4
Az apostoli szék követeinek az első ülésben olvasott intése és buzdítása a tridenti zsinaton jelenlevő atyákhoz.
Tisztelendő Atyák stb. Mivel úgy látszik, hogy a mi tisztünk mivolta, lévén mi ezen szent zsinat vezetői és az apostoli szék követei, megkívánja azt, hogy azon bajok felszaporodása miatt, melyeket ezen szent zsinaton Isten dicsőségére és az egyház hasznára el kell intézni, buzdítás és figyelmeztetés végett gyakrabban szóljunk hozzátok, azért nem tartottuk ezt elhagyhatónak már ezen az első ülésen sem, amely (mint hisszük) szerencsés kezdete lesz magának a zsinatnak. S annál szívesebben teljesítjük ezt a kötelességet, mert amikor titeket intünk arra, hogy az ily nagy gyülekezethez méltó dolgokat cselekedjetek, vagy az ellenkezőktől óvunk benneteket, ugyanakkor intjük és óvjuk önmagunkat is, akik ugyanabban a hajóban vagyunk veletek, s kik ugyanazon veszedelmeknek, ugyanazon viharoknak vagyunk kitéve, mint ti: mondom, önmagunkat bátorítjuk az őrködésre, hogy szirtekbe ne ütközzünk, amelyek ezen az úton kétségkívül nagy mennyiségben fordulnak elő, és hogy hanyagságunk folytán a bajoknak, mint hullámoknak, a nagysága által magunkat elboríttatni ne engedjük; hanem reményre és hitre kelve, oda irányítsuk hajónkat, hol az üdvösség kikötője Isten dicsőségére a Krisztus Jézusban megmutatkozik. Tehát, hogy abból induljunk ki, amire mindannyiunkat már most az elején nagyon is figyelmeztetni kell: mindegyikünknek különösképpen szemei előtt kell tartani, hogy mik azok, amiket ettől a szent zsinattól várnak: amiből aztán ki-ki könnyen belátja, hogy mily nagy teher nehezedik reá. Ezek pedig (hogy nagyjában összefoglaljuk őket) azok a dolgok, mik a zsinat összehívó levelében foglaltatnak, mint: az eretnekségek kiirtása, az egyházi fegyelem és erkölcsök
5
reformálása és végül az egyház örök békéje. Ezek tehát azok, amikről nekünk gondoskodnunk, vagy amikért inkább állhatatosan imádkoznunk kell, hogy az Isten jósága folytán sikerüljenek. S azokat, akik ide összegyűltünk, különösen pedig önmagunkat, együttvéve és egyenként is szükségesnek tartottuk mindenekelőtt figyelmeztetni: soha ne gondoljuk, hogy azokat a nagy bajokat, melyek most a Krisztus nyáját nyomják, akár egyesek, akik itt vannak, vagy akár az egyetemes zsinat, még ha az egész föld kerekségéről összejönnének is a pásztorok, el tudnák intézni. Ha ugyanis azt gondoljuk, hogy ezt mi, vagy más valaki megteheti magán a Krisztuson kívül, kit Isten, a mi Atyánk, adott nekünk egyedüli megváltónkul és pásztorunkul, s akinek minden hatalmat is megadott, akkor kétségtelenül téves már az összes cselekedeteink alapja, és inkább az isteni haragot hívjuk ki magunk ellen. Mert e fönnebb említett bajokhoz, melyek azért estek meg velünk, mivel magát az élet vizének forrását elhagytuk, hozzátesszük azt a másik igen nagy bűnt is, hogy a saját okosságunkhoz, vagy hatalmunkhoz mérten akartunk segíteni e bajokon, úgyhogy méltán mondható el rólunk az, amit a próféta mond, midőn Isten személyében vádolja a régi népet e szavakkal: "Két rosszat cselekedett ez a nép: elhagytak engem, az élő víz forrását, és vízfogókat ástak maguknak, melyek a vizet magukban tartani nem tudják". Ilyen vízfogók pedig a mi összes tanácsaink, melyek a Szentlélek isteni sugallata nélkül származnak a mi okosságunkból; melyek a népeket nemcsak a jámborságban és engedelmességben, mint a vízfogókban a vizeket, megtartani nem tudják, hanem minél jobban igyekszünk őket ezen mesterkedések által visszatartani, mint a megáradt hegyi patakok annál erőszakosabban folynak el és távoznak el tőlünk, amint ezt az előző éveknek sok helyen szerzett tapasztalata mutathatja és inthet bennünket most arra, hogy csak egy út van hátra ezen bajok orvoslására, az ti., ha elismerjük, hogy a mi összes orvosszereink haszontalanok, és inkább növelik, mint megszüntetik a bajokat. S ezért a Krisztus hatalmához, kit az Atya Isten az ő jobbjának nevez; a Krisztus bölcsességéhez, ki az Atya bölcsessége, fordulunk mindenben hittel és
6
reménységgel mi, kik az atyák szerepét töltjük be, s elismerjük, hogy mindenben a Krisztus szolgái leszünk. Itt pedig az a kérdés (mondja az apostol), hogy ki találtatik a sáfárok között hűségesnek. Most tehát arról van szó, hogy mindenben alkalmatos szolgáknak mutassuk magunkat. Alkalmasak azonban akkor leszünk, ha magunkat a magunk erejéből legkevésbé sem tartjuk alkalmasaknak. Mert ki alkalmas ezekre (mondja ugyancsak az apostol) közülünk, mikor mi valaminek magunktól való gondolására, úgy mint magunktól, sem vagyunk alkalmasak. Ezt azonban nekünk nem elég megvallani: ezt mondhatta az apostol, ezen a kapun át mehetett tisztének elfogadására, s ebben hűséges és alkalmas szolgának mutathatta magát ő, aki szolgálatáról beszélvén elmondhatta egyúttal ezt is: „Semmiről sincs nekem tudomásom". Mi azonban, ha az igazat meg akarjuk vallani, nem beszélhetünk máskép, mint hogy igen is van tudomásunk arról, hogy a ránk ruházott tisztség végzését illetőleg nagyon sok dologban vétkeztünk; s hogy nagy részben okai vagyunk azoknak a bajoknak is, amelyek orvoslása végett egybegyűltünk: s nem elég itt egyszerűen elismernünk azt, hogy ily nagy tisztségre mi nem vagyunk alkalmasak. Mit kell tehát tennünk, hogy a jelen viszonyok közt Krisztusnak alkalmas szolgái legyünk az egyház helyreállításában? Teljesen azt kell tennünk, amit tett Krisztus maga, a mi lelkeinknek püspöke, midőn egyháza megalapozásához és megalakításához fogott. Kétségtelenül azt kell nekünk tenni, Atyák, amit maga az Atya bölcsessége tett, midőn hozzákezdett ahhoz, hogy sok fiát a dicsőségbe vezesse: ez az, amit most nekünk is célul kell tűzni magunk elé. Ő ugyanis, mivel mindenkit a bűnöktől elnyomott állapotban talált, mindenkinek minden bűnét magára vállalta, s mindenki helyett egyedül önmagát állította Isten elé bűnös és vétkes gyanánt, s az általunk kiérdemelt büntetést Ő viselte el, mintha minden gazságot és minden bűnt, amiket mi követtünk el, Ő hajtott volna végre, bár Ő teljesen tiszta volt a bűn minden szennyétől, mint aki bűnt nem követett el és soha csalárdság nem jött ki a száján. Maga az igazság követeli tehát, hogy most azt cselekedjük mi is, amit Krisztus az Atya Isten iránt való határtalan szeretetből s
7
a mi nemünk iránt való könyörületességből cselekedett, hogy azokkal a bajokkal, melyek most a Krisztus nyáját nyomják, önmagunkat vádolva álljunk Isten könyörületességének ítélőszéke elé, és hogy nem annyira jámborságból, mint inkább kötelességérzetből magunkra vállalván mindenki bűneit, mivel nagy részben tényleg mi vagyunk az okai ezeknek a bajoknak, Isten könyörületességéért esedezzünk a Jézus Krisztus által. Ha pedig valaki azt gondolná, hogy a mi azon mondásunk, hogy mi pásztorok vagyunk az okai azon bajoknak, melyek az egyházra súlyosodnak, egy kissé erős mondás, és inkább nagyítást, mint igazságot foglal magában, ennek ellenkezőjét maga a dolgokból merített tapasztalat igazolja, amelyet meghazudtolni nem lehet. Tekintsünk hát vissza magukra azokra a bajokra, melyek az egyházat sanyargatják, s egyúttal a saját vétkeinkre is! De ki tudná felsorolni ezeket, melyek egyesülve a többi bajokkal, sokaságban felülmúlják a tenger homokját és egészen az égig kiáltanak. Foglaljuk tehát a mi bajaink ezen nagy sokaságát azon határok közé, melyek közé ez a zsinat, mely a legfőbb bajok orvoslása végett hívatott egybe, azokat foglalta. Ezek a bajok pedig, mint fönnebb is említettük, háromfélék, úgymint az eretnekségek, az erkölcsi fegyelem meglazulása, s a belső és külső háborúskodás. Lássuk tehát itt és vizsgáljuk meg, hogy ezek a bajok, mivel már sok éve gyötrik az egyházat, vajon honnan erednek s vajon adtunk-e mi azoknak valami módon alapot vagy tápot?! Először is vizsgáljuk meg azon eretnekségek kezdetét, melyek a mi korunkban itt is, ott is felléptek: amiknek ha tagadni akarnók is, hogy mi adtunk alapot, mivel mi magunk semmiféle eretnekségnek sem voltunk szerzői, mindazonáltal, mivel a hitről való helytelen vélekedések olyanok, mint bizonyos tövisek és cserjék, melyek az Úrnak művelés végett ránk bízott mezején, ha, mint néha a mérges növények szokták, maguktól sarjadzottak is ki, de mégis kisarjadzottak, arról, aki a mezőt, melyet művelni tartozott volna, nem művelte, aki nem vetett, aki a maguktól kisarjadzó káros növények kiirtására nem fordított rögtön gondot, azt kell mondani, hogy éppúgy alapot adott azoknak, mintha ő maga vetette volna őket: kiváltképpen mikor mindezek a földműves hanyagsága folytán
8
támadnak és növekednek. Itt tehát önmagukat vizsgálják meg azok, kik az Úr földjét művelik, a saját lelkiismeretüket kérdezzék meg, hogy miképpen viselkedtek annak művelésében és bevetésében. Azok, kik ezt megtették különösen a mi időnkben, amikor csak igen kevesen gondolnak az Úr földjének megművelésével, (azt hisszük) nemigen tűnődnek azon, vajon érinti-e őket az egyházban lépten-nyomon felburjánzó eretnekségek bűne. Ez azonban, amit csak figyelmeztetés végett mondottunk, legyen elég azokra vonatkozólag, melyek az első részhez tartoznak. – Térjünk át most a másodikra, mely az erkölcsi fegyelem hanyatlását és (mint mondják) a visszaéléseket foglalja magában. Itt nem szükséges sokáig nyomozni azt, hogy kik az okozói ezeknek a nagy bajoknak, mivel önmagunkon kívül még csak megevezni sem tudunk más okozót. – Ezért hát menjünk a harmadikra, mely az egyház békéjének akadályait foglalja magában, aminők a belső és külső háborúk. Már régóta megzavarták és zavarják még az egyház békéjét ezek, amikről csak azt mondjuk, amit Isten maga is kimutat a leghatározottabb jelekkel, hogy nem egyebek mint az ő ostorai, melyekkel sújt bennünket, mivel hibásak vagyunk a megelőző két részben, amikben magunkat menteni nem tudjuk: s azt sem tagadhatjuk, hogy ezeknek a háborúskodásoknak is mi vagyunk a legfőbb okai. Véleményünk szerint pedig azért bocsájt ránk az Úr ilyen csapásokat, hogy így minket, a bűnösöket, büntessen és magukat a bűnöket, melyekkel az ő fölségét leginkább megsértjük, szemeink elé állítsa. Azonban bárki veszi is itt észre azt, hogy mi módon gyötrik az egyházat az erőszakos háborúskodások, az fontolja meg magában egyúttal azt is, hogy mik azok, amikben az egyház éppen ezen háborúskodások miatt különös károkat szenved. Nem is valami fontos dolog az, hogy kiknek a háborúskodásáról beszélünk, vajon a saját fejedelmeink belső, vagy a törökök külső háborúskodásairól van-e szó, melyek az utolsó években oly sok szerencsétlenséget okoztak nekünk, vagy pedig azok háborúskodásairól, kik a maguk pásztorai iránt való engedelmességtől eltávolodtak s azokat a székeikről elűzték. A háborúskodások mindenféle neméről ugyanis röviden azt mondjuk, hogy azok, kik azokat ellenünk
9
viselték, a pásztorokat egyházaikból elűzték, a rendet felforgatták, a püspökök helyébe laikus embereket tettek, az egyház javait elragadozták, s Isten igéjének a folyását megakadályozták. Itt, mondom, azt állítjuk, hogy egy olyan dolog sincs ezek között, amire vonatkozólag a pásztorok tévedéseiről szóló iratban az ezen nevet igénylő egyének legnagyobb része, határozott szavakkal leírva ne találná azt, ha ugyan olvassák, hogy őmiattuk történt. Rögtön azt találja ugyanis, hogy ezekkel a bajokkal Isten népét először a mi nagyravágyásunk, a mi kapzsiságunk és a mi vágyódásaink fertőztették meg, s ezeknek az erőszakossága folytán űzik el a pásztorokat az egyházakból, fosztják meg az egyházakat az ige táplálékától, ragadják el tőlük az egyházi javakat, melyek a szegények javai, s ruházzák méltatlanokra a papi méltóságokat, és adják olyanoknak, kik a laikus emberektől csak a ruházatban, vagy még abban sem különböznek. Mert hát van-e ezek között olyan, amiről tagadhatnók, hogy ezekben az években mi meg nem tettük? Azért ha a törökök, ha az eretnekek ugyanezt csinálják velünk szemben, mi mást láthatunk ebben, mint a saját bűneiket, s egyúttal az Isten igazságos ítéletét; amely ítélet azonban telve van könyörületességgel: mert ha érdemünk szerint büntetne bennünket, akkor már régen Sodoma és Gomorrha sorsára jutottunk volna.
De miért említjük mi most fel ezeket? Tán azért, hogy titeket megzavarjunk? Távol legyen tőlünk! Hanem inkább azért, hogy titeket, mint a zsinat atyáit, s a mi legkedvesebb testvéreinket, elsősorban pedig önmagunkat figyelmeztessük, hogy a most ránk nehezedő, s ha a helyes útra nem térünk, bennünket fenyegető még súlyosabb csapásokat mi módon kerülhetnők el, hogy megmeneküljünk Isten rettentő ítéletétől, amely ugyan mindenkire rettenetes, aki meg nem javul, de legrettenetesebb azokra, akik elöljárók. Szigorú ítélet vár ugyanis azokra – mondja a Szentírás –, akik elöljárók. Az ítélet pedig, amint látjuk, most az Úr házán kezdődik. Az ugyanis, hogy most a papokat elűzik, s hogy az emberek bántalmazzák, mit jelent mást, mint a ránk vonatkozó isteni ítéletet, melyet előre kijelentett Krisztus, midőn azt mondta, hogy a papok a föld sói, s hogy ha a só ízét veszti, semmire sem méltó többé, csak arra, hogy
10
kivessék és megtapossák az emberek! Mi pedig most ezeket mind elszenvedjük. Hogy ha igazságosságunk miatt szenvednénk, mint a mi őseink, akkor boldogok volnánk; most azonban, mivel a só ízét vesztette, méltán szenvedünk, de éppen nem az igazságosságunk miatt, hiszen minden rajtunk levő csapásban az Isten ítéletét látjuk. És bár csak ezt látnók: ez ugyanis kezdete volna annak, hogy Isten minden ítéletétől és ostorától megszabaduljunk, s az ő kegyelmébe és igazi dicsőségébe belépjünk. Ez volt az oka annak, hogy ezen dolgok felemlítésében egy kissé tán szigorúak és hosszadalmasak voltunk. Mert ha ezeket jól meg nem gondoljuk és át nem látjuk, akkor hiába kezdjük meg a zsinatot, hiába hívjuk segítségül a Szentlelket, aki az emberek lelkébe első ízben az emberek saját kárhoztatása által szokott mindig belépni, úgy hogy a bűn miatt kárhoztatja a világot. Azért, ha elsősorban is önmagunk előtt nem kárhoztat bennünket ez a Szentlélek, akkor állíthatjuk azt, hogy még nem költözött belénk a Szentlélek, és nem is fog belénk költözni, ha nem jól esik a saját vétkeinket hallani. Azt mondják ugyanis majd nekünk is, amit Ezékiel próféta által mondott az Úr a zsidó népnek, midőn ez bűneit még nem ismervén, Istent a próféta által meg akarta kérdezni. A próféta pedig ezt mondja: Eljöttek Izrael férfiai, hogy megkérdezzék az Urat, és leültek énelőttem. Az Úr pedig ezeket mondja: Hát az én megkérdezésem végett jöttetek? Élek én, mondja az Úr, de nem felelek nektek. Majd pedig ez következik: Ha megítéled őket, mutasd meg nekik az ő atyáik förtelmességeit. Ezen szavakban megmutatta az Úr, hogy miért nem akart nekik felelni azért, mivel a saját és az ő atyáik bűneit még nem hallották. Ezekből tehát, mivel az Úr Lelke, aki akkor tanácsot adott, s akit mi most az Úr előtt ülvén segítségül hívunk, ugyanaz, meglátjátok, hogy mi a mi teendőnk arra nézvést, hogy kedvező feleletet kapjunk, és hogy egyúttal mennyire kénytelenek voltunk mi, kik e szent zsinaton elnökölünk, a veletek való beszélgetést saját bűneink felfedezésével kezdeni. Mivel azonban látjuk, hogy most némelyek elsősorban a saját és a mi rendünk vétkein nagyon is keseregnek és teljes szívükből esedeznek az Isten könyörületességéért, azért a legnagyobb remény-
11
ségben vagyunk aziránt, hogy eljött hozzánk Isten Lelke, kit segítségül hívunk; Isten könyörületességének pedig legnagyobb záloga magának ennek a zsinatnak megkezdése, melyben most a már majdnem megsemmisült egyház felemelése és felépítése végett összegyűltünk úgy, amint a zsidó nép is az idegen királyoknál való hosszas fogság után visszatért Jeruzsálembe, hogy ott a templomot felépítse. Ennek a népnek az állapotában, a hazájukba való vidám visszatérésben s a templom felépítésében a mi korunk s a mi saját állapotunk képét különösen ezen a zsinaton szemlélhetjük, s ugyanezen nép vezéreinek a példájában láthatjuk a ti kötelességeteket, kik Isten népének, mely a mennyei haza felé törekszik, a vezérei vagytok. Ezért nagyon intünk valamennyiteket, hogy gyakrabban idézzétek emlékezetetekbe az Esdrás, Nehemiás és Dániel könyveiben is megírt dolgokat, melyekben a nép minden vezetőjére vonatkozó tanácsok ki vannak fejtve, s amely tanácsoknak mindig az az egy volt a céljuk, hogy bevallván úgy a saját, mint a nép és atyák bűneit, a bűnbánatra s az isteni könyörületességért való esedezésre indítsanak, s midőn a nép ezt megtette, akkor szerencsésen sikerült is nekik minden. Ugyanezeket a tanácsokat, ha az egyház felújításában, ami miatt lélekben vidáman gyűltünk itt össze, szerencsés kimenetelt és eredményt akarunk remélni, nekünk is követni kell, még pedig annál inkább, mivel nagyobb küzdelmek is fenyegetnek bennünket, midőn az egyházat szándékozunk felépíteni, mint fenyegették őket, mikor a templomot készültek felépíteni. Ha ugyanis őnekik sokan ellenszegültek, hogy kitűzött céljukat végre ne hajthassák, ha sokan, mivel munkájukat megakadályozni nem tudták, kinevették őket, akkor vegyük egész bizonyosnak mi is, hogy velünk szemben sem a gúnyolódók nem fognak hiányzani, sem azok, akik minden erejükkel igyekeznek majd bennünket a megkezdett munkától elrémíteni és eltéríteni. Nekünk azonban nemcsak a testtel és vérrel kell majd megküzdeni, hanem az égi dolgokra vonatkozó lelki haszontalanságokkal is. De mindezeknél hatalmasabb Az, akinek nevében ehhez a munkához hozzáfogtunk. Azért Őbenne bízzunk, Őt hívjuk imáinkban segítségül és Ő mindeneket el fog végezni. Mivel pedig ez a zsinat a határozatokat hozó
12
és ítélkező zsinatok nemét is feltünteti, mivel ezen határozatokat is hozunk azon dolgokról, melyek az egyetemes egyház javára vonatkoznak, s egyúttal ítéletet mondunk úgy a dolgokról, mint a személyekről (mert itt ülünk mintegy ítéletet mondva Izrael tizenkét törzse fölött, melyek Isten egész népét magukban foglalják), azért úgy látszik, leginkább itt van helye annak, hogy figyelmeztessük magunkat arra, hogy óvakodjunk azoktól, amik a tanácskozás vagy ítélkezés erejét bennünk meg szokták rontani. Ilyenek pedig maguk a lélek szenvedései, amelyeket azért, mivel a dolgokról való helyes és igazi ítélkezést megzavarják, szenvedélyeknek is neveznek, amelyekben különösen azoktól kell óvakodni, miknek a tanácskozásokban való elvetését helyesen ajánlja a pogány író, midőn azt mondja, hogy mindazoknak az embereknek, kik kétes dolgokról tanácskoznak, menteknek kell lenni a haragtól, gyűlölettől és a barátságtól. Mert ha minden ember hajlandó is ezekre, mégis leginkább azok hajlanak rájuk, kik a fejedelem szolgálatában állanak; az ilyenek ugyanis erősebb befolyásoknak vannak kitéve, s igen könnyen beszélnek a kegy megnyerése vagy a gyűlölet felkeltése végett, persze azért, hogy a fejedelmek, akiktől jutalmat várnak, azt gondolják, hogy ők így vannak hangolva. Mivel pedig a fejedelmekről van szó, még pedig azokról is, akiket egyháziaknak, azokról is kiket világiaknak neveznek; s bár mi tudjuk, hogy nekünk keresztyén fejedelmeink vannak, és örülünk annak, amijük a mi atyáinknak régente, mindjárt az egyház megalapítása után még nem volt meg, mégis ezen a zsinaton mindig és mindenekelőtt szem előtt kell tartanunk azt: itt nincs helye annak, hogy valakit dicsérjünk, legföljebb csak Istent a Jézus Krisztusban, s hogy egyedül Őt tartsuk igaznak, az emberi nemet pedig az egészet kárhoztassuk, különösen önmagunkat, kik ezeket beszéljük, hogy Dániellel együtt elmondjuk: „Mienk az orcapirulás, és királyainké, fejedelmeinké, meg a mi atyáinké, mivel vétkeztek; a tied pedig, mi Urunk Istenünk, az irgalmasság és bocsánat, mivel pártot ütöttünk ellened; és nem hallgattunk a mi Urunk Istenünk szavára, hogy járjunk az ő törvényeiben, melyeket előnkbe adott az ő szolgái, a próféták által. És az egész Izráel áthágta a
13
te törvényedet és elhajlottak, nem hallgatván a te szódra; ezért reánk szakadt az átok és eskü." Itt tehát annak volna most helye, hogy ugyanennek a prófétának, kinek szavait most idéztük, a példáját követve, nemcsak a mi, a papság, hanem a nép és a fejedelmek bűneit is megvalljuk Isten és az ő egyháza előtt, és valamennyiért bocsánatot kérjünk. Ezt mondja ugyanis Dániel: „Még szólék és imádkozám, és vallást tevék az én bűneimről és az én népemnek bűneiről". E helyen, mint az ő vallomása, melyeket épp most hoztunk fel, a nép szó alatt mindenrendű egyéneket egybefoglal. Ebben tehát jelezni látszik azt, hogy nekünk, kik az ily nagy bajokkal sújtott egész egyház jóléte végett gyűltünk ide, mi a teendőnk, az ti., hogy a saját, s egyúttal a fejedelmek és a nép bűneit sírva valljuk meg; s azt, amit most fájó lélekkel elég bőségesen megteszünk, szavakban még bőségesebben kifejeznők, ha maguk a fejedelmek is itt volnának, ha így a saját vallomásukat és könnyeiket a miénkkel egyesítenék. Azonban a bűnösöknek, mint a próféták mondják, a papoknak, fejedelmeknek és magának a népnek bűnei olyan mintegy kötelékekkel vannak összekötve, hogy nehéz dolog volna az egyik rend bűneit nyomozni anélkül, hogy a másik kettőnek a bűnei is fel ne tűnnének. Ezékiel pedig valamennyi rendet egy összefüggő beszédben vádolván, így szól az Úr személyében a zsidó néphez: „Az ő papjai erőszakot tettek törvényemen, s megfertőztették, ami nekem szenteltetett; különbséget nem tettek aközött, ami szent és ami köz. Elöljárói ő közepette olyanok, mint a ragadományt ragadozó farkasok, készek vért ontani, a lelkeket elveszteni, hogy nyereséget űzzenek. A föld népe pedig egymást hamisan nyomorgatta". Ezek a próféta szavai, amik bár csak azokra az időkre vonatkoznának, és ne tárnák elénk ami korunk képét is! Vajha, mikor a papok erkölcsi romlottságáról beszélünk, tagadhatnók azt, hogy ennek a romlottságnak maguk a fejedelmek, s maga a nép szolgáltatták a legtöbb alkalmat, a legnagyobb anyagot és ösztönzést! De fojtsuk vissza most szavainkat alkalmasabb időkig, és nyissuk meg könnyeink közös forrásait. Térjünk vissza azokhoz, akiket kezdetben intettünk, különösen azokhoz a püspökökhöz, kik a fejedelmek megbízásával jöttek ide. Arra figyelmeztetjük ezeket,
14
hogy tőlük telhető egész hűséggel és buzgalommal szolgálják fejedelmeiket, de úgy szolgáljanak nekik, mint püspökökhöz illik, vagyis mint Isten szolgái, s nem mint az emberek szolgái. Ne legyetek – mondja az apostol – az emberek szolgái. Mindenekelőtt szolgáljanak Krisztusnak, az egyedüli királynak, akinek az Atya Isten teljes hatalmat adott, azután pedig Őmiatta mindenkinek, különösen a fejedelmeknek: akinek tiszteletet kell adni, annak tisztelettel; akinek adót kell adni, annak adóval. Intjük azonban őket, hogy fejedelmeiknek tiszteletből szolgáljanak, mivel saját szavaikkal nyíltan hirdetik az ő megbízatásaikat, amelyek bizonyára nem foglalnak magukban semmi mást sem, mint csak megtisztelő és a közjót célzó dolgot. De egészben úgy szolgáljanak, hogy szolgálatuk elsősorban Isten tiszteletét és ezen zsinat érdekét célozza, mivel ezt a közjó miatt hívták össze. Ezért, amint mindnyájunkat, kik itt Isten, az ő angyalai s az egész egyház színe előtt véleményeket szándékozunk mondani, igen-igen óvjuk attól, hogy valamely embernek a kedve szerint beszéljünk, azonképpen sokkal jobban óvjuk magunkat attól, hogy valaki iránt való gyűlöletből mondjunk véleményt, még akkor is, ha az az illető velünk szemben ellenkező, barátságtalan vagy ellenséges szerepet tölt is be; végre leginkább óhajtjuk és az Úrban figyelmeztetünk is benneteket arra, hogy egymás közt minden versengéstől tartózkodjunk. Ezek azok a dolgok ugyanis, melyek megszomorítják és elűzik azt a Szentlelket, kit mi segítségül hívunk, s aki nélkül egyáltalán semmi olyant sem tudunk tenni, ami az egyház javát és békéjét előmozdítaná. „Mikor ugyanis versengések vannak köztetek – mondja az apostol – nemde akkor emberek vagytok és emberhez illően viselkedtek?" Mikor pedig embereknek nevezi a versengőket, ez alatt azt érti, hogy híjával vannak ők az Isten Lelkének. S minden olyan dologban, ami az egyház reformálására tartozik, ami miatt mi összegyűltünk, azt kell utánoznunk, aki az egyházat először megalkotta, s akiről, midőn ehhez a munkához fogott, a próféta Isten személyében így beszél: „Íme az én szolgám, az én választottam, akit szívem kedvel, lelkemet adtam őbelé, törvényt beszél a népeknek, nem kiált és nem lármáz; megrepedt nádat nem tör el, a
15
pislogó lelket nem oltja ki." A békességnek, szeretetnek és szelídségnek ezt a lelkét pedig bár mindig mindeneknél és mindenekkel szemben, de mégis leginkább ebben a szent gyülekezetben kell kimondanunk, amelyben most összejöttünk, hogy ugyanennek a Szentléleknek a kegyelme által valahára végét vethessük azoknak a versengéseknek, melyek már nagyon is régóta zaklatják az egyházat. Ezért szerfelett óvakodnunk kell attól, hogy éppen mi, kik a békéltető szerepére vállalkoztunk, okot adjunk bárkinek is a civakodásra. Ezt pedig s minden más bajt és a béke akadályait csak egy módon kerülhetjük el, s csak egy módon juthatunk el a béke óhajtott kikötőjébe, ha ti. alázatos és megtört szívből eredő imádságokkal hívjuk segítségül magát Krisztus Lelkét, aki a mi békességünk, hogy Ő legyen élén a zsinatnak, hogy Ő öntsön világosságot a mi elménkbe, s hogy mindig és mindenben az Ő tiszteletére s az egyház igaz hasznára kormányozzon és vezéreljen bennünket. Az ilyenekre vonatkozólag ugyanis Ő maga ezt mondja: „Míg te beszélsz, íme én jelen vagyok". A tőlünk telhető szeretettel intünk tehát benneteket az Úrban, hogy állandóan ilyen könyörgésekkel foglalatoskodjunk, hogy egy szóval és egy lélekkel dicsőíthessük a mi Atyánkat Istenünket a Jézus Krisztusban, ki mindörökké áldott Isten. Amen.
Előszó a cáfolathoz.
A keresztyén egyházban a szent zsinat neve olyan tiszteletnek örvend, hogy hallatára nemcsak a tudatlan, hanem még a komoly és józan belátással megáldott emberek is megrendülnek. És méltán, mert Isten az ő egyházában felmerülő bajok orvoslása végett kezdettől fogva azt az eszközt vette alkalmazásba, hogy a jámbor és szent pásztorok egybegyűljenek s az ő nevének segítségül hívása után állapítsák meg azt, amit a Szentlélek diktált: méltán kell tehát a zsinatokat minden jámbor embernek tiszteletben tartani. Csak az az érdekes, hogy az emberek nagy tömege a szerfölötti bámulattól annyira elkábul, hogy azután semmit sem gondolkozik. A józanabbak azonban óvatosan ugyan és
16
kellő mértékkel, de mégis megengedik maguknak a vizsgálódást, mielőtt teljes beleegyezésüket adnák. S ennek így is kell történni, hogy a hit ne a pusztán emberi határozatokat, hanem egyedül csak Istent fogadja el. Azok azonban, kik határozottan meg vannak győződve, vagy legalább másokat akarnak meggyőzni, azt mondják, hogy a zsinat, bármilyen legyen is az, ha egybehívása törvényes módon történt, nem tévedhet, mivel azt a Szentlélek kormányozza. Azt akarják tehát, hogy mindazt ami a zsinattól ered, isteni kijelentés gyanánt fogadjuk el minden ellentmondás nélkül. Mennyivel okosabban gondolkozik Ágoston, ki az ő páratlan szerénységéhez mérten nagy tiszteletet tanúsít ugyan a zsinatok iránt, de azért állandóan ragaszkodik az általam említett helyes mérsékléshez. A ariánus Maximianus ellen intézett iratában ugyanis így szól: „Sem nekem nem kell a niceai, sem neked az ariminumi zsinatra hivatkozni, mintegy előre dönteni akarván ezzel a dologban. Sem engem nem kötelez ennek, sem téged amannak a tekintélye. A Szentírás tekintélye alapján, mely nem kinek-kinek a saját, hanem mindkettőnknek közös bizonyítéka, küzdjön a dolog a dologgal, az ok az okkal, a bizonyíték a bizonyítékkal". Oly nagy szabadságot enged meg tehát a szent férfiú magának és másoknak is, hogy azt akarja: még az előleges ítéletre se legyen befolyással a niceai zsinat, csak akkor, ha már az ügy igazsága eléggé ismeretes.
Nincs azonban szükség arra, hogy most hosszasabban beszéljek a régi zsinatokról, mert csak a tridenti zsinatról szándékozom beszélni, amely éppen nem hasonlít azokhoz a régiekhez. Mivel annyi romlás volt látható az egyházban, mivel a vallás tudományáról oly súlyos viták támadtak, ezért régi és hő vágya volt a zsinat sokaknak, persze csak azoknak, kik azt remélték, hogy ily módon minden bajnak végét lehet majd vetni. Pedig hát hiábavaló reménykedés ez, mert a dolgok mai állása szerint a csak közepes belátással megáldott emberek is tisztában vannak azzal, hogy a bajoknak semmiféle könnyítését sem kell várni azoktól, akik hatalommal bírnak a zsinat összehívására és tartására. De mivel más jobb mód nem mutatkozott, igen sok jó ember, kik óhajtották az egyház intézkedését, némi reménnyel
17
volt a zsinat iránt. Sokan kívánták tehát, s végre a keresztyén világ egyhangúlag követelte. De hogy minő okok miatt halasztották el egy ideig, azt minden éleslátású ember tudja. Aki ugyanis nem látja azt, hogy a római pápa által az ő bullájában felhozott okok szemtelenül vannak csak kigondolva, az igazán mélységes vaksággal van megverve. Maga a pápa persze jól tudja, hogy minő okok bírták őt rá arra, hogy minden késedelmet tőle telhetőleg felhasználjon, némileg azonban mi is következtethetünk rájuk. Némelyek vélekedése szerint ez azért történt, hogy a zsinat, mint valami közönséges dolog, úgy a fejedelmek, mint a nép előtt megszokottá ne váljék, ha mindjárt oly könnyen keresztülvihető. A hosszas várakozás ugyanis, hacsak bele nem unnak, növelni szokta a dolgok értékét. Én azonban azt hiszem, hogy más volt a halogatás oka. Mert bár tudta a pápa, hogy az a zsinat, melyet ő összehív, nem lesz más, mint az ő uszályhordozóinak fizetett csapata, mégis oly gyenge a rossz lelkiismeret, hogy a zsinat puszta említésére is megreszket. Oly korlátlan és zabolátlan önkénnyel garázdálkodik ugyanis a pápai zsarnokság, hogy azt korlátok közé szorítani még azok sem haboznak, akik mindenképpen azon vannak, hogy a pápaság hosszú időre épségben maradjon. Nem ok nélkül igyekezett tehát arra, hogy az idő húzásával hatalmának mindennemű megkisebbítését elkerülje. S ez később még világosabban is kitűnt. Azok az intézkedések ugyanis, miket a pápa a bevett szokás ellenére tett az ő zsinatának elrendelésénél, megannyi bizonyítékai az ő bizalmatlanságának, amiről előbb szóltam. S igen-igen sok másról nem szólván, mire való a három követ, ha nem arra, hogy ezek mindegyike ellenőrzője legyen másoknak, hogy senki se merészeljen semmit se?! Nem talált tehát a saját csapatában, amelyben pedig mindenki teljesen alá van vetve őneki, senkit sem, akiben megbízhatott volna.
Ez a pápa magáncsele volt. Másra céloztak azok, kik az egyház jelen állapotát, bármilyen, legyen is az, megbolygatni nem akarták. Ezek ugyanis olyanformán gondolkoztak, hogy sokkal jobb barmit is megkísérteni, mint a manapság vitás dolgok felett vizsgálódásba bocsátkozni. S ugyan miért? Részint azért, mivel illetlen
18
dolognak tartották azt, hogy bárminő téren is vitát kezdjenek az olyan emberi tanokról, melyek a hitbe már átmentek, részint pedig azért, mivel jobban esett nekik az erőszakos birtoklás, mint a kormányzás tisztességes neme. Azok között ugyanis, kik a pápaságot most az egyházakra való hivatkozással védelmezik, hány van olyan, aki a keresztyén nép szabadságának oly mérvű elnyomatását ne kívánná, hogy az egyház hibáinak megjavításáról senki még mukkanni se merjen; vagy azt ne kiabálná, hogy fölösleges a zsinat, és igen nagy méltatlanságot követünk el a régebbi határozatokon, ha teljesen felhagyva a zsinat emlegetésével, azok mellett ki nem tartunk? Mi volna ez más – mondják ők –, mint a már elintézett dolgon való rágódás? S mily nagy szabadságot adunk arra, hogy a jövőben mindent megváltoztassanak és felforgassanak, ha az egyszer már elintézett dolgokba bele nem nyugszunk? Ha a már előbb hozott határozatok a Szentlélek kijelentései, akkor miféle haszna lesz az új döntésnek? – Mindezeket azonban könnyű dolog megcáfolni. Ma ugyanis egyrészről olyan kérdésekről is van szó, amelyek eddig még helyesen elintézve még sohasem voltak, másrészről meg közismert dolog, hogy a tudomány és a pápa egész kormányzása annyira eltávolodott a régi zsinatok legtöbbjétől, hogy ezeknek ellentmondóbb dolgot képzelni sem lehet; és oly különböző, s annyira veszedelmes betegségek borították el az egyházat, hogy sohsem volt idő, melyben nagyobb szükség volt a zsinattartásra, ha ugyan volt remény arra, hogy a törvényes zsinat elérhető. Világos tehát, hogy a jámborság legkisebb érzése sincs meg azokban, akik így beszélnek, hanem nyugodtan, sőt majdnem vidáman nézik az egyház nyomorúságos pusztulását. Abban pedig, hogy vélekedésük szerint nem szabad újra tárgyalás alá venni azt, amiben egyszer már határoztak, igazán roppant ízetlenek. Hat akkor – mondják ők – miben különböznek az emberi határozatok Isten legszentebb igéjétől? Talán még valahogy meg lehetne őket hallgatni, ha bizonyítékaikat legalább azokból a jobb időkből vennék, melyekben úgy a tudomány, mint a vallásosság virágzott. Azok a zsinatok azonban, amelyek tekintélyét ránk nézve kötelezővé akarják tenni, semmi mást nem tüntetnek fel,
19
mint a kegyetlen vadsággal párosult legdurvább tudatlanságot. S hogy valóban igaz ez a mondás, az a maga helyén majd kinyilvánul. Íme, tehát ezért büszkélkednek ők oly nagyon azokkal a dolgokkal, amelyek felől már hoztak végzést!
Aztán, ha eddigelé kétséges volt az, hogy mily nagy különbség van a zsinat és a Szentlélek ítélőszéke között, mely minden föllebbezés alól ki van véve, arra fényes példát szolgáltattak nekünk a tridenti zsinatban. Azt, hogy a zsinat nem tévedhet, azért állítják, mivel ez az egyházat jeleníti meg. De mi történik akkor, ha később ennek a valódiságát tagadják? Nézetem szerint azonban, hogy erről dönthessünk, meg kell gondolnunk azt, hogy milyen emberekből áll a zsinat. Jelen van ott körülbelül negyven püspök. Hiszen nem ragaszkodom ehhez a számhoz, nem is törődöm vele valami nagyon, mert nemigen tartozik a dolog lényegére. Feleljenek meg azonban nekem igaz hittel a zsinat védelmezői, hogy ha valaki a jelenvoltakat sorban elszámlálja, hány van közöttük olyan, akit meg ne vetnének?! Sőt lehetetlen, hogy maguk ezek a tiszteletre méltó atyák is el ne szégyelljék magukat, ha egymásra tekintenek! Mert jól ismerik egymást, s azt is jól tudják, hogy miképpen vélekednek mások őróluk. Ezért, ha eltávolítjuk a zsinat nevet, az egész pápistaság el fogja ismerni, hogy a püspököknek csakis az alja volt ott jelen. De ne bántsuk más nemzetek ékességeit! Én csak az én franciáimat kérdezem, vajon igazán oly nagyra becsülik-e azokat, kik őközülük a zsinaton voltak? Franciaországot kétségtelenül az egyház legkiválóbb tagjai közé számítják. S innen két püspök vett részt a zsinatban, úgymint a rennesi és a clermonti, mind a kettő egyforma tudatlan és ostoba ember. Ezt az utóbbit még nem is oly régen annyira nevetséges embernek tartották, mint a bolondokat, és annyira feslett erkölcsű volt, hogy mint a vadászkutya minden fajtalan házba be szokott szagolni, míg Sosiának, ennek a hírhedett párizsi asszonynak tanítványává nem szegődött: amióta aztán hirtelen bölccsé lett: mert persze oly könnyen tette bölcsekké az embereket Picart Ferenc tanítványa, kinek a mesteréről mindenki tudja, hogy az észnek teljesen híján volt úgy, hogy nagyon hasonló volt a rajongók-
20
hoz és igen közel állott az őrülethez. Az aix-i érseket ugyanis nem igen számítom a franciák közé; az agde-i pedig, a kíváncsi emberek szokása szerint, csak mint csendes szemlélő volt jelen. Mindenre kérlek benneteket, kedves franciáim, melyikőtök hiszi komolyan, hogy a Szentlélektől erednek azok, amiket az ilyen embereknek még oly nagy sokasága böffentett is ki? Pedig az a két ember, akikről én beszélek, a hittudománynak soha még csak az elemeit sem ízlelte meg. Mily szánalmas volna tehát a keresztyén egyház állapota, ha isteni kijelentésnek kellene tartani mindazt, amit ők és néhány, őnáluk semmivel sem jobb ember határozott? S a legtöbben mégis annyira korlátoltak, hogy mikor a szent zsinat végzéseinek kihirdetését hallják, nem gondolják meg, hogy ezen végzéseknek azok a szerzői, akiknek még a legjelentéktelenebb dologban sem lehet hitelt adni. Mert ha ez eszükbe jutna, akkor tüstént bosszankodva vetnék el és lábaikkal taposnák meg azokat, amiket most meggondolatlanságukban csókolgatnak. Hát aztán vajon a döntésükkel elfogadhatóvá tesznek ők valamit? A legkevésbé sem. Hanem a zsinat iránt való tisztelet elvakítja az emberek szemeit. Pedig minő ostobaság attól, kinek a szamárvoltát ismerjük, mint valami borzalmastól félni, ha oroszlánbőrbe búvik!?
Lássuk azonban, hogy minő ellenvetéssel tudnak előállani a másik oldalról. Azt mondják, hogy nemcsak a püspökökre volt bízva a döntés. Tudom. De éppen ez a mondás az, amire én legjobban vágytam. Volt ugyanis ott egynéhány szószátyár elbizakodott barát, akik közül némelyek a főpapi süveg, mások pedig a bíborosi kalap után áhítoztak: ezek bizonyára mind áruba bocsátották a római pápának az ő fecsegésüket. Tegyük fel azonban, hogy ezek kiváló és nagy képzettségű tudósok voltak; mégis azt állítom, hogy a tisztelendő atyáknak, akiknek akaratától függ az egész vallás, nem tudom, miféle álbölcsek szájukba rágták a szavakat, hogy mielőttünk majd az ő tanításaikat duruzsolják. Mire volt ugyanis jó az, hogy ezek oly magas emelvényre mentek fel, hogy mint félistenek a magasból hirdessék azt, ami az alacsonyabb padokban ülők elé volt írva? Hol van az egyháznak az a képviselete, melyhez ők a Szentlelket kötik, ha azt, amire szükségük van, kényte-
21
lenek könyörögve másunnan kölcsönözni, hogy ne hallgassanak, vagy ostobaságokat ne beszéljenek? A ti alaptételetek az, hogy bármilyen legyen is az a gyülekezet, melynek az "egyetemes zsinat" nevet adjátok, azt mindig a Szentlélek igazgatja, úgyhogy attól semmi más nem eredhet, mint csak mennyei és isteni dolog. Közben pedig éhenkórász és megvásárolható nyelvű barátokat helyeztek a zsinat élére, hogy az a ti Szentlelketek, akiről ti képzelődtök, ezekre hallgasson. Ezek aztán hosszú és szabatos fejtegetésekben tárgyalják le mindazt, ami fölött az atyáknak határozniok kell. Mert hát azt hallottam, hogy ők vita közben nem tudom miféle csikorgások közt úgy brekegtek, mint Aristophanes békái. (1) S ebből készültek azok a híres határozatok, melyekkel úgy kérkednek, mint a Szentlélek feleleteivel. De miért beszéljek én ily nyilvánvaló dologban burkoltan? Hiszen bizonyos, hogy nincs egy oly ostoba iskola sem, amely már előre meg ne vetné azt a teológust, aki Tridentben jelen volt. – S ugyan miért? – Vajon hát azt gondoljuk, hogy azokat a teológusokat, mihelyt más helyre mentek, váratlanul megszállja az istenség úgy, mintha Apolló papnőjének a delfii jósszékéhez járultak volna? Bolondság! Mert ha ma a párizsi Sorbonne-nak tudomására jut az, hogy a tridenti atyák csak egy hajszálnyira is eltérnek az ő határozataiktól, azonnal feltüzelt elmével futnának össze a mi mestereink a küzdelemre, s nemcsak a zsinat tekintélyét nem vennék semmibe sem, hanem annak minden egyes tagját névszerint a legkegyetlenebb mocskolásokkal illetnék. Így azonban ha minden, még a legképtelenebb őrültségekhez járultak is hozzá, versengve tapsolnak az összes francia, spanyol, német és olasz iskolák. Mily nagy romlottságra vall tehát az, ha a keresztyén világra imádás végett ráerőszakolják azt, amit ők maguk bensejükben semmire sem becsülnek?!
(1) Aristophanes görög vígjátékíró a világ egyik legnagyobb költője. Körülbelül 450–385 Kr. e. élt. Ránk maradt 11 teljes darabja, köztük a Βάτραχοι (békák), melyben az alvilágban civakodó Aeschylus és Euripides között Dionysus, a drámai ünnepek istene, tesz igazságot. A darab a békák karáról van elnevezve, mely Βρεκεκεκεξ κοαξ κοαξ kiabálással kíséri a Styxen átkelő Dionysust. Arist. összes műveit lefordította Arany János. Bpest. (Ford.)
22
No de mindazonáltal tegyük fel, hogy azok a vitatkozók, kik a határozatok elkészítésében fáradoznak, nemcsak csudálatos tehetséggel és tudománnyal tűnnek ki, hanem az égből éppen most leszállott angyalok. Azután engedjük meg ellenfeleinknek azt a nagy képtelenséget is, hogy a zsinat, melyről ők dölyfösen hirdetik, hogy a Szentlélek közvetlen sugallata vezérli, egynéhány embertől koldulja ki azt, amit isteni kijelentés gyanánt az egész világra ráerőszakol; mindazonáltal még így sem adhatunk a tridenti zsinatnak egy parányi hitelt sem. Ott ugyanis mindent egyedül csak a római pápa akarata szerint határoztak. Ezért hát hagyjanak fel a jövőben azzal a nagyképűsködéssel, hogy nem az emberekkel, hanem Istennel jön ellenkezésbe az, aki a zsinat határozatait megveti. Az emberek ugyanis nem egyebek mint csak eszközök, Isten pedig vezetője a zsinatnak, aki Lelkével az emberek értelmét és nyelvét igazgatja. Ha így állna a dolog, akkor szerintem nagyon is szemtelenül viselkednek a Szentlélekkel szemben, akinek ellenőrzőjévé teszik az ő pápájukat, mikor ennek az ítélete és döntése alá bocsátanak mindent. Én az általánosan megszokott dolgokról beszélek. Mihelyst összeszerkesztettek valamiféle határozatot, futárok vágtatnak Rómába, s erre az ő bálványuk lábánál kérnek engedelmet és beleegyezést. A szent atya a hozott határozatot az ő magán-jogtanácsosainak adja át megvizsgálás végett. Ezek elvesznek belőle, hozzátesznek, s tetszésük szerint megváltoztatják. Visszatérnek a futárok, s megkezdődik az ülés. A jegyző felolvassa a felülbírált határozatot, és senki sem meri helyteleníteni. S a szamarak fülüket lekonyítva beleegyeznek. Íme, az isteni kijelentés, melyben az egész világnak hinni kell! Miért nem vallják meg nyíltan a dolgot úgy, amint van, hogy tíz vagy húsz barát, kiknek fáradságát megfizetik, a határozatokat összetákolja, a pápa, ezek fölött kritikát gyakorolván, azt, ami nincs ínyére, belőlük kitörli, a többit jóváhagyja, és a zsinatra semmi más nem vár, mint a kihirdetés feladata. Azt, amit hajdan a római tanács határozott, a nép hagyta jóvá. A pápa azonban a helybenhagyás jogával egyáltalán nem elégedvén meg, emellett jogot vesz magának arra, hogy a zsinat határozataiba a neki nem tetszőket kijavítsa. Igazán nagyon dölyfös
23
eljárás ez, ha azt hiszi, hogy a Szentlélek igazgatja a zsinatokat! Mi azonban, azt hiszem, büntetlenül vethetjük meg azt, amiről tudjuk, hogy ilyen mesterek alkották és ilyen Aristarchus (1) javított rajta. A zsinat által eszközölt kihirdetést ugyanis semmivel sem kell nagyobb jelentőségű dolognak tartani, mint valami árverési hirdetést.
De hogy előbeszédemben hosszadalmas ne legyek, amikor Isten igéjének erős bizonyítékaiban bizakodva valamely zsinat határozatait vita tárgyává teszem, hitem szerint már eléggé kimutattam: nincsen ok arra, hogy a józan olvasók engem valami vakmerőséggel vádoljanak. Most azonban megharagudhatik-e rám valaki, hacsak nem bolondabb a bolondnál, azért, mert az igazság megvédelmezésének szükségessége által indíttatva nem haboztam a majmot, bár bíborruhába van is öltöztetve, körülhordozni, hogy a majom mindenben úgy tűnjön fel, mint amilyen? Azt már bőségesen kimutattam, hogy ezek a neptunusi atyák (2) nem olyan borzalmasak az ő Tridentjükkel, hogy félelem nélkül ne lehetne őket ostorozni Isten igéjével, és nem is oly szentek, hogy ne volna szabad hozzájuk nyúlni. De, amint látom ezt sem teszik meg. A római pápa ugyanis álarcot tett az emberek szemei elé, mely azonban senkit, akinek szeme van, félre nem vezethet. Én legalább, mikor ezelőtt tíz évvel szerteszét a zsinatot emlegették, s az volt a meggyőződés, hogy a pápa tovább már nem vonakodhatik attól, hogy az ő barmait komolyan egybegyűjtse, s amikor már szállongtak az idéző levelek, mindjárt sejtettem, hogy azok a bullákban foglalt kihirdetések lassanként majd a füstbe mennek. Emlékszem ugyanis egy másik bullára is, a mantuaira, (3) mely II. Pius pápasága alatt a nagy forrongás folytán azonnal el is enyészett. De, gondoltam magamban, ha végre összeül is valamiféle zsinat, a római pápa min-
(1) Aristarchus, a híres alexandriai grammatikus, az ókor legkiválóbb szövegkritikusa. Működésének súlypontja Krisztus e. 181–147-re esik. Számos költőnek, különösen Homerus, Hesiodus és Pindarus szövegét javítottan adta ki. (Ford.)
(2) Neptunus a görög-római mitológiában a tengerek istene; jelvénye a háromágú szigony (tridens; s a mai Trient állítólag Neptunus háromágú szigonyáról kapta a Tridentinum nevet.
(3) Céloz itt Kálvin az 1459-ben kiadott rendeletre. (Ford.)
24
dent el fog követni arra, hogy az egyszerűbb emberek szemeit valami nem közönséges csillogással elkápráztassa. S ez a gondolkozás, hogy őszintén szóljak, nagyon aggasztott engem. A legkisebb kétségem sem volt aziránt, hogy azok, akiket szavazati joggal felruházva odabocsátanak a gyűlésre, részint nagyravágyásban szenvedvén, részint a kapzsiságtól lévén elkábulva, részint pedig a dühtől lángolván, mindannyian ádáz ellenségei lesznek az igaz tudománynak, akik a pápai zsarnokság megszilárdítása végett titkos összeesküvést szővén Krisztus országának a lerontására igyekeznek; és csak igen kevesen lesznek, akik ha nem is oly istentelen és gonosz érzelműek, de mégsincs bennük semmi férfias bátorság sem arra, hogy ellenálljanak. Arra a határozatra jutottam tehát, hogy a mondott alapon ily ellenséges bírák alatt el fogják nyomni az igazságot. Sőt meg azt sem lehetett remélni, hogy valamely jámbor és értelmes ember akár az élete árán is megszerezhesse azt, hogy őket egy óráig hallgathassa. Emellett sok tudatlan, de különben jóravaló embert félrevezetett ez az ámítás, hogy az egyház határozatába bele kell nyugodni. Hálát kell tehát adni a pápának, hogy olyan felvonulást rendezett a mi számunkra, amely még a gyermekek előtt is gúny tárgya lesz majd. De nem kérek mást az olvasóktól, csak azt, hogy letévén mind a két fél iránt való előítéletről, szenvedély nélkül fogjanak hozzá ezen vitatkozás olvasásához. Ez pedig csak úgy történhetik meg, ha szemüket elfordítván a személyekről, azokat magának a dolognak vizsgálatára irányítják.
A pápai követeknek az első ülésen tartott bevezető beszédéről és a zsinat egyéb bevezetéseiről.
Nagyszerű! Végre hát bevallják Róma emberei, hogy az egyház borzalmas romlását, mi fölött manapság az összes jóérzésű ember kesereg, nagy részben az ő számlájukra kell írni. Ha nem valami nagyon furfangos ember hallaná ezt az őszinte beismerést, azonnal valami jó reménység támadna benne. Az ezután következő intelmek pedig nem közönséges buzgalmat árulnak el az egyház újjáalakítására vonatkozólag. S éppen
25
az a rész, melyben arra figyelmeztetnek, hogy nincsen más, aki az egyház hanyatló ügyeinek segítségére jöhetne, mint Krisztus, az egyedüli pásztor, egyedül Őt kell tehát segítségül hívni, Őreá kell hallgatni, hogy minden szerencsésen fog sikerülni, ha minden cselekedetet Ő kormányoz és intéz; hogy minden egyéb tanács és minden más tudomány nem egyéb, mint repedezett vízfogó, amely szétmállik; hogy az emberek bölcsessége csak Isten haragját idézi fel, és inkább növeli, mint orvosolja a bajokat; mondom, ez az egész rész, mily nagy jámborságot sugárzik felénk?! A cselekedetekből azonban, melyek ezután következtek, kiviláglik, hogy ezekkel a szavakkal csak hiába hajigálóztak a levegőben. Sőt ők maguk sem várnak addig, míg a tárgyalások alapján létesül az ítélet. Az üdvösség tudományában ugyanis, melyet ők a saját istentelen és gyalázatos hazugságaikkal egészen meghamisítottak; a szentségek közt, melyeket ők teljesen megrontván, ocsmány és szégyenletes kufárkodás végett áruba bocsátanak, éppen semmit sem találnak olyant, ami náluk javításra szorulna. Minő segítséget nyújtottak tehát ők az egyház szerencsétlen viszonyainak? S valóban nincs okunk arra, hogy midőn az egyház jobb helyzetbe való hozatalára induló gond felvállalásáról van szó, a tridentiektől‚ kik Neptunus [tengeristen] fennhatósága alatt küzdenek, bármi mást is várhassunk, mint csak olyasmit, ami vízből van. Mert ha az ártatlanok ellen kell kegyetlenkedni, ha az ártatlanok vérével kell az ő istentelen zsarnokságukat megerősíteni, akkor csakhamar egészen tüzesekké válnak. Azonban Neptunus uralmát jellemzi még a fehér haboknak nagy zajjal való felzavarása is, de csak azoknak a haboknak, amelyek saját háborgásuk által megtöretvén, csakhamar elcsendesednek. Mihelyst tehát a kezdetek kezdetén előadták az ő hiábavalóságaikat, azonnal kimutatták egész nyíltan, hogy a lényeget illetőleg miképpen fognak ők cselekedni, úgy ti., hogy a saját istentelenségeikhez teljes erejükből ragaszkodnak valamennyien, minket pedig, kik a tiszta evangéliumi tudomány védelmezése által semmi mást nem akarunk, mint Krisztus országát megerősíteni, eretnekek gyanánt elítéljenek. Így aztán mielőtt még vizsgálatra került volna a dolog, kijelentik, hogy azok, kik mostanság a római
26
egyház általánosan elfogadott tudománya ellen mukkanni is mernek, mind eretnekek. Hát ez mi? Az egész keresztyén világ várta a zsinatot, hogy ebben a kétes dolgok felől jogos vitába elegyedjenek; ők azonban bevallják: csakis azon célzattal gyűltek egybe, hogy mindazt, ami nekik nem tetszik, kárhoztassák. Ne ámítsa tehát már többé senki sem magát: hiszen az ő saját szájukból hallják, hogy nem a nyomozás végett tartották ők ezt a fényes zsinatot, hanem csak azért, hogy a tudomány azon nemét, bármilyen legyen is az, mellyel a barátok és álbölcsek az egész világot megtömték, megszilárdítsák; hogy az összes szertartások, bármilyen babonának köszönhetik is létüket, épségben maradjanak; s hogy lelkiismeretileg mindenki még szorosabb bilincsbe legyen verve. Vajon hát akad-e még olyan ostoba ember, aki azt gondolná, hogy a bajok enyhítését a zsinattól kell várni? Arról panaszkodunk mi, hogy az egész vallástudomány istentelen dogmákkal van megrontva; hogy az Isten tisztelete ocsmány és szégyenletes babonákkal van beszennyezve; hogy a szentségek valódi rendeltetése a borzalmas szentségtörések folytán megváltozott; hogy az ezekkel való élés istentelen kufárkodássá fajult; hogy a szerencsétlen lelkek, melyeket Krisztus tudományának kellene igazgatnia, kegyetlen rabszolgaság által elnyomatva tartatnak; hogy semmi más nem látható a keresztyén egyházban, csak olyasmi, ami el van éktelenítve és rútítva; hogy Krisztus kegyelme nemcsak félig eltemetve fetreng, hanem részben darabokra van szaggatva, részben pedig teljesen ki van már oltva. S hogy ezek a mi panaszaink jogosak, azt már bebizonyítottuk annyi éven át kiadott iratainkban és mindennapi beszédeinkben; s készek is vagyunk azt bárhol, ha alkalmat adnak a beszédre, bebizonyítani. Oly jól áll ugyanis a mi ügyünk, hogy az a napfénytől semmiképp nem borzad. S igen-igen sok ember van, akik erről már bizonyára meg vannak győződve úgy, hogy másféle vizsgálódás után nem is kívánkoznak. De mégis, hogy a keresztyén világ a viszályok megszüntetésével szent egyetértésben ne egyesüljön, összehívják a zsinatot. Hát nem a vitákat kellett volna-e elintézni előbb, mint ítéletet mondtak önmagukról, vagy másokról? Ilyesmit azonban semmit
27
sem tesznek, hanem inkább, ha valaki megkísértette azt, hogy az ő rendelkezéseikből egy parányit is megdöntsön, azt már kárhozottnak tartják.
Íme hát, abban áll az a nagyszerű reformáció, melynek ígérgetésével eddig áltatták a világot, hogy a bálványimádás szörnyeihez, melyek Isten egyházát eléktelenítették, a babonák annyiféle szennyéhez, a szentségek oly sok megszentségtelenítéséhez és a tévelygések oly nagy szemétdombjához hozzá sem nyúlnak; hogy azt a zsarnoki igát, melyet az istentelen törvények raknak a szerencsétlen lelkiismeretekre, éppen nem könnyítik, hanem mint eretnekeket elítélik mindazokat, akik valamiben újításra törekednek. Hol van az a meghallgattatás, amellyel sok igen együgyű ember hitegette magát? Ha volna az ő lelkükben valami vallásosság, vagy ha egyáltalán hinnék azt, hogy van valamiféle Isten, vajon átsiklanának-e akkor is ily nagy nyugalommal, mintegy tréfálkozva, az ily nagy fontosságú dolgokon? Kockán forog Isten dicsősége, Krisztus örök birodalma s az egész egyház jóléte. Kénytelenek zsinatot tartani, hogy végre-valahára eleget tegyenek a keresztyén nép közös óhajának. S mégis előre kimondják: ők azért jöttek, hogy a rendezésben való reménykedést meghiúsítsák. Éppen az ugyanis az ő szavaik jelentése, mintha egyenesen és világosan tagadnák, hogy a jövőben jobb lesz az egyház állapota. S ezen cselekedetükkel nem is árulnak el ők semmi olyant, ami távol volna az ő személyüktől. Mert minden olyan dolognak a bűne, amely felett manapság a vallásosság felforgatásában vagy a szent dolgok megrontásában az összes jóérzésű ember kesereg, őket terheli, kik a bírói székekben ülnek. Csudálkozunk-e hát azon, hogy ők maguk, mivel vád alá esnek, a dolog lényegét nem érintvén, a maguk előnyére mindjárt az ítéletet is meghozzák? Az azonban a legnagyobb képtelenség, hogy azokra legyen bízva a bíráskodási hatalom, akiket vétkességük miatt bíróság elé idéznek! És mégis, midőn nyakasan védelmezik mindazt, amit mi őbennük vádolunk, mi egyebet érnek el ezzel, mint azt, hogy mindenki, akinek szeme van, belátja, hogy ők egyáltalán nem bánják a bűneiket? Azt ugyanis nem fogják keresztül-
28
vinni, hogy helyes dolognak ismerjük el az ő istentelenségüket azért, mert ők maguk nyakasak.
Azt kérdezhetné most már valaki, hogy a zsinatnak miféle eredményét tudják hát ők felmutatni. Persze azt, hogy elsimítván a keresztyén fejedelmek közt a villongásokat visszaadták az egyháznak a nyugalmat. – Ostobaság! – Ki ne tudná ugyanis, hogy Róma emberei mindenütt, ahová csak behatol az ő lehelletük, elősegítői a háborús mozgalmak felkeltésének. Hátra van tehát, hogy a megromlott erkölcsi fegyelmet állítsák helyre, különösen a saját papságukban. S hogy mily szorgalmas munkát fejtettek ki ez irányban, kitűnik az a zsinati jegyzőkönyvekből. A zsinaton ugyanis, mint látni fogjuk, utat készítettek, melyen a jövőben is szabad legyen az, ami mindig szabad volt. Hogy azonban valaki esetleg azt ne gondolja, hogy e nagyszerű készülődés mellett is semmit sem végeztek, lesz majd egy kis újítás a kalap, a lábbeli s a ruházat többi részében. S akkor, amikor így kigúnyolják Istent és az embereket, nem restellik a próféták szerepét ölteni magukra, úgyhogy azt mondjuk: az Antikrisztus három követe az a három közbenjáró, (1) akikről Ezékiel beszél, s akik Isten haragjának kiengesztelése végett elsősorban önmagukat vetik oda martalékul. Említést tesznek ők a bűnök alázatos bevallásáról, említést a sóhajokról és könnyekről, mint a bűnbánat jeleiről. Azt hiszem, nehezen tudták visszatartani a nevetést, mikor az általuk betanított előadó ezeket felolvasta! Közben azonban midőn színészi szerepüket akarták betölteni, egy olyan nyilatkozat hagyta el szájukat, amelyet szerintem mennyei jóslatnak kell tartani. Mi állana ugyanis útjában annak, hogy mint egykor Kaifás, úgy most is jósoljanak Krisztus ellenségei? Állításuk szerint a Szentlélek csakis akkor van ővelük, ha maguk vádolják magukat, és tagadják, hogy jelen volna addig, míg saját bűneiket meghallgatni vonakodnak. Ezt én isteni kijelentésnek veszem. Azután pedig a saját összejövetelük felékesítése végett azt hazudják, hogy ők látják a könnyeket. Mivel azonban maga a dolog hangoztatja azt, hogy ők nyakasságukban az istentelenség birodalmának
(1) Noé, Dániel és Jób (Ezek. 14,14).
29
megerősítése végett gyűltek össze, higgyük el az ő jóslatuknak, hogy a legkevésbé sem igazgatja őket az Isten Lelke. És ki ne látná azt, hogy Isten titkos ösztönzése, mintegy vizsgálat alkalmazásával, kényszerítette őket lelkük indulata ellenére is ezen vallomás megtételére? Ezékielre hivatkoznak mint tanúra, aki tagadja azt, hogy Isten feleletet fog adni a népnek, ha ez a saját és atyáinak bűneit előbb be nem ismerte. De hol van náluk az ilyen beismerés? Hallgassanak tehát; vagy vallják meg, hogy ők vakmerően a saját agyuk képzelődéseivel hozakodnak elő! S ha erről nem tudok mindenkit meggyőzni, gondolják meg az olvasók legalább azt, hogy az ítéletnek, midőn magára a dolog tárgyalására kerül a sor, az igazságnak megfelelőleg kell történnie, s hogy vajon az ő határozataik a Szentlélek sugalmazása folytán keletkeztek-e. Azelőtt azzal kérkedtek, hogy a zsinat határozatai kivétel nélkül Istennek a feleletei; most azonban Isten ezt a mondást, mint a gonosztevőktől a kínpadon, kicsavarta kezükből: abból kell tehát mint ismertető jelből megítélni, vajon Isten Lelke vezérli-e az ő zsinatjukat, hogy a maguk és atyáik bűneit kárhoztatván igazán a javulás útjára tértek-e! Mindaz, aki önmagát készakarva megcsalni nem akarja, ezen szabályhoz mérve vizsgálja meg azokat a határozatokat, melyek majd később következnek. S ha a napnál világosabban be nem bizonyítom azt, hogy őbennük semmivel sem volt több szándék a javulásra, mint amennyi volt az izraeliták közül a legelvetemültebbekben, akkor ám legyen meg az ő kívánságuk, az ti., hogy az ő szavuk Isten és nem az emberek szava. Tehát hadd hasonlítsák össze, ha úgy tetszik, a maguk tömegét Esdrással, Nehemiással s a zsidó nép többi vezéreivel; hadd mondják a felolvasó szája által azt, hogy ők a saját és a nép bűneit bánatos lélekkel már elég bőségesen megsiratták; ne érje őket – mondom – büntetés azért az önkényért, hogy oly borzalmas gyalázatot sütnek rá Isten szent szolgáira, midőn ezeket a disznók tisztátalan csordájához hasonlítják; hadd kérkedjenek a maguk könnyeivel, bár a szemeik szárazak – hiszen mi nem szabad nekik? – azért mégsem foszthatják meg az olvasókat attól a szabadságtól, hogy inkább magát a dol-
30
got, mint a szavakat vegyék mérlegelés alá. Az pedig igazán nevetséges dolog, hogy még azon kijelentés után, miszerint ők bánatos lélekkel bőségesen megsiratták már bűneiket, önmagukat és másokat is intenek, hogy nyissák meg könnyeik forrásait. Bizony feledékeny embernek kellett lenni annak a szónoknak, aki ezt a beszédet készítette. De hátha tán gúny tárgyává akarta őket tenni, amint meg is érdemlik?! Lehet, de mivel ez nem reám tartozik, nem szólok róla.
Restellek minden egyes részletre kiterjeszkedni, ami végtére nem is szükséges; úgy összevegyítik ugyanis a dicsekedést az intelmekkel, hogy egyikben sincs semmi olyasmi, ami ne volna költött és egyszerűen hamis dolog. Hogy a mi egyházainkat vádolják azzal, hogy a pásztorok elűzetése után világi embereket állítottak azok helyébe; hogy a rendet felforgatták; hogy az egyházi javakat széthordták; hogy Isten igéjének a folyását megakadályozták, az ilyen vádaskodásokra nagyon is könnyű dolog felelni. Beszédünk elején pásztoroknak nevezik azokat, akiknek elűzetése miatt panaszolkodnak. De hát meddig ajánlgatják még magukat ezzel a címmel ők, akikben eltekintve az ezüst pásztorbottól, semmi pásztori vonás sincsen? A rend felforgatása pedig, ami miatt ők jajgatnak, nem egyéb, mint a fegyelemnek némi részben való helyreállítása. Azt akarják persze, hogy szenteknek és sérthetetleneknek tartsák őket a felkenetés jogánál fogva. Ilyen kiváltsággal lévén felruházva, azt állítják, hogy az ő bűneikhez nyúlni nem szabad. Minden szépen rendben lesz tehát, csak nekik legyen minden szabad! Ha megsértik a szent rendet, annyira összezavarodik minden, – persze az ő vélekedésük szerint – mintha az ég omlana össze. A javak elrablására vonatkozólag, bár annyira készen volna a mi embereink számára Isten előtt az elégtétel, mint amily tisztességes és igaz védekezési mód áll rendelkezésünkre ővelük szemben! Hogy a tétlen gyomroktól vették el azokat a javakat, amikben eddig tobzódtak, azt elismerem. De lássuk, vajon elvettek-e valamit az egyháztól? Kétségtelen dolog, hogy rablók birtokában van az, amit a tiszteletre méltó követek a saját szavukkal most az egyháznak ajánlanak fel. Bizonyos, hogy ők az egyházi javakat nemcsak a falánkságuk ki-
31
elégítésére fordították, hanem paráználkodásra, szerencsejátékokra, szemérmetlen tobzódásokra és sem mivel sem tisztességesebb költekezésekre pocsékolták gyalázatos módon. A szegényekkel nem törődtek. Az iskolák tanítóitól inkább kicsikartak valamit, semhogy kellő díjazással támogatták volna őket. Most pedig, ha az egyházi javak kezelése nem is oly tiszta és szent, mint amily mértékben ez óhajtandó volna, de legalább jámbor pásztorok eltartására fordíttatik, kik a lelkeket az üdvösség tudományával táplálják; jut valami az iskolákra is; a szegényeknek tízszer többet osztanak ki, mint amennyit azelőtt szoktak kapni; s felhasználnak némely részt más, de nem istentelen és feddést érdemlő célokra is. Íme, miért vádolják a mi embereinket rablással! De mit mondjak arról a vádról, hogy mi Isten igéjének a folyását megakadályoztuk? Ez a legsúlyosabb vád! S igazán zavarban vagyok! Ti, óh istentelen gyilkosai az igaz tudománynak, hát ti merészeltek minket vádolni szentségtöréssel, minek a vádja Isten és az ő angyalai s az egész világ előtt rátok súlyosodik?! Nem is csudálkozom azon, hogy így beszéltek ők egy ilyen gyülekezetben, amelyben tudták, hogy csak az talál majd tetszésre, ami hitvány módon lesz mondva.
De akadtak még más figyelmeztetők is, akiknek gondjuk volt arra, hogy kijavítsák azt, amit a követek vagy elhagytak, vagy eltévesztettek. Megvan egynéhány beszéd, amelyeket barátok tartottak, akikről valószínű, hogy ők voltak azok a csatornák, melyeken át az atyák szájába folyt a Szentlélek. Megvan egy püspöknek, nem tudom melyiknek, a beszéde is, amelynél ostobábbat egyáltalán még képzelni sem lehet. Azután meg mindannyinak az a lényege, hogy minket rövidesen határozatokkal kell elnyomni, mivel erősnek kell maradnia annak a vélekedésnek, hogy az ő tudományukban a mieink fellépése előtt nem volt semmi más, mint csak jó és tiszta dolog. S mivel Ézsaiás azt ígéri, hogy az Úr fala és védőbástyája lesz Jeruzsálemnek, valami Sotus (1) (ez a szó francia nyelven annyit jelent, hogy buta, vízeszű) kétféle erősséget gondol ki az egyház számára:
(1) A segoviai (Spanyolország) Sotus Domonkos, dominikánus rendi szerzetes, előbb complutumi (ma: Alcala de Henarez) később salamancai tanár; meghalt: 1560. (Ford.)
32
egyet az isteni, egyet pedig az emberi törvények alapján. S ennek az ostoba ötletnek annyira örvend, mintha valami fényes győzelmet aratott volna rajtunk. De hát ennek a vadállatnak az üldözésére vesztegessem én az erőmet és az időmet? Nekem teljesen elég az, ha röviden csak ujjal mutatok rá a dologra., Mivel fallal és sánccal erősítik meg a városokat, az Úr kijelenti, hogy Ő egymaga mind a kettő gyanánt fog szolgálni. Sotus értelmezése szerint pedig a sánc az emberi törvényeket jelenti, s az ő tanítása szerint csakis úgy lehet az egyház romlott állapotán segíteni, ha az általunk okozott szakadást orvosolják.
A másik, egy Marinarius nevű, a kármeliták konyhájáról okádja azt a füstöt, hogy mi az evangéliumi szabadságot mindenféleképpen megrontjuk. S hogy beszédének némi finomságot is adjon, így kiált fel: Ó, piszok, Ó, szenny! Bár nekik éppenséggel nincs bőr a képükön, azért még sem merik tagadni azt, hogy náluk nagyobb szabadosság van a vétkezésre. Hogy nálunk csakugyan jobban meg van a valódi és jámbor szigorúság s a szorosabb fegyelem, annak tanúi a mi mindennapi beszédeink. És mégis ez a bűzhödt kolostorának sarából felmerült kutya éppen nem átall bennünket így megugatni. Azt mondja ugyanis, hogy mi eltörölvén a fogadalmakat, megszegvén a cölibátust, (1) megvetvén a szent imákat, megtapodván a böjtöket és elvetvén az atyák rendeleteit a vétkezésre való alkalmat életünk vezére gyanánt ragadtuk meg. – Milyen volt hát az apostolok élete, akik nem ismerték a cölibátust, melyért a pápisták küzdenek; akik alatt szó sem volt a fogadalmakról; akik az ételek megválasztását illetőleg a lelkiismereteket semmiféle kényszer alá sem vetették; akik megelégedvén az Úr által előirt törvénnyel, semmiféle törvény vagy hagyomány révén sem kísérelték meg bilincseket rakni a hívekre. Semmi olyan bűn miatt sem tudnak tehát bennünket megrágalmazni, aminek hasonmása meg ne volna az apostolokban. Hogy a fogadalmaknak miféle nemeit helytelenítjük, az a mi írásainkból ismeretes. Hogy az egész világon mily sok szennynek és piszoknak volt okozója az ő cölibátusuk,
(1) Caelibatus – papi nőtlenség.
33
melyet mi a tisztességes házassággal akarunk felcserélni, bár ne volna annyira közismert dolog. Pál apostolt arra, hogy a fiatal özvegyeknél a cölibátust megrója, az az ok indította, hogy némelyek a Sátán szolgalatába szegődtek. Manapság pedig eléggé tudvalevő dolog, hogy sokkal több ocsmányság történik a barátok és apácák kolostoraiban mint egyik-másik bordélyházban. Bárhová teszik is be lábukat az áldozárok, az ő szemérmetlenségüknek mindig határozott jelét hagyják hátra. Mintha egyedül csak azért volnának eltiltva a házasságtól, hogy kéjvágyuknak mindenütt szabad folyást engedjenek. És ily sok tapasztalatnak ne legyen nálunk annyi ereje, hogy rájuk nézve a cölibátus kötelező voltát elengedjük? Az meg, hogy mi a keresztyén böjtöket és a szent imádságokat kárhoztatjuk, szemtelen hazugság. De azért mondta ezt Marinarius egész biztonságban, mivel tudta, hogy annál nagyobb tapsokat fog aratni, minél szemtelenebbül tombol ellenünk. S közben a keresztyén szabadságnak ez a kiváló védője e szabadság gyümölcseinek, vigaszának, gyönyörének és enyhítő szerének nevezi mindazt a szolgai babonát, ami a pápaságban feltalálható. Csudálatos, hogy miért nem nevezi mindjárt mennyei nektárnak és ambróziának. (1) Mit csináljon az ember ezzel a barommal? Pál apostol tanítása szerint a keresztyén szabadság a közömbös dolgok szabad használatában áll; és ha a külső használatot, amint illik, a szeretetnek veti is alá, azt még sem tűri el, hogy a lelkiismeret valami bilincsbe legyen verve, és buzgón figyelmeztet bennünket arra: óvakodni kell a szolgaság igájától, hogy azt magunkra ne vegyük. S Venusnak ez az ékes testvére (hiszen mind a kettő a tengerről kapta a nevét (2)) tagadja, hogy a szabadság épségben marad, ha a szertartások és törvények határtalan tömege nem terheli; s végre úgy nyilatkozik, hogy mi az
(1) Nektár és ambrózia a görög-római hitrege szavai. Előbbi az istenek itala, az utóbbi pedig az istenek étele. Ford.
(2) Venus (gör. Aphrodite), a szépség és szerelem istenasszonya, a monda egyik változata szerint a tenger habjából támadt és Cyprus szigetén szállott a partra, ezért melléknevei: Αφρογένεια = habból támadt; Αναδυομένη felmerülő. Az itt emlegetett Marinarius neve pedig a "mare" = tenger szóból ered, tehát Marinarius = tengeri. (Ford.)
34
atyák nagyrabecsült mondásait, a szentségeket, a szentek tiszteletét, szóval minden szent dolgot átkozunk. Az ilyen koholmányokkal szokták ezelőtt a minden dologban tudatlan népet ellenünk ingerelni, amiből most már könnyen megítélhetjük, hogy egyikük a másikukról kölcsönösen miképpen vélekednek, midőn alávaló hazugság révén hajhásszák a tapsokat a maguk gyülekezetében. S ugyan hát miben kisebbítettük meg mi a szentek tiszteletét, ha csak abban nem, hogy megtiltottuk a bálványok felállítását? Vajon hát abban áll-e a szentek tisztelete, hogy az Istentől elragadott tiszteletet őrájuk vigyük át úgy, hogy őket az Istennel közösen tiszteljük? Azt persze tagadják, hogy ez ő náluk így van, mivel az imádás (latria) és tisztelés (dulia) szavak használatával akarnak a kettő között különbséget tenni. Természetesen nagyszerű módja a bálványimádás kerülésének az, midőn a teljesen azonos tisztelési módokat két szóval különböztetik meg egymástól, úgy mint ahogy hosszú rudakkal választják el egymástól az egy istállóban levő lovakat, közben azonban eltűrik azt, hogy a szenteket az Istennel egyforma tiszteletben részesítsék. Mit kifogásolnak a próféták lépten-nyomon a zsidó népben, ha nem azt, hogy égőáldozatot mutatnak be a bálványaiknak, hogy tiszteletükre szent lakomákat rendeznek, adományokkal tisztelik meg őket, és kápolnákat emelnek, hogy ott előttük leboruljanak? Pedig mindezekben túltesznek a pápisták a zsidókon; mert a megholtak élettelen képei előtt lámpákat és gyertyákat gyújtanak, füstölik őket, ünnepi lakomákkal ülik meg az emlékezetüket, az oltárokra helyezik őket, adományokat mutatnak be nekik, vállaikon nagy pompával körülhordozzák, hogy megláthassák őket, nagy zarándokutakat tesznek, előttük leborulva imádják őket, s egyúttal könyörögnek is hozzájuk. Sőt az asszonyok és majdnem az összes tudatlan emberek, mikor pl. Hugóhoz, vagy Lubinushoz könyörögnek, ugyanazon imaformát használják, melyre az Isten fia tanított minket. Így aztán a fatuskó lesz az ő mennyei atyjukká. Az ilyen borzalmas szentségtörésekkel annyira nem törődik senki sem, hogy az áldozárok és barátok inkább így kiabálnak: Helyes, helyes. És minekünk nagy bűn gyanánt vetik szemünkre azt, hogy Isten szent tiszteletét a sok
35
megszentségtelenítéstől megtisztítani igyekszünk. Ezért neveznek bennünket minden szent dolog ellenségeinek. Ezzel azonban nem történik velünk semmi új dolog sem: mert ugyanezt kellett hallaniok a prófétáknak és az apostoloknak is.
A többi mocskolódásról most nem szólok, mert ezeket jobban meg lehet majd beszélni a dolgok tárgyalása folyamán. Van azonban egy, amit most mellőzni nem lehet, amely szerint mi egyedül csak azt tervezzük, hogy a régi és apostoli egyház ürügye alatt a régi Ádám testi leányát és a Sátán jegyesét állítsuk vissza, s hogy az istenfélő reformáció helyett a keresztyén világ felforgatását s a vétkezésben való teljes szabadságot erőltetjük. S hogy ránk nézve minden védekezést lehetetlenné tegyen, hozzáteszi ehhez Marinarius, hogy ezt az eredmény már beigazolta. – Hogy mi milyen egyház után óhajtozunk, azt Isten nagyon jól tudja, s ebben Ő a mi tanúnk, de bőséges tanúságot tett erről a világ előtt már igen sok bizonyíték. Vesse egybe, aki akarja, a mi iratainkat az övékéivel, azután vizsgálja meg jól a dolgot, s akkor csak annyit mondok, hogy világosan fog állani az illető előtt, mily alapos okok miatt siránkozunk mi az egyház romlásán és sürgetjük az ő romlott állapotának megjavítását; a módozat meghatározására vonatkozólag pedig be fogja látni, hogy mennyire nem veszünk mi igénybe semmi testi bölcsességet, vagy tudományt, hanem hogy inkább minden gondolatunkat, tervünket, igyekezetünket és törekvésünket az igazi és egyedüli zsinórmértékhez szabjuk. Azután van-e az ő gőgösen hirdetett hierarchiájukban valami, ami megegyezne, vagy hasonló volna Krisztus és az apostolok kormányzási módjával? Sőt van-e benne olyan, ami ezzel homlokegyenest nem ellenkezik? De bocsássunk meg Marinariusnak, aki midőn a tridenti atyák arcát nézi, a nagy fénytől való bámulat által elragadtatván, azt hiszi, hogy Krisztust látja és hallja! Nem kell tehát csodálkozni, ha ez az önkívületi állapotban levő ember szavak helyett ilyen háborgó habokat okádott: Mikor – úgymond – titeket nézlek, atyák, kik az egyházi méltóságban kimagaslotok, s a tudomány minden nemében kitűntök, titeket, kik a világ világosságai és díszei vagytok, azt hiszem, hogy
36
Krisztust látom, amint a vizek fölött jár, és Őt hallom, amint azt mondja: Bízzatok, én vagyok. Ez az oka annak, hogy miért fakad ki ellenünk oly kegyetlenül; azért ti., mivel a tridenti zsinatnak azt az isteni fényességét, melyen ő annyira elbámult, mi semmivel sem becsüljük többre, mint valami gyermekes játékot. Én pedig minő szavakkal támadjam meg az ily alávaló hízelgést? Hiszen nem is érdemes azt ennek a kármelita barátnak a személyében támadni, mivel a világ már régen hozzászokott ahhoz, hogy az ilyen koldusokban semmi őszinteséget se keressen.
Majd Catharinus Ambrosius, (1) dominikánus barát, Luther ezen régi ellenfele fújta meg trombitáját, akiről pedig azt hittem, hogy ezelőtt húsz évvel szégyenében megzavarodván, az ő sötét odújába elrejtőzött. Luther előtt ugyanis, aki akkor még új katona volt, oly gyalázatos módon kellett meghajolnia, és az összes rendek részéről egyhangúlag oly szégyenletes kifütyültetésben részesült, hogy ha esze lett volna, sohasem lett volna neki szabad az emberek szemei elé kerülni. Most azonban – mint látom, – a zsinatot összehívó bulla kihirdetése, mint valami jubileumi rendelet, őt is felébresztette, s új ember gyanánt lép ismét a világ elé, bár még mindig ugyanaz, mint aki előbb volt. Akik tehát Catharinus ostobaságait valamikor olvasták, nem tudnák, hogy ez a rothadt hulla még lélegzik, ha a zsinaton tartott beszédét nem olvasnák, amelyben Krisztus anyját Krisztus leghűségesebb társának nevezi, ki az ő koholmánya szerint Krisztus trónja mellett ül, hogy számunkra kegyelmet eszközöljön ki. Ezelőtt is sokan megeresztették a szemtelenségük gyeplőjét, de azt hiszem, még senki sem akadt, aki a szent szüzet Krisztus társának nevezte volna azért, hogy őt hazug címekkel ékesítse fel. S azt, hogy e nagyon is szentségtörő mondást egy ilyen gyülekezetben felhozták s hozzá még nem is kis tetszéssel fogadták, sohasem hitte volna el az utókor, ha ezt a beszédet közzé nem tették volna. Mi egyebet jelent ugyanis a Krisztus megtépése, ha nem ezt? Mikor tehát azt mondja, hogy Isten közben-
(1) Catharinus Ambrosius (valódi nevén: Lancelotus Politus), 1517. előtt szülővárosában, Sinigagliában a jogtudományok tanára volt.
37
járóul adta nekünk Máriát, akkor éppen úgy beszél, mint ha az, amit az apostolok a Krisztusról hirdetnek, felerészhen Máriát illetné meg. S önmagát Simeonhoz meri hasonlítani ez a vén dög, mivel az a tiszteletre méltó öreg teljes szívvel az Istentől eredő üdvösségre fordította figyelmét, amely még nem is volt kinyilvánítva; ennek pedig egyedül Krisztus legyen a szószólója a közbenjárók tömegéből. Miután az égben levő rendet oly szépen elintézte, áttér a földi hierarchiára, és kijelenti, hogy távol áll a Krisztus testétől az, aki vonakodik magát III. Pál pápának alávetni. Hát vajon akkor is áll ez, ha valaki ördögi gonoszsággal tartja kezei között a pápai hatalmat? Nem lehet másként a dolog – mondja ő –, mint hogy az, aki a római püspöki szék birtokában van, helyettese legyen a Krisztusnak. Még mindig nem restellik ezek az ostobák felhozni ezeket a gyarló nótákat, amelyekről pedig tudják, hogy egész az unalmasságig ezerszeresen is meg vannak már cáfolva. Abban az időben, melyben Rómában még nem volt meg az egyház és a püspökség, soha szó sem volt az elsőségről, amelyet most a rómaiak maguknak tulajdonítanak. Az egyetemes püspökség ugyanis egyedül Krisztust illeti meg, akinek szerepét a maga teljességében minden egyes pásztor magának tulajdonítja, amint ezt Cyprianus mondja. Gergely pedig itt is, ott is tanúságot tesz arról, hogy ha a fellebbezés emberhez történik, az szentségtörő, istentelen, bűnös dolog, s előhírnöke az Antikrisztusnak. Hát vajon elszakadtak Krisztus testétől az afrikaiak akkor, amikor még az "első" vagy "legfőbb püspök" címet sem adták meg a római püspöknek? Avagy lemondott-e az egyházzal való közösségről Cyprianus akkor, amikor István római püspököt nemcsak rendre kényszerítette, hogy tiszttársai intéseit meghallgassa, hanem még eltévelyedéssel, tudatlansággal és hajthatatlan nyakassággal is vádolta? Vajon Hieronymus előmozdítója volt-e a Krisztus nyájától való elszakadásnak akkor, amikor tagadta, hogy a gazdagságban való kevélykedés, vagy a szegénységben való alázatosság magasabb vagy alacsonyabb rangúvá teszi a püspököt: akár római, akár eugubiumi püspök legyen is az? De ha – a mi beleegyezésünkkel – a harmadik mennyországba emelik is a római széket, mégis mennyire
38
nevetséges dolog a püspökök közt elsőnek megtenni azt, aki semmivel sem hasonlít jobban a püspökhöz, mint a farkas a bárányhoz! Nem elég tehát az, hogy benne semmi püspöki vonás nem látható, hanem őt, dacára annak, hogy bevallott ellensége Krisztusnak és az egyháznak, még Krisztus helyettesének is elismerjük? Azonban ezt a vitát hosszabbra nyújtani jelenleg nem szándékozom. Egyrészről ugyanis a mi iratainkban bőségesen feltalálhatók azok a bizonyítékok, melyek erre a dologra vonatkoznak; másrésről meg éppen Catharinus szavai figyelmeztetnek bennünket arra, hogy ennél a tárgynál nem kell huzamosabban időznünk. Mert mihelyst megesküdött arra, hogy ő senki kegyét sem hajszolja hízelgés által, azonnal hozzáteszi: "De a dologra."" Ezzel a mondással jelezte, hogy ő eltért a dologtól és hiába beszélt. Hogy azonban minket erre a dologra visszavezessen, arra nincs remény, hacsak előbb vissza nem tér ő maga a józan gondolkozásmódhoz.
Ha az oroszlánt körmeiről lehet megismerni, akkor tisztában vannak már az olvasók, hogy miképpen kell a tridenti zsinatról gondolkozniok. Hihető ugyanis, hogy a barátok közül azok, kik itt jelen voltak, s akiknek nagyon is jó alkalmat nyújtottak a szónoklásra, a legkiválóbbak s mintegy válogatott virágok voltak. Tudjuk meg tehát, hogy ők azok, akiknek elméjéből a határozatok kikerültek, s akik a szarvas (*) atyáknak diktálták azt, amit ezek mint a némák csendes bólintással helybenhagytak. De Hová is jutottunk? Hogy mi isteni kijelentés gyanánt fogadjuk el mindazt, amit az ilyen vadállatoknak tetszett csendes hangon a mások füleibe suttogni? Nem vagyok annyira tapasztalatlan, hogy elhiggyem: az ő nevük alatt közzétett beszédeket, bármilyenek is azok, ők maguk készítették. Vannak ugyanis nekik szónoklatművészeik, akiknek, hogy még a gyermekek is ki ne nevessék őket, a saját sületlenségeiket csinos szavakba való öltöztetés végett átadják. De tegyük fel, hogy a saját szorgalmukból maguk készítettek is el mindent, azt mégis nagy nyereségnek kell tartani, hogy van egy olyan bizonyítékuk, melyből a pápaságnak ez a borzalmas bölcsessége kiviláglik.
Nem lehet azonban hallgatással mellőznöm egy
(*) Mitrás, azaz kétszarvas püspöki süveget viselő. [NF]
39
Cornélius (1) nevű, előttem különben ismeretlen püspököt, aki nemcsak méltóságban, hanem ostobaságban is fölülmúlta a fönnebb említetteket valamennyit. Egyébként ha volna valami fontos és komoly dolog a zsinat cselekedetei között, akkor azt mondhatná az ember, hogy ennek a mesebeli bolond szerepét juttatták, de mivel kétségtelenül ő volt a püspökök között az egyetlen választott arra, hogy benne az egész rend megmutassa a maga dicsőségét, ha ők emiatt nem restellik és szégyellik magukat, igazán sajnálom őket. Egy dologgal kápráztathatta el szemeiket, azzal ti., hogy minden szóvirágot összegyűjtött mindenünnen, sőt minden díszt, amiről valamikor csak tanult, beletömött a beszédébe, hogy ékesszólónak tüntesse fel magát. Én ugyan nem bánom, ha magát a legékesszólóbb embernek gondolja, s ha övéi előtt ilyennek tűnik is fel. Cicerót legalább, akitől oly nagy bizalommal veszi kölcsön azokat a megtépett mondásokat, melyekből beszédét elég rosszul összetákolja, jól kellett ismernie. De hogy ezt az ő összekoldult szószátyárságát bohóckodásával a Krisztus országának elnyomására használja és a Szentírást tetszése szerint megszentségteleníti, azt már semmiképp sem lehet eltűrni. Mivel azonban minden egyes dolgon végigmenni igen nagy munka volna, azért csak egynéhány ízelítőt adok belőlük az olvasóknak. Miután a jókedvű szónok háromszoros örömmel árasztotta el hallgatóságát, szerencsét kíván önmagának és társainak, hogy már szemükkel látják és kezeikben tartják azt a boldog reménységet, amelyet bár sokan kívánnak látni, mégsem láthattak. S melyik jámbor ember hallgatná nyugodtan, hogy ezt, ami részben Krisztusnak a világra való első eljöveteléről, részben az utolsó kinyilatkoztatásról mondatott, amelyet még mindig várunk, ez az őrjöngő a tridenti szemétdombra vonatkoztassa? És hogy szemtelenségének a teljéből semmi se hiányozzék, a zsidókhoz írt levél 11-edik részéből a hívők végső kötelességéről egy harmadik részletet is hozzátold. Ilyen előzmények után miről gondolhatná azt, hogy neki nincs megengedve? Nem habozik tehát Krisztust megmezte-
(1) A piacensai Mussus Kornélius, ferencrendi barát, a zsinat idején bituntumi püspök.
40
leníteni, hogy a tőle elvett zsákmánnyal a saját pápáját ékesítse fel. A pápa – úgymond – világosságul jött a világra. Te szentségtörő száj, te, hát azzal a mondással ajánlod azt a te bűzhödt szörnyedet, (1) amely egyedül csak az Isten fiát illette meg?! Ha hinnéd, hogy van valami Isten, vajon nem töltött volna-e el borzalommal istentelen mondásod, rögtön amint elhangzott és nem rendített volna-e meg? Vajon ha lett volna valami jámbor érzés abban a dicső zsinatban, nem lobbantotta volna-e haragra mindnyájukat a Szentírás ily nagy megszentségtelenítése és Isten fiának a meggyalázása? És még mindig azzal kérkednek, hogy a Szentlélek kormányozza azt a gyülekezetet, amelyben oly büntetlenül bántalmazhatják a mi Megváltónkat? Mi illeti meg ugyanis jobban Krisztust, mint az a tisztelet, melyet az evangélista, megnevezetten kizárván abból Keresztelő Jánost, vagy inkább az ő neve alatt az összes halandókat, egyedül Őneki tulajdonít? Azt mondja az evangélista, hogy Isten fia a mi világosságunkul jelent meg az égből. Olyan mondás ez, amelynek minden jámbor lelket a legnagyobb tiszteletre kellene indítani; a zsinat azonban úgy veszi ezt, mint valamit tréfás megjegyzést. Vajon lehet-e gyalázatossága miatt eléggé üldözni az ily nagy istentelenséget? Helyes dolog azonban, hogy nem sok szóra van szükségük a hívőknek, hogy ezt jelentőségéhez mérten vizsgálják. Röviden tehát végig fogok menni a többi részeken is. Mikor III. Pál pápát kezdi magasztalni, szinte azt mondhatná az ember, hogy teljes forrásból merítette azt, amit előad, oly bőségesen folynak a szavai. Ő – úgymond – emberemlékezet óta a legbátrabb és a legkiválóbb, akit minden nép nyelvén magasztalni fognak, s akinek dicsőségéről soha semmiféle kor sem fog hallgatni. Ezt Cicerónál olvasta. Felfogása szerint ez, úgy amint van, igen szép mondás, csak helyesen kell alkalmazni. Hogy azonban ez mennyire illik III. Pálra, arról tanúságot tesz azok lelkiismerete, kik az ő zsarnokságának legodaadóbb szolgái. De hát szerfölött nagy ostobaságot követnék el, ha mindazt a magasztalást előadnám, amiknek elharsogásával ez a haszontalan ember a torkát gyakorolja.
(1) Ti. a pápát.
41
Miután elmondta, hogy Isten különös gondviselése megtartotta a pápát, hogy bennünket hitével, bölcsességével és hatalmával boldoggá tegyen, felszólítja a tiszteletreméltó atyákat, hogy örömükben ujjongva kiáltsák: "Éljen a szentatya; éljen az egyetemes püspök; éljen az apostoli helynök!" – Ó, te jó ember, mennyivel jobb volna, ha eszeden volnál, mint hogy ennek a nemcsak megholt, hanem veszedelmes és dögvészes szörnynek ordítod a te éljenedet! Azalatt ugyanis, amit későbben mondasz, hogy méltó az égre, nem tudom, vajon azt érted-e, amit mindenki gondol, hogy ti. nem méltó a földre. Mondásodban azonban nagyon is csalódtál, mert bizony az égtől igen messze kellett volna az ő helyét kijelölnöd. A dicséretek hátralevő halmazáról, melyekkel ez az élces dicsszónok a maga bálványát elhalmozta, csak azt mondom, hogy hallotta tán ezt a régi közmondást: "Az édes dal dicséret"; de nem értette meg, hogy mi ennek a jelentősége. Hogy tehát kellemes szónoknak tűnjön fel, egészen a dicséretekben merítette ki magát. – Áttér ezután a zsinatra, és a három követ közül az egyiket, ti. a "hegyről" (a Monte) elnevezett bíborost megteszi "mennyei"-nek, akiről pedig mindenki tudja, hogy kegyetlen természetű és vad erkölcsű ember; a másikat (2) elnevezi a keresztyén fegyelem szigorú őrének, aki bár a saját szobájában tartana rendet; a harmadikat pedig angyalnak, aki bár csak a nagyravágyást, a test legfőbb részét vetkezte volna le. S végül szerinte a zsinat új Jeruzsálem. Hát még mi nem? No lám, ez volt az eredménye annak a nagy kérésnek, melyet a pápai követek adtak elő, hogy ti. senkit ne dicsérjenek. Az azonban igazán kedélyes dolog, hogy ő ezeket akarván előadni, övéit arra kéri, hogy ne haragudjanak meg reá. Senki közületek – úgymond – ne induljon fel ellenem. Többet érnek ugyanis annak a sebei, aki szeret, mint a gyűlölködő álnok
(1) Jo. Maria del Monte, családi nevén: Giannuario Giocchi, a tridenti zsinat idején praenestei (ma: Palestrina, Olaszországban) püspök, aki III. Pál pápa után III. Gyula néven 1550–1555 között volt pápa. (Ford.)
(2) A pápai követek közül a második volt: Marcellus Cervinus, a jeruzsálemi szent keresztről címzett áldozár; a harmadik pedig az angol Pole Reginald.
42
csókjai. Valóban kegyetlen és borzasztó vadállatoknak kell lenniök, ha ily hízelgő cirógatással kell simogatni őket. Ugyan mit csinálnának, ha erősebben ingerelnék őket? Azután mintegy biztonságban lévén afelől, hogy lecsendesítette őket, örvendve hangoztatja: Jöttünk, láttunk, győztünk. Ezt elmondhatta Caesar! De mily nevetséges ez a győzelmi dal Trident árnyas völgyeiben, ahol ellenséget nem is láttak?! Szeretném ugyanis tudni, mit láttak, hogy győzzenek. Az a veszedelem fenyeget azonban, hogy úgy fogja fel a dolgot, mintha én őt rágalmaznám, mivel hamarosan következik annak a bizonyítása, hogy ha nyitva vannak a zsinat ajtai, nyitva vannak a mennyország ajtai is. Persze, ha tisztában nem volna mindenki azzal, hogy mily nagy különbség van a zsinat és a mennyország között. De az őrült embernek el kell nézni, ha túlmegy a határon. Örömét nyilvánítja tehát azon, hogy helyreállították az egyházat, mely már közel volt a végromláshoz, ha Istennek és annak, aki Istenhez legközelebb van, III. Pálnak a világossága nem mutatkozott volna előtte. Hát aztán még az angyaloknál, prófétáknál és apostoloknál is előbbrevaló Pál pápa? Erről is tudom, hogy honnan ered! Olvasta, hogy Ciceró (akit, mint a majom az embert, elég silányan utánoz) valamikor így hízelgett a római népnek; nem akarta, hogy ez a szép mondás kárba vesszen. Azonban hát melyik jámbor lélek ne átkozná meg az ilyen istenkáromlást?
Azután ki tagadná, hogy a zsinattól távol van a Szentlélek, akiről azt látjuk, hogy ilyen biztatásokkal kell felidézni? Ez a püspököcske azonban nagyszerűen szónokol Pál pápának és az atyáknak a kegyességéről. Azt hirdeti ugyanis, hogy Pál önmagáról megfeledkezvén, ránk gondol, és csakis emberi és atyai dolgokon töri a fejét. Azt ugyan reméljük, hogy Pálnak a lelke nagyon is nyugodt, amikor kitűnik az, hogy ő önmagáról megfeledkezett. Ez a tettetés azonban mégis tűrhetőbb némileg, mint egy szónoknak, nem mondom meg kinek (a nevét tiszteletből elhallgatom) a kegyetlen izgatása, aki esetleg tartván attól, hogy a tridenti atyáknak nem lesz elég bátorságuk, vérszomjas rendeletek hozatalára buzdítja őket, hogy legyenek bátrak; és megígéri, hogy mihelyst parancsolják, készen fog állani
43
a hóhérok serege. Vajon hát úgy áll a dolog, hogy te, aki jól tudod, mily méltatlan módon bánnak az ártatlanokkal, akinek, ha egy kis lelkiismeretesség volna benned, inkább az életeddel kellene ellenszegülnöd, nem habozol kegyetlenségre buzdítani azokat, kik már úgyis borzasztó és vadállati dühtől lángolnak egész mivoltukban? Hát annyira megrontotta minden eszedet az olasz levegő, hogy nem gondolod meg, hogy Isten fia, kinek az ügyéről szó van, egykoron igazságos bíró lészen? Vajon megfeledkeztél arról, hogy mily nagyra becsüli Ő az ő országát, melyet az evangélium hirdetése foglal magába? Nem emlékszel-e arra, mily szigorú bosszúállónak hirdeti magát, ha atyja dicsőségét csak megkisebbítik is? Minő virágos ékesszólással semmisíted meg majd azokat a borzalmas fenyegetéseket, melyekkel a hűtlen színlelés ellen szórja villámait? Miféle nagy esztelenség vakított el téged annyira, hogy félelem nélkül taposd meg a vértanúk szent vérét, melyről nem hiába állítja az Úr azt, hogy becses Őelőtte? Végül nem borzasztott el téged maga ez az egy mondás: Jaj azoknak, kik a világosságot sötétséggé teszik (Ézs. 5,20)? Én egészen elrémülök a te állapotodon, ha meggondolom azt a rettenetes büntetést, mely rövidesen reád várakozik, ha csak vissza nem térsz a jó útra! S én azért nem kíméllek téged, hogy az Isten kíméljen meg: hanem bizonyára úgy áll a dolog, hogy végül is kacérkodóvá kell lenni a szónokok nyelvének, amint hozzáfogtak ahhoz, hogy magukat bérbeadják. De ha ők elég ékesszólók a gyalázkodásra, nekünk sem szabad némáknak lennünk, hogy az ő mérgességüket visszaverhessük. Rút gyávaság volna ugyanis, ha egykedvűen tűrnők azt, hogy a vértanúk emlékezetét, melyről az Úr önmaga jelentette ki, hogy áldottnak kell lennie a jámborok között, minden tőlük telhető gyalázkodással megtépjék; s szerfölött gyalázatos hűtlenségre vallana az, ha Isten örök igazságát, melynek megvédelmezése annyira lelkünkre van kötve, hallgatagságunkkal mintegy elárulnók, midőn ők azt rossz hírbe hozzák. De térjünk át már a második ülés határozatára, mint a színjáték első felvonására!
44
A szent tridenti zsinat második ülésében
az 1546. év január hó 7. napján közzétett határozat.
A szent tridenti zsinat, mely a Szentlélekben törvényszerűleg gyűlt egybe, s amelyen az apostoli szentszék ugyanazon három követe elnökölt, elismervén a boldog Jakab apostollal, hogy minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről száll alá a világosságok Atyjától, ki azoknak, kik Tőle kérik a bölcsességet, bőséggel megadja azt szemrehányás nélkül; s egyúttal tudván, hogy az Úr félelme a bölcsesség kezdete: elhatározta és elrendelte, hogy Krisztus híveit, kik Trident városában összegyülekeztek, együttvéve és egyenként is buzdítani kell, amint buzdítja is, hogy magukat azoktól a gonoszságoktól és bűnöktől, melyeket addig elkövettek, megtisztítsák; hogy egyebekben az Úr félelmében járjanak és a testi vágyaknak ne engedjenek; hogy az imádkozásban kitartóak legyenek, gyakrabban gyónjanak és vegyék magukhoz az oltári szentséget, hogy a templomokat látogassák, végül a vasárnapra vonatkozó parancsokat (ki-ki, amennyire teheti) megtartsák, és hogy naponként magánosan is imádkozzanak a keresztyén fejedelmek békességéért és az egyház egységéért. A püspököket pedig és minden más, a papi renden levő embereket, kik az említett városban az egyetemes zsinat megtartása végett egybegyűltek, inti, hogy állandóan Isten dicsőségén munkálódjanak; hogy az áldozatokat, dicséreteket és imákat felajánlják, s a szentmise-áldozatot legalább minden vasárnap (amikor Isten a világosságot teremtette, a halottak közül feltámadt és a Szentlelket a tanítványaira kitöltötte) bemutassák; esdekléseket, imákat, könyörgéseket és hálaadásokat mondván, amint ugyanez a Szentlélek az apostol által megparancsolta, a mi szentséges urunkért, a pápáért, a császárért, a királyokért, s másokért, kik a hatalom birtokosai, továbbá az emberekért, hogy nyugodt és csendes életünk legyen, hogy a békét élvezhessük és hitünk növekedését láthassuk. Azután inti őket a zsinat, hogy az Úr szenvedésének emlékezetére legalább minden pénteken böjtöljenek és a szegényeknek alamizsnát osztogassanak. A székesegyházakban minden
45
csütörtökön misét mondjanak a Szentlélekről, az e célra rendelt könyörgésekkel (litánia) és imádságokkal együtt. Más egyházakban pedig ugyanazon napon legalább a könyörgéseket és imádságokat mondják el. Az istentisztelet ideje alatt pedig ne beszélgessenek és ne trécseljenek, hanem szívben és lélekben legyenek támaszára annak, ki az istentiszteletet végzi.
És mivel a püspököknek feddhetetleneknek, józanoknak, tiszta erkölcsűeknek és olyanoknak kell lenni, kik a házukban jól tudnak elöljárni, azért inti is őket a zsinat, hogy mindegyikük egyszerű legyen mindenek előtt az étkezésben és mértékletes az eledelekben. Azután mivel ilyen helyen gyakran hiábavaló beszélgetések szoktak támadni, éppen a püspökök asztalainál olvassák a Szentírást: tanítsa és oktassa mindegyik a háza népét, hogy ezek veszekedők, részegesek, szemtelenek, kapzsiak, elbizakodottak, káromkodók és gyönyörhajhászók ne legyenek; hogy végül kerüljék a bűnöket, gyakorolják az erényeket, s ruházatukban, életmódjukban és minden cselekedetükben méltóságot áruljanak el, amint Isten szolgáihoz illik.
Azonfölül, mivel ennek a szent zsinatnak legfőbb gondja, igyekezete és törekvése arra irányul, hogy eloszlattatván az eretnekségek sötétsége (amely már annyi éven át borítja a földet) a katolikus igazság világossága (Jézus Krisztus beleegyezésével, aki az igazi világosság) fénye és tisztasága felragyogjon, s azok, amik újításra szorulnak, megújíttassanak: azért maga a zsinat inti az összes itt egybegyűlt és még egybegyűlendő katolikusokat, különösen pedig azokat, kik a szent tudományokban járatosak, hogy buzgó elmélkedéssel szorgalmasan fontolják meg önmagukban, hogy minő utakon és módokon lehetne leginkább irányítani a zsinat szándékát és lehetne az óhajtott eredményt elérni; hogy minél gyorsabban és meggondoltabban lehessen kárhoztatni a kárhoztatandókat és helyeselni a helyeslendőket azért, hogy az egész világon mindenki egyakarattal és ugyanazon hitvallással dicsőítse Istent és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyját.
A vélemények nyilvánításánál pedig, a toledói zsinat határozata szerint az áldás helyén telepedvén le a pap urak, senkinek sem kell féktelen hangon lármázni,
46
vagy zenebonát csinálni, és semmi helytelen, hiábavaló vagy makacs vitát folytatni: hanem mindazt, amit mondanak, a legszelídebb szavakkal adják elő úgy, hogy se a hallgatók meg ne botránkozzanak, se a lélek zavara a helyes ítélkezésre rossz befolyással ne legyen.
Azonfölül maga a szent zsinat elhatározta és elrendelte, hogy ha megtörténik az, hogy egyesek nem ülnek a kijelölt helyükön, s véleményüket a "tetszik" szóval nem nyilvánítják, ha megesik, hogy a gyűléseken jelen nincsenek, és mások a zsinat tartama alatt bármiféle döntéseket hoznak: ebből senkire sem származik semmi előítélet, és senki sem szerezhet magának semmi új jogot sem.
A második ülés határozatáról.
Mivel tudják, hogy a zsinat név tiszteletnek örvend, ezzel akarják magukat a jóravaló emberek előtt beajánlani, akik őket nem ismerik. Mikor ugyanis az ilyen hangzatos mondásokkal: "a szent, egyetemes, általános zsinat, mely a Szentlélekben törvényszerűleg gyűlt egybe" büszkélkednek, ezzel elkápráztatják az egyszerűbb emberek szemeit. De amint a keresztyén szerénységnek tulajdonsága az, hogy az egyház tekintélyét tiszteletben tartja: azonképpen megint belátásra mutat az, ha kellő körültekintéssel vagyunk, hogy hamis ürügy alatt a Sátán csúfot ne űzzön belőlünk. Itt azonban nem valami nagy belátásra van szükség. Hiszen sem a csalásoktól, sem valami alattomosabb ravaszságtól nem kell félnünk; csak ki kell nyitni a szemünket, és meglátjuk, hogy az aminek ily szép címeket adnak, tulajdonképpen semmi. Mikor a szóban forgó határozatot közzétették, talán húsz püspök volt a gyűlésen. Íme, miért nevezik magukat egyetemes zsinatnak, s ezzel meg nem elégedvén, hogy a tudatlanokat még jobban megijesszék, görög szót használnak (Oecumenicus), mintha az ismeretlen szó valami bűvös igézet erejével bírna. De hát mi a jelentése az "egyetemes zsinat" kifejezésnek? Éppen annyi, mintha azt mondaná valaki, hogy a világ minden részéről Tridentbe jöttek össze a püspökök. Azonban még ha tartományi volna ez a zsinat, szégyellniök kellene
47
csekély számukat. Aztán hát miért, vagy minő jogon tartsuk mi ezt a zsinatot szentnek? Miből bizonyítják be nekünk azt, hogy ők a Szentlélekben törvényszerűleg gyűltek össze, ha csak tán az összehívó bullából nem ? Mintha bizony az elbódított elméket mindig hatalmában tartaná az az ostoba felfogás, hogy a pápa intésére elő lehet csalni a Szentlelket az égből! Annak idején, mikor azokat a zsinatokat tartották, melyeket ők maguk is kénytelenek a legnagyobb tiszteletben tartani, a zsinat összehívását illetőleg semmiféle joga sem volt a római püspöknek, hanem ő neki is a császár parancsolta meg rendeletileg, hogy a többiekkel jöjjön össze. Hogy ez volt a rendes szokás, azt bizonyítják nemcsak a négy úgynevezett nagy zsinatról, hanem igen sok más zsinatról is fennmaradt régi iratok és az egész történelem. És ha tán azt hoznák fel, hogy ezeknek az összehívása nem is volt egészen törvényszerű, ez könnyen megcáfolható Leó leveleiből, amelyekben alázattal kéri Theodosius, Valentinianus és Marcianus császárokat, hogy császári hatalmuknál fogva jeleljenek ki helyet és időt a püspököknek. Valamivel később ugyanezt kérte Gergely is Móric császártól.
De tán az apostoli szék három követe hozta magával a Szentlelket! Ha ez igaz, akkor a niceai zsinat, melyen a római egyház követeit a negyedik helyre ültették, nem volt törvényesen egybegyűlt zsinat. Mit mondjunk aztán az aquilejai zsinatról, amely bár Olaszországban tartották és egyetemes volt (*), említést sem tesz a római püspökről? Ha csak akkor van helyesen megalkotva a zsinat rendje, ha a pápa követei állnak a zsinat élén, akkor mit felelnek majd az afrikaiak, akik Bonifácius két követe, Philippus és Asellus számára, mivel csak presbiterek voltak, nem pedig püspökök, az utolsó helyet jelölték ki? Most a római egyház diakónusa is, csak piros kalappal legyen felékesítve, messze föléje emelkedik az összes püspököknek. Hogy ki-ki őközöttük a méltóság milyen fokán áll, azzal éppen nem törődöm, s ezzel a kérdéssel nem is alkalmatlankodom nekik. Sőt szívesen eltűröm azt is, hogy a kalap győzedelmeskedjék a püspöki süvegen, csak ne kössék a Szentlelket az általuk csak nem régiben kigondolt álarcokhoz úgy, hogy mindenütt, ahol a bíbor
(*) Legfeljebb a nyugati egyházban, és ott is csak a kora középkorban. [NF]
48
fénye feltűnt, törvényszerűleg gyűlt egybe a zsinat. És ha velünk ezt a szabályt el akarják fogadtatni, akkor az ő vélekedésük szerint miért nem tartják törvényesnek a bázeli zsinatot? Ki tűrné el azt a nagy szemtelenséget, hogy az ember bocsássa ki a Szentlelket, s valahányszor neki tetszik, azt visszahívja? Azért, hogy valódi bizonyítékát adhassák annak, hogy Isten Lelke vezérli őket, először is azt kell bebizonyítaniok, hogy Krisztus nevével és hatalmával gyűltek ők össze.
Az iratok tanúsága szerint azonban egészen másként áll a dolog: ők ugyanis bár annyira nagyképűsködtek, mégsem alkottak semmi olyant, ami méltó volna az ő nagyhangú ígéreteikhez; azután meg mindjárt az első belépőre a legdurvább babonák salakjából merítették azt, amit a legjobbnak gondoltak. Az előbbit illetőleg, hogy első határozatukban mily gyengék és ernyedtek voltak, s hogy mennyire híjával voltak a Szentlélek minden hatásának, ennek elbírálását az olvasókra bízom, mivel nincs olyan ember, aki, ha közepes tehetséggel van megáldva, ezt be ne látná. A másodikat elég lesz csak érinteni, mivel a rövid felemlítés alapján is könnyű lesz felőle ítéletet alkotni. A zsinatot tartó püspököket és papokat, vagyis önmagukat intik arra, hogy legalább minden vasárnap bemutassák a miseáldozatot. Íme, a nagyszerű reformáció kezdete! Mi azt hangoztatjuk, hogy a miseáldozat nem egyéb, mint az úrvacsorának gyalázatos megszentségtelenítése; s ezt az Úr szavaiból világosan be is bizonyítjuk. Ő ugyanis az úrvacsora elrendelésében nem bízza ránk az áldozat bemutatásának feladatát, hanem abban az áldozatban való részvételre hív meg bennünket, melyet Ő egymaga és egyszer bemutatott; elrendeli a szétosztást, s megparancsolja azt is, hogy mindenki egyformán részesüljön mind a két jegyben. Hiszen nagyon is érthetők az ő szavai: Vegyétek ezt, és osszátok el magatok közt: igyatok ebből a pohárból mindnyájan. Minő hasonlóság van az Úr parancsának megfelelő cselekedet és a pápai mise között, amelyben, mint ők koholják, Krisztus önmagát ajánlja fel az Atyának, hogy áldozatával a világ bűneiért eleget tegyen; sőt nemcsak ezért, hanem azért is, hogy a megholtaknak megváltást szerezzen; amelyben senkit sem hívnak meg a résztvevésre,
49
hanem inkább egy ember elkülöníti magát a nyájtól; vagy ha esetleg valaki hozzájárul is, csak félig részesedhetik abban. Valamikor Chrysostomus, midőn a nép kisebb mértékben jelent meg, így szólt: Hiába állunk tehát az oltárhoz. Ezt mondta ő, aki mégis már sok romlottsághoz volt hozzászokva. Vajon mit mond majd az Úr, akinek rendelését nemcsak megrontották, hanem teljesen elforgatták? – Második intelmük az, hogy az Úr szenvedésének emlékezetére legalább minden pénteken böjtöljenek stb. Ez-e hát az, amit Pál apostol a napok megtartásáról tanít? (Kol. 2,16) Ez, amire ugyancsak a kolossébeliekhez írt levélben (2 23) az ételekben való válogatásról figyelmeztet bennünket, nem az az önakarat szerint való, vagyis hazug tisztelése-e Istennek, mely ha a bölcsesség látszatával bír is, mégis mivel az emberek tetszésétől függ, együtt enyészik el azokkal az eledelekkel, melyek a velük való élés által vesznek el. Ugyan kérlek, hol olvasták ők azt, hogy az Úr a haláláról ilyen megemlékezést ajánlott volna? Sőt inkább halálával minden ilyesmit eltörölt. Hát azokról az előkészületekről, melyekkel a Szentlelket az égből ki akarják csalni, mit mondjak, hacsak azt nem, hogy ostoba babonák, mikről a tűzhely mellett ülő anyókák szövés-fonás közben mesélgetnek? Végül hozzáteszik ezekhez a litániákat, vagyis azokat a tákolmányokat, melyek Ugyanannyi káromlásból vannak összetoldozva, mint ahány szóból állanak. Minő ürüggyel mentik majd magukat azért, hogy mikor ezekben a litániákban Krisztus közbenjárásáról mélységesen hallgatnak, ugyanakkor a megholtak közül tetszésük szerint a közbenjárok egész seregét választják ki maguknak? Miben egyezik meg akár a Szentírás tanításával, akár a régi jámbor emberek határozataival az, hogy mellőzvén Isten és az emberek közötti egyetlen közbenjárót, névleg felsorolják azokat, akiket tetszésük szerint tettek meg közbenjáróknak és hogy végül a szentek egész karát mintegy egy csomóba foglalva hívják segítségül? Ha abban a korban, melyben annyira elhatalmasodott a babonaság, hogy a szent pásztorok a helyes irányt megtartani nem tudták, meg is engedték maguknak a tiszta evangéliumi tudománytól való eltérést, mégis világos szavakkal tiltották meg a karthágói zsinaton, hogy a szenteket az oltárnál segít-
50
ségül hívják, s hogy a papok ilyesmit: Szent Péter, vagy Pál, könyörögj érettünk, ne mondjanak. (*) Minő reformációt lehet tehát várni azoktól, akik egy romlott kor hibáiból még rosszabb tévedésekbe estek?
A tridenti zsinat harmadik ülésében, az 1546. év febr. hó 4-én csütörtökön, közzétett első határozat.
A szent és oszthatatlan Háromságnak, az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében. A szent, egyetemes és általános tridenti zsinat, mely a Szentlélekben törvényszerűleg gyűlt egybe, s amelyen az apostoli szék ugyanazon három követe elnökölt, meggondolván a tárgyalás alá kerülő dolgok nagyságát, különösen azokét, melyeket az eretnekségek kiirtására és az erkölcsök helyreállítására vonatkozó két fejezet foglal magában, s amelyek az összegyülekezés legfőbb okait képezik; elismervén továbbá az apostollal, hogy nem a test és a vér ellen kell küzdenie, hanem az égiekben való lelki gonoszságokkal; azért ugyanezen apostollal különösképpen int mindenkit együttesen és egyenként is, hogy erősödjenek meg az Úrban és az ő erejének hatalmában, vegyék fel mindenben a hit pajzsát, amellyel a gonosznak minden tüzes fegyverét kiolthatják, s az üdvösség reményének sisakját a Szentlélek kardjával, amely az Isten igéje. Tehát, hogy az erről való jámbor gondoskodás Isten kegyelme által megkezdődjék és előbbre menjen, mindenek előtt elhatározta és elrendelte, hogy előre kelt bocsátani a hit megvallását, követvén ebben az atyák példáját, kik a szent zsinatok alkalmával tanácskozásaik elején ezt a pajzsot szokták eléje állítani minden eretnekségnek, s valamikor egyedül ezzel a hitetleneket hitre indították, s az eretnekeket legyőzték, a hívőket pedig megerősítették. Amiért is a szent római egyház által használt hitvallást, mint olyan alapot, amelyben mindazok, kik Krisztus hitét vallják, föltétlenül megegyeznek, s mint szilárd és egyetlen fundamentumot, melyen a pokol kapui soha erőt nem vesznek, ugyanazon szavakkal, melyekkel az minden egyházban olvasható, előadandónak vélte; hangzik pedig ez a következőképpen:
Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, az
(*) A kezemben lévő zsinati gyűjteményben a 103. kánon áll a legközelebb ehhez: "az oltárnál mondandó imádságokról," de a szentekhez intézett könyörgést nem tiltja ez sem, csak arra kötelezi a papokat, hogy tudósok által szerkesztett, zsinatilag jóváhagyott könyörgéseket mondjanak az oltárnál, másféléket ne. [NF]
51
égnek és földnek, minden látható és láthatatlan dolgok alkotójában. És az egy Úr Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született minden idők előtt, Isten az Istenből, világosság a világosságból, igaz Isten az igaz Istenből, aki született, nem teremtetett, s egylényegű az Atyával, aki mindeneket teremtett. Aki miattunk emberek miatt és a mi üdvösségünk miatt leszállt a mennyekből, és megtestesült a Szentlélek által Szűz Máriából. És emberré lett. Érettünk Pontius Pilátus alatt megfeszíttetett, szenvedett és eltemettetett; harmadnapon, az írás szerint, feltámadott és felment a mennyekbe, s ül az Atya jobbján. És ismét eljövend dicsőséggel ítélni eleveneket és holtakat, s az ő uralmának nem lészen vége. És a Szentlélek Úr Istenben, az éltetőben, ki az Atyától és Fiútól származott, akit az Atyával és Fiúval együtt imádnak és dicsőítenek, ki a próféták által beszélt. És egy, szent, közönséges (catholicus) és apostoli Anyaszentegyházat. Hiszek egy keresztséget, s a bűnök bocsánatát; és várom a halottak feltámadását; és a jövő életet. Amen.
Ugyanaz a szent, egyetemes és általános tridenti zsinat, mely a Szentlélekben törvényszerűleg gyűlt egybe, s melyen az apostoli szék ugyanazon három követe elnökölt, tudomása lévén neki arról, hogy különböző vidékekről sok egyházfő elkészült az útra, sőt némelyek már úton is vannak; és meggondolván, hogy mindaz, amit maga a szent zsinat elhatároz, annál nagyobb becsülésben és tiszteletben fog állani, minél nagyobb és teljesebb számmal voltak jelen a zsinaton az atyák, kik a határozatokat hozták és megerősítették: ezért elhatározta és elrendelte, hogy a mostani után következő ülés a legközelebbi "Laetare" (1) vasárnapot követő csütörtökön legyen. Közben azonban nem kell elmulasztani azon dolgok tárgyalását és vizsgálását, amelyeket, úgy látszik, magának a zsinatnak kell megvizsgálni és elintézni.
(1) Húsvét előtti harmadik vasárnap.
52
A harmadik ülés határozatáról.
Azt mondhatná valaki, hogy nem tudom, micsoda fontos dolgot akarnak a tiszteletreméltó atyák elintézni, amikor Pál apostol szerint a lelki fegyverzetről beszélnek. A hűhóból azonban, leszámítva egy kis jelentéktelen füstöt, végül is semmi olyan sem származott, ami legalább a mostani szorult helyzetet enyhítene, mert csak azt a hitvallást írják alá, melyet a templomokban énekelnek. Január elején tették közzé az első határozatot, s ennek a másodiknak a kihirdetését elhalasztják februárra. Miért volt szükség ebben a világos dologban oly hosszú tanácskozásra? Vagy tán egy hónapba került ez a vizsgálódás? Nagyon szorgalmasaknak és munkásoknak kell lenniök a fontos dolgokban azoknak, kik oly sokáig foglalkoznak az olyan dologgal is, amelyben semmi nehézség sem fordul elő! Tehát mintha nem hiába töltötték volna el az időt, a kitűzött nap elérkeztével letelepednek a vezérek, és míg az összegyülekezett tömeg körülöttük állott, kijelentik, hogy ők hisznek – amiről pedig mindenki tudta, hogy semmi kétség sincs. Ezt, mondják ők, a régi szertartásnak és rendelkezésnek megfelelőleg tették. De hát egy minden nehézséget nélkülöző szertartásocska egy egész hónapot igényelt? Bizony nagyon gyerekes tettetés az, mikor összeülnek azért, hogy semmit se beszéljenek, így akarván megmutatni azt, hogy ők nem tétlenkedtek. De minő komolysággal teszik meg kijelentésüket?! A hitvallást – mondják – mi elhisszük úgy, amint az a misekönyvben van. Bár én az ő bolondságaikkal nem törődöm, mégis csudálatos dolog az, hogy ők maguk önként nem restellik magukat. Hogy sok egyházfőről azt hitték: a különböző vidékekről útra készen állanak, ebben a vélekedésükben ugyancsak csalatkoztak, mert végül is alig mintegy negyvenen gyülekeztek össze. Ez a nagy számra vonatkozó vélekedésük tehát füstbe ment. Bár az én véleményem szerint önmagukon követnek el igazságtalanságot, midőn maguk szólják le a saját kevés voltukat: énelőttem ugyanis csak annyi a tekintélyük, úgy hogy ha még ötszáz hozzájuk hasonló ember lett volna is ott, még az sem emelte volna tekintélyüket egy hajszálnyival sem.
53
A tridenti zsinat 1546. év április hó 8-án tartott
negyedik ülésének első határozata.
A szent, egyetemes és általános tridenti zsinat, mely a Szentlélekben törvényszerűleg gyülekezett egybe s amelyen az apostoli széknek ugyanaz a három követe elnökölt, állandóan szemei előtt tartván, hogy a tévelygések megszüntetésével magának az evangéliumnak tisztasága az Anyaszentegyházban megmaradjon, amely ígéretet a mi Urunk Jézus Krisztus, az Isten Fia, előbb a próféták által tett közzé először a Saját szájával a szent írásokban; azután az ő apostolai által mint mindenféle üdvös igazságnak és erkölcsi tudománynak forrását hirdettetett minden teremtménynek; és belátván, hogy ezen igazságot és tudományt azok az írott könyvek foglalják magukban, és azok az írás nélküli hagyományok, melyek az apostolok által magának Krisztusnak a szájából vétetvén át, vagy a Szentlélek sugallatából maguktól az apostoloktól, mintegy kézről-kézre adatván, jutottak el egészen mihozzánk, követvén az igazhitű atyák példáját, úgy az ó-, mint az új-testamentum összes könyveit, mivel mind a kettőnek egyazon Isten a szerzője; nem különben magukat a hagyományokat, melyek a hitre és az erkölcsökre vonatkoznak, s amelyeket Krisztus, vagy a Szentlélek mintegy szóról-szóra diktáltak és a katolikus egyházban állhatatos következetességgel megőriztek, egyforma jámbor érzelemmel és becsüléssel fogadja el és tiszteli. Véleménye szerint pedig hozzá kellett írni ehhez a határozathoz a szent könyvek jegyzékét, hogy senkiben kétség ne támadhasson aziránt, hogy melyek azok, melyeket maga a zsinat elfogad. Ezek pedig a következők: Az ótestamentumra vonatkozólag Mózes öt könyve, úgymint a Genesis, Exodus, Leviticus, Numeri, Deuteronomium; azután Józsué, a Bírák, Ruth, a Királyok négy könyve, a Krónikák két könyve, Esdrásnak első és második könyve, azután Nehémiás, Tóbiás, Judith, Eszter, Jób könyvei, Dávid százötven zsoltárának a könyve, a Példabeszédek, a Prédikátor könyve, az Énekek éneke, a Bölcsesség könyve, a Jézus Sirák könyve, továbbá Ésaiás, Jeremiás Bárukkal, Ezékiel és Dániel könyvei, azután a tizenkét
54
kisebb próféta, úgymint Hóseás, Jóel, Ámos, Abdiás, Jónás, Mikeás, Náhum, Habakuk, Sofóniás, Aggeus, Zakariás és Malakiás könyvei, végül a Makkabeusok első és második könyve. Az újtestámentumra vonatkozólag pedig: A négy evangélium Máté, Márk, Lukács és János szerint; az Apostolok cselekedetei Lukács evangélistától; Pál apostol tizennégy levele, úgymint a Rómaiakhoz, a Korinthusbeliekhez kettő, Galatákhoz, az Efézusbeliekhez, a Filippibeliekhez, a Kolossébeliekhez, kettő a Thessalonikabeliekhez, kettő Timótheushoz, Titushoz, Filémonhoz, a Zsidókhoz; azután Péter apostol két levele, János apostol három levele, Jakab apostol egy levele, Júdás apostol egy levele és János apostoltól a Jelenések könyve. Az pedig, aki ezeket a könyveket a maguk egészében összes részeikkel együtt úgy, amint a katolikus egyházban azokat olvasni szokták és a régi latin "Vulgata" kiadásban foglaltatnak, szenteknek és a kánonba (1) tartozóknak el nem fogadja, és az említett hagyományokat tudva és akarva megveti, átkozott legyen. Értse meg ennélfogva mindenki, hogy maga a zsinat a hitvallás fundámentumának a letétele után milyen sorrendben és úton fog haladni, s hogy a dogmák megszilárdításában és az erkölcsöknek az egyházban való helyreállításában minő bizonyítékokat és erősségeket fog különösképpen használni.
A negyedik ülés második határozata.
Azonfölül ugyanaz a szent zsinat meggondolván, hogy nem csekély haszonnal járhat az Isten egyházára az, ha a szent könyveknek közkézen forgó összes latin nyelvű kiadásait illetőleg tisztában vannak azzal, hogy melyiket kell hitelesnek tartani: ezért elhatározta és kijelentette, hogy a nyilvános olvasásokban, vitatkozásokban, prédikációkban és fejtegetésekben azt a régi "Vulgata"-féle kiadást tartsák hitelesnek, melyet az egyházban oly sok századon át való használat hagyott
(1) Kánonnak hívják a valódiaknak és isteni kinyilatkoztatáson alapulóknak elismert ó- és újtestamentumi könyvek jegyzékét, vagy gyűjteményét. (Ford.)
55
jóvá, és hogy senki azt semmiféle ürügy alatt elvetni ne merészelje és ne bátorkodjék.
Azonkívül a könnyelmű elmék megfékezése végett elhatározza, hogy a hit dolgaiban és a keresztyén tudomány épülésére vonatkozó erkölcsi dolgokban a maga tudására támaszkodva a Szentírást saját felfogásának megfelelőleg elcsavarva s azon felfogással ellenkezőleg, melyhez ragaszkodott és ragaszkodik az Anyaszentegyház, melynek feladatai közé tartozik az, hogy a Szentírás valódi értelméről és magyarázásáról döntsön; vagy a Szentírást az atyák egyhangú megegyezésével ellenkezőleg magyarázni senki ne merészelje, még akkor sem, ha [az] ilynemű magyarázatok soha napvilágot nem is látnának. Akik pedig ellenkeznének, azokat a püspökök nevezzék meg és a jogosan megállapított büntetésekkel sújtsák.
E tekintetben azonban a méltányosságnak megfelelően korlátozni akarván a nyomdászokat is, akik határt nem ismerve, vagyis azon hiszemben, hogy nekik minden szabad, amit akarnak, [kinyomtatják] magukat a Szentírás könyveit, azonfölül különbség nélkül bárkinek a jegyzeteit és fejtegetéseit az egyházi fensőbbségek engedélye nélkül, gyakran elhallgatván, gyakran meg elhazudván a nyomdát, és (ami még rosszabb) a szerző megnevezése nélkül adják ki: ezért elhatározta és elrendelte a zsinat, hogy a jövőben a Szentírást, különösen a régi Vulgáta-féle kiadást lehetőleg hibátlanul nyomják, és senkinek se legyen szabad kinyomni vagy kinyomatni semmiféle könyvet sem a szent dolgokról a szerző neve nélkül, és azokat, ha előbb a felsőbb hatóság meg nem vizsgálta és helyben nem hagyta, az utolsó lateráni zsinat által a törvényben megszabott átok és pénzbüntetés terhe alatt tilos bárkinek is a jövőben árusítani, vagy önmagánál tartogatni. És ha szerzetesek az írók, tartoznak ők az ilyen vizsgálaton és helybenhagyáson kívül a fölszenteltetésük módja szerint való elöljáróiktól engedélyt is szerezni, miután ezek az ő könyveiket átnézték.
Azokat pedig, kik az ilyen műveket írásbelileg közlik vagy terjesztik, hacsak előbb meg nem vizsgálták és helyben nem hagyták, ugyanazon büntetés érje, mint a kiadókat; és azokat, akik ilyenek birtokában voltak, vagy ilyeneket olvastak, ha a szerzőt meg nem
56
nevezik, úgy tekintsék mint szerzőket. Az ilyen könyvek helybenhagyását pedig írásban kell megadni, s ezt az írott vagy nyomtatott könyv címlapján hiteles formában kell feltüntetni. S ez az egész dolog, ti. a helybenhagyás és vizsgálat díjtalanul történjék, hogy így a helybenhagyandókat helybenhagyják, az elvetendőket elvessék.
Azután meg akarván fékezni a zsinat azt a vakmerőséget, mellyel a Szentírás szavait és mondásait mindenféle avatatlan dologra, mint pl. mesés és ostoba bohóckodásokra, hízelgésekre, gúnyolódásokra, istentelen babonákra, ördögi varázslásokra, jóslásokra, jövendölésekre és gyalázó iratokra használják és elforgassák, az ilyen tiszteletlenség és lenézés megszüntetése végett, és hogy semmi módon a Szentírás szavait ilyen hasonló dolgokra használni ne merje, megparancsolja és elrendeli, hogy az összes ilyen vakmerő és Isten igéjét megsértő embereket a püspökök a jogos ítélet alapján kimondott büntetésekkel sújtsák.
Ugyancsak ez a szent zsinat elhatározta és elrendelte, hogy a legközelebbi ülés a szent pünkösdi ünnepek után eső csütörtökön legyen és tartassék.
Régi közmondás az, hogy a rómaiak ülve győznek. Ezen bizakodással eltelve, a római széknek, ennek a nagy szajhának elfajult és fattyú gyermekei a negyedik ülés kihirdetésével egészen a győzelemre rendezkedtek be. Mi áll ugyanis útjában annak, hogy vágyaik teljesülését látván, diadaljelvényt emelve távozzanak, ha elfogadják az emberek azt, amit ők egy határozatban foglaltak össze? Ebben pedig négy dologról van szó. Először elhatározták azt, hogy a tudományra vonatkozólag nemcsak a Szentírás, hanem az átadott hagyományok előtt is meg kell hajolni. Másodszor a szent iratok jegyzékének elkészítésénél az összes szentírási könyveket egy kalap alá fogják, és az apokrif könyveknek a többiek sorozatából való eltávolítását megtiltják. Harmadszor elvetvén minden más fordítást, egyedül a Vulgátához ragaszkodnak s azt akarják, hogy ezt fogadják el hitelesnek. Végül a Szentírás minden helyére, úgy a ho-
57
mályos, mint a kétes helyekre vonatkozólag önmaguknak tartják fenn a magyarázás jogát, még pedig fellebbezés nélkül. Ha ebben a négy dologban megegyeztek, ki tagadja akkor, hogy vége a küzdelemnek? Tehát inkább felesleges fitogtatás végett vitatkoztak ezután, nem pedig azért, mintha ez annyira szükséges lett volna. Bármit hoznak ugyanis fel, ha azt semmiféle szentírási bizonyítékkal támogatni nem lehet, majd a hagyományok közé számítják, amelyekről azt akarják, hogy éppúgy higgyék, mint a törvényt és a prófétákat. De hát mi ellen lehet majd kifogást emelni, ha nincs semmi olyan durva vagy vénasszonyos őrjöngés, amit ezen a címen meg ne védelmeznének? Sőt nincs semmi olyan szörnyűséges babona sem, amire ezt Aiax pajzsaként ne alkalmazhatnák, hogy az illető babonát megvédjék. Tegyük hozzá még azt is, hogy akkor, mikor az apokryf könyveket tekintélyre méltóknak tartják, új bizonyítékokat is szereznek maguknak. A Makkabeusok második könyvéből ugyanis be lehet bizonyítani a purgatóriumot és a szentek közbenjárását is; Tóbiás könyvéből az elégtételeket, az ördögűzéseket; és még mit nem? Nem kevés bizonyítékot vehetnek majd a Jézus Sirák fia könyvéből. Mert honnan is meríthetnék jobban a salakot? Bár nem szándékozom ezen könyvek olvasását teljesen rosszallni, mégis hitelt tulajdonítani ezeknek, amit pedig sohasem adtak meg nekik, mire volt jó, ha nem arra, hogy a saját tévelygéseiknek hamis színnel való felékesítésére használják őket? Mivel azonban gyakran a zsidó vagy görög eredetiből bizonyítják rájuk a Szentírás idézésében való tudatlanságukat, fékezik meg vakmerőségüket és verik vissza hencegő kérkedésüket: erről is nagyszerűen gondoskodnak, midőn elhatározzák, hogy egyedül a Vulgáta-fordításnak kell hitelt adni.
Mehetnek most már azok, kik sok fáradságot és időt fordítottak a nyelvek megtanulására azért, hogy a Szentírás valódi értelmét magukból a forrásokból merítsék!
Ezzel a rendelettel legalább bőségesen gondoskodtak arról, hogy az ilyen emberek a rómaiaknak a jövőben ne alkalmatlankodjanak. Ne annyit jelent-e ez vajon, mint Görögországot és az egész Keletet leigázni? De egy dolog volt még hátra: mindig akadnak ugyan olyan akaratos emberek, akiket csakis úgy lehet kielégíteni,
58
ha a Szentírásból bizonyítják be azt, ami a kérdés tárgyát képezi. Vannak megint olyan nagyon éles látású emberek, akik még a Vulgáta-fordításban is találnak fegyvereket arra, hogy magukat ezekkel a pápaság nyugtalanítására felszereljék. Hogy tehát ebből semmi veszedelem se származzék rájuk, a legjobb óvszert találják ki akkor, mikor a Szentírás törvényes magyarázatát önmaguknak ítélik oda. Ki gondolná azt, hogy nem eléggé előrelátók ők, akik egy ponttal annyira viszik a dolgot, hogy számukra a Szentírásból minden be van bizonyítva, és hogy a Szentírás semmiféle bizonyítékával sem lehet őket, ha még oly ellenkező értelmű is az, megszorítani?! Mert ha Pl. a gyónást kell bizonyítani, készen áll ez a mondás: Mutassátok meg magatokat a papoknak. Ha arról van szó, hogy vajon igénybe kell-e venni a megholtak közbenjárását, azonnal előállnak ezzel a mondással: Fordulj a szentek közül valakihez; azután ezzel: Ezért imádkozik hozzád minden szent. Még a purgatórium sem nélkülözi majd a kétségtelen bizonyítékot, mivel meg van írva: Nem megy ki innen, míg le nem fizetett mindent az utolsó fillérig. Szóval lehet majd csinálni mindenből mindent! Azelőtt, ha ilyen bizonyítékokkal álltak elő, még maguk a gyermekek is kinevették őket; most a hiteles magyarázás joga, ha ugyan hitelt adnak nekik, minden kétséget eltávoztat. S miféle világos és megdönthetetlen bizonyítékot lehet velük szemben felhozni, amit ők gúny tárgyává ne tennének? Hiszen büntetlenül bújnak ki bármiféle szőrszálhasogatás révén. Az ellenkező okoskodásokkal ezt az ércfalat állítják szembe: Ki vagy te, hogy az egyház magyarázata ellen zúgolódol? Ez persze az, amit közönséges szólásmóddal maguk közt mondogatnak, hogy olyan a Szentírás, mint a viaszból való orr, mivel minden forma szerint lehet gyúrni. Ha a matematikusoknak ily fajta kívánságaikat teljesítenék, akkor nemcsak a rőfből csinálnának mintegy 74 millimétert, hanem bebizonyítanák azt is, hogy a stadium rövidebb egy rőfnél, míg csak az eget a földdel össze nem zavarnák.
(1) A stadium mint hosszmérték körülbelül 600 láb volt; az útmértékül használt stadium mintegy 185 méter volt; az olympiai stadium pedig mintegy 231 m. hosszú volt. (Ford.)
59
Mit kell tehát nekünk ezzel a győzelmes és már mintegy diadalát ünneplő üléssel csinálnunk? Azt, hogy állva verjük szét ezeket a füstöket. A hagyományokra vonatkozólag tudom, hogy sokszor említést tesznek róluk az írók, de nem azzal a szándékkal, hogy hitünk a Szentíráson kívül menjen, mert mindig ennek a határai közé zárják azt. Csak bizonyos szertartásokról mondják azt, hogy az apostoloktól vették át, amelyeknek egy része úgy látszik, hogy tőlük ered, más részük azonban méltatlan az ő szerzőségükre. Mindazonáltal azok mind, amiket ők felemlítenek, számra is elég csekélyek, nemüket tekintve pedig elég tűrhetők. Most azonban a rómaiak mindarról, amit nekik tetszett ránk tukmálni, azt akarják, hogy elhiggyük, hogy azok az apostoli hagyományokból származtak, és annyira arcátlanok, hogy ezek közé sorolják azokat is, amik nem is oly régen lopóztak be a sötét tudatlanságba. Tehát, ha elismerjük is azt, hogy bizonyos intézményeket az Úr apostolai adtak át kézről-kézre az utódoknak, amiket írásba sohasem foglaltak: először mégis éppen nem tartozik ez a hit tudományára úgy, hogy ebből egy hajszálnyit is kihozhatnának, hanem csak a külső szertartásokra vonatkoznak, s a dísznek vagy a fegyelemnek állnak a szolgálatában; azután meg be kell bizonyítaniok, hogy csakugyan apostoli hagyomány mindaz, amit ők ezen a címen majd ajánlgatnak. Nincs okuk tehát azt hinni, hogy ez bármikor is támogatja őket, akár zsarnoki törvényeik megszilárdításában, melyekkel szánalomra méltó módon gyötrik a lelkiismereteket, akár babonáik elpalástolásában, amelyekről tudvalevő dolog, hogy az összes századok és népek vétkes szertartásaiból vannak összetákolva. Különösképpen vissza kell pedig utasítani azt, hogy az ő akaratuk szerint a tudomány bizonyossága, azoktól, amiket ők íratlanoknak (άγραφα) neveznek, épp úgy függjön, mint a Szentírástól. Ragaszkodni kelt ugyanis mindig Augustinus azon mondásához, (1) hogy a Szentírás foglalja magában a hitet.
Azokról a könyvekről, melyeket a kánonba különbség nélkül felvettek, nem mondok mást, csak azt, hogy a régi egyház közmegegyezése ellenére jártak el. Isme-
(1) De civitate Dei. 19. c. 18.
60
retes dolog ugyanis, hogy mit mond Hieronymus az ősök közös vélekedéséről. És Rufinus is Hieronymussal egyetemben, mint legkevésbé sem kétes dologról mondja azt, hogy Jézus Sirák fia könyvét, Salamonnak a Bölcsesség könyvét, Tóbiás és Judit könyveit, valamint a Makkabeusok történetét az atyák nem nevezték a kánonba tartozó, hanem egyházi könyveknek, melyek a nép előtt olvashatók ugyan, de a dogmák hitelének megalkotására befolyással nem bírnak. Tudomásom van azonban arról is, hogy azt, amit most a tridenti atyák határoztak, a karthágói zsinaton harmadrendű dolognak tartották. S ezt követte Augustinus is a Keresztyén tudományról szóló könyvében. (*) De mivel Augustinus különböző helyeken tanúságot tesz arról, hogy az ő korában nem voltak mindnyájan egy véleményen, efelől bizonyára nem is kellene határozatot hozni. S hogy ha magából a dologból vett bizonyítékokkal kell küzdeni, akkor ezen a mondáson kívül sok dolog azt fogja mutatni, hogy azokat, amiket a tridenti atyák a magasba emelnek, sokkal alacsonyabb helyre kell sorolni. Hogy más egyebekről ne szóljak, bárki írta is a Makkabeusok történetét, munkája végén azon óhajának ad kifejezést, hogy bár jól és helyesen írt volna mindent; ha pedig nem, akkor bocsánatot kér. Mennyire távol áll, kérlek, ez a vallomás a Szentlélek fölségétől?!
Abban pedig, hogy a fordításokat, leszámítva az egy Vulgátát, kárhoztatják, amily vastag tudatlanság nyilvánul meg, éppoly barbár is az erre vonatkozó rendelet. Isten szent kijelentéseit Mózes és a próféták zsidó nyelven, az apostolok pedig görög nyelven adták közre. S hogy a világ minden zuga részese lehessen ennek a nagy kincsnek, hozzájárult még a fordítás adománya is. Megtörtént aztán, nem tudom, minő módokon, de bizonyára nem helyes ítélet és választás folytán, hogy a különböző fordítások közül egy terjedt el a tudatlan emberek között, legalábbis azok között, kik semmiféle nyelvismerettel ellátva nem lévén, saját tudatlanságukra valamiféle támaszt kerestek. Azután azok, kik a nyelvekhez értenek, felfedezték erről a fordításról, hogy az ilyen embereket éppen nem kell meghallgatni, még akkor sem, ha magából a forrásból hozzák is a tiszta italt, s ha magából a kétségtelen igazságból cáfolják is meg a
(*) Ágoston és a karthágói zsinat ugyanis a tridenti kánont fogadta el. [NF]
61
a hamis dolgot. Soha senki, aki rendes gondolkozásmóddal volt megáldva, nem merészelte Isten egyházát ettől az előnytől megfosztani. A régiek, bár a nyelvek, különösen a zsidó nyelv ismeretének híjával voltak, mégis mindig őszintén beismerik, hogy legjobb magához az eredetihez fordulni, hogy ebből vegyék ki a Szentírás valódi és hiteles értelmét. De tovább megyek. Nincs oly közepes tehetségű ember, aki ha a Vulgáta-féle fordítást néhány más fordítással egybeveti, könnyen észre ne venné, hogy ez utóbbiakban helyesen van kijavítva sok olyan dolog, ami amabban helytelenül van meg. E tekintetben tehát arra kényszerít bennünket a zsinat, hogy a fényes világosság mellett vakoskodjunk azért, hogy így önként tévedjünk. Ki gondolta volna, hogy ők oly esztelenek lesznek, hogy minden jóravaló embernek az ítéletét egész nyugodtan megvetik, és nem haboznak önmagukat mindenki előtt gyűlöletesekké és utálatosakká tenni? Azok, akik tudták, hogy ők semmi üdvös dolgot sem terveznek, mégis úgy voltak meggyőződve, hogy a világnak valami módon való elámítása végett majd előttük felesküdött embereket bíznak meg az új fordítás elkészítésének munkájával. Azonban hát nem folyamodnak ők csalárdsághoz. Nemcsak azt parancsolják, hogy elégedjünk meg a leghibásabb fordítással, hanem azt akarják, hogy ezt a fordítást úgy imádjuk, mintha az égből eredt volna; és bár mindenki látja a benne levő hibákat, mégis megtiltanak erre vonatkozólag minden kívánságot. Íme, kiknek az önkényétől függ az egyház reformálása! Igenis hosszú dolog volna feljegyezni a helytelenül és sületlenül fordított helyeket! Nem csak hogy hibátlan lap nem található, hanem alig van három vers is egyfolytában, hogy valami feltűnő hibától ne volna eléktelenítve. Mutatványul legyen elég csak a zsoltárok könyve, amelyből egynéhány példát hozok fel röviden, inkább csak azért, hogy egy kis ízelítőt adva, az olvasókat ennek a megismerésére bírjam, nem pedig azért, hogy őket tanítsam. A második zsoltárban van ez a szép intelem (12. v.): "Csókoljátok a Fiút"; ami helyett abban a régi fordításban ez van: Fogadjátok el a fegyelmet. Még csak nem is hasonló! És mivel bizonyos, hogy az előbbi a helyes, miért tartsuk inkább hitelesnek az utóbbit? A
62
Vulgáta-fordító ezt mondja (Zsolt. 4,3): Emberek fiai, meddig lesztek még nehéz szívvel? A zsidó szövegben pedig semmi hasonló sincs ehhez, hanem ez: "Meddig lesz gyalázatban az én dicsőségem?" Ott, ahol Dávid arról panaszkodik, hogy életereje nyári szárazságokra változott, ennek helyébe ezt teszi a fordító: Megtértem nyomorúságomban, midőn a tövis szurdalt (Zsolt. 32,4). Ugyanezen zsoltár kilencedik versében ez van: Kantárral és zabolával kell szorítani az állát, mert nem közelít hozzád; a fordító pedig ezt mondja: Fékkel és zabolával szorítsd meg azok állát, kik hozzád nem közelednek. És mit értsünk azalatt, hogy ágyékaim telvék csalatkozásokkal, ami a 38. zsoltárban (8. v.) olvasható. Azonban oktalanul cselekszem, mikor ily mérhetetlen erdőbe hatolok. Azért csak egy zsoltárra szorítkozom; ez a hatvannyolcadik, melyben Dávid Isten egyéb dicsőítése közt azt is felhozza, hogy az elűzötteknek visszaadja otthonukat, vagyis hogy az árvákat és egyedülvalókat megszaporítja cseléddel; a fordító hozzáteszi: "az egyértelműeknek." Következik az, hogy az engedetlenek lakoznak sivatag helyen; ami helyett a fordító ezt mondja: "hasonlóképpen az ellenszegülőket, kik a sírokban laknak." Azután, ahol az értelem legjobban megfelel Dávid szavainak, a fordító talányokat sző közbe, amelyeket semmiféle Oedipus (1) sem tudna megfejteni. Dávid a következőket mondja. A seregek királyai futnak, futnak és az otthon ülők zsákmányt osztogatnak; ti. az asszonyok, kik otthon nyugodtan voltak; a fordító pedig így szól: A seregek valamennyi királya a szerelmesé, a kedvelté és a ház ékességének jut a ragadományok osztogatása. Kevéssel lennebb a szöveg így van: Ha cserények közt hevertek is, amit a fordító így ad vissza: Ha osztályrészeitekben feküsztök. "Mit kevélykedtek, ti sokhalmú hegyek" helyett ezt írja: Miért nézitek gyanúsan az erős hegységet? Ahol a zsidó eredetiben ez van: Még a pártütők is ide jönnek lakni,
(1) Oedipus a thébai mondakör legkiválóbb alakja, ki szüleit nem ismervén atyját, Laius thébai királyt megölte, anyját Epicaste-t pedig feleségül vette. Thébába jővén, a Sphynx, egy oroszlántestű szárnyas szörnyeteg, talányt adott fel neki, melyet Oedipus szerencsésen megfejtvén, a szörny a tengerbe vetette magát és elpusztult. (Ford.)
63
Uram Isten; ezt a fordító így változtatja el: a nem hívőknek is ajándékot veszesz, hogy az Úr Istennél lakjanak. Azután, bár szószerint így van a szöveg: Visszahozlak Básánból, a tenger mélységéből is kihozlak; a fordító mégis így fordítja: Básánból visszatérítem őket, a tenger mélységébe térítem. Majd később így van a szöveg: Ott a kis Benjamin, aki uralkodik rajtuk; a fordító pedig, nem tudom mire gondolva, ezt írja: Ott van az ifjú Benjamin lelki elragadtatásban. A zsoltárnak felét, vagy valamivel többet felsoroltam, és lám, minő szörnyűségekkel ismerkednek meg az olvasók! Bár, hogy az igazat megvalljam, elnézéssel kell lennünk a latin fordító iránt, ki a görög fordítást a tőle telhető gondossággal adta vissza. De ki viseltetnék elnézéssel azok iránt a szamarak iránt, kik a magyarázás adományát az egyháztól elveszik, és ezt mintegy sárba taposva, útját állják az egyháznak abban, hogy Dávid valódi értelmére juthasson? Tegyük hozzá még, hogy nemcsak a tudatlanságot és a fordítók tévedéseit helyezik föléje mások helyes megismerésének, hanem nincs oly ostoba képzelődés, amely nem isteni kijelentés erejével bírna. Példa van erre a 132. zsoltárban, ahol ugyanis az Úr azt ígéri, hogy meg fogja áldani az ő népe "eledelét" (victum), ott valamelyik vaksi pap a c és t betűket egynek olvasván, azt hitte, hogy ez van: "vidum". Mivel pedig ennek a szónak semmiféle jelentése sem volt, egy betűt (a) toldván be, új olvasásnak (viduam) vetette meg az alapját, mely az egész pápaságban elhatalmasodott. Nincs aztán most Olasz-, Francia-, Spanyol- és Németországnak egyetlen egy temploma sem, amelyben ezt ne hangoztatnák nagy lármával: Áldva áldom meg az ő özvegyét. És ők annyira figyelmesek vagy éleslátásúak, hogy senki sem vette észre az ilyen nevetséges tévedést. De nem is kell csodálkozni azon, hogy elvévén tőlünk az "eledel" szót, az "özvegység" nevét hozzák forgalomba, hiszen minden erejükből azon vannak, hogy a lelkeket a mennyei élet eledelétől kegyetlenül megfosszák. Hát aztán nem restellik ők az újtestámentomi Vulgáta-fordítást megtenni hitelesnek? amikor közkézen forognak Valla, Fáber és Erasmus iratai, amelyek még a gyermekek előtt is ujjal mutatnak rá amannak számtalan hibás helyére?! A
64
rómaiakhoz írt levél első részében (4. v.) a fordító Krisztust Isten kijelentett fiának nevezi. Nagy gondot okoz ennek a szónak a kimagyarázása azoknak, kik a görög nyelvet nem tudják, mert tulajdonképpen az olyan dolgokról mondjuk, hogy ki vannak jelentve, amik még nincsenek meg. Azután Krisztus örök fia az Istennek. A görög nyelvben azonban, mely kijelentettnek jelzi, semmi nehézséget sem okoz ez. Egy példát hoztam csak fel, mert a többiekkel felesleges fáradozni. Szóval, csak akkor lesz elfogadható ez a kiadás, ha a tridenti atyák keresztülviszik azt, hogy a világ nyitott szemekkel ne lássa meg az eléje tartott világosságot.
Áttérek most a Szentírás magyarázásának jogára, melyet, ha az értelemre vonatkozólag valami kétség merül fel, önmaguknak tulajdonítanak. Az ő joguk – mondják ők – a Szentírás értelméről határozni, amibe aztán bele kell nyugodni. Persze, amit az egyháznak tulajdonítanak, azt önmaguknak tulajdonítják. Én ugyan azt vallom, hogy amint nem az emberek magán akaratából származott a Szentírás, azonképpen illetlen dolog is az, hogy valakinek az egyéni felfogása szerint magyarázzák (2Pét 1,21). És ha valami homályos hely felől kétség merül fel aziránt, hogy minő értelemben kell azt felfogni, nem lehet más jobb úton az igazi értelmet megtalálni, mint ha a jámbor tudósok lelkiismeretes vizsgálódásban közösen kutatják azt. De nem ezt teszik. Az ő zsarnoki rendeletükkel ugyanis az egyházban minden szabadságot megszüntetni, önmaguknak pedig véghetetlen hatalmat akarnak szerezni. Mert tetszésük szerint bárminő értelmet adjanak is a Szentírásnak, azt mindenkinek el kell fogadni. Rajtuk kívül pedig senkinek sem szabad a Szentírásból semmit sem vizsgálat tárgyává tenni. Bár hát legalább képesek volnának ily nagy munka végzésére. De úgy vannak ők ezzel, mint az ökör a nyereggel, és annyit értenek hozzá, mint a hajdú a harangöntéshez. Szóval, ők azt akarják, hogy a Szentírást, mely a sötétségben van elrejtve, mindenki úgy tisztelje, mintha Ceres (1) titkai volnának, és senki ne
(1) Ceres, görögül Démétér a termékenység istennője, kinek tiszteletére Athén közelében Eleusisban évenként nagy ünnepeket tartottak, melyeken csak a beavatottak vehettek részt. (Ford.)
65
merészeljen annak az értelme után vágyódni. Sohasem jutnék a dolog végére, ha mindenünnen összegyűjteném azokat a példákat, melyek az olvasók előtt világosan bebizonyítanák, hogy mily méltánytalan és tűrhetetlen szolgai kötelékeket rak rájuk ez a rendelet. Ezért csak mutatványszámot állítok a szemeik elé egy zsinat példájában. Körülbelül 800 évvel Krisztus születése után tartották azt a niceai zsinatot, mely a Leó alatt eltávolított képeket visszaállította, s azok imádását elrendelte. Ezt a zsinatot a pápisták, mivel az a bálványimádást támogatja, szentnek és törvényesnek tartják. Az ő alaptételük szerint tehát a Szentírás magyarázásában nem tévedhetett. Pedig ha az ilyenekre kell hallgatni, mint a Szentírás magyarázóira (amit még kimondani is borzasztó), akkor az egyiptomiak vallása fölötte fog állani a keresztyén vallásnak. Hogy bebizonyítsák a Szentírásból azt, hogy a templomokat törvényszerűen fel lehet ékesíteni szobrokkal és képekkel, a következő helyeket hozták fel: Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Józsué tizenkét követ állított fel. Senki sem gyújtja meg a mécsest és teszi azt a véka alá: amiből azt következtették, hogy az oltárok fölé kell helyezni a képeket. Azután: Megjeleltetett a te orcád világossága Uram: amint hallottuk, azonképpen láttuk is. Uram, szerettem a te házad ékességét. Mutasd meg a te ábrázatodat, mivel szép az. S hogy alapot adjanak az imádásnak, a következő bizonyítékokat használják fel: Ábrahám imádta a föld népét. Jákób emléket állított és megáldotta azt. Azután: Leborult az ő fiának, Józsefnek nagy hatalma előtt. A te orcád előtt esedezik a népnek minden gazdag embere. Boruljatok le az ő lábainak zsámolya elé. Csudálatos az Isten az Ő szentjeiben. És hogy szemtelenségük egészen teljes legyen, hozzátették ez utóbbihoz egy másik zsoltárból (16,3): A szentekben, kik e földön vannak; s ezt a képekre vonatkoztatták. Tudom, hogy alig lehet elhinni, amiket mondok. Én magam is elbámultam, mikor olvastam. A mi füleinknek azonban már régen érzéketleneknek kell lenniök az ilyen képtelenségek hallatára. S ha nekem össze kellene gyűjteni az ő szentírás-magyarázataikat, melyek még a gyermekek előtt is nevetségesek, még pedig nem is valamennyit, hanem csak azokat,
66
amelyek valami ostobaság által tűnnek fel, háromszor oly vaskos kötetet, vagy még többet is össze kellene írni, mint amilyen maga a Szentírás. Szóval azt akarta a tridenti Szentlélek az ő rendeletével, hogy ránk nézve a Szentírás ne jelentsen egyebet, mint csak azt, amit a barátok álmodozva kigondolnak. Mert mi egyebet értenek ők az egyház alatt, mint azt, hogy az egész világról összegyűljenek a pápa szolgálatában levő püspökök, vagyis mindazok, kik ennek az antikrisztusi széknek a zászlója és fennhatósága alatt harcolnak, s végül is az ilyenek összedugván fejüket, minő magyarázatot fognak a mi számunkra összeszerkeszteni? Hiszen jó részük még a nyelvtan elemeivel sincs tisztában! Azt bizonyára nem merik majd előttem tagadni, hogy közülük alig minden századik olyan, aki valamelyik prófétának egy könyvét, vagy az apostolok egy levelét, vagy az evangélium egyik történetét egészen átolvasta volna. Jobban el vannak ugyanis ők más dolgokkal foglalva, sem hogy idejük jutna a szent iratok olvasására. Hátra van még, hogy az apostoli széknek tulajdonítsák ezt a kiváltságot, és azt mondják, hogy a Szentírás értelmezését illetőleg Farnese Pálnak (1) a szent száját kell megkérdezni. Másképp jelöljék meg nekünk az egyházat, úgy, hogy méltán elhihessük róla, hogy képes lesz az ily nagy munkának megfelelni. Mert bármily dicsőítő nyilatkozatokkal halmozzák is el a római széket, arról sohasem fogják a józaneszű embereket meggyőzni, hogy Kéfás (2) (*) az egyház feje, vagy hogy az erkölcsös és szent házasság testi élet, mely Isten előtt utálatos. Ezt pedig a pápai rendeletek mind a kettőt hirdetik. Persze majd azt kiabálják, hogy egészen megrendül az egyház tekintélye, ha megfosztjuk őt a Szentírás értelmezésének a jogától, és így ajtót nyitunk a szemtelen elméknek, hogy bárhol utat törjenek maguknak. Sőt, hogy ellenünk gyűlölséget támasszanak, azt szokták nekünk bűnül szemünkre vetni, hogy a Szentírás értelmezését azért tulajdonítjuk magunknak, hogy semmi se tarthassa féken a mi önkényünket. Hogy önmagunkra vonatkozólag előadjam a dolog állását, azt szerénységem tiltja. Az igazságnak
(1) III. Pál pápa, családi neve: Farnese Sándor.
(2) Péter apostol.
(*) Kéfa = szikla (arameusul), Kefalé = fej (görögül.) Ez az összecsengés a pápaság skolasztikus ideológusait arra az elmés következtetésre vezette, hogy Péternek már csak ezért is az egyház fejének kellett lennie. [NF]
67
megfelelőleg azonban megvallhatjuk, hogy mi több világosságot hoztunk a Szentírás megértésére, mint a pápaság kezdetétől fogva közöttük létezett összes tudósok. S ezt a dicsőséget ők maguk sem merik megtagadni tőlünk. Emellett aztán nincs is miköztünk senki sem, aki dolgozatait szívesen nem bocsátaná az egyház ítélete alá. Az egyház tekintélyét tehát sem meg nem vetjük, sem meg nem gyengítjük: sem a szemtelen emberek számára a gyeplőket tágra nem fogjuk, hogy bármit is merészeljenek. Vajha ők az egyházat úgy tüntetnék fel előttünk, mint amilyennek azt maga a Szentírás leírja: a tiszteletről akkor könnyen megegyeznénk. De mikor az egyháznak hamis címét hazudván, azt kirabolják és kifosztják, hogy a zsákmányt maguknak lefoglalják, akkor mit tehetnénk egyebet, mint hogy tiltakozunk?