162
Hetedik ülés. (1)
Befejezéséül a megigazulásról szóló üdvös tannak, melyet a legutóbbi ülésen az összes atyák egyhangú tetszése mellett tettek közzé, illőnek tűnt fel szólni az egyház legszentebb szentségeiről, melyek által minden valódi kegyelem kezdődik, vagy ha már megkezdődött, növekszik, vagy ha elveszett, visszaszerezhető. Ezért a szent, egyetemes és általános tridenti zsinat, mely a Szentlélekben törvényszerűleg gyűlt egybe, s amelyen az apostoli szék ugyanazon követei elnököltek, a tévelygések megszüntetése és az eretnekségek kiirtása végett, amelyeket éppen ezen legszentebb szentségekre vonatkozólag a mi időnkben részint a mi atyáink által hajdan kárhoztatott eretnekségek közül újítottak fel, részint csak most találtak fel, s amelyek a katolikus egyház tisztaságának s a lelkek üdvösségének ártalmára vannak: a Szentírás tanítására, az apostoli hagyományokra s a többi zsinatok és atyák megegyezésére támaszkodva elhatározta, hogy az alábbi kánonokat hozza és mondja ki, s a megkezdett munka teljessége végett a többi már meglevőket a Szentlélek támogatása mellett sorban ki fogja adni.
A szentségekről általában.
(1) Tartották az 1547. év március hó 3-án.
163
XI. Aki azt mondja, hogy a szolgákban, midőn a szentségeket végrehajtják és kiszolgáltatják, nem kívántatik meg, hogy legalább szándékuk legyen cselekedni azt, amit az egyház cselekszik: átkozott legyen.
(*) A latinban: "ex opere operato." Ez a szakkifejezés a maga szándéka szerint arra szolgált volna, hogy a szentségkiszolgáltató egyházi ember bűneitől és tévedéseitől függetlenítse a szakramentum hatékonyságát, de a kései skolasztikában egyre inkább magára vette azt a jelentést is, hogy a szentséget felvevő hívő részéről sincs szükség az áhítatra vagy buzgalomra ahhoz, hogy a szakramentum kegyelmet közöljön, csupán arra, hogy a kegyelem útjába az illető valamely halálos bűn által akadályt ne gördítsen. Trident dogmatizálta ezt a szélsőséges értelmezést, noha nem volt tudatában, hogy a későbbi r. k. teológia szégyenkezve meg fogja tagadni és hallgatással mellőzi majd az "ex opere operato" ilyen felfogását. A kifejezés egyébként ennyit jelent: "az elvégzett mű folytán," azaz nem a kiszolgáltató vagy a felvevő cselekvése folytán ("ex opere operantis.") [NF]
164
tartozik, a szentséget végre még sem hajtja és ki nem szolgáltatja: átkozott legyen.
A keresztségről.
VIII. Aki azt mondja, hogy a megkeresztelt emberekre a szentegyház összes, akár írott, akár szóbeli
165
rendeletei nem kötelezők, úgyhogy azokat megtartani, ha csak önként nem akarnák nekik magukat alárendelni, nem kötelesek: az átkozott legyen.
166
A bérmálásról (Konfirmáció)
* * *
Ugyanez a szent zsinat ugyanazon követek elnöklete alatt a megállapodás és reformálás megkezdett munkáját, Isten dicsőségére és a keresztyén vallás gyarapodására, folytatni akarván, szükségesnek tartotta az alább következő dolgokat elrendelni, úgy azonban, hogy az apostoli szék tekintélye mindig és mindenben épségben maradjon.
Az székesegyházak kormányzása III. Sándornak "Quum in cunctis" kezdetű és a lateráni zsinaton közzétett rendelete szerint csakis olyan egyénre bízassék, aki törvényes házasságból született, érett korú, komoly erkölcsű, s a tudományokban kellő jártassággal bír.
Senki, bárminő méltóság, állás vagy kiválóság által tűnjön is ki, több érseki vagy székesegyházat akár címleg, akár átadás folytán, vagy bármi más néven a
(*) Érdemes megfigyelni a tridenti zsinat óvatosságát ebben a kérdésben. Nem fogalmaz meg tényleges állítást, csak egy ellenvélemény konkrét kifejezését kárhoztatja. Nem meri azonban dogmatikusan kijelenteni, hogy az olajban erő van, és nem mondja meg, hogy ez miféle. [NF]
(1) Krizma az a szentelt olaj, melyet a püspök 12 áldozár segédletével, kik az apostolokat jelképeznék, nagycsütörtökön hosszadalmas szertartások közben megszentel. Ezt használják a konfirmáláskor, melynek lényeges szertartása az, hogy a püspök jobb kezének hüvelykujját ezen olajba mártván, a konfirmálandó homlokára a kereszt jelét írja, miközben latinul ezt mondja: "Megjelöllek téged a kereszt jelével és megerősítlek az üdvösség krizmájával." Ezután a konfirmáltat a püspök arcul legyinti, jelképéül annak, hogy hitéért legyen készen még a megaláztatásokat is elviselni. (Ford.)
167
szent kánonok intézkedései ellenére elfogadni, vagy magánál megtartani ne merészkedjék, mert nagyon is boldognak kell tartani azt, akinek sikerül egy egyházat jól, eredményesen, és a reá bízott lelkek üdvére igazgatni. Azok pedig, akiknek most a jelen határozat értelmével ellentétben több egyház van a birtokukban, egyet tetszésük szerint visszatartván, a többiről, ha azok az apostoli szék szabad rendelkezése alá tartoznak, hat hónap alatt, különben pedig egy év alatt kötelesek lemondani. Egyébként az ilyen egyházak, nem számítva azt, melyet az illető utoljára kapott, már maguktól is üreseknek tartandók.
Kisebb javadalmak, különösen olyanok, melyek lelkipásztorkodással vannak összekötve, III. Sándornak a lateráni zsinaton közzétett "Quia nonnulli" kezdetű és X. Gergelynek a lyoni zsinaton közzétett "Licet canon" kezdetű rendelete szerint csakis arra méltó és megfelelő egyéneknek adassanak, kik ott laknak helyben s kik a lelkipásztori kötelességeknek a maguk erejéből meg tudnak felelni. A más módon történt adományozást vagy gondoskodást teljesen érvénytelenné kell tenni, az arra jogosított adományozók pedig ne feledjék, hogy az egyetemes zsinat "Grave nimis" kezdetű rendelkezésében foglalt büntetések alá esnek.
Egyébiránt az olyant, aki több ellátást igénylő vagy másként össze nem egyeztethető egyházi javadalmakat akár a megélhetés végett való egyesítés, akár állandó megbízatás útján, vagy bármi más néven vagy címen a szent kánonok, különösen pedig III. Incének "De multa" kezdetű rendelkezése ellenére elfogadni vagy azokat valamennyit megtartani merészkedik: azoktól a javadalmaktól az említett rendelet intézkedése szerint s a jelen kánon értelmében is feltétlenül meg kell fosztani.
A helyi püspökök pedig azokat, kik több ellátást igénylő vagy másképp össze nem egyeztethető egyházi javadalmakat birtokolnak, kényszerítsék arra, hogy fölmentvényüket bemutassák; ellenesetben X. Gergelynek a lyoni egyetemes zsinaton közzétett "Ordinarii" kezdetű rendelete értelmében járjanak el, amely rendeletet ugyanez a szent zsinat felújítandónak tart és fel is újít, hozzátévén még, hogy maguk a püspökök alkalmas helyet-
168
tesek küldése és megfelelő jövedelem megjelölése által is föltétlenül gondoskodjanak arról, hogy a hívők lelki gondozása semmiben el ne hanyagoltassék, és hogy maguk a javadalmak rendes jövedelmeiktől meg ne fosztassanak, s a címek, kiváltságok vagy bárminemű kivételek miatt külön bírák kiküldésével és azok működésének megakadályozásával a fönnebb említett dolgokban senkinek se kedveskedjenek.
A javadalmaknak a 40 éven belül történt örökre való egyesítését a püspökök, mint az apostoli szék követei, megvizsgálhatják, s azt, ha az illetők alattomossággal és ravaszsággal érték el, érvénytelennek kell nyilvánítani. Azon egyesítésekről pedig, melyekre a mondott időn belül engedély adatott, de még egészen vagy végrehajtva nincsenek, s azokról, amelyek bárkinek a kérésére ezután történnek, ha az érdekelt felek összehívása után be nem bizonyosodik, hogy az egyesítés törvényes, vagy egyébként elfogadható és az illető hely püspöke előtt igazolandó okok alapján történt, fel kell tenni, hogy alattomos úton érték el őket: és azért az ilyeneket, hacsak az apostoli szék máskép nem dönt felőlük, teljesen hatályon kívül kell helyezni.
A gondozás alatt levő egyházi javadalmakat, melyek társas templomokkal, vagy más egyházakkal, monostorokkal, javadalmakkal, káptalanokkal vagy bárminő más jámbor helyekkel vannak örökre egyesítve és összekötve, az illető helyek püspökei minden évben meglátogassák és azok pontos ellátásáról gondoskodjanak, hogy, hacsak maguk a püspökök az egyházak helyes kormányzásáról jónak nem látják másképp intézkedni, megfelelő állandó helynököket küldvén oda, kiknek a jövedelem egy harmadrészét vagy az elöljárók véleménye szerint nagyobb vagy kisebb részt adván, azonfölül teendőjüket is határozottan megszabván, a lelkek gondozása dicséretre méltóan gyakoroltassék, anélkül, hogy a címek, kiváltságok, kivételek, bíróságok kiküldetése és azok bárminő tiltakozásai mellett is a fennebb említettekben valamiképpen érvényesülnének.
A helyi püspökök apostoli tekintélyüknél fogva kötelesek mindazokat az egyházakat, amelyek bármi módon is kiváltságosak, minden évben meglátogatni, és megfelelő jogi eszközökkel gondoskodni arról, hogy amik
169
javításra szorulnak, megjavíttassanak, és a lelkek gondozása, ha azokat valami fenyegeti s más tartozó kötelességek semmiben rövidséget ne szenvedjenek. A címek, kiváltságok és szokások, még ha beláthatatlan idők óta vannak is előírva, és bírák kiküldése, vagy azok tiltakozásai teljesen kizárandók.
Azok, kik nagyobb egyházakba emeltettek, a felavatás kötelezettségének magukat a jog által meghatározott időn belül alávessék, s az engedélyezett meghosszabbítások hat hónapon túl senkire se legyenek érvényesek.
Nem szabad az egyházak káptalanjainak a püspöki szék üresedésekor, az üresedés napjától számított egy éven belül, felszentelési engedélyt, vagy elbocsátó vagy (mint némelyek hívják) tiszteletreméltó levelet a közjog rendelkezése szerint és bárminő kiváltság értelmében adni annak, aki valami elfogadott vagy elfogadandó egyházi javadalom címén ebben korlátozva van. Ellenkező esetben az ellenszegülő káptalan egyházi tilalom alatt álljon, és azok, kik így szenteltettek fel, hacsak a kisebb rendeket nyerték el, semmiféle papi kiváltságot se élvezhessenek, különösen a bűnügyi dolgokban; akik pedig a nagyobb rendeket nyerték el, a rendek végrehajtásától, míg az leendő püspöküknek úgy tetszik, felfüggesztessenek.
A bárkitől való felavatásra vonatkozó felhatalmazások csak azokra érvényesek, kiknek törvényes okuk van, ami miatt a saját püspökük őket fel nem szentelhette, amely ok a levélben is kifejezendő, és csak akkor szentelhetők fel az ilyenek, ha a saját egyházmegyéjük területén székelő püspök előtt, vagy az előtt, ki a püspöki jogokat gyakorolja, a vizsgálatot előbb tisztességesen kiállották.
A fel nem avatható egyénre vonatkozó felhatalmazások, eltekintvén a jog által bizonyos esetekben határozottan megengedett felhatalmazásoktól, csak egy évre legyenek érvényesek.
Azokat, kiket bármiféle egyházi személyek, akár a szent szék követei mutattak is be, választottak, vagy neveztek is ki, semmiféle egyházi javadalomba addig be ne iktassák, meg ne erősítsék és be ne engedjék, semmiféle kiváltság, vagy szokás ürügye alatt sem, még
170
ha beláthatatlan időkből erednek is ezek, míg az illető helyek püspökei őket alkalmasaknak nem találták; és semmiféle föllebbezéssel sem védhetik magukat, hogy ne legyenek kötelesek magukat ilyen vizsgálatnak alávetni: kivévén mégis azokat, kiket az egyetemek vagy az általános tudományok intézetei mutattak be, választottak, vagy neveztek ki.
A kiváltságos egyének ügyeiben meg kell tartani IV. Incének a lyoni egyetemes zsinaton közzétett "Volentes" kezdetű rendeletét, melyet ugyanez a szent zsinat felújítandónak tartott és fel is újít; hozzátévén még, hogy a jutalmakra és a szerencsétlen egyénekre vonatkozó nyilvános ügyekben a világi papok és a monostoraikon kívül élő szerzetesek, bármily kiváltságosak legyenek is, a püspök joghatósága alatt állnak, még ha van is az ő ügyeikben az apostoli szék által kiküldött biztos bírájuk. Más ügyekben pedig, ha ilyen bírájuk nincsen, az illető helyek püspökei, mint az apostoli széknek erre kiküldött követei előtt gyűlhetnek össze, s a közjog alapján kötelességük teljesítésére hajthatók és kényszeríthetők; amikor a föntebb mondottakkal szemben egyáltalán semmit sem érnek a kiváltságok, a kivételek, a fenntartottak küldöttségei és azok tiltakozásai.
Gondjuk legyen a püspököknek arra, hogy az idegenek ellátására szolgáló szállókat azok kezelői, bárminő névvel nevezzék is őket és bármilyen kiváltságosak legyenek is, hűségesen és pontosan kormányozzák, megtartván a vienne-i zsinat "Quia contingit" kezdetű rendelkezését; amely rendelkezést ugyanez a szent zsinat megújítandónak tartott és meg is újít a benne foglalt korlátozásokkal. (1)
Hogy mily nagy fáradsággal jár az olyan küzdelem, amelyben rossz ügyért harcolnak, azt ebben az ülésben tapasztalták a tiszteletreméltó atyák. Tehát, hogy a második összeütközéssel magukat túlságosan ki ne
(1) Ez után következik a zsinati jegyzőkönyvekben a következő ülés kitűzése 1547. ápr. hó 21-re.
171
fárasszák, inkább visszatérnek ahhoz az ő rövidebb útjukhoz, hogy átkozódással erőszakolják keresztül a dolgot. És valóban az ő parancsoló modorukhoz méltatlan dolog lett volna az okadatolás terhét magukra vállalni. Vajon hát miért? Persze Rhea (1) papjai teleharsogják a levegőt és saját lármájukat megkétszerezik. Remegjetek, gyerekek! Az azonban, aki egy szikrányi férfias lélekkel van megáldva, nem törődve az ő hiábavaló kiabálásukkal, rettenthetetlenül és nyugodt lélekkel kutatja, hogy ugyan mit is tartalmaznak az ő határozataik. Én ígérem, hogy ujjal mutatok rá arra, hogy mily ostoba képtelenségektől hemzsegnek e határozatok.
I. kánonról.
Az ő akaratuk szerint Krisztus hét szentséget alapított. Mért nem parancsolták meg tehát neki magának, hogy alapítson? Miért haragusznak mi reánk, hiszen nincs erre semmi okuk sem? A hetes szám mellett, amelyet ők átok alatt szentesítenek, nemcsak a Szentírásból nem lehet semmi bizonyítékot felhozni, hanem még valamelyik elismert íróból sem. Sőt az általuk felsorolt szentségek közül egyesekről kimutatjuk, hogy időleges dolgok, aminő pl. a betegek megkenése; másokról pedig, hogy alaptalanul hívják őket szentségeknek, amilyen a házasság. Világosak és erősek azok a bizonyítékok, amikkel ezt kimutatjuk! Hát aztán vajon azzal fognak dicsekedni, hogy az ő birtokukban van a gyógyítás adománya?! Ha ennek az adománynak a jelképe a megkenés, akkor ugyebár majmok ők, midőn ezt eredmény nélkül használják? Azután miféle ígéret van ebben a szertartásban, amely reánk vonatkozik? Ha lelki kegyelemből és külső jegyből áll a szentség, találnak-e ilyent valamit a bűnbánatban? Annak pedig, hogy a házasságot miért nevezik ezzel a névvel, nincsen más oka, mint a barátok borzalmas tudatlansága, akik az efézusbeliekhez írt levélben (5,39) "szentséget" olvasván a "titok" helyett, mégpedig Krisztusnak és az
(1) Rhea Cybele, Zeus stb. istenek anyja, papjai, a corybantok az istennő ünnepén nagy zajt csapva vonultak végig a városon. (Ford.)
172
egyháznak titkos összeköttetésére vonatkozólag, ezt a házasságra magyarázták. Mindezen dolgok bizonyítása világosan és bőségesen benn van a mi iratainkban, amit ezek a jó atyák az egy "átok" szóval vetnek el. Azaz küzdelem nélkül győzedelmeskednek, vagy inkább győzelem nélkül ülnek diadalünnepet.
II.
Mivel mind a két testamentum szentségeinek ugyanaz a szerzője, ugyanazok az ígéretek, ugyanaz az igazság és ugyanaz a teljesedés Krisztusban: azért méltán mondjuk azt, hogy csak külső jelekben különböznek egymástól, az általam említett dolgokban pedig, vagy röviden magában a dologban megegyeznek. A szentségek ugyanis a tudomány függelékei. A tudománynak a lényege azonban ugyanaz. Következőleg tehát ez áll a szentségekre vonatkozólag is. Talán nem értenék meg az olvasók, hogy miért dobálóznak a tridenti atyák ezzel a villámmal, ha röviden fel nem világosítanám őket róla. Közkeletű dogma az álbölcseknél (1) az, hogy a mózesi törvény szentségei csak jelképezték, a mieink pedig megadják a kegyelmet. Mi azonban azt állítjuk, hogy Isten mindig igaz volt az ő ígéreteiben (Róm 3,4): és kezdetben sem jelképezett semmit sem, amit tényleg meg nem adott volna az atyáknak, mert Mózes alatt fennállott a körülmetélkedésből eredő igazság. Pál tanúsága szerint (1Kor 10,3) akkor is ugyanaz volt a lelki eledel, amelyben részesültek, s ugyanaz volt a lelki ital. Mit tudnak ők erre felelni egyebet, mint csak azt, hogy az iskolákban másképp tanítják? Pár szóval megemlítem azt, amit a mi iratainkból bőségesen megtanulhatnak az olvasók, ha úgy akarják. A lényeg a következő: Isten igéjéből, nem pedig a rómaiak határozataiból kell megtanulni, hogy mi különbség vagy hasonlóság van a szentségek között. Nem tagadjuk azonban azt, hogy a Krisztus uralma alatt bőségesebben részesülünk a kegyelemben. S ezért szoktunk kétféle különbséget feljegyezni: először, hogy a mi szentségeink nem távolról s nem mint távollevőt jelzik a Krisztust, hanem mint-
(1) A Sorbonne tudósai.
173
egy ujjal mutatnak reá, mint jelenlevőre; azután, hogy a kijelentés bőségesebb mértékéhez képest a kegyelem közlése is bőségesebb.
III.
Ki ne viselné el inkább a neptunusi villámot (1) ahelyett, hogy az emberek találmányait egyenlővé tegye a Krisztus intézményeivel? A keresztségről olvassuk, hogy Krisztus azt nekünk ajánlotta: hasonlóképpen az úrvacsoráról is. A többiről semmi ilyen nem fordul elő. Sőt több századon keresztül ismeretlen is volt az, amit ők tanítanak. Pedig világos dolog az, hogy mire céloz és mit jelent Krisztus ezen kérdése: "A János keresztsége mennyből való-é, vagy az emberektől?" (Mát 21,25) Jelzi ugyanis Krisztus ezzel azt, hogy csak akkor törvényes a keresztség, ha az Istentől származott. Ezért a Krisztus vezetése mellett egész biztonsággal állítjuk azt, hogy semmi veszedelem sem fenyeget bennünket, ha elvetjük mindazt, ami az emberi tekintélyből ered. De nem elégedvén meg azzal, hogy valamennyinek egyforma méltóságot tulajdonítanak, még az ő bérmálásuk krizmáját is eléje teszik a Krisztus keresztségének. Mert hogy egyiket kiválóbbnak tartják, mint a másikat, ezt nem azért teszik, mint ha azokat, melyeket a Szentírásból bizonyítani nem lehet, alacsonyabb rangúaknak akarnák megtenni, hanem felújítják azokat az átkos káromlásokat, melyeket előbb az orleansi zsinat okádott ki, hogy a keresztség csak félkeresztyénekké tesz bennünket, a bérmálás azután egészekké; és felújítják még mindazokat, amik ott ilyen értelemben előfordulnak.
IV.
Szívesen eltűröm azt, hogy azon segédeszközök használatát, amelyeket Krisztus rendelt nekünk, szükségesnek mondják, amikor persze erre alkalom adatik. Mindig figyelmeztetni kell azonban a hívőket, hogy bármelyik szentségnek a szükségessége nem egyéb, mint az eszközi ok szükségessége, amelyhez semmiképp
(1) Ti. a tridenti atyák átkát.
174
sem szabad hozzákötni az Isten erejét. Attól a mondástól, hogy a szentségek felesleges dolgok, bizonyára teljes szívéből visszaborzad minden jámbor ember. Itt azonban a jó atyák az ő butaságuknál fogva nem veszik észre, hogy mindazt a kegyelmet, amiben mi a szentségek által részesülünk, tulajdonképpen a hitnek kell betudni. Aki ugyanis elválasztja a hitet a szentségektől, az éppen úgy tesz, mintha a lelket venné el a testtől. Amint tehát nem zártuk ki az evangélium tudományát akkor, amikor azt mondtuk, hogy mi egyedül a Krisztusban való hit által nyerjük el a kegyelmet, úgy nem zárjuk ki a szentségeket sem ugyanazon oknál fogva, mivel a szentségek az evangélium pecsétjei. Mindazt, mit itt még ezenkívül felemlítenek, a saját békáik piszkos mocsaraiból merítették.
V.
Elismerjük, hogy a szentségek a hitnek nemcsak a táplálására, hanem növelésére is vannak rendelve. De ezek az ostoba barmok mást akarnak. Azt költik ugyanis, hogy valami bűvös erő van a szentségekben, melynek a hiten kívül is van hatása. Ez a tévelygés aztán megsemmisíti azt az örök viszonyt, mely a Szentírás szerint a hit és a szentségek között van. Hogy ezt világosabban megértsék az olvasók, mindig emlékezetükbe kell idézni azt, hogy a szentségek nem egyebek, mint a ránk ruházandó kegyelem eszközi okai, amik csak akkor használnak és akkor van meg a kellő eredményük, ha a hitnek szolgálnak.
VI.
Ebben a kánonban ők, helytelen gondolkozásuknál fogva, a salakot összekeverik az ezüsttel. Ezért nekünk kell megtennünk a megkülönböztetést. Először is, ha vannak olyanok, kik tagadják azt, hogy a szentségek magukban foglalják azt a kegyelmet, amelyet jelképeznek, azokat mi is elítéljük. De amikor azt teszik hozzá ezek a szarvas atyák, hogy maguk a szentségek szerzik meg nekünk a kegyelmet, ha útjukba akadályt nem gördítünk, ezzel a szentségek jelentőségét egészen fel-
175
forgatják. Mindig visszatérnek ugyanis az álbölcsek azon régi őrültségéhez, hogy azt a kegyelmet, mely a szentségekben fel van ajánlva, a hitetlenek is elnyerik, csak más akadályok útba gördítése által azt el ne űzzék. Mintha bizony már önmagában véve is nem elég nagy akadály volna a hitetlenség. Ragaszkodjunk tehát ahhoz, hogy a szentségekben felajánlott kegyelemnek csak úgy juthatunk a birtokába, ha a hit által arra képesek vagyunk. Azt, ami rögtön ezután következik, vagy szerfölötti rosszindulatból, vagy ostobaságból tették hozzá. Mintha – mondják ők – a szentségek csak külső jelek volnának. Sőt egészen úgy beszélnek, mintha e között a kettő között semmi különbség sem volna. Mi azonban, amint elvetjük a barátoktól eredő azon hazugságot, hogy a szentségeknek másképp is van hasznuk, nemcsak a hit által, azonképpen szívesen összekötjük magukkal a jelekkel a dolog valódi állását: hogy a szentségeknek semmi hatásuk sincs a hiten kívül, és mégsem hiábavaló s üres jelei a távollevő kegyelemnek.
VII.
Először meg kellett volna állapítani azt, hogy miben áll a szentségek szabályszerű felvétele: ezek a disznók ugyanis mellőzvén a hitet, s nem törődvén a megtéréssel, azt gondolják, hogy nem azon az általuk oly szép szavakban magasztalt szertartásos, hanem mint ők mondják: a szívnek benső, nem tudom miféle színlelt jámborságán, mely által az ember egészen Istenhez tér, alapszik az, hogy valaki szabályszerűen vegye fel a szentségeket. Ha ez kétségtelen volna az ember szabályszerű előkészültségére vonatkozólag, akkor az eredményről semmi vita sem volna többé. Ki kételkedik ugyanis abban, hogy azok, kik, amint illik, szabályszerűen járulnak a szentségekhez, el is nyerik azt a kegyelmet, melyet Isten azokban ígér? Ezért mindaz, ki a szentségek tiszta használatával közepes mértékben is tisztában van, be fogja látni, hogy mily ostoba különbséget állítanak ők fel, midőn azt mondják, hogy Isten részéről megadatik a kegyelem: mert bármennyire méltatlan legyen is az ember, Istennek mindig meg kell maradnia igazságosnak. Isten részéről tehát, ami az emberek rossz
176
lelkiismeretét illeti, semmiben sem csökken, vagy kisebbedik a szentségek hatása azok bármily méltatlan megszentségtelenítése által, hanem csak tönkremegy, vagy legalább elvész az eredmény, hogy hozzánk ne jusson.
VIII.
Itt pedig nemcsak elég világosan, hanem még kíméletlenül is leleplezik a saját istentelenségüket. A végzett cselekményről [opus operatum] szóló koholmány egyrészt új dolog, másrészt meg oly tudatlan barátok gondolták ki, akik a szentségek természetéről soha semmit sem tanultak. A szentségekben ugyanis tulajdonképpen egyedül az Isten működik, mivel az emberek semmi olyant nem hoznak oda, ami az övék, hanem odajönnek, hogy a nekik felajánlott kegyelmet elfogadják. Így a keresztségben Isten a saját Fiának vérével mos meg minket és a saját Lelkével szül újra bennünket. Az úrvacsorában Krisztus testével és vérével táplál minket. S ennek a cselekedetnek melyik részét tulajdonítják majd az emberek szentségtörés nélkül önmaguknak, amikor világos dolog, hogy az egész a kegyelem műve? Mert hogy az emberekre van bízva a kezelés, az éppen úgy nem kisebbíti Isten munkáját, mint a kezek a művészt: mivel általuk működik az egy Isten és cselekszik mindeneket. Ezek a barmok azonban, nem szólók arról, hogy Isten ingyen kegyelemből való ajándékaiban az embernek valamiféle érdemét fedezik fel, azt költik, hogy mi semmittevéssel megérdemeljük az Istent és Őt magunknak lekötelezzük: s ezzel sem elégedvén meg, szörnyűséges szavakba törnek ki, így akarván Istentől kicsikarni azt, hogy ne gondolják róla, hogy Ő egyedül működik a szentségekben. Ebből következik szükségképpen az, amit hozzátesznek, hogy nem egyedül a hit által nyerhető el a kegyelem. Ha ugyanis megengedjük nekik azt, amit ők követelnek, hogy a végzett cselekmény alapján jelenik meg a kegyelem a szentségekben, akkor elválasztjuk a hittől az érdemi részt azért, hogy a szentség használatának önmagában véve is legyen befolyása az üdvösségre. Pedig ha a szentségekről ugyanazt kell mondani, amit az igéről, akkor az apostol tanúsága szerint, semmit sem használnak azok, ha nincsenek hittel egyesítve (Zsid 4,2).
177
IX.
Az, amit az "eltörölhetetlen jellegről" mesélnek, ugyanabból a műhelyből került ki; mert ez a régiek előtt teljesen ismeretlen volt és inkább illik holmi bűvös varázsigékhez, mint az evangélium valódi tudományához. Éppoly könnyű dolog ezt megcáfolni, mint amily könnyű volt kitalálni. Hogy a keresztséget nem kell megismételni, az minden jámbor ember előtt tudvalevő dolog. Ami igaz volt a keresztségre vonatkozólag, azt később vakmerően átvitték az ő bérmálásukra és egyházi rendjükre. A kíváncsi emberek keresték ennek az okát. Hogy tehát valamit mondjanak, leírták ezt a mesterségesen készített "jelleget." S most ha valaki nem fogadja el ezt a silány koholmányt, arra átkot mondanak.
X.
Nincs oly józaneszű ember, aki az ige és a szentségek szolgálatában minden keresztyént egyformának tenne meg, nemcsak azért, mivel az egyházban mindennek illendően és rendben kell történnie (1Kor 15,49), hanem azért is, mivel Krisztus különleges parancsa folytán erre a dologra vannak rendelve a szolgák (Máté 28,19). Tehát mivel különleges hivatás kívántatik meg, senki se formáljon jogot erre a tisztességre, csak az, aki hívatik (Zsid 5,4). Továbbá hol találják azt, hogy a keresztelés tiszte asszonyokra volna bízva, amint ők ezt megengedik nekik?
XI.
Úgy látszik, hogy nem valami nagy értéket tulajdonítanak a saját átkozódásaiknak, amelyek megalkotásában ők annyira könnyelműek. Amellett, amit a cselekvési "szándékról" fecsegnek, semmi elfogadható okot sem hoztak fel az álbölcsek. Ez ha tűrhetetlen is, de mégis jelentéktelenebb dolog volna, ha gyökerestől fogva fel nem forgatnák mindazt a valódi vigasztalást, melyben a hívők a szentségek által részesülnek, és Isten igazságát függővé nem tennék az ember akaratától. Mert ha szükséges a szolga szándéka, akkor nincs köztünk
178
olyan ember, aki határozottan bizakodni merne a saját keresztségében, és aki erős bizodalommal járulna az úrvacsorához. Én meg vagyok keresztelve, ha úgy tetszett a papnak, kinek lelkiismeretessége éppen csak annyira volt ismeretes előttem, mint valamely szerecsené. Bármennyire bizonyos legyen is reám nézve az úrvacsorában a Krisztus ígérete, az mégis egy előttem ismeretlen ember tetszésének van alárendelve. Milyen lesz az a hit, mely egy másvalakinek a titkos akaratától függ? És még átkaikkal, azaz a saját kiabálásaikkal mernek ezek a disznók bennünket fenyegetni, ha hamarosan alá nem írjuk az ilyen káromlásokat! Én azonban oly nagyra tartom a Krisztus szent intézményét, hogy ha valami nemtörődöm ember, de a Krisztus parancsának megfelelőleg, az általa adott törvény és törvényes szertartás szerint szolgáltatja is ki nekem az úrvacsorát, aki bensejében ezt az egész cselekményt kigúnyolja, azért mégsem kételkedem azon, hogy az ilyen ember keze által nyújtott kenyér és kehely rám nézve valódi zálogai a Krisztus testének és vérének. Azzal az ostoba kijelentéssel, melyben ezt mondják: legalább szándékuk legyen cselekedni azt, amit az egyház cselekszik, restellek is foglalkozni. Ezzel ugyanis a saját mestereiktől tanult leckéjüket ismételgetik. De ki ne látná, akinek szeme van, hogy ez egyértelmű azzal, mintha röviden megparancsolnák, hogy mindazt, amit valaha a barátok az ő pocsolyájukban álmodtak, vagy az álbölcsek civakodásaik közben fecsegtek, bármily ostoba és képtelen dolgok legyenek is azok, érvényeseknek és rendíthetetleneknek fogadjuk el őket.
XII.
Amen.
XIII.
Hogy miket neveznek ők a katolikus egyház "elfogadott és helybenhagyott szertartásainak," azt mindenki tudja. Ezzel az óvatossággal tehát megerősítik mindazt a babonát, amivel Isten tiszta intézményeit az emberek szemtelensége elborította. Egyszerű és természetes a keresztség szertartása, egyszerű az úrvacsora kezdési módja is, ha az Úr rendelését tartjuk szem
179
előtt. De mily sok, mily különböző, s mily tarkabarka toldalékokkal rontották meg ezt az egyszerűséget?! Azt mondják erre, hogy mindazt, ami túlságos, el kell hagyni, de csakis az ő engedélyükkel. Azonban minő reményt támasztanak ők bennünk ez irányban, midőn oly határtalan dühvel ontják átkaikat azellen, aki csak egy kis szertartás elhagyását is megengedhetőnek tartja? Minden jámbor ember panaszkodik amiatt, vagy legalábbis fájlalja, hogy a keresztségben több fontosságot tulajdonítanak a krizmának, a gyertyának, a só ízének s végül a nyálnak, mint a vízzel való leöntésnek, ami pedig a keresztséget teljesen tökéletessé teszi. Az úrvacsorát illetőleg is nemcsak arról panaszkodnak, hogy hasonló szennyekkel van megrontva, hanem, nem tudom miféle, trágár látványossággá fajult. A tridenti atyák szerint azonban nincs semmi oly csodálatos dolog, ami a katolikus egyház helybenhagyott szertartásai között helyet ne foglalna. Ágoston már az ő idejében arról panaszkodott, hogy az egyház a zsidó szolgasággal van megterhelve, pedig akkor alig tizedrésze volt meg azoknak a szertartásoknak, melyeknek a megtartását most szigorúbban megkívánják, mint valamely isteni vagy emberi törvénynek a megtartását. A tridentiek megmondják, hogy mit kell csinálni! S mivel semmi remény sem mutatkozott a szertartások csökkentésére, szörnyű átkokkal fenyegetnek mindenkit, aki teljesen meg nem hajol az ő megszokott rendeleteik előtt.
I. Kánon.
Persze nagy bűn "hasonlóságról" beszélni ott, ahol ugyanaz a tudomány s ugyanaz a kegyelem mutatkozik és ahol ugyanazt a szertartást őrzik meg. Ha ebben a három dologban Krisztus keresztsége bármiben is eltért a Jánosétól, akkor elismerem, hogy ők győztek. Ha pedig ezek mind a kettőben megegyezők, akkor hiába öntik ki epéjüket, mert nem akad egy olyan nyugodt gondolkozású ember sem, aki megijedne tőlük. S ha azt gondolták volna, hogy bizonyítékokkal kell küzdeni, akkor sokkal mérsékeltebb módon viselkedtek volna.
180
II.
Hogy az első részt miért teszik vita tárgyává, azt nem tudom; hacsak esetleg azért nem, mert egyben akarnak okosak lenni, midőn a sorbonnisták ízetlen elménckedését korlátok közé szorítják. De hogy mindenkire szórják a villámaikat, akik egy hely magyarázásában nincsenek ővelük egy véleményen, az már mégis igen nagy haragra mutat; különösen akkor, amikor a régi írók közül fel lehet hozni egynéhányat olyant, kik ezen szavaknak: "Ha valaki újjá nem születik víztől és Szentlélektől" (Ján 3,5) képleges értelmet tulajdonítottak. De mint kezdetben mondtam, nem kell csodálkozni azon, ha gazdag készletükből oly bőségesen ontják az átkokat.
III.
Mért nem ebből indultak ki inkább; hiszen ha ezt veszik ők fundamentumnak, ezen mindent fel lehet építeni?! Mert ha mindaz, amit ők tanítanak, igaz, akkor minek küzdünk még tovább? A mi irataink azonban világosan bebizonyítják, hogy a keresztségre vonatkozó egész tudomány, mely náluk érvényben van, részben hiányos, részben pedig téves. Most azonban mivel a mi bizonyítékainkat megcáfolni nem tudják, hiába gondolják azt, hogy egy átoknak a villámlásába eltemetkeznek. S minő szemtelenségre vall az, hogy gőgösségükben Rómát az összes egyházak anyjának és tanítójának nevezik?! Hát vajon ő szülte a Krisztusban a görög és a keleti egyházakat, amelyek inkább őt szülték? S ugyan miféle oktatás származhatott el őtőle más egyházakhoz, amelyeknek sokkal tudósabb püspökeik voltak? Sorolják fel bár az összes idők példáit, egyáltalán kit tudnak felmutatni az egész névsorból olyant, aki fölérne Cyprianussal, Ambrosiussal, vagy Ágostonnal?
IV.
Hogy mit "szándékozik" a pap csinálni, azzal nem igen törődünk: csak maga a cselekedet feleljen meg úgy tudományban, mint szertartásban a Krisztus tiszta rendelkezésének. Elégedjünk meg hát mi azzal, hogy
181
meg vagyunk keresztelve az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevébe: bármilyen istentelenek és tudatlanok voltak is azok, kik a keresztséget nekünk kiszolgáltatták: mert egyedül Krisztus az, aki bármily ember keze által valóban és tulajdonképpen keresztel.
V.
Hogy a járatlanokat félre ne vezessék, megjegyezzük: a "szabad" és a "szükséges" közt van még egy közbeeső fok is. Ez pedig éppen az, ahogy a rómaiak ezt az utóbbi szót értelmezik. A keresztség használatát ugyanis mi is szükségesnek tartjuk, úgy hogy azt senkinek sem szabad hanyagságból vagy kicsinylésből elmulasztani. S ily módon egyáltalán nem tesszük meg azt szabadnak. És nemcsak hogy szigorúan kötelezzük a hívőket annak a fölvételére, hanem még azt is állítjuk, miszerint a keresztség Isten rendes eszköze arra, hogy bennünket megfürösszön, megújítson, s végül, hogy velünk az üdvösséget közölje. Csak azt kifogásoljuk mi, hogy Isten keze ne legyen az eszközhöz kötve úgy, hogy önmagában ne legyen képes az emberek üdvösségét eszközölni. Mert ahol nincs alkalom a keresztség fölvételére, ott bőségesen elegendő Istennek egyedül az ígérete is. Ezt a dolgot azonban már röviden említettük a megelőző ülésnél.
VI.
Azt a képtelenséget, amit ebben a kánonban kárhoztatnak, mi is elvetjük, már csak azon egy ok miatt is, mivel a hit életét kioltja.
VII.
Ha tisztában volnának ők azzal, hogy mi Krisztusnak a törvénye: a még hátralevőkről akkor könnyű volna megegyezni, de már azzal az egy dologgal is, ahogy ők a Krisztus törvényéről beszélni szoktak, elárulják, hogy mily távol vannak a keresztség valódi ismeretétől. S nagyon jól tudom azt is, hogy mi vezette őket félre. Amint ugyanis Pál tanítása szerint (Gal 5,3)
182
a körülmetélkedés kötelezi az embert Mózes törvényének a megtartására: azonképpen a Krisztus törvényére vonatkozólag hasonló kötelezettséget állítanak ők fel a keresztségben. Ez az összehasonlítás helyes volna ugyan, ha (amint mondani szokták) már az első lépésnél meg nem botlanának. Nagy tévedést követnek el ugyanis akkor, mikor azt hiszik, hogy Pál az említett helyen a körülmetélkedés valódi használatáról és nem inkább a vele való visszaélésről beszél. Mert ha mindazok, kik körül voltak metélve, kötelesek voltak a törvényt megtartani, ebből következik az, hogy átoknak voltak alávetve. De egészen mást tanít ugyancsak Pál apostol (Róm 4,11), midőn a körülmetélkedést a hitbeli igazság megpecsételésének nevezi. Akik pedig érdemszerző cselekedetnek képzelik, azokra nézve is a törvény megtartására kötelező fogadalom volt. S ránk nézve mi manapság a keresztség? Mintegy írásos bizonyítéka az a köztünk és Isten között való kölcsönös megegyezésnek, melynek azonban az a legfontosabb része, hogy bennünket bűneink ingyen kegyelemből való megbocsátásáról és fiúvá fogadtatásunk örök kegyelméről bizonyosakká tegyen. Ez pedig éppúgy ellenkezik a tridentiek állításával, mint amily ellentéte a szabadság a szolgaságnak.
VIII.
"Egy az – mondja Jakab (4,12) –‚ aki törvényt ád, ki megtarthat és elveszthet." Ha ezen mondás hamis voltát bizonyítják, akkor nem vonakodunk attól, hogy törvényeik miránk is kötelezők legyenek. De amíg bizonyos lesz az, hogy Isten a jámborok lelkiismereteinek az ő igéjével való kormányzását magára vállalta s ezt az uralmat mindenütt magának tulajdonítja: addig teljes bizonysággal állíthatjuk azt is, hogy nincs olyan szentegyház, amely megkísérelhetné a lelkiismereteknek más törvényekkel való lekötelezését.
IX.
Először azt kellett volna megállapítani, hogy mik is azok a "törvényes fogadalmak." Ennek a megállapításával ugyanis vagy semmi, vagy csak igen kevés anyag volna a vitára. Így azonban azok a fogadalmak,
183
melyeknek kötelékeit a szerencsétlen lelkiismeretekre ráadják, vagy amelyekkel inkább fojtogatják őket, nemcsak hogy telve vannak babonával, hanem még a keresztyén élet szabályával is teljesen ellenkeznek. Amiért is, hogy valamely fogadalom érvényes legyen, azt a keresztség megvallásához kell szabni. S ha ez megtörténik, akkor a pápaságban manapság szokásos összes fogadalmak érvénytelenekké lesznek.
X.
Azok, kik azt mondják, a keresztségről való megemlékezés egyedül is eltöröli a bűnöket, ezzel nem a puszta és mindennapi, hanem a hittel és bánattal összekötött keresztségre gondolnak; amilyen a keresztségről való első ismeret. Mert nem is csak a vízzel való meghintésnek kell eszünkbe jutni, hanem inkább annak a lelki igazságnak, amely – mint Péter mondja (1Pét 3,21) – a jó lelkiismeretben bizalmat kelt a Krisztus feltámadása által. Az ilyen megemlékezés – mondom – nemcsak "bocsánatossá teszi" a bűnöket, hanem egészen el is törli őket: mert valahányszor a bűnök megbocsátásáról van szó, a keresztséghez kell folyamodni, hogy ebből merítsük a megbocsátásban való bizodalmat. Amiképpen ugyanis az evangélium mindennapi ígéreteivel békít ki bennünket Isten önmagával, azonképpen ebben az életünk végéig napról-napra megismétlődő megbékülésben való hitet és bizonyosságot is a keresztséggel pecsételi meg számunkra az Isten. Egyszer vagyunk ugyan megkeresztelve, de ez örök bizonyítéka a bocsánatnak és a Krisztusban való ingyen kiengesztelődésnek. És mit csinálnak a tiszteletreméltó atyák? Az álbölcsek elkoptatott duruzsolásai alapján a keresztség ígéreteit a múlt időre korlátozzák, s mihelyt valaki vétkezett, eltemetvén a keresztségről való megemlékezést, azt panaszolják neki, hogy a bűnbánat költött szentségében nyugodjék meg. Mintha bizony nem a keresztség volna a bűnbánat tulajdonképpeni szentsége. Dicsekedjenek hát még, hogy náluk van meg a keresztségről szóló tiszta tudomány, mikor annak egész erejét a kegyelem pillanatnyi és múlékony ígéretébe zárják.
184
A következő három kánont én is szívesen aláírom. A negyedikben is egy véleményen vagyok velük annyiban, hogy szeretném, ha közben figyelmeztetve volnának az olvasók arra, hogy az átkok mily nagy áradatában enyésznek ők el. S amit helytelenítenek, gondolkozzatok csak egy kissé, tán Erasmus mondotta valahol. Én nem tagadom. De ha egy őszinte magyarázó akadna, ki valamit javítani szeretne a kifejezésekben: az nem tartaná őt [őket?] az egyház kormányzásában eléggé tapasztalt embernek. Mert egy helyes és mérsékelt gondolkozású ember sem adja magát az átkozódásokkal való ijesztgetésre.
I. Kánon.
Mivel ez az átok kettős, hogy az első részt illetőleg rám ne nehezedjék, idejekorán megvallom, hogy én éppen nem tartozom azok közé, kik a bérmálásnak a római pápaság alatt feltalálható szertartását "hiábavalóságnak" tartják: amennyiben én azt az ördög legveszedelmesebb szemfényvesztései közé sorolom. Ne feledjük, hogy a Szentírás sehol sem ajánlja nekünk ezt az általuk költött szentséget, sem ilyen néven, sem ilyen szertartással, sem ilyen jelentésben. Halljuk most már, hogy minő mondásokkal ékesítik fel ezt a koholmányukat. Meltias [Miltiades?] pápa neve alatt kijelentik, hogy a keresztségben a Szentlélek adatik meg az igazságra, a bérmálásban pedig a gyarapodás a kegyelemre. A keresztség elegendő azoknak, kik rögtön meghalnak, a bérmálással pedig azokat fegyverzik föl, kik még életben maradnak, hogy a küzdelmet képesek legyenek elviselni. Így a hatás felerészét elveszik a keresztségtől, mintha hiába mondatott volna az, hogy a keresztségben megfeszíttetik a régi ember (Róm 6,6), hogy új életben járjunk. Hozzáteszik még, hogy bár a kettő közül egyik sem lehet tökéletes a másik nélkül, mégis a bérmálást nagyobb tiszteletben kell tartani, mint a keresztséget. Megvan még az orleansi zsinat határozata, mely szerint senkit sem kell keresztyénnek tartani, aki a püspök által olajjal meg nem kenetett. Méltók e szavak arra, hogy még a gyermekek előtt is gúny tárgyává legyenek. Nagyon is távol áll a hiábavaló szertartástól ez a szentségtörés, mely oly átkos károm-
185
lásokkal van telve. – Mint mondjak mást e kánon második részéről, mint azt, hogy ők maguk is kevésre becsülik, amire átkaik képesek? Pedig oly könnyen kimondják őket, hogy azt gondolják: a fehérből is rögtön feketének kell lennie. Azonban úgy áll a dolog, hogy mivel látták, mily bámulattal, vagy inkább bódultsággal szemlélte eddig a nép az ő titokzatos istentiszteletüket, azt hitték ebből, hogy ugyanúgy fogadják majd minden fecsegésüket is. Innen van az a nagy elbizakodottság! Hiszen soha még a legtudatlanabb kanász ítélete alá sem merték volna bocsátani a saját ostobaságaikat, ha azt nem remélték volna, hogy a zsinat álarca lesz majd mindenkinek a szeme elé tartva.
II.
Az a kérdés, vajon az emberek akarata folytán új és titkos lelki erőhöz jut-e az az olaj, mihelyt ők azt tetszésükből kifolyólag krizmának nevezik? Nincs ugyanis sem a régiek, sem azon közepes kor emberei között, mely már bővelkedett a sok tévelygésben, senki sem, aki említést tenne az olajról. Hadd kiabáljanak hát; hiszen semmit sem érnek el azon tagadással, hogy ők nem követnek el gyalázatot Isten Lelkén, midőn annak erejét átviszik a poshadt olajra.
III.
Kétségtelenül méltók azok a szarvas és süveges szamarak az ilyen kiváltságra. Hiszen mit is csinálnának, mikor a püspöki tiszt betöltésére semmivel sem alkalmasabbak, mint a disznók az éneklésre? Nem is irigykedem rájuk, csak Isten egyházán kívül a saját csapszékeikben végezzék szennyes munkájukat. De miből tudják – kérlek – bebizonyítani azt, hogy ez a szerep jobban megilleti a püspököket, mint a többi papokat, ha csak abból nem, mivel ez ismeretlen szerzőknek így tetszett? Ha ugyanis a Szentírásból veszik a bizonyítékot, abban mindenkinek a vallomása szerint semmi különbség sincs a papok és püspökök között. Azután Pálnak az van parancsolva (Csel 9,17), hogy Ananiástól, aki egyike volt a tanítványoknak, fogadja a kézfeltételt. Ha a tanítványoknak a kézfeltételük konfirmáció, akkor miért nem vádolják ők Istent a rend megsértésével,
186
sőt a titok megszentségtelenítésével, hogy különbség nélkül összevegyíti a papot a püspökkel? Végül is vagy Isten törvénye által van szentesítve az, amit ők akarnak, vagy emberi határozattal. Ha Isten törvénye, akkor miért nem félnek azt megsérteni? Mert rendkívüli esetben megadják a papoknak a bérmálási jogot. Ha pedig emberi határozat mellett mennydörögnek annyira, vajon kit ijesztenek meg ezzel?
(Canones residentiae.) (1)
Csudálat fogja el néha az embert, hogy miképpen lehetséges az, hogy az evangélium oly nagy világossága mellett is ép úgy vannak az oktalanok, mint hajdan voltak a legnagyobb sötétségben. Gondolatomat azonban hamarosan az Isten csudálatos ítéletére irányítom, amelyről bizonyos, hogy nemcsak úgy vakítja meg és bódítja el őket, hogy semmit sem látnak és éreznek, hanem úgy, hogy elvetvén a szégyenérzetet, a saját gyalázatukkal nyíltan dicsekednek is. Mivel az egyház jövedelmei, melyek a pásztorok életfenntartására voltak rendelve, már régen a tétlen emberek jövedelmeivé kezdtek válni; s mivel azok, kik az egyház költségén éltek, azt gondolták, hogy ő rájuk semmi teher sem nehezedik, azt mondják, hogy ők ezen gyalázatos állapoton akarnak segíteni. S midőn a dologra került a sor, úgy látszik, hogy mondanak valamit. Megvallom, hogy a hibák ily nagy áradatában nagyra kell becsülni azt, hogy egy embernek nem szabad két püspökséget bírnia. Bár mindaz, amit ők a reformációból megkíséreltek, nagyon is távol áll, nem mondom, hogy attól a régi és szigorúbb fegyelemtől, mely ezer évvel ezelőtt virágzott, hanem még a jámbor és jóravaló kormányzás bizonyos tűrhető minőségétől is. Megtiltják, hogy a püspök félévnél hosszabb ideig az egyházmegyéjétől távol legyen. Elég kényelmes állás, amelyben hat hónapi vakációjuk van azoknak, kiknek éjjel-nappal szakadatlanul őrállomásukon kellene lenni a saját nyájuk érdekében. Hozzáteszik azonban ezt a
(1) Amelyek a javadalmas papot arra kötelezik, hogy javadalma helyén lakjon. (Ford.)
187
kivételt: hacsak távollétére jogos mentséget nem hoz fel. És mikor nem lesz majd ilyen mentség? De mégis, ha megtartják is azt, ami itt elő van írva: vajon miért tartják azt meg majd, ha nem azért, hogy a jövedelmükből eredő pénzt ne más helyen költsék el egészen? Ha a városokat szeretik, lesznek ott majd palotáik, ahol távol minden zajtól szokásuk szerint isznak, játszanak és alusznak; ha pedig inkább a falu szerez nekik gyönyörűséget, kényelmes magányra találnak mezei lakaikban és váraikban. Így teljesítik a kötelességüket semmittevéssel! Ez már csakugyan igazi "rezidencia!"
A parókiákra vonatkozólag, megerősítik az iskolák által a saját kiváltságaikat ügy, hogy a tanulás ürügyével lehet igazolni a távollétet. Valóban? Azért, hogy míg az ifjú és új kezdő a pásztormesterséget tanulja, az alatt is szívja annak a nyájnak a tejét, mely nélkülözi a pásztort? De tegyük fel, hogy ezt el lehet tűrni; mégis ki nem tudja azt, hogy az iskolák kiváltságait csakis a lomha emberek és a kukták élvezik? Így történik aztán, hogy a szerencsétlen egyházak mindig két farkast kénytelenek ellátni, egyet otthon, a másikat meg az idegenben. Hogy a fel nem avatható egyénre vonatkozó felmentvények érvényességét ezentúl csak egy évre akarják korlátozni, ezt úgy sejtem, csakis az adományozók sugalmazták. Hiszen mennyire megszaporodik majd a nyereségük, ha minden évben új meghosszabbítást kell vásárolni?! Szóval úgy látszik, egyre volt csak nekik gondjuk: arra, hogy az összes dolgok rendetlen zavarában a jognak bármilyen látszatát bírják.
De ha az utolsó betűig átalakították volna is szabályaikat, még sem volna okuk arra, hogy egy jobb helyzet reményével kecsegtessék magukat a jó emberek. Mielőtt ugyanis valami törvényt hoznának, valamennyit eltörlik egy szóval, vagy legalább a módját mutatják meg annak, hogy minő befolyás mellett lehet őket megsemmisíteni. Mert előrebocsátják, hogy azokból, amiket mondani szándékoznak, semmi sem fog akadályul szolgálni arra, hogy "az apostoli szék tekintélye érvényben maradjon." Most már gondolja el ki-ki önmagában, hogy minő határok kárpótolják ezt a tekintélyt és mekkora annak a kiterjedése? Nem annyit jelent-e az ilyen előleges kijelentés, mint ha azt rendelnék el, hogy
188
a pápának minden szabad, ami neki tetszik? Miképpen segítenek ők – kérlek – a bajokon az ilyen eljárással? Hiszen azok közül, amiket ők orvosolni akarnak, semmi sem volt náluk eddig gyakorlatban úgy, mint ha a közjog megengedte volna, hanem fölmentvényekkel érték el, hogy büntetlenül tehessék azt, amit a törvények tiltottak. Ezért sohasem dicsekedtek azzal, hogy ők magát a törvényt megtartják, hanem mivel a törvények alól fel voltak oldva, azt hitték, hogy meg van engedve az, ami különben önmagában véve nem volt törvényszerű dolog. Most gondoskodnak a neptuni atyák arról, hogy a jövőben se legyen jobb a helyzet, mivel határozottan kikötik, hogy a római kúria hatalma ne kisebbíttessék mert ezzel, ha a törvények ezerfele göbe csomósodott is össze, ki van húzva a Nagy Sándor kardja, hogy egyszerre szétvágja valamennyit. Vajon lehetett volna-e nagyobb gúnyt űzni a keresztyén világból? Mit mondok, gúnyt űzni? Hiszen tudták volna-e nagyobb gyalázattal illetni a jóravaló emberek várakozását, mint mikor kereken és durva gőggel megtagadják azt, hogy ők határt akarnának szabni a papa zabolátlan zsarnokságának? Bármennyire eltompultak is azok, kik a pápaság uralma alatt élnek, mégis azt mondhatná az ember, hogy nemcsak nyíltan sóhajtoznak, hanem mindenfelé fennhangon kiabálják, hogy a felmentvények tönkretették az egyházat. Mindenek szemei a tiszteletreméltó atyákra irányultak, mintha ők, a szigorú és bátor bírák, az ilynemű önkényesség megfékezése végett ültek volna össze. Másfél évig tanakodtak, s végre kijelentik, hogy ők meg vannak elégedve a régi renddel, csak az apostoli szék felmentéseket adó joga maradjon meg úgy, amint volt. Vagyis annyit jelent a mondásuk, hogy a törvények csak annyiban legyenek érvényesek, hogy a szabadság ne legyen ingyenes, hanem pénzen kelljen megvenni. És hogy a pápa szerénységből ne tartózkodva gyakorolja ezt a hatalmat, ismételten megerősítik számára az "egyetemes püspök" címet, melyet Gergely [pápa] istentelennek, szentségtörőnek, bűnösnek s az antikrisztus előhírnökének nevez; míg a püspököknek csak azt hagyják meg, hogy az ő helynökei legyenek. Hol van hát az az az egyenlőség, amelyről Hieronymus
189
beszél, (1) midőn a római püspököt összehasonlítja az eugubiumival? Hol van Cyprianus azon mondása, hogy egy a Krisztus püspöksége, melynek minden egyes püspök egy részét bírja teljesen. (2) Bernát azt írja, hogy az ő idejében általános volt a panasz amiatt, hogy megcsonkítják és megrövidítik az egyházakat, mivel a római püspök valamennyinek a hatalmát magához ragadván, a rendet megzavarja. (3) A szent zsinat tehát, hogy ezt a bajt orvosolja, megparancsolja, hogy a püspökök a pápa helynökei legyenek!
Én az ő szemtelenségük korholására több fáradságot már nem fordítok. De mivel mindenki látja, hogy ők igazán szánalomra méltó alakok: az, akinek esze van, nem törődik többé az ő határozataikkal, hogy ezektől tegye függővé a hitét. Nagyon is kívánatos dolog volna ugyan, hogy azokat az egyenetlenségeket, melyek ma az egyházat nyugtalanítják, egy jámbor zsinat simítaná el tekintélyével, de ez a mostani állapotok szerint még csak nem is remélhető. Ezért, mivel az egyházak borzalmas módon fel vannak dúlva, és az emberek részéről remény sem mutatkozik arra, hogy e dúlásokat rendbe hozzák, nincs jobb dolog az egyesekre nézve, mint az, hogy azon zászló alá siessenek, melyet az Isten Fia tűz elénk. Itt nincs ok arra, hogy egyikünk a másikat várja. Amint ki-ki a Szentírás világosságának felcsillanását észreveszi, azt azonnal kövesse. Ami pedig az egyház egyetemes testét illeti, az arról való gondoskodást az Úrra bízzuk. Ezalatt azonban ne legyünk tétlenek és gondtalanok: ki-ki fáradozzék a maga érdekében, s ami terv, buzgalom, s végül tehetség van bennünk, lépjünk elő velük az egyház romjainak a felépítése végett. S a mostani kétségbeesett viszonyok között tartson fenn és bátorítson bennünket az az ígéret, hogy mivel egy ember sem lép elő, aki ezt a szerepet férfias és hősi lélekkel magára vállalná, lehet, hogy Isten az ő igazságával felfegyverkezve és saját karjával ellátva egymaga fog mindeneket elintézni.
Ézs 8,10
Beszéljetek beszédet, de nem áll meg az.
(1) Hieron. ad Evagrium.
(2) Cyprian. De simplicitate praelatorum.
(3) Bernard. De consid. ad Eugen. libr. 3.
190
Kálvinnak Róma ellen folytatott vitáit illetőleg az utolsó, de legfontosabb irata ez a most kezünkben lévő munka, melynek utolsó soraiban a korabeli közóhajnak adott kifejezést e szavakkal: "Nagyon is kívánatos volna, hogy azokat az egyenetlenségeket, melyek ma az egyházat nyugtalanítják, egy jámbor zsinat simítaná el". S valóban: évek hosszú során át minden jóérzésű embernek, kik vérző szívvel látták az egyház züllött állapotát, leghőbb vágya volt egy törvényes zsinat összegyűjtése, melynek feladata az egyház békéjének s régi tisztaságának a visszaállítása lett volna. Hosszas huzavona után úgy látszott, hogy az óhaj valóra válik, a feladatot, a célt illetőleg azonban az óhaj – sajnos – csak óhaj maradt. A zsinat összeült, de hogy milyen volt, e tekintetben legyen szabad átadnom a szót egy olyan embernek, ki minket, magyarokat is igen közelről érdekel, s aki a tridenti zsinaton nemcsak mint résztvevő és szavazó volt jelen, hanem mint fontos szóvivő egyéniség is kiváló szerepet vitt.
Ez a férfiú Dudich András, akkor esztergomi kanonok s tinnini felszentelt püspök, majd 1564-ben pécsi megyéspüspök, aki a zsinaton Kolosvári János csanádi püspökkel együtt a magyar püspöki kart képviselte, s aki később – dicséretére legyen mondva – szíve sugallatát és jobb meggyőződését követve elhagyta a gazdag püspökséggel járó fényt, pompát, kényelmet, s mint a protestantizmus egyszerű, de lelkes közkatonája az evangélium tiszta zászlója alatt fejezte be küzdelmes életét. E nevezetes férfiú II. Miksa császárhoz intézett levelében a következő szavakkal nyilatkozik a tridenti zsinatról:
"Miféle eredményt mutathatott fel az a zsinat, melyben a szavazatokat számuk szerint, nem pedig jelentőségük szerint mérlegelték? Ha okokkal, ha bizonyítékokkal lehetett volna küzdeni, s ha még egynéhány társunk ott lett volna, akkor, ha kevesen lettünk volna is, mégis legyőztük volna ellenfeleink nagy tömegét: de mivel csak a számot vették tekintetbe, amiben mi
191
nagyon is hátul álltunk, a legjobb ügyet sem tudtuk diadalra vinni. Mindegyikünkkel ugyanis száz embert állíthatott szembe a pápa; és ha száz kevésnek tűnt volna fel, hirtelenében ezret teremthetett volna elő, hogy övéinek szükség esetén segítséget küldjön. Ezért nap nap után láthattuk azt, hogy éhenkórász, szegény püspökök, nagyobbrészt még pelyhes állú s dőzsöléstől tönkretett ifjoncok szállongtak Tridentbe, akik fel voltak bérelve arra, hogy mindenben a pápa akarata szerint szavazzanak, s akik tanulatlanok és ostobák voltak ugyan, de akiknek szemtelenségük és vakmerőségük folytán mégis hasznukat vették. Ezek a pápa régi hízelgőihez csatlakozván, teljes diadalra jutott az igazságtalanság, és nem is lehetett másképpen határozni, mint csak azok szája íze szerint, kik a pápa hatalmának és fényűzésének megvédelmezését tartották a legfőbb feladatuknak. Volt ott egy komoly és tudós férfiú, aki nem akart ily nagy méltatlanságot eltűrni. Ezt, mint nem jó katolikust, ijesztéssel, fenyegetéssel és üldözéssel a zsinat arra kényszerítette, hogy helybenhagyja azokat a dolgokat, amiket tulajdonképpen helytelenített. Szóval azok szemtelensége folytán, kik rendeletből jöttek ide, annyira jutott a dolog, hogy ez a zsinat már nem püspökök, hanem álarcok, nem emberek, hanem olyan bábuk gyülekezetének látszott, melyeket idegen erők mozgatnak, mint ezt Daedalus szobrairól (1) mondják. Ezek a püspökök a legtöbben meg voltak vesztegetve, s olyanok voltak, mint a duda, a parasztnép ismert zeneeszköze, amelyet szintén fel kell fújni, hogy hangot adjon. Nem volt a Szentléleknek semmi közössége sem ezzel a gyülekezettel; minden intézkedés emberi volt, melyek a pápák féktelen és igazán szégyenletes uralmának a megvédelmezésére irányultak. Rómából várták a válaszokat úgy, mint hajdan Delphiből, vagy Dodoná-
(1) Daedalus a görög művészetek legendás őse. A monda szerint különféle művészi dolgokat készített, többi közt olyan szobrokat is, amelyek jártak és szemeiket mozgatták. Ő építette a híres labyrinthust is, ahová később Minos király őt és fiát, Icarust büntetésből becsukatta. Hogy innen kiszabadulhasson, megpróbálkozott a repüléssel is; úgy a maga és fia számára tollakból és viaszból mesterséges szárnyakat készített. Daedalus maga meg is menekült, fia, Icarus azonban a tengerbe veszett. (Ford.)
192
ból; (1) persze Rómából küldték, a hírnök táskájába bezártan, azt a Szentlelket, kiről azzal dicsekednek hogy az ő zsinataikat igazgatja, s aki – ami ugyancsak nevetséges dolog – midőn egy alkalom mai a vizek az esőzéstől szokás szerint megdagadtak, nem tudott odarepülni addig, míg az áradás el nem múlt. Így történt aztán, hogy a Szentlélek nem a vizek fölött jött, mint ez Mózes 1. könyvében olvasható, hanem a vizek mellett hozták. Ó, szörnyű és páratlan esztelenség! Semmit sem hagytak ott helyben, csak azt, amit a pápa akart, s amit a püspökök, mint az oktalan nép, előbb tőle megtudakoltak.
Bizony az itt elmondottakat semmivel szépíteni nem lehet, de bármit hozzátenni is fölösleges! A legtisztább tükör ez a levél, amelybe csak bele kell nézni, s aki nem vak, vagy aki látni akar, az előtt megelevenedik azon zsinat hű képe, mely a katolikus egyháznak ma is a leghatalmasabb fundámentuma, amelynek pedig főtörekvése nem az egyház békéjének helyreállítása, hanem a pápa korlátlan hatalmának megszilárdítása volt. Hiszen a protestáns keresztyéneknek nemcsak alkalmat nem adtak arra, (*) hogy velük egyesülten kísértsék meg a béke helyreállítását s az egyház életére vonatkozó üdvös reformok létesítését, hanem mindjárt kezdetben, mikor a protestánsokat mint eretnekeket kárhoztatják, akikkel nem tárgyalnak, hanem föltétlen meghódolást követelnek tőlük, ezzel maga a zsinat vágta el a protestáns részről való közeledés reménységét s egyúttal bizonyítékát adta annak, hogy bármi forgott is a fejükben, a békülésre s az egyház egységének helyreállítására komolyan soha nem gondoltak.
Protestáns részről Kálvin volt az első, ki jelen munkájában e "hírhedett" zsinat első hét ülésének határozatait szigorú, de igazságos kritika tárgyává tette, világos, tiszta nyelvezettel s megdönthetetlen logikával mutatván ki e határozatok tarthatatlanságát, s a Rómával szemben tanúsított szolgalelkűséget, mely vezérfonálként húzódik végig a zsinat összes ülésein.
(1) Delphi Közép-Görögországban Apolló jósdájáról; Dodona pedig Epirusban Zeus jósdájáról volt híres. (Ford.)
(*) Először 1551 májusában, a XIII. ülésen intéztek meghívást a protestánsokhoz, ügyes politikával éppen azelőtt, hogy a két szín alatti úrvacsoravételről szavaztak volna. Ez már korábban, a németországi vallási értekezleteken is afféle mézesmadzagként szolgált, és Melanchthon – szerencsétlenségére – el is csábult utána. Most azonban a formális hívás idejére a zsinat már meghozta a maga döntéseit a szentírási kánon, az eredendő bűn, a megigazulás, a keresztség, a bérmálás és az eucharisztia tárgyában, így a meghívásnak más célja nem is lehetett, mint a behódolás kikényszerítése. Bár a szabad tárgyalásra való meghívás és a megérkezők testi épségének hozzácsatolt biztosítása még egyszer elhangzott, a protestánsok utálkozva félrelökték, és – amint láttuk – nem ok nélkül. Hiszen itt még a mérsékelt római irányzat képviselői is védekezésbe szorultak: hogyan adhattak volna a zsinati atyák szabad szólási jogot egy protestánsnak, akinek hitét már évekkel korábban ők maguk elátkozták? [NF]