A tridenti zsinatnak az 1546. év június hó 17. napján tartott
ötödik ülésén hozott első határozat.Hogy a mi katolikus hitünk, mely nélkül lehetetlenség Istennek tetszeni, megtisztíttatván a tévelygésektől, a maga romlatlanságában épen és csorbátlanul megmaradjon, és hogy a keresztyén népet mindenféle tudománynak a szellője meg ne rázkódtassa, mivel az a régi kígyó, az emberi nem örök ellensége, a sok baj között, melyek Isten egyházát a mi időnkben zavarják, az eredeti bűnről és annak ellenszeréről is nemcsak új meghasonlásokat támasztott, hanem a régieket is felkeltette: a szent, egyetemes és általános tridenti zsinat, mely a Szentlélekben törvényszerűleg gyűlt egybe, s amelyen az apostoli szék ugyanazon három követe elnökölt, hogy hozzáfogjon a tévelygők visszatérítéséhez, a Szentírás, a szent atyák s a legkiválóbb zsinatok bizonyságait és magának az egyháznak véleményét és megegyezését követve elhatározta és kijelenti, hogy az eredeti bűnről a következőket vallja.
Aki nem vallaná, hogy Ádám, az első ember, mikor Isten parancsát a paradicsomban áthágta, a szentséget és igazságot, amelyben teremtetett, azonnal elveszítette, s hogy ezen kötelességszegés által elkövetett bűnével Isten haragját és felháborodását vonta magára és
68
alávettetett a halálnak, mellyel az Úr őt azelőtt fenyegette, s a halállal együtt a fogságnak is annak a hatalma alatt, ki a halál felett ezentúl uralkodott, ti. az ördögnek, és hogy Ádám a kötelességszegés ezen bűne által testileg és lelkileg egészen megromlott, az átkozott legyen.
Aki azt állítja, hogy Ádám kötelességszegése csak neki magának volt ártalmára és nem az ő utódainak is, s hogy az Istentől nyert szentséget és igazságot, melyet elveszített, egyedül önmagára nézve veszítette el, s nem ránk nézve is: vagy hogy ő az engedetlenség bűne által beszennyeztetvén, csak a halált és a testi büntetést származtatta át az egész emberi nemre, nem pedig a bűnt és a lelki halált is: az átkozott legyen, mivel ellentmond az apostolnak, aki ezt mondja: Egy ember által jött e világra a bűn, és a bűn által a halál és ekképpen minden emberre elhatott a halál, kiben mindnyájan vétkeztek.
Aki azt állítja, hogy Ádám ezen bűnét, mely eredetileg egy, és átterjedése által, nem pedig utánzás által származván át mindenekre, mindenkinek a sajátja, sem az emberi természet erői, sem más valami ellenszer által eltörölni nem lehet, hanem csakis a mi Urunk Jézus Krisztusnak, az egyetlen közbenjárónak érdeme által, aki a mi igazságunkká, megszentelésünkké és váltságunkká tétetvén, bennünket Istennel az ő vérében kiengesztelt; vagy aki tagadja azt, hogy magának a Jézus Krisztusnak érdeme az egyház által helyes alakban használt keresztség szentsége által úgy a felnőttekre, mint a kisdedekre is alkalmazható, az átkozott legyen. Mert nem adatott az ég alatt más név az embereknek, amelyben nekünk üdvözülni kellene. Innen van ez a mondás: Íme, az Isten báránya, íme, ki elveszi a világ bűneit; és ez: Mindnyájan, kik megkeresztelkedtetek, a Krisztust öltöztétek fel.
Aki azt állítja, hogy az újszülött kisdedeket, még ha megkeresztelt szülőktől származnak is, nem kell mindjárt a születésük után megkeresztelni: vagy azt mondja, hogy azokat ugyan a bűnök megbocsátása végett keresztelik meg, de Ádámtól az eredeti bűnből semmi sem szállott rájuk, amit az újjászületés fürdőjével kellene ismét jóvá tenni az örök élet elnyerése végett, következőleg őbennük a keresztségnek a bűnök bocsá-
69
natára való kiszolgáltatását nem igazinak, hanem tévesnek kell értelmezni: az átkozott legyen. Nem lehet ugyanis az apostol ezen mondását: "Egy ember által jött e világra a bűn és a bűn által a halál és ekképpen minden emberekre a halál elhatott, kiben mindnyájan vétkeztek," máskép értelmezni, mint ahogyan a mindenütt elterjedt katolikus egyház mindig értelmezte. Ezen hitszabály miatt tehát az apostoloktól eredő hagyomány szerint a kisdedek is, kik önmaguktól még semmi bűnt sem követhettek el, azért kereszteltetnek meg valósággal a bűnök bocsánatára, hogy bennük az újjászületés által tisztuljon meg az, amit születésük által magukkal hoztak. Ha ugyanis újjá nem született valaki a víz és a Szentlélek által, nem mehet be az Isten országába.
Aki tagadja azt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme folytán, mely a keresztségben átadatik, az eredeti bűnnel járó bűnösség elengedtetik, vagy azt állítja, hogy azt, ami a bűn igazi és valódi jellegével bír, nem töröltetik el egészen, hanem azt mondja, hogy csak kisebbedik, vagy nem esik beszámítás alá: az átkozott legyen. Az újjászülöttekben ugyanis semmit sem gyűlöl az Isten, mert semmi kárhoztatásuk sincs a halálra azoknak, kik a keresztség által Krisztussal együtt eltemetkeztek: kik nem a test szerint járnak, hanem mivel levetkőzvén a régi embert és felöltözvén amaz újat, mely Isten szerint teremtetett, ártatlanok, mocsoktalanok, tiszták, épek és Isten előtt kedvesek, Isten örököseivé, a Krisztusnak pedig örökös társaivá tétettek: úgyhogy éppen semmi sem akadályozza meg őket abban, hogy az égbe menjenek. Megvallja azonban és érzi ez a szent zsinat, hogy megmarad a megkereszteltekben a vágyakozás, mint gyújtóanyag, mely ha a küzdelemre van is hátrahagyva, nem képes ártani azoknak, kik bele nem egyeznek, és a Krisztus kegyelme által férfiasan ellenállanak, sőt inkább a törvény szerint harcoló elfogja nyerni a koronát. Erre a vágyakozásra vonatkozólag, melyet az apostol néha bűnnek nevez, kijelenti a szent zsinat, hogy a katolikus egyháznak sohasem volt gondolatában bűnnek nevezni azért, mint ha az az újjászületettekben igazán és valóban bűn volna, hanem azért, mivel a bűntől ered és a bűnre hajlik. Aki pedig ellenkező véleményen van, az átkozott legyen.
70
Ugyanez a szent zsinat azonban kijelenti, hogy ebbe a határozatba, melyben az eredeti bűnről van szó, Máriát, Isten anyját, a boldogságos és szeplőtelen szüzet belefoglalni nem szándékozik, hanem meg kell tartani a boldog emlékű IV. Sixtus pápa ide vonatkozó rendelkezéseit az ezen rendelkezésekben foglalt büntetések alatt, és ezeket fel is újítja.
Ugyanezen ülés második rendelete.
Ugyanez a szent zsinat a pápák és a legkiválóbb zsinatok jámbor rendeleteihez ragaszkodván, azokat elfogadván és hozzájuk tévén, hogy a szent könyveknek az a mennyei kincse, melyet a Szentlélek a legnagyobb bőkezűséggel adott át az embereknek, elhanyagolva ne heverjen: elhatározta és elrendelte, hogy azokban az egyházakban, melyekben javadalom, évi járulék, vagy más bármi néven nevezett díjazás található, mely a szent teológia előadói számára van szánva, ott a püspökök, érsekek, prímások, vagy az illető helyek más elöljárói azokat, kik az ilyen javadalmat, évi járulékot, vagy díjazást élvezik, a jövedelem megvonásával is kényszerítsék és szorítsák arra, hogy ha képesek rá, akkor önmaguk, ha pedig nem, akkor a püspökök, érsekek, prímások, vagy az illető helyek elöljárói által választott és hozzáértő helyettes által magyarázzák és fejtegessék magát a Szentírást. Egyébiránt pedig az ilyen javadalom, járulék vagy díjazás csakis megfelelő egyéneknek adassék, akik önmaguktól is teljesíteni tudják ezt a feladatot; az az intézkedés pedig, amely másként történt, semmis és érvénytelen legyen.
Az érseki vagy püspöki egyházakban pedig, ha a város nagy és népes, valamint a káptalani egyházakban, melyek valamely neves vidéki városban vannak és semmiféle egyházmegyéhez sem tartoznak: ha ott nagyobbszámú papság van, ezekben ha semmiféle erre a célra rendelt ilyen javadalom, járulék, vagy díjazás nincsen, az első alkalommal bármiképpen – eltekintve a lemondástól – megüresedett javadalmat föltétlenül és állandóan erre a célra kell fordítani és rendelni. S amennyiben magukban az egyházakban erre semmi,
71
vagy megfelelő javadalom nem volna, akkor maga az érsek vagy püspök valamely egyszerű javadalom kijelölésével (azonban az ezzel járó terhek végzésének kötelezettségével), vagy a saját városa és egyházmegyéje javadalmasainak a megadóztatásával, vagy más módon, amint azt megfelelőbben teheti, a káptalan tanácsának igénybevételével gondoskodjék arról, hogy a Szentírás olvasása megtartassék: mindazonáltal úgy, hogy más egyéb oktatásokat, melyeket a szokás, vagy másféle körülmény honosított meg, emiatt semmiképpen ne mellőzzenek el.
Az olyan egyházakban pedig, melyeknek csekély az évi jövedelme, s ahol a papság is, meg a nép is oly csekély számban vannak, hogy azokban a teológia előadását célszerűen megtartani nem lehet, legalább egy, a püspök által a káptalan tanácsának figyelembevételével kinevezendő tanító legyen, ki a papokat és más szegény iskolábajárókat ingyen tanítsa a nyelvtanra, hogy később, ha Isten engedi, magára a Szentírás tanulmányozására térhessenek át. S ennek a nyelvtantanítónak vagy valami kisebb javadalom jövedelmét jelöljék ki, s ezt kapja mindaddig, míg a tanítással foglalkozik, mindazonáltal magát a javadalmat a velejáró kötelezettségtől meg ne fosszák, vagy a káptalani, vagy a püspöki asztalról részesüljön illő ellátásban, vagy maga a püspök intézkedjék a saját egyházának és egyházmegyéjének megfelelőleg valami más módon, hogy ezt a jámbor, üdvös és eredményes gondoskodást valami mesterkélt ürügy alatt el ne hanyagolják.
A barátok kolostoraiban is, ahol az illően megtörténhetik, szintén meg kell tartani a Szentírás olvasását, és ha ezt az apátok elhanyagolják, az illető helyek püspökeinek legyen gondjuk arra, hogy ők mint apostoli kiküldöttek erre alkalmas módon rászorítsák őket.
A többi szerzetesek gyülekezeteiben pedig, melyekben a tudományok szépen virágozhatnak, szintén olvasni kell a Szentírást: és ezt az olvasást az egyetemes vagy tartományi káptalanok az érdemesebb tanítókra bízzák.
A nyilvános gimnáziumokban, hol ez az annyira megtisztelő és a többi valamennyi közül legszükségesebb oktatás eddig bevezetve nem volt, a legjámborabb
72
fejedelmek és államok jósága és szeretete folytán a katolikus hit védelme és gyarapodása, valamint az igaz tudomány megőrzése és terjesztése végett szintén el kell rendelni: ahol pedig már elrendelték, de elhanyagolták, ott vissza kell állítani.
És hogy a jámborság örve alatt az istentelenség magvait ne hintsék el, ugyanez a szent zsinat elhatározta, hogy senkire sem szabad az ilyen akár magános, akár nyilvános oktatói tisztet rábízni anélkül, hogy előbb az illető hely püspöke a kiszemelt egyén életét, erkölcseit és tudományát meg ne vizsgálta és azt jóvá ne hagyta volna. Ez azonban nem értendő a barátok kolostoraiban alkalmazandó oktatókra.
Azok pedig, kik magát a Szentírást tanítják, amíg az iskolákban nyilvánosan tanítanak, és a tanulók, kik ezekben az iskolákban tanulnak, a közjog alapján nekik adományozott jövedelmek, vagyonok és javadalmak minden kiváltságainak teljes használatában és élvezetében maradjanak.
Mivel pedig a keresztyén államra nem kevésbé szükséges az evangélium hirdetése, mint az olvasása, és mivel ez a püspökök legfőbb kötelessége: azért ugyanez a szent zsinat elhatározta és elrendelte, hogy az összes püspökök, érsekek, prímások és az egyházak minden más elöljárói, ha törvényesen akadályozva nincsenek, maguk kötelesek a Jézus Krisztus szent evangéliumát hirdetni.
Ha pedig megtörténik az, hogy a püspököket és az előbb említett egyéneket ebben valami törvényes akadály gátolja, akkor az egyetemes zsinat rendelete szerint kötelesek az ilyen prédikációi kötelezettség üdvös végzésére alkalmas férfiakat szerezni. Ha pedig valaki ezt megtenni nem akarja, az szigorú büntetésnek legyen alávetve.
Azután az esperesek, plébánosok s az összes parókusok, vagy másféle lelkipásztorok, bármilyen címen bírják is az egyházakat, legalább vasárnap és ünnepeken maguk, vagy törvényes akadályoztatásuk esetén arra alkalmas egyének által legeltessék a gondjaikra bízott népet a saját tehetségükhöz és annak felfogásához mérten az üdvösség igéivel: előadván azokat amiket mindenkinek szükséges tudni az üdvösségre, hirdetvén
73
előttük rövid és értelmes beszédben a bűnöket, amelyeket kerülniök és az erényeket, amikre igyekezniök kell; hogy az örök büntetést elkerülhessék és a mennyei dicsőséget elnyerhessék. Ha pedig valamelyikük ezt megtenni elmulasztja, még ha arra hivatkozna is az illető, hogy bármi oknál fogva ő ki van véve a püspök fennhatósága alól, és ha az egyházakat bármi módon is kivetteknek neveznék, vagy ha esetleg valamely az egyházmegye joghatóságán kívül eső kolostorhoz vannak is kötve és vele egyesítve, csak tényleg az egyházmegye területén legyenek, a püspököknek kell előrelátó pásztori gondoskodással lenni aziránt, hogy be ne teljesedjek ez a mondás: A kisdedek kenyeret kértek, és nem volt, ki törjön nekik. Tehát ha a püspöktől megintetvén, tisztüket három hónapon át nem teljesítették, egyházi fenyítékek által, vagy magának a püspöknek belátása szerint másként kényszeríttessenek erre, úgy pl., hogy a javadalmak jövedelméből addig bizonyos tisztességes díjazás adassék másnak, ki ezt a kötelezettséget végzi, míg az illető észretérvén, kötelességét maga nem teljesíti.
Ha pedig akadnak olyan plébániai egyházak, melyek semmiféle egyházmegyéhez nem tartozván, kolostoroknak vannak alávetve, s ha az apátok és szerzetes főnökök az említett dolgokat elhanyagolják; az illető érsekek, kiknek tartományában maguk az egyházmegyék vannak, e tekintetben mint az apostoli szék megbízottai, szorítsák őket kötelességük teljesítésére. S ezen határozat végrehajtását sem szokás, sem kiváltság, sem föllebbezés vagy ellenmondás és felfolyamodás meg nem akadályozhatja addig, amíg felülről az illetékes bíró, kinek a főbb pontokat és csak a tett igazságát tekintve kell eljárnia, az ügyet meg nem vizsgálta és ítéletet nem mondott.
A szerzetesek pedig, bármilyen rendhez tartozzanak is, hacsak saját elöljáróik az ő életük, erkölcseik és tudásuk felől vizsgálatot nem indítottak, s megelégedésüket ki nem fejezték s azok beleegyezését el nem nyerték, még a saját rendjük egyházaiban sem prédikálhatnak. S ha ezek beleegyezését elnyerték, mielőtt prédikálni kezdenének, személyesen tartoznak a püspökök előtt bemutatkozni és azok áldását kérni.
74
Az olyan egyházakban pedig, melyek nem az ő rendjükhöz tartoznak, saját elöljáróik engedélyén kívül bírniuk kell a püspök engedélyét is: ami nélkül ezekben a saját rendjükhöz nem tartozó egyházakban semmi szín alatt sem prédikálhatnak. Ezt az engedélyt pedig a püspökök díjtalanul kötelesek adni.
Ha pedig (ami távol legyen) a prédikáló tévelygéseket, vagy botrányokat hintene el a nép között, még ha a maga, vagy más rendnek a kolostorában prédikálna is: a püspök tiltsa, el az ilyennek a prédikálást. S hogy ha tévtanokat hirdetne, az ilyennel szemben a jog rendelkezése, vagy a helyi szokás szerint járjon el, még akkor is, ha maga a prédikáló arra hivatkozna, hogy ő általános vagy különleges kiváltságnál fogva nem tartozik a püspök joghatósága alá: ily esetben a püspök az apostoli tekintély alapján és mint az apostoli szék küldöttje járjon el. Gondjuk legyen azonban a püspököknek arra, hogy hamis felvilágosítások, vagy rágalmazások folytán egy prédikálót se zaklassanak, s hogy ennek jogos alkalma legyen az ilyenek miatt panaszt emelni.
Óvakodjanak azonfölül a püspökök, hogy senkinek azok közül, akik bár névleg szerzetesek, mégis a kolostoron kívül és a kötelességeiknek való engedelmességgel nem törődve élnek, sem a világi papok közül senkinek, hacsak előttük nem ismeretesek, s erkölcseik és tudományuk felől meggyőződve nincsenek, bármiféle kiváltságokra való hivatkozás mellett se engedjék meg az ő városukban és egyházmegyéjükben a prédikálást addig, míg maguk a püspökök ezen dolog felől meg nem kérdezték a szent apostoli széket, amelytől ilyen kiváltságokat valószínűleg nem csikarnak ki, hacsak az igazság elhallgatásával és határozott hazugsággal nem.
Az alamizsnakezelők pedig, akiket egyszerűen alamizsnásoknak is neveznek, bármilyen állapotú emberek legyenek is, semmiképpen sem maguk, sem más által prédikálni ne merjenek, az olyanokat pedig, kik ezzel ellenkezőleg cselekesznek, a püspökök és az illető helyek elöljárói, mindenféle kiváltságok dacára is, alkalmas eszközökkel tartsák teljesen féken.
Továbbá ez a szent zsinat elhatározta és elrendeli,
75
hogy a legközelebbi ülés a szent Jakab apostol ünnepét követő csütörtökön legyen és tartassék. (1)
Az ötödik ülés első határozatáról.
Hogy legyen ebben a határozatban valami olyan, ami az előszónak megfelel, az első négy pontot az egyház régi és helyes tudományából veszik kölcsön, amiről persze, hogy semmi vita sem volt. Rosszindulatú cselekedetnek tűnik fel tehát az, hogy az előszóban azt mondják: ők azokat a civódásokat akarják megszüntetni, amelyek mostanság keletkeztek. Mire való volt hát – kérlek – oly sok átkot eldörögni? Hacsak tán azért nem teszik ezt, hogy a tudatlan emberek elhiggyék, hogy valami okuk volt erre, mikor pedig semmi sem volt. Az ötödik pontban, ahol már a maguk dolgaival lépnek fel, a saját módjuk szerint kezdenek eljárni: azaz a saját álbölcseik duruzsolását erőszakolják, és védik nyakasan. Átkot mondanak arra, aki tagadná, hogy a keresztségben egészen eltöröltetik az, ami a bűn tulajdonképpeni jellegével bír, és azt tanítaná, hogy az csak kisebbedik, vagy beszámítás alá nem esik. Ravaszul belekeverik itt a dologba a "kisebbedés szót," amelyről tudják, hogy gyűlöletes, mert a pelagiánusok is ezzel vádolták meg Ágostont. Hagyjanak fel hát ezzel a "kisebbedés"-sel. Mi azt állítjuk, hogy a keresztségben a bűnnel járó bűnösség egészen eltöröltetik; úgyhogy ami maradványa a bűnnek még fennmarad, az beszámítás alá nem esik. Hogy egészen világos legyen a dolog, idézzék emlékezetükbe az olvasók azt, hogy a keresztséggel járó kegyelem kétféle: mivel abban felajánltatik nekünk a bűnök bocsánata, és az újjászületés. A bűnök megbocsátására vonatkozólag azt tanítjuk, hogy az teljesen megtörténik; az újjászületésre vonatkozólag pedig azt, hogy az csak megkezdődik, és az egész életen át folyton halad előre. Ezért a bűn valóban megmarad bennünk, s a keresztség nem is törli el azt egy nap alatt, hanem mivel eltörli a bűnösséget, azért beszámítani való nincsen
(1) Ezt az ülést aztán elhalasztották az 1547. év január hó 13-ra.
76
semmi. Semmi sem világosabb ennél az okoskodásnál! Lássuk hát, miért sújtja ezt átokkal a zsinat?! Az újjászületettekben – mondják a tiszteletreméltó atyák – semmit sem gyűlöl az Isten. Ha ezt megengedem is nekik, vajon az következik-e ebből, hogy nincs semmi sem, ami gyűlöletre méltó, és nem inkább az, hogy azért nem gyűlöl semmit, mivel azt, amit joggal gyűlölhetne, megbocsátja? Az apostolnak az a bizonyítéka ugyanis, amibe ők kapaszkodnak, hogy semmi kárhoztatásuk nincsen azoknak, kik a Jézus Krisztusban vannak (Róm. 8,1), teljesen mimellettünk szól, mivel ezen szavakkal az apostol nem veszi ki a bűn alól a hívőket, mintha ők tiszták és minden bűntől mentek volnának, hanem csak a bűnösség alól oldja fel őket azért, mivel a bűn alatt görnyedezőket az a vigasz támogatja, amit előbb felemlített, s amiről később, mint majd látni fogjuk, bővebben is szól. Hozzáteszik még azt, hogy semmi sincs, ami megakadályozná őket abban, hogy a mennyországba menjenek. Ezt elismerem: de nem azért, mintha semmi sem akadályozná őket, hanem azért, mivel, ha Krisztus ártatlanságába öltöznek, semmi sem árthat nekik. Ezek a szarvas atyák azonban egészen más okot jeleinek meg. Azt ti., hogy ha levetkezik a régi embert és felöltözik az újat, mely Isten szerint teremtetett, akkor tiszták és ártatlanok. Ki ne mondaná tehát róluk azt, hogy ők álutakon járnak? Hiszen akik szerepük közepén vannak, azok még nem értek el eredményt. Határozott ellentmondás tehát az, hogy tisztáknak és ártatlanoknak nevezik azokat, akik még folyamatában vannak a régi ember levetkezésének. Ha azt mondják erre, hogy ők jelen időt használtak a múlt helyett, akkor nem szólok ellenük. Pál apostol ugyanis a hívőkhöz beszél akkor, amikor felszólítja az efézusbelieket arra, hogy vetkezzék le a régi embert (Eféz. 4,22). S ezzel jelzi, hogy az a változás, mely által a testből megújulunk a lélekre, nem egy nap munkája. Mit vettek hát észre eddigelé a józaneszű olvasók a tridenti atyák szavaiban olyant, ami csak egy kicsit is támogatná őket, sőt ami nem volna nekik teljesen ellenükre?
De menjünk tovább az ő határozatuk vizsgálásában! Tagadják ők azt, hogy a vágyakozás, mint a bűnre való gyújtóanyag, melyről elismerik, hogy meg-
77
marad az újjászületettekben, árthatna azoknak, kik abba bele nem egyeznek, habár a küzdelem végett hagyatott is az hátra. Persze azért nem árt, mivel Isten az ő erejét teljessé teszi a mi gyengeségünkben. De ha szerintük oly kemény kőbe ütközik az erény gyakorlása, akkor helytelenül panaszkodik Pál apostol ezzel az egy szóval, hogy ő boldogtalan (Róm. 7,22). Azonban hát oktalanul cselekszem én, ha a "boldogtalanság" szó alapján támadom őket, midőn rájuk sem a vágyakozás, sem a vétség és bűn szavak nincsenek befolyással. Ha az akaratbeli rosszaság nem bűn, akkor az ember sem élő lény. Ha a vétség Isten előtt nem hiba, akkor a nap sem világos. És mit mondjak a bűnről? Azt hozzák fel kibúvóul, hogy Pál ezt a szót helytelenül használta, mivel a bűnnek megvan a maga oka és büntetése. Mintha bizony nem mondana világosan ellent nekik maga a szöveg! Pál ugyanis, mintán említést tett a bűnről, hamarosan hozzáteszi: Azt találom törvénynek rám nézve, hogy midőn a jót akarom cselekedni, a rossz áll előttem (Róm. 7,21). Vajon az ő felfogásuk szerint ez sem a tulajdonképpeni értelmében van mondva? Ha csak magáról a kifejezésről volna szó, akkor sem kellene őket komolyabban venni, mint azokat, akik tagadják, hogy a kisdedek tulajdonképpen bűnnel jönnek a világra. Mindketten egyforma módon magyarázzák ugyanis a bűnt; csak az a különbség van köztük, hogy az utóbbiak az eredeti bűnről beszélnek így általában; ezek a tiszteletreméltó atyák pedig azt állítják, hogy ugyanaz a dolog a keresztség után nem az, ami előbb volt, bár ugyanaz a dolog azután is megmarad. Ha azt akarják, hogy ügyük jobban álljon, akkor először is észre kell venniök, hogy annyira felforgatják ők a dolgok mibenlétét, hogy az, ami ugyanaz, nem hasonló önmagához. De maga a dolog megfontolása megszüntet minden civakodást. Tagadni ugyanis nem lehet, legfeljebb csak szemtelenségből, hogy a bűn valóban ellenszegülés az Isten törvényével szemben. Az apostol pedig erről az újjászületettekhez tapadó betegségről beszél. Következőleg tehát a saját természeténél fogva bűn az, ha nem esik is beszámítás alá, és ha Krisztus kegyelme elenyészteti is a bűnösséget. Ha az az igazságosság valódi szabálya, hogy Istent szeretni kell teljes
78
szívből, teljes lélekből és teljes erőből, akkor a szív bizonyára nem hajolhat máshová anélkül, hogy az igazságosságtól el ne hajoljon. Pál azonban arról panaszkodik, hogy ő meg van akadályozva abban, hogy cselekedje a jót, amit akar. A törvény – mondom – Isten tökéletes szeretetét kívánja: és nem tesszük meg. Szaladnunk kellene: és mi lassan sántikálva haladunk előre. S ebben a fogyatkozásban semmit sem találnak a tiszteletreméltó atyák, hogy miért kellene azt bűnnek tartaniok!
Ugyanilyen istentelenségre vall azon kijelentésük is, hogy az egyház ezt sohasem értelmezte másként. Pedig Ambrosius, Ágoston tanúsága szerint, határozottan igazságtalanságnak nevezte. És mit mond vajon maga Ágoston? Munkáiban sok olyan hely fordul elő, melyekből világosan kitűnik az ő felfogása. Így pl. a Julianus ellen írt művének második könyvében, midőn azt mondja, hogy a bűn büntetése a keresztségben elengedtetik, de nem ér véget. Azután: Feloldatott a bűnösség, de maga a bűn megmarad. Majd megint azt mondja, hogy meghalt a bűn abban a bűnösségben, amelyben bennünket tartott, de halálában is lázong mindaddig, míg az eltemetés teljességével jóvá nem tétetik. Azután a Jánoshoz intézett negyvenegyedik homíliájában így szól: Míg élsz, szükségképpen bűn is van a te tagjaidban. Legalább a bűn uralma semmisíttessék meg, hogy ne történjen az, amit ő parancsol. Különben a sok mondás közül elég ővelük szemben csak egyet felhozni, amely úgy látszik, mintha szántszándékkal éppen az ő hiábavalóságuk megcáfolása végett íródott volna. A Julianus ellen írott művének ötödik könyvében név szerint hoz fel három okot arra, hogy miért hívják bűnnek még az újjászületettekben is. Szavai egyébként a következők: "Aminthogy bűn az elme vaksága, ami miatt Istenben nem hisznek, s büntetése a bűnnek, amely által méltó fenyítés éri a gőgös elmét, és oka is a bűnnek, midőn a vak elme tévelygése folytán valamit elkövetnek: azonképpen a testi vágyakozás is, melynek a jó lélek ellenáll, bűn, mivel magában foglalja az ész uralma ellen való engedetlenséget; büntetése is a bűnnek, mivel az engedetlen ember érdemeinek a jutalma; s oka is a bűnnek a beleegyező elpártolása vagy a világra jövő szennyessége
79
folytán." Mindenki láthatja tehát, hogy az emlegetett szónak a jelentését, melyről a zsinat kijelenti, hogy a régi egyház előtt ismeretlen volt, a régi kor ezen legkiválóbb tanúja itt az első helyre teszi. Minden esetre aztán sokat ér majd a zsinat előírása, ha ebből az annyira határozott világosságból sötétséget csinál, és úgy elvakítja az emberek szemeit, hogy azok azt hiszik: még a fán is folyót látnak.
Az ötödik ülés második határozatáról
Először is azt szeretném tudni, hogy melyek azok a kiváló zsinatok, melyeket a pápákkal hoznak kapcsolatba. Mert abban az időben, amikor még törvényes és igazi jellegű zsinatokat tartottak, senki semmiféle pápát, de még csak első püspököt sem ismert. Ezt a címet ugyanis a karthágói zsinatban határozottan eltiltották. Láthatjuk tehát ebből, hogy azok a zsinatok, amelyeket itt oly szép színben rajzolnak le, tulajdonképpen nem egyebek, mint az a hat vagy hét álzsinat, melyeket az igaz tudomány világosságának a kioltása s a fegyelem összeomlása után tartották; amelyeken csupa szamarak és buta ökrök voltak jelen; s amelyek semmiképpen nem hordják magukon a régi méltóság bélyegét, hanem a római szék magasratörő zsarnokságának a visszhangjai. Ó, tökéletes reformáció! Hogy jogosnak ismerjék el mindazt, amit a lateráni zsinat egy romlott korszak rothadt salakjából gyűjtött össze, s amiket a későbbi zsinatok még romlottabbakká tettek! De hová is tévedek, hiszen nem tudom, hogy ígéretük szerint mit fognak ezekhez ők hozzáadni. Lássuk tehát a határozatokból, hogy milyen az ő hozzájárulásuk.
Megparancsolják ők, hogy azok, kik a szent teológia oktatóinak szánt javadalmakat bírnak, tanítói tisztüket vagy maguk végezzék, vagy ha maguk arra nemigen alkalmasak, mások által végeztessék. A zsinat tehát tudatlan és arra éppen nem való emberek kezében hagyja azt az állást, melyeket ravaszsággal, erőszakkal, szentségtöréssel és a jog minden látszata nélkül kerítettek hatalmukba, csak valami kis díjazást adjanak helyetteseiknek. A jövőben azonban szorgalmasan fog
80
óvakodni attól, hogy ez az állás csakis megfelelő egyéneknek adassék. S vajon kiknek az ítélete fog ebben dönteni? És kiket bíznak meg ezzel a feladattal, ha nem az illető hely kanonokjait? Akkor pedig a püspök olyant fog megbízni, amilyent ő akar. Melyik testület lesz majd oly akaratos, hogy megfelelőnek ne találná az ilyen oktatót, bármilyen legyen is az? Ha pedig esetleg nem elégszik meg vele, akkor per támad; s ha a csudánál is nagyobb dolog nem történik, helyben hagyják a püspök kinevezését. De hát minő az oktatás sorrendje, mi az ideje és milyen a hallgatósága? Minderről bölcsen hallgatnak a tiszteletreméltó atyák azért, hogy az egyszerűbb embereknek bebeszéljék, hogy ők csináltak valamit, mikor pedig semmit sem csináltak. És csakugyan nem csináltak?! Hát nem megszokott dolog-é az, amit előírnak, hogy minden héten meghívja az olvasó két vagy három írótársát erre a hiábavaló látványos előadásra, hogy javadalmát továbbra is megtarthassa?!
A második pontban új oktatásokat rendelnek el. De hol? Az érseki vagy püspöki egyházakban: ha a város nagy és népes. Miért tették hát hozzá ezt a megszorítást? Bizonyára azért, mert attól féltek, hogy a hallgatóság hidegen fogadja, ha a hely kevésbé nevezetes. Ez pedig éppen annyi, mintha semmit sem mondanának: de azt akarják, hogy ugyanezt a törvényt a nevesebb vidéki városokban is megtartsák. Ezt ugyan mondják: de minő módot mutatnak erre? Azt, hogy a püspök valamely egyszerű javadalom jövedelmét jelelje ki díjazásul, vagy egyházmegyéje papságát adóztassa meg, vagy a kanonokok gondoljanak ki más módozatot. Ezek azonban így külön-külön éppen annyit érnek, mintha ugyanannyi századra halasztották volna el a dolgot.
Ilyen az is, amit a tanítókra vonatkozólag hozzátesznek, mert, hogy a papi javadalmakat erre a célra fordítsák, azt sohasem kell remélni; és még kevésbé azt, hogy a püspökök a saját asztaluktól bármit is megvonjanak. Hátra van a harmadik, hogy a püspök valami más módot találjon. Azonban előbb el lesz temetve a tridenti zsinat emlékezete, mint a püspök és a papság közt a megadóztatás miatt támadt per véget érne. S ezt
81
jól is tudják ezek a derék határozathozók. Hanem hát valamit ki kellett gondolniok, hogy rögtön nyilvánossá ne legyen az, hogy ők semmit sem csináltak.
A negyedik pont, ha úgy fölületesen olvassák, nem kis félelmet kelthet a barátokban azért, hogy őket is a teológiára szorítják. Van azonban itt két olyan korlátozó feltétel, amely őket minden félelemtől megszabadítja. Az oktatásokat ugyanis csak ott rendelik el, ahol az illően megtörténhetik. Azonban nincsen olyan kolostor, amely nagyobb ellensége ne volna minden jóravaló tudománynak, mint egykor a cyclopsok (1) vidéke. A másik pedig még jobban megnyugtathatja őket. Ebben ugyanis parancsot adnak a püspököknek, hogy ők szorítsák az apátokat, ha ebbeli kötelességüket elhanyagolják, s úgy járjanak el, mint az apostoli szék kiküldöttei. Ha tehát valamelyik püspök kényelmetlenséget szerez az apátnak: hamarosan megtörténik a fellebbezés. Az ügyet tárgyalni fogják Rómában. S mi lesz az eredmény?! Előbb felfalják a barátok az egész Szentírást, minthogy kénytelenek legyenek egy olvasást végighallgatni.
Azután, hogy egy kiváló gimnázium se nélkülözze a teológiai oktatást, a fejedelmeket és az államokat buzdítják a vele járó költségek fedezésére. Mintha bizony valami nagy jelentősége volna ennek a felületes buzdításnak. Különösen mikor eléggé tudvalevő dolog, hogy százszorta többet behabzsolnának az üresgyomrúak, mint amennyi elég volna erre a célra. Mért nem rendelik el inkább azt, hogy innen vegyék a költségeket? Persze azért nem, mivel mintegy szántszándékkal óvakodnak attól, hogy valami történjék.
Mivel a többi határozataik is ilyneműek, nincs okom arra, hogy az ő ilyfajta duruzsolásaik vizsgálásával pazaroljam el az én drága időmet. Annyi bizonyos, hogy ők szószátyárkodással akarták sötétségbe borítani az egyszerűbb gondolkozású embereket, hogy hogy ezek azt higgyék, van valami a dologban,
(1) A cyclopsok Homerus költeményeiben emlegetett hatalmas erejű, de minden műveltség nélkül való durva és nyers óriások, kik a polgáriasultságot, államot és vallást nem ismerték. (Ford.)
82
míg majd a tapasztalatból észre nem veszik, hogy be vannak csapva. Kinek azonban csak egy csipetnyi kis józan esze van, az velem együtt be fogja látni, hogy nem egyéb ez, mint rekedt szómormogás, amelyről maguk sem akarják, hogy mások tisztán meghallják.
A hatodik ülés.
Mivel a mi időnkben a lelkek veszedelmére s az egyházi egység nagy kárára bizonyos téves tan terjedt el a megigazulásról, azért az Isten dicsőítése és dicsősége, az egyház nyugalma és a lelkek üdvössége végett a szent és egyetemes tridenti zsinat, mely a Szentlélekben törvényszerűleg gyűlt egybe, s amelyen Krisztusban a mi szent atyánknak és urunknak, III. Pálnak, az isteni gondviselés folytán jelenlegi pápának, megbízott követei, éspedig a "hegyről" (de Monte) nevezett János Mária praenestei püspök, Marcellus, a jeruzsálemi szent keresztről címzett áldozár, a római egyház bíborosai elnököltek: elhatározta, hogy Krisztus összes hívei számára kifejti magának a megigazulásnak igaz és tiszta tanát, melyet Krisztus, az igazság napja, a mi hitünk szerzője és bevégzője tanított, az apostolok hirdettek és a szent katolikus egyház a Szentlélek sugalmazásával mindenkor megőrzött. S szigorúan megtiltja a zsinat, hogy bárki ezentúl másképp hinni, prédikálni, vagy tanítani merjen, mint ahogy azt a jelen határozatban elvégzi és kijelenti.
A természet és törvény gyengeségéről az emberek megigazulását illetőleg.
II. Kijelenti a szent zsinat, hogy a megigazulás tanának tulajdonképpeni és helyes megértésére szükséges, hogy mindenki elismerje és megvallja, hogy mivel Ádám hitszegésében az összes emberek elvesztették ártatlanságukat, tisztátalanokká, és mint az apostol mondja, természetük szerint a harag fiaivá lévén: amint azt az eredeti bűnről való határozatában is kifejtette: annyira a bűn szolgái voltak és hatalma alatt állottak az ördögnek és a halálnak, hogy nemcsak a pogányok
83
a természet ereje által, hanem még a zsidók sem tudtak ebből kiszabadulni és felkelni Mózes törvényének a tudománya által, jóllehet a szabad akarat erőiben ugyan meggyengült és elbukott, de ki éppen nem oltatott.
A Krisztus eljövetelének intézéséről és szolgálatáról.
III. Így történt aztán, hogy a mennyei Atya, a könyörületességnek és minden vigasztalásnak Istene, Jézus Krisztust, az ő Fiát, kit a törvény előtt s a törvény idején is sok szent atya hirdetett és megígért, midőn elérkezett az időknek ama boldog teljessége, elküldötte az emberekhez, hogy a zsidókat, kik a törvény alatt éltek, megváltsa, mint a pogányok, kik az igazságot nem ismerték, az igazságot megragadják, és hogy mindenki újra elnyerje a fiúvá fogadtatást: s Őt tette meg Isten a hit által a saját vérében békítőnek a mi bűneinkért, de nemcsak a mi, hanem az egész világ bűneiért is.
Kik igazulnak meg a Krisztus által.
IV. De bár Ő mindenkiért halt meg, mégsem nyeri el mindenki az Ő halálának jótéteményét, hanem csak azok, kik az ő szenvedésének érdemében részesülnek. Amint ugyanis az emberek, ha nem Ádám magjából származva születnének, tényleg nem születnének igaztalanoknak, mivel az említett származás folytán őáltala, midőn megfogamzanak, a tulajdonképpeni igaztalanságot vonják magukra: azonképpen, ha a Krisztusban újra nem születnének, sohasem igazulnának meg: mivel ezen újraszületés folytán adatik meg nekik a Krisztus szenvedésének érdeme által a kegyelem, amely őket igazakká teszi. S arra int az apostol bennünket, hogy mindig hálákat adjunk ezért a jótéteményért az Atyának, aki alkalmatosakká tett minket a szentek örökségében való részesülésre a világosságban, aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából és áthelyezett az ő szeretett Fiának országába; kiben van a mi váltságunk és a bűnök bocsánata.
84
Az istentelen ember megigazulásának leírása és ennek módja a kegyelem állapotában.
V. Az előbbi szavakban az istentelen ember megigazulásának leírása van előadva úgy, hogy az Jézus Krisztus, a mi Megváltónk, a második Ádám által eszközölt átvitel a kegyelem és az Isten fiaivá való fogadtatás állapotába abból az állapotból, melyben az ember, mint az első Ádám fia születik: ez az átvitel pedig az evangélium közzététele után az újjászületés fürdője, vagy az ez után való vágyakozás nélkül nem lehetséges, amint meg van írva: Ha valaki újjá nem született stb.
A megigazulásra való előkészülésnek a felnőtteknél való szükségességéről és ennek okáról.
VI. Kijelenti továbbá a zsinat, hogy a felnőttekben magának a megigazulásnak a kezdetét Istennek a Krisztus Jézus által való előzetes kegyelméből kell meríteni: vagyis az ő hívásából, mely minden érdemük nélkül hívja őket, hogy azok, kik a bűnök által elfordultak Istentől, az ő ébresztő és gyámolító kegyelme által az ezen kegyelembe való szabad beleegyezésükkel és a vele való együtt munkálkodásukkal a maguk megtérésére és a saját megigazulásukra elkészüljenek: úgy, hogy Isten a Szentlélek világossága által illetvén az ember szívét, maga az ember egyáltalán semmit sem cselekszik, (*) midőn ezen sugallatot elfogadja: mivel azt el is vetheti; de a saját szabad akarata által sem képes Isten kegyelme nélkül az ő színe előtt való igazságra eljutni. Azért a Szentírás ezen mondása: Térjetek hozzám s én is hozzátok térek: a saját szabadságunkra figyelmeztet bennünket. Mikor pedig ezt feleljük: Téríts meg minket, Uram és hozzád térünk, ezzel megvalljuk azt, hogy Isten kegyelme megelőz minket.
A megigazulás módjáról.
VII. Magára a megigazulásra pedig akkor készíttetnek elő az emberek, mikor az isteni kegyelem által felébresztetvén és támogattatván, s a hallomásból való hitnek helyt adván, önként közelednek az Istenhez,
(*) Ez a fordítás félreértésen alapul: Trident éppen az ellenkezőjét állította ennek. A latin szövegben ez olvasható: "ita ut, tangente Deo cor hominis per Spiritus sancti illuminationem neque homo ipse nihil omnino agat, inspirationem illam recipiens: quippe qui illam et abjicere potest, neque tamen sine gratia Dei movere se ad justitiam coram illo libera sua voluntate possit." Azaz két vélt szélsőségtől határolja el magát a zsinat: először attól, hogy a kegyelmi indítást elfogadó ember semmit nem tesz, másodszor attól, hogy önerejéből, kegyelem nélkül képes a megigazulás felé elindulni. Tehát Trident nem állítja, hanem tagadja, hogy az ember semmit nem tesz, és ez egybecseng a közvetlen folytatással mint megkísérelt indoklással ("mivel azt el is vetheti"), továbbá az ugyane témában hozott 4. kánon szövegével: "Aki azt mondja, hogy az Istentől indított és mozgatott szabad akarat nem működik együtt beleegyezés útján Istennel..., vagy hogy ha akarja, sem tud ellentmondani neki, hanem élettelen dolog módjára semmit sem tesz, az legyen átkozott." Hogy ez a köztes megoldás Trident teológiájában a félpelagianizmus teljes diadalát jelenti, azt Kálvin is kellőképpen kimutatja. [NF]
85
elhivén, hogy az isteni kijelentések és ígéretek igazak. Különösképpen pedig mikor elhiszik azt, hogy az istentelen embert Isten teszi igazzá az ő kegyelme folytán a váltság által, mely a Jézus Krisztusban vagyon, és amikor bűnösségük tudatában s az isteni igazságosságtól való félelmükben, mely üdvös módon rendíti meg őket, az Isten könyörületességének megfontolására adván magukat, reményre kelnek abban bizakodva, hogy Isten a Krisztus által könyörületes lesz irántuk, és Őt mint minden igazság kútfejét szeretni kezdik. S ezért a bűnöktől bizonyos gyűlölettel és utálattal fordulnak el, vagyis azzal a bűnbánattal, melyet a keresztség előtt tartani kell. Szóval, amikor felteszik magukban, hogy a keresztséget felveszik, új életet kezdenek és az isteni parancsokat megtartják. Erre az előkészületre vonatkoznak ezek a mondások: "Az Istenhez járulónak hinnie kell, hogy Ő van, és hogy megjutalmazza azokat, kik őt buzgón keresik"; továbbá: "Bízzál, fiam, megbocsáttatnak néked a te bűneid"; azután: "Az Úr félelme elűzi a bűnt"; majd: "Tartsatok bűnbánatot és kereszteltessék meg mindenitek Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára; és elveszitek a Szentlélek ajándékát"; azután: "Elmenvén tanítsatok minden nemzeteket, megkeresztelvén őket az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében"; s végül: "Készítsétek elő szíveiteket az Úrnak", stb.
Miben áll az istentelen ember megigazulása és mik annak az okai.
VIII. Az említett előkészülést és elrendezkedést követi maga a megigazulás, amely nemcsak a bűnök megbocsátásában áll, hanem a belső embernek a kegyelem és az ajándékok önkéntes elfogadása által való megszentelésében és megújulásában is: ami által az ember istentelenből igazzá, ellenségből baráttá lesz, hogy reménység szerint az örök élet örökösévé legyen. Ezen megigazulás okai pedig a következők: vég-oka Isten és Krisztus dicsősége és az örök élet. Okozó oka a könyörületes Isten, ki ingyen mossa le és szenteli meg az embert, megjelelvén és megkenvén őt az ígéret Szentlelkével, aki örökségünk záloga. Érdemi oka az Isten egyszülött és szeretett Fia, a mi Urunk Jézus
86
Krisztus, aki, bár mi ellenségei voltunk, a nagy szeretet miatt, mellyel bennünket szeretett, a keresztfán az ő legszentebb szenvedése által számunkra a megigazulást kiérdemelte és helyettünk Istennek, az Atyának, eleget tett. Eszközi oka pedig a keresztség szentsége, mely elkötelezés a hitre, ami nélkül soha senkinek sem sikerül a megigazulás. Végül egyetlen alaki oka az Isten igazsága, de nem az, amelynél fogva Ő maga igaz, hanem az, amellyel minket igazakká tesz, amely által, ha Ő ti. bennünket megajándékoz vele, értelmünk lelkét tekintve megújulunk: és nemcsak gondolnak bennünket igazaknak, hanem tényleg annak is neveznek, és azok is vagyunk, mindegyikünk helyt adván a maga igazságának azon mérték szerint, melyet a Szentlélek tetszése szerint kinek-kinek megad, s amely kinek-kinek az előkészülését és közremunkálását megilleti. De mivel nem lehet igazzá más, mint csak az, aki Krisztus szenvedésének érdemeiben részesül; az istentelen ember megigazulásában ez is megtörténik akkor, amikor Ugyancsak az ő szent szenvedésének érdeme folytán a Szentlélek által az Isten iránt való szeretet árad el azok szívében, akik megigazulnak, és bennük meg is marad: amiért magában a megigazulásban a bűnök bocsánatával együtt nyeri el az ember a hitet, reményt és szeretetet, mindezt együttes áramlásban, a Jézus Krisztus által, akibe beoltatik. A hit ugyanis, ha remény nem járul hozzá és a szeretet, sem nem egyesít tökéletesen a Krisztussal, sem az ő testének élő tagjává nem tesz bennünket. Ezért igen helyes az a mondás, hogy a hit a cselekedetek nélkül holt és tétlen lesz; azután, hogy a Krisztus Jézusban a körülmetélkedés úgy, mint a körülmetéletlenség nem használ semmit, hanem a hit, mely szeretet által munkálkodik. Ezt a hitet kérik a hitújoncok a keresztség szentsége előtt az apostoli hagyományok alapján az egyháztól, mikor azt a hitet kérik, mely az örök életet adja, mit a hit remény és szeretet nélkül nem adhat. Ezért rögtön hallják a Krisztus szavát: Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat. Azok tehát, kik a valódi és keresztyén igazságot elfogadják, kötelesek azt a ruhát, melyet mindjárt újjászületésük után a Jézus Krisztus nekik adományozott, mint első ruhájukat, ahelyett, amelyet Ádám
87
engedetlensége által úgy a maga, mint a mi számunkra elvesztett, tisztán és mocsoktalanul megőrizni, hogy ezt vigyék a mi Urunk Jézus Krisztus ítélőszéke elé és bírják az örök életet.
Miképpen kell érteni azt, hogy az istentelen ember a hit által és ingyen igazul meg.
IX. Mivel pedig az apostol azt mondja, hogy az ember a hit által és ingyen igazul meg: e szavakat úgy kell érteni, amint a katolikus egyház egyhangúlag állandóan értette és ki is jelentette, hogy ti. azért mondatik rólunk az, hogy a hit által igazulunk meg, mivel a hit az ember üdvösségének kezdete, s minden megigazulásnak alapja és gyökere, ami nélkül lehetetlen az Istennek tetszeni és az ő fiainak közösségébe bejutni: az pedig, hogy ingyen igazulunk meg, azért mondatik rólunk, mivel semmi azok közül, mik a megigazulást megelőzik, sem a hit, sem a cselekedetek, magát a megigazulás kegyelmét ki nem érdemli: mert ha kegyelem, akkor nem eredhet a cselekedetekből: különben a kegyelem már nem volna kegyelem.
Az eretnekek hiábavaló bizakodásáról.
X. De bár szükséges hinni azt, hogy sem most nem bocsáttatnak meg, sem soha nem is bocsáttattak meg a bűnök másképpen, mint csak ingyen az isteni könyörületesség folytán a Krisztus által: mindazonáltal senkinek, aki a bűnei megbocsátására vonatkozó bizakodással és bizonyossággal kérkedik, és egyedül ebben megnyugszik, nem szabad azt mondani, hogy a bűnök megbocsáttatnak, vagy megbocsáttattak, mivel az eretnekeknél és szakadároknál lehet meg, sőt napjainkban meg is van és hirdetik is nagy erőlködéssel a katolikus egyházzal szemben ezt az alaptalan és minden jámborságtól távol álló bizakodást. De azt sem szabad állítani, hogy azoknak, kik tényleg megigazultak, minden kétséget kizárólag bizonyosságban kell önmaguk felől lenniök aziránt, hogy ők valóban megigazultak, és hogy csakis az szabadul meg a bűnöktől és igazul meg, aki bizton hiszi, hogy ő megszabadult és megigazult, s hogy
88
egyedül ezen hit által lesz teljessé a bűnöktől való megszabadulás és megigazulás: mintha az, aki ezt nem hiszi, kételkedne az Isten ígéretéről s a Krisztus halálának és föltámadásának hatályosságáról. Amint ugyanis egy jámbor embernek sem kell kételkedni az Isten könyörületességéről, Krisztus érdeméről s a szentségek erejéről és hatásáról, azonképpen mindenki retteghet és félhet az őt illető kegyelem felől, ha saját gyengeségét és készületlenségét veszi tekintetbe, mivel hitbéli bizonyossággal, amely nem csalódhatik, senki sem tudhatja azt, hogy ő elnyerte Isten kegyelmét.
Az elnyert megigazulás gyarapodásáról.
XI. Akik tehát így megigazultak, s Isten barátai és az ő házához tartozókká lettek, azok erényről erényre haladva, mint az apostol mondja, napról-napra megújulnak: azaz megölvén saját testük tagjait és azokat Isten előtt az igazság fegyverei gyanánt mutatván fel a megszentelésre, Isten és az egyház parancsolatainak betartása által a hit közreműködésével s a jó cselekedetekkel magában az igazságban is gyarapodnak, melyet a Krisztus kegyelme által nyertek. s mindig igazabbakká és igazabbakká válnak, amint meg van írva: Aki igaz, legyen még igazabb. Majd megint: Ne félj egész a halálig igazzá válni. Továbbá: Látjátok, hogy a cselekedetekből igazul meg az ember és nem csak a hitből. Az igazságnak ezt a gyarapodását kéri a szent egyház, midőn így imádkozik: Add meg nekünk Uram, a hit, remény és szeretet gyarapodását stb.
A parancsok megtartásáról, s ennek szükségességéről és lehetőségéről.
XII. Senkinek sem szabad, bármennyire igaz legyen is, azt gondolnia, hogy ő a parancsok megtartása alól fel van mentve; senkinek sem szabad azt a vakmerő és az atyák által átok alatt eltiltott mondást használnia, hogy Isten parancsait az igaz embernek lehetetlenség megtartani. Isten ugyanis lehetetlenséget nem parancsol, hanem parancsával int bennünket arra, hogy tegyük meg azt, amire képesek vagyunk, és kérjük azt, amire
89
képesek nem vagyunk, és segít bennünket, hogy képesek legyünk. Az ő parancsai nem terhesek, az ő igája gyönyörűséges és az ő terhe könnyű. Mert akik az Istenéi, azok szeretik Krisztust: akik pedig szeretik őt, azok, mint ő maga mondja, megtartják az ő beszédeit: amit végtére isteni segítséggel meg is tarthatnak. Ha ugyanis ebben a halandó életben ők, bármennyire igazak és szentek is, legalább azokba a könnyű és mindennapos bűnökbe, melyeket bocsánatosaknak hívnak, bármikor bele is esnek, azért még nem szűnnek meg igazak lenni: mert az igazaknak alázatos és igaz ez a mondása: Bocsásd meg a mi bűneinket. Ez az oka aztán annak, hogy maguk az igazak tartoznak érezni azt, hogy ők annál inkább el vannak kötelezve az igazság útján való járásra, hogy így, miután a bűntől megszabadultak, Istennek pedig szolgáivá lettek, józan, jámbor és igaz életmódjukkal előhaladást tehessenek a Jézus Krisztus által, ki által az említett kegyelemhez való járulást megszerezték. Isten ugyanis azokat, kik az ő kegyelme által egyszer megigazultak, nem hagyja el, hacsak ezek előbb el nem hagyják őt. Senki se hízelegjen tehát magának egyedül a hitével, azt gondolván, hogy csakis a hit által lett ő örökös és nyeri el majd az örökséget: ha Krisztussal nem is szenved együtt azért, hogy vele együtt megdicsőüljön. Mert maga Krisztus is, noha Ő Isten fia volt, azokból, amiket szenvedett, megtanulta az engedelmességet, és küldetését befejezvén, mindenkire nézve, aki neki engedelmeskedik, oka lett Ő az örök üdvösségnek. Ezért inti maga az apostol a megigazultakat, mondván: "Nem tudjátok-é, hogy azok, kik pályát futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy nyeri el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek azt. Én tehát úgy futok, nem mint bizonytalanra; úgy vívok, nem mintha a levegőt verném; hanem sanyargatom testemet, és szolgálat alá vetem, nehogy midőn másokat tanítok, önmagam elvettessem". Az apostolok fejedelme (1) pedig így szól: "Igyekezzetek, hogy a jó cselekedetek által bizonyossá tegyétek hivatástokat és választatástokat; mert ezeket cselekedvén, sohasem fogtok vétkezni". Bizonyos ebből, hogy az ősi vallás
(1) Péter.
90
tanításával jönnek ellentétbe azok, kik azt mondják, hogy az igaz ember minden jó cselekedetében követ el bűnt, legalább is bocsánandót: vagy ami még tűrhetetlenebb, hogy örök büntetést érdemel. S azok is ellenkeznek a régi egyház tanításával, kik azt állítják, hogy az igaz minden cselekedetében vétkezik, még azzal is, ha a saját tétlenségét serkenti és önmagát a pályán való futásra ösztönzi, mivel azzal, hogy mindenek előtt az Isten dicsőíttessék, az örök jutalmat is szem előtt tartja, amint meg van írva: Szívemet a te igazságaid cselekvésére fordítottam a jutalom miatt. Hiszen Mózesről is azt írja az apostol, hogy a jutalomra tekintett.
Az eleve elválasztásra vonatkozó vakmerő képzelődés kerüléséről.
XIII. Senkinek, míg e mulandó életben él, nem szabad az isteni elválasztás rejtett titkáról annyira képzelődni, hogy határozottan azt állítsa, hogy ő biztosan az elválasztottak között van: mintha igaz volna az, hogy a megigazult ember többé nem vétkezhetik, vagy ha vétkezett, biztosan ígérheti magának a javulást: mert különös kinyilatkoztatás nélkül tudni nem lehet, hogy kiket választott el magának az Isten.
Az állhatatosság adományáról.
XIV. Hasonlóképpen az állhatatosság adományát illetőleg, amelyről meg van írva: Aki állhatatos lesz mindvégiglen, az üdvözül: s amelyet csakis attól kaphat az ember, kinek hatalma van azt, aki áll, megállítani úgy, hogy állhatatosan álljon, s azt, aki elesik, felemelni: senki semmi biztos dolgot se ígérjen magának föltétlen bizonyossággal, bár kell, hogy mindenki Isten segedelmében bírja a legszilárdabb reménységét. Isten ugyanis, hacsak maguk az emberek cserben nem hagyják az Ő kegyelmét, amint megkezdik (*) a jó cselekedetet, úgy be is végzi, munkálván mind a szándékot, mind a véghezvitelt: mindazonáltal aki magát állani gondolja, vigyázzon, hogy el ne essék, s félelemmel és rettegéssel munkálja üdvösségét fáradozásban, virrasztásban, alamizs-
(*) Ez a hely is rosszul van magyarul visszaadva, de ezúttal a tridenti zsinatot pelagiánusabbnak mutatja, mint amilyen valójában. A latin szöveg így szól: "Deus enim, nisi ipsi illius gratiae defuerint, sicut coepit opus bonum, ita perficiet, operans velle et perficere." Azaz a bibliai szövegnek megfelelően szóltak a zsinati atyák: Isten ugyanúgy viszi véghez a jó munkát, ahogy Ő elkezdi. – Hogy nem Kálvin idézte rosszul a zsinatot, az abból valószínűsíthető, hogy az e helyhez kapcsolódó cáfolatban nem használja ki ezt a kijelentést, márpedig ha rosszhiszeműen így értelmezte volna a szöveget, akkor éppen itt lett volna a nagy alkalom, hogy ellene vitát indítson. A téves idézés felelőssége tehát a fordítóé, vagy még inkább a nyomdászé, mindössze egyetlen betű hozzátoldásáról lévén szó. [NF]
91
nálkodásban, imádságokban és adományokban, böjtölésben és tisztaságban. Mert rettegniök kell annak tudatában, hogy a dicsőség reménységére, és nem dicsőségben születtek újra; a harcra vonatkozólag pedig, mely a testtel, a világgal, s az ördöggel még hátra van, s amelyben csakis Isten kegyelmével lehetnek győztesek, fogadják meg az apostol szavát, ki ezt mondja: "Nem a testnek vagyunk lekötelezve, hogy a test szerint éljünk: mert ha a test szerint éltek, meghaltok, ha pedig a lélek által a test cselekedeteit megöldöklitek, élni fogtok".
A botlásokról és azok helyrehozásáról.
XV. Akik pedig a megigazulás kegyelmének elnyerése után a bűn által abból kiestek, ismét megigazulhatnak, ha Isten serkentése mellett a Krisztus érdeme által létesített bűnbánat szentségével igyekeznek az elvesztett kegyelmet visszaszerezni. A megigazulásnak ez a módja ugyanis a botlás helyrehozása, melyet helyesen neveztek az atyák a kegyelem elvesztésével járó hajótörés után a második festménynek. (1)(*) Azokra nézve ugyanis, kik a keresztség után bűnökbe esnek, Jézus Krisztus a bűnbánat szentségét rendelte, midőn így szólt: "Vegyétek a Szentlelket; akinek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik, és akiknek megtartjátok, meg vannak tartva". S ebből következik, hogy a keresztyén embernek a botlás után való bűnbánata teljesen eltérő a keresztségbeli bűnbánattól, és az nemcsak a bűnöktől való tartózkodásban, a tőlük való undorodásban, vagy a megtört és alázatos szívben [áll], hanem ugyanazoknak a szentségre tartozó megvallásában [is], melyet legalább óhajban s a maga idején el kell végezni, és a papi feloldozásban áll. Magában foglalja továbbá a böjtök, az alamizsnák, imádságok és a lelki élet más gyakorlatai által végzett elégtételt, mely ugyan nem az örök büntetésre vonatkozik, mivel ez a szentség
(1) A régi rómaiak, ha hajótörésből menekültek, az átszenvedett hajótörésről képet festettek, amit valamelyik isten templomában fogadalmi ajándékképpen felfüggesztettek; azok pedig, kiket a hajótörés mindenüktől megfosztott, a képet nyakukba akasztva koldultak. (Ford.)
(*) A fenti magyarázat eléggé erőltetettnek tűnik. A régi keresztény íróknál (konkrétan Jeromosnál, akinek Demetriashoz írt levelére itt a zsinat lábjegyzetben hivatkozik) egy másik hasonlat volt közkeletű: "a bűnbánat a hajótörés utáni második deszkaszál," vagyis olyan eszköz, amelybe a fuldokló belekapaszkodhat. A félreértés oka valószínűleg a latin "tabula" szó különböző fordítása: "deszka" és "(tábla)festmény." [NF]
92
után való óhajtozás folytán a bűnnel együtt elengedtetik: hanem az ideiglenes büntetésre, mely mint a Szentírás tanítja, nem engedtetik el mindig teljesen, miként a keresztségben, azoknak, kik Isten kegyelmének, melyért hálátlanok voltak, a Szentlelkét megszomorították és nem féltek Isten templomát megsérteni. Erről a bűnbánatról szólnak a következő mondások: Jusson eszedbe, hogy miből estél ki: tarts bűnbánatot, és tedd az előbbi cselekedeteket. Továbbá: Az Isten szerint való szomorúság állhatatos megtérést szerez az üdvösségre. Majd megint: Tartsatok bűnbánatot, és teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcseit.
A halálos bűn által az ember elveszti a kegyelmet, de a hitet nem.
XVI. Némely emberek ravasz értelmével szemben, akik édeskés beszédeikkel és mondásaikkal a jámborok gondolkozását megtévesztik, ki kell jelenteni azt is, hogy nemcsak a hitetlenség által, ami által maga a hit is elvész, hanem bármilyen más halálos bűn által is elvész az elnyert megigazulás kegyelme, bár maga a hit megmarad, védelmére kelvén ezzel a isteni törvény tanításának, mely nemcsak a hitetleneket zárja ki Isten országából, hanem mindazon hívőket is, akik paráznák, házasságtörők, elpuhultak, férfiakkal tisztátalankodók, tolvajok, fösvények, részegesek, rágalmazók, rablók, és mindazok, kik olyan halálos bűnöket követnek el, amiktől az isteni kegyelem támogatásával magukat visszatarthatnák, s amik miatt a Krisztus kegyelmétől elkülöníttetnek.
A megigazulás gyümölcséről, vagyis a jó cselekedetek érdeméről, s magának az érdemnek mibenlétéről.
XVII. Ez okból a megigazult embereknek, akár állandóan megőrizték az elnyert kegyelmet, vagy ha elvesztették, és visszaszerezték, szemeik elé kell állítani az apostol következő szavait: "Bővelkedjetek minden jó cselekedetben, tudván, hogy fáradságotok nem hiábavaló az Úr előtt: mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfeledkezzék a ti jótékonyságtokról és szerelmetekről,
93
melyet az ő nevéért mutattatok". Továbbá: "El ne veszítsétek bizodalmatokat, melyre nagy jutalom vár". S ezért azoknak, kik mindvégig cselekszik a jót és Istenben reménykednek, eléjük kell állítani az örök életet, mint az Isten fiainak járó kegyelmet, melyet Jézus Krisztus könyörületesen megígért és mint jutalmat, mely magának Istennek ígérete folytán, az ő jó cselekedeteikért és érdemeikért biztosan megadatik: ez ugyanis az igazság ama koronája, melyről azt mondta az apostol, hogy számára el van téve, s amelyet a küzdelem és futás után az igaz bíró meg fog adni, de nemcsak őneki, hanem mindenkinek, kik szeretik az ő eljövetelét. Mivel ugyanis, mint fő a tagokba, mint szőlőtő a szőlőtőkékbe, maga Krisztus ad állandóan erőt a megigazultakba, amely erő megelőzi, vele jár és kíséri az ő cselekedeteiket, ami nélkül ezek semmi szín alatt sem lehetnek kedvesek és érdemszerzők az Isten előtt: azért nem kell azt hinni, hogy a megigazultak azokkal a cselekedetekkel, melyeket Istenben végeznek, a jelen élet állapotához mérten teljesen eleget tettek az isteni törvénynek, és nem kell úgy vélekedni róluk, hogy az örök életnek a maga idején való elnyerését, ha kegyelemben múltak is ki, valóban kiérdemelték. Mivel Krisztus, a mi megváltónk, ezt mondja: "Ha valaki iszik abból a vízből, melyet én adok neki, nem fog szomjúhozni mindörökké, hanem őbenne szökőkút vize lesz az örök életre"; azért azt sem állíthatjuk, hogy a mi igazságunk, mintegy önmagunktól a mienk, sem az Isten igazságát nem kell megvetni és elutasítani. Az az igazság ugyanis, melyről azt mondják, hogy a miénk, mivel ezáltal, amely mintegy hozzánk tapad, igazulunk meg: ugyanaz, mint az Isten igazsága, mert Isten önti azt belénk a Krisztus érdeme által. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy ha a Szentírás oly nagy fontosságot tulajdonít is a jó cselekedeteknek, miszerint Krisztus még annak is, aki egynek az ő legkisebbjei közül egy pohár hideg vizet ad italul, megígéri, hogy nem veszti el jutalmát: s amiről az apostol is tanúskodik, hogy az, ami most nyomorúságunkban egy szempillantásnyi és könnyű, a dicsőségnek módfelett örökkévaló nagyságát eszközli bennünk: mindazonáltal távol legyen az, hogy keresztyén ember önmagában bizakodjék vagy
94
dicsekedjék és nem Istenben, kinek jósága az emberek iránt oly nagy, hogy azokról, mik az ő adományai, azt akarja, hogy az emberek érdemei legyenek. S mivel Istent sok dologban megsértettük mindnyájan, azért mindenkinek szemei előtt kell tartani nemcsak az ő könyörületességét és jóságát, hanem szigorúságát és ítéletét is; és senki önmaga felett ne ítéljen, még ha semmiről sincs is tudomása: mivel az összes emberek életét nem emberi ítélettel kell megvizsgálni és megítélni, hanem az Istenével, aki megvilágosítja a sötétség rejtekeit, feltárja a szívek szándékait, s akkor meg fog Isten dicsőíteni mindenkit, amint meg van írva: Megfizet kinek-kinek az ő cselekedetei szerint.
A megigazulásra vonatkozó ezen általános oktatás után, amelyet ha valaki híven és erősen nem hisz, meg nem igazulhat: elhatározta a szent zsinat a következő kánonok hozzácsatolását, hogy mindenki tisztában legyen ne csak azzal, hogy mit higgyen és kövessen, hanem azzal is, hogy mit kell kerülnie és mitől kell tartózkodnia.
Kánonok.
I. Aki azt mondja, hogy: az ember cselekedetei által, melyeket vagy a természet erői, vagy a törvény ismerete létesítenek, a Krisztus által való isteni kegyelem nélkül is megigazulhat: átkozott legyen.
II. Aki azt mondja, hogy: a Jézus Krisztus által való kegyelem csakis azért adatik, hogy az ember könnyebben élhessen igaz életet, és hogy az örök életet könnyebben kiérdemelhesse, mintha ezt a szabad akarat által, kegyelem nélkül is megtehetné valahogyan, de mégis bajosan és nehezen: az átkozott legyen.
95
szítse, és hogy azzal nem is képes ellenkezni, hanem mint valami élettelen dolog egyáltalán semmit sem csinál és pusztán szenvedőlegesen viselkedik: az átkozott legyen.
96
szíveikben és amik hozzájuk tapadnak, vagy hogy az a kegyelem, mely által megigazulnak, Istennek csak a kedvezése: az átkozott legyen.
97
XX. Az, aki azt mondja, hogy a megigazult és – amennyire lehet – tökéletes ember nincs kötelezve arra, hogy Isten és az egyház parancsait megtartsa, hanem csak arra, hogy higgyen, mintha az evangélium puszta és föltétlen megígérése volna az örök életnek a parancsok megtartására vonatkozó kötelezettség nélkül: átkozott legyen.
98
súlyos és rendkívüli legyen is az, elveszteni nem lehet, mint csak a hitetlenség által: átkozott legyen.
(*) Az eredetiben: "ita," vagyis nem feltétlenül "annyira," hanem inkább "úgy," "olyan módon." A tridenti zsinat nem fokozati, hanem felfogásbeli különbséget tárgyal itt. [NF]
(**) Az eredetiben: "Si quis dixerit ... ipsum justificatum ... non vere mereri augmentum gratiae, vitam aeternam, et ipsius vitae eternae, si tamen in gratia decesserit, consecutionem, atque etiam gloriae augmentum: anathema sit." Azaz pontosabb fordításban: "aki azt állítja, hogy ... a megigazult ember ... nem érdemli ki valóságos módon a kegyelem növekedését, az örök életet, és magának az örök életnek elnyerését (ha kegyelemben hal meg), és egyben a dicsőség növekedését – átkozott legyen." Ezen a helyen a fordító különös módon Trident javára követett el pontatlanságot. A zsinatnak itt kiütköző szemérmetlen pelagianizmusát maga Kálvin sem leplezi le cáfolatában, pedig ez a kánon igazán megérné az elemzést. Azt is hasznos volna megfigyelni, mimódon lavíroz a "Megigazulásról szóló közös nyilatkozat," amit Róma a lutheri iránnyal az ezredfordulón nyélbe ütött. Hogy ne kelljen sort keríteni erre a legkeményebb r.k. tévedésre, a nyilatkozat nem tehet mást, mint hogy hallgat róla. [NF]
99
Az ember megigazulásáról szóló tant könnyű volna kifejteni, ha azok a hamis vélemények, melyek az emberek lelkeit előre elfoglalják, sötétségbe nem borítanák a tiszta világosságot. A homályosság legfőbb oka pedig az, hogy igen nehezen lehet bennünket rávenni arra, hogy teljesen az egy Istennek engedjük át az igazság dicsőségét. Mi ugyanis mindig óhajtunk valamik lenni, és amily ostobák vagyunk, önmagunk előtt még látszunk is valamiknek. Az ilyen gőgösség, aminthogy velük született tulajdonságuk az embereknek, azonképpen ajtót nyitott a Sátánnak is arra, hogy azzal a sok gonosz és istentelen meggyőződéssel mocskolja be őket, amik ellen nekünk manapság küzdenünk kell. És minden időkben voltak olyan álbölcsek, akik, mivel tudták, hogy ez tetszetős dolog lesz, az ember igazságának magasztalásában gyakorolták a tollukat. Miután azonban Isten különös jótéteménye folytán megtörtént az, hogy a régi egyház közös megegyezésével Pelagius istentelenségét visszautasították, nem mertek többé az emberek érdemeiről oly szemtelen módon fecsegni; mindazonáltal egy középutat gondoltak ki olyanformán, hogy az ember megigazulásában nem tulajdonítottak mindent Istennek, de nem is vontak meg tőle mindent.
Ez az a helyes mérték, amelyhez a tiszteletreméltó atyák ragaszkodnak, hogy helyrehozzák azokat a tévedéseket, melyek szerintük a mi korunkban az ember megigazulásáról támadtak. Olyan ugyan az előszavuk, hogy kezdetben semmiért sem lelkesednek a Krisztuson kívül: mikor azonban magáról a dologról van szó, nagyon is távol vannak attól, hogy megadják Neki azt, ami Őt megilleti. Sőt, hogy magukat valamivel szerényebbeknek mutassák, mint amilyen Pelagius volt, végre is az ő meghatározásuk semmi mást nem foglal magában, mint az iskolák azon elcsépelt dogmáját, hogy az emberek részben Isten kegyelme, részben a saját cselekedeteik által igazulnak meg. S ezt könnyű lesz magából a dologból megítélni.
A második pontban ugyanis, melyben az eredeti bűnről beszélnek, kijelentik, hogy a szabad akarat erői-
100
ben ugyan meggyengült és elbukott, de ki nem oltatott. A kifejezésről nem vitatkozom: de mikor azt állítják, hogy a szabadság egyáltalán nem oltatott ki, ezzel bizonyára elismerik azt is, hogy az emberi akaratnak maradt némi képessége arra, hogy a jót válassza. Ahol ugyanis nem teljes a pusztulás, ott van legalább valami kis élet. Azután minden kétséget megszüntetnek, mikor azt mondják, hogy meggyengült és elbukott. Ha tehát hitelt adunk ő nekik, akkor az eredeti bűn úgy rontott meg minket, hogy a mi akaratunknak nem a romlottság, hanem a gyengeség a hibája. Mert ha az akarat teljesen romlott volna, akkor nemcsak bukott és meggyengült volna az állapota, hanem elvetemült is mindaddig, míg meg nem újulna. A Szentírás pedig mindenütt ezt az utóbbit tanítja. Hogy a számtalan sok bizonyítékról ne szóljak, Pál, mikor az emberi nem természetéről beszél, nem a gyengeség miatt kárhoztatja a szabad akaratot, hanem azt hirdeti, hogy mindnyájan haszontalanok, elfordultak az Istentől és a bűn zsarnokságának szolgálatában állanak, úgy hogy tagadja bármi jónak a kigondolására való alkalmasságukat (1 Kor. 3,5). Emellett azonban nem tagadjuk azt, hogy megmarad az ember számára az akarat, de ez rossz. Ádám bukása ugyanis nem semmisítette meg az akaratot, hanem szabadból szolgává tette, úgyhogy ez nemcsak hajlandó a vétkezésre, hanem alá is van rendelve a bűnnek. Erről azonban majd később ismét szólni fogunk.
A harmadik és negyedik pontról nem szólok. Az ötödik pont vége felé tagadják azt, hogy a kegyelem állapotába való átvitel megtörténhetik a keresztség vagy az ez után való vágyakozás nélkül. Ugyan nem lett volna-e jobb azt mondani, hogy az ige és a szentségek közlik velünk a Krisztust, vagy ha jobban tetszik, egyesítik velünk, mint egyedül a keresztségről tenni említést? Tetszett azonban nekik az Isten országából kizárni a kisdedeket, akik előbb ragadtattak ki ebből az életből, mint a keresztségre fel lehetett volna őket ajánlani. Mintha bizony a semmiről mondatott volna az, hogy mint szentek születnek azok, kik a hívőktől születnek! (1Kor 7,14) Sőt minő alapon kereszteljük meg őket, ha nem azon, hogy ők az ígéret örökösei? Ha ugyanis előbb nem vonatkozna már rájuk az élet
101
ígérete, akkor a keresztséget gyalázná meg mindaz, aki őket megkeresztelné. És ha Isten az Ő országába fogadta őket, mily nagy méltatlanság történik akkor az ígéreten, mintha ez önmagában véve nem volna elég az üdvösségükre? Elismerem ugyan, hogy az ellenkező vélemény van elhatalmasodva, de méltatlan dolog az, hogy Isten igazságát az emberek tévelygése borítsa el, ha mégoly tartós is az. Magában foglalja a csecsemők üdvösségét az az ígéret, melyben Isten kinyilvánítja a hivők előtt, hogy Istenük lesz Ő őnekik és az ő magjuknak (1Móz 17,7). Ily módon kijelentette az Úr, hogy az Ő számára születnek azok, kik Ábrahámtól vették eredetüket. S ezen ígéret jótéteménye folytán fogadják el őket a keresztségre, mivel az egyház tagjainak tartják őket is. Az ő üdvösségük tehát nem a keresztséggel veszi kezdetét, hanem ezt az üdvösséget, mely már az igén alapszik, a keresztség megpecsételi. A határozat gyártói azonban erre a mondásra hivatkoznak: "Ha valaki nem születendik víztől és Lélektől" (Ján 3,5). Először, ha őnekik a víz a keresztséget jelenti, ki hagyja helyben nekik azt is, hogy egyúttal a keresztség felvétele után való vágyat is jelenti? Hátha azt mondom, hogy más ennek a mondásnak az értelme, és követvén néhányat a régiek közül, a "víz" szót a "megöldöklés" helyett veszem: s azt hiszem, nem lesznek oly ellenséges indulatúak, hogy engemet ezért eretneknek tartsanak. Én azonban mégis úgy értelmezem, hogy jelző gyanánt van csak odatéve a Lélek erejének és természetének a kifejezésére. Mert nem is tudják keresztül vinni azt, hogy itt inkább vehetjük a vizet a keresztség helyett, mint máshol a tüzet bármely más szentség helyett, mint pl. ezen mondásban: Szentlélekkel és tűzzel (Máté 3,11) Íme, miért tartják fenn maguknak a legfőbb jogot a Szentírás magyarázására!
A hatodik pontban azt állítják, hogy Isten kegyelme készít el bennünket az igazság elfogadására; de ennek a kegyelemnek a felkeltés és támogatás szerepét juttatják, hogy mi magunk szabadon munkálkodjunk közre. Itt persze azokat az unalmas duruzsolásokat halljuk, miket az álbölcsek szoktak az iskolákban fecsegni. Én azonban azt kérdezem, hogy ugyanaz-a a magában véve erőtelen akaratot felébreszteni és támogatni: vagy új
102
szívet alkotni az emberben, hogy akarjon. Feleljenek hát nekem, vajon új szívet teremteni, vagy a kőszívből húsból való szívet csinálni (amit pedig a Szentírás tanúsága szerint (Ezék 11,19 és 36,25, Zsolt 51,12) az Isten mindkettőt végrehajt bennünk), annyit tesz-é, mint pótolni azt, ami a gyenge akaratból hiányzik? Ha pedig ezek a bizonyítékok nincsenek rájuk elég hatással; feleljenek meg nekem arra, hogy vajon az, aki bennünk az akarást eszközli (Fil 2,13), egyszerűen csak támogatja az akaratot? Pál az egészet Istennek tulajdonítja; ők pedig semmit sem írnak a támogatáson kívül az Isten javára. És miben teszik meg az embert Isten munkatársának? Abban, hogy ez az Isten kegyelmét, amelyet elutasíthatna, és a Szentlélektől eredő megvilágosítást szabadon elfogadja. Mennyire lekicsinylik Istennek a próféta által leírt erejét?! "Az én törvényemet adom – úgymond – a ti szíveitekbe, és azt cselekszem, hogy az én parancsolatimban járjatok" (Jer 22,39; Ezék 46,27; Zsid 8,18 és 10,16). Ez az, amiről Ágoston is megemlékezik egy helyen, (1) midőn így szól: "Azon fáradoznak az emberek, hogy megtalálják a mi akaratunkban, mi az a jó, ami a miénk, amit mi nem Istentől kapunk: és nem tudom, hogy mit találhatnak." Pedig, amint egy más helyen (2) mondja: Ha meghagynák az embernek a saját akaratát, hogy az, ha akarja, vegye igénybe az Isten segítségét, és ha Isten nem eszközölne azt, hogy az ember akarjon: az oly sok és oly nagy kísértések között az akarat a saját gyengesége folytán elbukna. Azért kapott tehát segítséget a gyenge emberi akarat, hogy az isteni kegyelem szüntelenül és elválaszthatatlanul működjék: és azért, hogy ha gyenge, is el ne lankadjon." Ezek a neptunusi atyák pedig az ő új műhelyükben kisütik azt, ami Ágoston előtt ismeretlen volt, hogy ti. a kegyelem elfogadása nem Istentől függ, mivel saját szabad akaratunk indítása folytán egyezünk bele Isten hívásába. Ellentmond azonban nekik a Szentírás, mely Istent teszi meg a jó akarat szerzőjének. Más dolog ugyanis az, hogy Isten indítsa az akaratot arra, hogy ez, ha úgy tetszik, engedelmes-
(1) Lib. de peccatorum meritis et remissione 2.
(2) De correptione et gratia.
103
kedjék: s megint más azt úgy alakítani, hogy jó legyen. Azután nem azt ígéri Isten, hogy Ő azt fogja csinálni, hogy tudjunk jól akarni, hanem azt, hogy jól akarjunk; sőt még tovább megy, midőn ezt mondja: Azt cselekszem, hogy járjatok. S ezt gondosan feljegyzi Ágoston. Ugyanezt erősíti Pál is, mikor azt hirdeti, hogy Isten az, aki munkálja bennünk mind az akarást, mind a munkálkodást jó akaratjából. Képzelődés az ő abbeli álmodozásuk, hogy fel van nekünk ajánlva az a tevékenység, mely tetszésünkre bízza a választást; azzal a hatással pedig, mely az ember szívét megújítja úgy, hogy a rosszból jóvá lesz, semmit sem gondolnak. A Szentlélek ezen hatékony munkásságát leírja Jeremiás is könyvének 32. részében (40. v.), midőn így szól: "Az én nevem félelmét adom az ő szívükbe, hogy el ne távozzanak tőlem". Szóval, csalódnak ők abban, hogy az újjászületés kegyelmét illetőleg semmi különbséget sem látnak azon kegyelem között, mely most a mi nyomorúságunknak segítségére jön, és aközött, mely először Ádámnak adatott: amit pedig Ágoston pontosan kifejtett. (1) "Krisztus által – mondja ő – a közvetítő által Isten a gonoszakból örökre jókat csinált. Az első ember nem volt birtokában annak a kegyelemnek, amellyel sohasem akart volna rosszá lenni. Olyan volt ugyanis az a segítség, hogy elhagyta azt, amikor akarta; vagy megmaradt benne, ha akarta, de nem olyan, hogy általa az történjék, hogy akarjon. A második Ádámban azonban erősebb a kegyelem, s ez eszközli azt is, hogy akarjunk: még pedig annyit akarjunk és oly nagy hévvel szeressünk, hogy a test akaratát, mely ellenkező dolgokat kíván, a lélek akaratával legyőzzük." Kevéssel utóbb megint így szól: "Isten ezen kegyelme folytán a jó megragadásában s az ahhoz való állhatatos ragaszkodásban megvan bennünk nemcsak az, hogy képesek vagyunk arra, amit akarunk, hanem arra is, hogy akarjuk azt, amire képesek vagyunk." De hát hosszadalmasabb ez a bizonyíték, semhogy oly röviden ki lehetne fejteni: mindazonáltal nem félek attól, hogy az én figyelmeztetésem, bármilyen rövid is, a józan
(1) Lib. ad Bonif. 2. c. 8.
104
eszű olvasóknál ne volna elegendő az ő koholmányaik megcáfolására.
Felhozzák azonban azt is, hogy a Szentírás őmellettük szól. Ebből a mondásból ugyanis: Téríts meg engem, Uram és megtérek (Jer. 31,18), azt következtetik, hogy Isten kegyelme megelőzi az embereket. Ezekből a szavakból megint: "Térjetek meg hozzám, és én megtérek hozzátok", a szabad akarat erejét hozzák ki. Tudom, hogy Ágoston használja egy helyen ezt az ellentétet, de egészen más értelemben. Világosan tanúskodik ugyanis, mégpedig igen sok helyen, arról, hogy Isten kegyelme akképpen munkálkodik bennünk, hogy a nem akarókból akarókat csinál: s ebből következteti azt is, hogy az ember semmi olyan jót nem csinál, amit őbenne nem az Isten csinálna. (1) Mit akar hát mondhatná valaki – Ágoston, amikor az akarat szabadságáról beszél? Hiszen oly sokszor elmondja, hogy Isten kegyelme nem kényszeríti az embereket akaratuk ellenére, hanem csak beleegyezésük mellett igazgatja őket, úgy hogy önként engedelmeskedjenek neki és kövessék őt: de mégis azért, mivel az ő akaratuk a rosszból jóvá lett. Honnan veszi ezt: "Mi tehát akarunk, de Isten munkálja bennünk az akarást is. Mi munkálódunk, de Isten eszközli bennünk a munkálkodást is." Továbbá: "A jó, a mi csak saját akaratunknál fogva áll hatalmunkban, mégsem áll hatalmunkban, hacsak Ő nem munkálja bennünk az akarást is." Azután: "Bizonyos, hogy mi akarunk, amikor akarunk; de Ő eszközli, hogy akarjunk. Bizonyos, hogy mi csinálunk, amikor csinálunk: de Ő teszi, hogy csináljunk, azáltal, hogy tevékeny erőket ad az akaratnak." (2) A lényeg tehát az, hogy helytelenül járnak el azok, kik olyan osztozkodást csinálnak Isten és miközöttünk, hogy a jámbor akarat engedelmességét, mellyel ez az Isten kegyelmébe beleegyezik, a mi javunkra írják: mikor az tulajdonképpen magának Istennek a munkája.
Ők azonban a próféta szavaira támaszkodva azt mondják, hogy a próféta, mikor tőlünk a megtérést
(1) Lib. ad Bonif. 2 c. 8.
(2) Lib 2. de bono pers. c. 13., Lib. 2. de gratia et libero arbitrio c. 23.
105
kívánja, a szabad akaratot ösztönzi, ami – persze az ő véleményük szerint – hiábavaló cselekedet volna, ha valami szabad akarat nem volna. Kétségtelenül elismerem, hogy képtelenségek volnának az ilyen mondások, ha valami szabad akarat nem volna az emberben; de azért nem fogadom el azt, hogy ebből az engedelmességre való szabad képességet lehessen kihozni. Nagy mértékben kezdőknek kell ugyanis lenniök azoknak a tiszteletreméltó atyáknak, ha a parancsolatokból ítélik meg azt, hogy mire képes az ember: amikor Isten inkább azért kívánja tőlünk azt, ami erőinket fölülmúlja, hogy gyarlóságunkról meggyőződvén, minden gőgösséget levetkőzzünk. Ne felejtsük tehát, hogy egészen más dolog az emberben az akarat és megint más a jó és rossz közt való szabad választás. Mivel ugyanis a bukás után az első embernek a választásban való szabadsága megsemmisült, egyedül az akarat maradt meg, mely azonban annyira a bűn zsarnokságának hatalma alatt áll, hogy csakis a rosszra ragadtatik.
Továbbá, hogy sokáig ne töltsük az időt, egyenesen kimondom: az, amit a tridenti atyák erre vonatkozólag mondanak, ellenkezik Krisztus ezen mondásával: "Aki az Atyától hallott, az énhozzám jön" (Ján 6,45). Mert, amint Ágoston helyesen megjegyzi, ebből az következik, hogy senki sem hall és tanul az Istentől anélkül, hogy egyúttal a Krisztusban ne higgyen és hogy a Szentlélek indítása annyira hatékony, hogy az mindig létrehozza a hitet. (1) Ők pedig az ember szabad választására bízzák azt, hogy Isten sugallatának engedelmeskedjék, ha neki úgy tetszik. Semmiképp sem lehet egymással összeegyeztetni azt, hogy mindenki, aki az Istentől tanult, hisz a Krisztusban, és hogy Isten sugallata csak akkor érvényesül és biztos, ha az emberek önmaguktól egyeznek abba bele. Az előbbi felfogásnak szerzője az Isten fia, aki önmagával a legkevésbé sem ellenkezik. A másodikról pedig, amely teljesen ellenkező, mit mondjunk, hogy ki előtt kedves, hacsak nem a hazugság atyja előtt?
Miután a hetedik pontban az előkészülés módját oly hidegen végigtárgyalták, hogy minden, nem egészen
(1) De praedestinatione Sanctorum. lib. 1. c. 8.
106
értelmetlen pápistának méltán kell szégyenkeznie az ily nagy ízetlenség miatt, végül a nyolcadik pontban, melyben éppen a megigazulás meghatározásáról van szó, különösképpen ügyelnek arra, hogy úgy ne tűnjék fel a dolog, hogy az ember megigazulása egyedül a hiten alapszik. Akörül forog a kérdés, hogy mi az a megigazulás. Ők tagadják, hogy ez egyedül a bűnök megbocsátásában állana, hanem azt akarják, hogy a megigazulás együttesen magába foglalja a megújulást és a megszentelést. Lássuk, vajon igaz-e ez? Pál szavai a rómaiakhoz írt levél 4. részében a következők: "Dávid boldognak mondja azt az embert, akinek igazságot tulajdonít az Isten cselekedetek nélkül: Boldogok, kiknek megbocsáttattak az ő vétkeik" (Zsolt. 32,1; Róm 4,6). Ha Pál helyesen hozza ki Dávid ezen szavaiból az ingyen való igazság meghatározását, akkor az következésképpen a bűnök megbocsátásán alapszik. Pál ugyanis akképpen értelmezi a dolgot, hogy Dávid boldognak nevezi azt az embert, kinek Isten igazságot tulajdonít azáltal, hogy bűneit nem veszi számításba. Ugyanez az apostol nem hozván fel más bizonyítékot, így szól: Isten volt az, aki Krisztusban magával kibékítette a világot, nem tulajdonítván az embereknek az ő bűneiket (2Kor 5,19). Azután ehhez hamarosan hozzáteszi: "Azt, aki bűnt nem ismert, érettünk bűnné tette, hogy [mi Isten igazsága legyünk Őbenne. (2Kor 5,19) Lehet-e bármi világosabb annál, mint hogy] (*) mi Isten előtt igazaknak tartatunk azért, mert Krisztus áldozata a mi bűneinket kiengesztelte, hogy többé bűnösséggel ne terheljenek bennünket"? Nincs helye itt annak az ismeretes szőrszálhasogatásnak sem, hogy Pál a megigazulás kezdetéről beszél, mert egyik helyen sem arról beszél, hogy hogyan kezdenek igazakká lenni azok, kik eddig hitetlenek voltak, hanem arról, hogy hogyan tarthatják meg az egyszer elnyert igazságot egész életükön át. Dávid ugyanis önmagáról beszél, miután Isten fiai közé fogadtatott. És Pál azt állítja, hogy ez az az örök követség, mely az egyházban mindennap hallható. Ugyanilyen értelmű a rómaiakhoz írott levél 10. része is (5. v.), ahol Mózes a törvényből való igazságot írja le, mely szerint az, aki azokat betölti, él azok által. A hitből való igazság pedig így szól: aki hiszen stb. Látjuk, hogy a hitből való igazság azért van szembeállítva a törvényből való igazsággal, mivel
(*) A fordító figyelmetlensége folytán két félmondat kimaradt. Az angol fordításban így olvasható: "Immediately after, he adds, "He made him who knew no sin to be sin for us, that we might be the righteousness of God in him." (2 Corinthians 5:19.) Can anything be clearer than that we are regarded as righteous in the sight of God, because our sins have been expiated by Christ, and no longer hold us under liability?" – Azaz először egy szó szerinti idézet áll itt a második korinthusi levélből, aztán Kálvin saját szavai következnek. [NF]
107
egyáltalán nem alapszik a cselekedeteken, mint emez. Ugyanez az értelme annak a mondásnak is, melyet Lukács, mint ő maga mondja, az antiókhiabelieknél használt (Csel 13,38): "Ez által hirdettetik nektek a bűnök bocsánata, és mindazokból, amikből a Mózes törvénye által meg nem igazulhattok, ez által mind, aki hiszen, megigazul". Itt ugyanis a "megigazulás" mintegy magyarázatképpen van utána téve a "bűnök bocsánatá"-nak és kétségkívül a feloldozást jelenti, amitől a törvény cselekedetei meg vannak fosztva, hogy ingyenes legyen és az mondatik róla, hogy a hit által lehet elnyerni. Hát a vámszedő megigazulása (Luk 18,14) mi másról szól, mint az igazság beszámításáról, (*) mivel ő ingyen kedves volt Isten előtt? És minthogy a szó tulajdonképpeni értelme képezi a vita tárgyát: mivel Pál a mi igazságunknak és szentségünknek (1Kor 1,30) hirdeti a Krisztust, bizonyára van e két fogalom között különbség, amivel a tridenti atyák nincsenek tisztában. Mert ha kettős a kegyelem azért, mivel Krisztus minket megigazít és megszentel, akkor az igazság nem foglalja magában az élet megújítását. Nem is lehet másra, mint az ingyen való elfogadásra értelmezni a rómaiakhoz írt levél 8. részében (33. v.) lévő ezen mondást: "Ki emelhet vádat az Isten kiválasztottai ellen? Az Isten az, aki megigazít".
Nem folytatnék vitát a szó fölött, ha nem ettől függne az ügy egész állása. De mikor azt mondják, hogy akkor igazul meg az ember, midőn átalakul az Isten iránt való engedelmességre, ezzel teljesen felforgatják Pálnak ezen bizonyítékát (Róm 4,14): "Ha a törvényből van az igazság, akkor hiábavalóvá lett a hit, és haszontalanná az ígéret." Ezt pedig úgy érti, hogy nem akad majd olyan az emberek között, akiben az üdvösség ígérete, ha az az ártatlanságtól függ mint föltételtől, beteljesedne; és megsemmisül majd a hit, ha a cselekedetekre támaszkodik. S ez azért is igaz, mert, amíg szemeink előtt tartjuk, hogy mi milyenek vagyunk, addig szükségképpen remegnünk kell Isten előtt. Annyira távol vagyunk mi attól, hogy ránk nézve az örök életben való határozott és rendíthetetlen bizakodás bizonyos legyen. Persze az újjászületettekről beszélek. Hiszen mennyire távol áll az igazságtól az az új élet, melyet ebben az életben kezdünk meg?!
(*) Bellarmin és nyomában az egész római vitateológia ezt az állítást emelte ki a reformátori megigazulástanból és próbálta részletesen megcáfolni. Szerintük a megigazulás nem "Krisztus igazságának beszámítása a mi javunkra," hanem Krisztus erényeinek "átöntés" általi miénkké tétele. A római levél azonban (amellett, hogy a 4,11-ben "nekünk tulajdonított igazságról" beszél) még erősebben szól a reformátorok igaza mellett, mint azt az ellenfelek megengednék. Ugyanis a Róm 4,5 szerint nem is közvetlenül Krisztus igazsága, hanem a Benne való hit tulajdoníttatik nekünk igazságul, semmiféle "átöntést" nem említve ezen igaznak-nyilvánítás alapjaként. [NF]
108
Emellett azonban nem lehet tagadni azt, hogy ez a két dolog: a szentség és a megigazulás egymással mindig össze van kötve és összefüggésben áll. De helytelenül következtetik ebből azt, hogy egy és ugyanaz. A napnak a fénye pl. bár sohasem választható el a melegtől, mégsem lehet azt melegségnek tartani. S nincs is oly ostoba ember, aki meg ne különböztetné egyiket a másiktól. Mi tehát azt valljuk, hogy mihelyst megigazul valaki, a megigazulást szükségképpen követi a megújulás is. S nincs is kétségünk afelől, hogy vajon megszenteli-e Krisztus, vagy sem azokat, akiket megigazít. Az ugyanis, ha valaki a hit által nyert igazságot el akarná választani a bűnbánattól, egyértelmű cselekedet volna az evangélium megtépésével, sőt magának Krisztusnak a szétdarabolásával. A mi egész vitánk azonban a megigazulás ügyére irányul. Erről a tridenti atyák azt költik, hogy kettős: mintha részben a bűnök megbocsátása, részben a lelki újjászületés által igazulnánk meg; vagy hogy más szavakkal fejezzem ki azt, amit ők gondolnak: mintha a mi igazságunk részben az Isten által való beszámításból, részben a saját szentségünkből állana. Én pedig azt mondom, hogy a mi igazságunk csak egy és egyszerű, melyet egészen magában foglal az Isten ingyen való méltánylása. S azonkívül állítom, hogy ez az igazság nem tőlünk függ, mivel egyedül a Krisztusban vagyunk mi igazak. Lépjenek hát elő, ha tudnak, a Szentírásból vett valamiféle bizonyítékkal, hogy meggyőzzenek arról, amit ők tanítanak. Én, bár az egész Szentírás mellettem szól, megelégszem most azzal az egy bizonyítékkal, hogy amikor említés történik a cselekedetek igazságáról, azt a törvény és az evangélium úgy határozza meg, mint a törvény iránt való teljes engedelmességet. Minthogy pedig ez sehol sem látható, semmi más nem marad hátra, mint csak az, hogy egyedül a Krisztushoz folyamodjunk azért, hogy Őbenne tartassunk igazaknak, mivel önmagunkban nem vagyunk azok. Vajon tudnak-e nekem egy helyet is felhozni a Szentírásból, amely azt bizonyítaná, hogy az új élet megkezdése Isten előtt igazság gyanánt szolgál? És ha így meg vannak ők fosztva a bizonyítástól, akkor miért nem volna szabad
109
azt a részleges igazságra vonatkozó koholmányt elvetni, amit ők itt ránk erőszakolnak?
Azután arról, hogy mily csekély értékű és gyerekes dolog az okoknak az a felosztása, amit ők felemlítenek, nem is szólok mást, csak azt, amit elhallgatni nem kell és nem lehet, hogy roppant nagy képtelenség az, hogy egyedül a keresztséget nevezik eszközi oknak. Mi lesz hát akkor az evangéliummal? Vajon az a legutolsó zugba fog kerülni? – De hiszen a keresztség a hitnek a szentsége! – Hát ki tagadja ezt? Azonban mikor már mindent elmondtak róla, akkor éppúgy fenntartom azon állításomat, hogy nem egyéb a keresztség, mint az evangélium függeléke. Helytelen sorrendben tulajdonítják tehát ennek a legfőbb szerepet, és egészen úgy tesznek, mint ha valaki azt mondaná, hogy az épület eszközi oka a vakolókanál fogantyúja. Mindenesetre az olyan ember, aki félretévén az evangéliumot, a keresztséget az üdvösség okai közé sorolja, éppen ezzel árulja el azt, hogy nem tudja, mi az a keresztség, vagy mi annak a hatása, mi a feladata és mire kell használni. Azonkívül, hogy mi a kívánságom az alaki okra vonatkozólag, azt majd a 10. kánonnál mondom el, itt csak röviden érintem azt, ami ide tartozik. Ismételten azt erősítik ugyanis, hogy minket nemcsak gondolnak igazaknak, hanem valóban azok is vagyunk. Én ellenkezőleg, bár elismerem azt, hogy sohasem jutunk Isten kegyelmébe anélkül, hogy egyúttal újra is ne szülessünk az élet szentségére, mindazonáltal téves dolognak állítom azt, hogy az igazságnak valami része a bennünk levő minőségen vagy egyéni sajátosságon alapuljon, hanem igenis az Istentől való ingyenes méltánylás folytán vagyunk mi igazak. Mikor ugyanis az apostol azt mondja, hogy egynek engedelmessége által lesznek sokan igazakká (Róm 5,19), ezzel, ha nem csalódom, eléggé kimutatja azt, hogy máshonnan vesszük kölcsön az igazságot, aminek önmagunkban híjával vagyunk. És midőn az efézusiakhoz írt levél első részében (4. v.) azt mondja, hogy mi ki vagyunk választva az Isten fiaivá való fogadtatásra, hogy kedvesek legyünk a Fiúban, ebben összefoglalja a mi igazságunk lényegét. Bármilyen kis részecskét tulajdonítunk ugyanis a saját cselekedeteinknek, ugyanolyan mértékben fog meginogni
110
a hitünk, és ily módon veszélynek lesz kitéve az egész üdvösségünk. Tanuljuk meg tehát az apostollal, hogy azon igazságunkat, mely a törvényből van, mint ártalmas akadályt vessük el magunktól, hogy elnyerhessük azt az igazságot, mely a Jézus Krisztusban való hit által vagyon (Fil 3,8–9). Hogy pedig ez milyen, már előbb bőségesen kifejtettük, és Pál apostol a galatákhoz írt levél harmadik részében röviden jelzi, midőn tagadja azt, hogy a törvényből való igazság megegyezne a hitből való igazsággal, mivel az a cselekedeteken alapszik.
De mit csináljon az ember ezekkel a vadállatokkal? Miután ugyanis a megigazulás sokféle okát felsorolták, megfeledkezvén arról, hogy nekik a megigazulás okáról kell tárgyalniok, abból következtetik azt, hogy a megigazulás egy része a cselekedetekben áll, mivel senki sem békülhet meg Istennel Jézus Krisztus által az újjászületés Lelke nélkül. De hát mily durva dolog az ő képzelődésük? Éppen olyan ugyanis, mintha ezt mondanák: A bűnök bocsánatát a bűnbánattól elválasztani nem lehet, tehát ez része amannak. Az egyetlen pont, ami körül a vita forog az, hogy hogyan tartatunk mi Isten előtt igazaknak, mikor a mi hitünknek, mely egyedüli eszköz arra, hogy az igazságot elnyerjük, keresnie kell ezt az igazságot. Ha ezerszer ismétlik is, hogy mi nem részesülhetünk a Krisztus szenvedésének érdemében anélkül, hogy az ő Lelke által egyúttal újra is ne szülessünk, mégsem tudják keresztül vinni, hogy rendíthetetlenül meg ne álljon az, hogy Isten azért kegyes mi hozzánk, mivel Krisztus halála miatt velünk kiengesztelődött; hogy azért tartatunk mi Isten előtt igazaknak, mivel az ő áldozata a mi bűneinket ismét jóvá tette. "Van nekünk engesztelő áldozatunk – mondja Pál – a Krisztus vérében való hit által" (Róm. 3,25 és 5,10). Végül, midőn az okról van szó, mire való a lényegtelen dolgot mint elválaszthatatlant erőszakolni? Hagyjanak fel tehát az ilyen gyerekes játékkal és ostoba szőrszálhasogatással: Kapott az ember hitet s ezzel együtt reményt és szeretetet, tehát nem (*) egyedül a hit igazít meg. Mert ha mi egyszerre jutunk is a szemeinkhez, füleinkhez, lábainkhoz és kezeinkhez, azért még sem mondhatjuk azt, hogy a lábainkkal hallunk, kezeinkkel sétálunk, vagy a szemeinkkel tapin-
(*) A "nem" szó a magyar fordításból figyelmetlenség folytán kimaradt. [NF]
111
tunk. Pál bizonyítékáról, amelyet helytelenül hoznak fel, majd másutt lesz szó.
Következik a szeretettel kapcsolatos (fides formata) és puszta (fides informis) hitre vonatkozó erőltetett megkülönböztetés bizonyítása. Restellik ugyan a tiszteletreméltó atyák, hogy ezen szavakat használják: de mivel arról fecsegnek, hogy maga a hit, ha hozzá nem járul a remény és a szeretet is, nem egyesíti az embert Krisztussal, ezért azt a hitet, melyet az álbölcsek közönségesen puszta hitnek (informis) hívnak, határozottan szeretet nélkülinek képzelik: amivel feltűnő jelét adják a tudatlanságuknak. Ha ugyanis igaz, amit Pál tanít (Ef 3,17), hogy Krisztus a mi szíveinkben lakozik a hit által: akkor éppúgy elválasztják a hitet a szeretettől, mint Krisztust a saját lelkétől. Ha a hit által tisztulnak meg a szívek, mint azt Péter tanúsítja (Csel 15,9); ha mindannak, aki hiszen, örök élete vagyon, amit annyiszor kijelent Krisztus (Ján 3,16; 5,24; 6‚40; 20,31); ha hit által nyerhető el az örök élet öröksége (Róm 4,14); akkor egészen más a hit, mint valami nem tudom miféle élettelen meggyőződés. Tagadják ők azt, hogy a hit minket Krisztus élő tagjaivá tesz. Mennyivel jobban beszél Ágoston, (1) aki a hitet a lélek életének nevezi úgy, amint a lélek élete a testnek! Azonban nem annyira Ágostonra kell itt hivatkozni mint tanúra, hanem inkább Pálra, aki azt vallja, hogy ő a hit által él (Gal 2,20). Talán meg lehetne nekik ezen tévedésüket bocsátani, mivel úgy fecsegnek ők a hitről, mint valami mesebeli szigetről (hiszen van-e közöttük olyan, aki valaha csak az ajkai szélével is megízlelte azt, hogy mi az a hit?)‚ ha ugyanezen tudatlanságukkal a szerencsétlen világot is magukkal nem rántanák a romlásba. Mi azonban eszünkben tartjuk, hogy a hit mivoltát a Krisztus szerint kell mérlegelni: mivel azt, amit Isten a Krisztusban nekünk felajánl, csakis a hit által nyerjük el. Ezért bármi is ránk nézve a Krisztus, azt a hitnek kell tulajdonítani, mivel ez tesz bennünket Krisztusnak és az ő összes javainak részesévé. Nem is volna másként igaz János azon mondása, hogy a mi hitünk diadalom, mely meggyőzi a világot (1Ján 5,4), ha minket be
(1) In Joann. c. 11.
112
nem oltana Krisztusba, aki egymaga a világ legyőzője (Ján. 16,33). Érdemes azonban egy kis figyelmet fordítani az ő ostobaságukra, hogy amikor Pál ezen mondását idézik: "A hit, mely a szeretet által cselekszik" (Gal 5,6), nem gondolják meg, hogy ezzel mintegy karddal önmagukat nyakazzák le. Mert ha a szeretet gyümölcse és eredménye a hitnek, akkor ki ne látná, hogy az a puszta hit, melyet ők gyártottak, hiábavaló koholmány? Roppant képtelen állapot ugyanis az, ha a leány elpusztítja az anyját. Figyelmeztetni kell azonban az olvasókat arra, hogy helytelenül hozzák fel ezt a mondást akkor, mikor a megigazulásról van szó; mivel az említett helyen nem azt állítja Pál, hogy mind befolyással van a hit vagy a szeretet az ember megigazulására, hanem azt, hogy mi az a keresztyén tökéletesség. Éppúgy, mint egy más helyen is, midőn ezt írja: "Ha valaki a Krisztusban van: új teremtmény" (2Kor 5,17).
Hosszadalmas és bajos volna minden egye dolgot felemlíteni: de a következő sokkal feltűnőbb, semhogy mellőzni lehetne. Azt teszik hozzá ugyanis az eddigiekhez, hogy a hitújoncok, kik az egyháztól kérik a hitet, ezt a feleletet kapják: "Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat" (Máté 19,17). Jaj az ő hitújoncaiknak, ha ily szigorú feltételt szabnak rájuk! Mert mit szabnak ezzel rájuk mást, mint az örök átkot? Azt ugyanis elismerik Pállal, hogy átok alatt vannak mindazok, kik a törvénynek hódolnak (Gal 3,10). De hiszen [, mondják ők,] Krisztus az ő tanújuk! Bár szem előtt tartanák azt, hogy miért beszélt Ő így; amit azonban csakis a szövegből és a személyre való tekintet alapján lehet megítélni. Az, akinek Krisztus ezt a feleletet adja, ezt kérdezte Tőle: Mit kell cselekedni, hogy az örök életet elvehessem? Arra, aki cselekedetekkel akarja az életet kiérdemelni, kétségkívül ott van a törvény által előírt szabály: Tedd ezeket és élni fogsz. Meg kell azonban gondolni, hogy minő célt szolgál Pál; azt ti., hogy az ember, miután erejét kitapasztalta, vagy inkább meggyőződött a saját tehetetlenségéről, felhagyván a gőgösséggel, mindennek a híjával meneküljön Krisztushoz. Nincs is addig helye a hitből való igazságnak, míg meg nem bizonyosodtunk arról, hogy hiába ígéri nekünk a
113
törvény az üdvösséget. Ami ugyanis lehetetlen volt a törvénynek, mivel erőtelen vala a testünk miatt, azt Isten teljesítette az ő Fia által, kiengesztelvén a mi bűneinket az ő halálának áldozatával, hogy az ő igazsága töltessék be bennünk (Róm 8,3–4). A tridenti atyák azonban oly fonák módon cselekesznek, hogy bár Mózes feladata volna bennünket kézen fogva a Krisztushoz vezetni (Gal 3,24), ők minket Krisztus kegyelmétől Mózeshez visznek vissza.
És hogy az emberi erők magasztalásában se legyenek fukarok, ebben a pontban ismételten elmondják, hogy Isten Lelke működik bennünk kinek-kinek a saját előkészültsége és közreműködése szerint. Ugyan kérlek, minő előkészületet fog találni a Szentlélek a kőből való szívekben? Vajon nem restellnek-e ők az előkészültségről képzelődni, mikor a Szentlélek mindenütt azt hirdeti a Szentírásban, hogy minden ellenkezik ezzel? A kegyelem ugyanis azzal kezdődik, hogy a nem akarókból és a határozottan ellenkezőkből akarókat csinál, s hogy a hit úgy a kezdeteiben, mint a végső tökéletességig való növekedésében Isten ajándéka, és mint Ágoston mondja, (1) az Isten ingyen való kiválasztása a kegyelem elfogadására való előkészülés. Világosak e tekintetben Pál következő szavai: "Isten megáldott minket minden lelki áldással, amiképpen választott minket a Jézus Krisztusban az ő akaratjának jó kedve szerint" (Ef 1,3). S ezen szavakkal kétségtelenül visszatart bennünket attól, hogy Isten kegyelmének ily nagy jótéteménye mellett ne dicsekedjünk a saját akaratunk tetszésével, mondja Ágoston. (2) Vajon hát úgy áll a dolog, hogy amit az ember mint Isten előtt kedves dolgot tartozik felfogni, azt úgy állítsa szembe Istennel, mint a maga érdemét? Hát honnan ered az előkészülés kezdete, ha nem abból, hogy mi a Krisztus juhai vagyunk? Azután ki mer magának annyi bátorságot venni, hogy önmagát megtegye juhnak? Lukács tehát, midőn a kiválasztás hatékony voltáról beszél, nem azt mondja, hogy azok hittek, kik önmaguktól elő valának készülve, hanem azok, kik az örök életre valának rendelve
(1) Lib. 1. De praedest. Sanctorum. c. 9, 10, 11.
(2) Cap. 8.
114
(Csel. 13 48). És Pál elmondja, hogy miért helyes az előkészülés, midőn azt tanítja, hogy Isten előre elkészítette a jó cselekedeteket, hogy azokban járjunk (Ef. 2,10) Inkább Ágostonra hallgassunk tehát, aki egészen másként beszél, mint ezek a fecsegők. (1) Az ember bukása után – úgymond (2) – Isten azt akarta, hogy egyedül az ő kegyelmétől függjön az, hogy az ember Őhozzá közeledjék; és azt akarta, hogy egyedül az ő kegyelmétől függjön az, hogy az ember Őtőle el ne távolodjék. Ő ugyanis az, aki azt ígéri, hogy értelmet fog adni, hagy értsünk, és füleket, hogy halljunk. Amiért is egyedül az ő kegyelme az, amely bennünket elválaszt: amint Pál figyelmeztet erre minket. És hogy ugyanezen Ágoston szavaival végezzem a dolgot: "Az emberi akarat – úgymond – nem a szabadság által nyeri el a kegyelmet, hanem a kegyelem által a szabadságot: és hogy állhatatos legyen, a gyönyörködtető állandóságot és a legyőzhetetlen bátorságot." (3)
A kilencedik pontban, midőn szerénységüknek némi jelét akarják adni, inkább szemtelenségüket árulják el. Mivel nyilvánvaló volt, hogy a Szentírás tanítása az ő határozataikkal ellenkezik, ezen gyanú elhárítása végett először kifejtik, hogy miben áll az embernek a hit által való megigazulása: ti. hogy a hit az üdvösség kezdete és a megigazulás alapja. S mintha ezzel a megoldással mindent elintéztek volna, áttérnek a másikra, mely szerint az apostol azért tanítja azt, hogy ingyen igazulunk meg, mivel mindazok, mik a megigazulást megelőzik, akár a hit, akár a cselekedetek, azt kiérdemelni nem képesek. No kérlek, ha ők hinnék azt, hogy komoly dologgal foglalkoznak, vajon csakugyan oly könnyedén, mintegy ímmel-ámmal végeznék a dolgukat? Arról nem is szólok, hogy az emberek ítéletével éppen nem törődtek, mintha mindenkinek a szemeit kiszúrhatnák ezzel a szent határozattal: A hit azért igazít meg, mivel kezdete az igazságnak. Ennek a koholmánynak azonban ellentmond elsősorban a közfelfogás. Mert van-e gyermekesebb dolog, mint ha az egész sikert egyedül a kezdetre akarjuk korlátozni? De nézzük,
(1)Ti. a tridenti atyák.
(2) Lib. II. De bono perseverantiae cap. 7.
(3) Lib. De correptione et gratia. cap. 8.
115
vajon megtűrik-e Pál szavai azt, hogy ily könnyen elferdítsék őket! "Az evangélium – úgymond – Isten hatalma minden hívőnek üdvösségére, mivel Isten igazsága jelentetik ki abban hitből-hitbe (Róm 1,16)". Ki ne látná, hogy itt egyformán jelezve van a kezdet és a vég is; mert ha nem így állna a dolog, akkor azt kellett volna mondani: hitből a cselekedetekbe; ha ugyan a cselekedetek tennék teljessé azt, amit a hit megkezd. Ugyanerről tesz tanúságot Habakuk is, midőn ezt mondja (2,4): "Az igaz pedig élni fog az ő hitéből"; ami csak átvitt értelmű mondás volna, ha a hit nem folytatná állandóan az életet. Ábrahám személyében tündöklik a megigazulás legkiválóbb képe. Halljuk hát, hogy az Írás tanúsága szerint mikor tulajdoníttatott neki az ő hite igazságul (1Móz 15‚6; Gal 3,6). Bizonyára nem volt ő már akkor kezdő, hanem hazájából elköltözvén, már több éven át szolgálta az Urat úgy, hogy a szentségnek és mindenféle erénynek nem közönséges példájául szolgált. Nem úgy nyitja meg tehát ő előtte az igazság útját a hit, hogy a megigazulás később másból legyen teljessé. És végül, fejezi be Pál apostol, abban a kegyelemben állunk mi, melyet a hit által nyertünk (Róm 5,1). Amily távol áll tehát a pillanatnyi átmenettől a változatlan és mozdulatlan állás, épp oly távol állnak ők ezen dogmájukban Pálnak a felfogásától. A Szentírás összes helyeit összegyűjteni hosszadalmas és fölösleges dolog is volna; azt hiszem azonban, hogy ebből a kevésből is kelleténél jobban kiviláglik, hogy az igazság kiegészítését, éppúgy mint a kezdetét a hitnek kell tulajdonítani.
Második része az ő állításuknak az, hogy Pál azért nevezi a megigazulást ingyenesnek, mivel semmi érdem sem jár előtte. Hát aztán, mikor ugyanez a Pál azt kiáltja (Róm 3,26 s köv. és 4,2), hogy a test minden dicsekedését kirekeszti a hit törvénye, vajon ez is az előbb eltöltött élet érdemeire vonatkozik, és nem inkább arra figyelmeztet-e, hogy azoknak az embereknek, kik a hit által igazultak meg, egész életük végéig nincs semmijük sem, amivel dicsekedjenek? Mikor ugyanis Dávid szerint azt állítja, hogy az igazság cselekedetek nélkül tulajdoníttatik, ezzel a hívők örök állapotát tünteti fel (Róm 4,6). Amiképpen Dávid is azt hangoztatja, hogy ő és Isten többi fiai valamennyien
116
nem egy napra, hanem egész életükön át boldogok bűneik megbocsátása miatt (Zsolt 32,1). Péter sem egy pillanat alatt történő megigazulásról beszél Lukácsnál, midőn ezt mondja: "Az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme által hisszük, hogy megtartatunk, valamint a mi atyáink is" (Csel 15,11). Arról volt ugyanis szó, vajon meg kell-e kívánni a pogányoktól a törvény megtartását. Ezt Péter tagadja, mivel nincs a keresztyén egyházban más üdvösség, mint csak a Krisztus kegyelme által (Csel 4,12), és nem is lesz más soha. És méltán. "Nem lesz ugyanis másképp erős az ígéret – mondja Pál (Róm 4,16) –, mint csak úgy, ha Isten kegyelmétől függ és a hiten alapszik." Vajon azt fogják ők mondani, hogy itt is a megelőző érdemekről van szó? Sőt Pál tagadja azt, hogy akár a legjobban elválasztottakra nézve is megállhasson az üdvösségben való bizakodás, ha az nem a Krisztus kegyelmére támaszkodik. A hitet semmisíti meg tehát az, aki ezt az egyedüli igazságot nem őrzi meg haláláig. – Ingyen igazulunk meg, mondják ők, mivel a megigazulást semmiféle cselekedettel, mely azt megelőzi, ki nem érdemeljük. Pál azonban, midőn Ábrahámot a dicsekedésre való minden anyagtól megfosztja azért, mert a hit igazságul tulajdonítatott neki, bizonyítás helyett ezt teszi hozzá: ahol cselekedetek vannak, ott a jutalom tartozásképpen tulajdoníttatik; ami pedig a hitnek adatik, az ingyenes (Róm 4,4). Ne felejtsük el, hogy itt a szent pátriárkáról van sző. Pál tagadja, hogy Ábrahám abban az időben, melyben a világnak ellentmondott, hogy magát egészen az Isten szolgálatára adja, valamiféle cselekedetek folytán igaz lett volna. Ha azt a kifogást teszik azok a hamis atyák, hogy csak akkor kezdett megigazulni: ezt a kötekedést világosan megcáfolja a Szentírás szövege. Mert sok éven át gyakorolta magát az Istenhez való könyörgésben és állandóan követte Isten hívását, mely az örök életre vonatkozó ígéretet foglalta magában. Nemde tehát háromszorosan vakoknak kell tartani azokat, kik az Istentől eredő ingyenes igazságot nem látják [másban], csak magában az előcsarnokban, és azt hiszik, hogy magában az épületben a cselekedetek érdemei uralkodnak? Ügyelni kell azonban arra, hogy milyen színbe öltöztetik ezt az oly durva istentelenséget. Azt hirdetik117
ugyanis, hogy ilyen módon teszünk eleget az apostol ezen mondásának: "Ha kegyemből, akkor nem cselekedetekből" (Róm 11,6). Pál azonban azt, hogy a maradékot tartja meg (Róm 9,27) Isten és őrzi meg végig csodálatosképpen az örök romlás veszedelmétől, Isten kegyelmének a javára írja. Nagyon is messze áll tehát ő attól, hogy ezt a kegyelmet csak egy kis részre, vagyis egyedül a kezdetre korlátozza.
Képtelen őrjöngés, sőt még valamivel ennél is durvább dolog az, hogy az ő véleményük szerint mindabból, mik a megigazulást megelőzik, legyen az hit vagy cselekedetek, semmi sem érdemli ki a megigazulást. Miféle cselekedeteket gondolnak ki itt számunkra, melyek a megigazulást megelőzik? Minő rend volna, hogy időbelileg a gyümölcs megelőzze a gyökeret? Végeredményében: hogy belássák az olvasók, mily nagy előhaladás történt a tudomány kiigazítását illetőleg, a barátok diktálták a tisztelendő atyák elé, kiknek feladata a beleegyezés volt, azt a régi nótát, hogy azok a jó cselekedetek, melyek a megigazulást megelőzik, az örök üdvösséget illetőleg nem bírnak érdemszerző, hanem csak előkészítő erővel. Pedig ha valamiféle cselekedetek megelőznék a hitet, azok is számítás alá esnének. De azért nincs semmi érdem, mivel nincsenek semmiféle cselekedetek. Ha ugyanis az emberek saját cselekedeteiket vizsgálják, azokat csakis rosszaknak találják. Az utódokat meg majd alig lehet meggyőzni arról, hogy a pápaság hívei annyira ostobák voltak, hogy a megigazulásnak eléje tettek valamiféle cselekedetet, bár tagadták azt, hogy ez ily nagy jóra vonatkozólag érdemszerző volna. Mi származhatik ugyanis az embertől addig, míg Isten Lelke által újra nem született? – Egészen másként okoskodik Pál, midőn arra inti az efézusbelieket (2,8), hogy jusson eszükbe: nem önmaguktól és nem a saját cselekedeteik által tartattak meg. Bizonyításképpen pedig nem azt teszi hozzá, amit ezek az őrült atyák felhoznak, hogy a cselekedetek, melyek a megigazulást megelőzik, éppen nem elégségesek, hanem azt, amit én említettem fel, hogy nem vagyunk mi másféle cselekedetekkel felruházva, mint csak azokkal, melyeket Isten előre elkészített, mert az ő műve vagyunk mi, kik a szent és jámbor életre teremtettünk.
118
A hit továbbá úgy előzi meg a megigazulást, hogy azt, tekintettel Istenre, mégis követi. Az azonban, amit ők a hitről mondanak, tán csak akkor állhatna meg, ha maga a hit, mely bennünket az igazság birtokába juttat, tőlünk eredne. De mivel ez is az Isten ingyenes ajándéka: azért fölösleges is ennek a külön felemlítése, mint ők teszik. A Szentírás azonban más okból veszi elejét ennek a kétségnek, midőn a hitet szembeállítja a cselekedetekkel azért, hogy azt az érdemek közé ne sorozzák. A hit ugyanis semminket sem viszi közelebb Istenhez, hanem azt fogadja el az Isten, amit önként ajánl fel nekünk. Ez az oka annak, hogy a hit, ha tökéletlen is, mégis birtokában van a tökéletes igazságnak, mivel nincs tekintettel másra, mint az Isten ingyen való jóságára.
A tizedik pontban, mint ők nagy garral mondják, az eretnekek hiábavaló bizakodása ellen kelnek ki. Ez a bizakodás pedig az ő meghatározásuk szerint az, ha bizton állítjuk, hogy a mi bűneink megbocsáttattak, és ha ebben bizonyossággal megnyugszunk. De ha minket eretnekekké tesz az ilyen bizonyosság, hová lesz akkor az a boldogság, amelyről Dávid beszél? Sőt hová lesz az a békesség, amelyről Pál beszél a rómaiakhoz írott levél ötödik részében (1. v.), ha Isten jóakaratán kívül másban megnyugszunk? S miért kegyes hozzánk az Isten, ha nem azért, mert nem száll perbe velünk? Megvallják ők, (1) hogy a bűnök sohasem bocsáttatnak meg a Krisztus miatt másképpen, mint csak ingyen: azt azonban, midőn minden lelkiismeretet megfosztanák a megnyugtató bizodalomtól, függőben hagyják, hogy kiknek és mikor bocsáttatnak meg a bűnök. Hol van tehát az a bátorság és az a bizodalommal való menetel az Atyához a Krisztusban való hit által, amelyről Pál egy helyen beszél? (Ef 3,12) Nem elégedvén ő meg a "bizodalom" szóval, a bátorságra buzdít bennünket, ami bizonyára többet jelent valamivel, mint a bizonyosság. Hát ahhoz mit szólnak, hogy a "bizonyosság" szót ő többször használja? S ezt nem is alapítja másra, mint egyedül az Isten ingyen szeretetéről való meggyőződésre (Róm 8,37). Sőt az Isten valódi segítségül
(1) A tridenti atyák.
119
hívását is teljesen megsemmisítik ők, (1) midőn a jámbor emberek lelkét bizonytalan rettegésben tartják, amely egymaga bezárja előttünk az ajtót. "Aki kételkedik – mondja Jakab (1,6) – hasonlatos a tengernek habjához, mely a szelektől ide s tova hányattatik, ne véljék azért az ilyenek, hogy ők valamit is vesznek az Úrtól", hanem aki kérni akar, egyáltalán ne kétkedjék. Meg kell jól jegyezni az ellentétet a hit és a kétkedés közt, amiből könnyű következtetni arra, hogy a hit összeomlik, mihelyt megszűnik a bizonyosság.
De hogy az ő teológiájukkal minél jobban tisztába jöhessenek az olvasók, fontolják meg az e pontban még következő szavakat. Szerintük ugyanis azt sem szabad állítani, hogy azoknak, kik valóban megigazultak, önmaguk felől minden kétséget kizárólag kell gondolni azt, hogy ők tényleg megigazultak. Ha így áll a dolog: akkor ám lássák, mi módon lehet összeegyeztetni a bizonyosságot a kétkedéssel. A bizonyosságot ugyanis Pál megteszi a hit állandó kísérőjének. Nem szólok arról, hogy ők alapigazságnak teszik meg itt azt, amit Pál igen nagy képtelenségnek tart. "Ha a törvényből van – úgymond (Róm 4,14) – az örökség, akkor hiábavalóvá lett a hit". Azt mutatja ki itt Pál, hogy semmiféle bizonyossága sem lesz a hitnek, ha a cselekedetekre támaszkodik az emberek üdvössége. S nem habozik ezt mint a legnagyobb képtelenséget állítani elénk. És méltán! Ebből következteti ugyanis később azt, hogy az ígéret is haszontalanná lett. Restellek azonban ezen mint valami kétes dolgon vitatkozni azokkal, kik magukat keresztyéneknek nevezik. Hiszen e tekintetben világos a Szentírás tanítása. "Tudjuk – mondja János (1Ján 4,6), – hogy mi Isten fiai vagyunk". És később előadja azt is, hogy honnan ered ez a tudás: a Lélekből, ti. akit nekünk adott. Hasonlóképpen figyelmeztet bennünket Pál is arra, hogy mi nem e világ lelkét vettük, hanem azt a Lelket, ki az Istentől vagyon, hogy megtudhassuk azokat, amiket nékünk ajándékozott az Isten (1Kor 2,12) Másutt még világosabban beszél, mondván: "Nem vettük a szolgálat lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúvá fogadtatás lelkét
(1) A tridenti atyák.
120
vettük, ki által így kiáltunk: Abba, azaz Atya" (Róm 8,15). Ez okozza azt a bizodalommal és bátorsággal való menetelt Istenhez, amit fönnebb említettünk. És valóban egyáltalán nem ismerik a hit természetét azok, kik azt a kétkedéssel elegyítik. Ha Pálnak kétségei volnának, akkor nem merné gúnyolni a halált és a poklot, amint ezt a rómaiakhoz írt levél 8. részében teszi (31. v. és köv.), ahol az Isten szeretetéről való oly nagy bizonyossággal dicsekedik, hogy semmi sem tudná őt e meggyőződéstől elmozdítani; és nem merészelne – mint az ötödik részben (2. v.) teszi – az Isten dicsőségében való reménységében dicsekedni. S ez világosan kitűnik az ő szavaiból, megjelölvén egyúttal az okot is: mert az Isten szerelme ontatott ki a mi szívünkbe a Szentlélek által, ki nékünk adatott. S ezzel jelzi, hogy a mi lelkiismeretünk, belenyugodván a Szentlélek bizonyságtételébe, félelem nélkül dicsekedhetik Isten előtt az örök életben való reménységgel. Nem kell azonban csudálkozni azon, hogyha az álbölcsek előtt ismeretlen ez a bizonyosság, mellyel Isten Lelke a jámborak szíveit megpecsételi. Mert hogy ez így lészen, kijelentette azt Krisztus e szavakkal: "A világ az igazság Lelkét nem ismeri, csak ti ismeritek őt, mert bennetek marad" (Ján 14,17). Nem kell csudálkozni tehát, hogy ide-oda ingadoznak azok, kik elvetvén a hit fundamentumát, inkább a cselekedetekre támaszkodnak. Teljesen igaz ugyanis Ágoston ezen mondása (1): "Mivel nem a mi cselekedeteink, hanem az ő kegyelme következtében szilárd az ígéret: azért senkinek sem kell rettegéssel beszélni arról, ami felől nem merülhet fel kétség."Ők azonban azt hiszik, hogy mindenféle ellenvetésnek ügyesen elejét veszik, mikor a Krisztus kegyelmére vonatkozólag az általános meggyőződést ajánlják. Megtiltják, hogy bárki is a Krisztus halálának hatályosságáról kételkedjék. De mibe akarják ők ezt helyezni? A levegőbe, hogy az csak zavaros képzelődés legyen! Senkinek sem engedik meg ugyanis azt, hogy a kegyelmet a hit szilárd bizonyosságával önmagára vonatkoztassa. Mintha bizony ok nélkül adattak volna nekünk ezek az ígéretek: Íme, a te királyod jön (Mát 21,5;
(1) In Psalm. 88.
121
Zak 9,9); Örökösei vagytok ti az ígéretnek (Csel 2,39); Tetszett az Atyának tebenned (Luk 12,32); Isten igazsága mindazok számára és mindazoknak, akik hisznek (Róm 3,22). És valóban, ha megengednék, hogy hit által fogadjuk el azt, amit Isten nekünk felajánl, akkor nem állíttatnék elém és mások elé is a Krisztus úgy, hogy azt higgyük: Ő csak Ábrahámnak volt megváltója, hanem úgy, hogy az általa szerzett üdvösséget mindenki a magáévá tehesse. – Aztán, kérlek, minő istentelenség azt állítani, hogy a hit bizonyosságával senki sem tudhatja, vajon elnyerte-é Isten kegyelmét? Pál és János csak azokat ismerik el Isten fiainak, akik ezt tudják. És miféle tudásról mondjuk, ha nem erről, hogy a Szentlélek vezetése mellett tanultak? Igen szépen mondja Bernát, (1) hogy a hitnek kell ebben segítségünkre jönni: az igazságnak kell ebben támogatni, hogy ami ránk vonatkozólag az Atya szívében rejtve van, azt a Lélek nyilatkoztassa ki, és a Lélek győzze meg a mi szívünket arról, hogy mi Isten fiai vagyunk. Győzze meg pedig a hit által való hívás és ingyen megigazítás által. És ha Pál, midőn a korinthusbelieket arra inti, hogy kísértsék meg magukat, vajon a hitben vannak-e, gonoszoknak nyilvánítja mindazokat, kik nem ismerik fel, hogy a Krisztus bennük lakozik (2Kor 3,15): akkor miért féljek én kétszeresen gonoszaknak nevezni azokat, kik az ilyen vizsgálatot távol tartják az egész egyháztól és Isten kegyelmére vonatkozólag semmi bizonyosat sem hagynak fenn?!
A tizenegyedik pontban, ahol a megigazulás gyarapodását írják le, nemcsak összezavarják az igazság ingyenvaló beszámítását a cselekedetek érdemeivel, hanem azt majdnem el is törlik. Az ő szavaik szerint: "A hívők a jócselekedetek által Isten és az egyház parancsainak megtartása folytán az igazságban gyarapodnak és mindig igazabbakká lesznek." Használnák legalább Ágoston azon megszorítását, hogy a hívők igazsága, míg a világban élnek, inkább a bűnök megbocsátásán, mint az erények tökéletességén alapszik. (2) Bár azt tanítja, hogy semmi részben sem kell támasz-
(1) Serm. 5. in dedic. templi.
(2) Lib. De civitate Dei 19. cap. 27.
122
kodni a cselekedeteknek még azon igazságára sem, amelyet ő lenézőleg említ meg. Az összes jámboroknak ugyanis, kik a test gyengesége alatt nyögnek, szerinte az az egyedüli reménysége, hogy Krisztus Jézus a közbenjárójuk, aki engesztelés az ő bűneikért. (1) A tridenti atyák azonban, vagy jobban mondva a felbérelt barátok, kik mint a régi latin fuvolások, olyan dalokat csinálnak nekik, aminőket ők akarnak, tanítványaikat mindenféle módon eltérítvén a kegyelem szemlélésétől, a cselekedetekben való hamis bizakodással vakítják el őket. Valóban szívesen ismerjük el azt, hogy a hívőknek naponként gyarapodniok kell a jó cselekedetekben való előmenetelben, és hogy az ő jó cselekedeteiket, mikkel Isten őket felékesíti, néha az "igazság" névvel illetik; mivel azonban a cselekedeteknek ez az egész méltánylása nem ered más forrásból, mint az ingyenvaló elfogadás forrásából, azért mily képtelen dolog volna, ha ezt amaz megingatná? Miért nem jut eszükbe az, amit mint gyermekek az iskolában tanultak, hogy az, ami alárendelt állapotban van, nem ellenkezik. Mondom, hogy az ingyen beszámítás alapján történik az, hogy Isten előtt igazaknak tartatunk; mondom, hogy ebből ered az a másik jótétemény is, hogy az "igazság" névvel vannak felruházva a cselekedetek is, amelyek különben nagyon távol állanának a valódi igazságtól. Szóval azt állítom, hogy nem a saját érdeme, hanem egyedül a hit által igazul meg a személy is, meg a cselekedet is: és hogy a cselekedetek ezen igazsága a személy igazságától függ, mint az eredmények okától. Így kell tehát a sorrendben is elöl járnia és rangban is kiemelkednie a hit egyedüli igazságának, hogy semmi azt meg ne előzze vagy el ne homályosítsa. Ennélfogva a legméltatlanabb ármánykodás az, ha az ingyenvaló igazság helyébe nem tudom miféle érdemek által szerzett igazságot tesznek úgy, hogy Isten egyszer igazít meg bennünket egy pillanat alatt, mi azonban egész életünkön át szerezzük magunknak az igazságot a törvény megtartása által. Isten parancsainak a megtartását illetőleg azonban, s ezt, tetszik, vagy nem, de el kell ismerniök, minden halandó nagyon távol áll azok teljes
(1) Lib. ad Bonifacium. 3 c. 5.
123
betöltésétől. Feleljenek meg hát most nekem arra, hogy vajon igazság-é ennek bármilyen része, vagy csak része az igazságnak? Ők ezt az utóbbit állítják rendületlenül. Ellentmond azonban nekik a Szentírás, mely ezt az elismerést csak a tökéletes engedelmességnek adja meg, midőn ezt mondja: "Aki cselekszi ezeket, élni fog bennük, de átkozott az, aki nem tölt be mindeneket" (Gal 3,10); majd megint: "Aki vétkezik egyben, az az egész törvény megrontásában bűnös" (Jak 2,10). Senki sincs, aki be ne látná, még ha én hallgatok is, hogy mindnyájan átok alatt vagyunk addig, míg a törvény megtartásában sántikálunk, ezért máshonnan kell kölcsönvennünk az igazságot, mivel az a cselekedetektől el van véve. Azokról, amiket az egyház parancsolatainak a megtartására vonatkozólag közbeszőnek, majd másutt lesz szó. Úgy futólag azonban figyelmeztetem az olvasókat, hogy e tekintetben az istentelenségnek semmiféle faját sem mellőzik. Ki tudná ugyanis menteni azt a szentségtörést, hogy nem haboznak a saját találmányaiknak megigazító erőt tulajdonítani? Ezt még Pelagius sem merte soha megkísérleni! Ő ugyanis istentelen rábeszéléssel akarta megrontani a szerencsétlen embereket, mintha ők maguk is képesek volnának megszerezni maguknak az igazságot, az azonban sohasem jutott eszébe, hogy emberi törvényeknek ily nagy jelentőséget tulajdonítson. Átkos káromlás ugyanis az Istennel szemben az, ha a halandók valamelyike annyira megy a vakmerőségben, hogy a saját hagyományaiknak tulajdonítja az örök élet jutalmát.
De hát hova is forduljak?! Hiszen az a szent zsinat beszél, mely a Szentírás magyarázásában nem tévedhet! A Szentírásból vett bizonyítékok pedig a következők. Az első a Jézus Sirák fia könyvéből (18,22) való, s így szól: "Ne félj egész a halálig igazzá válni". Azt hiszem, egy módja van annak, hogy magamat kimagyarázzam. Nézzék meg jól az olvasók ezt a helyet, és észreveszik, hogy azt a jó atyák szemtelenül megrontották. Az illető író ugyanis ezt mondja: "Ne légy akadályozva, vagyis gátolva egész a halálig". Bár inkább így kellett volna fordítani: Ne halaszd: mivel a görög szövegben ez az ige van: μείνης. Azok tunyasága ellen kel ugyanis ki az író, kik az Istenhez való
124
megtérésüket halasztgatják. Ami a kezdetre vonatkozólag van mondva, azt ezek a jámbor atyák nemcsak vastag tudatlansággal, hanem határozott rosszakarattal is a továbbfejlődésre vonatkoztatják. Jakab mondását tekintve valamivel szebb színben tűnnek fel. Aki azonban a mi iratainkat olvassa, eléggé belátja, hogy Jakab éppen nincs az ő pártjukon. A megigazítást ugyanis nem az igazság okaképpen, hanem csak bizonyításképpen hozza fel; ami a szövegből világosan kitűnik. Az pedig igazán nagyon nevetséges dolog, hogy mivel az egyház a hit, remény és szeretet növekedését kéri a maga számára, ebből azt hozzák ki, hogy az ember a cselekedetek által igazul meg. Ki rémülne el az ilyen csengettyűktől, kivéve, ha nem egészen gyermek valaki?
A tizenkettedik pontban felújítják azon régi átkot, hogy senki azt ne mondja: a megigazult emberre nézve lehetetlen az Isten parancsait megtartani. A "lehetetlen" szón én éppen nem akarok vitatkozni: én bőségesen megelégszem, és minden jámbor és kevésbé civakodó természetű embernek meg kell elégedni azzal, hogy soha nem volt senki, aki Isten törvényének eleget tudott volna tenni, és nem is lehet találni senkit ilyent. Hát vajon hazugsággal vádoljuk majd a Szentlelket, aki mindenkit, nemcsak egy korszak embereit, hanem mindannyit, ahányan csak a világ végéig lesznek, törvényszegésben tesz bűnössé?! "Nincsen ember a földön – mondja Salamon (1Kir 8,46) – aki nem vétkeznék." Dávid pedig ezt mondja: "Egy élő sem igaz előtted" (Zsolt 143,2). Ha lehet találni olyan valakit, aki a törvényt betölti, akkor a Szentléleknek vissza kell vonnia ezen kijelentéseket. Távol legyen azonban az, hogy az emberek ördögi gőgössége az örök igazság szerzőjét meghazudtolja. Sőt megsemmisülne Pál ezen bizonyítéka is: Meg van írva: Átkozott mindenki, ki nem marad meg mindazokban, amik megírattak" (Gal 3,10). Mindazok tehát, kik a törvény alatt vannak, átok alatt állnak. – Hiszen könnyű ebből kihozni azt, hogy a törvényt meg lehet tartani! Igen, de az apostol kétségtelen alapelvnek veszi azt, amit ők átokkal sújtanak. Ezért egy másik helyen, ahol amiatt a szolgaság miatt siránkozik, mely őrá az összes
125
szentekkel egyetemben nehezedik, végül is nem talál más orvosságot, mint csak azt, hogy a testtől megszabaduljon (Róm 7,24). Ezzel a rágalommal illették Ágostont is a pelagiánusok. Elismeri ő, hogy Isten, ha akarja, képes ugyan az embereket ily nagy tökéletességre emelni, de ezt soha nem tette és nem is fogja tenni, mivel másképp szól a Szentírás tanítása. Én azonban még tovább megyek és azt mondom, hogy lehetetlen az, amiről a Szentírás kijelenti, hogy sohasem fog megtörténni. Azonban, ha a kifejezésről van szó, azt is megtaláljuk Péternél a Cselekedetek 15. részében (10. v.), midőn a törvényt igának nevezi, melyet az atyák közül senki sem tudott elhordozni. De csalódik az, aki azt gondolja, hogy ez csak a szertartásokra vonatkozik. Mi volt ugyanis oly nehéz a szertartásokban, hogy ezek terhe alatt az összes emberi erők leroskadjanak? Kétségtelenül arra vonatkozik ez a mondás, hogy az összes halandók kezdettől fogva képtelenek voltak a törvény megtartására, és ma is azok: azért semmi más nincs hátra, mint csak az, hogy a Krisztus kegyelméhez folyamodjunk, amely megszüntetvén a törvény igáját, bizonyos szabad felügyelet alatt tart bennünket. Megjegyzendő még, hogy Péter az újjászületettekről beszél, ne ingerkedjenek tehát a tridenti atyák azzal, hogy ez a mondás a test gyengeségére vonatkozik, amikor a Lélek segítsége távol van. Tagadja ugyanis Péter azt, hogy a próféták, pátriárkák és a jámbor királyok képesek voltak a törvény igájának elviselésére, bárhogy támogatta is őket az Isten Lelke: és világosan hirdeti, hogy lehetetlen volt a törvényt megtartani.
Ezzel szemben azonban ők is a Szentírásra hivatkoznak mint tanúra. János ugyanis azt mondja, hogy az Isten parancsolatai nem nehezek (1Ján 5,3). Ezt én is elismerem: csak aztán meg ne gyengítsük vele a bűnök bocsánatára vonatkozó tant, amelyet minden parancsnak eléje helyez. Mert ha nem nehéz a törvényt megtartani, akkor sok olyan bűn nélkül való embert találunk majd, akik meghazudtolják az Istent: amit ugyancsak János mond (1Ján 1,8). Ezek a szamarak nem gondolják meg, hogy azt a könnyűséget, amiről János beszél, az okozza, hogy a szentek számára a segítség, mellyel saját fogyatkozásaikat pótolhatják, készen
126
van akkor, amikor ti. a bűnbocsánathoz menekülnek. Ez az oka annak, hogy a Krisztus igája kedves és az Ő terhe könnyű: mivel fokozza a szentek serénységét a saját szabadságuk, amikor felismerik, hogy nincsenek többé a törvény alatt. S ezt Pál is mint a buzdítás legjobb eszközét alkalmazza velük szemben (Róm 6,12). S Dávid is ugyanezt tanítja, midőn így szól: "Tenálad van a bocsánat, hogy tiszteljenek téged." (Zsolt 130,4). Vegyék el tőlem ezt a bocsánatban való reménységet, és a törvény legkisebb parancsa súlyosabb teher lesz az Aetnánál! (1) De mit törődnek ezzel ezek a tétlen barátok, akiknek soha eszük ágában sem volt a parancsok megtartása, aminek a könnyűségéről oly vakmerően fecsegnek? Hiszen éppen ezzel az egy dogmával világosan elárulják nemtörődömségüket. És hogy miért? Íme, Pál, ez a kiváló apostol arról panaszkodik, hogy ő fogságban van, mivel, amint illik is, a törvénynek kell engedelmeskednie, és azt hangoztatja, hogy gyógyíthatatlan ez a betegség, míg a halál azt meg nem orvosolja (Róm 7,19 s köv.) Ezek a derék mesterek pedig jóízűen mosolyognak és azt mondogatják, hogy hiábavaló dolog ilyen panaszokat hangoztatni, mivel a Krisztus terhe könnyű (Máté 11,30). Hozzáteszik még azt is, hogy Krisztust szeretik az ő tanítványai. Akik pedig szeretik Őt, azok megtartják az ő beszédét (Ján 14,23). Ez mind igaz. De hol van a Krisztus iránt való tökéletes szeretet? Hol van – mondom – az a teljes szívből, teljes lélekből és teljes elméből való szeretet? (Máté 22,37) Ott, ahol a test nem küzd a lélek ellen. Tehát semmi esetre sem ebben a világban! Krisztust ennélfogva szívük komoly és őszinte indulatával szeretik az ő tanítványai, és szeretetük mértékéhez képest az ő beszédét megtartják. De micsoda ez ahhoz a teljes tökéletességhez képest, amelyből egyáltalán semmi sem hiányzik?!
Figyeljék meg most a józan olvasók, hogy mily szép összhangban vannak egymással a tridenti atyák mondásai! Azon határozott állítás után, hogy a hívők képesek a törvényt betartani, elismerik, hogy a könnyű és mindennapos bűnöket tekintve néha még a
(1) Aetna (ma Etna) 3313 m. magas hegy Szicília keleti részén. (Ford.)
127
legszentebbek is elesnek. Először is azt kérdezem, vajon bármelyik könnyű bűn is nem olyan dolog-e, ami ellenkezik a törvény megtartásával? Hiszen miféle bűnös gondolkozás hatolhat be az ember lelkébe, ha azt egészen elfoglalja az Isten iránt való szeretet? A törvénynek azonban csak akkor tesznek eleget, ha Istent teljes szívükből szeretik. De emiatt még nem szűnnek meg igazak lenni. Ezt én is elfogadom; hanem hát mi az oka ennek, ha nem az, hogy azoknak, kik boldogok, megbocsáttattak a bűneik? (Zsolt 32,1) S ha ők a cselekedetek által akarnak igazakká lenni úgy, hogy az ő lelkiismeretük Isten előtt erre a bizodalomra támaszkodhassék: akkor először is felforgatják a hitet és olyan sérelmet követnek el Isten kegyelmén, amit semmiképpen nem lehet eltűrni. Azután meg semmi olyan bizonyítékot nem hoznak fel, ami a törvény megtartásának a lehetőségére vonatkozó istentelen meggyőződésüket támogatná. Mert ha ők semmibe sem veszik a könnyebb botlásokat – mint ők mondják –‚ felhangzik ezellen a legfőbb bíró következő mondása: "Aki e legkisebb parancsolatok közül csak egyet is megszeg, az a legkisebb lészen a mennyeknek országában" (Máté 5,19). Szeretném azonban tudni, hogy legalább miféle bűnöket neveznek ők könnyűeknek (persze az enyhítés végett beszélnek így) és miért mondják inkább azt, hogy az igazak "néha" esnek bele azokba, s nem azt, hogy "mindig", vagy "ismételten". Hiszen alig múlik el egy pillanat anélkül, hogy valami újabb bűnt ne követnénk el. Szerintük könnyű bűnök a különböző nemű vágyak, melyek bennünket mindenféle gonoszságra ingerelnek; továbbá a mindennemű kísértések, melyek egész az istenkáromlásig űznek bennünket. Bármint legyen is a dolog, itt nyílt ellentmondásba keveredtek.
Mindazok, amik még ebben a pontban vannak, éppen csak úgy szolgálják a szóban forgó kérdést, mintha valaki a lábak járásából akarná bebizonyítani azt, hogy a kezek nem nyúlnak hozzá valamihez. Néhány, a jámbor életre vonatkozó buzdítást foglalnak össze. S végül is mit hoznak ki ezekből mást, mint azt, amit a mi iratainkból, tanításainkból és mindennapi beszélgetéseinkből százszor jobban és egészen más eredménnyel meg lehet tanulni, hogy ti. nem a tisztátalanságra
128
vagyunk mi híva, hanem a szentségre (1Thess 4,7), hogy Isten kegyelme azért jelent meg, hogy megtagadván a testi vágyakat, igazán és szentül éljünk a világban (Tit 2,11); továbbá, hogy azért támadtunk fel a Krisztussal, hogy a mennyeiekre gondoljunk (Kol 3,1). Azt hiszik ugyan, hogy ők valami nagy dolgot csináltak akkor, mikor összefoglalják azt, hogy hiába dicsekesznek a mennyei örökséggel azok, kik nem akarnak a Krisztus szenvedéseinek részesei lenni. De hogy mennyivel jobban hirdetjük ezt mi, arról ítéljenek az olvasók. Egy különbség mégis van közöttünk, s ez az, hogy mi, mikor azt tanítjuk, hogy részeseivé kell lennünk a Krisztus szenvedéseinek, hogy vele a boldog feltámadás közösségébe jussunk (Róm 8,17), akkor nem választjuk el a Krisztust önmagától. Ők azonban fonákul állítják azt, ami semmiképpen sem következik be, hogy mi a tűrés által kiérdemeljük az örök életet, és hogy a mi igazságunk részben azon alapszik, hogy ne támaszkodjunk egyedül az Isten kegyelmére.
De még istentelenebb játékot is űznek az ő következtetésükben. Arra az eredményre jutnak ugyanis, hogy ellenségei a keresztyén vallásnak azok, kik azt mondják, hogy az igazak minden jó cselekedetükben legalábbis bocsánatos bűnt követnek el. (*) Szeretném tudni, hogy minő dialektikából (1) tanulták az ilyen következtetéseket: "Úgy fussatok, hogy a jutalmat elnyerjétek" (1Kor 9,24), tehát a jámbor ember jó cselekedeteiben semmi olyan nincsen, ami méltó volna a megrovásra. Ugye háromszoros vadállatoknak kell lenniök azoknak, kiknek ezek a vadállatok be tudják beszélni azt, hogy a Szentlélektől erednek az ilyen ostobaságok? De mellőzvén ezt az esztelenséget is, nézzük magát a dolgot. Azt szükségképpen el kell ismerniök, hogy a cselekedeteket inkább a lélek belső indulata szerint kell mérlegelni, amelyből erednek, és a cél szerint, amelyre irányulnak, nem pedig a külső színük szerint, melyben az emberek előtt feltűnnek: Isten ugyanis – mint az Sámuelnek mondatott (1Sám 15,22) – a szívet nézi; és
(*) Ez Luther nevezetes kijelentése volt, amit már az Exsurge Domine bulla (1520) kárhoztatott (31–32. pont). [NF]
(1) Dialektika az a része a bölcseletnek, mely a fogalmakat és bizonyításokat magyarázta, és azt tanította, hogyan kell tudományosan vitatkozni. (Ford.)
129
mint Jeremiás int bennünket (5,3) – az ő szemei az igazságra irányulnak. Az azonban egészen bizonyos, hogy minket sohasem az Isten iránt való tökéletes szeretet visz és indít arra, hogy az ő igazságának engedelmeskedjünk. Különböző vágyak tartanak ugyanis vissza bennünket a futástól úgy, hogy csak alig járunk, bár Isten azt parancsolja, hogy a legnagyobb igyekezettel siessünk; és alig van bennünk egy kis langyosság a legnagyobb tűz helyett. És ha a képmutatás miatt nem is vesszük észre ezt a fogyatékosságunkat, Isten azért látja és elítéli azt, mert az ő szemei előtt még a csillagok sem tiszták és a nap sem ragyogó (Jób 25,5). Végül is a rómaiakhoz írt levél hetedik része dönti el ezt a vitát, ahol Pál a maga és az összes jámborok nevében megvallja, hogy ő messze áll a tökéletességtől, még akkor is, ha a legjobb akarat van benne. Ezért hízelegjen magának az ember, amint tetszik, ha a legkiválóbb cselekedete, mely valaha csak létezett, Isten ítélete alá kerülvén szennyesnek találtatik! – De [, mondják ők,] Istennek tetszenek a jó cselekedetek! – Hát ki tagadja ezt? Mi csak azt állítjuk, hogy lehetetlen az, hogy elnézés nélkül tetszhetnének neki. És mi az, amit Isten megbocsát, ha nem a bűn? Ebből következik egyúttal az is, hogy nem kell oly nagyon üldözni azokat, kik azt mondták, hogy bármiféle jó cselekedet, ha vele szemben a teljes szigort alkalmazzák, inkább az örök kárhozatra, mint az örök élet jutalmára méltó. Ahol ugyanis bármi kis bűn látszik is, ott egy józaneszű ember sem fogja tagadni azt, hogy jelen van a halál oka. Isten mérhetetlen könyörületessége folytán történik mégis az, hogy az égben jutalomhoz jutnak azok a cselekedetek, amelyek különben nemcsak hogy semmi ilyent nem érdemeltek, hanem az örök büntetés lett volna jutalmuk, ha Krisztus le nem mosta volna róluk azt a szennyet, amellyel egyébként be voltak mocskolva. Azután, hogy mily gyermekes dolog az a következtetés, mellyel a "jutalom" szóból a "méltóságot és érdemet" hozzák ki, azt már több helyen kimutattam. (*) Ennek is világos az oka: mivel maga az a jutalom, mely ez álbölcsek akarata szerint az érdemen alapszik, szintén az ingyenvaló elfogadástól függ.
A tizenharmadik pontot, ha csak arról beszélnének
(*) A megigazulásról szóló ev.–r.k. közös nyilatkozat (magyarul: Ev. Sajtóosztály – Szent István Társulat, 2000.) egyik mellékletében (29. o.) szerepel egy forráshivatkozás (Lehmann–Pannenberg: Rechtfertigung etc. Freiburg 1986.), melyben a lutheránus fél így fogalmaz: "Sok ellentétet lehetne egyszerűen úgy megszüntetni, ha az "érdem" félreérthető kifejezését a "jutalom" bibliai fogalmának igazi értelmével összefüggésben látnánk és gondolnánk." – Amint innen kitűnik, nem a fenti teológusok fogalmazták meg először ezt a vágyat. [NF]
130
benne, amit a címben ígérnek, én is aláírnám. De mivel ők azon ígéret mellett, hogy a vakmerő képzelődésnek akarják elejét venni, minden erejükből azon vannak, hogy a jámbor lelkeknek a saját elválasztatásukra vonatkozó bizakodását teljesen megsemmisítsék, e tekintetben kénytelen vagyok nekik ellentmondani, mivel a Szentírás is nyíltan ellentmond nekik. Miért beszélne ugyanis úgy Pál az efézusbeliekhez írt levél első részében oly bőségesen az Isten örök elválasztásáról, ha nem azért, hogy meggyőzze őket: ők ezáltal fogadtattak be az örök életbe? S igazán nincs is itt szükség magyarázgatásra. Többször ugyanis következtet Pál, hogy az efézusbelieknek állhatatosan elméjükben kell tartani, hogy ők el vannak híva és az evangélium részeseivé tétettek: amiképpen elválasztattak a Krisztusban, minekelőtte a világ fundamentuma felvettetett. Továbbá a rómaiakhoz írt levél nyolcadik részében az elválasztás tanát határozottan összeköti a hit bizonyosságával. Én ugyan elismerem és buzgón is tanítjuk mindnyájan, hogy nincs veszedelmesebb dolog, mint Isten titkos szándéka után kutatni, hogy ebből vegyük a mi elválasztatásunk tudatát; sőt, hogy olyan ez, mint az örvény, mely pusztulásunkat okozza. De mivel a mi örökkétartó fiúvá-fogadtatásunk tükörét Krisztusban állítja elénk a mennyei Atya, csakis az érti valóban azt, hogy mi adatott nekünk a Krisztus által, aki önmagában határozottan bizonyosnak tartja, hogy őt a Krisztusnak adta az Atya azért, hogy el ne vesszen. Hát aztán vajon ok nélkül mondatott-e az, hogy az Atya, aki minket az ő Fiának őrizetére és hűségére bízott, mindeneknél nagyobb, és hogy nem tűri el a Fiú azt, hogy bármi is elvesszen? (Ján 6,39, 10,28) Sőt éppen az a célja ennek a mondásnak, hogy mindazok, akik az Isten fiai, üdvösségük ilyen őrizőjében bizakodva ne kétkedjenek azon, hogy ők a veszélyek közepette is biztonságban vannak; sőt ha határtalan veszedelmek közé jutnak, abban bizakodjanak, hogy veszedelmen kívül van az üdvösségük, mivel az Isten kezében van az. – Tagadják azonban ők azt, hogy tudni lehetne, ha csak különleges kinyilatkoztatás révén nem, hogy kiket választott el az Isten! Ezt én is elismerem. Ezért mondja Pál apostol, hogy mi nem a világ lelkét kaptuk, hanem
131
azt a Lelket, mely az Istentől van: hogy tudjuk azokat, amik Istentől ajándékoztattak minekünk (1Kor 2,12). Az ajándékot pedig másutt (Róm 8,15) úgy értelmezi, hogy ez nem egyéb, mint a fiúvá fogadtatás, amely miatt bennünket Isten fiai közé soroznak, s amit ránk nézve annyira bizonyosnak tart, hogy szerinte avval fennhangon dicsekedhetünk. Egyébként nem titok előttem az, hogy mit értenek ők a "különleges kinyilatkoztatás" alatt. Én azonban azt nevezem ilyen kinyilatkoztatásnak, melyre a mennyei Atya az ő fiait különösképpen méltóknak tartja. S ezt nem is magamtól gondolom ki olyannak, mint amilyennek hirdetem. Ismeretesek ugyanis Pál apostol következő szavai: "Nekünk – úgymond (1Kor 2,10) – azokat, amik rejtve vannak az emberi ész előtt, megjelentette az Isten az ő Lelke által, mert ez a Lélek még az Istennek mélységeit is vizsgálja". Majd megint így szól (1Kor 2,16): "Kicsoda tudja az Úr akaratját? és ki taníthatná őt? Mi pedig tudjuk a Krisztus akaratját".
Végeredményében tehát látjuk, hogy a tiszteletreméltó atyák szerint az a "vakmerő és kárhozatos képzelődés" nem más, mint a Krisztus által nekünk kijelentett fiúvá fogadtatásban való jámbor bizakodás, melyre Isten mindenütt buzdítja az övéit.
A tizennegyedik pontban megtiltják azt, hogy valaki föltétlen bizonyossággal ígérje magának Istentől a kitartó állhatatosságot, bár azt nem helytelenítik, hogy erre vonatkozólag legszilárdabb reménységünket az Istenbe vessük. De mutassák meg nekünk először azt, hogy miféle ragaccsal tudják összetapasztani az egymással annyira ellenkező dolgokat, mint aminők a legszilárdabb reménység és a bizonytalan várakozás. Az olyan embert ugyanis, aki úgy várja az örök életet, hogy föltétlen bizonyosságra nem támaszkodik, bizonyára különböző kétségeknek kell nyugtalanítania. Ilyen természetű reménységről egyáltalán nem beszél Pál, midőn azt mondja, hogy ő határozottan meg van győződve: sem az élet, sem a halál, sem jelenlevők, sem következendők nem semmisítik meg azt a szeretetet, mellyel őt Isten a Krisztusban átöleli (Róm 8,38). Ezt pedig nem mondaná, ha a keresztyén reménység bizonyossága felül
132
nem múlná az élet végcélját. És miképpen hangzanak az ígéretek?! Nemcsak azt jelenti ki a Szentlélek, hogy az igaz él az ő hite miatt, hanem azt is, hogy élni fog (Hab 2,4). Erre kell tehát a reménységnek kiterjeszkedni. Ezt bizonyítja Pál is, midőn a reménységnek tulajdonítja azt, hogy a türelem által várja azokat, amik még el vannak rejtve (Róm 8,25). – Hiszen [, mondják ők,] a reménységét nem tiltják ők, hanem csak a föltétlen bizonyosságot! Hát vajon a bizonytalan vélekedés, vagy a sejdítés hangja ez, amelyen Pál oly rendületlenül állítja, hogy eltétetett számára az igazság koronája? (2Tim 4,8) Avagy tán van valami föltétel azokban a szavakban, melyekben azt mondja, hogy megadatott nekünk a fiúvá fogadtatásunk záloga úgy, hogy Istent fennhangon atyánknak merjük szólítani? Ahhoz az ostoba mókához fordulnak ők, aminek a hiábavalóságát már említettem, hogy ti. Pál ezt külön kijelentésből tudta. Ő azonban semmi olyan különleges dolgot nem tulajdonít önmagának, ami vele együtt a többi hívőket is meg ne illetné: amikor úgy a maga, mint mindannyiuk nevében oly merészen gúnyolja az életet s egyúttal a halált, a jelenlevőket és a következendőket. János sem egyedül önmagának tulajdonítja azt a tudást, amellyel dicsekszik, midőn így szól: "Tudjuk, hogy mi hasonlók leszünk Istenhez, mivel meg fogjuk Őt látni úgy, amint van" (1Ján 3,2). Ezt teszi Pál is, midőn így szól: "Dicsekedünk az Isten dicsőségének reménységében" (Róm 5,2). Továbbá, midőn ezt mondja: "Tudjuk, hogy ha a mi földi házunk hajléka elbomol, készen van számunkra a lakóhely a mennyországban" (2Kor 5,1).
A korinthusbeliekhez írt első levél tizedik részében lévő ezen mondással ámítják a világot: "Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék" (12. v.). Ennek a mondásnak kétféle magyarázata van: Pál ugyanis a test gőgössége ellen kel ki benne, aminek semmi köze sincs a reménység bizonyosságához, és nemcsak egyedül a hívőket serkenti, hanem mindazokat, kik a pogányok közül Krisztushoz tértek, akik között igen sokan lehettek olyanok, kik ostoba bizakodással voltak eltelve. Ezen a helyen ugyanis a zsidóknak a pogányokkal való összehasonlítása nemcsak a választottakra szorítkozik, hanem kiterjed az mindazokra, kik csak névleg tartoztak akkor
133
az egyházhoz. Én azonban megelégszem azzal az egy felelettel, ami bőségesen elegendő is, hogy nem olyan félelem van e mondásban elénk írva, mely egy cseppet is levonna a hit vagy a reménység bizonyosságából, hanem csak olyan, mely az Isten iránt való félelem felől aggódásban tart bennünket. De még nem születtek újra a dicsőségben, hanem csak a dicsőség reménységére, s még sok küzdelem vár rájuk: persze ha ebből azt következtetnék, hogy végét kell vetni a tétlenségnek és nem szabad magunkat átadni a gondtalanságnak, ebben bizonyára egy véleményen volna velük minden józan eszű ember; de midőn a mi reménységünk erősségét mintegy faltörő kossal igyekeznek megrendíteni azzal, hogy bennünk a rettegést keltik fel, ezt semmiképpen nem lehet tőlük eltűrni: mert, hogy azt a megszorítást teszik hozzá Pál mondásához, hogy Isten csak akkor teszi bennünk teljessé az üdvösség munkáját, amelyet megkezdett, ha nem hagyjuk cserben az ő kegyelmét – ezzel is szerfölött nagy tudatlanságot árulnak el, mivel nem veszik észre, hogy már az is egy része a kegyelemnek, ha Isten támogat bennünket, hogy az ő kegyelmét cserben ne hagyjuk. Nem szükséges azonban, hogy ez a tudás alkalmat adjon a tétlenkedésre, csak azt ismerjék fel az emberek, hogy mit tartoznak ők az Isten számlájára írni és mit kell nekik Őtőle várniok.
Szeretnék sok dolgot mellőzni, ha ezt a kötelességsértés bélyege nélkül megtehetném: de mit csináljak? Alig van egy olyan sor is, amely valami feltűnő tévedéssel ne volna beszennyezve, s amiben valami színlelés ne volna. A tizenötödik pontban, ahol a bukás után való megjavulásról beszélnek, azt állítják, hogy egészen megfelelő meghatározása a bűnbánatnak az, amelyet Hieronymus mond, hogy nem egyéb az, mint a hajótörés után való második festmény [pontosabban: deszkaszál]. Ha Hieronymus mondásával akarnék foglalkozni, akkor azt kérdezném, hogy miért nem nevezi harmadiknak és negyediknek. Hány olyan ember van ugyanis, aki csak egyszer szenved hajótörést az életben? Sőt akadt-é valaha olyan ember, akit Isten kegyelme nem a mindennapi hajótörésekből szabadított ki? Hieronymussal azonban nincsen nekem most semmi dolgom sem. A tridenti atyák nem a bűnbánatról, hanem a bűnbánat szentségéről
134
beszélnek, melyről azt költik, hogy ezt Krisztus rendelte. Ugyan hol? Szerintük ott, ahol ezt mondta: "Vegyétek a Szentlelket (Ján 20,22). Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik". Először, ha ezt a meghatalmazást adta is Krisztus az apostoloknak, vajon magában foglalja-é ez a szentség elrendelését? Hol van a jegy? Hol van az alak? Azután ki ne tudná azt, hogy ezt a megbízatást azért kapták az apostolok, hogy az egyházhoz nem tartozókkal szemben használják? Ó, terjedelmes fülei az atyáknak, melyek mellett ily ostoba butasággal minden akadály nélkül elevezhettek azok az őrjöngő barátok! Krisztus azt a bizonyítékot erősíti meg, melyet a bűnök megbocsátására vonatkozólag az apostolok szándékoztak adni a világnak. Ez továbbá az a küldetés, mellyel az evangélium által felruháztattak, mégpedig azokra vonatkozólag, kik az egyháznak még tagjai nem voltak. A zsinatot vezető barátok közül valamelyik fecsegő, aki tán sohasem nézte meg ezt a helyet, s bizonyára soha meg nem fontolta, a saját koholmányát adta elő, hogy elő van írva ott az a szólásmód, amely által a kegyelem állapotába jutnak vissza azok, kik a keresztség után elestek. S az atyák, kik másféllábnyi fülekkel rendelkeztek, ezt elfogadták. Azonban maga az idézett mondás kiáltja azt, hogy szemtelenül másra csavarták el, mint amire vonatkozik. Azt mondják azután, hogy a keresztyén embernek a bűnbeesés után való megtérése egészen eltérő a keresztség alkalmával történt megtéréstől. Mintha bizony Krisztus szavai a megtérésnek csak egy nemére vonatkoznának, és nem inkább arra, amit Lukács is mond evangéliuma 24. részében (47. v.), hogy hirdettetnie kell az ő nevében a megtérésnek és a bűnök bocsánatának.
Még tovább is mennek ők és azt mondják, hogy ez a megtérés, amellyel ők ostobáskodnak, nemcsak a szívbeli bánatból, hanem a szájjal való megvallásból és a cselekedetekkel való elégtételből áll. Azonban, hogy túl szigorúaknak ne tűnjenek fel, törvényük szigorát enyhítik akkor, amikor a gyónás után való vággyal engedik magukat kibékíteni. De miért kezdjek én erről valami hosszadalmas vitát? A bűnök bocsánatáról van szó: mely az üdvösség ismerete (Luk 1,77). Ezt nekünk
135
ingyen ígéri az Isten a Krisztus vérében (Róm 3,24): a fülgyónásról azonban egy szóval sem tesz említést. Ezek az új törvényhozók pedig Isten parancsától eltekintve a gyónási formulához kötik az üdvösséget, és azt állítják, hogy az elégtétel által szerezhetjük azt meg. Mi marad hát akkor hátra a szerencsétlen lelkiismeretek számára, ha kénytelenek az Isten igéjétől eltávolodni azért, hogy az emberek határozataiban megnyugodjanak? Szeretnék én az én üdvösségem felől megbizonyosodni! Egyszerű út van erre előttem az Úr igéjében megjelölve, amely egyenesen elvezet engem ennek a nagy jónak biztos és nyugodt birtokába. Ennél többet nem mondok. Vannak olyan emberek, kik rámteszik a kezüket és a gyónás szükséges voltát rámerőszakolják, ami alól pedig feloldott engem Krisztus. Rám szabják a terhes elégtételt, hogy én magam tegyem meg azt, amiről Krisztus kimutatja, hogy egyedül az ő vérétől kell kérni. Vajon tán sokáig kell kétségeskednem azon, hogy melyiket illik megtenni? Sőt meg kell szűnnie minden tanakodásnak ott, ahol az üdvösség egyedüli szerzőjétől eltávolítanak bennünket. Mondják bár ezerszer, mégsem lehet találni sehol egy betűt sem, amelyben Krisztus azt parancsolná, hogy ember fülébe gyónjuk meg bűneinket! Mindazok az ígéretek, melyek a bűnök bocsánatára vonatkoznak, a legcsekélyebb említést sem teszik erről a dologról! Az apostolok előtt teljesen ismeretlen volt ez a törvény. Az egész keleti egyházban jóformán sohasem volt gyakorlatban. Sőt az egész világon e tekintetben ezer évnél is tovább szabadon végezték az emberek kötelességeiket, míg végre III. Ince pápa néhány szarvas barommal egyetemben a keresztyén nép nyakára nem vetette ezt a kötelet, melyet a tridenti atyák szorosabbra hurkoltak. Az, amit én mondok, a kelleténél is jobban be van bizonyítva a régi történetből. S mindezt igen jól tudják azok is, kik a zsinatnak ezt a híres szabályt diktálták, és mégis annyira szemtelenek, hogy rövidesen el akarják hitetni azt, hogy zárva van az üdvösség ajtaja, hacsak ennek a koholt gyónásnak a kulcsával ki nem nyitjuk. De ki enged meg nekik annyi szabadságot, hogy tetszésük szerint bármiféle föltétel szabásával szorítsák meg a Krisztus ígéreteit, és annyira bezárják azt, amit Ő kinyit? Nem
136
tárgyalom most azt, hogy a lelkiismeretek gyötrése és kínzása szempontjából mily kegyetlen hóhérság Incének ez a törvénye, amelyet ismét elrendelnek; hogy mily sokakat űzött meggondolatlanságukban a kétségbeesésbe; hogy a képmutatásnak mily bódító szere volt mások elkábítására, és hogy abból a gazságoknak hányféle szörnyetege támadt. Sőt tegyük fel azt is, hogy ők nem alaptalanul hánytorgatják, hogy van ennek valami haszna: még ez sem fogja az ő ügyüket előmozdítani. A kérdés ugyanis megfordítható a következőképpen: hogyan jutnak vissza ismét Isten kegyelmébe azok, kik abból kiestek. A Szentírás mindenütt megmutatja ennek a módját, de a gyónást, mely sokkal későbben fogamzott meg az emberek agyában, sehol sem említi. Minő vakmerőségre vall az, hogy a bocsánat elnyerésére vonatkozó reménység útját elzárják, hacsak hozzá nem járul az a gyónás, amelyet őnekik tetszett előírni? A megtérésről van szó, melynek egész erejét, természetét a Szentlélek oly gyakran, oly bőségesen, oly világosan leírja a törvényben, a prófétáknál és az evangéliumban, hogy nincs a hittudománynak egy pontja sem, amely világosabban ki volna fejtve. Az olyan gyónást azonban, amilyenről ők képzelődnek, mindenütt mélységes hallgatás borítja. Ki adna tehát hitelt őnekik, midőn tagadják a megtérés igaz voltát, ha nem járult hozzá ez a függelék, sőt mi több, ha azt magában nem foglalja? Nekem teljesen elegendő az a két dolog, hogy a megtérést ők egészen másnak koholják, mint aminőt a Szentírás nekünk ajánl, és hogy a bűnök bocsánatának elnyerésére vonatkozólag feltételt szabnak, amiről azt akarta az, akinek egyedül van birtokában a megbocsátásra való hatalom, hogy mentek legyünk tőle. Ez az utóbbi aztán éppen annyit jelent, mintha megtiltanák az Úrnak, hogy Ő üdvösséget ígérjen, legfeljebb csak akkor, ha ők ezt megengedik; vagy legalábbis szembe szállnának vele, hogy az üdvösségre vonatkozó ígéretét, melyet adott, beváltani ne merje. Csak úgy engedik meg ugyanis neki, hogy a bűnöket megbocsássa, ha azok alól fel vagyunk oldozva azon szentség által, amelyre ők köteleznek bennünket.
Ami az elégtételeket illeti, e tekintetben ők azt hiszik, hogy finom megkülönböztetést csináltak, amikor
137
az álbölcsek gyalázatos hazugságaiból összeseprik a szemetet, és azt mondják, hogy természetesen nem az örök, hanem az ideiglenes büntetéseket kell az elégtételekkel megváltani. Kinek nem volt tudomása az álbölcsek ezen fecsegéséről? Mikor azonban azt költik, hogy a gyónás, vagy a gyónás után való áhítozás folytán a bűnnel együtt az örök büntetéstől is megszabadulunk, mi egyebet akarnak ezzel mondani, mint azt, hogy a cselekedet által érdemet szerzünk arra, amit Isten az ígérete szerint ingyen fog megadni?! Lássuk azonban, hogy minő értéke van az ő megkülönböztetésüknek! A próféták bizony, midőn a bűnök megbocsátásának az ingyenes voltát említik, többnyire vonatkozást tesznek arra a másik célra is, mely szerint Isten ki fog engesztelődni, hogy többé ne álljon bosszút a nép bűneiért, vagy ostoraival ne sújtsa őket. Mindaz, aki csak közepes járatossággal is bír a Szentírás olvasásában, belátja a teljes igazságát az én mondásomnak, hogy azok a büntetések, melyekre mi méltók voltunk, enyhülnek, kisebbednek és megszűnnek, mivel Isten azokat nekünk elengedi, de nem azért, mintha Őt valamiféle jó cselekedetünkkel, mint valami kárpótlással, megengesztelnők, hanem azért mivel a saját könyörületessége indítja erre. A babiloni száműzetés ideiglenes büntetés volt. Hogy hetven évre volt megszabva, bár a zsidók sokkal huzamosabb fogságot érdemeltek meg, azt Isten a saját ingyen kegyelemből való könyörületességének akarja, hogy betudják. És itt lépten-nyomon felemlítik az ingyenvaló megbékélés gyümölcseiként azt, hogy megszűntek az ostorok, melyekkel Isten a saját fenyegetése szerint sújtani fog. Bizonyára az ideiglenes büntetés enyhítését ígéri Isten e szavakkal: "Nem miattatok fogom tenni, hanem az én nevem miatt" (Ézs 48,9). És Ézsaiás szerint is, midőn azt mondja, hogy az elégtétel és a mi békességünk ára (53,5) a Krisztuson van, az ő jótéteménye által nemcsak az örök büntetéstől szabadultunk meg, hanem azért vetette alá magát érettünk mindazon büntetésnek, melyekkel Isten a mi bűneinket megbosszulni és sújtani szokta, hogy ha meg nem is érdemeljük, mégis élvezhessük a jelen élet javait is. – De hiszen [, mondják,] Isten éppúgy bünteti még manapság is a hívőket! Úgy van. De miért? Tán azért, hogy
138
büntetésüket elvévén, Önmagának és az ő ítéletének megszerezze azt, amivel tartoznak? A legkevésbé sem; hanem inkább azért, hogy az ő haragjától való félelmet beléjük oltván, őket megalázza, a késő észretérés érzését keltse bennük, és a jövőre óvatosabbakká tegye. – Vannak azonban óvszerek, melyekkel ezek a büntetések elháríthatók, ha ti. önmaguk önként megelőzik őket, akkor nincs ok arra, hogy Isten mintegy erőszakkal vonszolja őket. Mire való ugyanis a büntetés ott, ahol meg van az önkéntes javulás? Ezért mondja az apostol, hogy nem ítéli meg az Úr azokat, akik önmagukat megítélték (1Kor 11,31). De mily fonák eljárás az, mikor ebből következtetnek az elégtételekre! Hiszen a legtöbb hívő könyörgésekkel hárította el magáról Isten ostorát, amelyet megérdemeltek. Sőt még Ákháb is, mikor önként megalázta magát, enyhébbnek érezte az Isten kezét (1Kir 21,29); és éppen azok a könyörgések, miket a jámbor emberek használtak, a legbőségesebb tanúi az elégtétel ingyenes voltának. – Igen, de ők minden állításukat bizonyítékokkal igazolják! Pál ugyanis ezt mondja: "Az Isten szerint való bánat üdvösségre való megtérést szerez, melyet soha az ember meg nem bán" (2Kor 7,10) Hát aztán az elégtételekre utal itt bennünket Pál? Hiszen egy szót sem hallok erről! Bizony elég szemtelenül játszanak velünk. De még szemtelenebb dolog az, ami ezután következik, mely szerint ugyanerre a bűnbánatra kell érteni János ezen mondását: "Tartsatok bűnbánatot és teremjetek a megtért emberhez méltó gyümölcsöket" (Luk 3,8). De hát kiket buzdított János ezen szavakkal? Nemde azokat, kik Krisztus hitébe még nem lévén beavatva, a keresztséget akarták felvenni? Nem egészen hasonló ehhez, de nem is igen eltérő az, amit a Jelenések könyvének második részéből (5. v.) idéznek: "Emlékezzél meg, honnét estél ki és az elébbi cselekedeteket cselekedjed"; itt ugyanis az "első" vagy "előbbi cselekedetek" olvasható. Inti ebben az író az efézusbelieket, hogy térjenek vissza az előbbi életmódjukra. Minő képpel lehet ezt az elégtételekre magyarázni? S mikor ily szemtelenül fehérnek mondták a feketét, vajon azt gondolták, hogy méltányolni fogják az emberek az ő haszontalanságukat? Valamikor
139
Lysander (1) azt mondta az athéni követeknek, kik a szövetségesek gyűlésén az illőnél keményebb hangon beszéltek, hogy őnekik olyan államra volna szükségük, amely velük szemben kellő engedelmességet is tanúsítana. Ezeknek a tanítóknak pedig egy ökörcsordára volna szükségük, ha azt akarnák, hogy olyan hallgatóságuk legyen, amelynek bebeszélhessék azt, amit akarnak. Dicsekedhetnek most már azzal, hogy őket a Szentlélek közvetlenül igazgatja, amikor ők nyilvános hamisítók, mivel a Szentírásból vett bizonyítékokat elferdítik!
Hogy a lényeget újra összefoglaljuk: mivel a megtérésről való elmélkedésnek a hívők közt állandónak kell lenni, ezek a szent atyák, nem tudom, mit képzelnek ritkának. Bár a Szentírás kijelenti, hogy a megtérés az egész embernek a megújhodása; bár megjelöli ennek a forrását is, amely nem más, mint az isteni ítéletről való igaz ismeretből származó félelem; részei gyanánt pedig felsorolja az önmegtagadást, mely a bűn iránt való gyűlöletből és a saját gonoszságunkkal való elégedetlenségből áll, továbbá az élet megújítását és a lélek újjászületését, ami nem egyéb, mint Isten képének az emberben való felújítása; pontosan feljegyzi a megtérés hatásait és részletesen meghatározza annak egész mibenlétét: ezek a tiszteletreméltó atyák mégsem hoznak fel mást azokon az elkoptatott mondásokon kívül, amikkel a pápaság alatt a megtérésről szóló tant megrontották. Amiket az egyházi tanítók a külső fegyelemre vonatkozólag mondottak, s amik a bűnbánat ünnepélyes megvallására tartoztak, azokat ők tudatlanságukban a lelki megújulásra értelmezik, ami beszédjük tárgyát képezte. Hogy azonban ezeknek egyenként való felsorolása által hosszadalmassá ne legyek, az, aki az egyházi tanítók jeles munkáit a mi iratainkkal egybeveti, azt találja majd és elismeri, hogy ezek (2) a világosságot sötétséggé változtatták.
Eddigelé azon fáradoztam, hogy az én bírálatomban semmiféle vád ne legyen. S azt észre is vehetik a
(1) Lysander kiváló spártai hadvezér, ki a peloponnesusi háborúban Athén tengeri haderejét tönkretette, s 404-ben Kr. e. Athént el is foglalta. (Ford.)
(2) Ti. a tridenti atyák.
140
méltányos olvasók, hogy ha valamit megróttam is, azt csak kényszerűségből tettem. Nincs azonban egyetlenegy oly mondásuk sem, amely többet ne csikarna ki belőlem, mint én akarnám. Ilyen pl. az is, amit a tizenhatodik pontban mondanak, hogy az ember nemcsak a hitetlenség által, hanem bárminő más halálos bűn által is elveszti a megigazulás kegyelmét. Ha azt mondanák, hogy a rossz lelkiismeret zár ki bennünket ily nagy jónak a birtokából: akkor egy szóval sem mondanék nekik ellent: persze csak minket illetőleg. Mert ha Isten nem vet is el bennünket, mindazonáltal a rossz lelkiismeret köztünk és őközötte oly természetű meghasonlásnak lehet az okozója, hogy az ő irántunk való atyai szeretetének éltető és megigazító ismeretét egyáltalán nem használjuk fel. De elsősorban abban járnak el ők fonákul, hogy csakis a durva és kézzelfogható bűnt ismerik el halálosnak: bár sok más belső bűn súlyosabban, sőt egészen halálra sebzi a lelkeket; másodsorban pedig abban, hogy nem ismerik el, hogy a jó lelkiismeret egyéni kísérője a hitnek. Ha nem így volna a dolog, hogyan állhatna meg az a mondás, hogy a hit tisztítja meg a szíveket? (Csel 15,9) Továbbá az, hogy a jó lelkiismeretnek kérdeződése a feltámadásban való hit által (1Pét 3,21); azután hogy Krisztus a hit által lakozik a mi szíveinkben (Ef 3,17); majd megint, hegy a hit az a diadalom, mellyel meggyőzzük a világot (1Ján 5,4), és hogy a hit az a pajzs, mellyel az ördög támadásait visszaverhetjük (Ef 6,16; 1Pét 5,9); továbbá az, hogy a hit őriz bennünket Isten ereje által az üdvösségre (1Pét 1,5). Kétségtelen dolog tehát, hogy eltemetődik és elhomályosodik a hit, mihelyt azt valamiféle kísértés úgy legyőzte, hogy az Isten félelmétől eltántorodik. Amint ugyanis Krisztust magát, úgy a megszentelés lelkét sem lehet elválasztani a hittől. Mindazonáltal nem állítom azt, hogy amikor kiesünk az Úr félelméből, teljesen megszűnik bennünk a hit, hanem azt mondom, hogy amint a rossz vágyak elnyomják az Isten félelmét, úgy ez is elfullad annyira, hogy egy ideig az ereje éppen olyan, mintha valami módon meg volna halva. Ravasz módon persze aknát igyekeznek ásni a szent atyák, hogy ebbe rejtsék el azon istentelen dogmájukat, hogy maga a hit nem igazít meg bennünket. Mivel azonban ezen
141
az úton nem sikerül, másképp támadjanak hát bennünket!
Hátra van még az utolsó pont: a jó cselekedetek érdeméről. Nincs köztünk itt másban eltérés, mint csak abban, hogy a jó cselekedetekre buzdítani, sőt jutalom kitűzésével is ösztönözni kell a hívőket. – S ugyan miért? Nem vagyok velük egy véleményen először is azért, mivel az örök életet megteszik jutalomnak: mert ha Isten az örök életben megjutalmazza is a cselekedeteket, ebből ne vegyék rögtön bizonyosnak azt, hogy maga az élet az a jutalom, amelyben részesülünk. Hiszen mindenütt azt hangoztatja a Szentírás, hogy az örök élet inkább örökség, mely csakis az ingyen kegyelemből való fiúvá-fogadtatás joga alapján jut nekünk osztályrészül. De nagyobb okot szolgáltat az ellentmondásra az, hogy nem szégyenlik azt állítani, hogy semmi olyan hiány sincs az emberekben, hogy azt ne gondolhassuk róluk, hogy ők Isten törvényének, persze a jelen élet viszonyaihoz képest, eleget tettek és az örök életet kiérdemelték. Hová lesz hát akkor az a boldogság, amelyet Dávid emleget a 32. zsoltárban (1. v.), s amely nélkül mindannyian háromszorosan nyomorultak vagyunk? Jaj azoknak a szerencsétleneknek, akik nem látják be, hogy az, aki legközelebb jutott a tökéletességhez, még a felényi utat sem tette meg! Mindazok ugyanis, akiknek jól gyakorlott lelkiismeretük vau, érzik, hogy teljesen igaz Ágoston azon mondása, mely szerint a jámbor emberek igazsága ebben az életben inkább a bűnök megbocsátásán, mint az erények tökéletességén alapszik. (1) Még igazabb az a másik mondása, amelyet már idéztem, hogy mindaddig, míg a test gyengesége alatt nyögnek, egyedül az a reménység marad hátra számukra, hogy Krisztus az ő közbenjárójuk, aki által Istennel megbékélnek. (2) De nem kell csudálkozni azon, hogy azok a durva barátok, akik soha lelkiismereti furdalást nem éreztek, nagyravágyással eltelve, vagy részegségükben most is csak az ő bálványuknak (3) hízelegnek azzal, hogy a törvény tökéletességéről így fecsegnek.
(1) Libro: De civitate Dei 19. c. 27.
(2) Libro ad Bonifac. 3. c. 5.
(3) Ti. a római pápának.
142
Ugyanily nyugalommal teszik ők eladóvá a mennyországot, közben pedig a jelen nyereségre irányítják figyelmüket, ami után annyira áhítoznak. Hiába igyekeznek a józan belátású emberek szemeit bekötni azokkal a szép szavakkal, amikhez később fordulnak, amidőn megtiltják azt, hogy senki a cselekedetekkel ne dicsekedjék, vagy bennük el ne bizakodjék, mivel azok az Isten ajándékai. Nem említve ugyanis azt, hogy előbb nagyrészt az emberi erőknek tulajdonították azokat, amikről most elismerik, hogy az Isten ajándékai: három olyan tévedés van az ő határozatukban, amiket eltűrni nem lehet. Mert bár futólagosan meg is említik, hogy a jámbor emberek jó cselekedetei csak a Krisztus érdeme folytán érdemszerzők, mégis mellőzik azt, amit elsősorban kellett volna mondani, hogy ti. nincs olyan jó cselekedet, amely valamiféle szennyel be ne volna mocskolva, hacsak a Krisztus vére által meg nem tisztíttatik. Sőt inkább hamis érdemmel ruházzák fel a cselekedeteket, hogy azok bocsánat nélkül is tetszést nyerjenek. Nagyszerű dolog az, amivel ők felhozakodnak, hogy ti. minden a Krisztus Lelkétől származik. De hol található fel a Szentlélek ereje teljesen? Nem kinek-kinek a mértéke szerint osztogattatik az? (1Kor 12,11) Észre kellett volna tehát venniök, hogy a jó cselekedetekhez mindig hozzátapad valami a mi szennyünkből, ami az emlegetett tisztaságot beszennyezi. Mivel pedig a mi bűnösségünk minden tőlünk eredő cselekedetet eléktelenít Isten előtt, csak az az egy van hátra, hogy ingyen kegyelemből való elfogadás által nyerjék el azt a kegyelmet, mellyel önmaguktól nem bírnak. Ez pedig akkor történik meg, ha a cselekedeteket önmagukban nem méltányoljuk, hanem érdemüket Krisztustól veszik kölcsön és mintegy tőle kikoldulják.
Az pedig igazán szerfölött durva és istentelen tévedés, hogy nem ismerik el: minden olyan cselekedet, mely tőlünk ered, csak azért kedves Isten előtt, mivel az ő atyai jóindulata folytán azt, ami hibás, megbocsátja. Majdnem hasonló ehhez az a másik, hogy nem gondolják meg, hogy ha egy cselekedettel kiérdemeltünk is valamit, ezt, bármily nagy legyen is, elveszítjük egy bűnös kihágás által, mert aki vétkezik egyben, mindnyája ellen vétkessé lett (Jak 2,10). Minő
143
jutalmat ígérhet tehát magának az ember, amikor semmi más sincs meghatározva, mint az örök halál vádja? Helytelenül cselekesznek tehát akkor, amikor nem folyamodnak ahhoz a gyógyszerhez, hogy Isten, ha valami jó van bennünk, azt az ő bőséges kegyére méltassa, nem számítván be a rosszakat, melyek számra és fontosságra is messze felülmúlják amazt. A harmadik tévedés pedig a legeslegalávalóbb, s ez az, hogy az üdvösségben való bizakodást függővé teszik a cselekedetektől. Röviden megtiltják ugyan, hogy magunkban bizakodjunk, de midőn megint azt parancsolják, hogy a cselekedeteket akképpen tekintsük, hogy azokhoz mérten bizonyos ránk nézve az üdvösség reménysége, minő nagy okot találunk ebben a reménykedésre? Nem helyezik ezáltal világosan az egész bizakodást mibelénk? Azért az ilyen tannak megfelelő záradékot is tesznek hozzá, éspedig azt, hogy kétes eredménnyel kell ebben az életben harcolni mindaddig, míg kinek-kinek meg nem fizet az Úr az ő cselekedetei szerint. S ezzel a mi hitünkben való dicsekedést teljesen megsemmisítik, vagy hogy Pál szavait használjam, hiábavalóvá teszik magát a hitet (Róm 4,14). Pál azonban tagadja azt, hogy ő megigazult volna, még akkor sem, ha semmi bűnnek sincs is tudatában (1Kor 4,4). Az én hitem szerint tehát, azért, hogy biztos és zavartalan legyen az igazság birtoklása, félretévén a cselekedetek emlegetését, kérni kell a mi bíránkat, hogy ne szálljon perbe mivelünk (Zsolt 143,2). Az ugyanis a mi biztonságunk egyedüli menedéke, hogy Isten leteszi a bíró szerepét azért, hogy atyánknak mutassa magát.
Mindazonáltal nem restellik ezek a disznók az egyszerűbb emberek megrémítése végett azt a kegyetlen kijelentést hangoztatni, hogy csakis az lesz majd részese az igazságnak, aki pontosan betartja azt, amit ők előírnak. Hát vajon tán valami új módja támad a minapában a megigazulásnak, és amiképpen egy az üdvösség, azonképpen nem ugyanazon az úton jutunk el inkább ahhoz mindnyájan?
Különben, hogy mindenki előtt világos legyen, hogy ezek a tiszteletreméltó atyák azok közül valók, kikről azt hangoztatja, hogy szájuk telve van átkozódással (Zsolt 10,7): durva szájuk majdnem annyi átok-
144
tól tajtékzik, mint ahányan ők maguk vannak, s ezeknek az átkozódásoknak a tisztes és tetszetős "kánon" nevet adják. Mégis, hogy eljárásom rosszakaratúnak ne tűnjék fel, mintha az általam eddig megőrzött önmérséklésről megfeledkeztem volna, az első hármat én is szívesen aláírom. A többiekhez pedig rövid bírálatot fogok fűzni.
A kánonok cáfolata.
IV.
Mondottuk fönnebb, hogy a szabad akarat miképpen egyezik bele az Isten hívásába és serkentésébe. Bizonyára akarva engedelmeskedünk Istennek: de azon akarat folytán, amelyet Ő hozott létre bennünk. Akik tehát valamiféle tevékenységet, mint sajátját és az Isten kegyelmétől különállót tulajdonítanak a szabad akaratnak, azok tulajdonképpen a Szentlelket tépik darabokra. Pál sem azt tanítja, hogy Isten nekünk képességet ád az akarásra, hanem azt, hogy ő munkálja bennünk az akarást (Fil 2,13) úgy, hogy nem máshonnan, hanem Istentől ered a helyes akarat beleegyezése és engedelmessége. A bensőben működik, a szíveket elfoglalja, a szíveket indítja és azon akarás által vonja őket, amelyet Ő létesített bennük, mondja Ágoston a "De correptione et gratia" című munkájának 14. fejezetében. És milyen lesz a vasból való szívnek önmagától való előkészülése addig, amíg valami csodálatos megtérés folytán nem kezd húsból-valóvá lenni? Ami, hogy teljesen az Isten munkája, azt a próféta tanúsítja (Ezék 11,19; 36,26). Nem egyezik ugyan az emberi akarat az Istennel addig, míg ellenkezik, de ha be van már rendezkedve az engedelmességre, akkor megszűnik a nem egyezés veszedelme. Az isteni kegyelem hatása pedig abban nyilvánul meg, hogy leküzdvén minden ellenállást, nem akarókból engedelmesekké tesz bennünket, aminek nem mi vagyunk az okozói, hanem az Úr a próféta által: midőn ígérete szerint azt fogja eszközölni, hogy az ő parancsolataiban járjunk; továbbá Krisztus, midőn ezt mondja: "Aki az Atyától hallott, az énhozzám jön (Ján 6,45).
145
V.
A szabadakarat szóról ne kezdjünk vitát. Mivel azonban ők szabadakarat alatt a választásra való képességet értik, mely mindkét irányban szabad és független, csak tartalomnélküli fecsegés azok beszéde, kik azt állítják, hogy ezt a képességet maga Krisztus létesítette, mikor azt mondta, hogy szabadok lesznek azok, kiket a Fiú megszabadított, mások pedig szolgái lesznek a bűnnek (Ján 8,36). A szabadság és szolgaság kétségtelenül ellentétes fogalmak. Ami magát a "szabadakarat" szót illeti, hallgassák meg Ágostont, aki tagadja, hogy az embernek szabadakarata van addig, míg a győzedelmeskedő és lebilincselő vágyaknak a szolgája. (1) Másutt meg ezt mondja: "Mivel legyőzte az akaratot a bűn, melybe az ember beleesett, a természet híjával van a szabadságnak." (2) Azután: "A szabadakaratot rosszul használván az ember, önmagát is, meg a szabadakaratot is tönkretette." (3) Továbbá: "Az ember, mikor teremtetett, nagy erőkkel bíró szabadakaratot kapott, de bűnbeesése miatt azt elvesztette." (4) Nem veszik észre ezek az ostoba emberek, hogy a szabadakarat név alatt a szabadságról van szó. Ha pedig szolgái a bűnnek, akkor mit kérkednek a szabadakarattal?! Annak ugyanis, aki valakit legyőzött, szolgájává lett a legyőzött fél. Sőt egy másik helyen egész világosan mosolyog ránk az "akarat" név. "Szabad – úgymond – az akarat, de nincs megszabadítva. Szabad az igazságra nézve, de szolgája a bűnnek". (5) Miért haragusznak hát oly nagyon azokra, kik a szerencsétlen embereket szolgaságukra figyelmeztetik, hogy megtanuljanak a szabadítóhoz menekülni?
VI.
Én, bár nem vagyok híve a hihetetlenségeknek, szívesen visszautasítom azt, hogy tulajdonképpen Isten munkája Júdás árulása éppúgy, mint Pálnak az elhiva-
(1) Epist. 144. ad Anastasium.
(2) Homil. 53. in Joann.
(3) De perfect. iustitiae.
(4) Libro de verbis Apostoli, serm. 3. spir. et lit. c. 30.
(5) De correptione et gratia c. 13.
146
tása. Azt azonban, hogy Isten a gonosz cselekedetekben csak megengedőleg működik közre, kinek tudják bebeszélni, hacsak olyannak nem, aki egyáltalán nem ismeri a Szentírás tanítását? A Szentírás azon mondásai ugyanis, melyek arról tanúskodnak, hogy a gonoszok megszenteltettek Isten munkájának a végrehajtására, hogy ők az Isten hálói, fegyvere és bárdja, melyeket az ő keze igazgat; hogy az Isten jeladása ébreszti fel őket és gyűlnek össze, hogy elvégezzék azt, amit Isten keze és terve elhatározott; hogy Krisztust a zsidók az ő elvégezett tanácsából ölték meg, sokkal nagyobb számmal vannak (Ézs 7,18 stb. 10,5; Ezék 17,20 és 32,3; Zsolt 17,13; Apcsel 2,23), semhogy a megengedés ürügyével ki lehet őket játszani. Helyesebben beszél tehát Ágoston, (1) aki felhozván a Szentírás azon helyeit, melyek azt mondják, hogy az Atya a Fiút és Krisztus önmagát adta át, ezt teszi hozzá: Mit követett el hát Júdás, ha nem bűnt? S nem lehet megcáfolni azt sem, amit egy másik helyen mond, hogy az emberek szívében Isten működik, hogy akaratukat oda irányítsa, ahová akarja, akár a jóra, az ő könyörületessége folytán, akár a rosszra az ő érdemeikhez képest: mégpedig az ő néha nyilvánvaló, néha titkos, de mindig igazságos ítélete szerint. Hozzá kell azonban tenni azt a megszorítást, amit Ágoston azonnal alkalmaz, hogy a gonoszság nem az Isten műve. Amint kevéssel előbb azt mondja, hogy Isten nem parancs által rendelkezik a gonoszokkal, amikor az engedelmesség dicséretet érdemel, hanem akaratukat, mely már a saját bűnük miatt gonosz, titkos, de igazságos ítélete által irányítja erre vagy arra a gonosz cselekedetre. (2) Semmit sem hallunk itt, amit a Szentírás is majdnem ugyanazon szavakkal ne tanítana. Mert úgy a hajlítás és irányítás, mint a megkeményítés, serkentés és űzés szavak feltalálhatók a Szentírásban.
VII.
A rossz fa bizonyára csak rossz gyümölcsöket teremhet (Mát 7,17). De ki tagadja, hacsak az elvetemült ember nem, hogy mi rossz fák vagyunk addig, míg be
(1) De verbis Domini serm. 63.
(2) De gratia et libero arbitrio c. 20. 21.
147
nem vagyunk oltva a Krisztusba? Tehát ha az emberben valami jó gyümölcsöt dicsérnek, ennek gyökerét a hitben kell keresni, amint, Ágoston mondja. (1) Azután annyiszor hangoztatja az Úr – mégpedig Jeremiás által határozottan (5. r.) –‚ hogy Ő nem törődik a külső álarcokkal, hanem a szív hitét nézi. De milyen lesz a szív tisztasága vagy igazsága, amelyről Péter azt tanítja, hogy csak a hit által tisztul meg? (Csel 15,9). Igen helyes tehát Ágostonnak Bonifáciushoz intézett ezen mondása (2): "A mi vallásunk az igazakat a gonoszoktól nem a cselekedetek, hanem a hit törvénye alapján különbözteti meg, s ezen hit nélkül azok a cselekedetek, amelyek jóknak látszanak, bűnökké változnak. Azonfölül a hitetlenek azért vétkeznek minden cselekedetükben, mivel cselekedeteiket nem irányítják a törvényes célra." S ezt a dolgot bőségesen tárgyalja ugyanez az író a Julianus ellen írt művének 4. könyvében. Amiért is egy másik helyen igen szépen tévesnek hívja az ő pályafutásukat, amelyen ki-ki minél nagyobb igyekezetet fejt ki, annál messzebb távolodik a végcéltól, s ezért annál szerencsétlenebbé válik. S végül beszédét azzal zárja be, hogy jobb az úton sántikálni, mint az úton kívül haladni. (3) Mit akarunk hát ennél többet?! Átkozzák ki az apostolt, aki azt mondja, hogy hit nélkül senki sem tetszhetik az Istennek! (Zsid 11,6) Átkozzák ki Krisztust és Pált, akik azt hirdetik, hogy a hitetlenek mind holtak, és hogy az evangélium támasztja fel őket a halálból (Ján 5,24; Ef 2,1).
VIII.
Erre a feleletem: Ámen. S nem is hiszem, hogy ez valakinek valamikor eszébe jutott volna. (4) Úgy ugyanis, amint ők leírják, magában foglalja az igaz megtérést és össze van kötve a hittel. De a gyehennától való azon szolgai félelemre vonatkozólag, mely annyira amennyire visszatartja a hitetleneket attól, hogy oly őrült és meg-
(1) In Psalm. 31. serm. 1.
(2) Libr. 3. c. 5.
(3) Praefat. in Psalm. 31.
(4) Ti. azt mondani, hogy a gyehennától való félelem bűn.
148
gondolatlan szenvedélyességgel rohanjanak a gazságokba, egy véleményen vagyunk Ágostonnal, (1) kinek szavai a következők: "És ha megszüntetjük azt, amitől félnek, vajon ártatlannak találtatik-e Isten előtt az, aki olyan dolog megtörténtét akarja, ami tiltva van? S ezáltal már magával az akarással bűnössé lesz az, aki olyan dolgot akar, aminek megtörténni nem szabad; de azért nem cselekszi, mivel büntetlenül megtenni nem lehet. Az ilyen ugyanis, amennyiben rajta áll, azt szeretné, ha nem volna igazság, mely a bűnöket tiltja és bünteti. És ha már azt akarja, hogy ne volna igazság, ki kételkedik abban, hogy azt, ha hatalmában állana, el is törölné? S ezért hogyan lehetne igaz ember az, aki annyira ellensége az igazságnak, hogy azt, ha hatalmában állana, parancsaival együtt megsemmisítené, hogy fenyegetését vagy ítéletét ne kelljen eltűrnie? Ellensége tehát az igazságnak az, aki a büntetéstől való félelemből nem vétkezik. És valóban, ahol nincs más eredmény, mint csak az, hogy a bűnös a félelemtől féken tartva zúgolódik az Isten ellen, ki tagadná ott azt, hogy az ilyen nyakasság által csak nagyobbodik a bűn?"
IX.
Ez a kánon éppen nem felel meg a kánon föltételeinek, mert egymással ellentétes dolgokat tartalmaz. Azt képzelik ugyanis, hogy az ember a hit által saját akaratának minden indítása nélkül igazul meg. Mintha bizony nem szívvel hinnénk az igazságra. Az a különbség van köztük és miköztünk, hogy ők azt hiszik, miszerint az indítás magától az embertől ered; mi pedig azért mondjuk a hitet az akaratból származónak, mivel Isten a mi akaratunkat önmagához vonja. Tegyük hozzá ehhez, hogy mi, mikor azt mondjuk, hogy pusztán a hit által igazul meg az ember, nem képzeljük a hitet szeretet nélkülinek, hanem úgy tekintjük azt magát, mint ami a megigazulásnak egyedüli oka.
(1) Ad Anast. Epist. 144.
149
X.
Ha volna jelentőségük ezeknek az átkoknak, akkor nem kis büntetést rónának egyszerűségük miatt azokra, kik a csűrés-csavarásban nem gyakorlottak. Előbb az ő határozataikban azt állították, hogy a mi megigazulásunknak egyedüli alaki oka az Isten igazsága: most meg átokkal sújtják azokat, akik azt mondják, hogy a Krisztus engedelmessége folytán mi alakilag vagyunk igazak. – De [, vetik ellene,] más értelemben mondják ők! Hiszen tudom, vagy legalább is pedzem. Azonban hány embert nem téveszt meg ez a kétértelműség?! Bár lehet, hogy valahol tán olvastak valamiféle mondást, amelyet meg nem értvén meggondolatlanul kárhoztatnak: mert amint istentelenség volna azt mondani, hogy Krisztus igazsága ránk nézve csak példánykép vagy előkép, azonképpen ha valaki azt tanítaná, hogy mi alakilag, vagyis nem minőségileg, hanem beszámíthatólag vagyunk igazak, azért, hogy így jelezze: a viszony előleges megmutatásán alapszik a mi igazságunk – ebben semmi megrovásra méltó sincsen: hiszen az "alakilag" határozó mind a két értelemre kiterjed. (*)
XI.
Azt akarom, hogy az olvasók meg legyenek győződve arról, hogy mi valahányszor az "egyedül a hit" kifejezést említjük, nem gondoljuk a hitet holtnak és olyannak, mely a szeretet által nem működik, hanem úgy tekintem azt, mint a mi megigazulásunk egyedüli okát. Egyedül a hit tehát az, ami megigazít, mindazonáltal a hit, amely megigazít, nem az egyedüli [nincs egyedül] (Gal 5,5; Róm 3,22. Amiképpen a nap melege, mely a földet melegíti, egyedüli: de a napban nem egyedüli, mivel mindig össze van kötve a fénnyel. Amiért a megigazulás egész kegyelmét nem választjuk el a hittől, hanem a megigazításra való erőt és képességet, amint kell is, egészen a hitnek tulajdonítjuk. Nem is annyira minket, mint Pált sújtják átkukkal a tridenti atyácskák, mert tőle való az a meghatározás, hogy az ember igazsága a bűnök megbocsátásán alapszik. E szavak a rómaiakhoz írt levél negyedik részében vannak. "Boldognak mondja Dávid azt az embert (Zsolt 32‚1), kinek Isten
(*) Itt az eredetiben "formaliter" szerepel, ami a "materialiter" szó ellentétpárjaként állhat. Ez a két szakkifejezés a mai ember számára a "külsőleg–belsőleg" fogalmakkal adható vissza. Trident azt állította, hogy amikor a bűnös megigazul, akkor egy csapásra valóban bűntelenné és makulátlanná válik, míg a reformátori felfogás szerint Isten csak úgy tekint reá, mintha nem volna benne bűn, és megtisztulása ekkor csak elkezdődik. [NF]
150
igazságot tulajdonít cselekedetek nélkül: boldogok, kiknek megbocsáttattak az ő vétkeik" (Róm 4,6). Látjuk, hogy Pál szerint a boldogság és az igazság egyet jelentenek. És mire alapítja mind a kettőt, ha nem a bűnök megbocsátására? Ugyanez a jelentése annak is, amit a korinthusbeliekhez írt második levél ötödik részében mond (19. v.): "Isten volt az, ki Krisztusban kibékítette magával a világot, nem tulajdonítván az embereknek az ő bűneiket". S mindjárt hozzáteszi azt is, hogy hogyan jut el hozzánk ez a megbékélés (20. v.):"Követségben járunk – úgymond – mintegy a Krisztus nevében kérve benneteket. Azt, aki bűnt nem ismert, értünk bűnné tette, hogy mi Isten igazsága legyünk abban". Íme, ezt mondja Pál azért, hogy Krisztus áldozata által Istennel kibékülvén, egyúttal igazaknak is tartassunk, mégpedig a Krisztusban. De hát miért idézem én ezt a két helyet, mikor a próféták és az apostolok lépten-nyomon hangoztatják előttünk ezt a tant? – Azután érdemes még megjegyezni azt, hogy mily ügyesen alkalmazzák ők a Szentírást. Azt mondják, hogy a szeretetet, mely a Szentlélek által töltetett ki szíveinkbe (Róm 5,3), nem kell kizárni. Már másodízben csavarják így el ezt a bizonyítékot. A szöveg azonban azt mutatja, hogy Pál itt nem a mi irántuk való szeretetünkről, hanem Istennek a mi irántunk való atyai kegyéről beszél: azzal vigasztal ugyanis bennünket összes szerencsétlenségeinkben, hogy a Szentlélek az irántunk való isteni jóakarat bizonyítékát szolgáltatja nekünk. Ezek a disznók pedig ellenkező értelemben magyarázzák ezt a helyet, hogy mi nem szégyenülünk meg reménykedésünkkel, mivel Istent szeretjük. És mihelyt kiejtettek valamit a szájukon, azt akarják, hogy az ő böfögéseiket rögtön isteni kijelentések gyanánt fogadják. Ugyanilyen az is, amit a megigazító kegyelemről akarnak elfogadtatni, midőn azt mondják, hogy az nem Istennek a kegye. Pedig nagyon is világosak a Szentírás ellenkező értelmű szavai: mikor ugyanis Pál apostol azt mondja, hogy a hívőknek a jutalom nem tulajdoníttatik tartozásból, hanem kegyelemből: és hogy a hitből vagyon az örökség, hogy kegyelemből való legyen (Róm 4,4–16), vajon – kérlek – ki fogja ezeket másra értelmezni, mint az ingyenvaló kedvezésre! És
151
mi mást jelent a kegyelem szándéka? Mindenekfelett kiváló azonban az efézusbeliekhez írt levél első részében (6. v.) levő azon hely, ahol szóról-szóra azt tanítja, hogy az Atya minket magának kedvesekké tett a Fiúban.
XII.
Nem tetszik a tiszteletreméltó atyáknak az sem, hogy a megigazító hit bizakodás, mellyel a Krisztus miatt bűneiket megbocsátó Isten könyörületességét fogadjuk. Tetszik azonban a Szentléleknek, aki Pál szája által azt mondja, hogy mi ingyen igazulunk meg Isten kegyelméből, a Krisztusban lett váltság által; kit az Isten rendelt engesztelő áldozatul, az ő vérében való hit által az előbbeni bűnök megbocsátására (Róm 3,24). Nem lehet másképp értelmezni azt sem, amit később mond, hogy nekünk megigazulván, a hit által békességünk van az Istennel (Róm 5,1). És mi az oka ennek, ha nem az, hogy a lelkiismeretek végül csak akkor nyugodtak, amikor Isten könyörületességében megpihennek? S ezt hamarosan jelzi is az apostol világosan, midőn azt adja okul (5. v.), hogy Isten szeretete kiontatott a mi szíveinkbe a Szentlélek által, aki ti. az ingyenvaló fiúvá-fogadtatásunk bizonyítékául adatott nekünk: sőt nem csak bizonyítékául, hanem egyúttal zálogául és pecsétjéül is (2Kor 5,5). Majd megint azt mondja, hogy a Krisztusban vagyon szabadságunk és bizodalommal való menetelünk az őbenne való hit által (Ef 3,12). Ezért nevezi az evangéliumot inkább a hit beszédének, mint törvénynek (Róm 10,8). Máshol megint a megbékülés követségének hívja az evangéliumot (2Kor 5,20).
XIII.
Éppen ezt akarja Pál, midőn azt mondja, hogy, ha hiábavalóvá lett a hit, haszontalanná lett az ígéret is (Róm 4,14). Ezt akarja a "bizonyosság" szóval jelezni, melyet néhányszor használ. Ezért szerinte csak úgy világosíttatnak meg helyesen a mi elménk szemei, ha látjuk, hogy mi a mi örökségünk reménysége (Ef 1,18). A fönnebbi bizonyítékokból eléggé világos, hogy hitünk csak akkor helyes, ha nyugodt lélekkel merünk Isten színe
152
elé állani, mert, mint igen szépen mondja Bernát, ha nyugtalankodik a lelkiismeret, azért nem fog teljesen megzavarodni, ha az Úr sebeire gondol. (1) Itt van ugyanis a gyengék számára a biztos és szilárd nyugalom és biztonság. Ugyanezt hangoztatják Zakariás ezen szavai is (3,10): "Elmegy ki-ki a maga szőlőjébe és biztonságban fog lakozni a fügefája alatt, mivel megbocsáttatott a föld bűnössége".
XIV.
Nem értem, miért kárhoztatják kétszer is ugyanazt a dolgot, hacsak nem azon való félelmükben, hogy az előbbi átkuk eredménytelen marad. Azonban semmivel sem érnek el több eredményt, ha százszoros átokkal kelnek is ki Istennek annyira világos igazsága ellen. Krisztus ezt mondja: "Bízzál, fiam, megbocsáttatnak néked a te bűneid" (Mát 9,2). Ezt a mondást átkozzák meg ezek a szarvas atyák, midőn átokkal sújtják azt, aki azt mondja, hogy a bűnöktől való megszabadulást egyedül a hit eszközli. Nem kell azonban megfeledkezni a jámbor olvasónak arról, hogy mi nem zárjuk ki a bűnbánatot, ami föltétlenül szükséges, hanem midőn a feloldozás elnyerésének okáról van szó, mint okot egyedül a hitet nevezzük meg. És méltán. Hogyan kezdje ugyanis valaki igazán félni az Istent, hacsak előbb meg nem győződött arról, hogy Isten jóindulattal van az ő irányában? És miből merítheti ezt a meggyőződést, ha nem a feloldozást illető bizodalomból?
XV.
Igaz ugyan, hogy veszedelmes és azért kerülni is kell ennek a dolognak szerfölött pontos nyomozását. S ezt fáradhatatlanul hirdetjük is. Azonban az elválasztás azon tudása, melyet Pál ajánl a figyelmünkbe, nem fél sem Neptunus kegyetlen szigonyától, (2) sem Aeolus összes
(1) Super cantica serm. 16.
(2) Ti. a tridenti atyáktól.
153
szeleitől, (1) sem a cyclopsok mennydörgéseitől, (2) sem semmiféle háborgó vihartól. Azt akarja ugyanis az apostol, hogy az efézusbeliek tudják és bizonyosnak vegyék, hogy ők a mennyei kegyelem részeseivé lettek a Krisztusban, amiképpen el is választattak Őbenne, mielőtt e világ fundamentuma felvettetnék (Eféz 2,4). Úgy kell tehát az összes hívőknek megbizonyosodva lenniök a saját elválasztatásukról, hogy tanulják meg azt a Krisztusban, mint tükörben szemlélni. Nem is ok nélkül bátorítja Krisztus az övéit azzal a vigasztalással, hogy azok közül, kiket az Atya neki adott, senki sem fog elveszni (Ján 6,37). És kérlek szeretettel, van-e más biztos tudásunk a mi elválasztatásunkról a fiúvá fogadtatás azon bizonyítékánál, melyet a Szentírás egyformán oszt meg az összes jámborok között? (Róm 8,16).
XVI.
Hogy ne legyek kénytelen ismétlésekbe bocsátkozni: itt sem kárhoztatnak ők mást, mint azt, ami, mint előbb kimutattam, a Szentlélek határozott kijelentéseiben közzé van téve.
XVII.
Lukács szavai a következők (Csel 13,48): "Hittek mindazok, kik az örök életre valának rendelve". Jelzi itt az evangélista, hogy egy-ugyanazon hallgatóságban miért volt oly nagy eltérés, hogy némelyek hittek, mások pedig nyakasságukban megmaradtak; hasonlóképpen mondja Pál is, hogy Isten azokat hívja, akiket eleve elválasztott (Róm 8,29). Hát vajon nem hívatnak a gonoszok is? Hívatnak, de nem eredményesen. Az a fontos ugyanis az Isten hívásában, hogy Isten különbség nélkül hív az ő igéjével mindenkit, de bensőleg csak a kiválasztottakat oktatja. Amiképpen Krisztus is mondja: "Minden[ki], amit az én Atyám nékem ád, énhozzám jön" (Ján 6,37). Végül nem tudom, hogy mit
(1) Aeolus a görög-római mitológiában a szelek királya.
(2) A cyclopsok hárman voltak: Brontes, Steropes és Arges; hatalmas, egyszemű óriások, kik Zeusnak a villámokat készítették és a mennydörgést szolgáltatták. (Ford.)
154
tud a Szentíráshoz az, aki azt sem tudja, hogy az újjászületés Lelke csakis a választottaknak adatik!
Ha tökéletes volna ebben az életben az újjászületés, akkor lehetséges volna a törvény betartása. De mivel a e földi életükben a nagy nehézségektől lihegve és pályafutásuknak csak a közepéről áhítoznak a végcél után, ugyan hol található fel itt a tökéletes engedelmesség, amelyről ők álmodoznak? Azonban nincs mit csudálkozni azon, hogy az ismeretlen dolgokról oly vakmerően fecsegnek, hiszen édes dolog a háború azoknak, akik még nem próbálkoztak meg vele.
XIX.
Ámen.
XX.
Amiképpen egy józaneszű ember sem veszi le a hívők vállairól az Isten igáját, mintha azok nem volnának kötelesek az Isten parancsait megtartani: azonképpen tudni kell azt is, hogy az üdvösségben való bizodalom egyáltalán nem függ a parancsok megtartásától. Mindig igaz marad ugyanis Pál apostol azon mondása, mely szerint az evangélium abban különbözik a törvénytől, hogy nem a cselekedetek föltétele alapján ígéri az örök életet, mint a törvény, hanem a hit alapján. Nincs ugyanis világosabb dolog, mint ez az ellentét: "A törvény igazsága olyan, hogy: Aki azokat betölti, él azok által; amely igazság pedig a hitből vagyon, így szól: Aki hiszen stb." (Róm 10,5). Erre vonatkozik ez a másik mondás is: "Ha a törvényből van az örökség, akkor hiábavalóvá lett a hit s az ígéret is haszontalanná lett" (Róm 4,14). Tehát a hitből vagyon az örökség, hogy kegyelemből való és erős legyen az ígéret minden hívőre (Uo. 16). Csinálják csak ők az egyház törvényeit: mi azonban egy törvényhozót ismerünk (Jak 4,12), akinek feladata az örök élet szabályát megalkotni, mivel tőle bírjuk az örök életet.
155
XXI.
Ezt úgysem mondja senki sem. (*) A saját maguk képzelődését sújtják tehát átokkal az atyák, hacsak tán nem azért fortyantak fel, hogy mi tagadjuk azt, hogy Krisztus nem olyan törvényhozó, aki a világnak valamiféle új törvényeket adott volna. Ők pedig elég ostoba módon erről képzelődnek: Mózes azonban nem hiába tesz bizonyságot arról, hogy a törvény, melyet ő hozott, az élet és halál útja. Továbbá: "Ez az út, járjatok rajta" (5Móz 30,16.19). S a próféták és az apostolok, valahányszor az igazság valódi és teljes tökéletességéről beszélnek, nem hiába utalnak bennünket magára a törvényre. Nem hiába feleli Krisztus a farizeusnak: "Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat" (Mát 19,17; Luk 18,20. Ezért Pál, midőn a rómaiakhoz írt levél hetedik és nyolcadik részében a törvényt erőtelenséggel vádolja, annak a tanításában, hogy nekünk üdvösséget szerezzen, hibát nem talál, hanem igenis talál a mi testünkben.
XXII.
Amen.
Mi kárhoztatjuk azokat, kik azt mondják, hogy az egyszer megigazult ember nem vétkezhetik; továbbá akik tagadják, hogy valóban megigazultak volna azok, akikkel megtörténik az, hogy vétkeznek; valamint azokat is, kik azt állítják, hogy az Isten Lelke által újjászületett ember még a legkisebb bűnöktől is képes magát megtartóztatni. Az ilyesmik ugyanis azon rajongók őrjöngései, kik ördögi önhittségükben eszüket vesztették, vagy képmutatásukkal bódítják el az emberek elméjét, vagy a kétségbeesés örvényébe igyekeznek azokat juttatni. S a szűz Máriának különös kiváltságára vonatkozólag elhisszük-e azt, amit ők felhoznak, midőn ezt a mennyei oklevelet kiállítják: hiszen mit neveznek ők egyháznak itt, ha nem a clermonti zsinatot? Az egyháznak bizonyára tagja volt Ágoston, aki bár a gyűlölség elhárítása végett inkább nem akar szólni a boldog-
(*) A tridenti zsinat itt Luthert vette célba, aki csakugyan tanított ilyesmit. [NF]
156
ságos szűzről, itt-ott mégis, anélkül, hogy vele kivételt tenne, Ádám egész nemzetségét a bűnbe burkolja. Sőt majdnem világos szavakkal a bűnösök közé sorozza Máriát is, midőn Marcellinushoz írván, azt mondja, hogy nagyon tévednek azok, kik tagadják, hogy egyiknek vagy másiknak a szentek közül, leszámítván egyedül Krisztust, szüksége volt erre a könyörgésre: "Bocsásd meg nekünk a mi vétkeinket", és hogy az ilyenek éppen nem tetszenek azoknak a szenteknek, akiket dicsérnek. Tagjai voltak az egyháznak Chrysostomus és Ambrosius, kik azt gyanítják, hogy Máriát is kísértette a nagyravágyás. Mindezeket csak azért említem meg, hogy belássák az olvasók: nem létezik oly ostoba koholmány, amit ezek a szamarak a hit dogmái közé ne soroznának.
XXIV.
Azt, hogy Isten a jámbor emberek jó cselekedeteit megjutalmazza, és hogy a megelőző kegyelmeket más új és bőségesebb kegyelmekkel tetézi, egyáltalán nem tagaduik. Aki azonban azt állítja, hogy a cselekedetek okai a megigazulás gyarapodásának, az sem azzal nincs tisztában, hogy mi a jelentése a megigazulás szónak, sem azzal, hogy mi annak az oka. Már előbb bebizonyítottuk azt, hogy csak akkor tartatunk mi igazaknak, amikor kedvesek vagyunk Isten előtt. Innen veszik kölcsön a cselekedetek mindazt a kedvességet, amivel bírnak.
XXV.
Helyesen beszél Salamon, midőn arra figyelmeztet bennünket (Péld 16,2), hogy az embernek minden utai tiszták a maga szemei előtt, az Úr azonban a lelkeket vizsgálja. Vajon hát mi az oka annak, hogy ezt az átkot hangoztatják ezek az országos szamarak, ha nem az, hogy a saját vélekedésük romlott mérlege, nem pedig az Isten mérlege szerint vizsgálják a cselekedeteket? Isten ítélete szerint csakis az a cselekedet tiszta és helyes, aminek az Őiránta való tökéletes szeretet a forrása. Márpedig ha ebben az életben sohasem alakul át annyira az ember lelke, hogy sokféle bűnben ne szenvedjen, hogy különféle vágyak ne nyugtalanítsák,
157
és hogy gyakran a világ csábításai ne csiklandozzák: akkor a cselekedetek ezekből kifolyólag szükségképpen mindig hordanak magukon valami szennyet. Nincs tehát egy olyan cselekedet sem, amely bűnös ne volna, ha az ingyen kegyelemből való méltánylás alapján nem jut érdemhez.
XXVI.
Nem kell csudálkoznunk, hogy annyira vakmerők azok, kik az isteni ítélet felől soha komolyan nem gondolkoztak. Igenis várják az igazak a jó cselekedetekért az örök életet: csak amint Pál mondja, az Isten kegyelméből reméljük azt! – De hiszen [, mondják,] a kegyelmet nem teszik tönkre akkor, amikor így beszélnek. – Ha meghagyják is felerészben a kegyelem szót: mindazonáltal, ha a lelkiismeretek, míg az üdvösség keresésében a cselekedetekre fordítják tekintetüket, zavarukban megtántorodnak, jaj nekik: mivel a hit bizonyosságából esnek ki; és ha valami bizonyosat mernek maguknak ígérni, akkor ismét jaj nekik: mivel ördögi önhittségükben felfuvalkodnak. Tartsuk hát magunkat Pál azon mondásához, hogy nem a törvényből van az örökség, hanem a hitből, hogy kegyelemből való és erős legyen az ígéret minden hívőnek (Róm 4,14).
Amiképpen mi minden bűnt, mivel azt Isten törvénye kárhoztatja, halálosnak tartunk és gondolunk: azonképpen a Szentlélek azt tanítja, hogy a hitetlenségből vagy legalább is a hit fogyatékos voltából ered minden bűn. A halál kétségtelenül az Istentől eredő örök átok, mely a házasságtörőket, tolvajokat és hamisan esküvőket fenyegeti: a hit azonban ott, ahol uralomra jut, Isten haragját, miután mindenféle bűnt megsemmisített, éppúgy elhárítja, mint ahogy a tüzet kiolthatja valaki, ha a fát elveszi róla.
Azt, hogy a hitnek valamiféle magja, bár elfojtott állapotban, de mégis megmarad az emberben a legnagyobb botlások közepette is, nem tagadom. Bármilyen kicsi legyen is ez a mag, elismerem róla, hogy része
158
az igaz hitnek, sőt hozzáteszem, hogy az "élő" hitnek: mivel másképp gyümölcsöket hozni nem képes. De mivel nem jelentkezik a kellő időben és nem mutatkozik a szokásos jelekkel, azért a mi érzékünkre nézve éppen olyan, mintha meg volna halva. Ilyesmi azonban nem jutott eszükbe az atyáknak, sem a barátoknak, kik az atyáknak diktáltak. Csak a szeretettel kapcsolatos és puszta hitre (fides formata et informis) vonatkozó képtelen dogmájukat akarták ők megszilárdítani. Ez az oka aztán annak, hogy ők valódinak tartják azt a hitet, amely tulajdonképpen holt. Mintha bizony lehetne a lélek élete (amint Ágoston a hitet a Szentírás örök tanítása alapján igen szépen nevezi) az a hit, amely maga sem él! Ugyanilyen az is, hogy ők keresztyéneknek nevezik azokat, akikben semmi szeretet sincsen; úgy hogy átokkal sújtják azt, aki esetleg másképp gondolkozik. Természetes hát, hogy ők a Szentlelket átkozzák, ki a keresztyénségről való hamis vallomástételt kigúnyolja és semmibe sem veszi. Pál tagadta, hogy izraeliták azok, akik nem igazi fiai Ábrahámnak. S a valódi keresztyénséget is meghatározza ő, midőn azt mondja, hogy le kell vetni a régi embert, és kijelenti, hogy Istent tagadják meg azok, kik nem élnek jámbor életet.
XXIX.
Az első részt a szerzőjével, Novátussal együtt mi is kárhoztatjuk. A második részre vonatkozólag azonban, ha a bűnösök csak a bűnbánat szentsége által fogadtatnak vissza a kegyelembe, akkor mi történik majd Péterrel, aki oly borzalmas bukás után híjával volt annak, amit ők oly föltétlenül megkívánnak az orvoslásra? Sőt mi történik majd azzal a töméntelen sok emberrel, kik előtt néhány századon keresztül ismeretlen dolog volt az a fülgyónás, melyet ők most megtesznek az üdvösség kapujának? Az ugyanis túlságos szemtelenség az ő részükről, hogy e tekintetben Krisztus és az apostolok tanításával dicsekednek, hiszen az ő történeti irataikból is tudvalevő dolog, hogy négyszáz évvel ezelőtt a gyónásról semmiféle rendelet sem létezett. Ha tehát azt akarják, hogy az ilyen istentelen koholmányoknak hitelt adjanak, akkor a régi
159
kornak nemcsak minden emlékét kell az emberek emlékezetéből kitörölniök, hanem meg kell fosztaniok az embereket ítélőképességüktől és értelmüktől is.
XXX.
Azt akarják ők, hogy ha a bűn megbocsáttatik is, a büntetést illetőleg a bűnösség megmaradjon. Pedig a Szentírás a bűn megbocsátásának gyümölcseként mindenütt azt említi fel, hogy Isten az ő ostorait félreteszi, s haragjáról és a bosszúállásról megfeledkezvén, megáld bennünket. És Dávid, mikor boldognak hirdeti azt az embert, kinek Isten nem számítja be a bűneit (Zsolt 32,1), bizonyára ezt nemcsak a bűn megbocsátására vonatkoztatja, hanem leginkább a büntetésről beszél. És, kérlek, lenne-é vége vagy határa a dolognak, ha Isten hozzáfogna az emberek bűneit megillető büntetések végrehajtásához, amely büntetések számbelileg oly nagy mennyiségűek, és súlyra nézve annyira nehezek, hogy azoknak csak a századrésze is a poklok mélységes fenekére juttatna bennünket? Könnyű dolog ugyan ideigleneseknek nevezni a büntetéseket az ördögi biztonságuktól megrészegedett atyáknak, kik előtt körülbelül nincs más bűn, mint csak a gyilkosság; kik előtt a bujálkodás említésre is alig méltó tévedés; kik előtt a legocsmányabb kéjelgések olyanok, mint az erénygyakorlatok, amiket magasztalnak; s akik a lelkiismeret semmiféle titkos sebét sem becsülik egy hajszálnyira sem! Ránk nézve azonban, kik hosszas vizsgálódás után, mintegy megsemmisülve és megzavarodva, végül is kénytelenek vagyunk így kiáltani Dáviddal: "Ki érti meg a bűnöket" – ránk nézve, mondom, nem oly könnyű a megoldás. Mindazonáltal nem tagadjuk azt, hogy ha a bűn bocsánatot nyer is, azért Isten mégis büntet néha bennünket, de nem, hogy bosszút álljon, hanem hogy intsen és javítson. Istentelen koholmány tehát azon hitük, hogy az Isten ítélete szerint való büntetéseket el lehet viselni. Tegyük hozzá még, hogy Isten nem büntet mindenkit egyforma mértékkel, s nem is a bűneinek megfelelőleg, hanem csak annyira, amennyire az Isten ítélete szerint kinek-kinek szüksége van a büntetésekre, hogy ilyen oktatásban részesülvén,
160
a jövőben jobban eszén legyen. Különben megmutatják itt az atyák, hogy mily ügyes építészek ők, akik az ezerféle útvesztőből alkotott útvesztőt egy szóval megoldják. (1) Valóban mérhetetlen örvénynek kell lenni annak, mely az ő tanításuk szerint az összes lelkeket elnyeli; s amellyel ők, ahogy mi látjuk, a világ összes javait kiaknázzák. Ennek a megépítésére legalább valamivel több fáradságot kellett volna fordítaniok. A purgatóriumról az egész Szentírásban egy szóval sem történik említés. Ágoston tanúsága szerint (2) pedig, mikor a természeténél fogva homályos dolog értelmünket fölülmúlja és a Szentírás világos szavakkal nem jön a segítségünkre, akkor az emberi gyanítás bátorságot vesz magának arra, hogy valami meggondolatlan dolgot állapítson meg. Mi mást kell tehát itt állítanunk, mint azt, hogy meggondolatlanul cselekedtek ezek a semmirekellők, mikor a saját fejükből olyan dolgot merészelnek gyártani, aminek semmi alapja sincs az Isten igéjében? Ha csak azt nem akarják tán, hogy a purgatóriumról szóló koholmányukat jóslatként fogadják azért, mivel hasbeszélőktől származik. Nincs ugyanis olyan dolog, ami igazán képes volna az ő hasukat megtömni. Hát ahhoz mit szólnak, hogy az ő gyártmányuk, a purgatórium, nem is állhat meg anélkül, hogy a Szentírás egész igazsága meg ne semmisüljön?! Hosszadalmas dolog volna ezt most bebizonyítani, de a mi iratainkban világosan megtalálható ez a bizonyítás. Szóval az elégtételek megdőlésével szükségképpen össze kell omlania a purgatóriumnak is.
XXXI.
Elismerem, hogy az, aki valóban megigazult, nem téveszti szem elől a számára félretett jutalmat, hanem ez, mint a legjobb ösztönző szer, még inkább serkenti őt a jó cselekedetekre való buzgólkodásban. Mindazonáltal nemcsak ezt az egy dolgot tartja a megigazult ember szem előtt, mert mikor Isten az ő fiaitól őszinte engedelmességet követel, akkor az ilyen szolgai engedelmességet nemcsak elutasítja, hanem teljesen meg is veti.
(1) Ez az egy szó a purgatórium.
(2) Epist. 157. ad Optatum.
161
Azért a jámbor és szent életet illetőleg egészen más célt tűz elénk a Szentlélek úgy szanaszét a Szentírásban, mint Pál szája által is az efézusbeliekhez írt levél első részében.
Hogy minő joggal vagy milyen értelemben nevezhetők a mieinknek azok a jó cselekedetek, melyeket a Krisztus Lelke eszközöl bennünk, azt röviden megmondja Ágoston, (1) mikor az Úr imájából hozza fel a hasonlatot: ahol a kenyeret, melyről azt kérjük, hogy nekünk megadassék, nem mondhatjuk más címen a mienknek, mint csak adományozás címén. Ennélfogva, amint ugyanez az író mondja egy más helyen: (2) Senki sem fogadja el a Krisztus ajándékait, hacsak a saját érdemeiről meg nem feledkezik. Néhányszor okát is adja ennek: mivel az, amit érdemnek mondanak nem más, mint az Isten ingyen kegyelemből való ajándéka. Hagyjuk hát csak csörögni ezeket az atyákat, hadd válasszák el az érdemet a kegyelemtől, helytelenül darabokra szaggatván azt, ami valójában egy. Az azután, aki a mi fönnebbi megjegyzéseinkből megtanulta, hogy minő érdemekkel járnak a cselekedetek, az nem nagyon ijed meg ettől az átkozódó kiabálástól.
Igazán szellemes óvatosság ez, hogy észre ne vegye senki azt, amit mindenki lát. Kis híja csak, hogy Isten dicsőségét s egyúttal a Krisztus kegyelmét is hiábavalóvá nem teszik; közben pedig borzalmas átkot mondanak arra, aki esetleg azt gondolná, hogy valami részben bármelyik is csökken az ő fejtegetésük folytán. Éppen olyan ez, mint ha valaki a piac közepén mindenkinek a szeme láttára megölne egy embert, és mégis megtiltaná, hogy ezt a gyilkosságot, amelyet mindenki látott, valódinak higgyék. Továbbá éppen a saját bizonyítékukkal árulják el itt magukat ezek a cickányok, amikor átkozódásaikkal elijesztenek másokat attól, hogy ne merészeljék észrevenni azt az istentelenséget, aminek ők maguk teljes tudatában voltak.
(1) Libro de verbis Apostoli c. 11.
(2) Ad Sixtum et Bonifacium episcop. ep. 105. et 106.