A SZENTHÁROMSÁG IGAZ HITÉNEK VÉDELME
A SPANYOL SERVET MIHÁLY
BORZASZTÓ TÉVEDÉSEIVEL SZEMBEN,
AMELYBEN KIMUTATTATIK, HOGY
AZ ERETNEKEK FEGYVERREL FÉKEZENDŐK MEG,
KÖZELEBBRŐL PEDIG, HOGY AMAZ ISTENTELEN EMBERT
JOGOSAN ÉRTE A GENFI BÜNTETÉS.SERVET MIHÁLY TÉVEDÉSEINEK VALÓ [!] FELTÁRÁSA
ÉS AZOK RÖVID CÁFOLATA,
AHOL KIFEJTETIK,
HOGY AZ ERETNEKEK FEGYVERREL FÉKEZENDŐK MEG.Ámbár (1) ama szörnyűséges tévtanok között, melyekkel a Sátán korunkban az újjászületett evangélium fényét kioltani törekedett, különösen utálatosak Servet Mihály istentelenségei, melyeket könyveiben garmadába hányt: mégsem találtam szükségesnek, hogy ezt az embert nyilvánosan megcáfoljam, azt hívén, hogy kézzelfogható esztelenségei füst módjára úgyis eloszlanak, ha senki sem harcol is ellenük. Munkáimban nevét itt-ott ugyan futólag érintettem, hogy cselvetéseitől a kegyes olvasók annál inkább óvakodjanak. De mivel nem tartottam hasznosnak, éles és hosszúra nyúló vitatkozások felidézését, melyek az egyszerű emberek hitét csak megingatják, azért a nyílt támadástól elállottam. De, mint előbb mondám, fölösleges is lett volna, mert nem fenyegetett az a veszedelem, hogy az efféle üres sületlenségek a józaneszű, vagy közepes tehetségű embereket megtéveszthetik. Mikor ezt az ingatag lelkű embert az oktalan nagyravágyás elragadta s ide-tova űzte, nem csoda, ha lelke megittasodásában bárminemű koholmányának is úgy örült – de hogy másokat is elkábítson, akik nem abból a fajtából valók voltak (2), már ettől nem
(1) A francia szöveg így kezdődik: "Amint korunkban Isten megadta a világnak azt a különös kegyelmét, hogy az evangélium tiszta tanítását, mely oly soká hevert eltemetve, napvilágra hozta, az ördög is, mint tudjuk, hozzálátott, hogy szokott furfangjával ezt a világosságot elhomályosítsa. Több képzelődő szellemet keltett föl, akik különféle tévtanokat szórtak szerteszét, ilyenek valának az anabaptisták, libertinusok s mások, kik közt volt egy Servet Mihály nevezetű spanyol is. Ez oly rettenetes agyrémeket halmozott rakásra, hogy istentelensége valamennyiét felülmúlja. Bár láttam, hogy mérge föltétlenül halálos, mindazonáltal nem véltem szükségesnek, hogy sürgősen ellenmérget nyújtsak és tévedéseit nyíltan megtámadjam. Látva tanításának képtelenségeit, azt reméltem, hogy maguktól is eltűnnek, anélkül, hogy valaki ellenük támadna.
(1) Akiknek semmi okuk sem volt, hogy mások szája íze szerint igazodjanak.
tartottam. Később, jó emberek híradásából rájöttem, hogy csalódtam. Nem fontoltam meg ugyanis, mire képes a megittasodás és fölfuvalkodottság lelke, mellyel az Úr szent tanításának megszentségtelenítését sújtani szokta. De azt jól tudtam, hellyel-közzel mit mond az Írás, mit ad tudtunkra különböző időkben mutatott példaival, csak azt nem értem, mint tehetett a tanok dőresége annyira vigyázatlanná, hogy nem jutott eszembe, hogy ha valamikor a világ az Úr haragját magára zúdította, úgy a mi századunk, mely a gonoszság tetőfokára hágott, bizonyára sokkal nagyobb büntetésre méltó, mint aminővel az égi tan lábbal tiprói hajdan sújtattak. Szégyenletesek azok a gúnyjátékok, melyeket Irenaeus bizonysága szerint Valentinus és haszontalan társai űztek. (1) Utánuk mások jöttek, éppoly gonosz ámítók; csak az csodálatos, hogy az emberek rögtön ki nem közösítették azokat maguk közül a legszégyenletesebb módon. Mi lehet az oka annak, hogy még az ilyeneknek is akadtak követőik? Az, hogy az Úr a gonoszra törő s a közrend felforgatására vágyó embereknek elveszi az eszét, hogy vakon rohanjanak a Sátán nyilvánvaló csapdáiba. (2) Mit látunk manapság? A többség, levetkőzve minden emberi szégyenérzetet, nyíltan gúnyolja az Istent: félelmetes titkaiba oly vakmerően törnek be, mint a sertések, ha drága gyöngyök közt turkálnak. Sokan tisztátalan s gonosz életmódjukkal beszennyezik evangéliumi hitüket.
És látjuk, – hogy mást ne is említsek – a legtöbb milyen merészül kérkedik hazugságaival, mennyire felizgatja az embereket és hogy csiklandozza oldalukat a rend megbontására törő féktelen vágy. Az efféle gonoszságokra az igazságos Isten akként méri ki büntetését, hogy azokat az embereket, akik egyébként nem volnának ostobák s bizonyos tanultságuk is volna, átadja saját őrültségeiknek, s undok, szégyenletes tévedésekbe hagyja alábukni.
(1) Mert mint mondani szokás: se fülük, se farkuk. Ugyanazt mondhatjuk a manicheusokról s a többi zavaros fejűekről is, akik csupán játszottak a világgal, az emberekkel, cifrábbnál cifrább dolgokat terjesztve köztük.
(2) sőt önmaguk hurkolták nyakukra a kötelet, hogy megfulladjanak.
Minderre ugyan nem gondoltam idejében, hogy segélyt nyújtsak, de midőn a dolog mélyére hatoltam, (1) cseppet sem csodálkoztam azon, hogy Olaszhonban is sokan sínylődnek abban a nyavalyában. Szavaimat nemcsak jó néven fogják majd venni annak a népnek higgadt és derék emberei, hanem a hazájukat fenyegető baj elhárításában egyetértenek velem. (Bárcsak más vidékeken se dúlna e vész, különösen Frankhonban.) Általános ez a betegség, s majdnem mindenfelé pusztít; mennél élénkebb képzelődésű valaki, annál inkább csiklandozza ez a haszontalan újdonság. De különösen az olaszok között dühöng, akik ilyesmire könnyen hajlandók. (2) Akik oly mohón kapkodnak az ilyen szeleburdi elménckedések után, méltán megérdemlik, hogy széllel táplálkozzanak, s hogy a Sátán gyilkos leheletét vegyék. Derék, szavahihető tanúk szájából tudom, hogy nem egy honfitársukkal megesett már ez (3); szívemből kívánnám, hogy megintve eszükre térjenek. Tudom, hogy könnyelműségükért már szégyenlik magukat s egyesek már maguk közt is nagyon meghasonlottak, (4) akik különben Servet tanítványainak vallják magukat. Ki ne látná ebből, mennyire kéjelegnek az újdonságban – bármilyen legyen is – s már csak ezért is felesküdnek ismeretlen tévtanításokra, sőt csúnya módon kétes kimenetelű harcra is kelnek egymással, mint az andabaták, (5) kik bekötött szemmel vívnak, handabandáznak? Hogy idegen közmondással ne éljek, inkább hasonlíthatók a midiánitákhoz, akik megittasodva vakon verdesik egymást. S bizonyára semmiféle fáradságot nem fogok sajnálni, hogy azokat az embereket, akik eddig elég meggondolatlanul Servethez szegődtek, észre térítsem. Egyszersmind azt is föltettem magamban, hogy a gyógyíthatatlan makacsok cselfogásaival is szembeszállok, nehogy a tapasztalatlanokat hálójukba kerítsék.
(1) A tapasztalat bizonyítja, hogy Isten igazságossága megbünteti azokat, akik Servet rögeszméibe belekeveredtek.
(2) Mert az olaszokban van valami, ami másokban nincs oly mértékben, ezért készítenek maguknak annyi találmányt.
(3) Hogy több olaszt elcsábított már Servet tévtana.
(4) Úgy elütnek egymástól, mint tűz a víztől, az egyik kárhoztatja azt, amit a másik csak azért is elfogad.
(5) Ez a francia szövegből hiányzik.
Amit már előbb kellett volna megtenni, most teszem meg, mert, mint mondám, most nagyobb szükség van rá: különösen azért, mert a szekta fejének városunkban történt minapi kivégeztetése újabb mendemondára adott alkalmat. Ha valaki azt veti szememre, hogy gyávaság halottal hadakozni, s nem bízva önerőmben, a halottal kelek harcra, akit életében kíméltem, vagy kegyetlenség az elköltözött árnyékát üldözőbe venni: én mind a két váddal szemben hamar és könnyen védekezem. Én ugyanis, míg kecsegtetett az a remény, hogy őt jó útra téríthetem, négyszemközt (1) minden lehetőt megtettem.
De hogy kétséget támasztó elbeszélésekkel ne tartóztassam olvasóimat, egyszerűen csak azt hozom fel, amit két órával halála előtt több tanú jelenlétében ő maga is megvallott. Mikor azt kérte, hogy velem beszélhessen, két tanácsos jött el értem, hogy a börtönbe vezessenek. Kérdezvén, hogy mit kíván, azt felelte, hogy bocsánatot akar tőlem kérni. Erre én őszintén előrebocsájtottam, hogy személyes bántalmakért soha senkit sem üldöztem, majd szelíden arra emlékeztettem, hogy én már tizenhat évvel azelőtt saját életem veszélyeztetésével jó útra akartam őt téríteni, s nem rajtam múlt, hogy a megtérőnek nem minden kegyes férfi nyújtott segédkezet. Majd meg magánleveleimben tárgyaltam véle szintén szelíden, minden nagyzolás nélkül. Minden tekintetben jóindulattal voltam irányában s utoljára nyíltan megfeddettem, ami miatt nem is haragra, hanem dühre lobbant. Személyemről elterelve a beszédet, arra kértem, hogy inkább az örök Istentől kérjen bocsánatot, akit szörnyű módon meggyalázott, mikor lényegéből letagadta a három személyt, háromfejű Cerberusnak gúnyolva, ha az Atya, a Fiú és a Szentlélek között lényeges különbség állíttatik föl. Arra kértem továbbá, engesztelje meg az Isten Fiát, kinek ábrázatát hazugságaival rútul elváltoztatta, tagadván, hogy abban a testben, melyet magára vett, hozzánk hasonló; a testvéri kapcsot széttépve tagadta, hogy Ő a mi egyedüli megváltónk. Intéseimmel s buzdításaimmal mit se érve el, nem akartam mesteremnél bölcsebb lenni. Így, Pál parancsa
(1) titokban, nyilvánosság kizárásával.
szerint az eretnek embertől, aki önmagát kárhoztatta el, (1) (autokatakritosz) eltávoztam. Hogy e kézzelfogható ügyben nem fordultam a néphez, azt az igazságos és bölcs bírák ne félelemnek, hanem szerénységnek tulajdonítsák. Servet ékesszólása sem volt rám nézve olyan félelmetes, hogy ne mertem volna véle síkra szállani, aki sokkal erősebb ellenféltől sem ijedtem meg, valahányszor Krisztus igazát kellett védenem. Sőt ellenkezőleg, attól tartottam, hogy ha az üggyel komolyan foglalkozom, a rosszlelkű emberek azt kiabálják, íme, mennyire szeret hadakozni! (2) Ha valaki mostan, mikor a megholt földi maradványai rothadásnak indultak, a baj tovaterjedését összetett kezekkel nézné, az bizonyára gonosz s kegyetlen ember volna. Mily esztelen volna az a kegyelet, mely szemel hunyna egy ember gyalázatosságaira, s amellett ezer és ezer lelket dobna oda zsákmányul a Sátán ármányainak? Inkább lennének Servet tévedései eltemetve! De mikor azoknak a levegőben való röpködését hallom, hallgatnom egyenlő volna az árulással.
Azonban most nem annyira művemről, mint a büntetés kiméréséről kell számot adni, mert sokan (3) mindazt, amit a mi tanácsunk művelt, nekem tulajdonítják. Azt azonban éppenséggel sem tagadom, hogy a törvény az én sürgetésemre és tanácsomra vetette börtönbe. Elfogadva e város törvénykezését, a vétkest be kellett vádolni, (4) ennyiben szerepeltem én ez ügyben. Mint ebből kitűnik, a büntetésről magáról én egy szót se ejtettem, s nemcsak a jó emberek tanúim erre, de a gonoszoknak
(1) magán hordva bélyegét és szégyenfoltját.
(2) Ezt a francia szöveg így mondja: Ezt azért említem, hogy ki-ki lássa, hogy nem félelemből, hanem szerénységből vonakodtam Servettel életében vitatkozni, de az ügy állása sem volt kedvezőtlen. Minden józan ember így ítél felőlem, mert tényleg nem volt olyan ékesszóló, hogy ne mertem volna vele összetűzni, én, aki eddig sem kíméltem senkit sem, ha az igazságot támadta, lett légyen bármily erős és hírneves. Többet mondok: A mi Urunk Jézus dicsőségének védelmére merészen rátörtem azokra, akik az evangélium tiszta tanítását bántották. Hanem az tartott vissza, nehogy az emberek veszekedő természetűnek híreszteljenek el. Íme, így fizetnek az emberek azért, mert a keresztyénséget védelmezem.
(3) a sok tudatlan.
(5) Kellett hogy valaki vádlóként lépjen fel; megvallom, hogy azt a férfiút, aki őt törvény elé állította, én buzdítottam.
is megengedem, vádoljanak, ha tudnak. Hogy mennyi részem van az egész dologban, nem olyan fontos kérdés, hogy nyilvános könyvben tisztázzam magam azokkal a rágalmakkal szemben, melyekkel a zavargó, vagy rosszlelkű, avagy ostoba és részeges emberek illetnek.
Most, amint látom, más dolgokról kell tárgyalnunk:
Szabad-e keresztyén bíráknak eretnekeket büntetni?*
Minthogy ebben a kérdésben kétféle emberekkel van dolgom, előbb ezekről beszélek külön-külön. Sok zavargó lelkű ember akad manapság, kik féktelen vakmerőségükben mindent fölforgatnának, ha szabadon hirdethetnék bensőjük sugalmait. Nem csoda, ha annyira dicsőítik a büntetés eltörlését, mely a szabadosság szülőanyja. Ezt hangoztatják az epikureusok és Lucianus követői is, akiknek még csak az hiányzik a gyönyörűségből, hogy titokban és burkolt formában mormogott istenkáromlásaikat szabadon, tele torokkal kiabálhassák világgá. Akik pedig inkább a büntetéstől való félelemből, mint szégyenérzetből nem mernek írni, rút zsarnoksággal akarják elnyomni az egyházat, ha mindent tetszésük szerint nem tehetnek. Ezek közé tartozott Servet is, aki határtalan szemérmetlenségeinek megfékezését nem tűrve, azt hirdette, hogy vallási kérdésben halállal büntetni senkit sem szabad. Ámde ez a szédelgő csúfosan ellenmond önmagának. Mintegy hozzám intézett harminc levelének huszonhetedikében ezt a kérdést veti fel: "szabad-e keresztyén fejedelmeknek a bűntetteket halállal büntetni?" Véleménynyilvánítását így kezdi: "A bennünk lakozó lélek hirdeti a legjobb rendszabályt, mely az ellenszegülő test megfékezését tanítja. De vajon szabad-e megölni? Isteni igazságként vallhatjuk, hogy Krisztus a kemény halálbüntetést elengedte annak, aki megjavulásra képes. Azért mondja a házasságtörő asszonynak: "Eredj el és többé ne vétkezzél!" Másutt még ezt teszi hozzá: "hogy rosszabbul ne legyen dol-
* A franciában ez nem külön fejezet, hanem a szöveg folytatása: így azt gondolom, jobb lesz általánosságban arról értekezni, vajon szabad-e a keresztyén fejedelmeknek és bíráknak az eretnekeket büntetni.
god!" Amint a legfőbb bíró javít és int, mielőtt megölne, akként cselekedjenek a bírák is. Az is igaz, hogy Péter be se várva a javulást, megölte Anániást és Safirát, a vétség megutálására s elrettentő például előre is megmondta halálukat. És helyesen, mert a Szentlélek, akit ama bűnösök megvetettek, s aki akkortájt nagyon uralkodott a lelkeken, azt tanította, hogy a megátalkodott rosszak javíthatatlanok. Az ilyen vétség Isten és ember előtt halált érdemel. De más vétségekben, ahol a Szentlélek nem tanít különösebben, ahol a gonoszság nem megrögzött, a megátalkodottság nem nyilvánvaló, vagy a bűn nem rettenetes, nem szabad halállal büntetni, hanem a megjavításra más fenyítéshez kell folyamodnia. Ilyen például a száműzetés, melyet Krisztus is helyesel: ez az egyházból való kiközösítés.
Az apostoli hagyományok szerint ekképpen büntették a szakadárokat és eretnekeket. A hit körén kívül vétkezőket a nemzetközi jog bünteti, amit a természet törvénye is sürget. Ezt Krisztus maga sem tagadta: miként az örökséget elosztani vonakodván, nem tagadta, hogy vannak az örökség felosztására más tényezők." (1)
Először tagadja, hogy az ölés a Lélek tanítása. Azután azt mondja, hogy Krisztus eljöttével halálbüntetésnek nincsen helye ott, ahol még a megjavulás reménye kecsegtet. Nem sokára rá meg azt vallja, hogy a hit körén kívül elkövetett bűntények joggal sújthatók halálbüntetéssel, s ezt maga Krisztus sem törölte el, miként nem törölte el az örökösödési bíráskodást sem. (2)
És engem mégis zsidónak csúfol, mert a törvény szigorát érintetlenül fenn akarom tartani. Attól azonban nem félek, hogy kegyes olvasóim szememre lobbantják, miért nem merészeltem eltörölni azt, amit Isten szentesített. De mit mond ő? Krisztus – mondja ő – csak a megátalkodottakra szab halálbüntetést. Hogyan bizonyítja? Mert a házasságtörő asszonyhoz így szólt: "Eredj el és többé ne vétkezzél !" Mivel most nem bünteti a házasságtörést, következik-e ebből az, hogy a házasságtörések büntetését eltörölte? Bizonyára éppen oly kevéssé törli el a törvény által szentesített bünte-
(1) Ezek Servet saját szavai.
(2) s a világi rendtartás egyéb dolgait sem.
tést, mint az örökösödési törvényt, mikor nem fogadja el a bírói szerepet. (1) Másik érve: a Lélek a test fékezését, nem pedig megölését parancsolja. Erre bátran azt mondhatnád: "ez az ember három lapot sem olvasott az Írásból", – mert az nem a test fékezését parancsolja annyiszor, hanem a test megöldöklését. De mi köze van ennek a világi hatóságok büntetéseihez, melyeknek végrehajtása nem tartozik magánemberekre? (2) A test megöldökléséről szóló parancs azonban általánosan kötelező, mindenkire vonatkozik. Másik érve: az égi bírót kell utánoznunk, aki csak a megrögzötteket bünteti. Ez is képtelen állítás, hogy Isten önmagának ellentmondjon, aki hajdan egyeseket atyai fenyítés helyett halállal büntetett. Mivel azonban (mint másutt világosan látni fogjuk) a manicheusok (3) rokonának vallja magát, az ótestamentumból nem fogok példát idézni. Pált hozom fel ellenében (1Kor 11,30), aki, miután megmondta, hogy Korinthusban sokakat az úrvacsora elhanyagolása miatt halállal sújtottak, vigasztalásul mindjárt hozzáteszi, hogy az Úr azért bünteti híveit, hogy e világgal el ne kárhozzanak. Ha elfogadjuk, hogy a lélek elkárhozásától szabadulnak meg azok, akiket az Úr testi halállal sújtott: akkor adott esetekben joggal mérhető halálbüntetés azokra, akik még nem egészen megrögzöttek. Hogy Anániás halálával mily ügyetlenül hozakodik elő, arról beszélni se érdemes. Csak ezt a két dolgot vegyék szemügyre értelmes és józan olvasóim: azon vétségeket, melyekben javíthatatlan gonoszság nem nyilvánul, ha nem rettenetes nagyok és ha a Szentlélek nem tanít valamit különösebben, nem halállal kell büntetni, hanem más fenyítésekkel, melyek bűnbánatra indítanak, és ismét: akik a hit körén kívül vétkeztek, azokat a nemzetközi jog bünteti, mely elé semmi akadályt sem gördít Krisztus tanítása.
(1) Servet, mint látjuk, három sorral hátrább önmaga vágja el torkát saját vallomásában.
(2) Itt nem testi öldöklésről esik szó; ezt csak azért említem, hogy kimutassam annak az embernek szörnyű ostobaságát, ki a hatóság jogkörét összezavarja a valláséval, ahol lelki gyakorlatról van szó, melyet minden keresztyén maga végez.
(3) akik azt állították, hogy az ótestamentumi törvénynek más Istene volt, mint a mai.
Csodálatosan ügyeseknek kell Servet tanítványainak lenni, ha a természet rendjét eltörölve, ezt a két, annyira ellentétes dolgot össze tudják egyeztetni. Honnan vette ó ezt a megkülönböztetést a hit megsértése és a többi vétségek közt? Bizonyára csak az ő agyából pattant ki. (1) Bizonyítsa be, hogy Krisztus eljöttével az eretnekeket nem szabad oly keményen büntetni. Azt hiszi, hogy az egész világ köteles az ő álomképeinek okvetlenül hitelt adni.
Egy másik rajongó is előbújt odújából, (2) aki Servetet legjobb testvérének mondja; ez azért azt állítja, hogy az eretnekeket nem szabad büntetni, mert a Szentírást ki-ki saját felfogása szerint magyarázhatja, hogy így a biztos tanítás felhőbe burkolva, rejtve maradjon. Ez a derék írásmagyarázó inkább kiirtja a hitet az emberek szívéből, de nem bünteti azokat, akik e hitet megingatják. Mi lesz akkor a vallásból, hogyan ismerjük meg akkor az igaz egyházat, mi lesz magával Krisztussal, ha bizonytalan és kétes leend kegyességre vezérlő tanítása? Milyen gyalázat éri Istent, ha olyan kétértelműleg szól hozzánk igéiben, s velünk csak tréfát űz? (3) Ha nem biztos a vallás az írásban, akkor csak kétségeknek, (4) sőt becsapásoknak eshetünk áldozatul. Mi marad más hátra, mint hogy az efféle emberek, hogy a gonoszságra vezető útjukat egyengessék, az Írást egyszerűen elteszik láb alól.
Igazat mondtam tehát föntebb, hogy mind a Lucianus-követők és durva istenkáromlók, mind pedig a lázongó lelkűek csak azért akarják elvitatni a fejedelmektől a vallásvédelem jogát s az ellene vétők megbüntetését, hogy aztán büntetlenül garázdálkodjanak. (5)
De most már a jó és egyszerű emberekhez szólok, akik tudatlanságukban elbuknak s különösen a pápisták zsarnok rendeletei folytán letérnek a helyes
(1) mert ilyen különbségtétel nem fordul elő az Írásban, hogy az Isten ellen való vétkezés inkább megengedhető, mint az emberek ellen.
(2) aki majmolja a bölcsészt.
(3) üres ígéretekkel ámít.
(4) mintha az egész csak mese volna.
(5) A zavarosban halásznak, hogy rajt' ne kapják gonoszságaikon.
útról. (1) De látják, mily istentelenül bemocskolta a pápaság a vallást és sok helyütt megrontotta; látják, hogy ezt az ördögi művet mily rémítő zsarnoki fegyelemmel védik, úgy, hogy a híveknek még csak mukkanni sem szabad. (2) Valóban, nagy fájdalom látni, mint nyomják el az Isten igazát tűzzel-vassal, és senki se mer érte síkra szállani; valóban, nagy fájdalom látni, mint védik erőszakkal a tévtanokat, és nem szabad cáfolólag fellépni. Közös panasza ez a kegyes embereknek. Hallgatagon, csendben sóhajtoznak, majd meg hangosan zokognak, hogy ilyen nagy rabszolgaságra jutott ez a nyomorult világ, még csak vitatkozni sem szabad, az uralkodó elemek parancsaira még csak megjegyzést sem szabad tenni, nem szabad még kételkedni, gondolkodni sem. Ez már tűrhetetlen barbárság, ahol nincsen semmi világosság, ahol karddal védik azt, amit sem a jog, sem az ész nem támogat. (3) Mikor hajdan az Isten szent prófétáit és apostolait hasonló gonoszsággal sanyargatták, azok soha sem tanították azt, hogy az Isten tiszteletének rendjét és az Ő mennyei tanítását nem szabad védelmezni a hivatott hatóságnak, hogy a gonosz, felforgató elemek Istentől megszabott bűnhődéssel lakoljanak. Mint az alábbiakban látni fogjuk, Isten szigorúan sújtotta azokat, akik a népet az igaz vallástól elcsábítani merészkedtek. Jeremiás, akit a gonosztevő zsarnokok halálra ítélnek s mély verembe dobnak, éppen nem keresi ezt a kibúvót, hogy az Isten igazát lábbal tipróra nem szabad halálbüntetést mérni, hanem igenis több ízben hangsúlyozza azt, hogy az igazság ellenségeire büntetés vár, valahányszor ártatlan vért ontanak. Hát az apostolok? Vajon vitatkoznak-e ellenfeleikkel azon, hogy szabad-e a vallást büntetésekkel védeni? Sőt ügyük igazában bízva, semminemű szigortól sem riadtak vissza, ha a bűnnek nyomára jöttek.
(1) Valóban, az Isten emez ellenségei oly makacsul ragaszkodnak ördögi hamisságaikhoz, hogy megtévesztik mindazokat, akik nem, látnak tovább az orruknál.
(2) És így már annyira jutottak, hogy gyűlölnek minden büntetést s rémületbe esnek, nem is kutatva, vajon igazságos-e, vagy sem.
(3) De mit mond ez? Ha a pápisták annyira zsarnokok, abból nem következik az, hogy minden szigort el kell vetni.
Hilarius azonban – megvallom – túloz. Amiatt panaszkodik ugyanis, hogy az egyház börtönnel és száműzetéssel rémítget és így kényszerít a hitre, jóllehet maga is száműzetésben s börtönben sínylődik; hogy az egyház töri magát a hatalmasok kegye után, jóllehet maga is az üldözések hevében tisztul meg; hogy az egyház elkergeti a papokat, holott önmaga is az üldözött papoknak köszöni elterjedését; hogy az egyház dicsekszik a világ kegyeivel, jóllehet nem vallhatja magát Krisztus hívének, ha a világ nem gyűlöli. Ámde őt Auxentiusnak (1) s társainak vad szigora lobbantotta haragra, s inkább a jelen visszaéléseit dorgálta, (mire valóban oka is volt) s nem a folytonos hitvédelem szükséges voltáról beszélt. (2) Hogy a földi hatalom védi a hitet, abból még nem következik az, hogy Krisztus erőtlen, sem a tekintély elismerése nem ejt csorbát az evangélium hitelén, sem nem veszt tekintélyéből a vallás, ha királyok támogatják; itt csak azok ellen szólunk, akik az Isten szavát megvetve, fegyveres erővel védik romlott tévtanukat. Ilyen siralmas a helyzet ma, midőn a pápai egyházat csak a nyers erőszak és öldöklés tartja fenn, midőn a jó pásztor szerepét elejtve zsarnok rendeleteikkel mennydörögnek azok, akik magukat elég galádul főpásztoroknak címeztetik, mely főpásztoroknak kormányzata a régi világban az üldözésekből keletkezett igaz krisztusi egyház fölvirágoztatását jelentette. Ámde az üldözők kardjai nem gátolják meg azt, hogy a kegyes hatóságok megvédjék az igaz egyházat, sem a vértanúk keresztjei nem akadályozzák meg azt, hogy a törvényes hatalom az elnyomott híveket az Isten igaz imádására vezesse jogarával. Nagyon helyesen mondja Augustinus: (3) Ha a császárok tévedvén, tévedésük érdekében az igazság ellen törvényt hoznának, mely a kegyes embereket próbára tenné és megdicsőítené nem cselekedvén azt, amit azok parancsolnak, azért, mert Isten tiltja, Nabukodonozorhoz volnának hasonlók, aki
(1) Milanói püspök.
(2) Inkább a személyeket s azok túlkapásait tartja szem előtt, s nem a dolgot, ami magában véve jó, csak meg ne rontaná a visszaélés.
(3) A donatistákhoz intézett 166. levelében.
az arany szobrot imádtatta, s akik azt nem imádták, Istennek tetsző dolgot műveltek. Ha pedig a császárok az igazság pártján a tévedést tiltják büntetés terhe alatt, s az engedetlenek így Isten s ember előtt vétkeznek, – szintén Nabukodonozorhoz hasonlók, aki később a csoda folytán megingatva és megváltozva, az igazság védelmére parancsot adott ki a tévedés ellen. S ami a vallásról áll, ugyanaz áll a vallás gyakorlásáról és védelméről is. Akik az Isten igaz igéjéből indulnak ki, azok igazán s helyesen imádják az Istent. Aki tetszése szerint faragja magának a hitvallást, vagy vakon átveszi mástól, minél buzgóbban gyakorolja, annál kárhozatosabb: mert a babona erény nem lehet. Isten valódi s igaz imádója hivatásához képest hite védelmére síkra száll. A hitetleneket vad düh ragadja el. Azért joggal kárhoztatjuk a pápisták ostoba s tudománytalan vakbuzgóságát, mert őrült babonákat hirdetnek és Isten igéjét gőgösen lábbal tiporják. Ha ez a fonák vakbuzgóság tudatlanságból származik: mért ne magasztalnok az Isten fiainak azt a buzgóságát, mely nem vakon, hanem mélyen megokolt alapon ragadja őket hitük megvallására? A vértanúk és az istenkáromlók közt levő különbséget nem a büntetés, hanem a bűn állapítja meg: éppen úgy a kegyes és valódi buzgólkodókat mindig az ismeret, a gonoszokat és romlottakat a vakmerőség és a vak ösztön jellemzi. Ha valakit vérpadra hurcolnak azért, mert hazugságnak mondja az Írás szavait, ugyan ki merészeli az ilyen szörnyeteget a vértanú tisztes nevével illetni? Nagyon helyesen jegyzi meg Augustinus: (1) nem a büntetés, hanem az ügy szüli a vértanút. Ha pedig nem vértanú, miért nevezzük a büntető bírót kegyetlen üldözőnek s miért nem szigorú bírónak? E ponton tehát okosságra s mérsékletre vagyon szükség, nehogy a fejedelmek, mielőtt az ügyet jól megvizsgálnák, hangos lármát üssenek, avagy irtóztató kegyetlenséggel öldököljenek. A régi közmondás a tudatlanságot merésznek mondja: a babonának pedig csodásan nagy a bátorsága s kegyetlensége. Mint látjuk, nincsen vérengzőbb faj a képmutatóknál, csakhogy tudatlanságuk s tévedéseik
(1) Festushoz írt 167. levelében és Dulcitiushoz írt 61. levelében.
mellett bizton aludhassanak. De nem is lehet az másképp, minthogy a hitetlenek mindnyájan atyjuk hasonmására vannak alkotva, aki eleitől fogva emberöldöklő volt és a hazugságnak atyja (Ján 8,44). Az Isten igaz imádóinak ettől a két hibától kell őrizkedniük: nehogy a meg nem ismert dolgot vakmerően kövessék, vagy hogy a szigorban mértéktelenségre vetemedjenek. Mert ha már a földi ügyekben is méltán elítéljük a bíró nemtörődömségét, aki mások esze után indulva hozza meg ítéletét anélkül, hogy a dolgot maga megvizsgálná, annál kevésbé szabad megtűrni azt, hogy vallási kérdésekben vétkes hanyagsággal mulasszák el (1) az utánajárást, mely minden magánügyben is annyira fontos. Azért is oly visszataszító a pápaság barbársága, de nem is kerüli ki az Isten rettenetes ítéletét. Vannak vértanúk, akik készek a számadásra, ha kell. Ámde nem engednek teret az Isten igéjének védelmére; főelvük, kizárni minden vitatkozást. Elzárják az érvelés elől az ajtót s a szerencsétlen embereket kihallgatás nélkül a legrettenetesebb módon kínozzák: azután nyelvüket kivágva máglyára vetik, ott lassú tűzön elégetik, hogy érezzék a halált, miként ama zsarnok mondá. Ez valóban az állatias ösztön és végtelen kegyetlenség példányképe. Erre is helyesen jegyzi meg Augustinus (2): ha rémítik őket és nem oktatják, gonosz uralomvágyat árulnak el. De másfelől ha csak tanítják és nem ijesztik, a szokás erejénél fogva megrögződve nehezen indulnak az üdvösség útjára. A meggyőzött eretnekekről szól, (3) kik büszke nyakassággal eltelve, az egyháztól elszakadtak. Ugyan mit szólt volna akkor, ha látta volna, hogy az Isten kegyes és egyszerű imádói máglyán égnek csak azért, mert Isten világos igéjét hirdetik az emberi koholmányokkal szemben? A pápa emberégetői csak azért oly kegyetlenek, mert hazug törvényeiből egy jottát sem akarnak engedni. A világosságot eloltva, nem csoda, ha hiába dühöngnek, mert uralmuk az Isten igéjének
(1) Ami több, Isten minden egyesre ráparancsol, hogy kutassa az igazságot s így nyerjen meggyőződéses hitet; lehet-e tehát azokat menteni, ha ezt elmulasztják, akik nyilvános ítélethozatalra vannak hivatva?
(3) Vincentiushoz írt 48. levelében.
(3) A francia szöveg a donatistákat nyíltan megemlíti.
megrontásán épül, s győzelmük reményét csakis a sötétségtől várják. Egészen más az Isten igaz egyháza, mely hitvallását Isten szájából veszi, s mely buzgóságát mérsékeli, nehogy vakon önvesztébe rohanjon. Kétségtelen dolog, hogy nekünk kiváló okosságra és szelídségre kell törekednünk; szükséges, hogy ítélethozatalunkat higgadt s meggyőződéses vallásismeret előzze meg. Ez azonban a legkevésbé sem akadályozza meg azt, hogy a hatóság karddal s büntetésekkel fenyítse azokat, akik, mint hittagadók másokat is hittagadásra késztetnek, Istent káromolva cseheikkel a szerencsétlen lelkeket behálózzák, az egyház békéjét megrontják és a kegyes egyetértést megtépik s szétmarcangolják.
De most lássuk röviden, hogyan érvelnek azok a járatlan, de különben jó emberek, akik azt állítják, hogy nem szabad büntetni. Az Úr az ő országát – mondják ők – nem akarta fegyveres erővel védeni, hanem csak az evangélium lelki fegyverével, s övéit arra buzdította, hogy készek legyenek vérüket ontani, de sohase parancsolta nékik, hogy másokét ontsák; az apostolokat, mint bárányokat, a farkasok közé küldte, de nem ruházta fel, őket testi erővel. De ha én erre azt mondom, hogy az Úr sohase parancsolta meg övéinek, hogy a lopást, rablást, házasságtörést, gyilkosságot, méregkeverést büntessék, tehát nem kell büntetni mindezeket, ugyan mit felelnek erre? Megengedik-e, hogy a gonosztevőket ne fékezzük, nem mondják-e inkább azt, hogy az egyes emberek elnézése nem akadályozza meg a törvény rendelkezéseit? Azt ugyan én is vallom, hogy Krisztus országa nem fegyveres erőn épült föl, s nem azon áll fenn, mert Krisztusnak az evangélium hirdetésével kell uralkodni, hogy beteljesedjék az a jövendölés: "Amely népet nem ismértem, az szolgál nékem, akik csak meghallhattak is, engedtek nékem" (Zsolt 1844–45). Az Úr tehát, hogy szavának ereje annál inkább kitűnjék, apostolait pusztán, fegyvertelenül küldötte el, s nemcsak földi hatalmat nem adott nékik, hanem majdnem az egész világot ellenségül találták, hogy az evangélium égi diadalát mindenki megbámulja, mely, miként a pálma, annyi és akkora viharokkal dacolt. Valamint most, úgy a múltban is újra és újra fölkelt ellenségei közepette s még ma is virágzik. A vallást önereje tartja fenn, nem
az emberek. Nem hiába fegyverzi föl Krisztus az evangélium szolgáit harci tűz helyett türelemmel; mindazonáltal oly lelkes harcosok, hogy tanításukat, – ha kell – bármikor készek vérükkel is megpecsételni. Először is a világ fejei ellenkeznek leginkább az igaz és józan tanítással. Sokakat, akiknek kezdetben tetszett, szigora elkedvetleníti. Kevesen akadnak olyanok, akik nyakukat örömmel hajtják igájába, s mintha csak élvezetekről esnék szó, a nyájas, mézédes szavú tanítókat hajhásszák, akik nékik szolgamódra hízelegnek. Látjuk azt is, hogy a fejedelmek sorozatában milyen különbségek merülnek föl; amit az apa egyházi téren fölépített, azt a fia egy csapással lerombolja, mint egy hatalmas vihar.
Nem szabad, hogy az evangélium szolgái bármely fuvalomra ide-oda hajlongjanak, bármerre húzzanak is az emberek lelkei, bármilyenek legyenek is az idők forgatagai, ők az egyenes utat járják, nehogy a kezükbe letett örök és változhatatlan isteni igazság hűtlen gyávaságuk folytán porba hulljon. Ilyen viharokat álltak ki a régi próféták, kik nem dicsekedhettek mindenkor a királyok kegyével s oltalmával, de elmondhatjuk bátran róluk, hogy mindnyájan Krisztus zászlaja alatt harcoltak. Az minden időkről áll, hogy a világ nem szívelte azokat, akik Krisztust hűségesen szolgálták. Képtelenség, mondják ők, hogy Krisztus lelki birodalma testi erőkre támaszkodjék.
Képtelenség, hogy a hit emberi ékesszóláson épüljön. De ha elnémítjuk az ékesen szólókat, ha eltiltjuk a tudósokat és művészeket tanszékeikről, az éles eszűeket a tanítástól, nehogy a hit támogatásunkra szoruljon, nemde Isten és az ő adományai ellen kelünk föl? "Bolondok legyenek azok, akik bölcseknek látszanak, hogy Krisztus tanítványai lehessenek" – mondja Pál, (1Kor 3,18), tudniillik, hogy a test bölcsessége magát meghúzván, tisztán a hit tündököljön. Amint semmi se áll útjában annak, hogy az evangélium hirdetése csupán a lélek titkos erejénél fogva hasson, és az emberi erők csak szolgálatára legyenek, éppúgy nem idegenkedik a vallás sem a törvényes támogatásoktól, jóllehet egyedül Isten kezében van, s a kereszt tövében diadalmaskodik.
(1) azok a jó emberek, akik ellen beszélek.
"A világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket" (1Kor 1,27). De aki a halászokon kezdte, később másokat is választott, akik nem oly tanulatlanok, hanem műveltek valának. Pál maga is tanult fő volt, bár magát kicsinylé, gyermekkorától fogva a törvény ismeretében nőtt fel. Hogy utódait ne is említsem, Ézsaiás beszéde nemcsak szép és előkelő, de művészi is; az ékesszólás tehát néha a hit szolgálatába szegődik. És maga Krisztus is a napkeleti bölcseket csillagragyogással, a pásztorokat angyali hanggal hívta magához. A nyers és sötét tömeg, melyből Krisztus egyháza kiindult, nem zárta el az utat a királyok elől, akik magukat, alattvalóikat s világi hatalmukat szent áldozatul hozták. Az evangélium szolgáinak viselni kell a keresztet, a világ gyűlöletét s gyalázatát, más fegyvert nem nyervén az Úrtól a türelemnél, de viszont a királyok védeni tartoznak a vallást fegyverrel is. Néha Krisztus a fejedelmektől mind a két tisztet megköveteli. János, (1) szász választófejedelem a hóhér közelében állhatatosan s bátran megvallá hitét és kész vala érte örömest meghalni, (2) s ugyancsak ő, ha valamely istentelen hittagadó birodalmában Isten igaz vallását bántja, Krisztus országát serényen megvédi.
Továbbá képtelenségnek mondják, hogy az embereket erőszakkal hajtsák a hitre. Hogy ne is említsem Augustinus (3) bölcs szavait, aki hasznosnak látta a makacsokat megtörni, hogy így magukba szállva, önként térjenek a hitre, én azt tartom, hogy az egyház védelmében más szerepe van a kardnak, nem az, hogy a hitre erőszakoljon. A fejedelmek ugyanis nem képesek arra, hogy rendeleteikkel az emberek szívébe hatoljanak, s velük engedelmesség folytán az üdvösség tanait elfogadtassák, hanem igenis az a hivatásuk, hogy Isten szent nevét és vallását ne engedjék tisztátalan s rakoncátlan nyelvektől meghurcolni. Bizonyára vétkes az élet és halál fölött nem ítélő magánember, ha háza meg-
(1) János Frigyes.
(2) Midőn hírül hozták neki, hogy halálra van ítélve, örömest adta magát halálra. Most, hogy Isten kegyelme kiszabadítá a veszedelemből, hasonlóképpen állhatatos hitében, melynek védelmét Isten reá bízta.
(3) Bonifaciushoz írt 50. levelében és más helyütt.
gyalázását eltűri, mennyivel csúnyább az a gyáva fejedelem, aki megengedi, hogy a vallást vakmerően gyalázzák.
Ott ül, (1) mint bíró, magas ragyogó trónján s némán tűri, hogy Krisztus dicsőségét porba tiporják, s míg saját uralmát a büntetés szigorával védi, az egyház marcangolását büntetlenül hagyja? A vallás védői legyenek tehát a kegyes hatóságok, nem annyira olyan értelemben, hogy a hitre kényszerítsék a vonakodókat, hanem, hogy ki ne űzzék területükről Krisztust, akinek kegyelméből uralkodnak, hogy ne engedjék kigúnyolni annak szent nevét, aki fényt áraszt tisztükre, hogy ne bántsák az istentelen gazok annak a tanítását, aki nyugodalmat szerez birodalmukban, hogy ne hagyják, – hallgatagon, némán, – hogy garázdálkodjanak azok, akik a reájuk bízott gyenge alattvalókat veszedelembe döntik.
Azt is hánytorgatják, hogy Krisztus tanítványaihoz szelídség illik, olyan, aminő a mesterben tündöklött. Ő nem fegyverrel készteté a zabolátlanokat engedelmességre, – mondják ugyanők – hanem tanításaival édesgeté magához, hogy beteljesedjék rajta Ézsaiás mondása (42,3). "Íme, az én szolgám nem kiált és nem lármáz és nem hallatja szavát az utcán, megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki". Mintha bizony nem tudnánk esetet az ellenkezőre is: mikor Krisztus nyilvános tanítóként fellépett, ostorral kergeté ki azokat, akik Isten hajlékát megszentségtelenítették (Máté 21 12). Ha az Isten fia dühösen elűzte a kufárokat, akik istentisztelet ürügye alatt áldozati barmokat árultak a templom előcsarnokában, miért (2) ne használnák a kegyes hatóságok kardjukat Isten rendeletéből, ha a gonosz hitehagyottak Isten egész templomát nyílt gyalázatossággal megsértik, megszentségtelenítik? Szent föllobbanásának csak ezt az egy példáját adta Krisztus. Élete folyásában egyébként nem használt hasonló megfenyítéseket, nehogy lelki birodalmából, melyet az
(1) Szép látvány volna, hogy a halandó ember ott üljön magas és pompás trónján, és tűrje, hogy felséges Urát, Jézus Krisztust, akitől méltóságát nyerte, lábbal tiporják.
(2) Így Béza és Amst.
Atyától kapott a világi hatalmi körökbe nyúljon át. Midőn a testvérek között a vagyont elosztani vonakodott, ezzel csak azt akarta tudtunkra adni, hogy a birtokjog védelme világi bírákra tartozik. Így kell érteni Ézsaiás jövendölését; Krisztus szelídségét nem szabad túlozni. Krisztus nyájas és szelíd, hogy a gyengéket erősítse, de nem az, hogy a megrögzötteket még jobban megkeményítse. Igaz, Krisztus szelíd, annyira, hogy a megrepedt nádat nem töri el, de vajon elnézi-e, hogy a megátalkodottak a gyengéket összetörjék? Krisztus szelíd, aki még a pislogó gyertyabelet sem oltja ki, de vajon tűri-e, hogy sötétség uralkodjék? Sőt inkább összetöri őket vasvesszejével (Zsolt 2,9). Jóllehet Krisztus csak igéje fegyverét használja, azért kész ő más fegyvert is forgatni a gonoszokkal szemben. Vajon nem az ő szelleme vezérelte-e Pétert, mikor Anániást és Safirát rögtöni halállal sújtotta? (Csel 5,1 s köv.) Pál sem ütött el mesterétől, midőn Elimás ördöngöst vaksággal büntette meg (Csel 13,11). Különben nem érteném, mire valók volnának azok az adományok, melyekről Pál szól, (1Kor 12,10) hacsak nem a gonosz lelkek megfélemlítésére. Az ige szolgáinak tehát szabad volt testi fenyítékkel élni. Nem szabad-e hát a fejedelmeknek is, akiknek hivatásuk karddal megvédeni a megszentelt világrendet? Kegyetlen az a kegyelmesség, bármennyire dicsérjék is – mely a nyájat nem sajnálja, csakhogy a farkasokat kímélje. Gonosz tévtanok mérgével megölik a lelkeket s a hivatott hatóság ne bántsa testüket? Krisztus egész testét megtépik, s egy embernek rothadt teste szabadon árassza a bűzt? A kegyes tanítók nyomán én is arra intem a fejedelmeket, hogy mérséklettel cselekedjenek, s orvos módjára csak végső szükségben nyúljanak műtéthez; az erélytelen lágyságtól, mely a rossznak melegágya, lényegesen különbözik a helyes, emberies orvoslási módszer.
Egy-két szentírási helyre is hivatkoznak, de csak egyben találunk némi ellenvetést. "Hagyjátok – mondja Krisztus – hogy a konkoly együtt nőjön a búzával, nehogy a búzát is kiszaggassátok" (Máté 13,29). Ha itt
(1) Tétlenül, összetett kézzel nézik-e, hogy az ördög rombolja a hitet és a szent vallást?
a mi esetünkről van szó, akkor a hatóságoknak nemcsak a halálbüntetéstől kell tartózkodni, hanem fölösleges is minden fegyelem. A kiközösítés legjobb védő eszköze az egyháznak, de nem lehet alkalmazni, ha a konkolyt nem szabad érinteni. Megjegyzendő, az Úr nem annyira a kárhozatos tévtanok hirdetőiről beszél itt, mint általában arról a gonosz magról, melyet a Sátán a jó megrontására széthint. Pusztuljanak tehát a törvények és bíróságok, (1) ha a konkolynak az aratásig kell maradnia! Ámde a józaneszű ember érti, mit akar Krisztus tanácsolni. Valamint másutt szérűhöz hasonlítja az egyházat, melyen a polyva együtt hever a búzával, és hálóhoz, melyben a jó halak együtt vannak a rosszakkal, akként most szántóföldhöz hasonlítja, mely a dudvát a jó maggal együtt kénytelen megteremni és táplálni. Mert vannak túlheves buzgólkodók, akik nem tűrik az Isten szentélyének bepiszkolását s Krisztus menyasszonyának beszennyezését, kit vérével megváltott és amelyben Isten dicsőségének kell fénylenie. De, hogy az Úr bennünket alázatosságra intsen, hogy türelmünket próbára tegye, hogy óvatosságra buzdítson, eltűri, hogy egyházát sok bűn pusztítsa. Így esik meg az, hogy a rossz embereket fájdalommal meg kell tűrnie kebelében. Igaz ugyan, hogy Krisztus evangéliuma szerint a búzát szórólapáttal kell a polyvától megtisztítani, de a végleges megtisztítást az utolsó ítéletre hagyta, melyen a juhokat elválasztja a kosoktól. Krisztus tehát nem tiltja a szigort, csak arra int, hogy tűrjük a rosszat, ha azt veszedelem nélkül kiirtani nem lehet. És bármennyire iparkodjunk is, tisztünkhöz képest a rosszat kigyomlálni, még mindig sok rossz marad meg.
Gamálielre hiába hivatkoznak. Gamáliel (Csel 5,34) azt tanácsolja az írástudóknak, hogy hagyjanak föl az üldözéssel, mert ha az emberektől van az a tudomány, magától elvész, ha pedig Istentől van, megsemmisíteni nem lehet. Erre a kijelentésre hivatkozni valóban veszedelmes, mert a közrendet felforgatja s az egyházi fegyelmet is tönkreteszi. Ámde Gamáliel habozásában mondta ezt, nem mert a sötétben ide-oda tapogatódzni, s ezért függesztette fel ítéletét. A helyes kiinduló pontokból hamis kö-
(1) és a rendőrség.
vetkeztetésül vonja le, hogy nem kell semmit tenni, mert Isten megvédi, ami az övé, ami pedig az emberektől, van megsemmisül. Ámde az Úr, jóllehet ő a gazda egyedül, azért mégis küld ki munkásokat szőlőjébe; jóllehet egyedül ő adja a növekedést, azért mégis gondja van rá, hogy legyenek, akik ültetnek és öntöznek; jóllehet maga építi templomát, azért mégis alkalmaz munkásokat, végre, jóllehet műveit maga védi, oltalmazza, azért mégis igénybe veszi szolgáit.
Még csak cáfolatra sem érdemes az a megjegyzés, hogy ha istentiszteletről és vallásról van szó, nem szabad halállal vagy börtönnel büntetni. Ki ne látná, hova vezet ez? Ezek az emberek a sötétség fiai, Isten törvényét először vitatkozásoknak és versengéseknek teszik ki, végül undornak s gyalázatnak dobják oda áldozatul. Claudius Lysias azt írja Félixnek (Csel 23,26), hogy Pálban ő nem talál semmi vétket, minthogy csak a zsidókkal vitatkozik a törvényről. Claudius csak örülne annak, ha a néki annyira kényelmetlen zsidó-törvény teljesen megszűnnék. Íme, erre az emberre hivatkozik Servet, (1) csakhogy megszabaduljon az igazságszolgáltatás sújtó kezétől, s mintegy isteni kijelentésnek veszi azt amit Lukács ennek a gonosz embernek az ajkára ad.
Azt is felhozzák még, hogy Péternek hüvelyébe kellett visszadugni kardját, (Máté 26,52) s ezzel az Úr világosan tudtunkra adta, hogy mennyire nem szereti az evangélium fegyverrel való erőszakos megvédését. De hát ha én meg erre azt mondom, hogy Pilátus előtt még csak egy szóval sem védte ártatlanságát, pedig joggal tehette volna! (2) Ha atyja végzésének engedelmeskedve, mint bárány, nyírője előtt megnémult és az evangélium hirdetését abbahagyta addig, míg halálával eleget nem tett a bűnökért, vajon csodálkozhatunk-e azon, ha Pétert eltiltja az öldökléstől? De mást mondok erre: Krisztus nem engedte meg szolgájának a kard használatát, mert, mint magánegyén vakmerően nyúlt hozzá. Nem akarja karhatalommal elűzni a kato-
(1) Védőpajzsul hozza fel egyik beadványában, melyet urainkhoz intézett.
(2) Talán azért, hogy mi is hallgassunk bíráink előtt, így bizonyítván az Isten igazát?
nákat, akik megkötözésére jöttek, nehogy azt mondják róla, hogy az evangélium szolgái bérelt gyilkosok. Nem következik tehát, hogy a fejedelmek nem gyakorolhatják tisztüket. Röviden: nem azért tiltja el Pétert az erőszaktól, hogy a hatóságokat megfossza fegyvereiktől, vagy hogy őket az evangélium jogos védelmétől eltávolítsa, hanem azért, mert nem engedheti meg, hogy hivatása ellenére vakon rohanjon önvesztére, s mert nem akarja, hogy halála, mely az embereket Istennel kiengeszteli, késleltessék.
Elmondottam tehát mindazt, amit az ellenfelek felhoznak, jóhiszeműleg mondottam el, és úgy vélem, hogy magamat eléggé kimentettem. Most még csak az van hátra, hogy kimutassam, hogy nemcsak szabad, de kötelességük a hatóságoknak, hogy a mennyei tudomány megrontóit büntessék, különben Istentől nyert tisztüket nem teljesítenék. (2) Már a természet rendje is azt kívánja, hogy minden jól rendezett államban a vallás legyen az első, azt védje a törvényhozás, tanúink erre maguk a pogányok is. Olvassuk csak a bölcsészeket, akik erről a tárgyról valaha írtak.
Mindig az istentisztelettel kezdik, és azon vallásformával, melyet a legjobbnak tartottak; szerintük barbár és ostoba az a törvényhozó, aki legfőbb gondját nem az isteni dolgokra fordítja. Szégyellnünk kellene magunkat, ha a világosság fényénél nem látnók azt, amit ők a sötétségben láttak. És nem vádolhatjuk őket babonával, mert a vallást törvénnyel védték. Mert mi nagyobb képtelenség, mint büntetni a lopást és szabadjára hagyni az istenkáromlást? Védeni az egyesek becsületét (2) és tűrni, hogy Isten dicsőségét meggyalázzák? Senki sem vitatja azt, hogy az esküszegést büntetni kell, éspedig keményen. Miért vallják ezt azok, akik az eretnekeket nem akarják fékezni, ha nem azért, mert az esküszegés kárt okoz az emberi társadalomnak? (3) Tehát ott védik az Isten dicsőségét, ahol emberi érdekekről van szó, ahol azonban nincs szó erről, tűrik az Isten
(1) Mert Isten előtt felelősek.
(2) és jogát.
(3) Mert az esküszegés a törvény rombolására van, s árt társadalomnak.
meggyaláztatását. De kár erről többet beszélni. Minden igazi államnak az a célja, hogy az emberek között a törvényes rendet fenntartsa, ámde a vallás elhanyagolása ezt a rendet úgy megbontja, hogy az ember állathoz lesz hasonló; csonka az az államhatalom, mely nem ápolja a vallást, a hatóságok csak félemberek, (1) ha csak világi ügyekkel foglalatoskodván, Isten ügyével mit se törődnek. Kiváló példa erre az, amit Isten lelke Nabukodonozorban mutat. Ennek rendeletét magasztalja Dániel, (3,29) mely halállal bünteti azt, aki Izrael Istenét káromolja. Teljes tisztelet illeti meg ezt a kegyetlen zsarnokot, mert az Úr saját prófétáját választja ki a hozott törvények kihirdetésére és ezeket könyvében felsorolja a próféta és az Isten kijelentései közé számítja. Hogyan? Talán azért magasztalja Nabukodonozort a Szentlélek és a próféta az igaz Isten védelmében, hogy a mi kegyes hatóságaink Isten dicsőségét megcsúfolják? Nem azt akarja-e az Úr, hogy ennek a pogánynak cselekedete zsinórmértékül szolgáljon nekik? Mi volna furcsább a világon, mint büntetlenül tűrni az Isten gyalázását az egyház kebelében, mikor Babilonban fejvesztéssel sújták azt? Mintha nem védené a törvényszék az Isten szent nevét, melyet Babilon királya megoltalmazott? Nem mintha Istennek az emberek segítségére talán szüksége volna, hanem mert nagyon is helyén való, hogy a királyok és hatóságok, kiket itt a földön szolgáinak rendelt, mindent elkövessenek neve dicsőségére. Mert ha azt a dühöngő zsarnokot egy kis szikra annyira fölgyújtotta, akkor az egyház kebelén élő fejedelmeket, kik előtt az isteni igazság tisztán ragyog, a legundokabb gyávasággal kell megvádolnunk, ha ezerszer jobban nem hevülnek Isten igazáért.
De lássuk most már, mit szentesített jogilag az Úr az ő egyházában. Miután megparancsolta, hogy a jövendőmondó és álomlátó megölessék, aki a népet bálványimádásra csalta, ugyanezt a büntetést minden egyesre kiterjeszté, mondván: "Ha testvéred, a te anyádnak fia, vagy a te fiad, vagy leányod, vagy a kebleden
(1) Félig kifejlődött koraszülöttek.
lévő feleség, vagy lelki-testi barátod titkon csalogat, mondván: Nosza menjünk és tiszteljünk idegen isteneket, akiket nem ismertetek, sem te, sem atyáid: (1) ne engedj néki és ne hallgass reá, ne nézz rá szánalommal, ne kíméld és ne rejtegesd őt, hanem megölvén megöljed őt, a te kezed legyen először rajta az ő megölésére, azután pedig az egész népnek keze, kövekkel kövezd meg őt, hogy meghaljon" (5Móz 13,6 s köv.). Most már rajta, menjenek és vádolják az Istent kegyetlenséggel, akik könnyű és megbocsátható bűnnek tartják az igaz hittől és Istentől való elpártolást! De mielőtt tovább mennénk, két dolgot kell megjegyeznünk. Isten egy vallást sem sürget és véd oly szigorral, mint azt, melyet saját igéjével alapított. Továbbá csak azokat kövezteti meg, akik a törvényt vallva attól hitszegőleg elpártoltak, a törvényen kívül állókat nem sújtja ennyire. Ezt azok megnyugtatására mondom, akik attól félnek, hogy ez alapon a pápa hóhérai még jobban kegyetlenkednek. Ha az Úr az ő népének előbb a hitvallást adta, és csak azután szabta ki büntetését a hitehagyottakra, ugyan ki merészelné az emberek közül önként kitalált koholmányait halálbüntetéssel s egyéb fenyítékekkel védelmezni? Tehát nem akarhatjuk azt, hogy hatóságaink vakon és bizonytalanul gyakorolják hatalmukat, hogy országukban minden válogatás nélkül bármilyen vallás helyet foglalhat, hanem az a kötelességük, hogy az Istentől adott, meghatározott törvényt védjék, és a megismert vallásos igazságra következzék azután a büntetés szentesítése. Tehát éppen nem menthetők a tévelygések védői, kik vakbuzgóságból és tudatlanságból vakon öldöklik az ártatlanokat, vagy legalább az inkvizíció vádját másokra hárítják, hogy ők mások tanácsa után indulva szabadon mészárolhassák le Krisztus szent vértanúit. Ezzel megadtuk a feleletet azoknak, akik azt kérdezik, szabad-e a zsidókat, a törököket és másokat fegyverrel Krisztus hitére erőszakolni. Isten nem büntet mindenkit fegyverrel, hanem csak a hitehagyottakat, kik maguk elvetették az igaz hitet és másokat is ugyanerre
(1) Ama népek istenei közül, akik körülöttetek vannak, közel hozzád, vagy távol tőled, a földnek egyik végétől a másik végéig.
csábítanak. Aki az eretnekeket és istenkáromlókat igazságtalanul bünteti, az maga is vétkezik.
E ponton nem az emberi tekintélyre támaszkodunk, hanem egyedül az Isten igéjére hallgatunk, és megtudjuk, mit parancsol egyházának. Nem hiába vetteti el velünk emberi szívbéli mély érzelmeinket, a szülői szeretetet, a testvéri ragaszkodást, a rokoni és baráti érzéseket, eltilt hitvesünktől, majdnem egész emberi természetünkből kivetkőztet, csak hogy szent ügyünk rövidséget ne szenvedjen. Miért ez a határtalan szigor? Hogy megtudjuk, hogy Istent mindenek fölött szeretnünk kell, és valahányszor dicsőségéről van szó, el kell felednünk minden földi vonatkozást. Fontoljuk meg még, hogy ugyanazt a fenti büntetést nem sokára rá egész városokra kiterjeszti :"Ha valamelyikben a te városaid közül, amelyeket az Úr, a te Istened ád néked, hogy ott lakjál, hallod, hogy ezt mondják: Emberek jöttek ki közüled, istentelenségnek fiai és elfordítják városuk lakosait, mondván: Nosza, menjünk és tiszteljünk idegen isteneket, akiket nem ismertetek: akkor keress, kutass és szorgalmatosan tudakozódjál, és ha igaz és bizonyos a dolog és megtörtént az efféle utálatosság, hányd kard élére annak a városnak lakosait; áldozd fel azt mindenestül, ami benne van; a barmát is kard élére hányd. És ami préda van benne, hordd mind együvé és égesd meg" (5Móz 13,12 s köv.). Lássák tehát azok a könyörületes szívűek, akik annyira dédelgetik az eretnekeket, mennyire Isten parancsa ellen cselekednek. Hogy az egyház túlságos szigorúnak ne tűnjék föl, egy ember kedvéért eltűrik, hogy szabadon burjánozzanak a gonosz tévtanok: holott Isten egész népeket sem kímél: egész városokat kiirt s eltöröl a föld színéről, hogy még hírmondója se maradjon, átkának jeléül emléktáblákat állít, nehogy egész vidékeket ellepjen a ragály, meg a bűn elnézése: bűnrészesség. De ez nem is csoda, mert itt Isten törvényétől és megismert igazságaitól való durva elpártolásról van szó, mely isteni és emberi jogokat egyaránt sért.
Midőn a hatóságokra a vallás védelmét rábízzuk, nem akarjuk mindjárt a kardjaikat is élesíteni, hogy bárminemű tévtant rögtön vérrel toroljanak meg. Három fokozata van ugyanis a tévedésnek: némelyeknek meg-
bocsátunk, másoknak elég némi fenyíték, csak a határozott istentelenséget sújtjuk halállal. Pál a híveket gyakran figyelmezteti, hogy egymás iránt türelemmel legyenek, ha mindjárt némi nézeteltérésről lenne is szó: (1) ha az egyszerűbbek lelkét valami kis babona vagy tudatlanság szállja meg, türelemmel iparkodjanak a javításra, s ne gondoljanak mindjárt mértéktelen bosszúvételre. A második fokozatra eső tévelygésekre középszerű büntetést szabjunk szigorunkban, (2) csak arra ügyeljünk, hogy elnézésünk ne adjon tápot nagyobb bukásra és nyakas megrögzésre, mely a hit egységét megingathatná. De ha a vallás alapigazságait támadja valaki, ha szörnyű istenkáromlások történnek, ha a lelkeket vészthozó tévtanok végveszélybe sodorják, ha nyíltan szakít valaki az egyistenséggel és világos tanításaival, akkor a végsőre is el kell szánnunk magunkat, nehogy a halálos méreg elharapózzék. Ezt a szabályt, melyet Mózes Isten ajkáról vett, maga is hűségesen követte. Hogy mily szelíd természetű volt, bizonyság rá egész élete folyása és maga a Szentlélek nyilatkozata is. Milyen emberséges bíró volt a bűnök megfenyítésében, azt jól tudjuk, de ha Isten igazát kellett védenie, lángra lobbant. "Kössön mindenitek kardot az oldalára, menjetek által és vissza a táboron, egyik kaputól a másik kapuig és ki-ki ölje meg az ő atyafiát, barátját és rokonságát" – mondja ő (2Móz 32,27). Azt hiszed, hogy hirtelenségében cselekedett, hogy megfeledkezett szokott szelídségéről, mikor a leviták vérével áztatta a földet? Sőt Isten lelke hajtotta őt és ezért dicséretet is érdemel.
Tehát minden egyéb esetben dicsérendőnek tartjuk a kegyes elnézést, türelmet, de az Isten igazát a legnagyobb szigorral védjék a bírák, nehogy Isten haragja ellenük forduljon.
De egyesek tagadják, hogy ez megegyeznék Krisz-
(1) Türelemmel legyetek, mert ha valamelyik más nézeten van, Isten majd megvilágosítja idővel.
(2) Ami a második fokozatot illeti, minthogy ezek a tévelygések ártanak az egyháznak s bizonyos könnyelműségből fakadnak, fenyítékre érdemesek, de amíg nincsen istengyalázásról, lázadásról szó, bizonyos mértéket kell tartani, hogy szigorunk ne legyen nagyon durva.
tus lelki országával és a jelen század fölfogásával s az evangélium sehol se ad a bíráknak ilyen parancsot. De ha Krisztus és apostolai nyíltan nem is mondjak meg, milyen büntetést érdemel a házasságtörés és lopás,1 azért a hatóságok nem élhetnek saját jogaikkal? Krisztus eljöttével nem szűntek meg az államok, sem törvényeik, melyek a gonosztevőket büntetik. Hogy nem akadtak olyan hatóságok, (2) amelyeknek az apostolok megparancsolták, mit tegyenek, arról hallgatok. Csak azt az egyet említem, Krisztus eljöttével a politikai rend nem változott, sem a hatóságok jogköre. Halld csak, mit mond Pál: mert nem hiába hordják a kardot (Róm. 13,4). Vagy talán ez csak egy esetre vonatkozik3? Akikkel vitatkozom, azok maguk is megvallják, hogy a bírák isteni rendelésből büntetnek egyéb vétségeket, csak vallási kérdésben nem, hogy így persze szabadon terjeszkedjék a gonoszság. Ellenkezőleg, számtalan helyen említi a Szentlélek, hogy a királyok az istentiszteletet és vallási tanításokat védeni tartoznak. Midőn Dávid a fejedelmeket felszólítja, hogy csókolják meg a Fiút, (Zsolt 2,12) mit követel tőlük? Azt hogy az igaz tant védelmezzék. Mikor annyiszor említi, hogy majd jönni fognak Krisztus elé hódolatadójukkal, mit akar ezzel mondani? Azt, hogy a fejedelmek a tiszta imádás és tanítás őrei lesznek. Hogyan fog beteljesedni Ézsaiás ama mondása, hogy a királyok az egyház dajkálói lesznek, (49,23) ha nem védik hatalmi jogkörökkel? Tehát semmi kétség sem fér ahhoz, hogy a kegyes hatóságok isteni parancs folytán tartoznak Krisztus országát megvédelmezni. Pál szavai minden kétkedésnek véget vetnek. Nyilvános könyörgéseket parancsol a gyülekezetben a királyokért és minden méltóságban levőkért (1Tim 21). Miért? Hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk. Csak ezért? Sőt, hogy teljes istenfélelemmel és tisztességgel. Ha csak erről esnék szó, még valaki eltagadhatná, hogy a fejedelmeknek joguk van a vallás védelméhez, de midőn Pál nyíltan is kimondja, hogy ez kötelességük, kérdem, micsoda vakmerőség az,
(1) méregkeverés, hamisítás s hasonló dolgok.
(2) keresztyén.
(3) vagy egész jogkörükre?
hogy megfosszuk őket Istentől nyert hatalmuktól?
Kettőt kell jól megjegyeznünk. Pál nem magánemberekről szól, hanem a fejedelmek nyilvános ténykedéséről, mint akik a trónon ülnek és karddal oldalukon az emberi nem kormányzására vannak hivatva. Továbbá hatalmukat nemcsak a földi dolgokra terjeszti ki, hogy védjék a magánjogot, hanem a vallás védelmére is kirendelteknek mondja. Ebből az következik, hogy kardjukkal az igaz tanítás védelmére vannak hivatva, (2) de ezt nem tehetnék, ha nem volna szabad az istentelen romlottságot büntetni. (3) Hagyjanak fel hát azok a tudatlan, meggondolatlan emberek, annak a hirdetésével, hogy az igaz tan megrontóit nem kell büntetni, ha nem akarnak (ti. e felfogás hívei) nyíltan az Isten ellen támadni.
Bármennyire kimutattam is a hatóságok jogkörét, azért még mindig vádolhatnak ellenségeim gyűlölséggel. Azt mondják, az még sem járta, hogy én Servetet Krisztus bevallott ellenségeinek, mint undok vadállatoknak odadobtam. Azt állítják, hogy én fogattam el Vienne-ben, a lyoni tartományban. De hogyan jutok én egyszerre a pápa udvaroncai közé? Honnan ennyi kegy? Valószínű ugyanis, hogy ide-oda írogatnak egymásnak leveleket, de olyan nagy a különbség köztük, mint Krisztus és Beliál közt. Ezt a haszontalan rágalmat nem is érdemes cáfolni, elég, ha tagadom. Már négy éve annak, hogy ezt maga Servet hazudta rólam és Velencében (4) is elhíresztelte. Gyűlöletből tette-e, avagy valamit gyanított, nem tudom. Csak azt kérdem, ha akkor az én feljelentésemre lőn elárulva, hogyan történt az, hogy három éven át nyugodtan, minden baj nélkül ott járt-kelt ellenségei között? Bizonyára vagy el kell ismerniök, hogy az ellenem való egész vád csak koholt, vagy hogy az ő szent vértanújuk nagy kegyben állhatott a pápistáknál, minthogy az én vádaskodásom neki
(1) a vallás fenntartására.
(2) ha szükséges, az eretnekek megfékezésére, akik a vallást összezavarják.
(3) Ha olyan időről esnék szó, melyben nincsenek keresztyén fejedelmek, vajon nem volna-e meg ez a hatalmuk? Bizonyára igen, mert Istentől nyerik azt.
(4) és Páduában.
mit sem ártott. De ha igaz volna is vádjuk, akkor sem szabadkoznám, mert hiszen megvallom, hogy ebben a városban én fogattam el, hogy ügyét tisztázza: Kiabáljanak bár akármit a rosszindulatú és rossz nyelvű emberek, én nyíltan megvallom és nem tagadom, (mert e város törvényei értelmében máskép nem is lehetett eljárni vele szemben) hogy tőlem eredt a vádló, és azt is megvallom, hogy az én tanácsomra készült az a formula, melynek alapján pörbe fogták. Egyébként, hogy mi volt akkor a szándékom, az magának a pörnek menetéből is kitűnt. Egyszerre hívattak engem és társaimat, és nem tőlünk függött, hogy velünk az ő tantételeiről szabadon tárgyalhatott. Úgy mentünk a börtönbe, mintha bizony nekünk kellene számot adni tanunkról, s készek voltunk ellenvetéseire felelni. De ő tele torokkal szórta ellenem szidalmait, úgy, hogy maguk a bírák restellték magukat s megundorodtak; én azonban őt nem bántottam. Megjegyzem, nem fenyegette volna őt nagyobb veszedelem, ha javulásra hajlandó lett volna. (1) De annyira nem mérsékelte magát, hogy makacssággal, vadsággal tele, dacosan visszautasított minden higgadt, bölcs tanácsot. És hogy mily förtelmes istenkáromlással beszélt, másutt alkalomadtán elmondom. Most még csak azt említem, hogy én nem voltam néki annyira esküdt ellensége, hogy ne menekülhetett volna meg a veszedelemből némi szerénységgel, de mintha csak eszét vesztette volna, úgy rohant meggondolatlanul önvesztébe. Midőn nyolc nap múlva ismét előhívták és alkalmat adtak néki, hogy velünk szabadon tárgyaljon, azon ürüggyel élt, hogy szomorúsága és gondjai nem engedik tárgyalni, könyveket azonban, amiket csak kért, részint saját könyvtáramból, részint máshonnan, szívesen kölcsönöztem néki. Valószínű, hogy valaki nagyon biztathatta, mert olyan fölfuvalkodott volt.
Azt mondhatja valaki, miért léptem át Pál parancsát, aki Timótheusnak azt írja, hogy javíthatatlan eretnekeket csak kerülni kell.
Könnyű felelnem a vádra: nekem, aki ismertem jól az ő sajnálatra méltó gonoszságát, elég volt kerülni őt és másokat is arra inteni, de ez az óvatosság még
(1) ha remélhető lett volna, hogy jóra tér.
sem engem, sem másokat nem akadályozott meg abban, hogy őt megfékezzük, amennyire csak bírjuk. Ugyanaz az apostol, aki Timótheust az eretnekkel való érintkezéstől eltiltja, nyíltan megvallja, hogy Hymeneaust és Alexandert átadta a Sátánnak (1Tim 1,20), hogy megtanuljak, hogy ne káromkodjanak. Azt hiszem, ha akkor Pál rendelkezésére ott lett volna valamelyes hatóság vagy Krisztus dicsőségét védő valamelyes bíró, bizonyára örömest ezekre bízta volna azon gazok megfenyítését, kiket Istentől nyert hatalmánál fogva maga büntetett meg. De ami nekem és az Ige minden szolgájának meg van parancsolva, az még éppen nem kötelezi a bírákat s nem köti meg kezüket Istentől rájuk rótt kötelességük teljesítésében, és engem sem akadályoz meg abban, hogy az isteni igazságot, ahol csak kell, hitük őrizetébe ajánljam.
Ha valaki azt tartja, hogy az az ember még sem volt annyira közveszélyes, hogy el kellett tenni láb alól, erre én ismét megfelelek, s a józan és igazságszerető emberek szívesen meghallgatnak. Két okból kell a tévtanok szerzőit nagyobb szigorral sújtani, s ezt ki-ki be fogja látni: ha féktelen a makacsságuk, úgy, hogy ők s az általuk elrontott egyének veszedelmesek, másodszor, ha maguk a gonosz tévtanok utálatosak és tűrhetetlenek. Most csak azt kutassuk, vajon Servetben megvolt-e mind a kettő. Hogy milyen hajthatatlan makacs volt, arról már nem is akarok szólani. Mégis elmondok egyet-mást, hogy olvasóim ennek az embernek lelkületébe némileg bepillantsanak. Már említém fentebb, hogy őt javulásra akartam bírni. Mindent elmondani hosszú és unalmas volna. (1) Mikor még Lyonban volt, csúfolódva három kérdést intézett hozzám, hogy feleljek. Azon nem csodálkoztam, hogy válaszom nem elégíti ki. Először (2) szelíden intém őt, azután keményebben, – mit heves természete elviselni nem bírt – hogy mérsékelje magát
(1) Annyira mentem, hogy Párizs közelében saját életem veszélyeztetésével is meg akartam nyerni az Úrnak, de nem volt lehetséges, mert föltételeimet nem fogadta el.
(2) Mert azt mondhatná valaki, hogy az ember nemigen enged hamarjában abból, amit fejébe vett, bármint érveljünk is ellene; ezt a hibáját elnézve később érdesebben is tárgyaltam véle, erre ő mint dühödt eb rám rontott.
jobban; mint olvasóim láthatják, ő maga volt az oka annak, hogy gyógyíthatatlan betegségnek lőn áldozata. (1) Amit alább közlök, azt a kiadók jóhiszeműleg maguk vették át tőle. Az én válaszaimon egy betűt sem változtattam. Szerénységemet, úgy hiszem, mindenki ismeri, mely már inkább gyengeségnek mondható. Mintha csak mérgesítő italt ivott volna, ahol csak könyvem keze ügyébe került, minden lapját förtelmes gyalázatokkal illette. (2) Mit tehettem egyebet, – hallgattam. Tudják meghitt embereim is, hogy ügyet se vetettem rá, akárcsak a szamárordításra. Hogy minő tanról van szó, s hogy cáfolataim erősek-e vagy gyengék, arról még nem beszélek. Most csak arra figyeljenek olvasóim, hogy mi élesztette, mi lobbantotta föl annyira ennek az embernek a dühét. (3)
HÁROM KÉRDÉS, MELYET SERVET MIHÁLY KÁLVIN JÁNOSHOZ INTÉZETT.
Első kérdés.
Vajon a megfeszített ember-Jézus Isten fia-e és mi ennek a fiúságnak az alapja?
Második kérdés.
Megvan-e Krisztus országa az emberekben; mikor lép be abba és mikor születik újjá az ember?
Harmadik kérdés.
Vajon Krisztus keresztsége hittel történjék-e, mint az úrvacsora, és mi célra van ezek szereztetése az Újszövetségben?
(1) Korántsem voltam oly érdes, mint ahogy megérdemelte volna.
(2) Ráveti magát könyvemre, s teleírja minden lapját szidalmakkal, mint a kutya, ha dühében egy darab követ rág, marcangol. Én nem beszéltem róla haraggal vagy dühvel, inkább mosolyogtam rajta, mert nem tudás módjára viselkedett, hanem csak járt a szája, mint a kofának.
(3) Kérem olvasóimat, lássák, vajon szelíd, békés hangú válaszaim okot adtak-e rá, hogy oly haragra lobbanjon ellenem. Ebből is láthatni, hogy, bár meggyőztük, mégis ellenállott Istennek.
Kálvin János felelete
az első kérdésre.Mi Jézus Krisztust, azt az embert, kit megfeszítettek, Isten Fiának hisszük és valljuk. Máskülönben nem nevezné őt Pál a dicsőség Urának, sem Tamás Urának és Istenének, nem prédikálna másutt Pál Istennek vérrel szerzett anyaszentegyházáról (1Kor 2,8; Ján 20,28; Csel 20,28).
Ezen elnevezésnek okát abban leljük, hogy Istennek az idők kezdete előtt örök Atyától nemzett bölcsessége, mintán testünket felöltötte, Isten volt testben megjelenve, miként Pál tanítja (1Tim 3,16). Tehát Krisztust emberi mivolta szerint is Isten Fiának valljuk, azért, mert Isten. Vannak kifejezéseink, melyek röviden és világosan kifejezik értelmünket, de azokat nem hozom fel, nehogy megütközésre adjanak alkalmat. Elhagyva a szóharcot, lássuk a dolog velejét. Pál, ahol Krisztust Dávid magvából nemzettnek és zsidóktól származottnak tanítja, mindjárt hozzáteszi: test szerint (Róm 1,3 és 9,5). Tehát amint Krisztust emberi természeténél fogva Dávid fiának nevezik, úgy isteni természeténél fogva Isten fia. Krisztus azonban egy, nem kettő, Isten és ember fia. Mert más dolog különbséget tenni és más dolog szétválasztani. Te Krisztust Isten Fiának vallod: de nem tanítod az egységet, hanem összezavarod. Mi azonban, akik Isten fiát testvérünknek valljuk, hogy így igazi Immanuel legyen, az egy Krisztusban elismerjük Isten felségét és az ember alázatosságát: az örök Isten lényegét és az ember teremtett természetét. Te, mikor azokat összekevered, mindkettőt lerombolod. Te testben megjelent Istent képzelsz el magadnak, akinek istensége maga a test, akinek emberi mivolta maga az Isten.
Ámde egynek kell lenni. Mikor a lelket a testtől megkülönböztetjük, azért az emberben még nem tagadjuk az egységet. Másutt megint Pál Krisztus megüresítéséről tanítva azt mondja, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, mindazonáltal önként megalázta magát a keresztfának haláláig (Fil 2,6). Tagadom, hogy valamit vesztett volna az istenség
dicsősége: de mivel a test gyengeségében mintegy megvettetve el volt rejtőzve, magát Krisztust, aki egyben ember és Isten, megüresítettnek mondjuk. Pál nem beszél külön az istenségről és külön az emberi mivoltról, hanem egyszerre mindkettőt összefoglalja, mert Krisztus nem kettő, hanem egy. Aki csak félig-meddig is ismeri az Írást, tudja, hogy ez a Szentlélek sajátos beszédmódja. Akik vallásos lélekkel gondolkodnak megváltásunk titkáról, azoknak a legédesebb vigasztalására van az, ha hallják, hogy Krisztus két különböző természetből áll, de úgy, hogy azért egy, hogy az, aki Máriának fia, egyszersmind Isten fia is, és aki Isten Fia, ugyancsak Máriának is fia, hogy ő a mi testvérünk, a mi testünk, mi pedig általa Isten fiai vagyunk.
A második kérdésre.
Azt tartjuk, hogy Isten országa az emberekben megkezdődik, mikor újjászületnek. Akkor, történik újjászületésük, mikor a Krisztusban való hitre megvilágosodnak, mikor szívük Isten iránt való engedelmességre megújhodik, és röviden: mikor bennük Isten képe helyreállíttatik. De tagadom, hogy az újjászületés egy perc alatt megtörténik: elég, ha mindennap egy-egy lépést halad egész a sírig. Ebből tehát az következik, hogy Isten országa csak megkezdődik bennünk, amíg itten élünk, minden nap növekedik, de itten teljes tökélyre nem emelkedik. Bizonyítja ezt az Írás számtalan helye, melyről nem szólok, nehogy világos dolgokat bizonyítva nevetségessé váljak. Az Írás bizonysága szerint nemcsak az egyes emberekben öregbedik az Isten országa, hanem az egyes korokban is. Miként Pál a régi népet velünk összehasonlítván mondja, hogy mi jobb korra nőttünk fel, hajdan gyermekek valánk a törvény gyámsága alatt. (Gal 4,1 s köv.)
Azonban mindkettőt fiúnak mondja és örökösnek, szabadoknak, a szabadság Lelkével megáldottaknak, akinek őrködése mellett Isten országa bennünk megkezdődik s befejeződik. Most csak reménykedve lépünk be Isten országába, a valóságot csak később nyerjük, mikor Krisztus másodszor eljövend hozzánk. Ezt mind jól
tudják azok, akik az Írást forgatják. Éppen azért nem értem, mire való volt ez a kérdés.
A harmadik kérdésre.
Határozottan valljuk, hogy a keresztséghez is hit kell, de nem olyan, amilyen az úrvacsorához. A hit mindig vonatkozásban van Isten ígéretével. Éppen azért ennek természete és értéke az ígéret természetétől függ. A keresztség ígérete ez: Istened leszek tenéked és a te magodnak Istene (5Móz 17,7). (1) Az úrvacsora ígérete ez: Aki eszi ezt a kenyeret és iszik a kehelyből Krisztus halálának emlékezetére, úgy, amint illik, Krisztus testének és vérének részesévé lesz (Ján 6,54). Mit sem érne a keresztség, ha nem hinnénk ebben az ígéretben. De nemcsak maga nevében hiszi ezt az ember, hanem magzata nevében is, sőt mindnyájan együtt öleljük magunkhoz az egyháznak nyújtott kegyelmet. Ha tagadod a keresztség ezen ígéretét, csak arra a helyre hivatkozom, ahol Péter ezt az Ábrahám körülmetélkedése alkalmával adott ígéretet az újszövetség idejére is kiterjeszti: Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, mert ti az ígéret örökösei vagytok (Csel 2‚39). Ezt vallja Pál is (Róm 15,8): "Krisztus szolgája lett a körülmetélkedésnek az Isten igazságáért, hogy megerősítse az atyák ígéreteit. A pogányok pedig irgalmasságáért dicsőítik Istent". A zsidóknak tett ígéret később a pogányokra is átszállt. Az úrvacsorához szükséges, hogy ki-ki önmagát megvizsgálja és önmaga higgyen. Ezen két szakramentum (szentség) között, ti. a keresztség és úrvacsora közt nincsen más különbség, mint ami hajdan a körülmetélkedés és páska közt vala. Nem is megyek tovább, mert aki a hit és ígéretek egymáshoz való kölcsönös viszonyát belátja, az ezt a tant önként elfogadja. Ami pedig kérdésed másik részét illeti, hogy mi célra van a keresztség és úrvacsora szereztetése az újszövetségben, röviden ezt felelem: a keresztség a mi örökbefogadtatásunk záloga, hogy Isten fiává legyünk; az úrvacsorában Isten jó családapaként viselkedik, aki
(1) A keresztségben Isten azt ígéri híveinek, hogy Üdvözítőjük és Atyjuk lesz nekik és az ő magjuknak.
bennünket táplál, miután, házába fogadott. Jól tudom, mit szokás ellenvetni. De erre másutt már megfeleltem, éppen azért ott keress bővebb fölvilágosítást. Ha valamit elhagytam, figyelmeztetve szívesen pótolom.
Servet Mihály cáfolata a feleletekre.
Az első kérdésre: Jézusról, mint Fiúról.
A megfeszített ember-Jézust velem együtt Isten Fiának vallod. Ezen fiúságnak okát nem abban találod, hogy magát az embert Isten nemzette, hanem, hogy más valamit nemzett, ami a testet felöltötte. A feltett kérdés bizonyítására csak a "nemzett Bölcsesség"-ről szóló allegorikus helyet hozod fel és pedig a Prédikátorból, aki a Bölcsességet is teremtettnek mondja. Ha ennek a helynek nyomatékot tulajdonítasz, gondold meg, hogy allegorikusan van mondva, burkoltan a jövendő dolgokat ábrázolja. Különben nem lehet abból kimutatni, mit teremtett vagy mit nemzett az Isten. Ha valamit hajdan valósággal nemzett, az a testnélküli Fiú volt. És így nemcsak kettéválasztjuk az Istent, hanem világosan két Fiúról beszélünk, az egyik testtel, a másik test nélkül való. Azután, hogy a dolgot jobban megvilágosítsd, Pálra hivatkozol, aki Krisztust test szerint Dávid magvából származottnak mondja. Ebből így következtetsz: Tehát amint Krisztust emberi természeténél fogva Dávid fiának mondjuk, akként istenségénél fogva Isten Fia. Helyes, de magát az emberi természetet nem nevezzük fiúnak: tehát magát az isteni természetet sem mondjuk Fiúnak. Íme, mint metszed kardoddal önmagad nyakát keresztül. Három fiút alkotsz: az emberi természet néked fiú, az isteni természet néked fiú és maga Krisztus is, egészében véve fiú. Örömest megengedem, hogy maga Krisztus emberi természeténél fogva Dávid fia, de az emberi természet maga nem fiú. Krisztust isteni természeténél fogva Isten fiának vallom, de az isteni természet maga nem fiú. Te atyád és anyád fia vagy, de amit atyádtól bírsz, külön nem képez fiút, sem az, amit anyádtól bírsz, jóllehet ezeknél fogva te fiú vagy. Ez a dolog veleje, csak azt az egyet kérem szépen, bizonyítsd be érvvel vagy tekintély alapján, hogy a Krisztusban lévő istenség Fiú. (1)
(1) Isten Fia.
A második kérdésre: az újjászületésről és Krisztus országáról.
Veled együtt vallom, hogy az újjászületés nem egy pillanat alatt történik, de bizonyos időpontban kezdődik, éspedig az olyan emberben, aki Krisztus tanítását elfogadni képes. De miért nem tetted hozzá, hogy ezen újjászületés víztől, vagy Szentlélektől van? Ha ezt hozzátetted volna, elvetetted volna a gyermekkeresztséget és megnyitottad volna Krisztus igazi országát. Mert mint magad vallod, a megkeresztelt kisdedek nem születnek újjá a víztől és Szentlélektől. Ha az újjászületés a mennyből van, nemde az újjászületés révén jutunk a mennyeknek országába? Most a Lélekbe vetett hittel jutunk be Krisztus országába, bejutunk a reménnyel, a nagyobb dicsőség reményével, mely csak azután nyilvánul meg. Te csaknem egyedül a reményt hangsúlyozod, jóllehet Krisztus örökségének dicsősége nagy az ő szenteiben, mert olyanok vagyunk most ezen a világon, amilyen maga Krisztus az égben, mondja János. Te mindig előhozakodol a zsidókkal, nem véve figyelembe, hogy azok az Írás bizonysága szerint testiek, a test fiai, testi örökség örökösei és a tökéletesebb dolognak csak árnyékai.
A harmadik kérdésre: vajon a keresztség hittel történjék-e, mint az úrvacsora.
Azon ígéret, melyre a gyermekkeresztséget alapítod: "Istened leszek tenéked és a te magodnak teutánad" a körülmetélkedés alkalmával tétetett, mint idézed. De vajon kisdedeinkben beteljesedik-e az? vagy csak azokban, akiket Krisztus körülmetélt a szív, a lélek körülmetélésével? Úgy látszik, hogy te Ábrahám magvából vagy test szerint és a test fiai közül, te testiesen és zsidósan érzel, mikor Pétert idézed: "Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, valakiket csak elhív magának az Úr". Lásd, mit mond: "valakiket csak elhív magának az Úr". Lásd, hogy azok a fiúk és csak egyedül azokat valljuk Ábrahám magvából valóknak, akik a hit útján lépnek be, miként Pál világosan tanítja.
Helytelenül vonatkoztatod tehát az ígéretet a te kisdedeidre. Önmagadnak mondasz ellent, midőn a testi kisdedeket lelki ígéret részeseivé teszed. Pápista koholmány az, hogy valaki más hite alapján kereszteltessék meg. Azt mondod, hogy az egész dolog csak névleges, hogy a keresztség a kisdedeknél örökbefogadást jelent és hogy Isten fiai lesznek. Sőt ők a haragnak fiai, amíg nem hisznek. Hát te megigazultaknak tartod az ilyen megjelölt kisdedeket? Pál azokat mondja megigazultaknak, akik Krisztussal a keresztség folytán meghaltak, éspedig saját hitük alapján. Ha valami jelzést akarsz a kisdedekre adni, vesd rájuk kezedet és imádkozzál Krisztussal. Imádkozzál érettük, hogy közben ne bántsa őket a gonosz. Azt állítod, hogy oly viszonyban van a keresztség az úrvacsorával, mint hajdan a körülmetélkedés a páskával vala. Hát akkor miért nem engeded a megkeresztelt kisdedet az úrvacsorához, miként hajdan a körülmetéltet odaengedték. Az úrvacsorában ezt az ígéretet tartod igaznak: "Aki eszi ezt a kenyeret és iszik a kehelyből, Krisztus testének és vérének részesévé lesz". Akkor a keresztségben is ezt kell igazi ígéretnek venned: Aki felülről születik víztől és Lélektől, az megy be a mennyek országába. De mikor történik mindez: hogy valaki bemenjen, egyék és Krisztusnak részesévé legyen? Nemde mindegyik jelképről ugyanaz áll? Az Istenre kérlek, – mivel megígérted, hogy kész vagy megtoldani magyarázataidat, ha kérlek, – taníts meg arra először, hogy mi az igaz hit, és hogyan eleveníti meg azt az újjászületés lelke. Másodszor, megigazulhat-e valaki ígéret nélkül. Harmadszor, milyen a belső ember, aki nem vérből, hanem Istentől született. Negyedszer, kit táplál Krisztus az úrvacsorában, vajon valósággal vagy képzeletben. Ötödször, mi Krisztus eljövetelében a kegyelem. Vajon egész addig uralkodott-e a halál? Vajon atyáink mind a pokolban valának-e addig? Végre, kérlek, légy szíves a keresztségről szóló negyedik könyvet (1) elolvasni, mert látom, hogy még nem olvastad. Isten kegyelme vélünk. Amen.
(1) Művére céloz, melynek címe: De regeneratione superna et de regno Antichristi. A negyedik könyv az újjászületés titkainak rendjéről szól. Megtalálható a főkiadásban és Murriusnál, 355–576. lapokon.
Kálvin második felelete.
Az első kérdésről.
Hogy Krisztust azért mondom Isten Fiának, mert ő Isten igéje, az idők kezdete előtt született az Atyától és testünket felölté; te ezt a felfogást megtámadod.
Midőn az ennek bizonyítására általam felhozott bizonyítékokat cáfolod, azt gondolod, hogy én a Prédikátorból idézek, pedig eszem ágában se volt, hanem a Példabeszédek nyolcadik része lebegett szemem előtt, bár feleletemben a forrást nem nevezém meg. De ne törd magadat, én megelégszem, ha megengeded, hogy Krisztus, mielőtt emberré lett, Isten örök igéje volt. De te ezt írásaidban tagadod, mert azt képzeled, hogy az Ige akkor kezdődött, mikor Isten a világ teremtésére vonatkozólag döntését kimondta. Ez pedig roppant képtelenség, mert vagy olyasmit kezdett akkor az Isten, ami még nem volt, vagy maga az Ige nem igazán Isten. Ámde egy józan ember fejéből sem vered azt ki, amit az Írás folyton bőségesen bizonyít, hogy Krisztus, aki most testben megjelent Isten, mindig az Atyától született Isten-ige vala. Amit a kifejezés helytelenségéről mondasz, az engem nem zavar, mert szívesen elismerem, hogy az emberi nyelv nem képes a dolog méltóságához illő szavakat megtalálni. De nem szabad hibául felrónod, ha az Úr szájából veszem bölcsességemet.
Krisztusnak öröktől való születését azzal cáfolod, hogy ha valamit az Isten valósággal nemzett, abból az következik, hogy Istennek két fia van: egyik testtel, a másik test nélkül. Mintha bizony nekem nem volna szabad téged szavadon fogni. (1) Azt mondod, hogy az Isten igéje valamikor test nélkül volt, aki most testté lett. Ha valaki szemedre veti, hogy két Isten igéjét alkotsz, nemde ugyanúgy fog okoskodni? Erre felszisszennél, hogy jogtalanul bántnak. Ne tetszelegj tehát magadnak ilyen haszontalanságban, mert mi ugyanazt az Isten Fiát hirdetjük, aki kezdetben test nélkül vala, azután testet öltött és így testté lett.
(1) Ha így beszélsz, magad adod a botot kezembe, hogy jól elverjelek.
Azután, hogy rágalmazásodat még tetézzed, így folytatod: én három Isten Fiát csinálok, mivel nekem az emberi természet fiú, az isteni természet fiú és az egész Krisztus maga is fiú. És erre győzelmi mámorba esve ujjongsz, hogy saját kardomba dőltem. Erre én azt felelem, hogy téged saját hazugságaid törnek össze, nem az én tanításom, mert azt erősítem, hogy ugyanaz az Isten Fia, aki Mária fia. Aki Isten örök igéje volt, azt istenségénél fogva Isten Fiának hirdetem, emberi mivoltánál fogva ember fiának. Ámde a két természetnek különböző szempontból való nézése még nem csinál két Isten-Fiát, mert az egész Krisztus, amennyiben Isten és ember, Isten fia és az emberé. Úgy különböztetjük meg a természeteket, hogy azért a személy egységét megtartjuk.
Azt a hasonlatot, melyet felhoztál, önvesztedre hoztad fel. Más tekintetben vagyok ugyanis atyám fia, mint anyámé, de azért nem lesz két ember belőlem, jóllehet kettős vonatkozásomban kétszer szerepelek, mint fiú.
Ezt a hasonlatot jelen esetben nem engedem meg, mert én testemet atyámtól és anyámtól bírom, Krisztus azonban csak az anyjától. Más az, nem a test, amiről azt mondjuk, hogy Isten szülte. (1)
Arra kérsz, tanítsalak meg akár érvvel, akár tekintély alapján, hogy az istenség, mely Krisztusban van, az fiú. Nekem elegendő ez az egy ok, hogy Isten a hívek Atyja s magát annak hívatja. De a hívek Atyja csak egyetlen Fia által lehet, mi örökbefogadás folytán vagyunk fiai, ő pedig természet szerint. Ha ahhoz a közönséges kibúvóhoz fordulsz, hogy eleve elválasztá fiának azt, aki valósággal nem volt az, ismét megfoglak, mert az Atya elnevezés előbb kijelentetett, mint az Isten igéje testté lett. Ilyen értelemben nevezték Istent atyjuknak a pátriárkák és a többi hívők, hogy örökbefogadtatásuk alapját (2) az Isten Fiában látták.
Az ezt bizonyító szentírási helyek elég világosak, te pedig gyengéknek tartod. Pál szerint Krisztus Dávid fia, a zsidóktól veszi eredetét emberi mivoltánál fogva
(1) Az Istentől született dolog nem test, sem nem vér.
(2) lényegét, lényeges alapját.
(Róm 1,3; 9,5) Viszont, istenségénél fogva Isten Fia. Tudom, mit szólsz erre, de arra nem adok semmit, mert amiként anyjától nyerte azt, aminek alapján Dávid fiának hívják, megengeded, hogy az Atyjától nyerte azt, aminek alapján Isten Fia, és ez más dolog, nem az emberi természet.
De keressük az időt, mely az emberi mivoltot megelőzte. Tele van az Írás bizonyságokkal, melyek Krisztusnak isteni lényeget tulajdonítanak, mikor még nem volt ember. Nagyon sok hely van olyan is, melyek Krisztus személyében világosan megkülönböztetik az emberi mivoltot az istenségtől. Ezekre támaszkodtam én – nem vakon jártam – az öröktől való származás bebizonyításánál. Nem látom be, miért nem nyugszol meg, bizonyára már annyira megittasodtál elfogultságodban, hogy nem látsz a szemedtől. (2) Azt magad se tagadod, hogy Krisztus, mielőtt emberré lett, Isten volt. Hozzá adom: különbözött az Atyától, (3) amit te szemérmetlenül tagadsz. A logoszról, akit János Istennek hirdet, azt állítja, hogy kezdettől fogva Istennél vala. És maga Krisztus ugyanazt a dicsőséget követeli magának a testben, amivel Atyjánál mindenkor bírt. Erre vonatkozólag nem szándékoztam bizonyítékot idézni, figyelmeztetésül csak épp megemlítém.
Nem bírod tagadni, hogy az Isten igéje mindig külön személy volt és Isten állagában levő természet, bárminémű néven nevezzük is azt. Nem akarok a szavakba kapaszkodni. Azt az Istentől idők előtt nemzett Igét úgy hirdetem, hogy testet öltött, hogy igazán Isten és igazán ember legyen: és amaz isteni természetnél fogva Isten Fiának hívjuk. Ha ezt a feleletet az előbbivel jól összeveted, – ha nem csalódom – meg leszel elégedve.
A második kérdésről.
Azt állítod, hogy az újjászületés csak a fogékony emberben kezdődik meg. Én azonban Isten lelkét nem
(1) A Rómaiakhoz írt levél első vagy negyedik részében.
(2) Fényes nappal se látsz.
(3) Már akkor különbözött az Atyjától.
verem béklyóba, hogy hatalmát a kisdedekre is ki ne terjessze. Keresztelő Jánosban különös hatását látom a Léleknek, mielőtt abban a korban lett volna; hogy a tanítást fölfogja.
Ez az egy példa is tiltja, hogy Isten kegyelmét korhoz kössük. A kisdedekről nem szólottam, mert nem kérdeztél. Most már értem, mit akartál.
Válaszom ez: azt a helyet, hogy víztől és Lélektől kell újjászületnünk (Ján 3,5) elhamarkodva idézed, mert annak a keresztséghez semmi köze; a víz szó képes kifejezésben a Léleknek tulajdoníttatik, mint másutt a tűz. Mit akar ez mondani: Szentlélektől és tűztől (Máté 3,11) ezt: Lélektől, aki olyan, mint a tűz? Hasonlóképpen: víztől és Lélektől, annyit jelent: titokzatos víztől, mely nem más, mint a Lélek. (1)
Nem értem, miért kapaszkodtok ti, a gyermekkeresztség ellenségei, oly nagy mértékben abba a helybe. Mert ha már a szavakon nyargalunk, a keresztségnek meg kell előzni a Lélek kegyelmét. (2) Többet nem is szólok, nem szeretek gúnyolódni. Csak azt akartam mondani, hogy fenti magyarázatommal nem akartam kitérni az útból, mert ha megengedem, hogy az emberek keresztségtől és Lélektől nyerik újjászületésüket, még mindig nem éred el célodat, hogy a kisdedek keresztségét elvethesd. A te értelmezésedben vett szavak ugyanis azt mondják, hogy a keresztséggel kezdődik az újjászületés, befejeződik a Lélektől. Egészen mást akart mondani Krisztus, éppen azért fölösleges dolog velem e ponton vitatkoznod. Hallod, mit mondok: a kisdedek nem születnek újjá a Lélektől; de hiába vonatkoztatod a kisdedekre azt, amit én a felnőttekről mondtam. Másképpen beszélek én ezekről és másképpen azokról, azaz nem én, vagy bárki más, hanem maga az Isten lelke. Ami engem illet, mellettem szólnak az én írásaim, a gyermekeket éppenséggel nem zárom ki a kegyelem vételéből, és hogy miért nem, világosan megokolom Institutiómban. A hitről és reményről szóló tanoddal túllősz a célon, úgy beszélsz, mintha a hit a jelen életre szorít-
(1) Tehát – Lélek.
(2) Amit te tagadsz.
koznék, a remény pedig csak a jövőre. Egészen másképp tanít Pál, aki azt mondja, hogy szemtől-szembe nem láthatunk, (1) míg e földön vándorlunk, mert hitben járunk (2Kor 5,6). Tehát a hit is, a remény is vonatkozásban van a jövendő dicsőséggel és a boldog halhatatlansággal. Azonban mégsem tagadom, hogy hit által nyerjük Isten jelen jótéteményeit, aminő az újjászületés. Azt sem tagadom, hogy ezáltal jutunk he Isten országába, mert annyira mentünk át a halálból az életre, amennyire Krisztus lelkétől megújultunk.
De ha azt mondod, hogy én majdnem csak a reményt hangoztatom, gonoszul megrágalmazol. És mert nem hiszem őrült módjára a hamis föltámadást, mint a libertinusok, azért nem tetszem neked. Kiemeled velem szemben Krisztus örökségének nagy dicsőségét az ő szenteiben, mintha bizony azt már el is nyerték volna. (3) Pál a jövendő dicsőségről beszél, melyet ugyan hittel már e földön elérnek a szentek, de tényleg nem, csak a végső kijelentés napján.
Ugyan kérlek, hol tanítja János, hogy mi olyanok vagyunk a földön, amilyen Krisztus az égben? Sőt ellenkezőleg, ahol azt mondja, hogy bizonyosan Isten gyermekei vagyunk, tüstént hozzáteszi, de még nem lett nyilvánvalóvá, hanem akkor hasonlókká leszünk őhozzá, mert meg fogjuk őt látni, amint van (1Ján 3,2). Megvallom ugyan, hogy mi most úgy szemléljük az Istent Krisztus képében, (4) hogy az ő hasonlóságára változzunk át, mert a keresztyén életnek csak az a célja, hogy bennünk Isten képe helyreállíttassék. De ez az egész dolog mit hajtja a vizet a te malmodra és mit ellenkezik az én felfogásommal?
A zsidókat hiába hánytorgatod folyton, minthogy testieknek, a test fiainak, testi örökség örököseinek hívatnak. Nagyon meglep a te feszelgésed. Hát mit mond Pál azon helye, amelyet idéztem? Nemde Isten fiainak mondja őket? Nemde ugyanazt az örökséget és a szabadság ugyanazon lelkét ígéri nékiek is? Te
(1) üdvösségünk látása.
(2) ezen a földön.
(3) birtokukban volna.
(4) ebben az életben.
pedig nagy garral (1) hirdeted, hogy ez az egész dolog mesebeszéd. Ki vagy te, hogy megvetve Pál tekintélyét, aki által Krisztus beszél, a te hazugságaidnak higgyünk? Nem szégyelled magad, Ábrahámot a test fiának mered mondani, aki lélekben meglátta Krisztus napját és örvendezett? A kegyes Jákobnak te csak testi örökséget jelölsz ki, aki végső órájában, a halál torkában így kiáltott föl: A te üdvösségedet várom, Uram? De minek is beszélek erről? Aki más örökségre vagy más Isten országára áhítozik, mint amilyet a pátriárkák vártak, az az ördöggel örököljön együtt! Mert az elválasztottakról mondatik, hogy Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal együtt lesznek Isten országában. Nem veszed észre, hogy amely címekkel te engemet illetsz, azok az elfajult, hamis zsidókra illenek. Bárcsak már egyszer nagyobb vallásossággal forgatnád az Írást!
A harmadik kérdésről.
Azt állítod, hogy ez az ígéret: "Istened leszek tenéked és a te magvadnak," nem vonatkozik a mi kisdedeinkre, hanem csak azokra, akiket Krisztus a szív körülmetélésével körülmetélt, mintha csak valaki úgy okoskodnék, hogy Izsák nem született Isten fiának, mert Ábrahám a hitből lett. Márpedig az Úr Ezékiel által nyíltan megmondja, hogy mindazok, akik Ábrahám nemzetségéből valók, az ő fiainak születnek. Akkor volna helyén a te okoskodásod, ha a kisdedek örökbefogadtatása kizárná a szív körülmetélkedését. Azt megengedjük, hogy az Úr kegyelmét titokszerűen közölje a kisdedekkel, ha előbb elszólítja őket e világból, mielőtt rendes úton-módon körülmetélkednek.
Szememre veted, hogy Ábrahám testi magváról testiesen és zsidósan gondolkodom. Pálnak vesd szemére, akitől én tanultam. A rómabeliekhez írt levelének kilencedik és tizenegyedik részében azt állítja a kegyelem szövetségéről, hogy az Ábrahám igazi és természetes magvában van meg. De nem is vagyok olyan dőre, hogy mind Ábrahám fiának mondjam azokat, akik test szerint Ábrahámtól születtek.
(1) mintha csak trónon ülnél a magas felhőkben.
Istennek szabad az elválasztás, a törvényes fiakat elválasztja a törvénytelenektől, azaz a lelkieket a testiektől. Megvallom azonban, hogy ez első tekintetre képtelenségnek látszik, hogy Isten magát egy olyan nemzetség Istenének ígéri meg, amelyben többen vannak a méltatlanok, mint a választottak. Ezt a csomót szépen megoldja Pál. Miután a kilencedik részben a zsidók ostoba bizakodását visszautasította, kik a testtel kérkedtek, és kimutatta, hogy sokan idegenek Isten előtt, akik test szerint Ábrahám nemzetségéből valók, és viszont sokan, akik idegenek valának, az ő fiai közé számíttatnak; és tárgyalta azt, hogy mindez Isten szabad elválasztásától függ: végre a tizenegyedik részben azt hirdeti, hogy azért mégsem hiábavaló az Isten ígérete, mert Isten úgy választja el ingyen kegyelemből azokat, akiket akar, hogy azért az Izraellel kötött szövetségének hatálya nem csorbul. Tehát ez a kettő összeegyeztethető: Nem mindenki Ábrahám fia, aki testben Ábrahámtól származott, de nem is hiába mondatott Ábrahám magvának: Istened leszek tenéked, s nem hiábavaló a szövetség kegyelme, mellyel Isten a zsidókkal szemben magát lekötötte.
Különben hiába mondaná Pál, hogy Krisztus a körülmetélkedés szolgája, hogy megerősítse az atyák ígéreteit (Róm 15,8) Mire célzott Jákob imádsága: "Viseljék az én nevemet stb." (1Móz 48,16). Mit se ért volna ivadékainak az a név, ha a szövetség öröksége nem volt azzal összekapcsolva.
Mikor Péter nézetét (Csel 2,39) kiütöd kezemből, ezzel csak azt bizonyítod, hogy jobban szeretsz csatározni, mint tanulni, és hogy hiányzik belőled az emberhez méltó őszinteség. Ha azt mondod, hogy Péter a Lélek ígéretéről szól, akkor eltérünk a tárgytól. Ez a kérdés: miért mondja Péter, hogy az ígéret a zsidókra és fiaikra vonatkozik? Hogy ezt tagadhasd, mindjárt belekapaszkodol a következő mondatrészbe: "És mindazokra, valakiket csak elhív magának az Úr". Ha nem szándékosan kerülöd és támadod az igazságot, röviden megmutatom, hogy te Pétert éppenséggel nem értetted meg. Péter ezt mondja: "Néktek lett először az ígéret és a ti gyermekeiteknek". Miért először nekik? Mert zsidók lévén, övék volt az elsőszülöttség joga. Azután
ez következik: "és azoknak, akik messze vannak, valakiket csak elhív magának az Úr". A "messze" szó nem térbeli távolságot jelent, hanem messze levőknek mondja a népeket, akik Istentől eltávolodtak, miként Pál is mondja (Ef 2,13): "Ti, kik egykor távol valátok, most közelvalókká lettetek a Krisztus vére által. Mert eljővén, békességet hirdete nektek. A távolvalóknak és a közelvalóknak" (17. v.). Ez a nevezetes hely a zsidókat Istenhez közelállóknak, a pogányokat távoliaknak mondja. Miért? Kevéssel előbb megmondta az okát, mondván, hogy a pogányok Isten szövetségén kívül állanak, mert kívül vannak Izrael országán. Ezt az előjogot megadja nékik Pál is a Róm. 3. és 9. részben, mivel a szövetség különösen velük köttetett (Róm 3,2 és 9,4). Most Péter beszédére térek vissza. Az első helyet a zsidóknak adja, de kegyelemben való társakul és részesekül másokat is számít hozzájuk, hogy megtudják, hogy Isten kegyelmének minden népre ki kell terjednie; ámde olyan sorrendben, mint Pál mondja: először a zsidónak, azután a görögnek. Isten még nem kezdette meg elhívását a pogányok között akkor, mikor már Júdeában megkezdette. Azt parancsolja, hogy a pogányokat minden sorrend nélkül kell meghívni. Pál akképpen szól a zsidókhoz: "Szükséges volt, hogy először néktek hirdettessék az Isten igéje, de mivelhogy ti megvetitek azt, íme a pogányokhoz fordulunk" (Csel 13,46). Miért nékik először? Mert Ábrahám nemzetségéből valók. Ugyanezt tanítja más beszédében is, hol a zsidókat a próféták és a szövetség fiainak nevezi. Azt hiszem, most már látod, milyen szűkkeblű vagy.
Ha fiak alatt ivadékot értesz, akkor még egy század emberei se részesülnének a kegyelemben, de az a fontos, hogy Isten magát Ábrahám magva Istenének vallja ezer nemzedéken keresztül. Olyan kort követelsz, mely az újjászületésre alkalmas. Tagadom, hogy az Úr ezt követelte volna valahol. Sőt világosan megparancsolja, hogy a kisdedek is körülmetéltessenek. Szerinted a körülmetélkedés testi jegy. Én Pálnak több hitelt adok, aki abban a hit igazságának pecsétjét látja. Mózesnél és a prófétáknál is találunk bizonyítékokat arra, hogy lelki jelentése és ereje van. Pál szavaira támaszkodva azt állítod, hogy csak azok Ábrahám fiai, akik a hitből
vannak: csodálom, hogy nem teszel különbséget a kisdedek és felnőttek között. Amint Pál hitet követel a felnőttektől, hogy Ábrahám fiainak elismerje, viszont éppúgy hangsúlyozza, ha az atya, a gyökér szent, az ágak is azok, és zsengékhez hasonlítja a felnőtteket, akik a tőlük származottakat is megszentelik (Róm 11,16). Azért szenteknek mondja azokat, akik hívő atyától vagy anyától származnak (1Kor 7,14).
Mi is azt tanítjuk, hogy a harag fiai azok, akik Ádámtól származnak, de viszont azt is tanítjuk, hogy az Isten megjelent kegyelme eltörli azt az átkot, mely a természethez tapad. Most már bizonyítsd rám, hogy helytelenül szólok.
Ha a te szavad nekünk Szentírás, elhisszük, hogy pápista koholmány az, hogy valaki más hite alapján kereszteltessék meg, de mivel Isten rendelkezése tiltja azt, hogy neked higgyek, megvetem, amit mondasz, mert lerontatván a közbevetett választófal (Ef 2,14), az örök élet szövetsége a zsidókkal közös birtokunk. Ezt a szövetséget pecsételi meg a keresztség. Továbbá kikhez vannak intézve e szavak? (1) Minden kegyes emberhez, hogy tudják: őket s ivadékukat együtt örökbefogadta az Úr.
Szerinted csak névleges dolog, (2) hogy a gyermekek keresztségében az örökbefogadást tanítom. Ezt te mondod, de ugyan ki hiszen neked, ha józan esze van? Bizonyításhoz is fogsz: mert azt mondja Pál, azok a megigazultak, akik a keresztség által Krisztussal együtt meghaltak. Megbocsátom neked, hogy többet mondasz, mint amennyit Pál mond. Nézetem az, hogy helytelenül cselekszel, ha a kisdedekre vonatkoztatod azt, amit Pál a felnőttekről mond: "Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék" (2Thess 3,10). Tehát éhen haljanak a csecsemők, akiket anyjuk még emlőjén táplál? Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek! Tehát hirdettessék az evangélium a kisdedeknek is. Azt mondod, hogy Krisztus példáját követve csak a kézrátétel által szabad a kisdedeket a mennyei Atyának
(1) a szavak, melyeken a hit alapul.
(2) azt mondod, hagy csak hiábavaló képzelődés.
felajánlani. Én meg azt mondom, minthogy a kézrátevés az áldás ünnepélyes jelképe, ugyanannál az oknál fogva a keresztség is megilleti a kisdedeket. Amit te a gonosz (1) bántásáról mondasz, azt a pápaság piszkaiból vetted át.
Midőn azt tanítom, hogy a keresztség és úrvacsora között ugyanaz a viszony, ami hajdan a körülmetélkedés és a páska közt volt, azt kérded tőlem, miért nem szolgáltatjuk ki a kisdedeknek az úrvacsorát, amint a páska hajdan a körülmetélteknek adatott? Azt felelem, hogy ma is úgy cselekszünk, mint hajdan. (2) Mózes szavai így hangzanak: "Mikor pedig a ti fiaitok azt mondják néktek: micsoda ez a ti szertartástok? akkor mondjátok: páskaáldozat ez az Úrnak" (2Móz 12,26 s köv.). A páska tehát nem volt közös étele mindeneknek, hanem csak azoknak, akik a tanítás befogadására már alkalmasak voltak.
Azt következteted, hogy ez a két szertartás egyenlő, de ok nélkül. Nekem azonban erős okaim vannak arra, hogy különbséget tegyek a kettő között. Ha az Úr a felnőttekről mondotta is, hogy mielőtt bemennek az Isten országába, víztől és Lélektől kell újjászületniök, akkor sem szabad néked mindjárt a kisdedekre is érteni, mint már mondottam. Hogy magyarázatodat, miért vetem el, már kimutattam. Harmadszor azok a kisdedek, akiket az Úr elszólít az életből, – nem kételkedem – a Lélek titokzatos munkája folytán fognak újjászületni. Másokban a korhoz mérten cselekszik a Lélek, éspedig úgy, hogy ne legyen hiábavaló a megújulás jegye. A keresztség és úrvacsora között azért teszek különbséget, mert az úrvacsoránál ez a parancs kötelez: Próbálja meg azért az ember magát stb. (1Kor 11,23. A keresztség az örökbefogadás jele, közös Isten minden fiával, ezekhez tartoznak a hívők kisdedei is, minthogy a szent gyökérnek az ágai is szentek, nem ugyan a természet tiszta voltánál fogva, mely egészen vétkes és megromlott, hanem a kegyelmi szövetség
(1) Amit a gonosz támadásáról mondasz. (Célzás a pápás keresztelési ördögűzésre. Ford.)
(2) Azt felelem, hogy ma éppen úgy élünk a mi szakramentumainkkal (szentségeinkkel), mint a régi atyák az övéikkel.
közbejötte folytán, mely a természet átkát is meggyógyítja és az üdvösség forrását is magába foglalja.
Kérsz, hogy más dolgokban is válaszoljak neked. Megtenném, ha röviden tehetném. De nem tudom bizonyosan, hogy mit is kívánsz tulajdonképpen. Sokkal jobban el vagyok foglalva, semhogy egy embernek egész könyveket írjak. Különben, amiről kérdezel, ha tetszik, Institutiómban is megtalálhatod. De még a fáradságot sem sajnálnám, csak tudnám, mi a célod. Egész erdő az, aminek magyarázatát óhajtod. Hogy meghatározzam, mi az igaz hit, ahhoz egész kötet szükséges. Csak önmagamat ismételném, ha azt amit a hit természetéről írtam, újra elmondanám. (1) Kérded, hogy miként elevenít meg az újjászületés lelke. Ez a szólásmód először is elüt az Írás szólásmódjától, másodszor hamis fölfogást árul el, mintha a fiúság lelke holt hitet adna, melyet azután az újjászületés életre kelt. Az igaz hit nem veheti Krisztust az igazságra, ha nem veszi egyszersmind a megszenteltetésre is. Ha nem szoktam volna meg a te lázálmaidat, nem tudnám, mit akarsz. Bocsáss meg, de így kell beszélnem! Nem gyűlöllek, nem vetlek meg, s nem akarlak a kelleténél kíméletlenebbül üldözni; de vasból kellene lennem, ha meg nem rázkódnám, mikor látom, mily arcátlanul rontasz neki a józan tanításnak.
Vallom, hogy senki sem igazulhat meg ígéret nélkül. De helytelenül jársz el, ha ebből azt következteted, hogy a kisdedek nem igazulnak meg, mert az ígéretet nem képesek fölfogni. Nem is ő rájuk vonatkoznak az ígéret igéi, hanem az Atyákra.
Pál szerint a belső ember nem az új embert jelenti, amint te gondolod. Félretéve minden szóvitát, (1) ha azt akarod megtudni, ki az Istentől született ember, nézd meg az Institutio második fejezetét, (2) mely teljes magyarázattal szolgál.
Azt mondom, hogy a hit által megújhodott lelkünket az úrvacsorában Krisztus valósággal táplálja s Krisztus nem képzeletben közli magát velünk, hanem valóságban.
(1) lásd Institutiómat, mellyel az Isten ajándékozott meg.
(2) Most II. könyv, 4. rész.
Hogy milyen a Krisztus eljövetelekén [!?] kegyelme, s hogy miben különbözünk atyáinktól, megtalálhatod az ó- és újszövetségről szóló fejezetben. (1) Adja az Isten, hogy fölhagyva a gőggel, az igazság alázatos tanítványa légy!
Úgy hiszem, (2) világos jele ez az ő makacs és fékezhetetlen lelkének, aki később még a legborzasztóbb átkozódásoktól sem rettent vissza. Az Úr igéjét csúfosan, kénye-kedve szerint megtépve nyilvánvalóan megmutatta, hogy inkább kiforgatja sarkából az egész vallást, csak hogy romlott lelkét kielégítse. Hozzá még, miként fogunk ítélni erről az emberről, akinek valóban nem volt más szándéka, mint hogy válogatás nélkül megsemmisítse mindazt, amit csak valamikor a vallásról tanítottak? Micsoda munkadíj kecsegtette arra, hogy efféle sötétséget terjesztve, az emberek lelkéből kiirtsa az istenség minden érzetét? Ámbár az eretnekeket a gőg űzi vesztükbe, de ehhez legtöbbször bizonyos szenvedélyes vakbuzgóság is járul. Servet feslett előéletét tekintve, kétség sem fér ahhoz, hogy őt az egyház háborgatására nem egyszerű megtévelyedés sarkallta. Mikor a bírák azt kérdezték tőle a börtönben, (mert sohasem idegenkedett az otromba babonáktól, s oly közömbösen viselkedett, mintha az Isten tiszteletével mit se törődnék) (2) hogy miért buzgólkodik annyira új tanok hirdetésén: nem szólott egy szót sem. Nem is mondhatott volna mást, mint hogy az isteni dolgokat vakmerően támadja s gúny tárgyává teszi az Istent. A per folyamán pedig nemcsak gyanúokok, hanem biztos jelek alapján is meg lehetett látni istentelenségét. Mikor azt mondotta, hogy Isten lényegéből van minden teremtmény, s így minden istenekkel van tele, (hogy nem szégyellte ilyesmit mondani, avagy írni!) a szemérmetlenségen felháborodva vágtam szemébe: "Mit, te nyomorult? nem szégyenled azt a képtelenséget hirdetni, hogy, ha valaki ezt a padlót tiporja, magát az Istent tiporja?" (4) Erre ő azt mondotta: "Én pedig hiszem,
(1) Akkor XI., most II. könyv, 10. és 11. rész.
(2) Itt ismét elkezd polemizálni.
(3) Misére jár, vallja a pápaság minden babonáját.
(4) Isten felségét így meggyalázni.
hogy ez a pad s bármit mutatsz is, az Isten lényege". Mikor pedig azt felelték rá: "Tehát lényegileg az ördög is Isten", kacajra fakadva mondá: "Hát ti még kételkedtek ebben? hiszen ez az én általános elvem, hogy minden Istentől származik mint gyökérből, s hogy a dolgok természete Isten lényege és lelke".
Megmutatták néki Ptolomaeus Földrajzának azt a kötetét, melynek előszavát ő írta, s ahol olvasóit arra figyelmezteti, (1) hogy Júdea földjének jogtalanul vagy tisztán kérkedésből tulajdonítanak annyi kiválóságot, mert a kereskedők tapasztalata szerint műveletlen, terméketlen, s nincs benne semmi kellemes. Eleinte azt mormogta, hogy ezt más írta; de csúfolódásait könnyű volt megcáfolni. Meg is fogták nyomban a haszontalant. Sarokba szorulva azt mondogatta, hogy amit írt, helyesen írta. Mikor pedig azt kérdezték tőle, hogy ki híresztel valótlanságot Júdeáról, ha nem Mózes? azt mondá: – mivel más nem írt Júdeáról. Erre én azt mondám: "Bizonyára a többiek azért írják alá Mózes dicsőítő szavait, hogy vele összhangzók legyenek, mert időre nézve köztük a legrégibb. Tehát Mózes követte el a főhibát, aki hazugságaival megcsalta az utána következőket. Mert ki írta azt a helyet: "tejjel, mézzel folyó föld". (2)
Hozzátettem még, hogy oktalanság a föld jelenlegi állapotából következtetéseket vonni le, mert vissza kell emlékeznünk Isten ama rettenetes ítéletére, mellyel hajdan különösen a zsidókat fenyegette, s melyről általánosságban a 107. zsoltár szól, hogy Isten az emberek vétkei miatt meddővé teszi a gazdag, termékeny földet, s a pusztát álló tavakká változtatja. Júdea tehát manapság az isteni átok legvilágosabb bizonyítéka. Hihetetlen dolognak mondhatná valaki, ha nem volna tanú rá a mi tekintetes Tanácsunk és sok más komoly férfiú, hogy mikor már teljesen rajta fogtuk istentelenségén, a legarcátlanabb módon (3) csak annyit mondott: "nincs abban semmi rossz". És bár védekezni nem tudott, mégse bírtuk őszinte vallomásra indítani.
(1) Servet azzal dicsekszik, hogy helyreigazította Ptolomaeus állításait.
(2) A Szentlelket is meggyalázza, aki által Mózes szólt.
(3) Úgy csinált, mint az eb, ha száját a piszoktól megnyalja.
Midőn Lyonban (1) a Biblia átdolgozására fogadták föl, a nyomdászt ötszáz francia fonttal megrövidítvén, nehogy azt mondjak, hogy lopta a pénzt s nem dolgozott érte, minden egyes lapot haszontalan és gonosz megjegyzéssel írt tele. Minthogy minden egyes helyre nem terjeszkedhetünk ki, csak Ézsaiás 53. részéről szólunk, melynek világos beszédét még a legszemérmetlenebb zsidó se tagadja le, ez a hamisító a fönti helyet Cyrusra vonatkoztatja. Amit a próféta az egyetlen áldozatról s az általa szerzett örök kiengesztelésről, a világnak Istennel való kibéküléséről, a kegyelemből hit által való megigazulásról oly világosan és ékesen szólóan hirdet, azt ez a semmirevaló mind kitörölte. Mert a próféta e szavaihoz: "Pedig betegségeinket ő viselte és fájdalmainkat ő hordozta, ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg", Servet ezt a hozzá méltó hazugságot fűzi: "Cyrust siratják, aki a nép bűneiért meghalt". Hozzáteszi ugyan, hogy Krisztust ábrázolja, mert tulajdonképpen csakis rá illenek mindezek. Különben pedig tagadja a bűnökért való elégtételt, az Isten kiengesztelődését, a megtisztulást. Szemére vetettem, s mindenki belátja, hogy ezt a kiváló jövendölést csak azért rontotta meg oly galádul, mert a hit lerombolása néki élvezetet nyújtott, s minden tisztességről megfeledkezve kész volt a legnagyobb gyalázat elviselésére, csak hogy mindent földúljon. Azt nem is említem, hogy Nicolaus Lyranusra (Lyra Miklós) hivatkozva hazugságon kaptuk, de még csak el se pirult. Az volt szokása, hogy a legvakmerőbben idézte azokat a szerzőket, akiket soha se olvasott. Ez a nevetséges eset történt Justinus vértanúra való hivatkozása alkalmával is. Midőn legjavában hánytorgatta, hogy ebben az aranyszázadban még nem ismerték a háromságról és a személyekről szóló meséket, rögtön előhozattam a könyvet, és ujjal mutattam azokra a helyekre, ahol ez a szent férfiú oly világosan beszél hitünkről, mintha csak saját kérelmünkre írt volna.
(1) Más hasonló esetet is vetnek szemére. Mert midőn tizenkét vagy tizenhárom évvel ezelőtt Lyonban tartózkodott és spanyol szájhősködése folytán hírnévre tett szert, a kiadók hozzá fordultak stb.
A görög szöveget (1) az ábécés gyereknél nem értette jobban. Ily csúfosan felsülve, dühösen latin fordítást kért. "Mit akarsz? – mondám – latin fordítás nincsen, görögül nem tudsz, és mégis el akarod hitetni, hogy Justinust tövéről-hegyére ismered. Hol vannak tehát azok a bizonyítékok, melyeket oly pazarul idézel?" (2) De ő‚ szokása szerint, hirtelen más dologra csapva át, el se szégyellte magát. Ettől eltekintve, az már mégis szörnyűség, hogy mikor rábizonyult Ézsaiás helyének elsikkasztása, mely üdvösségünk sarkigazságát hirdeti, még csak töredelmes bánatra se indult. Ez már több, mint ördögi gonoszság!
Még csak halálát hozom fel, nehogy semmirekellő követői megrögzött arcátlanságát a vértanúság tisztes nevével illessék. Akkor is úgy viselkedett, hogy bárki megláthatta, hogy a vallást sohase vette komolyan. Mikor halálos ítéletét hírül vitték, előbb megrémült, majd szörnyen sóhajtozni kezdett, majd meg ordítozásba tört ki, mint a víziszonyban szenvedő. (3) Mindinkább erősödő hangon, igazi spanyol módra kiáltá: (4) "Kegyelem, kegyelem!" Mikor a vesztőhelyre értek, Farel, a mi legjobb testvérünk és paptársunk, csak nagy nehezen bírta rá, hogy kérje meg a népet, hogy vele együtt imádkozzék. Nem tudom megérteni, micsoda lelkiismerete volt. Saját kezével írta meg, hogy köztünk ördögi hit uralkodik, hogy egyházunk nincsen, sem Istenünk, hogy a kisdedeket megkeresztelvén, megtagadjuk Krisztust. Hogyan imádkozhatott tehát a néppel, ha társaságát kerülendőnek tartotta? Nem megszentségtelenítés-e az, ha Istent és a hitet együtt valljuk a gonosz és istentelen tömeggel? Farel arra intette a népet, hogy imádkozzék érette, kérje az Urat, hogy könyörüljön ezen az emberen, hogy átkos tévedéseit elhagyva józan észre térjen. (2) Ő pedig, a megtérés semmi jelét se mutatva, tanainak védelmére
(1) Íme a híres Servet, aki mindenfelé azzal dicsekedett, hogy a nyelvek adományával bír.
(2) Mintha csak ujjából rázná ki a szerzőt.
(3) Mint egy ördöngös.
(4) mellét verve.
(5) Servet Isten templomának közepén imádkozva arról tanúskodott, hogy nézeteire mit sem ad.
egy szót se szólott. Mit jelent (1) ez, hogy a hóhér kezében, Isten örök Fiát makacsul megtagadva még pár szóval se igazolta magát? (Pedig megtehette volna.) Ki nevezi vértanúi halálnak az ilyen ember halálát, aki tanát, melyért halni kell, nem védi, hanem szántszándékos hallgatással mellőzi? Mert senki se tiltotta el a szólástól. Ebből, mint már fentebb is mondám, csak azt láthatjuk, hogy, míg büntetlenül garázdálkodhatott, kelleténél merészebb volt, de mikor megérdemelt büntetése utolérte, kétségbeesve összetört.
Minthogy ez emberről talán többet is beszéltünk, mint kellett volna, térjünk most tanításaira, hogy lássák olvasóim, kisebbek vagy tűrhetőbbek voltak-e, avagy a gonoszság egész feneketlen tengerét tárták fel, melyek egész hitünket megingatják, sőt nagy részben teljesen lerombolják. Nem akarom minden tanát megbolygatni, mert akkor sűrű erdőbe vagy inkább szövevényes útvesztőbe vezetném olvasóimat. Csak rövid foglalatát akarom adni az egész anyagnak, fejezetekre osztva, hogy lássák, milyen szörnyeteg rejtőzik könyveiben. Mikor már sokat vitatkoztunk, azt mondtam, hogy nem illik a szent dolgokat börtönben tárgyalni, s jobban szeretném, ha a templomban vagy az egész nép hallatára történnék, mert nincsen okom rá, hogy a világosságot és nyilvánosságot kerüljem, mely a világos tanításnak pártját fogná. Mikor Servet más egyházakat óhajtott, én részemről szívesen beleegyeztem, de a tekintetes Tanács véget akarván vetni a dolognak, azt határozta, hogy szedjem ki Servet könyveiből a tételeket és leírva adjam át néki. A tanács azt is megengedte néki, hogy helytelen tanításait visszavonhassa, hogy a mi helytelen állításainkat megcáfolhassa, s hogy amit mi kárhoztattunk, azt az Isten igéjéből bebizonyíthassa. Hogy terjengőssé ne váljak, csak néhány fejezetet írtam ki, éspedig szóról-szóra. Ő annyi időt kapott a válaszra, amennyit akart, mi csak két napot. (2) Ügyének sikeresebb megvédésére azért folyamodott a tanácshoz, hogy övé legyen az utolsó szó, amit a tanács meg is enge-
(1) Szabad volt beszélnie, de egy árva szót se szólott. Nem kellett félnie, hogy kivágják a nyelvét, vagy megkardlapozzák.
(2) Nekem csak két napot adtak a válaszra.
dett. Ámbár nagyon jól tudta, hogy fejével játszik, – mert megkérdezték a szomszédos egyházakat is, melyeknek ítéletét nagyon fontosnak tartották, mégis, mint olvasóim látni fogják – biztosnak érezve magát, nem szűnt meg csúfolódni.
Hogy még a gyanú árnyéka se férkőzzék hozzám, megjegyzem, hogy mindazt, amit felhozok, a nyilvános ügydarabok is tartalmazzák és hivatalosan megerősítik.