benned kárhoztatok, azt utánzom, nem folytatom e tárgyalási módot. Csak arra akarom ez embereket biztatni, hogy térjenek valahára magukba, s gondolják el, hogy minő hűséggel legeltetik a keresztyén népet, melynek nem lehet egyéb tápláléka, mint Istenének igéje. Ne tetszelegjenek nagyon abban, hogy
61
meséjüket most nagy taps között, s nagyrészt kedvező tetszésmoraj mellett adják elő. Gondolják el, hogy még eljutnak amaz utolsó pontra ís, hol többé bizonyára nem lesz meg színházuk, hol többé nem árulhatják büntetlenül füstjüket, hol a hiszékeny elméket nem lehet csalafintaságokkal bilincsbe verniük, hol az egy Isten ítéletéből állanak, vagy esnek. Pedig Isten ítélete nem a népkegytől, hanem saját hajthatatlan igazságától függ, s ő nemcsak kinek-kinek tetteit kéri számon, hanem a szív titkos tisztaságát, vagy bűnös voltát is ítélet alá vonja. Én kivétel nélkül senkiről sem merek ítéletet mondani, s mégis ugyan hány van közöttük olyan, ki midőn ellenünk támad, tisztában ne volna afelől, hogy munkája inkább emberek, mint Isten érdekében történik?
Bár egész leveledben igen kíméletlenül bánsz velünk, mégis a záradékban öntöd ki telt szájjal keserűségednek mérgét ellenünk. Bár ellenvetéseid egyáltalán nem érintenek, s részben már eddig is válaszoltam rájuk, mégis, kérlek, mi jut eszedbe, hogy a kapzsiságot megint szemünkre veted? Azt gondolod, hogy társaim esztelenek voltak, s nem látták mindjárt eleintén, hogy az az út, melyre lépnek, kecsegtet legkevésbé haszonnal s keresettel? Tán mikor éppen a ti haszonleséstek ellen emeltek vádakat, nem látták, hogy maguknak a legnagyobb önmegtartóztatással s mértékletességgel kell élniük, ha a gyermekek előtt is nem akarnak nevetségessé válni? Hát mikor a javítás eszköze gyanánt tüntették fel azt, ha a papok a túlságos vagyon terhe alól felmentetnek, s így az egyház érdekeire nagyobb gondot fordíthatnak, nem önként zárták-é el maguk előtt a vagyonosodás útját? Hát micsoda vagyon volt még, melyre számíthattak volna? Hogyan? Hát a vagyonosodásnak s a tisztességre jutásnak nem az lett volna a legkönnyebb útja, ha mindjárt kezdettől fogva megegyezésre jutottak volna veletek a nekik felajánlott engedményekre nézve? Mennyiért vásárolt volna akkor hallgatást a ti főpapotok? Mennyiért venne ma is? Ha egy fikarcnyi birtoklási vágy van bennük, miért vágják el a vagyonosodás minden reményét, s miért akarnak inkább mindig ily nyomorultak lenni, mint egy pillanat alatt minden nagyobb nehézség nélkül meggazdagodni?
62
De bizonyára a nagyravágyás sarkallja őket! Nem tudom, hogy e másik gyanúsításodnak mi az alapja, mikor kik ügyünknek legelőször lettek harcosaivá, csak közmegvetésre tarthattak számot. S kik ezekhez későbben csatlakoztak, tudva s akarva tevék ki magukat az egész világ számtalan gáncsának és ócsárlásának. De hol van a csalás és belső rosszakarat? Mindezeknek ugyan gyanúja sem hárul ránk. Tehát ezekről jobb lesz, ha szent kollégiumotokban beszélsz, mert ott napirenden vannak.
Azt a rágalmadat, hogy mi csak a magunk fejében bízva, az egész egyházban senkit sem találtunk, akiben valamennyire bízhattunk volna, mivel művem végéhez közeledem, nem tárgyalhatom. De, hogy valóban rágalom e vádad, már előbb is eléggé bizonyítottad. Mert bár azt állítottuk, hogy minden ítélet alapja egyedül Isten igéje, s azt akartuk, hogy a zsinatoknak s atyáknak addig tulajdonítandó tekintély, míg a szent ige szabályának megfelelnek, a zsinatokat és atyákat mégis oly magas tiszteletre s helyre méltattuk, minő Krisztus alatt méltányos rájuk nézve.
De minden vád között leggyalázatosabb az, hogy mi Krisztus aráját próbáltuk szétszaggatni. Ha ez igaz volna, úgy te, mint az egész világ, méltán megátalkodott gonosztevőknek tarthatnátok. Másként azonban a vádat nem veszem magamra, ha csak azt nem állítod, hogy Krisztus aráját azok akarják széttépni, kik szeplőtelen szüzet óhajtanak Krisztusnak adni, kiket bizonyos szent buzgalom hevít, hogy annak szüzességét megőrizzék Krisztusnak, kik azt a nőt, kit aljas kerítők megrontottak, a hitvesi hűségre visszahívogatják, kik szüntelen háborút viselnek minden megrontó ellen, kit azon kapnak rajta, hogy a szűz tisztasága ellen vet hálót. Nemde ti fertőztettétek meg számtalan babonával? Nemde megrontottátok ama legborzasztóbb házasságtöréssel, a képek imádásával? Mert azért mondják, hogy Krisztus aráját szétszaggattuk, mivel nem tűrtük, hogy Krisztus szent ágyasházából akkora csúfot űzzetek. Én pedig azt mondom, hogy az a szétszaggatás, mellyel hamisan vádolsz, nálatok igen szembeötlő, éspedig nemcsak az egyházzal, hanem magával Krisztussal szemben is, kit bizonyára borzasztóan szétdaraboltatok. Mert hol van
63
Krisztus épsége, ha mind igazságának, mind szentségének, mind bölcsességének dicsősége másra van átvive?
De hát mielőtt mi kigyújtottuk a harc lángjait, minden csendben s a legjobb békességben volt. A pásztorok és a nép közt, igaz, a tudatlanság és a vak félelem csakugyan oda hatott, hogy úgyszólva semmi nézeteltérés nem volt a vallás tárgyában. Hanem az iskolákban az álbölcsek mily harciasan viszálykodtak? Tehát nincs ok, hogy uralmatokat olyan békésnek hirdesd. Béke csak azért volt nálatok, mivel Krisztus hallgatott. Elismerem, hogy az evangélium újjáébredése után nagy viták támadtak ott, hol azelőtt nyugalom volt. De ezt helytelenül róják fel a reformátorok hibájául, kik előtt ügyük egész lebonyolításában csak az a cél lebegett, hogy a vallás megújhodásával a viszályoktól szétszórt egyházak az igazi egységbe tömörüljenek. Hogy régi dolgokat ne emlegessek, minő áldozatokat voltak hajlandók hozni csak a közelmúltban is, hogy az egyházaknak békességet szerezzenek? De mind e buzgalom hajótörést szenved ellenállástokon. Mivel ők olyan békét óhajtanak, hogy azzal együtt Krisztus uralma is felvirágozzék, ti pedig azt gondoljátok, hogy ami Krisztus előnyére van, nektek csak károtokra válhatik, nem is csudálkozom, hogy oly heves ellenállást fejtettek ki. S nektek vannak eszközeitek, melyekkel egy nap alatt képesek vagytok tönkretenni azt, mit amazok hosszú hónapok lefolyása alatt hoznak létre Krisztus dicsőségére. Nem akarom a szavak záporát bocsátani rád, mert egy szó is mindent megmagyaráz. Reformátoraink felajánlották, hogy számot adnak tanításukról. Kijelenték, hogy szívesen hódolnak, ha érvekkel meggyőzik őket. Kiken áll most, hogy az egyház úgy a jó békesség, mint az igazság fényének gyümölcseit élvezze? Eredj hát s hirdess minket lázadóknak, kik az egyházat nem hagyjuk békén!
Hogy pedig semmit ki ne feledj, ami ügyünket esetleg súlyosbíthatja, annak a körülménynek gyűlölségét is, hogy ezen néhány év alatt sok különféle felekezet bukkant fel, szokásos őszinteségednél fogva ránk hárítod. Jer, lásd, minő joggal, vagy helyesebben minő ürügy alapján! Mert ha mi emiatt gyűlöletre méltók vagyunk, bizonyára hajdan az istenteleneknek a keresz-
64
tyén név ellen táplált gyűlölete is jogos volt. Tehát e tekintetben vagy ne folytasd támadásaidat ellenünk, vagy jelentsd ki nyíltan, hogy a keresztyén vallást, mely a világon annyi háborúságot szül, ki kell törülni az emberek emlékezetéből. A mi ügyünknek a legkevésbé sem árthat, hogy a Sátán minden módon próbált akadályokat gördíteni Krisztus munkája elé. Helyesebb volna azt venni vizsgálat alá, hogy az időközben támadt összes felekezetek megszüntetésére ki tett legtöbbet. Mert bizonyos, hogy míg ti tunyán horkoltatok, addig mi az egész nehézséget vállunkon hordoztuk.
Adja Isten, Sadolet, hogy te és minden többi tieid végre-valahára megértsétek, hogy az egyházi egységnek nincs más köteléke, mint Krisztus Urunk, ki minket az Atyával megbékéltetett, ki testének tagjaivá gyűjt minket jelen szétszórtságunkból, hogy így igéje s Lelke által egy szívvé s egy lélekké legyünk.
Basel, 1539 szeptember 1-jén.
A fordító utószava.
Mikor Kálvinnak társaival el kellett hagynia Genfet, a város szomorú viszonyai arra a reménységre jogosíták a reformáció ellenségeit, hogy a genfi népet egyik végletből a másikba ügyesen átvezetve, megint megnyerhetik Rómának. A közmegegyezés Sadolet bíbornokot tartá a genfiekkel való tárgyalásra alkalmas egyénnek. Mind erkölcse, mind tudása, klasszikus műveltsége előkelő helyet biztosítottak neki az akkori társadalomban. Az bizonyos, hogy az itt közölt levelet 1539 április havában megküldé a genfi tanácsnak és népnek. A tanultabb s Kálvin pártján álló osztály szükségesnek látta a válaszolást. Ki lehetett volna méltóbb arra, hogy Sadolet levelére választ adjon, mint Kálvin? Bár eleinte nem is gondolt arra, hogy válaszoljon, később mégis barátai unszolására csodás gyorsasággal (hat nap alatt) elkészíté dolgozatát. Azt mondják, hogy Kálvin válaszának olvasása után Sadolet teljesen lemondott arról, hogy a genfieket visszatérítse, s ügyét elveszettnek tekinté.
Fordító.