IX.
A SÁKRAMENTUMOKRA VONATKOZÓ
KEGYES ÉS IGAZ HITNEK
MÁSODIK VÉDELME
WESTPHAL JOÁKHIM RÁGALMAI ELLENÍRTA
KÁLVIN JÁNOSCRISPIN JÁNOS NYOMDÁJÁBÓL 1556.
FORDÍTOTTA
CZEGLÉDY SÁNDOR
1912
Kálvin János Krisztus minden becsületes szolgájának
és Isten őszinte tisztelőinek,
kik az evangélium tiszta tudományát a szász egyházakban és alsó-Németországban művelik és követik, testvéri érzületből a kegyelem növekedését kívánja az Atyaistentől és az Úr Jézus Krisztustól.Ámbár teljes tudatában vagyok annak, hogy az az ügy, amelynek megvédelmezésére e könyvben vállalkoztam, helyes és igazságos, és hogy annak a védelmezésében becsülettel forgolódtam, mégis mivel nekem nem elégséges a lelkem benső érzülete, hacsak arra is nem törekszem, hogy Istennek minden fiai helyeseljék eljárásomat, úgy gondoltam, hogy fontos dolgot művelek, tisztelendő és szeretett atyámfiai, ha mindjárt az elején ünnepélyesen bizonyságul hívlak titeket arra, hogy ezt a könyvet úgy csikarták ki tőlem, hogy hallgatásommal el ne áruljam Krisztus igazságát, amelynek elnyomásában némely elvadult emberek felülmúlják a pápaság barbarizmusát. Mivel a sákramentumokról már több mint 20 éven át szerencsétlen módon viszálykodtak a tudós emberek, most, mikor a versengés már lassanként elcsendesült és a lelkek készebbek a mérsékletre, a teljes kiengesztelődésre különösképpen alkalmas módnak látszott az, ha néhány rövid és egyszerű szóval tanúságot teszünk arról a tanról, melyet a helvét házak követnek. Míg ugyanis a küzdelem izzott és a lelkek mind a két részen el voltak keseredve, addig valószínű, hogy sem magát a dolgot nem magyarázták meg elég világosan, sem nem mérlegelték kellő figyelemmel, hogy mit mondanak. Közületek azonban a legtöbbetek előtt ismeretes az a rövid leírás, melyet öt évvel ezelőtt adtunk ki "Megegyezés" cím alatt, amelyben bárkinek a gyalázása s minden keserű szó nélkül, nemcsak az egész vita lényegét foglaltuk össze különböző főpontok alatt, hanem azt is megkíséreltük, hogy amennyire az igazság őszinte vallása megengedte, minden botránkozást gyökerestől meggyógyítsunk. A lelkek megszelídítésére, ha némelyek a méltányosságra kevésbé voltak hajlandók, annak is befolyással kellett lennie, hogy felajánlottuk, miszerint, ha valakinek esetleg nem tehet-
222
tünk teljesen eleget, munkánkat teljessé tesszük azáltal, hogy magyarázatot csatolunk ahhoz. Mi is megígértük, hogy tanulékonyak leszünk és a jobb tanácsoknak engedelmeskedünk, ha valaki figyelmeztet arra, hogy a dolgot nem elég jól tárgyaltuk.
Két év múlva előállott valami Westphal Joákhim, akit annyira nem szelídített megegyezésre tanunk higgadt egyszerűsége, hogy a "Megegyezés" szót fúria módjára fáklyaként ragadta meg, hogy a tűzvészt megújítsa. Mert ő mindenünnen szándékosan hordott össze, mint ő szeretné feltüntetni, ellentmondó kijelentéseket, hogy ekként Megegyezésünket semmivé tegye, és elárulta, hogy ő a békességgel szemben akkora gyűlölettől lángol, hogy fő mérgét csakis azért árasztja ránk, mivel nehezére esett tűrni, hogy mi egyformán vélekedünk és beszélünk. Azt írja, hogy könyveim a felekezetebeli emberek előtt becsben és kedvességben állottak, mikor még azt gondolták, hogy én a zürichi egyház tanítóitól eltérek. Honnét most ez a hirtelen elidegenülés? Vajon tán a nézetemtől tértem el? De hiszen ő maga sem leplezi, sőt könyve szélén megjegyzi, hogy az, amit Megegyezésünk magában foglal, elszórtan mind előfordul az irataimban. Ki nem látja most már, hogy ennek az embernek gyűlölete olyan engesztelhetetlen azok iránt, akiknek egyszer hadat üzent, hogy ugyanazt a tant, amelyet előbb kedvelt, most ellenség módjára támadja, hogy azokkal az emberekkel valami közössége ne legyen?
Valahol ugyan azzal mentegetőzik, hogy ő csak a hamis megegyezésnek ellensége. De hogyan lehet az, hogy az a tan, amelyet előbb szelíden olvasotté irataimban, most, mikor a zürichiektől jő, mély ellenszenvet ébreszt benne? Bizonyára bármiképpen leplezi is daganatát, nem indította őt erre más, mint csak az, hogy egyesek hajthatatlan makacsságát új segítséggel akarta erősíteni, hogy a nyílt igazságnak ne kelljen engednie. Ennek az embernek gonosz támadását kénytelen voltam egy rövid iratban megcáfolni. Ő, mintha valami kiengesztelhetetlen gaztettet követtek volna el ellene, még sokkal féktelenebbül neki tüzesedett. Már most szükséges volt a fennhéjázást visszavernem. Ha valahol kissé hevesebben támadok ellene, bölcsességetekhez és méltányosságtokhoz képest vegyétek fontolóra, hogy micsoda támadásokkal kényszerített erre. Eretnekségeket és eretnekeket, istenkáromlásokat, a Szentírás istentelen megtagadását, minden szent dolog felforgatását és efféle szidalmakat harsog szüntelenül. Egyszóval a könyve nem irányul másra, mint csak arra, hogy minket az egyházi átkok
223
villámaival a pokol mélységébe taszítson. Mit tehettem mást, mint azt, hogy a gonosz csomóval szemben durva éket alkalmazzak, hogy esztelenségében maga előtt felettébb ne tetszelegjen? Én ugyan, ha reményem volna arra, hogy ezek az emberek megengesztelhetők, nem vonakodnám attól, hogy alázatosan és könyörögve vásároljak békét az egyház számára. De mindenki előtt eléggé ismeretes, hogy erőszakosságuk meddig terjed. Ennélfogva az én zordonságomat, melyet eme durvaság tárgyalása alkalmával tanúsítok, Istennek példája is menti, aki kijelenti, hogy a megátalkodottakkal szemben nemcsak kegyelem nélkül fog eljárni, hanem, hogy velük szemben ő is megátalkodott lesz (Zsolt 18,28). Egyébként, bár a legfőbb törekvésem az volt, hogy egyenesen magát a dolgot tárgyaljam s hogy ennek a tárgyalásától a lehető legkevésbé térjek el, mégis mivel ellenfelem az ő gondolkodásmódjához képest ide-oda ugorva nem engedte meg, hogy rendet tartsak, legyen szabad néhány szóval egész vitatkozásunk anyagát érintenem.
Hogy én a sákramentumok törvényes használatáról, méltóságáról és hathatós voltáról tisztelettel írtam, azt ő maga sem tagadja. Hogy ítélete szerint, milyen helyesen vagy hozzáértőleg, azzal nem foglalkozom, mivel elég, hogy az ellenség részesít engem a kegyesség dicséretében. Ennélfogva három főpontra nézve marad fenn számára a küzdelem: először, mivel azt állítja, hogy az úrvacsorai kenyér állagilag Krisztus teste; másodszor, hogy Krisztus, mint jelenlevő szolgáltathassa ki magát a híveknek az úrvacsorában, azt akarja, hogy Krisztus teste végtelen legyen és a téren kívül mindenütt legyen; harmadszor Krisztus szavaiban semmi szóképet nem akar elismerni, ámbár a dologra nézve megegyezik. Azt, hogy harapósan a szavakhoz ragaszkodjék, annyira becsüli, hogy szerinte jobb, ha az egész föld megrendül, mint hogy valami [hozzácsatolt] magyarázat megengedtessék. Mi azt állítjuk, hogy a Krisztus teste és vére valósággal felajánltatik nekünk az úrvacsorában, hogy lelkünket megelevenítse, s nem is kétséges a mi meghatározásunk, hogy ti. lelkünket ez a lelki táplálék, mely nekünk az úrvacsorában felajánltatik, épp úgy táplálja, mint ahogyan testeink táplálkoznak a földi kenyérrel. Mi tehát a Krisztus testében és vérében való igazi részvételt állapítunk meg az úrvacsorában. Ha valaki a "lényeg" szóról indít civódást, mi azt állítjuk, hogy Krisztus az Ő testének lényegéből lehel lelkünkbe életet, sőt a saját életét árasztja át belénk, csak azt ne képzelje valaki, hogy az ő lényegének valami átárasztása történik.
224
Ez engesztelhetetlen harag oka Westphalra nézve, mert mikor mi azt valljuk, hogy a Krisztus teste éltető és hogy mi annak az úrvacsorában valósággal részeseivé leszünk, ezzel az egyszerű kijelentéssel meg nem elégedvén, azt sürgeti és állítja, hogy a kenyér lényegileg test. Ebből származik az a másik dogma is, hogy az istentelen ember szája éppen úgy benyeli Krisztus testét és vérét, mint a kenyeret és bort. Mert miképpen történik, hogy ő olyan makacsul erősíti, hogy Júdás nem kevésbé vette a Krisztus testét, mint Péter, hacsak azért nem, mivel az ember hitetlensége folytán a jegy állaga nem változik? Aztán olyan lényeget képzel, amely Isten igéjével a legkevésbé sem egyezik meg, hogy ti. a kenyérhez Krisztus az ő testét lényegileg hozzácsatolja.
Az ugyanis, amit ők felhoznak, hogy képtelenség lenne, ha az emberek hitétől függene Isten ígéreteinek igazsága, minden fáradság nélkül megcáfolható. Mert világosan kijelentjük, hogy semmi hitetlenség nem akadályozza meg azt, hogy Krisztus szent rendelése megtartsa erejét és természetét, hogy az ő teste és vére mindenkinek felajánltassék lelki ételül és italul; hogy a kenyér a testnek, a bor a vérnek igazi jelképe legyen, hogy állandó és bizonyos legyen az, amit Krisztus az égből kijelent, hogy ti. a testet, amelyet egyszer áldozatul mutatott be az Atyának, most az embereknek táplálékul ajánlja fel. Ha az istentelenek megfosztják magukat ettől a jótéteménytől, és hitetlenségük azt műveli, hogy ennek élvezete nem jut el hozzájuk, tagadjuk, hogy ezért a sákramentumon akárminő kisebbség esnék, mivel az ép marad.
A vitás kérdés második főpontja nem más forrásból ered, mint a közöltetés módjából, amelyről Westphal azt gondolja, hogy Krisztus testének végtelenségével szükségképpen össze van kötve. Ő azt tartja, hogy ha a Krisztus teste nem helyeztetik elénk, nincs valóságos közöltetés. Mi pedig azt az ellenvetést tesszük, hogy a térbeli távolság nem akadályozza a léleknek azt a végtelen erejét, mely az életet Krisztus testéből belénk átárasztja. És ezen a helyen lelepleztetik azok istentelensége, kik gyűlöletből azt terjesztik a nép között, hogy mi Krisztus jelenlétét az úrvacsorában megszüntetjük, mivel Isten hatalmát a mi felfogásunkkal mérjük. Mintha bizony az emberi szellem felfogását nem haladná felül a következő misztérium fensége, hogy Krisztus, ámbár a mennyei dicsőségben marad, ami testének téri helyzetét illeti, mégis lelkének titkos kegyelmével alá száll hozzánk, hogy minket magával egyesítvén életének részeseivé tegyen. Mintha bizony az, aki azt tanítja, hogy
225
az élet Krisztus testéből árad belénk, nem épp oly fényesen magasztalná Isten hatalmát, mint az, aki Krisztus testét az égből varázsolja le, hogy ránk nézve megelevenítő legyen. E dolgokat most csak futólag érintem, mert majd bővebben és világosabban megmagyarázva megtalálja őket az olvasó a maguk helyén.
Hogy azonban tovább ne tartóztassalak benneteket könyvem olvasásától, röviden említést teszek még az utolsó főpontról. Westphal úgy vélekedik, hogy nem szabad keresni, minő értelemben mondotta Krisztus, hogy a kenyér az ő teste, mivel a szavak világos volta minden magyarázatot visszautasít. Mi pedig a Szentírásban otthonos és gyakori szokásra hivatkozunk, mely a jelzett dolog nevét, valahányszor sákramentumokról van szó, magára a jegyre viszi át s erre a dologra példa nem egyszer, vagy kétszer fordul elő, hanem a Szentírásban jártas emberek előtt gyakori volta miatt általános szabályul szolgál. De a hívek szemét mégsem üres alakzattal legeltetjük mi, akik világosan állítjuk, hogy az Úr valósággal nyújtja azt, amit bizonyít, s mi csupán azt a megkülönböztetést akarjuk tenni, hogy a jegytől és a látható cselekménytől a lelki dologra történik a menetel. Mert mi célból adja elénk Krisztus földi elemekben az ő testének és vérének zálogát, ha nem azért, hogy minket a magasba emeljen? Hogyha ezek a mi tudatlanságunk segédeszközei, akkor magához a valósághoz senki sem fog eljutni, csak az, aki így segíttetve, a földről az égbe, mintegy lépcsőfokokon megy fel. Ennélfogva nemcsak Krisztusnak egész rendjét forgatják fel, hanem Isten lelkétől is elrabolják a szokásos beszédmódját azok, akik tagadják, hogy a kenyér jelképe alatt Krisztus teste van megjelenítve előttünk. Ez oknál fogva, a test nevet a kenyérnek tulajdonítja. De micsoda szerénység az, ha odáig ragadtatják magukat, hogy a magyarázatról azt kiabálják, hogy azt a legnagyobb szentségtörésnek kell tartani.
Jónak láttuk, hogy ujjal mutassunk az egész vita forrásaira, hogy e dolgokról kiderüljön, miszerint inkább az ellenpárt gőgös nagyralátásai folytán, mint jogos ok miatt gyúl fel az a viszálykodás, amelynek már ki kellett volna aludnia. Ha féltek, hogy ennek a dolognak gyászos és siralmas kimenetele lesz, amint bizonyára félnetek is kell, a Krisztus szent nevére és a benne való egyességünk kötelékére ünnepélyesen kérlek titeket, hogy komolyan törekedjetek gyógyszert találni. A megengesztelődésnek bárminő módszerét fogják felajánlani, kijelenteni, hogy annak felkarolására én nemcsak hajlandó, hanem egyenesen gyors leszek. A ti része-
226
tekről viszont, kegyességetek és emberiességetek feladata az lesz, hogy akiről tudjátok, hogy minden buzgalmát és fáradságát a legjobb hittel s nem valami megvetendő eredménnyel az egyház építésére fordítja, inkább támogassátok, mint megengednétek, hogy egy összeférhetetlen embernek nagyzoló szeszélye lábbal tapodja őt. De mit beszélek én a magam személyéről? Nektek sokkal inkább azt a sok egyház közötti szent egyességet kell számba vennetek, amelyet ez az ember lerombolni készül. Mert bármit fecseg is az ellenkező részre, bizonyos, hogy ebben a hitbeli megegyezésben a pápaság nyomorult züllöttsége után testvériesen forrottunk együvé.
Az egy Istenről, az ő igaz és törvényes tiszteletéről, az emberi nem megromlásáról, az ingyen való üdvözülésről, az igazság elnyerésének módjáról, Krisztus testéről és erejéről, a bűnbánatról és annak gyakorlatairól, a hitről, amely az evangélium ígéreteire támaszkodva az üdvösség bizonyos voltát hozza számunkra, Isten imádásáról és a többi főpontokról, mind a két részen ugyanaz a tudomány hangzik nálunk. Egy Istenhez imádkozunk, ugyanabban a közbenjáróban bízva; az örökbefogadásnak ugyanaz a lelke a záloga előttünk jövendő örökségünknek, Krisztus mindannyiunkat ugyanazzal az áldozattal engesztelt meg, elméink abban az igazságban nyugosznak meg, amelyet ő szerzett nekünk, s ugyanabban a főben dicsekszünk. Csodálatos azonban, ha Krisztus, akiről azt hirdetjük, hogy ő a mi békességünk, aki megszüntetvén a viszályt, minket a mennyei Atyával kiengesztelt, azt is nem eszközli, hogy e földön a testvéri békességet kölcsönösen műveljük. Mit mondjak arról, hogy nekünk az Antikrisztus és annak zsarnoksága ellen, a keresztyén vallás rút megromlásai ellen, az istentelen babonák és minden szent dolog meggyalázása ellen napról-napra ugyanaz alatt a zászló alatt kell harcolnunk. Ha tehát valaki a szent összeköttetésnek ezeket a zálogait és ezt a megegyezést, amelyről világos, hogy Isten szentesítette, figyelmen kívül hagyván, a szétszakadást kísérli meg azok között, akik ugyanazon seregben harcolnak, ez nem kevésbé kegyetlen, mint istentelen marcangolása Krisztus tagjainak, s a legkevésbé sem volna méltányos dolog, ha ti ezt az eljárást kegyelnétek, vagy bármi módon helyeselnétek.
Isten veletek, tisztelendő Atyámfiai! Az Úr oltalmazzon, lelkével kormányozzon és áldásaival gyarapítson titeket.
Genève, 1556. január hó 5-én.
227
A sákramentumokra vonatkozó kegyes és igaz hitnek
második védelme Westphal Joákhim rágalmai ellen.Írta: Kálvin János
Hogy mennyire akaratom ellenére vagyok most ismét belekényszerítve ebbe a küzdelembe, amelyet kezdettől fogva mindez ideig törekedtem kikerülni, úgy vélem, szükségtelen hosszasan bizonyítgatnom. Mindazok előtt ugyanis, akik irataimat olvasták, világos, hogy azt a tárgyat, amely századunkban a kegyes és tudós férfiak közt súlyos csatákat támasztott, mily mérsékelten tárgyaltam, úgyhogy ebből semmiféle, legalább is keserűbb botránkozás nem támadhatott. Mert ámbár tanításomat az emberek kedvéért nem változtattam meg, mégis az, amit őszintén és becsületesen, lelkem belső érzületéből kinyilatkoztattam, olynemű volt, hogy annak inkább a lelkek megszelídítésére, mint a viszálykodások növelésére kellett szolgálnia. Mert az a versengési hév, amelyről szólottam, már valami részben lecsillapodott, úgy hogy azoknak szelídebb irataiban a tárgynak világosabb megmagyarázása kezdett helyet találni. És örömmel dicsekszem, hogy mikor az egyik fél a másikhoz közeledni kezdett, megegyezésük, bár még nem volt teljes és szilárd, engem jelentékenyen támogatott.
Mikor ugyanis a pápaság homályából kezdtem lassanként kibontakozni s a helyes tudományból már nyervén egy csekély ízelítőt, Luthernél azt olvastam, hogy Oecolampadius és Zwingli a sákramentumokban a puszta és üres alakzatokon kívül semmit sem hagynak, megvallom, hogy könyveiktől annyira elidegenedtem, hogy olvasásuktól huzamosabb ideig tartózkodtam. Azonfelül, mielőtt magamat az írásra szántam, Marburgban megbeszélést tartván maguk között, valamit engedtek első hevességükből, úgy ha még teljességgel nem lett is tiszta az ég, a sűrűbb felhő valamennyire mégis szétoszlott. Azt pedig joggal tulajdonítom magamnak, hogy kétértelmű beszédmóddal soha semmi olyan
228
dolgot nem adtam elő ravaszul, amit nem éreztem. Miután ekként minden leplezés nélkül a nyilvánosság előtt megjelentem, senki az eltérő nézetűek közül, akik ekkor hírben és tekintélyben állottak, nem adta jelét annak, hogy lelke megbotránkozott volna. Mert azután meghitt összeköttetésbe léptem Luther véleményének fő védelmezőivel s azokkal, kik ezt a nézetet a legélesebben oltalmazták, s ők egymással versenyezve mindnyájan barátilag fogadtak.
Sőt hogy maga Luther is, miután irataimba tekintett, minő nézetet alkotott felőlem, azt megfelelő tanúkkal könnyű bebizonyítanom. Nekem azonban elég lesz a sok helyett az egy Melanchton Fülöp. Azután szerencsétlenségünkre az történt, hogy Luther lángra gyújtva ugyanazoktól a bujtogatóktól, akik most az egyház békéjét háborgatják, különösen fellobbant megint a zürichiek ellen. Mert ámbár heves természete néha messzebb ragadta őt, mint kellett volna, mindamellett önként sohasem ragadtatott volna a régi versengésre, ha e dögvészes gyújtogatók akkora hévre nem lobbantották volna. Nekem éppen úgy, mint az Isten legtöbb tisztelőjének és Krisztus szolgáinak, nem kevéssé fájt akkor, hogy a sebeket ekként újra felszaggatták. Mindamellett azt tettem, ami ez esetben egyedül maradt fenn számomra: hallgatagon nyögtem bensőmben. Eközben, nehogy az eltérésnek valaminő látszata az egyházakat e részeken szétszaggassa, vagy hogy az a gyanú ne merülhessen fel, hogy itt és ott különböző véleményeket táplálunk, és mivel némelyek arról lármáztak, hogy én a kiváló férfiakkal, Krisztus hűséges szolgáival, a zürichi egyház tudósaival nem egyezem meg eléggé, mind a két oldalról célszerűnek gondoltuk, hogy ha kölcsönös megegyezésünk bizonyságát kiadjuk. A vitás tanítás lényegét akként foglaltuk össze röviden, hogy a mű egyszerű és világos hitvallásunk legyen. Ki fogja mondani, hogy ez új tűzveszély anyaga volt?
Előállott azonban bizonyos Westphal Joákhim, és mintha valami tűrhetetlen gonoszság volna a botránkozások emlékezetét teljesen eltörölni, hogy a testvérek között még homályos félreértés se maradjon, fegyverre kiáltott mindenkit s mindent zavarba döntött. Olvassa el bárki az ő Egyveleg-jét és az olvasók úgy fogják találni, hogy nem annyira az volt a célja, hogy azt a tanítást ostromolja, amelyet mi a Megegyezés formulájában összefoglaltunk, mint az, hogy magát a megegyezést támadja. Vajon hát az evangélium hirdetőjére nézve annyira gyűlöletes-é a béke név,
229
hogy azt sem tűrheti, ha a viszályok megszüntetésére gyógyszert keresnek? Mert ámbár magát a tanítást csak felületesen érinti, mindamellett azt az egyet sürgeti leginkább, hogy a megegyezésnek nem kell helyet adni. Ennélfogva, ha valaha valami látszólagos ellentmondás volt is, azt ő most elővonja a sötétségből és zavart okozva túlozza. Hogyha akár tévedésből, akár megfontolatlanságból a különböző írók ellentétes véleményekre ragadtatták magukat (amint ez néha történni szokott), a dolgot jobban áttekintve miért ne volna szabad nekik egyezően nyilatkozniuk? Mekkora rosszakarat kell ahhoz, hogy az ember ne nyugodjék meg másként, csak ha minden számtalan viszálykodástól izzik! Azokat pedig, kik nemcsak egyetértenek egymás között, hanem ugyanazt is mondják, akaratuk ellenére harcba vinni, micsoda esztelen őrjöngés?
Engedjük meg, hogy a vita hevében nem mindig tartották meg a kifejezés mérsékelt módját, s most azok, kik között valami eltérés volt, a tanításnak ugyanazt az útját akarják megtartani. Ha ennek a szándéknak okát kérdezik, a felelet az: hogy óvakodni akarnak attól, hogy a tudatlanokat és erőtleneket megzavarja az ellenmondásnak az a látszata, amelyet eléjük löknek. Te, Westphal, mivel téged a szenvedélyed más irányba ragad, kényszeríteni fogsz-é minket, hogy a közügy kárára akaratunk ellenére harcba szálljunk? Ámde azokban a könyvekben, amelyeket azelőtt adtak ki, valami kevésbé jól megegyező dolog található. Ezt a dolgot ugyan később a maga helyén fogjuk látni. Most azonban micsoda irigység, vagy rosszakarat ösztökél arra, hogy a megegyezés szétszaggatására mindenünnen mennydörgést támassz? Ámde, hogy valamely istentelen dogma megszilárdítására összeesküvés ne történhessék, tüzesen kell harcolni. Én bizony megvallom, hogy ha azt látná, hogy mi valami külső látszattal gonosz mesterkedéseket leplezünk, akkor jogos oka volna az ellenmondásra. Azt is könnyen megengedném, hogy innen is, onnan is összegyűjtsön minden hadiszert, ha azt látná, hogy a tévedéseknek nagy tömegét burkoljuk ködbe az egyetértés ürügye alatt. De mikor hitvallásunk egyszerű és áttekinthető alakban jón a nyilvánosság elé, ha van benne valami hamisság, az kisebb fáradsággal is megostromolható. A becsületes és igaz szívű emberekre nézve bizonyára az a legkívánatosabb dolog minden vitában, hogy biztos határokon belül maradjanak, és hogy eltávolítván minden kétértelműséget, egy fő dolgot tartsanak meg és miközben egy
230
dolgot tárgyalnak, abban mintegy szilárd lépcsőn vethessék meg lábukat. Hogy ez a feltétel Westphalnak miért tetszett kevésbé, azt nem látom be, ha csak azért nem, mivel ügyében nem bízván, a kétértelműségekből vadászott magának tetszetős hetvenkedést. Ha hamis az a tanítás, amit mi vallunk, akkor ellenségünknek a Szentírás felséges kijelentéseivel, erős érveivel és az egyház közmegegyezésével felszerelve kellett volna jönnie, hogy megdöntse azt. Most pedig a becsületes harctól elfordulva, tekervényes mellékutakon lovagol, azt kiabálva, hogy az eretnekek egymás közt egyenetlenségben vannak. Mert hogyha meg volna győződve afelől, hogy magában az igazságban elég oltalma van neki, akkor mennyivel helyesebb volna, ha azonnal birokra jönne, mint hogy görbe, kerülő utakon barangol fel s alá. Még egyszer megismétlem a dolgot: ha hitvallásunk, mely nyílt és leplezetlen, valaminő tévedést foglal magában, miért nem támadja egyenesen azt Westphal, ha csak azért nem, hogy füsttel homályosítsa el a tiszta világosságot?
Erre a dologra eleve figyelmeztetni akartam az olvasókat, hogy mindenki tisztában legyen azzal, mekkora szükség kényszerített engem Megegyezésünk védelmére, melyet ez az esztelen civakodó minden igaz ok nélkül kísérelt megingatni. És most mégis azzal mentegeti magát, hogy ő az én hamis vádaskodásommal szemben a maga becsületének és igaz ügyének megvédelmezésére vállalkozott. Sőt hogy könyvecskéjének a tanulatlanok között kelendőséget szerezzen, ezt a körülményt a címbe is bevette. (1) Ámde mi lesz, ha én ezt a kifogást teszem, ami bizonyára könnyű dolog rám nézve, s ha én hallgatok is, maga a dolog akkor is mellettem szól, hogy könyvecskémnek nem volt más célja (s e könyvecskét nevetséges módon gyalázza vádaskodás név alatt), mint hogy az ő rágalmait megcáfoljam? Ő ugyan nagyban és irigységgel telten panaszkodik az én gyalázkodásomról, [mint]ha ebben volna valami ürügy számára, nekem azonban az ő megcáfolására elégséges az az egy dolog, hogy az ő féktelenkedéséből a részrehajlatlan olvasók ítéletet alkothatnak arról, hogy mily kegyes kímélettel voltam iránta.
A könyvecskét, megvallom, egy kissé megsóztam, és pedig
(1) Adversus cuiusdam sacramentarii falsam criminationem iusta defensio Joachimi Westphali. – Westphal Joachim jogos védekezése egy sákramentárius hamis vádaskodásával szemben.
231
azért, mivel bántott, hogy az, aki magát hányja-veti módra az evangélium hírnökének nevezi, olyan ízetlen. És most látom, hogy mikor egy gyógyíthatatlan betegségen igyekszem segíteni, hiába fecséreltem munkámat. Ámde, hol van az az annyira csípős és szemtelen becsmérlés? Nem szégyelli ugyanis azt hazudni, hogy én minden képzelhető gáncsoskodást összehordottam néhány lapon, bár én itt sokkal több tiszta tudományt öleltem fel minden versengés nélkül, mint amennyit ő és a hozzá hasonlók hosszú kötetekben szoktak. Válasza legalább háromszor olyan hosszú, mint az én értekezésem. Hogy ebben milyen tudós és művelt módon tárgyal, azt még nem érintem. Csak válasszák ki az olvasók mindazt a megállapodott tudományt, ami nála található. Bizony-bizony alig ér fel tizedrészével annak, ami nálam a legrövidebb összefoglalásban található. Ugyanily szemérmetlenséggel merészelte a minap egyik bajtársa valami álmodozó szerepét játszva egyéb balgaságok között füllenteni azt, hogy a Genezishez írt magyarázatom kegyetlen gáncsoskodásokkal van telve Luther ellen; dacára annak, hogy számtalanszor tartózkodom neve említésétől, az iránta való tisztelet folytán és ha valahol célzást teszek rá, bírálatom annyira távol van minden gyalázkodástól, hogy bízom, miszerint józan eszű és kegyes olvasóim előtt dicséretre teszek szert, amiért oly nagy tisztelettel bántam vele, mint ahogyan Krisztus kiváló szolgájához méltó volt.
Az első vád, amellyel engem Westphal gyűlöletessé akar tenni, abban áll, hogy dühömben én mindennemű gáncsot szórtam ellene fennhéjázólag. Én azonban csupán arra akarom kérni az olvasókat, vegyék fontolóra, mit érdemelt ő, aztán, hogy mennyivel könnyebb lett volna még durvábban bánnom vele és ebből állapítsák meg, hogy írás közben mily nagy volt bennem a mérséklet. Egyébként, mivel talán attól félt, hogyha csak őt magát sértik meg, személyes fájdalmához kevés társat talál, egész nemzetét közös harcra ösztökéli, mintha én minden némettel szemben, általánosságban hangoztattam volna a részegesség vádját. Ha így volna, magam sem bocsátanék meg magamnak. De meg kell jegyeznünk azt a bizonyítást, amelyet menten csatol. Ezzel a váddal – úgymond – ő többször illetett engemet. Mintha bizony ha borissza, akkor ivótársak nélkül nem részegeskedhetne! De hogy aggodalomban ne legyen egy semmiség miatt, tudja‚ hogy nem a poharai miatt indítottam ellene háborút; tudja meg, hogy én másnemű részegségről beszéltem, éspedig arról,
232
amelyről Ézsaiás próféta azt mondja, hogy nem a bortól vagyon. De bár ne merülne el annyira a mélységes nagyralátásban és ne rohanna hanyatt-homlok oly erőszakos rohanással, hogy az ő hitvány részegsége a kelleténél jobban ismeretessé váljék mindenki előtt.
Nem kevésbé nevetséges módon tér át ama közhelyre is, hogy az ő sorsa közös Krisztussal és az apostolokkal, mert büntetlenül terhelik őt hazug gáncsokkal, amiknek okádására – iratai tanúsítják – éppoly bőséges és erős a tüdeje, mint – ahogy panaszai mutatják – amily kényes a gyomra e gáncsok elszenvedésére és megemésztésére. Különösen nem nehéz belátni azt, hogy mi sebezte őt meg a legsúlyosabban. Figyelmeztettem őt, hogy ha tudatában volna tudatlanságának, nem viselkednék oly szemtelenül. Nekem bizonyára semmi sem volt kevésbé szándékom, mint az, hogy ily fájdalmas sebet ejtsek rajta. Most, mivel lépten-nyomon dühösen emlegeti, hogy őt tudatlannak tartják, ezzel rejtett betegségét leplezi le.
Ennélfogva Westphal, hogy megértsd, miszerint én sem ezelőtt nem kerestem szántszándékkal azt, ami téged sért, sem pedig most nem gyönyörködöm fájdalmadban, ezentúl felhagyok azzal, hogy téged tudatlannak nevezzelek, csak viszont te is mutasd magadat velem szemben őszinte és becsületes embernek. És szokásod szerint bármennyire kérkedjél is féktelen átkozódó szabadosságodban, én semminemű szitkozódással sem fogok veled harcolni. Továbbá, ha igaz is, hogy én téged szavaimmal azért feddettelek keményebben, hogy vakmerőségedet megfékezzem, mindamellett hiába gondolod, vagy hozod föl ürügyül azt, hogy én agyafúrt mesterkedéssel éltem, hogy az én gáncsaimtól elnyomatva békén maradj. Mintha bizony nem tudnám, mily kitűnő szónok vagy, ha szitkozódásra kerül a sor, és hogy e nemben mily bőséges anyag áll rendelkezésedre.
De mivel te úgy bánsz velem, hogy ha egy szócskával is illetlek, akkor már gáncsolódó vagyok, magadnak pedig mindent megengedsz arra, hogy engem marj: mi módon lehetne mérsékelnem tollam hevességét? A legjobb és legrövidebb út, melyet követhetek, az lesz, hogy magáról a tárgyról szólok egyszerűen. Az értelmes olvasó ugyanis azt is észreveszi, hogy akárhányszor voltam is kénytelen téged hevesebben támadni, azért sohasem tartózkodtam a nyomatékos és komoly figyelmeztetéstől. Te pedig, nem tudom, minő lélektől indítva, úgy tűnsz fel, hogy ha tele szájjal
233
nem köpködsz, hogy ha nem szórtad tele szájjal a habokat, akkor nem tudom, micsoda súlyos terhet nyomsz lihegő [!] gyomrodra. Annál csodálatosabb, hogy te egy olyan hibát, amely benned közismerten és a legundokabb formában mutatkozik, a legnagyobb biztonsággal utasítasz vissza éppen úgy, mintha attól ment és tiszta volnál.
De, hogy az alaptalan vádaskodásnak semmi gyanúja se tapadjon hozzám, röviden ismét figyelmeztetnem kell az olvasókat, hogy mily őszintén gáncsolod bennem a fennhéjázást. Ennek a fennhéjázásnak ugyanis emlékezetes példájaként hozod fel azt, hogy én nyelvem fullánkját Luther nevére is rátettem. Pedig hát melyek azok az éles szúrások? Válaszod az, hogy én őt versengéssel, hevességgel és könnyelműséggel vádoltam. Hogy miért esett jól neked két dologban hazudnod, nem tudom. Mert versengőnek és könnyelműnek nem neveztem őt. Ha pedig az esik nehezedre, hogy ez ügyben való hevességét hangsúlyoztam, állítsd, hogy a nap délben nem világol.
Hogy pedig Westphal alkalomszerűtlenül mily mohón csapong a közhelyekhez, és mint a lakodalmi szónokok szokták, nagyhangú beszédében eltér a tárgytól, ez a kelleténél is jobban kiviláglik abból az egy dologból, hogy nem akarván olyan színben feltűnni, mintha a sokaságban bizakodnék, azt az üres hazugságot koholja magának, hogy én roppant tömegekkel dicsekszem, amelyeket fenyegetésemhez képest, minden sarokból elő fogok vezérelni. Ennélfogva azt teszi hozzá, hogy én, aki ily nagy sokaságban bizakodom, a harciatlan tömeget megvetem. Ha valami Eck, vagy Cochlaeus szalajtaná ki szájából ezeket a nótákat, kímélet nélkül tenném őket nevetség tárgyává a gyermekek előtt. Most azonban, mivel az evangéliumnak – már akármilyen – vallója teszi magát pellengérre ily szégyenletesen, bocsássanak meg olvasóim, ha a csúfolásban mérsékelt vagyok, mivel a dísztelen látványt szégyellem és utálom. Mindamellett látom, hogy mi itt a lényeg: mivel neki Athanasiusszal semmi hasonlósága sem volt a párthívek csekély számán kívül, a hasonlóságnak ezt a jegyét ragadta meg, hogy magát orthodoxszá tegye.
Azt mondtam, hogy míg a tudós és igazszívű emberek nyugosznak, addig néhány tanulatlan ember megzavarja lármájával az egyházat; ezzel persze azt reméltem, hogy ekként figyelmeztetést vévén, lázadozó hangjaikat megfékezik ők, a csekély szám tanúi és a balgaság bizonyságai. Itt azonban nem egyszerűen a számért
234
folyik a harc. Hanem midőn kimutatom, hogy sokan, akikről azt hánytorgatja, hogy az ő pártján állanak, minden módon sokkal alkalmasabbak és jobban fel vannak szerelve, hallgatásukkal mégis velünk együtt a békét művelik, akkor ha egy parányi szemérem volna Westphalban, elvetné dárdáját és az ütközetből visszatérne őrállomására.
Majd ismét azt tettem hozzá, hogy ha csak a sákramentumok erejét akarta megőrizni, akkor egyáltalában nem volt ok, miért reánk támadni, mivel én a sákramentumokat nemcsak méltó magasztalásokkal ékesítem fel, hanem, ha valaki azt mondaná, hogy azok üres alakzatok, sokan készen vannak arra, hogy ezt a tévedést bátran megcáfolják. Fontolják meg az olvasók az én szavaimat s ezekből világos lesz, hogy mily éhes módon használja ez a szájhős az idegen eredetű ürügyeket. Mégis, hogy azt ne higgyék róla, hogy ő a párthívek számát tekintve alábbvaló, nem habozik pártjára vonni mindazokat, kik Franciaországban és Olaszországban az evangélium tanítását felkarolták és csupán félelemből tartózkodnak attól, hogy azt nyíltan megvallják.
Itt pedig, ha akarnék is, akkor sem szabad hallgatnom, hogy olyan színben ne tűnjek fel, mint aki álnok képmutatással, tudva s akarva nyomom el azt a hitvallást, mely Krisztus szent mártírjaitól származik. Mivel te, Westphal, oly balgatag vagy, hogy ama szent vért, amellyel hitünk igazsága megpecsételtetett, semmibe sem veszed, tudd meg, hogy midőn tizenöt évvel ezelőtt Franciaországban százan vagy többen is épp oly serényen ajánlották fel magukat a legrettentőbb halálra, mint amily gőgösen tombolsz te a nyugalmadban, nem volt köztük egyetlenegy sem, aki velünk egy nézeten ne lett volna. Becsüld hát most már többre a te varga-tentádat, mint ezeknek a vérét.
Két évvel ezelőtt öt embert égettek meg egy napon Lyonban, s hogy a kínzás kegyetlenségéhez semmi se hiányozzék, lassú tűzön perzselték meg őket. Nemsokára azután ugyanabban a városban másik három, a szomszéd városokban kettő követte Őket. Még nincs négy hónapja sem, hogy Chamberyben (amely város alig egy napi járóföldre van innen) öt embert hamvasztottak el egy napon egyszerre. Hogy ezek mily derekasan viselték magukat a vitatkozásban, bizonyítják azok a kezük írásában megőrzött okmányok, amelyeket nem habozom egyenlőknek tekinteni a nyilvános jegyzőkönyvekkel. Bizonyára akárki olvassa azokat, nemcsak azt ismeri el, hogy mérsékelten és bölcsen nyilatkoztak
235
a hitnek főcikkeiről, hanem egyúttal csodálja képzettségüket is: nehogy te talán azt mondd, hogy vagy a tudatlanság, vagy a buzgóság megfontolatlan heve ragadta el őket. Lelki erejük pedig, mely utolsó leheletükig ott ragyogott derült orcájukon, oly félelem nélküli volt, hogy az még a nyomorult pápistákat is megdöbbentette. Hitvallásuk előadta, hogy az antikrisztus zsarnoksága alatt, szerteszéjjel, mint vélekednek az összes kegyesek. Ez oknál fogva, ezután ne fecsegj arról, hogy ezek neked elvtársaid, mert ők mindannyian közös megegyezéssel borzadnak tanításodtól és hallgatag hangon kárhoztatják a te és bajtársaid féktelenségét.
Ennek az embernek oktalansága azonban arra kényszerít, hogy tovább menjek. Az eget és földet hívom bizonyságul, hogy olyan dologról beszélek, amelyet alaposan megismertem. Ha Krisztus igen sok mártírja ellen eddig kegyetlenül dühöngtek, akkor azt a tüzet, mely őket megemésztette, mintegy fújtatók, leginkább azok szavai gyújtották lángra, akikre nézve a legnagyobb kegyesség az volt, ha a sákramentáriusok ellen kiabálhattak.
Továbbá, mivel Westphalnak francia emberrel akadt dolga, előrántott egyet az én honfitársaim közül, hogy az iránta való gyűlölettel engem terheljen. Azt mondja, hogy mi Berengár eretnekségét támasztottuk fel újból. Ha neked ő eretnek, akkor miért nem szeded fel azonnal zászlódat és miért nem mégy át a pápa táborába? Nem is kell nagyon gondolkodnod, hogy hol telepedj le, mivel az antikrisztus bandájába iparkodol. Berengárt száztizennégy szarvas püspök (*) Miklós pápa elnöklete alatt arra kényszeríti, hogy visszavonja tanait. Ezek zsarnokságához te is hozzáadod a magad szavazatát minden kétkedés nélkül, mintha az eretnekséget joggal ítélték volna el. Attól a szerencsétlentől pedig milyen hitvallást csikartak ki? (De consecr. Distinct. 2. cap. Ego Berengar.) Azt ti., hogy a megszentelés után a papok kezei érzékileg és valósággal érintik és megtörik a Krisztus valódi testét és vérét, s a hívek foga valóban megőrli azt. Szóról-szóra így hangzik ugyanis az a visszavonási formula, amelyet neki a zsinat diktált. (**)
Mármost, ha Westphalt nem lehet más módon megengesztelni, mint csak úgy, ha megvalljuk, hogy fogunk érzékileg őrli a Krisztust, akkor nemde százszor inkább kell kívánni a halált, akárki ilyen borzasztó szentségtörésbe bonyolódjék? Ezt maguk a kánonisták is annyira szégyellték, hogy megvallották: nagyobb eretnekség van ezekben a szavakban, ha-
(*) Valószínűleg a püspökök kétágú fövegére, a mitrára céloz. [NF]
(**) Ezt a formulát a mai római katolikus teológia már szégyelli és "túlzónak" minősíti, és leszögezi, hogy a szentelt ostyán végbement bármilyen változás nem illeti Krisztus testének és vérének szubsztanciáját. Ezek nem "megromlanak," hanem inkább eltűnnek vagy elpárolognak, amikor az ostya a penésztől vagy a gyomornedvektől elbomlik. Mindenesetre továbbra is a Krisztusnak járó tisztelet okán tisztelik a szent ostyát, és kerülik még a leejtését is. Itt tehát a Berengárnak diktált hitformula érvényesül még ma is. [NF]
236
csak a kenyér és a bor külszínére nem vonatkoznak, mintha valaki azt mondja, hogy a kenyér és a bor puszta jelek. Íme, ezért kellett a mi Westphalunknak kölcsönvennie Berengár nevét, hogy bennünk félelmet ébresszen. Az pedig nem is csudálatos, hogy a pápa új satellesei, akik ellenünk lépten-nyomon nagy átkokat zúgnak, az ő zsarnok műhelyéből vaktában ragadnak maguknak fegyvereket. Persze, ilyen az az emberiesség, mellyel engem, aki minden nap a csatasorban állok és az ellenség legelső lövéseinek vagyok kitéve, jó bajtársaim támogatnak! És Joákhimnak nem elég, hogy ezeknek az irántam való dühét mérges rágalmakkal fokozza, hanem engem lábbal tapodva, a legszélsőbb fennhéjázás vádját veti ellenem, mivel őt egy kissé szabadabban merészeltem megcáfolni; önmagát azonban, akármi gyalázkodást okád is ellenem, ugyanezen vád alól feloldja, mivel az eretnekkel szemben minden szabad. Ámde mivel az ő őrjöngésének egyedüli oka az, hogy az én hitemnek és tanításomnak igazsága nem szenved kárt az ő marásaitól, vajon mit remélt, hogy minő súlya lesz az ily haszontalan rágalomnak?
Hogyha ez alatt az ürügy alatt annyira óhajtozik arra, hogy bármit is szabadon fecseghessen, akkor elegyedjék nyiltan a pápisták közé, akikre nézve az eretnek név semmi mást nem jelent, mint a római szék ellenségét. Az ugyanis, amit oly nagy fennhéjázással jelent ki, hogy minket az egyházak kárhoztattak, ha közelebbről vizsgáljuk, éppen úgy semmivé lesz, mint a többi kijelentése. Ha csak esetleg a tridenti zsinattal nem fegyverzi fel magát, mint Ajax pajzsával, vagy Krisztus egyházait az ő néhány bajtársához nem köti, akik ugyanattól az indulattól hevülnek. Mindig kiveszem ugyanis azokat a komoly és igazszívű tanítókat, akik amazokkal elvegyülve nemcsak szelíden tartózkodnak, hanem bár valami csekély mértékben el is térnek tőlünk, azért mégsem riadnak vissza testvéri társaságunktól és mivel a fő dolog tekintetében közöttünk megegyezés van, a békességet velünk szívesen melengetik és gyakorolják, sőt az egyházak között a kiengesztelődést és megbékélést a legnagyobb mértékben kívánják. Úgy vélem, hogy mihelyt alkalom nyílt volna e törekvésük előtt, kétségtelen bizonyítékát adták volna annak. Westphal pedig oktalanságával sem fogja elérni, hogy ezt a bűnös szakítást, amelyet ő megkísérel, ezek szavazata, vagy beleegyezése helyeselje; annyira távol van, hogy helyeseljék azt a gonosz összeesküvést, amelynek célja, hogy minket ellenség módjára háborgassanak. Sőt mikor
237
velünk mindazokat szembeállítja, kik az ágostai hitvallást aláírták, nem eshetik a dolog másként, minthogy az olvasók rövidesen felfedezik, hogy ebben a dologban csak az ő szemüket kápráztatja. És ha kérdést intéznénk e hitvallás bármelyik igazi védelmezőjéhez, nem kétlem, hogy ez azt válaszolná, hogy a rossz auspiciumok [jóslatok] zavarják a békét, melynek fenntartására irányuló törekvésüket nem titkolják azok, akik Szászországban valamivel több tekintélyt érdemelnek, mint száz Westphal együttvéve.
Mikor felsorolja, hogy az írásra mely okok vezérelték, akkor úgy mutatja, hogy jó hírneve megvédelmezéséért aggodalmaskodik nagyon, hogy arra a szolgálatra, amelyben forgolódik, valami megvetés ne háruljon és iratai a hitelükből semmit ne veszítsenek. Ha te annyira a szíveden hordozod jó híredet, akkor micsoda gonosz szellem űzött arra, hogy azt pellengére állítsd, holott, ha hallgattál volna, megmaradt volna számodra épen és sértetlenül. Magad vontad a gyalázatot magadra s ezt nem lesz olyan könnyű lemosnod magadról. Növelni fogod pedig mindaddig, amíg ama gyűlöletes viszálykodó szenvedélyedtől el nem állsz. Még egyszer megismétlem, kezdetben sem tehettél és ma sem tehetsz semmit inkább az érdekedben, mintha hallgatsz. Mivel pedig most téged nagy félelem aggaszt, hogy irataid hitele esetleg veszendőbe megy, ebből az egy érzésedből ítéld meg, hogy mennyivel súlyosabb fájdalmat okoz minden kegyes léleknek az a kellemetlenség, mikor azt látják, hogy te erőszakosan igyekszel arra, hogy annyi nagy és kiváló férfiú oly hasznos iratainak a hitelét lerontsd.
S ha csak magam volnék egy azok közül, akiknek a hitelét lerontani próbáltad! De mikor mindenki látja, hogy te Oecolampadiust, Zwinglit, Bucert, Martyr Pétert, Bullingert és Lasco Jánost akarod semmivé tenni úgy, hogy ezek jó hírneve egészen összeomoljon, mit gondolsz, hogy van-é egyáltalán olyan kegyes és méltányos férfiú a világon, akinek haragját fel ne hívná ellened az ily rosszindulatú gáncsolódás? Hogy könyveidért a te nyájadból való társaid micsoda tapsokkal hízelegnek neked, azt nem tudom; hogy te magad mint ítélsz róluk, azt ám te lásd. De azt tán nem mondod, hogy veled igazságtalanság történik, ha azok közül, akiket megneveztem, bármelyiket is többre tartom náladnál. Azonban, ha téged annyira elvakít az oktalan önszeretet, hogy tisztesség tekintetében meg akarod előzni azokat, kiknek a tudományban messze mögöttük jársz, nekünk, akik semmi módon
238
sem vagyunk hozzád lekötelezve, nagyobb tekintettel kell lennünk a közjóra.
Azoknak a könyveknek emlegetése, amelyeket gyakrabban felhozol, hírül adja, hogy te néhanapján szoktál írogatni. De akármilyen legyen is az írásod, ha elvesznék, kisebb kára lenne abból az egyháznak, mintha egy elveszne a közül a sok könyv közül, melyeket te mind el szándékoztál törölni. S ennek folytán a te véleményed szerint is igazságosabb védekezés kínálkozik számomra, aki hitemet és cselekedeteimet vetettem közbe, hogy az egyházat kiváló kincseitől meg ne foszthasd.
Westphal a könyvét négy fejezetre osztja: Először azon állításom cáfolására vállalkozik, hogy ő helytelenül és tudatlanul híreszteli felőlünk azt, mintha mi ellentmondó dolgokat írnánk. Másodszor azt az állításomat akarja megcáfolni, hogy ő igazságtalanul vádolt minket azzal, mintha mi az úrvacsorában semmi mást nem hagynánk meg, mint a puszta jelképeket. Harmadszor azt állítja, hogy ő nem támaszt viszálykodásokat, amikor a zavarok szerzői ellen harcra száll. Végtére megígéri, hogy az ellene szórt vádakra válaszolni fog.
Az első résznek kezdete az a velünk szemben hangoztatott vád, hogy én a mi Megegyezésünket néhány szónak a hasonértelműségéből (synonimia) bizonyítom, aminők: alakzat, jegy, jelkép (figura, signum, symbolum). Ennélfogva csudálkozik, hogy még a szótagokból is nem következtetem ugyanazt. De mi lesz, hogyha itt kézzelfogható hazugságon csípik őt még a gyermekek is? Nekem ugyanis sohasem jutott eszembe az, hogy a szavaknak ezt a rokonságát hozzam fel Megegyezésünk bizonyítására. De mivel ő nagy lármával támadást intézett eme szavak ellen, sőt azt írta, hogy az ellenmondásnak ez a jele elárulja a mi eretnek voltunkat, ennek az embernek oktalanságát, amint arra méltó is volt, egyszerűen kinevettem. Most mégis, mintha kicsúszott volna a kezemből, azzal dicsekszik, hogy sokkal nagyobb engedményt tesz, hogy ti. mi nemcsak egy pár szavacskában, hanem a lényegben és véleményeinkben is megegyezünk. És hogy tréfásnak tűnjék fel, azt mondja, hogy mivel egymás között megegyeznek, azért ő az összes sákramentáriusokat együtt tiszteli meg ezzel az egy névvel, de fecsegése durvább, semhogy ez alatt a haszontalan fennhéjázás alatt rejtve maradna. Nagyon kegyetlen szókkal eretnekeknek állít minket, mivel egymás között eltérő nézeteket vallunk. Előtte ez a bizonyítás látszott legjobbnak: mivel a
239
kenyeret az egyik az úrvacsora jelképének (symbolum), a másik alakzatának (figura), a harmadik jegyének (signum) nevezi, nyilvánvaló, hogy mi eltérünk egymástól. És ezt az elménckedését, hogy annál fényesebb legyen, egy képben is kiábrázolta. Mit tehettem én? Figyelmen kívül kellett-é hagynom azt, ami, ha én elhallgatom is, mindenkinek a szemébe tűnik, hogy ti. a mi Megegyezésünket nem lehetett jobban bizonyítani? sőt tovább is megyek és azt mondom, hogy ha valamikor tanításomat meg akarom világosítani, annak magyarázatát ezekben a szavakban vajon azt fogja-é koholni, hogy én azért beszélek ellentmondó dolgokat, vagy azért jövök összeütközésbe magammal, mivel arra törekszem, hogy egy dolgot többféle módon alkalmasabban magyarázhassak meg?
Ha alaposabban birokra kelünk, én legyűröm őt. Mindazokat, akik a Krisztus szavait másként magyarázzák, s nem betű szerint – mint közönségesen mondják – nem habozik megtenni sákramentáriusoknak. Nekem tetszik ez a feltétel, mert így Augustinus is a mi sorunkba kerül. Ő Ugyanis Faustus ellen azt írta‚ hogy az Úr így szólt: Ez az én testem, mikor az ő testének jegyét adta. Mivel a Krisztus szavait képlegesen magyarázza, minden kétség nélkül a sákramentáriusok közé kell őt számítani. Egyebütt azt tanítja, hogy a jelzett dolognak hasonlósága folytán a testnek és vérnek sákramentuma testnek és vérnek neveztetik. Westphal szerint ez ugye borzasztó szétmarcangolása a Krisztus igéinek? Egy más helyen azt írja, hogy az Úr a szent vacsorában testének és vérének alakját (figura) ajánlotta és adta tanítványainak. Vajon talál-é közülünk két embert, aki egymás között eltérőbb nézetet vallana, mint éppen Augustinus és ő? Westphal tehát hiába tagadja, hogy bolondságot követett el, mikor az egymással majdnem rokonértelmű (synonym) szavakban állította az olvasó elé a borzasztó eltérés példáját.
Tagadja, hogy a részlegesből (ex particulari) levezetett érvelésnek érvénye volna; mintha ti. közöttünk mindenben megegyezés volna, mivel némely dolgokban egyformán vélekedünk és beszélünk. Én pedig tagadom, hogy valaha így érveltem, mert elég volt egyszerűen megcáfolni azt az oly képtelen lázálmot, hogy az eretnekség abban az eltérésben nyilvánul, mivel az egyik az alakzat (figura), a másik a jegy (signum) és a harmadik a jelkép (symbolum) nevet használja. De ha mást nem hoz fel, megállapítom‚ hogy nincs semmi eltérés sem. Azonban mintha félne, hogy
240
szemtelensége homályban talál maradni, ugyanezt a dolgot nagy terjedelemben tárgyalja, miközben az én szavaimat így idézi: "Leírom a zürichiekkel való kölcsönös megegyezésünket; a mi vélekedésünk egy; kölcsönös munkáinkat adjuk itt át; tehát a sákramentáriusok között soha semminő eltérés nem volt". S mikor ezt az egészet becstelenül összekoholja, menten másik hazugságba bonyolódik, hogy ti. őt sem a személyek, sem az idő nem korlátozzák, hanem megszorítás nélkül beszél a mi viszálykodásainkról. Hazug ember, hát a te Farrago [Egyveleg] c. munkád, mely a mi könyveinkből van kiszedve s amely egyeseket név szerint megjelöl? Még rútabb hazugsággal is terhel bennünket, amelynek igazság szerint a szerzője fejére kell visszahullania. Mert az anabaptistákat, dávidiánusokat és majdnem minden fanatikust összevegyítvén velünk, egy hydra-formájú felekezetet kohol, mivel hogy mindezek Zwingli dogmáját vallják. Nem mondom el azt, amit nyilvános okmányok a kelleténél jobban bizonyítanak, hogy tudniillik soha senki nem támadta hevesebben, mint mi, azokat a felekezeteket, amelyeket ő megnevez, vagy amelyek általában századunkban támadtak. De hát végre is minő kötelékkel köt minket egy csomóba? Elég-é, hogy egy szóval azt mondotta, hogy mindnyájan egy és ugyanazon tévelygésbe estek? Vajon én az angyalokat hívjam-é bizonyságul, mikor maguk az ördögök is leleplezik Westphal gonoszságát? Mert hogy ha a szektáriusok felől történik nyomozás, bizonyos lesz, hogy őhozzá járnak közelebb. Servet ugyan, aki anabaptista is, az eretnekek között pedig a legsilányabb volt, Westphallal teljesen egyetértett és a tanításnak e főpontjára nézve Oecolampadiust és Zwinglit éppen úgy támadta, mintha Westphal szolgálatában állott volna.
Mármost, mivel az első úton nem ért el eredményt, más módon kísérli meg kimutatni a mi ellenmondásainkat, és előrebocsátja, hogy mivel Luther is megkísérelte ugyanezt, azért neki is szabad. De akárminő példával takaródzik is, illő a dolgot vizsgálat alá vennünk. Mivel az a kísérlet, hogy Karlstadt hazugságából árasszon homályt az ügyre, nyilvánvaló módon messziről van idehurcolva, azért annak megcáfolásával nem is vesződöm. De bár nem tudom, hogy a többi magyarázatait honnan vette, mindamellett semmi sem lehet hitványabb dolog ezeknél a rágalmaknál, hogy ti. a Krisztus igéinek szövegösszefüggése és rendje méltatlan módokon, kegyetlenül megszaggattatik, mert ilyenformán az egyik ember úgy érti, hogy a Krisztus teste lelki eledel, a
241
pedig úgy magyarázza, hogy ez, ami érettetek adatik, az az én testem. Mert, kérlek, micsoda képtelenség van abban, ha a halál áldozata a lelki lakomát sorrendben megelőzi? De mivel ezektől a haszontalan okoskodásoktól is megfosztatik, szokása szerint mesékben keres menedéket, hogy ti. Frieslandban megcsonkítják a Krisztus igéit. Azt mondja, hogy ezt neki egy kipróbált hitű prédikátor írta. Most, mikor a kenyeret nyújtják, a lelkész ezeket a szavakat mondja: "Egyetek, higgyetek s idézzétek emlékezetetekbe, hogy a mi Urunk teste a kereszten valóságos áldozatul ajánltatott fel a ti vétkeitekért". Persze, bizonyára valami gonoszság a Krisztus halálának emlékezetét ünnepelni a vacsorában! Ha ugyanis a lelkész éppen a szétosztás közben a népet arra hívja fel, hogy a Krisztus halálának gyümölcse felett elmélkedjék, azért még maga a Krisztus rendelése nem mellőztetik. Sőt, mikor Westphal egyebütt azt állítja, hogy a következő két dolog van világosan elénk írva, hogy a testet együk és a Krisztus halálának emlékezetét gyakoroljuk: akkor fríz testvéreinket miért ostorozza azért, mert a mennyei parancsolatnak engedelmeskednek? Azután folytatólag azt mondja, hogy ez a tanács Schwenkfeldtől ered, ki azt parancsolta, hogy ezeket az igéket: Ez az én testem, el kell távolítani a szem elől. Mintha bizony nekünk Schwenkfelddel akárminő közösségünk is volna úgy, hogy nekünk kellene meglakolnunk az ő őrült bűnéért. Sőt micsoda méltányosság az, hogy miután mi, míg ezek a jó atyácskák szunyókáltak, teljes buzgalommal rajta voltunk, hogy Schwenkfeld tévedéseit megostromoljuk, azok, kik a munkában semmi részt nem vettek, hirtelen felébredvén, ellenünk fordítják mindazt, ami gyűlöletes dolgot csak találnak ellenségünknél? Ugyanilyen természetű az a következő megjegyzése is, hogy mi, mivel nehezen tűrhetjük, hogy csalásaink a Krisztus világos szavaival megszégyeníttessenek, megvetőleg eldobjuk azokat és azt mormogjuk, hagy ellenünk csak három olyan szót hoznak fel, amelyeket egyetlen egyszer mondottak. Hogyha itt panaszkodom, hogy engem koholt szitokkal bűnös módra tüntetnek fel gyűlöletes színben, menten azt a kifogást teszi, hogy ő közelebbi meghatározás nélkül beszél. Ámde micsoda nyíltszívűség az, hogy az istenkáromlás vádjával terhel egy határozatlan számú egyénekből álló tömeget, anélkül, hogy egyet közülük, mint annak szerzőjét, megnevezne. Mi azonban a mennyei mester igéivel szemben nem tanúsítunk olyan csekély tiszteletet, hogy ránk nézve teljes tekintélyül elég-
242
séges ne volna, hogy ha ő valamit egyszer megmondott. De hogy annál világosabb legyen, hogy nekünk az efféle fecsegésre nincs szükségünk, viszont azt felelem, hogy a szövetség ládája több mint negyvenszer neveztetik az Isten jelenlétének, mindamellett nem más értelemben, mint ahogyan a kenyér neveztetik testnek. Látható ebből, hogy mi a világosságtól egyáltalán nem menekülünk, sőt veletek sem habozunk szembe szállani, csak magunkra öltjük azt a pajzsot, hogy a Szentírásban az Isten neve lépten-nyomon át van vive az Isten jelenlétének látható jelképére. De erről a dologról még majd bővebben is kell értekeznünk.
Mivel azonban az az ellenmondás, amely ellen ő mennydörgött, még mindig nem jött nyilvánosságra, megint csak a régi nótát kezdi fújni, hogy ti. azokat a szavakat, melyek a legkevésbé sem állanak meg együtt, erőszakosan csavarjuk el a különböző jelentésekre. És gyűlölködve ismét előrántja Karlstadt megjegyzését, amelyet hajdanában a mieink mindnyájan világosan visszautasítottak. Aztán, hogy az ellenmondás látszatával az egyszerű emberek szemét elkápráztassa, azt mondja, hogy ezt az ízetlen hazugságot én visszautasítottam. Mintha bizony valami tragikus gaztett volna, ha a hamis irigységet magunktól elhárítjuk. Mit akarsz te, viszálykodó ember? Én azt mondtam, hogy Karlstadt rosszul magyarázta a Krisztus szavait: ebben a dologban te velem egyetértesz. Hogyan vagy tehát képes abból az ellenmondásból, amelyben veled osztozom, vádat koholni? Harmadik helyen a mi tisztelendő testvérünket, Lasco Jánost támadja, mivel azt mondja, hogy a mutató névmással ("ez") az egész cselekmény jeleztetik. Mintha bizony ezt a dolgot nem volna könnyű Luther nyilatkozataival is védelmezni! Luther szerint a kenyér a szent vacsorával való élésen kívül csak kenyér és ezért a mutató névmás (ez) bizonyító ereje a cselekmény határai közé van zárva. Ennélfogva ugyanaz a tanítás Luther szájában orákulumerejű lesz, de ha máshonnan ered, menten rajta van az eretnekség bélyege?
A negyedik helyen Oecolampadius ellen rohan, aki a mely (quod) névmást a Krisztus szavaiban, nem viszonylagosan, hanem okozatilag veszi. (*) Mintha bizony nem volna megengedve a magyarázónak, hogy azt, ami egyébként szükségtelen nehézséget okoz – mint mondják – kézzelfoghatóbban magyarázza meg. Oecolampadius azt mondotta, hogy most a Krisztus teste a híveknek megevésre csak annyiban ajánltatik fel, amennyiben egyszer oda-
(*) A latin szövegből való érvelésnek ma kevés jelentősége maradt; e vitapont lényege az, hogy Oecolampadius az "amely értetek adatik" kifejezést az "annyiban, hogy értetek adatott" értelemben magyarázta. A görög szöveg elenyésző változatai Lukácsnál (22,19: to swma mou uper umwn didomenon) megengedik a második értelmezést is. [NF]
243
adatott a bűnök kiengesztelésére: nevezetesen, hogy megtudjuk, hogy az előbbi feladat a sákramentumnak tulajdoníttatik: s most Westphal azt kérdezi, hogy mi lesz tehát Mátéval és Márkkal, akiknél a vonatkozó névmás nincs meg? Mintha bizony ez a rövidség megszüntetné azt, ami az úrvacsorával való törvényes élésben a legfőbb dolog! Pál legalább, mielőtt minket a lakomára buzdítana, azt tanítja, hogy Krisztus a mi húsvéti bárányunk, amely megáldoztatott értünk (1Kor 5,7). Elismerem ugyan, hogy ezen a helyen ő nem a szent vacsoráról tárgyai, de mikor az ok ugyanaz, akkor Westphal miért ócsárolja a szent férfiút azért, mert ezt a tulajdonságot, amely nélkül az úrvacsora hasznos volta ránk nézve elvész, okosan megjegyezte? Ez persze az ok, amiért nagy hangon felkiált: "Minő álszínnel fogják elleplezni, minő szemfényvesztéssel fogják mentegetni a sákramentáriusok a kézzelfogható ellenmondást?" Én pedig azt válaszolom, hogy senki sem lesz oly vak, hogy a te álmodozásaidat át ne lássa.
Mivel pedig látja, hogy még nem érte el azt, amit akart, vagy legalább még nem nyújtotta azt, amit ígért, néhány csonkabonka szót hord össze rakásra, mint pl. hogy mi az úrvacsora kenyerét majd testnek, majd a test alakzatának, majd szenvedésnek, majd halálnak, majd a szenvedés emlékjelének, egyszer hitnek, máskor erőnek, egyszer Krisztus erejének, máskor érdemeknek, egyszer a test minőségének, majd megint az úrvacsora cselekményének és formájának [nevezzük]; továbbá az egyház társaságának, jognak arra, hogy a Krisztus testében részt vehessünk, ünnepségnek és sok minden egyébnek nevezzük. Mit csináljunk ezzel az emberrel, aki megátalkodott érzületében nem veszi észre, hogy olyan dolgokat szalaszt ki a száján, melyek az ő rosszakaratát minden ember előtt utálatossá teszik? Hiszen a megoldás könnyű és rövid, hogy ti. a különböző szólásformák minden ellenmondás nélkül azt írják le, hogy a kenyér mi célból neveztetik testnek.
Ami szerinte Krisztus e szavainak: "Ez az én testem", értelmére vonatkozólag a kérdés legfőbb lényege, azt én is vallom. Abban is egy nézeten vagyok vele, hogy tagadja, miszerint ebben a vitában azt kellene keresni, hogy mint álmodozik ez, vagy amaz, s hogy a lelkiismereteknek nem lehet eleget tenni emberek hazugsága által, míg az igazság biztosan és kétségtelenül meg nem állapíttatik. S amennyiben valami biztos meghatározást kíván, melyen a hitnek alapulnia kell, nem szólok ellene. Ezt a meghatározást mutassák meg tehát nekünk azok a szigorú,
244
vagy inkább zordon bírálók, kik csekélybe vesznek minden magyarázatot.
Sürgeti Westphal a betű szerinti értelmet, hogy a kenyér valósággal és természetszerűleg a Krisztus teste. De mikor viszont azért szorongatják őket, hogy a kenyér tulajdonképpen test-é, ama pontos és hajthatatlan szigort oda mérséklik, hogy a test a kenyér alatt, vagy a kenyérben adatik. (*) És csakugyan, ha azt meg nem engednék, akkor a kehely, bármilyen anyagból készíttessék is, a Krisztus vére volna. Amikor tehát azt a mondást engedik meg maguknak, hogy a Krisztus teste a kenyérben éppen úgy foglaltatik, mint a bor a kannában, akkor mi az oka annak, hogy a megfelelő magyarázat keresésére irányuló törekvés annyira felforralja az epéjüket? Ugyanis, mivel azt állítja, hogy az igékben Pál és az evangélisták egyöntetű felfogást juttattak kifejezésre, mire jó neki, ha ily gyerekesen hazudik? Fölösleges figyelmeztetni arra, hogy mennyivel nagyobb különbség van a vér és a vérben való szövetség között, mint a jegy és jelkép között. Westphal azonban, aki gyönyörűséget talál abban az egyöntetűségben, amely a vér és szövetség között van, megmutatja, hogy mily sokoldalú ízléssel van megáldva, mikor a jegy és a jelkép különbözősége miatt émelygést kap. Mindamellett most már óvatosabban kezd beszélni, midőn azt erősíti, hogy ő a dolgokban és a vélekedésekben, nem pedig a szavakban való nézeteltérést korholja. Én pedig, mivel bízom, hogy a józaneszű olvasók előtt világos, hogy ő a különböző szólásmódokat, melyek arra irányulnak, hogy az úrvacsora használatát és célját megmutassák, elcsavarva megcsonkítja és szétszaggatja, tovább nem foglalkozom a dologgal.
Hozzáteszi, hogy én a világos igazságtól meggyőzetvén, beismerem a dolgok ellentétességét. Ámde mely szavakkal? Nevezetesen, mivel azt mondottam, hogy a mi embereink, mikor e bonyolult és homályos kérdést vitatják, ámbár egymástól tényleg nem térnek el, mégis az ellenmondás látszatát nyújtják. Íme, a teológushoz méltó őszinteség, amely világi szónokok között nem kerülné el, hogy mint hideg és bűzhödt elménckedést meg ne bélyegezzék. Mert amit azután tréfásan mond, hogy ti. némelyeket prófétai lélek ihletett meg, mikor ezt az ügyet kezdetben támadták, ebben inkább élvezze a maga csúfondárosságát, minthogy engem élces mondásai cáfolásával foglalkoztasson. Ami pedig nála következik, hogy én más menekvés után nézek, mikor azt az ellenvetést teszem, hogy mindazt, ami futólag mondatott, ő gán-
(*) Ezek még Luther szavai nagy reformáló irataiból, amelyeket az átlényegülés ellen fogalmazott meg, s amelyeket követői átvettek és dogmatikusan ismételgettek a kálvini álláspont ellen is. [NF]
245
csoskodó módon ragadja meg, mintha teljes meghatározás volna, hogy miért hozza fel ismét, nem tudom, ha csak azért nem, hogy magát kétszer tegye nevetségessé. Vajon menedék-é az, amit én magam – ha hiszünk neki – oktalan módra mindenkinek szeme elé tártam? Mert ki előtt homályos az ő rosszakarata, amellyel vélekedéseinket marcangolja? És hogy mellőzzem azokat a példákat, amelyeket fentebb érintettünk, vajon kivel fogja elhitetni, hogy az, ami az egyház társaságáról mondatott, teljes meghatározás erejével bír, mint hogyha Krisztus testének más közössége (koinwnia) nem volna? És mindamellett, ami nézeteltéréseink zavaros rengetegében nem talál más tetszetősebb dolgot, mint, hogy némelyek a koinwnia-t közösségi jognak magyarázzák, amely nekünk a Krisztus testében adatott, mások az egyház misztikus közösségének. Pedig ha nekem kedvem telnék abban, hogy a régi íróknak mondásait ily módon megrágjam, bizony azok között sokkal komolyabb eltérés volna található. De hát erre nincs hajlandóságom, másfelől akaratom is visszaborzad attól, hogy mindazokat, akiket ő a maga pártjára von, kellemetlen és szűkkeblű csípősséggel támadjam.
Hogy eközben milyen ügyesen és becsületesen bővíti azt a vádat, amelyet gyűlöletesnek gondolt, arra röviden figyelmeztetnem kell az olvasókat. Az ő szavai ezek: Valahányszor Pál helyére kerül a sor (1Kor 10,16), az ő szavait a sákramentáriusok a legnagyobb erőlködéssel elferdítik. A könyv szélére is oda teszi a figyelmeztető jelet: micsoda a sákramentáriusokra nézve a Krisztus testének közössége (koinwnia)? Hát vajon legalább minket, akik másképpen beszélünk, nem illett volna-é kivenni azok sorából? Lapozza fel magyarázatainkat, s azokban szemébe fog tűnni az a nem tövises, hanem őszinte magyarázat, melyet, ha megpukkad is, kénytelen elfogadni. És ezt nemcsak magamról állítom, mert a jártasabb olvasók jól tudják, hogy a többiek, akiket gyaláz, ezt a helyet tisztán s világosan tárgyalták, úgyhogy könnyen kiderül, miszerint ő kielégíthetetlen civódási szenvedélye folytán felettébb mohón vadászik a perpatvarnak végéremehetetlen anyaga után, amellyel mint ürüggyel magát mentegeti. Bizonyára, mikor engem név szerint harcra hív, nem kellett volna elfelejtenie, hogy én erre a helyre nézve mit írtam.
Az én szavaim így hangzanak: Igaz az, hogy a hívek Krisztus vére által közösségbe lépnek, hogy egy testté legyenek; az is igaz, hogy az ilynemű egység neveztetik tulajdonképpen
246
közösségnek (koinwnia). Ugyanezt vallom a kenyérről is. Elfogadom azt is, amit Pál apostol, mintegy magyarázatul csatol, hogy ti. egy testté tétetünk mi mindnyájan, akik ugyanazon kenyérben részesülünk. Ámde kérlek, honnét származik ama közöttünk lévő közösség (koinwnia), ha nem onnan, hogy Krisztussal oly föltétellel egyesültünk, hogy test legyünk az ő testéből és csont az ő csontjából. Mert, hogy így szóljak, először be kell kebeleztetnünk a Krisztusba, hogy egymás között egyesüljünk. Figyelembe kell venni még, hogy Pál most nemcsak az emberek között fennálló kölcsönös közösségről beszél, hanem Krisztusnak és a híveknek lelki egyesüléséről, hogy ebből arra következtessen, miszerint tűrhetetlen szentségtörés az, ha bálványimádásra vetemednek. A hely összefüggéséből tehát el lehet dönteni, hogy a koinwnia a vérnek a közössége, amely köztünk és a Krisztus vére között van, amikor minket mindannyiunkat egyszerre beolt az ő testébe, hogy éljen bennünk és mi őbenne. Elismerem, hogy a kifejezésmód képes, csak a szókép valósága el ne vétessék, azaz maga a dolog is jelen legyen, és a vérnek közöltetését a lélek éppen úgy vegye, mint ahogy a bort isszuk szánkkal.
Miután pedig magát kénye-kedve szerint kidühöngte, végtére a záradékban elismeri, hogy amint a mi embereink tették, úgy az úrvacsora voltaképpen nincs is rosszul meghatározva, amikor ti. azt mondották, hogy az az üdvösség megszerzésének kiváló emléke: de így csak a fele rész van megmagyarázva, nem pedig az egész dolog. Mintha bizony az eget a földdel össze kellene keverni, valahányszor nem adatik teljes meghatározás. Azt a szólásformát megengedi nekünk, hogy az egyház egységét a szimbólumok jelképezik. Ámde mihelyt észreveszi, hogy közülünk valaki így beszélt, haragosan felkerekedik, mintha Krisztus teste szerintünk semmi más nem volna, mint az egyház közössége, ámbár mindannyian közmegegyezéssel azt hirdetik, hogy az egész test a főből növekszik, azaz hogy a hívek csakis úgy növekednek egy testté, ha a Krisztussal egyesültek. Egyébként, ha tagadja, hogy a test szó egyszerűen átvihető az egyház misztikus testére, akkor kezdjen pört Pállal, aki ezt meg merte tenni (Ef 5,23).
Mivel Westphalnak gyengeelméjűséget lobbantottam a szemére azért, mert ő minden szóképet kárhoztatván, végtére maga sem boldogulhat szókép segítsége nélkül, azért itt különösen felhívja az olvasók figyelmét, hogy megértsék, miszerint én súlyos hibát követtem el. Nem elégedvén meg az egyszerű pirongatással, azt
247
keresi, hogy micsoda düh űzi az én elmémet hanyatt-homlok arra, hogy ezt a rágalmat rá mertem hajítani. Tekintsék meg tehát az olvasók figyelmesen, hogy megjegyzésemet mekkora ügyességgel veri vissza. Megvallom, azt mondtam, hogy ez a két dolog, ti. hogy Krisztus igéi oly világosak, hogy semmi magyarázatra sem szorulnak s egyebütt megengedik a szóképet, – mely mindamellett sem akadályozza meg, hogy a kenyér tulajdonképpen test legyen, éppen úgy illenek egymáshoz, mint az őrült lázálmai. Erre azt válaszolja, hogy ő egy igazi szóképet, melyet a hely szükségszerűsége hoz magával, állított szembe határozatlanul egy hamis szóképpel. Mintha bizony én arra lestem volna, hogy egy szót nyakoncsíphessek, és nem inkább az ő durva tévedését tettem volna kézzelfoghatóvá.
Mindenütt azt kiabálja, hogy eretnekek azok, akik mikor Krisztus szavait próbálják magyarázni, egymás között eltérő nézetet vallanak. Nem tud azonban tovább menni úgy, hogy előbb ő maga is elő ne adja a maga magyarázatát; már pedig ebben ő is eltér tőlünk. Mi áll tehát útjában annak, hogy őt is az eretnekek közé számítsák? Ha a kenyérben és a kenyér által adatik a Krisztus teste, és a kenyérrel vétetik, akkor bizonyos, hogy a kenyér képlegesen neveztetik testnek, mivel a testet magában foglalja, tulajdonképpen és természetszerűleg pedig nem az, aminek mondatik. Tudom, hogy néha mily harapósan ragaszkodik a szavakhoz; tagadván, hogy a szentírásban egy világosabb kijelentést is lehetne találni. De mikor a dologra kerül a sor, akkor mestereivel együtt megengedi magának azt a magyarázatot, hogy Krisztus teste a kenyér alatt foglaltatik, a kenyérben nyújtatik és a kenyérrel fogadtatik el. Mert mi lehetne természetellenesebb, mint tagadni azt, hogy a kenyér a test jelképe és hogy a földi jegyet az ő mennyei misztériumától megkülönböztetni nem lehet? A szavak egyszerűsége bizonyára nem állhat meg, ha a kenyér testté nem változik azért, hogy a látható kenyér láthatatlan testté legyen; egyszóval, ha ezen két állítás: "Krisztus az Isten szeretett Fia" és "a kenyér Krisztus teste", nem ugyanazt jelenti.
De nem is érdemes erről a dologról, mint olyanról vitázni, amihez kétely fér, mivel náluk nincs elfogadottabb és közönségesebb dolog, mint az, hogy Krisztus teste a kenyér alatt adódik. A pápistákat a szókép szükségszerűsége alól jobban kivonná az ő átlényegülésről szóló tanuk. Aki azonban azt vallja, hogy a kenyér és a test különböző dolgok, ezekből a szavakból: Ez az
248
én testem, miként távolítja el majd a [stílus]alakzatot? Hát amikor a kehely vérnek neveztetik, nemde könnyű rájuk nézve az az ellenvetés, hogy a tartalmazó vétetik a tartalom helyett? Nem kell tehát sok hűhót csinálni a semmiért, ha azt mondom, hogy nekem nincs gondom arra, hogy kikkel kel harcra ez az őrült, aki magát olyan szépen összezúzza. Ezt ugyanis mindenképpen meg kellett mondanom, hacsak az ügyet tudva nem akartam elárulni. Ezentúl azonban tanulja meg, hogy komoly dologban így ne tréfálkozzék.
És én még egyszer szabadon megismétlem, hogy hacsak ki nem mutatja, miszerint az ő szóképét a nyilvános közmegegyezés szentesítette, a saját maga szája ítélte el eretnekségért őt, aki oly vakmerően hirdeti, hogy kivétel nélkül eretnekeknek kell tartani mindazokat, akik csak szóalakzatot alkalmaznak Krisztus igéinek magyarázásában. Mindamellett ügyesen kisiklik, midőn azt veti a szememre, hogy én tréfás színben akartam feltűnni. Lásd, Joákhim, melyikünk kívánja jobban a tréfát: vajon én-é, aki azt a mondást, amelyet a körülmények természetszerűleg adtak a számba, minden mesterkéltség nélkül beleszőttem előadásomba, és úgy használtam, mint ami önként kínálkozott – vagy te, aki minden élc nélkül nagy messzeségből szerzed össze a nem tudom micsoda haszontalan szóvirágaidat? Azt a te diadalmadat pedig, hogy a te szóképedet megszentelték Krisztus és az apostolok, nem a győzelem előtt énekeled, mivel már legyőzve és a porba döntve sem szűnsz meg magadnak tapsolni. Azzal vagy nagyra, hogy egy nézeten vagy a Krisztussal. Biztos és legyőzhetetlen érv, ha ugyan elhiszik neked. Ámde micsoda alapon állítható, hogy Krisztus szavaival jobban megegyezik, ha a kenyeret testnek nevezzük azért, mert a test vele együtt adatik, mint azért, mert a testnek látható jelképe, mégpedig olyan jelképe, mely a maga valóságával össze van kötve?
Mivel pedig te azt hozod fel okul, hogy a Szentírás nincs a dialektikai és grammatikai törvényekhez kötve – amit mi neked szívesen megengedünk, – azt kérdezem, hogy most már milyen lelkiismerettel, vagy inkább milyen homlokkal ostorozod ugyanazon a lapon ellenmondásainkat, mivel közülünk némelyek azt tanítják, hogy a Krisztus szavaiban szinekdoché, mások, hogy metafora, megint mások, hogy metonímia van: (*) Mert ha ezek az alakzatok semmi nagyobb tekintélynek nem örvendenek, akkor kinek-kinek meg kell hagyni a maga szabadságát. Amint azonban Joákhim következtet, hogy ti. bár a maguk dogmájának védelmezésében
(*) Rész említése az egész helyett, szókép, névátvitel [NF]
249
a mieink egy nézeten vannak, s bár a szavaikban is van bizonyos összhangzás, mégis ellentétes dolgokat írnak: erre viszont világos bizonyítás alapján legyen szabad azt következtetnem, hogy ő sem becsületesen, sem őszintén nem cselekszik, mikor a versengésnek kielégíthetetlen vágyából viszálykeltés végett azokat a dolgokat ragadja meg szemtelenül, melyek egymás közt könnyen összeegyeztethetők lettek volna. Sok dolgot ármányosan és gonoszul elforgat, és minden csekély kis eltérésből súlyos ellenmondást kohol. Mikor pedig a mi Megegyezésünket, amely minden viszálykodást eltemetett, föllegeivel tőle telhetőleg elhomályosítja, akkor ő a békének és egyetértésnek ellensége; sőt szemérmetlenül harcba is keveri azokat, kik a hittudománynak ezt a főcikkét nagyobb megegyezéssel magyarázzák meg ugyanazon szavakkal, mint azt eddig akárki is tehette azok közül, kiket ellenségekként állít velünk szembe.
Most áttérek a második részre, melyben az alól a vád alól próbálja magát tisztázni, hogy rágalmazást követett el, mintha valóban azt mondotta volna, hogy mi a sákramentumokban a puszta jegyeken kívül semmit sem hagyunk meg. Ebben világosan látható, hogy mily bután megátalkodott ő. Írásainkban lépten-nyomon bizonyságot teszünk arról, hogy az üres alakzatoktól nagyon is különböznek azok a dolgok, miket az Úr kegyelmének bizonyságaiul és pecséteiül hagyott ránk. Megegyezésünk világosan kijelenti, hogy az Úr, aki igaz, belsőleg a Lelke által nyújtja azt, amit szemünk előtt a sákramentumok ábrázolnak, s hogy mikor a jegyek és a jelzett dolgok között különbséget teszünk, a valóságot nem választjuk el a jegyektől. Ez a szempont világosabban és bővebben van tárgyalva Védelmünkben.
A fődolog mégis az, hogy Krisztus valóban felajánltatik nekünk a sákramentumokban, hogy az ő részeseivé tétetvén, minden javai a mieink legyenek, hogy végre ő éljen bennünk és mi ő benne. Aki ezzel szemben azt kiabálja, hogy mi üres jegyeket állítunk fel, vajon az ilyen nem teszi-e Krisztust és az ő erejét világosan semmivé? Mert ha Krisztus valami és ha az ő lelki gazdagságát némileg megbecsüljük, akkor azt a zálogot, amely által magát velünk közli, nem szabad üresnek és haszontalannak mondani. Ha már most azt az ellenvetést teszem, – és ezt a legjogosabban cselekedhetem – hogy Westphalra nézve a Krisztus teljességgel semmi, arról fog panaszkodni, hogy súlyos igazságtalanság történt vele. Ámde kit gondol oly ostobának, hogy önként eszébe ne jusson felőle ezt az ítéletet alkotni? És, hogy a civó-
250
dásra több szót ne vesztegessek, válaszoljon maga röviden, hogy ha azt állítja, hogy azok a jelek, melyek Krisztus valóságos élvezését nyújtják, üresek, akkor mennyire becsüli ő a Krisztust? Ha a lelki javaknak egész teljessége nem eredményezi azt, hogy a jelek valami igaz és valóságos dolgot tartalmazzanak, vajon akkor őszerinte nem fogyatkozik-é el a Szentlélek ereje? Micsoda bűbájolással vezetheti ő félre az embereket úgy, hogy ez a kárhozatos istenkáromlás nem jön azonnal napfényre? Mert, hogy a napot valaminő leplekkel homályosítja el, az gyermekes menedék.
Azt mondja Westphal, hogy Krisztus jelen nem létének bebizonyítása végett szóképeket találtak ki, vagy a van igében (est), vagy a test szóban. Ámde szerintünk a kenyér akképpen jelzi a testet, hogy valóban, hathatósan és tényleg a Krisztussal való közösségre hívogat. Mi ugyanis azt mondjuk, hogy az igazság, amelyet az ígéret tartalmaz, kiszolgáltattatik benne és a hatás a külső jelképhez hozzá van kötve. A szókép tehát a jegyet a legkevésbé sem üresíti meg, sőt inkább megmutatja, hogy nem üres az. A test térbeli távolléte éppily kevéssé megüresítése a jegynek, mivel Krisztus nem szűnik meg magát híveinek felajánlani, hogy élvezzék Őt, jóllehet a földre nem is száll alá.
Abba a nyomorúságos rejtekbe is hiába búvik Westphal, hogy mivel egyebütt elismerem, miszerint Oecolampadius és Zwingli a vita kezdetén, miközben felettébb figyeltek arra, hogy a babonát visszaverjék, nem ékesítették fel elég fényes jelzőkkel a sákramentumokat és csak azoknak hatásáról értekeztek, azért most nyíltan figyelmeztetni kellett volna az egyházakat, hogy mennyiben és mely dolgokban történt Megegyezés. Mert mi az egyházakat oly cikkekre tagoltan figyelmeztettük, hogy az ellentétnek egy része sem mellőztetett. Ehhez járult azután egy világosabb és terjedelmesebb magyarázat. Mindez tehát mi más, mint vakoskodás az olyan fényben, mely magukra a vakokra nézve is világos? Vajon ezen a helyen ismét azt fogja-e mondani, hogy az én nyelvem oly kétélű kard, hogyha ő előterjeszti a világos bizonyságokat, akkor én azzal érvelek, hogy ellentmondó dolgokat beszél, ha pedig mellőzi azokat, akkor én álnoksággal vádolom? Én pedig teljes joggal vetettem álnokságot a szemére, mivel megcsonkított helyekből csalárdul ragadta ki azokat, amelyek gáncsolhatók voltak, és egyúttal kimutattam, hogy esztelensége sehonnan jobban be nem bizonyítható, mint éppen azokból a helyekből, amelyeket idéz, s amelyek minden gyanút megszüntetnek az olvasóban.
251
Valahol kiszakítja egy állításnak a felerészét és a másik feléről kezd velünk pört. Én az olvasókat magához a könyvhöz utasítom, elég egy betekintés, s menten le van leplezve s be van bizonyítva Joákhim rosszakarata. Egy másik helyen, mikor azok a bizonyságok, amelyeket felhoz, az ő rágalmaitól szabadítanak meg minket, miért leplezném, hogy ő maga-magával van harcban? Tehát nincs ok, hogy miért veti szememre a kétélű kardot az, aki magát mind a két oldalról nyomorultul megvagdalja, és két kardot ad a kezembe, melyeknek élét hiába akarta kicsorbítani tompa dilemmájával. Bizony, még ha részemről egy ütés sem érné, akkor is minden módon rágalmazónak bizonyulna, mert mikor minket hamis gyűlölség alá akart vetni, azt hozta fel ürügyül, hogy mi a sákramentumokban semmit sem hagyunk meg a puszta és üres jegyeken kívül.
Ámde ha valamiben közös állásponton van Lutherrel, azt gondolja, hogy az ő tekintélye alaposan elmosta ezt a vádat. Előadja, hogy Luther azt írta, hogy szerinte egy és ugyanazon állásponton vannak mindazok, akik vonakodnak hinni azt, hogy az úrvacsorában Krisztusnak valóságos és természetes teste van jelen. Ezt ugyan felettébb uralkodói módon mondotta Luther, aki annyira nem méltóztatik megkülönböztetni a legtávolabb eső vélekedéseket, hogy természetük ellenére összevegyíti őket. És ez a hely bőséges bizonyíték arra, hogy mennyire nem alaptalanul mondottam, miszerint Luther fonák besúgásoktól felgyulladva felettébb hevesen viselkedett ebben az ügyben. Ki nem látja ugyanis, hogy ő jobban mérsékelte volna magát, (*) ha idegen ösztönzés nem ragadta volna erre a túlzásra? Bizonyára kevés tisztelettel vélekedik Lutherről Westphal, és azt akarja, hogy más is így vélekedjék, mikor még azt a közepes ítélőképességet is el akarja vonni tőle, amely különbséget tud tenni a haszontalan és képzelt látomány s a Krisztusban való lelki részesedés között. Mi azt állítjuk, hogy az úrvacsorában valóban részeseivé leszünk Krisztusnak azért, hogy lelke titkos erejével testéből a mi lelkünkbe csepegtesse az életet. Így a kenyér nem egy távol lévő dolog haszontalan rajza, hanem valóságos és hűséges záloga a Krisztussal való egyesülésünknek.
Azt mondhatná valaki, hogy a kenyér jelképe csak úgy ábrázolja a Krisztus testét, mint ahogy az élettelen szobor jelképezi Herkulest, vagy Mercuriust! Ez a hazugság bizonyára éppoly távol áll a mi tanításunktól, mint a profán dolog a szent
(*) Luther ezen értekezés megírásakor már tíz éve halott volt. [NF]
252
dologtól. Ennélfogva az, aki minket ez álláspontról elzavarva ugyanebbe a kárhoztatásba rohan, nem a napot vonja-e le az égből, megszüntetvén a dolgok közötti különbséget?
Ha azt mondottam, hogy mi a mi Megegyezésünkben azt foglaltuk össze, amit az Ágostai Hitvallás tartalmaz, akkor nincs oka arra, hogy engem ravaszsággal vádoljon. Én ugyanis aláírom azokat a szavakat, amelyeket ott is idéztem. E szavak igaz értelmére nézve pedig, mivel Westphal erre nem alkalmas bíró, kihez fordulhatnék inkább, mint magához a szerzőhöz? (*) S ha ez egy szavacskával kijelenti, hogy én az ő felfogásától eltérek, azonnal elállok a harctól. Lutherrel másként áll a dolog. Hogy az ő szavaiban micsoda kívánnivalót találtam, mindig őszintén megmondtam, s magamat a legkevésbé sem kötöttem hozzá. Nem törődöm Westphal fennhéjázásával sem, aki Lutherrel szemben tűrhetetlen gyalázásnak tartja azt, hogy ő a versengésben az igazságos határokon túl ragadtatta magát. Versengőnek nevezed – úgymond – az Istennek szolgáját? Nem úgy van; de mivel még a legmérsékeltebb emberekkel is megtörténik, hogy a küzdelem hevében túllépnek a kellő határokon, ha ezt Lutherben, akinek minden dologban ismeretes a hevessége, fájlalom, az nem csudálni való. Westphal ok nélkül búslakodik afelett, hogy mi egy ál-megbékéltetést kíséreltünk meg Luther és Zwingli között, akiknek szerencsétlen összeütközéseit elsimítani volt a szándékunk. Legyen! Mondjuk, hogy nézeteik szemben állottak! Mi tiltja most már, hogy az ő példájukon okulva nyugodt lélekkel mérlegeljük és mérsékeltebb modorban tanítsuk azt, ami helyes? És a józan eszű olvasók előtt igazolhatja-e a saját zordonságát Westphal, aki semmi ilyesmit nem enged meg? Az ő következtetése szerint, ha én abban a hitben, amelyet körülbelül húsz esztendővel ezelőtt vallottam, még megállok, akkor semmivel sem hiszek kevesebbet, mint azt, hogy az úrvacsorában a Krisztus teste lényegileg (substantialiter) adatik. Én pedig, ámbár elismerem, hogy Krisztus testének lényege (substantia) valóban táplálja lelkünket, a lényegi jelenlétet, amelyet Westphal képzel, most éppen úgy visszautasítom, mint régebben. Mert, ha a Krisztus teste ránk nézve megelevenítő is, azért nem szükséges, hogy az ő lényege belénk átárasztassék. Hogyha az átárasztásnak ezt a hazugságát megszüntetjük, a lényeg szó miatt ellenkezést támasztani sohasem jutott eszembe és sohasem habozom megvallani, hogy a Szentlélek titkos ereje az életet átárasztja belénk az ő (Krisztus)
(*) Melanchthon, aki az Ágostai Hitvallást összeállította, ebben az időben már eltért a szigorú lutheri állásponttól, és Kálvinéhoz közeledett. A hitvallásnak is megfogalmazta egy módosított változatát (Variata), amit azonban nem fogadtak el, és szerzőjének haláláig sok zaklatás jutott ki az ortodox lutheránus párt részéről. [NF]
253
testének lényegéből, amely nem ok nélkül neveztetik mennyei eledelnek.
Ennek a dolognak kitartó módon való oltalmazásában mindig nagyobb volt az én egyszerűségem, semhogy a te rágalmaid képesek volnának annak világosságát a legkevésbé is elhomályosítani, vagy hitelét megingatni. Azt mondottam, hogy az úrvacsorában Krisztus testét hathatósan szolgáltatják ki s nem természetileg, ereje szerint s nem lényege szerint. S ebben az utóbbi állításban a lényeg helyi foglalatát jelöltem meg, mindamellett egyúttal azt is mondottam, hogy Krisztus az ő javait velünk csak annyiban közli, amennyiben ő a mienk. Ebben a tanításban oly szilárdan megállok, hogy Westphal engem éppen oly tudatlanul, mint méltatlanul hasonlít angolnához. Mert ebben a tudományban micsoda kétes, vagy bonyolult dolgot talál? Abban ti., hogy Krisztus teste valóban lelki eledel, amelynek lényege táplálja és élteti lelkeinket és hogy ez épp oly igazán nyújtatik nekünk a vacsorában, mint ahogyan a külső jelképpel ábrázoltatik; csak valaki azt a testet, amelyet mintegy az égből vont alá, hamis képzelgéssel be ne zárja a kenyérbe. Mivel Westphalt ez az ellenvetés megbotránkoztatja, azt kiáltja, hogy az angolnát nem lehet farkánál fogva tartani.
Azt mondja, hogy Magyarázataimban én leplezettebb voltam és kifejezéseimet akként mérsékeltem, hogy némelyek, jóllehet nem voltak buták és gyengeelméjűek, mégis alig sejdítették, hogy én mit akarok mondani. Ami törekvésemet illeti, arra nézve szentül kijelentem, hogy ámbár a legnagyobb lelkiismeretességet fordítottam arra, hogy az Isten igazságát tisztán és világosan tanítsam, mindamellett arra sem volt kisebb gondom, hogy magában az előadás formájában az egyszerű világosság tündököljék. Hogy serénységemmel minő eredményt értem el, arról maguk a könyvek szólanak, melyekről Westphal azt hánytorgatja, hogy azért voltak kedvesebbek, mivel úgy tűntem fel, mint aki az övéivel érzek; most pedig, miután a Megegyezés a rejtekből a napvilágra vonszolt engem, ezt a kegyet elvesztettem. Hogy Westphalnál és a hozzá hasonlóknál mekkora tetszést nyertek a Magyarázatok s mekkorát a Megegyezés, azt nem tudom. De hát, ha egészen világos dolog az, hogy mindazok a főcikkek, melyeket a Megegyezésben hibáztat, vagy a Magyarázatokból vannak véve, vagy csaknem ugyanannyi szóval foglaltatnak azokban? Honnét származik tehát ez az új elidegenülés? Senki sem oly tompa elméjű,
254
hogy meg ne szagolná, hogy ő mit tervez. Hiszen ő maga sem titkolja egyebütt, hogy neki s társainak az a törekvésük, hogy könyveimet mindenünnen kiküszöböljék. Hogy minő méltányossággal, azt ők maguk lássák, mivel nem valószínű, hogy a kegyes olvasók előtt másért lettek volna kedvesek, ha csak azért nem, hogy az egyház építésére hasznosak és alkalmasak voltak. Ennélfogva úgy vélekedem, hogy a becsületes és józan ítéletű olvasók, kik efelől tapasztalást szereztek, nem lesznek oly válogatók, hogy egy cikkért megfosszák magukat a tanítás sokszoros gyümölcsétől.
Hogy pedig milyen következetes, azt két mondásából állapítsák meg az olvasók. Azt mondja, hogy mikor Védekezésemet írtam, akkor én ismét rejtekhelyre menekültem, hogy mintegy fellegbe burkolózva ismeretlenül járjak, a legközelebbi lapon pedig azt állítja, hogy nem szükséges másunnan venni bizonyítékokat, hogy azokkal bebizonyíthassa, miszerint én más nézeten vagyok, mivel egymaga a Védekezés is elég sok ilyen bizonyítékot szolgáltat. Hol van hát az a felhő, amellyel én magamat leplezni akartam? Azt mondja, hogy csalásaimban én nem rejtőzöm úgy el, hogy el ne áruljam magamat. Ámde, ha én akármit próbáltam volna csalafinta módra, megvolt bennem a közepes okosság arra, hogy óvjam magamat. Az olvasók azonban úgy fogják találni, hogy semmire sem fordítottam nagyobb gondot, mint arra, hogy minden kétértelműséget megszüntetvén, világosan tanítsam azt, amit én az egyházban naponként vallok és tanítok, s amit hogy szívemből érezek, annak maga az Isten a legjobb tanúja és bírája. Egyébként mivel Westphal mindazt, amit csak gáncsolásra méltónak ítélt, vagy legalább meg akart marni, kilenc fejezetbe osztotta szét, azért én is ugyanezt a sorrendet fogom követni.
Mivel azt mondom, hogy Krisztus, ha bennünk lakozik, akként emel fel bennünket magához, hogy testének éltető erejét belénk átárasztja, épp úgy, mint ahogy a nap életmelegsége a sugarak által táplál minket; továbbá, hogy Krisztus, ki az égben marad, ereje által száll le hozzánk: ezért engem azzal vádol, hogy az egyház hitét felforgatom, mintha azt tagadnám, hogy Krisztus nekünk adja az ő testét. Én pedig, mikor azt mondom, hogy Krisztus az ő erejével száll alá hozzánk, tagadom, hogy valami olyan eltérő dolgot csúsztatnék be, ami a test ajándékozását megszüntetné, mert egyszerűen az ajándékozás módját magyarázom meg. Azt a kifogást teszi, hogy én a test kétértelmű jelentésével vezetem félre az olvasót. Ámde mivel annyiszor ismételtem, hogy
255
a valódi és természeti test az, amely a kereszten feláldoztatott, azt gondoltam, hogy ezeknek a fecsegéseknek a kelleténél jobban elejét vettem. És bizonyára ismeretlen előttem, hogy a kettős testről szóló hazugság mely műhelyből került ki; csak azt tudom, hogy szerintem kárhozatos istentelenség azt koholni, hogy Krisztusnak két teste van. Azt ugyan tudom, hogy az a halandó test, amelyet Krisztus egyszer felöltött, most az égi dicsőség új tulajdonságaival van felruházva, ámde e tulajdonságok nem gátolják, hogy ugyanaz a test legyen lényegére nézve. Azt mondom tehát, hogy azon test, mely a kereszten függött, a mi lelkünket épp úgy táplálja a lelki életre, mint testünket a földi kenyér. De mivel úgy látszik, hogy a térbeli távolság akadály abban, hogy a Krisztus testének ereje hozzánk eljusson, ezt a csomót úgy oldom meg, hogy Krisztus, bár helyét nem változtatja, az ereje által száll le hozzánk. Vajon bújócskázás-é ez, mikor én egyszerűen határozom meg az ő élvezésének módját, amelyet mások a maguk bonyolult tanítási módjukkal elhomályosítanak?
Westphal szigorúan megmarad amellett, hogy az úrvacsorában a Krisztus teste azért adatik elénk, hogy megegyük azt, de hogy ennek a módját kutassuk, azt a legnagyobb bűnnek tartja. Ha valaki azt az ellenvetést teszi, hogy Péter tanúsága szerint Krisztus az égben foglaltatik, míg a világ megítélő bírájaként meg nem jelenik (Csel 3,21), a Szentírásnak ezt a világos bizonyítékát nem ismeri el. Én Krisztust meghagyván az ő mennyei ülőszékén, megelégszem lelkének titkos kiáradásával, hogy minket testével tápláljon. Kettőnk közül ki találja hát gyönyörűségét a rejtélyekben? Amikor pedig az olvasó elméjébe vésem azt, hogy a valóság hozzá van csatolva a jegyekhez, akkor a sákramentum erejét és nem a test lényegét értem. De ha megengedem is, hogy a dolog úgy van; a jegy nem lesz már "puszta," ha nem szűkölködik erő és hatás nélkül. De miből következtet ő arra, hogy én a test lényegét megsemmisítem? Persze: azon mondásomból, hogy mi a lelki erőt illetőleg éppoly igazán részesei leszünk a Krisztusnak, mintha kenyérrel tápláltatunk. Azt következteti ugyanis, hogy én a test lényegének jelenlétét világosan tagadom, ha a Krisztus teste csak kiszolgáltattatik, mivel annak lelki ereje a hívek iránt mutatja meg magát.
Ha a testi jelenlétről támaszt perpatvart, bizonyára megvallom, hogy én ettől a durva hazugságtól borzadok. Azt tartom ugyanis, hogy Krisztus az úrvacsorában csakis úgy van jelen, hogy a hívek
256
elméjét, aminthogy ama cselekmény mennyei, a hit a világ fölé emeli és Krisztus lelke erejével megszüntetvén azt az akadályt, melyet a térbeli távolság okozhatott, magát összeköti tagjaival. Westphal azt az ellenvetést teszi, hogy Krisztus érdemei, vagy jótéteményei még nem az ő teste. De miért kicsinyli le rosszakaratúlag azt a kifejezést, mellyel a Krisztussal való közösségre lépésünket fényesen ajánlom? Mert én nemcsak azt mondom, hogy érdemei alkalmaztatnak, hanem azt is, hogy lelkeink magából a Krisztus testéből vesznek táplálékot, éppen úgy, mint ahogy a test táplálkozik a földi kenyérrel. Ez a megszorítás pedig, "amennyire a lelki erőre tartozik", nem vonatkozik másra, mint arra, hogy valaki azt ne álmodja, hogy Krisztus az úrvacsorában nekünk nem ajánlható fel térbeli bennfoglaltatás nélkül. Rosszul esik neki, hogy én valóságos közöltetést állítok szembe a képzelttel. Mit követel tehát tovább? Azt akarja ti., hogy az egy alakzattal állíttassék szembe. Ezt én szívesen meg is engedném, csak ne tagadná azt, aminek a hit első elemei között minden kegyes lélek előtt ismertnek kellene lennie, hogy ti. a kenyér a jegye vagy alakja a testnek. Ha erre a módra nézve megegyezés van közöttünk, akkor még mindig állítom azt, amit eddig vallottam, hogy ti. ahol maga a dolog van jelen, ott nem kell puszta jegyet kigondolni. S hogy az áldott emlékezetű Bucer sem vélekedett másképpen, azt mindig könnyű lesz világos bizonyságokkal bebizonyítanom.
Amit egy helyen az elvetendő nézetek közé soroztam, azt, hogy ti. Krisztus teste valósággal és lényegileg jelen van az úrvacsorában, ez a legkevésbé sem áll ellentétben az igazi és valóságos közöltetéssel, amely egyfelől abban áll, hogy mi a mennybe emelkedünk, másfelől nem kívánja Krisztustól, hogy másként szálljon le hozzánk, mint lelki kegyelmében. Mert nincs szüksége arra, hogy testét helyéből kimozdítsa azért, hogy éltető erejét belénk lehelje. A jelenlét két módja között való különbséget jelezni akarva, az elsőt fizikainak nevezi, a másikban pedig dadogva mondja azt, hogy az ő társai csak a test jelenlétét állítják. Ámde hibás az a felosztás, amelynek tagjai egymás között összeesnek [egybeesnek]. Westphal sürgeti az úrvacsorában Krisztus testének jelenlétét; ezt mi egyszerűen nem tagadjuk, csak velünk együtt emelkedjék hittel felfelé. De ha úgy érti, hogy Krisztus az úrvacsorában testi módon állíttatik elénk, akkor keressen magának más elvtársakat.
257
A fizikai mód kétértelműségével pedig nem űzünk játékot, mivel semmivel sincs kevésbé ellenünkre a koholt mindenütt-jelenvalóság (ubiquitas), mint ez a matematikai körülírás: a kenyér alatt. Westphal tagadja, hogy ő a Krisztus fizikai jelenlétéről képzelődik, mivel a testet vonal szerint nem zárja a kenyér alá. Én pedig azt az ellenvetést teszem, hogy nem kevésbé fonákul cselekszik, mikor Krisztusnak végtelen testet költvén, azt állítja, hogy valahol az úrvacsorája végrehajtatik, ott ez jelen van. Mert azt a testet, amelyet egyszer az Isten Fia magára öltött és amelyet, miután egyszer megfeszíttetett, felvitt a mennyei dicsőségbe, "helytelen"-nek (1) mondani, bizony nagyon is helytelen (atopon) eljárás. (*) Azt, amit ezután a lelki testről füllent, hamisan és alaptalanul tulajdonítja nekünk. Álmodjék ő csak a maga bandájával együtt, ha neki úgy tetszik, Krisztusnak a lelki testéről, amelyben semmi olyan nincs, ami a test valódi természetével rokon volna: én azt tartom, hogy nekem nem szabad semmit sem gondolnom, vagy beszélnem más testről, mint csak arról, mely a kereszten a világ bűneinek megengesztelésére feláldoztatott és az égbe befogadtatott. Hogyha Westphal nem hallhatja felháborodás nélkül, hogy ez a test lelki táplálék, ugyan ki fáradozna azzal, hogy őt lecsillapítsa? Azt válaszolja, hogy ezt mi hamisan állítjuk ellenébe az igazi test jelenlétének és vételének. Én pedig azt az ellenvetést teszem, hogyha ő ravaszul nem áltat, akkor rútul képzelődik, mivel közöttünk nem a vételre, hanem csak a vétel módjára vonatkozólag van nézeteltérés.
Ő úgy fogja fel a dolgot, hogy nincs testi jelenlét, ha csak a test mindenüvé szétáradva nem rejtőzik a kenyér alatt, és azt gondolja, hogyha a hívek ugyanazt a testet le nem nyelik, akkor annak élvezésétől meg vannak fosztva. Mi pedig arra figyelmeztetjük az olvasót, hogy Krisztust hittel kell keresni, hogy jelenlétét megmutassa és az élvezésnek azt a módját tanítjuk, hogy lelke kegyelme által átárassza belénk testének éltető erejét. Ez nem azt jelenti, hogy a hit misztériumait testi érzékünkhöz vonjuk le, vagy hogy őket természeti módon mérjük, amint ezt Westphal hamisan ellenünk veti, hanem azt, hogy az úrvacsora szent misztériumát a hit szabályához alakítjuk. Westphal azt az ellenvetést teszi, hogy mindaz, ami Isten igéje és a hit szerint történik, lelkileg történik s eközben nem fontolja meg, hogy maga az Isten
(1) Tudniillik hogy nincs helyhez kötve.
(*) A görög atoposz szó, a magyar helytelen-hez hasonlóan, kétjelentésű. Ez tehát szójáték a görög nyelv segítségével, amit magyarra ezúttal könnyű áttenni. [NF]
258
igéje írja elénk, hogy miképpen illik magunkat a lelki misztériumokkal szemben viselni.
Meghagyatott hajdan az atyáknak, hogy a szövetség ládája előtt leboruljanak és az Istent ott imádják. Azt kérdezem, hogy vajon elég lett volna-é ama kijelentést megragadni, hogy semmi különbség nincs a könyörgésben? Bizonyára a tudatlan és durva embereknek babonájuk leplezésére könnyű volt hánytorgatni, hogy ők lelkileg tisztelik az Istent, mivel a törvény parancsának engedelmeskednek. Ámde Isten szolgál számára készen volt az az ellenvetés, hogy azzal, ha az Isten igéjét fonákul és megkülönböztetés nélkül elcsavarják, testileg bölcselkednek és cselekesznek.
Ezért szűnjék meg Westphal oly makacsul ragaszkodni felfogásához, hogy magát lelki embernek bizonyíthassa, mert ha ez a felfogás valakit megigéz, az illető sohasem fog elérni a hitig. Kivel fogja tehát elhitetni, hogy mi a szentvacsorát anyagias felfogással tárgyaljuk, mivel a Szentírást az ige és hit ellenére elcsavarjuk? Megvallom, hogy ha elismertük volna azt az állítását, hogy a kenyér Krisztus teste s nem jelkép, akkor mindazok eltévelyegnek a hittől, akik azt mondják, hogy a kenyér jelképe alatt a test van megjelenítve. De hogy tőlünk az igét elragadhassa, gonosz módra felforgatja a kegyesség alapelveit. Mindarról, amit mi a lelki élvezésről hirdetünk, azt mondja, hogy csak súlyosbítja a mi bűnünket, mivel szerinte az a Krisztus nyomorult kicsinyeit rútul kijátssza. A mi meghatározásunk az, hogy mi Krisztus testét lelkileg élvezzük, mivel lelkünket éppen úgy eleveníti meg, mint ahogyan a kenyér táplálja a testet; csakhogy mi kizárjuk a lényeg átöntését. Westphal szerint a test csak akkor megelevenítő, ha annak a lényegét faljuk. A mi bűnünk tehát az, hogy az ily szörnyűséget nem fogadjuk tárt karokkal.
A második főpont az, hogy az én megállapításom szerint a testnek és vérnek jelenléte és vétele a Krisztus lelki élvezésében áll úgy, hogy a testét enni és a vérét inni nem jelent semmi mást, mint hinni a Krisztusban. Ámde az én írásaim mindenütt azt hangoztatják, hogy az evés különbözik a hittől, mivel a hitnek hatása. Nem három napja kezdtem beszélni azt, hogy mi hit által vesszük a Krisztust, mivel valósággal részeseivé válván neki, az ő testébe forrunk, úgy, hogy életünk közös az övével. Jó egynéhány év múlt már el azóta, amikortól fogva nem szűntem meg folyton ezt ismételni. Mily rút dolog tehát Westphaltól, hogy mikor szavaim világosan hangoztatják, miszerint más dolog enni,
259
mint hinni, akkor azt, amit én erősen tagadok, mintha valóban tőlem eredt volna, szemérmetlenül ráerőszakolja olvasóira! Mert hát oly mohón igyekszik engem elékteleníteni, hogy inkább akarja, hogy hamisításon csípjék, mint hogy fel ne hozzon valami olyan dolgot, amivel gyűlölséget lehet ellenem támasztani. Az ily rothadt koholmányt azután más lepellel homályosítja el, hogy ti. hogy szerintem Krisztus testét manapság mi éppen úgy esszük, mint hajdan az atyák, mivel mindnyájan részesülnek a Krisztusban és Őt élvezik. Most már tehát más [dolog] előttem enni a Krisztus testét, mint hinni – hacsak esetleg úgy nem vélekedik, hogy az élvezést és a közöltetést semmibe sem kell venni. De ellenem gyűlölséget kívánván támasztani, újból ugyanily őszinteséggel szemlélést tesz az élvezés helyébe, mintha azt tanítanám, hogy Krisztust nem lehet enni másként, mint mikor a hit úgy tekinti őt, mint aki értünk meghalt. Miért kíséreljem én meg most visszaverni ezt a rágalmat, amelytől engem könyveimből meríthető száz meg száz bizonyíték vád? De mivel Westphal engem ugyanazon a lapon a kelleténél jobban felold, védelmet nem kell egyebütt keresnem. Idézi ugyanis az én szavaimat, hogy a közöltetés lelki módja az, hogy a Krisztust valósággal élvezzük, s hogy a kenyér Krisztus testének jelképe azért, hogy valóban részeseivé legyenek a Krisztusnak azok, kik a jegyet szájukkal, az ígéretet pedig hitükkel veszik. Vajon bebizonyítja-é, hogy ezek a szavak azt tanítják, miszerint Krisztus élvezése nem más, mint a hit szemlélete? Most már tehát ebben a részben belátják az olvasók, hogy minő álokokkal homályosítja el az én tanításomat, vagy inkább, hogy mint lepleződik le tisztátalansága, amely a legtündöklőbb igazságot is felettébb rútul beszennyezi.
Ugyanilyen sütetű az az állítása is, amelyet menten hozzácsatol, hogy ti. ha szavaimnak helyt adnak, akkor Krisztus testét enni ugyanannyi, mint az ígéretet hittel fogadni. De mi módon meri magát ily gonoszul lealjasítani? Az ő tanúsága szerint is világosan állítom, hogy mindazok, kik az ígéretet hittel fogadják, valósággal a Krisztus részeseivé lesznek, hogy az ő testével tápláltassanak. Ennélfogva más a Krisztus testének evése, mint az ígéret befogadása, ha ugyan megengedi, hogy az ok eltér az létrehozott hatástól. Mert ki az, aki az én szavaimból nem következteti azt, hogy a hitnek hasonlíthatatlan gyümölcse az, hogy Krisztus teste nekünk lelki táplálékunk? Hogy azonban valaki azt ne gondolja, hogy az ígéretnek, mely által nekünk a Krisztus teste felajánltatik, nincsen meg a maga hatása, tagadom, hogy
260
üresen és haszon nélkül távoznának el az úrvacsorától azok, kik az ígéretet hittel fogadják, mivel egyúttal a Krisztust, aki felajánltatott, valóban élvezik. Miféle fordított szórend idézi majd elő, hogy azok az olvasók, akiknek van szemük, elhiggyék, hogy tagadom azt, amit nyíltan állítok? Hogy nekem bűnül rója fel, ha azt tanítom, hogy szájunkkal semmit sem veszünk a jegyen kívül, ez ellen semmit sem szólok, sőt inkább a legnagyobb mértékben kívánom, hogy az egész vita felől e pontból mondassék ítélet. Mert hogy Westphal miért civódik velem, az rövidesen kiderül és nyilvánvalóvá lesz abból, hogy ő csak azokat ismeri el testvéreiül, akik Krisztus felfalására szájat és hasat hoznak. (*) Bizonyára nem tagadom, hogy azok, kik a kommunióból kizárják a megelevenítő testnek és vérnek lényegét, megcsalják magukat az úrvacsorával való élésben. Csak azt az ellenvetést teszem, hogy hasztalanul szórják ellenünk azt, amit Westphal a maga koponyájából eszel ki; mert ha az égből nem is vonjuk le a Krisztus testének lényegét, hogy minket megelevenítsen, mindamellett nagyon távol áll tőlünk, hogy ezt a lényeget kizárjuk az úrvacsorából mi, akik bizonyságot teszünk arról, hogy az élet ebből árad belénk.
A harmadik főpont az, hogy én tagadom a test és vér valódi jelenlétét, mikor azt állítom, hogy Krisztus test szerint távol van. Az olvasók meg fognak bocsátani, hogy ha ez ember fecsegésének megcáfolására kénytelen vagyok gyakran megismételni ugyanazokat a dolgokat. Hogy a helyi távolság miképpen nem akadályozza, hogy Krisztus övéivel együtt legyen az úrvacsorában, azt már előbb kifejtettem. Azt az elvet mindig fenntartom, hogy ha Krisztust birtokunkba akarjuk venni, akkor őt az égben kell keresni, nemcsak azért, hogy felőle semmi földit ne képzeljünk, hanem azért is, mivel annak a testnek, melyben a Megváltó megjelent a világon és amelyet egyszer áldozatul bemutatott, most, mint Péter bizonyítja, az égben kell lennie. Elismerem azonban, hogy lelkének erejével és isteni lényegével nemcsak az eget és földet tölti be, hanem csodálatosképpen minket is egyesít magával egy testté, úgy hogy az a test, ámbár az égben marad, nekünk táplálékunkká lesz. Ekként azt tanítom, hogy Krisztus, bár testileg távol van, mindamellett nem csupán isteni erejével, amely mindenüvé kiáradt, van jelen számunkra, hanem azt is műveli, hogy ránk nézve az ő teste megelevenítő legyen. Mivel ugyanis Lelke titkos kegyelmével belénk hatol, nem szükséges – amint egyebütt mondottuk –‚ hogy testileg szálljon alá.
(*) Utalás Ágoston egyik írására (In Joan. tract. 25,12), melyben ezt írja az úrvacsora kapcsán: "Miért készíted fogaidat és gyomrodat? Higgy, és már ettél is." [NF]
261
Westphal itt azt a kifogást teszi, hogy én a lélek jelenlétét szembehelyezem a test jelenlétével, de rosszindulatától elvakulva nem látja, hogy ugyanabból a helyből világosan kitűnik, hogy mennyiben cselekszem ezt. Én ugyanis nem egyszerűen azt tanítom, hogy Krisztus az ő lelkével bennünk lakik, hanem, hogy minket akként emel magához, hogy testének életadó erejét belénk átárasztja. Vajon ezen a helyen nincs-é állítva a jelenlétnek egy neme, hogy ti. lelkeink Krisztus testéből életet merítenek, jóllehet az nagy térbeli távolsággal van elválasztva tőlünk? Westphal szerint tűrhetetlen szólásmód az, hogy Krisztus, bár egészen az égben marad, erejével alászáll hozzánk, mivel az egyház azt hiszi, hogy mindenütt, ahol az úrvacsora végrehajtatik, jelen van az Ő teste. Én nem mondok ellent, csak a jelenlétnek azt a módját fogadja el, amelyet megmagyaráztam. Ha azonban a Krisztust le akarja csalni az égből, mint Numa Pompilius az ő Jupiterjét, akkor őrá nézve önmaga az egyház. Mert az a vallomása, hogy a Krisztus most nem jár-kel úgy a földön, mint megjelenésének idejében, mire vonatkozik, ha nem arra, hogy az ő koholmánya szerint láthatatlanul még a földön lakozik? A Szentírás, mikor Krisztus mennybemeneteléről szól, egyúttal kijelenti, hogy onnan fog jönni. Ha most már test szerint az egész világot elfoglalva‚ akkor mi más volt egyfelől a mennybemenetele, s mi más lesz más oldalról az eljövetele, mint csalóka és hiábavaló látomány? Ha olyan közel van hozzánk test szerint, akkor nemde fonák dolog volt, hogy az egek nyíltak meg, hogy István lássa Őt, amint ül a dicsőségben? (Csel 7,56)
Tudom, mit szoktak fecsegni, hogy az egek elnevezés semmi mást nem jelez, mint a véghetetlen dicsőséget. De hogyha kifejezetten elvitetett a földről és felhő takarta el Őt, hogy a kegyes elmék a magasba emelkedjenek, akkor helytelenül tukmálják ránk azt a láthatatlan lakozást, mely a hitnek magasba emelkedését visszafordítván arra kényszerít minket, hogy a földön maradjunk. Ennélfogva Westphalnak vissza kell szívnia azt az ítéletet, melyet az egyház nevében harsog; hogy ti. az igaz hittől eltévelyednek azok, akik el nem fogadják azt, hogy Krisztus test szerint van jelen az úrvacsoránál. Egyetlen józan eszű hívő sem fogja ugyanis Augustinust az egyházból kivetni azért, hogy egy ilyen semmi embert ültessen a bírói székbe. Augustinus pedig velünk együtt világosan kijelenti, hogy fenségének jelenléte szerint Krisztus mindig jelen van a hívek számára; testi jelenléte szerint azonban helyesen
262
mondotta tanítványainak: Nem leszek mindenkor veletek. És hogy a test szóban hiábavaló kibúvót ne keressenek, felfogását bővebben megmagyarázza, hogy ti. keresztre feszített testét felvitte az egekbe, és ezért nem jár-kel közöttünk. Westphal más oldalról azt veti ellenünk, hogy mi az egyházat, igét és sákramentumokat elválasztjuk a bennünk lakozó Krisztus lelkétől. Távozzék tehát ő maga az egyházból, amelynek hitét az én szavaimmal vallja. Százszornál is többször mondottam, hogy az úrvacsora a Krisztussal való egységünknek szent köteléke. A Megegyezés védelmé-ben nyíltan kijelentem, hogy Krisztus ezzel a szervvel hathatósan él arra, hogy bennünk lakozzék. Mikor Westphal kölcsönveszi szavaimat, hogy azokkal az egyház hitét magyarázza, legalább valami helyet nekem is tulajdonít abban. Micsoda új menedéket fog tehát keresni magának? Mert azt a hazugságot, melyet a testben való durva részesedésről az előbbihez told, ugyan hányadik ember fogja neki elhinni? Bizonyára mi is valljuk, hogy mindazok, kik a Krisztus testében való részesedést visszautasítják, az ő lelkét tartják távol maguktól. Ránk nézve a kérdés csupán azon fordul meg, hogy vajon a lélekben való részesedés testi-é?
Továbbá a negyedik főpontban nyíltan elárulja Westphal, hogy ő semmi másnemű jelenlétet nem ismer el, csak a testit. Csak hadd menjenek útjukra azok a szitkok, amelyekkel az ügyet elhomályosítani igyekszik. Kezdetben sákramentáriusnak nevez el; azt mondja, hogy gyalázom azokat, kik azt vallják, hogy az úrvacsorában Krisztus valóságos testét osztogatják. Mintha bizony nem jelenteném ki mindenütt világos szavakkal, hogy Krisztus valóságos testéből nyújtatik számunkra táplálék az úrvacsorában. Mi gyönyörűsége telik tehát neki abban, hogy hazugságok fellegébe burkolja azt a tiszta világosságot, mely az egész ügy csomóját megoldja? Ha valaki tisztán és világosan tanítja, hogy Krisztus teste azért tétetik elénk, hogy együk azt, akkor én ilyen vagyok. Csupán a módot magyarázom meg, hogy ti. Krisztus Lelkének erejével győzi le a térbeli távolságot, hogy testéből belénk lehelje az életet. Vajon kettőnk közül ki szól és védekezik nagyobb tisztelettel a Krisztusról; én-e, aki hitemmel minden akadályt legyőzök, hogy biztosan megállapítsam, miszerint Krisztus égi hatalma által árad élet az ő testéből az én lelkembe, vagy Westphal, aki szerint Krisztus teste csak annyiban megelevenítő, amennyiben szájába és gyomrába viheti azt? Én e helyen nem beszélek bonyolultan.
263
Ha ragaszkodik ahhoz az állításhoz, hogy Krisztus teste osztogattatik, akkor egy nézeten vagyok vele.
Csak a mód meghatározása forog kérdésben, amelyet én az olvasó szeme elé terjesztek, ő pedig helytelenül kétértelműségekbe burkol. Hogyha ezt az olvasók emlékezetükben tartják, akkor ezentúl Westphal eredménytelenül fogja hazudni azt, hogy mi a Krisztus testében való részesedésről perlekedünk. Pedig ő nem tévedhetett tudatlanságból, hiszen oly szorgalmasan figyelmeztettem őt; de hogy a tanulatlan emberek előtt oly színben tűnjék fel, mintha ő volna a győztes, minden tisztesség- és szeméremérzet nélkül feketíti be a legvilágosabb dolgot.
Éppoly rothadt az a koholmány, amelyet ezután kapcsol, hogy ti. mi nem hisszük, hogy az úrvacsorában a valódi testet adják, hacsak nem látjuk a húst és a csontokat. Sőt inkább, bár a testet az égből nem vonjuk le, mégis hisszük, hogy nekünk adatik az, hogy valósággal táplálja és gyarapítsa lelkeinket a lelki életre. Már most, ha felhozza amaz ellenvetéseit, hogy mi mikor a módot tanítjuk, mértani elvekkel mérjük az úrvacsora misztériumát, könnyű és kézenfekvő lesz az a védekezés, hogy kitűnt éppen az ő tanúbizonyságából, hogy mi inkább ragaszkodunk Krisztus kijelentéséhez, miközben ő azt kiabálja, hogy mi elcsavarjuk Krisztusnak e szavait: "tapintsatok és lássatok; a léleknek nincsen húsa és csontja" (Luk 2489). Mit kell tehát Krisztus testéről tartanunk, ha nem azt, amit ő maga hirdet? Mi ezen a helyen nem hívjuk patrónusul Euklidészt, hanem megnyugszunk az Isten Fiának kijelentésén, melyből a legjobban megtanuljuk, hogy az ő testének milyen a természete. Mivel itt Westphal semmi csavarást nem tud felmutatni, maga gondolja ki azt a nyakatekert hazugságot, hogy ezt Krisztus a feltámadás valódi voltának bizonyítására mondotta; az úrvacsora célja azonban más. Én pedig azt az ellenvetést teszem, hogy ámbár az úrvacsorát az Úr más szándékkal rendelte, mindamellett is szilárdan megáll az, amit egyszer az ő testének természetéről előadott.
Hogy képtelenségnek ne lássék az a tanításuk, hogy láthatatlanul mindenütt jelen van az a test, melyről tudjuk, hogy a szűz méhébe volt bezárva, a keresztre volt függesztve és a sírban volt elrejtve, azt válaszolják, hogy az a véghetetlenség, amelyről ők beszélnek, a mennyei és dicsőséges testet illeti meg. Készen van számunkra az az ellenvetés, hogy a test dicsőséges volt már akkor is, mikor Krisztus odanyújtotta tanítványainak, hogy lássák
264
és tapintsák. Én legalább úgy vélekedem, hogy ez a vitás kérdésre nézve megfelelő módon van idézve. Nincs tehát oka Westphalnak arra, hogy a filozófia és a teológia összeütközéséről lármázzon. Mert a filozófia nem diktálja nekünk, hogy az emberi test lelki erővel van megáldva, hogy a lelkeket megelevenítse, sem azt, hogy ez az élet a menyből származik, sem, hogy a kenyér külső jelképe alatt mi ugyanezt az életet vesszük hathatósan birtokunkba: semmi ilyesmit nem foghat fel a közönséges értelem, de a bölcsészi iskolákból sem eredhet ilyen. Ebből az is világos, hogy nekünk gondunk volt arra, hogy az úrvacsora misztériumát nagyszerűen felülemeljük az emberi szellem közönséges felfogásán.
Ámde Westphal a természet alkotóját úgy vezeti elénk, mint aki ellenkezőleg beszél. De mit is mond ez? Azt, hogy ő a saját testét adja. Jöjjön maga a mi ellenlábasunk, hogy felforgassa a hitelét ennek az ígéretnek, amelyet mi tisztelettel elfogadunk. Mert ámbár a kenyéren és boron kívül szemünk semmit sem lát is, hitünkkel mégis az életet ragadjuk meg, amely Krisztus testéből és véréből áradván, egészen lelkeinkig hatol. Arra szólít fel bennünket, hogy feleljünk meg a Krisztus szájával, vajon az érzéki felfogásnak kell-é hitelt adnunk, vagy az Isten fiának. Én pedig inkább akarnék százszor elveszni, minthogy Krisztusnak egy szavacskáját is összemérjem az egész filozófiával, amint Westphal követeli. Szerintünk ugyanis Krisztus tekintélye nemcsak szentséges és önmagában is hitelt érdemlő (autopistos) hanem, arra is bőven elégséges, hogy minden ellenségünk érzületét féken tartsa, és a világ egész bölcsességét leigázza. Egészen másról folyik köztünk a vita: hogy ti. hittel kell-é fogadnunk azokat a mennyei kijelentéseket, melyek szerint remélnünk kell a feltámadást, amely romlandó és elvettetett testünket hasonlóvá teszi a Krisztus dicsőséges testéhez (Fil 3,21); hogy az égből a fellegekben el fog jönni az embernek Fia, hogy a világot megítélje, a Názáreti Jézus, miután az égbe felment; el fog jönni, amint látták Őt felmenni? (Csel 1,11)
Feleljen meg Westphal arra a kérdésre, vajon azt gondolja-é, hogy az utolsó napon minden test véghetetlen lesz? Mert mikor Pál azt akarja, hogy magunknak a Krisztus hatalmáról ítéletet alkossunk abból a körülményből, hogy testeink ugyanarra a dicsőségre alakíttatnak át, vagy semmivé teszi azt a dicsőséget, vagy azt kell hinnünk, hogy a Krisztus teste most semmivel sem véghetetlenebb, mint a mienk lesz akkor. Amit Krisztus mennybemenetelére és második eljövetelére nézve a Szentírásból idézünk,
265
azt Westphal nyugodtan kineveti, mintha a Krisztus teste csak azért vitetett volna látható alakban az égbe, hogy a feltámadást bizonyítsa, s aztán alakját is, kiterjedését is levetette volna. De hisz még az angyalok szerint is megmarad mennybemenetelétől az utolsó napig ugyanabban az állapotban.
Végül silány elméncséggel akar minket kijátszani. Azt mondja ugyanis, hogy a mi fizikánkkal ellenkezik Pálnak azon mondása, melyben azt tanítja, hogy Krisztus minden egek fölé emelkedett. Hát mi vajon az ég és föld közé helyezzük Krisztust, vagy a planéták között építünk neki tanyát? Az ég az Istennek nagyszerű palotája, amely felette áll a világ egész alkotmányának. Westphal tombol örömében, hogy szerintünk Krisztus helyen kívül lakik, mintha nekünk nem lett volna gondunk arra, hogy ennek a fecsegésnek alkalmas módon útját álljuk. Azt ugyanis, hogy Krisztus a kenyér alatt rejtőzik, nem azért tagadjuk, mivel tulajdonképpen nincs helybe zárva, hanem mivel minden elemnél magasabban lakik a világon kívül. Azt az ellenvetést teszi Westphal, hogy a fizikával nem kevésbé ellenkezik az, hogy egy test különböző helyeken van, mint az, hogy egy helyben sem foglaltatik. Még egyszer megismétlem, hogy mi nem a fizikáról vitázunk, hanem csupán arra törekszünk, hogy a testnek ama valósága, aminőt a Szentírás állít, épen maradjon meg számunkra. A test pedig, ámbár az egek fölé emeltetvén, a természet közönséges rendjétől mentes is, (*) mindamellett nem szűnik meg igazi test lenni és bár levetkőzte földi tulajdonságait, mégis megtartja azt, ami lényegének a sajátja. Ennélfogva Westphal igazságtalanul vádol minket azzal, hogy mi inkább függünk a bölcsészet állításaitól, mint az Isten igéjétől. Én azonban joggal figyelmeztetem őt arra, hogy makacs önfejűségének búcsút mondva tűrje el, hogy az Isten igéjének igazi értelme felől oktatást nyerjen. Egyébként menjen Isten hírével fantazmájával együtt, melyet a Krisztus igéiben fonákul kohol.
Az ötödik főpont a lényeg átöntéséről szól, ahol szokása szerint előrebocsátja, hogy én az egyház hitét csak álomnak tartom. Csudálkozom azonban, hogy Luthertől, akiről mindenütt azt hánytorgatja, hogy ő neki tanítómestere, miért nem tanulta meg legalább azt, hogy az egyház nevét nagyobb kímélettel és mérséklettel emlegesse. Mert még pápistát sem láttam eddig, aki az egyház nevével szemtelenebbül és féktelenebb vakmerőséggel élt volna vissza. Azt kérdezem, éspedig nem zsémbelődésből, hanem
(*) A Kálvin korában uralkodó arisztotelészi fizika szerint a Hold alatti testek változékonyak, a fölötte lévők állandóak. Az előbbiekre vonatkozó törvények az utóbbiakra nem érvényesek. [NF]
266
alapos megfontolás után, vajon azt kell-é képzelnünk, hogy a Krisztus lényege azért öntetik át belénk, hogy undokságainkkal bemocskoltassék? Ez a silány szószátyár, aki minden ok nélkül indulatosságot vet a szememre, mód nélkül felháborodik, mintha én az álmodozásaimat őreá hárítanám. Én pedig annyira nem akartam gyanúval terhelni sem őt külön, sem az ő bandáját, hogy inkább az volt a célom, hogy mindazt a gyanút, ami az ő kétértelmű szavaihoz tapad, eloszlassam. És most a magam példájával fogom megmutatni, hogy mennyivel helyesebb dolog barátilag elfogadni azt, ami helyesen mondatott, mint gőgösen és válogatás nélkül visszautasítani, ahogyan ő szokott tenni.
Abbahagyván tehát minden mérkőzést, szívesen elfogadom azt, amit ő nekem megenged, hogy ti. a Krisztus teste sem belénk át nem öntetik, sem a kenyérbe nem helyeztetik, sem a kenyérrel össze nem köttetik. Az én részemről maradjanak eltemetve az olynemű kifejezések, amelyekről azt panaszolja, hogy mi hamisan koholtuk azokat avégből, hogy az ellenkező dogmát eléktelenítsük. Vajha megvolna a becsületesség és józanság, amelyet színlel, az ő könyveikben, melyeknek sohasem volt más feladata, mint az, hogy erőltessék az ő hazugságukat, hogy a kenyérben van a Krisztus teste. De most már legyen Westphalnak teljesen szabad joga arra, hogy az ő belső érzületéből azt adja elő, amit jónak lát. Ő azt feleli, hogy neki elég ez az egy dolog, hogy, mivel az örökkévaló Atyának bölcsessége erősíti meg, miszerint a test adatik, megállapíttatik a testi jelenlét az úrvacsorában: a jelenlét módját, mivel az megfoghatatlan, ő nem kutatja. Ámde rám nézve biztos és könnyű védekezés az, hogy bár a Krisztus teste adatik, mégsem kívántatik meg a legkevésbé sem a jelenlét, mivel már előbb kifejtettem, hogy azt az akadályt, melyet a térbeli távolság támaszt, az ő Lelkének véghetetlen ereje legyőzi. Mind a két részről azt valljuk, hogy a test adatik: én azonban azt mondom, hogy a jelenlétre, mely ebből a legkevésbé sem következik, helytelenül következtetnek. Azt sem tagadom, hogy az emberi kíváncsiságra nézve kinyomozhatatlan misztérium az, hogy Krisztus az égből táplál minket testével a földön, csak ne terheltessék szembeszállni azokkal a képtelenségekkel, melyeket felettébb aluszékonyan zárt szemekkel mellőz. Pedig van-é zsarnokibb eljárás, mint egyik szavával sürgetni a jelenlétét, amelynek módjáról azután tilos akármit is állítani; s így egy-egy odavetett szóval az elméket fogva tartani és a szájakat betömni?
267
Westphal azt mondja, hogy a Krisztus lényegének a mienkkel való vegyüléséről szóló állításunk becsempészés. Határozza meg tehát azt a módot, mely szerint az a kenyér, melyet a szánkkal megeszünk, Krisztus teste. Vonakodik, sőt átkokkal halmozza el azokat, akik utána mernek tudakozódni a dolognak. Ez az ő mesteri teológiája. Ugyanily parancsoló szellemben hirdeti, hogy nekem szokásom álmodozóknak tartani azokat, akik azt hiszik, hogy a Krisztus valódi teste adatik. Mert ha megengedi, hogy érvekkel mérkőzzünk vele, akkor hogyan fogja bebizonyítani, hogy nekem szokásom lett volna az, ami sehol sem található fel az irataimban? De bár egy helyen megemlíti azon állításomat, hogy az úrvacsora kenyere nem puszta alakzat, hanem hozzá van kapcsolva az ő valóságához és lényegéhez, mégis azt állítja, hogy én a lényeget egészen kiküszöbölöm az úrvacsorából. Elsősorban nem tudom, hogy minő értelemben vette itt a lényeg szót, de őszintén szólva nem is sokat törődöm vele. Legyen elég figyelmeztetnem az olvasókat arra, hogy én Krisztust mondom mindenütt a keresztség és az úrvacsora lényegének. Hogy ugyanis az előadás világosságához semmi se hiányozzék, azt mondom, hogy két dolog ajánltatik fel nekünk: Krisztus és azok az ajándékok, amelyek őbelőle származnak reánk. Ekként, valamint a szent vacsora a kenyérnek és a bornak földi jelképeiből áll, úgy a Krisztus szerintem annak mintegy lelki tartalma, mely a jelképeknek megfelel. Mikor pedig a Krisztussal szent egységbe forrtunk össze, akkor ebből árad a lelki ajándékoknak gyümölcse és haszna, úgy hogy minket az ő vére megmos, halála áldozata az Istennel megengesztel, engedelmessége megigazulást szül; és mindazok a jótétemények is innen erednek, melyeket csak őáltala ajándékoz nekünk a mennyei Atya. Mivel ez a megkülönböztetés a Megegyezésben világosan ki van fejezve, Westphal csekély becsületességgel fecsegi azt, hogy én a lényeg nevet a Krisztus testével való élésre és annak erejére viszem át, miután magát a lényeget eltávolítottam; hacsak el nem hiteti az olvasóval, hogy semmivé tétetik az, aminek én a legnagyobb fontosságot tulajdonítom. Mindamellett eközben nem titkolom, hogy az én tanításom nagyon különbözik az ő hazugságától, amely szerint a test lényege valóban jelen van. Más dolog ugyanis azt mondani, hogy a Krisztus lényege jelen van a kenyérben azért, hogy minket megelevenítsen, s megint más azt mondani, hogy a Krisz-
268
tus teste megelevenítő, mivel az ő lényegéből élet árad a mi lelkeinkbe.
A hatodik főpontnál azért támad meg, mivel az úrvacsora kenyerét és borát akként teszem meg Krisztus testévé és vérévé, amint hajdan az atyákra nézve a manna lelki étel és a kőszikla Krisztus volt. De miért haragszik énrám jobban, mint az apostolra, akinek szavait – nézetem szerint – szabad volt idéznem. Ámde a manna és a víz – úgymond – csupán alakzatok voltak. Vitázzék, amint akar, Pállal, nekem elég az, hogy a Szentlélek előírása szerint bölcselkedem. Most már legalább nem fogja a fizikát szememre vetni. Az úrvacsora misztériumáról én semmi olyasmit nem merek kigondolni, ami nem az égből diktáltatott. Pál, mikor a zsidókat velünk összehasonlítja, azt mondja, hogy azok ugyanazt a lelki eledelt ették és ugyanazt a lelki italt itták (1Kor 10,3 sk). Kiabálja hát most már Westphal, hogy nem homályosak e szavak: "Ez az én testem". Az apostoli magyarázat sokkal világosabban szól énmellettem. Nem egyszerűen azt tanítja ugyanis, hogy a manna az atyákra nézve lelki eledel volt, hanem hogy ugyanaz az eledel, ami a mienk, mely az úrvacsorában nyújtatik.
Mert tagadhatatlan, hogy Pál itt két sákramentumot hasonlít össze egymással. S hacsak talán Westphal szerint még Pál sem lesz megfelelő magyarázó, akkor el kell ismernie, hogy ez az összehasonlítás, amelyet tőle vettem át, éppen megfelelő. Ámde [, mondja Westphal, akkor] még az Isten fia sem öltötte magára a testet. Ha volna benne valami őszinteség, akkor nem hallgatná el, hogy én ezt a csomót a magyarázatomban megoldottam, ahol azt mondom, hogy az evés módja az atyákra nézve a mienktől eltérő volt, mivel az evés manapság lényegi, aminő akkor nem lehetett; mivel ti. Krisztus minket a miérettünk feláldozott testével táplál, hogy életet merítsünk az ő lényegéből. Mivel a bárányról az van mondva (Jel 13,8), hogy a világ kezdetétől fogva levágatott, (*) azért a törvény alatt az atyáknak kellett a lelki táplálékot a testből és vérből keresniök, amelyeket manapság nemcsak a kijelentés tágasabb mértéke folytán élvezünk bővebben, hanem azért is, mivel a test, amely egyszer érettünk áldozatul bemutattatott, naponta nyújtatik nekünk, hogy azt élvezzük. Westphal azon következtetésében tehát, hogy mi a figurá-t (alakzatot) egyenlővé tesszük a valósággal, napfényre jő az ő felettébb makacs rosszakarata, mivel teljesen tudatában van annak, hogy én különböző fokozatokat jelölök meg.
(*) Ez a sokszor és a legkülönfélébb okokból látott hivatkozás hibás magyarázaton alapul. A Jel 13,8 görög szövege ugyan kétféleképp is értelmezhető, de sokkal valószínűbb, hogy a "világ alapítása előtt" kitétel nem Krisztus megöletésére, hanem a nevek beíratására vonatkozik. [NF]
269
De hogy miért jutott eszébe neki az, hogy én a régi atyáknak az árnyékon kívül semmit sem hagyok, azon igen csodálkozom. Mert ha elismerjük is, hogy a törvény egész kezelése árnyékszerű volt, azért az atyákat megfosztani azon jegyek igazságától, amelyekkel éltek, sem nem jogos, sem nem helyes. Mennyivel helyesebben jár el Augustinus, aki a jelkép egyik faját a másik fajától megkülönböztetvén, Krisztust, mint aki mind a kettővel közös, középre állítja. Amit a különböző dolgok összehasonlítása bizonyít, hogy mi – mint ahogy Westphal vádol bennünket – olyan úrvacsorát koholunk, mely nélkülözi az ő testét és vérét – ugyanez a vád Pál fejére hull, mivel ennek a vélekedésünknek ő a szerzője. Westphal azon állítását, hogy a mannáról nem mondatott: Ez a Krisztusnak, aki el fog jönni, a teste, sem a vízről, hogy ez az újszövetség vére – könnyű megcáfolni. Vagy azt kell ugyanis tagadnia, hogy lelki eledel van mind a két jelben, vagy meg kell engednie, hogy az, ami a kenyérről és a pohárról mondatik, ama törvény alatti sákramentumot is megilleti a maga módja szerint. Mert habár Krisztus testének a lényegével, melyben megjelentetett, teljesebben megelevenít is minket, mint hajdan az atyákat a törvény alatt, azért ez a különbség mégsem akadály arra, hogy velünk együtt közösen az ő részeseivé legyenek ők is.
Meg kell azonban vizsgálni, hogy mily jogos alapon packázik ő itt oly gőgösen. Mivel ezek a kérlelhetetlen mesterek oly szigorúan a szavakhoz kötnek minket, azt mondottam, hogy a kenyér test és a bor vér, úgy amint a manna is Krisztusnak és a galamb Szentléleknek neveztetik egyebütt. A kifejezésmódról vitatkozunk, amelybe görcsösen kapaszkodnak ellenfeleink. Én hasonló kifejezéseket hozok fel, amelyek igazság szerint ugyanazon jelentőségűek. Ha most már Westphal azt az ellenvetést teszi, hogy a kenyérről mondatott: Ez az én testem, miért ne volna szabad viszont azt vetni ellene, hogy az ószövetségről helyesen mondatott: Ez a Krisztus, és a galambról: Ez a Szentlélek? Míg be nem bizonyítja, hogy a nyelvtani szabály csak az egyik helyre alkalmazható, a többiekre pedig nem, addig a józaneszű bírák előtt nem bizonyíthat be mást, mint azt, hogy a test éppen úgy kenyér, mint ahogyan Isten a galambot az ő Szentlelkének nevezi.
A hetedik fejezetnél megint csak azt a nótát folytatja, amelyet fentebb a negyedikben kezdett. Mindazonáltal ez az ismétlés már csak azért sem kellemetlen rám nézve, mivel jobban nyilvánosságra hozza majd az olvasók előtt, hogy mely dologért verseng.
270
Azt hozza fel, hogy én az úrvacsorát üressé teszem a Krisztustól, mivel Krisztust bezárom az égbe, mint ahogy Zwingli akarta, hogy Őt az égben keressük, és azt tanította, hogy az ég fogadja be Őt mindaddig, míg meg nem jelenik az ítéletre. Ez a derék bíráló azonban nem veszi észre itt, hogy azok a szavak, amelyeket, mint Zwinglitől eredteket ostoroz, Péter apostol szavai. Figyelmen kívül hagyom, hogy mikor Zwingli az ő véleményét kifejtve azt írta: "Mi akarjuk" (Nos volumus), ezt a kifejezést éppen úgy támadták, mintha az egyháznak eme hű és serény tanítója Krisztust alávetné a maga uralmának. Léha ember te, ha nem tudtad, hogy a latin írók lépten-nyomon úgy szoktak szólani, hogy amire igyekeznek, arról azt mondják, hogy akarják, éspedig a büszkeségnek minden jele nélkül, akkor hol van az a te műveltséged, amelynek megvédelmezése hogy mily nagy gondot ad neked, az egész könyvedből látható? Ha pedig tudtad, akkor hol van a becsületesség és nyíltszívűség? De hogy a dolog lényegéről beszéljünk, ha Westphal nem akarja, hogy Krisztust az égben keressük, akkor fejtse meg nekünk ezt a csomót, hogy Péter tanúsága szerint hogyan kell őt az égnek befogadnia? Péter bizonysága felett szemet hunyván, arra a közhelyre csap át, hogy nem ott kell őt keresni, ahol az emberek akarják, hanem mindenütt, ahol csak megígérte, hogy jelen lesz. Mintha bizony a magunk, vagy az emberek döntéseivel és nem inkább mennyei kijelentésekkel harcolnánk ellene! Ámde a Krisztus az igében és a sákramentumokban szolgáltatja ki magát. Nem tagadjuk, csak előbb határoztassék meg a kiszolgáltatás módja. De mikor itt Westphal az ígéreteket mutatja fel, szükségképpen elismeri, hogy a Krisztus jelenléte az úrvacsorával való élésen kívül semmivel sem kisebb, mint az úrvacsorában. Krisztus ígérete ez: Én veletek leszek mind a világ végezetéig (Mt 28,20). Továbbá: Ahol ketten, vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük (Mt 18,20). Tagadni fogja, hogy itt a test és vér szó előjönne. Hát vajon az egész és teljes Krisztus nem a testben kijelentett Isten-é? Bebizonyítottam tehát, hogy ott is bizonyos módon a Krisztust kell keresni.
Ha ugyanezt átvisszük az úrvacsorára, akkor Westphal felveszi kothurnusát [színészi saruját], és tragikusan felkiált, hogy mi megrontjuk a Krisztus szavainak hitelét. Ne kételkedjünk – úgymond – semmit sem afölött, hogy a sákramentumokban van az Isten ege és lakása, s hogy Krisztust ott bizonnyal megtaláljuk. Mintha bizony az a kifejezés is elő nem fordulna lépten-nyomon, hogy az Isten a
271
kerubok között ül (Zsolt 8,2). Ebből az következik, hogy a szent atyáknak akkor ott kellett keresniük. És Dávid, mikor arra buzdítja őket, hogy keressék az Ő orcáját, bizonyára a szövetség ládájára, az oltárra, és az egész szentélyre mutat rá (Zsolt 43,3). Manapság sem tanítjuk azt, hogy a kegyes elmék akként emelkedjenek az égbe, hogy a keresztségtől és a szent vacsorától elforduljanak. Sőt inkább szorgalmasan figyelmeztetjük őket az óvatosságra, hogy veszedelembe ne rohanjanak, vagy téveteg elmélkedésekben haszontalanokká ne legyenek, ha azokon a lépcsőkön, amelyek nekünk az Isten részéről nem hiába rendeltettek, fel nem mennek a mennybe. Hogy tehát a hívek a Krisztust a mennyben megtalálják, megtanítjuk őket arra, hogy az igéből és a sákramentumokból induljanak ki. Ráirányozzuk tekintetüket a keresztségre és az úrvacsorára, hogy ezen az úton a mennyei dicsőség magasságáig emelkedjenek. Ez oknál fogva nevezte Jákób Béthelt a mennyek kapujának (1Móz 28,17): mivel a látománytól támogatva értelmét nem szögezte a földhöz, hanem megtanulta, hogy hittel hatoljon a mennybe. Szűnjék meg tehát Westphal azt hangoztatni, hogy a legnagyobb tévedés az, mikor Istent más úton keresik, mint amelyen magát kijelentette, mivel ezt a tanítást mi fényesebben megmagyaráztuk, semhogy ő azt felfoghatná. Inkább azt mérlegelje magában, amiről eddig soha sejtelme sem volt, hogy ti. az Isten kezdettől fogva látható jelképekben jelentette ki magát, hogy így a híveket fokonként emelje magához, és a földi elemektől a lelki tudásig vezérelje őket. Nagyon téved ugyanis, mikor azt gondolja, hogy ő minden tévedéstől mentes azért, mert azt hirdeti, hogy Krisztus jelen van ott, ahol az igéje és ígérete van. Mert a Szentírás a zsidókat, mikor ezek Isten igéjével visszaélve Istent babonából a templomban keresték, épp oly szigorúan dorgálta, mintha az ige határait lépték volna túl. Igaz ugyan, hogy Krisztus mindenütt jelen van, ahol megjelenik az Ő ígérete, mely az Ő élő képmása, csak kövessük Őt oda, ahova minket vezérel.
Még tovább azzal támad minket Westphal, hogy azt költjük, miszerint Krisztus másként van jelen az úrvacsorában, mint ahogy azt ő az igéjében kifejezi, mivel tagadjuk, hogy ő testére és vérére nézve jelen volna, s a testi jelenlét módja sem tetszik nekünk. Ebből azt is következteti, hogy mi az igazi úrvacsorát elhagyván, csak haszontalan és Üres úrvacsorát tartottunk meg. – Westphalnak ugyan könnyű volt ezt vakmerőségénél fogva a száján kiszalasztania, de ki fog neki hinni addig, míg meg nem
272
oldja azt a csomót, hogy Krisztus a kenyeret akként nyújtja az úrvacsorában, hogy teste elfogadására a híveket felfelé hívogatja? Ezt nem valami bölcsészeti szemlélődésre, vagy egy szavacska csalóka ürügyére támaszkodva, hanem a Szentírás állandó tanulmányozása alapján állítjuk. Mérjék a mi hitvallásunkat a hit analógiájához, és a legkevésbé sem félek, hogy akárminő eltérést is találjanak! Ha a testi jelenlét módja, mely a legkevésbé sem törvényes műhelyben gyártódott, nekünk nem tetszik, vajon azért a Krisztus világos igéit nem írjuk-é alá? Az Isten fia azt ígéri, hogy az ő testét adja; s az ő igéje nálunk ellenmondás nélkül hitelt talál. S bár a test érzülete ellent mond, és a természet az oly fenséges titkot, amely még az angyalok előtt is csudálatos, nem fogadja el, mindamellett biztosan hisszük, hogy az, amit előttünk a látható jelkép ábrázol, belülről mennyei erő által töltetik be. Bár a mester között és közöttünk a legjobb megegyezés van, Westphal közénk tolakodva zavart támaszt, és mintha mi a szent vacsorát eltörölnők azért, mert nem valljuk, hogy a kenyér lényegileg test, azt hirdeti, hogy mi a kenyéren kívül semmit sem adunk és semmit sem veszünk. Hát ha ő a Krisztus testét a hitetleneknek is odaadja, akkor honnét ez az új zordonság? Azt állítja, hogy Krisztus a hazugság vádja alá esik, ha Júdás és Péter nem egyformán vette birtokába az ő testét és vérét. Tegyük fel, hogy a mi hitünknek csekély mértékéhez képest még nem értettük meg azt a csodát, amit ezek a tudósok hánytorgatnak; vajon micsoda oly nagy bűnünk van, hogy hátrább tesznek minket, mint Júdást? Persze ők Krisztussal szemben olyan tiszteletet tanúsítanak, hogy az ő szent rendelésének náluk csak akkor van súlya, ha az ő beleegyezésükre támaszkodik! Ha valaki undok parázna, ha esküszegő, ha méregkeverő, ha rabló, vagy ha valami még undokabb bűn rabja is, ha akármelyik félpogány a szent vacsorához járul, ha odahurcolja gaztettének, vagy babonáinak undokságait, odadobják neki a Krisztus szentséges testét. Nekünk, mivel a vétel módjára nézve nem vagyunk velük azonos nézeten, semmit sem hagynak a kenyéren és boron kívül!
Westphal tele torokkal mennydörgi azt is, hogy a lelki evésről mi hiába szónoklunk, mintha az az egy cikk, mely a test jelenlétéről szól, nagyobb fontosságú volna a teljes és tökéletes hitnél. Kénytelen elismerni, hogy hitem a Krisztus természetéről, erejéről és minden jótéteményéről, Krisztus kettős természetéről, az Ő hivatásáról és tisztéről, s úgy halálának, mint feltámadásának
273
hatásáról és gyümölcséről, mint a lelki uralmáról orthodox. Azt sem tagadja, hogy az úrvacsora célját és hasznát helyesen magyarázom. Hogy ezt az egészet egy pitykére sem becsüli, ezt az az egy aggály okozza, hogy mi nem hisszük, hogy a test lényegét szájunkkal esszük. "Ámde – úgymond – mivel e két dolog: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, továbbá: Ez az én testem, kapcsolatosan mondatott, azért szükséges, hogy egyszerre mind a kettőben higgyünk, mivel hiába hisszük az egyiket, ha a másikban hitetlenek vagyunk. De mire való ez a szószátyár árulkodás, mikor Krisztus tekintélye a legkevésbé sem kerül vitatás alá, hanem csupán a szavak értelme? Már régtől fogva elég terjedelmesen tanítottam, hogy az ígéret és a parancs egymástól elválaszthatatlan dolgok. Ennélfogva, miközben ez a kiabáló azt hajtogatja, hogy Krisztus igéiben a kifejezésmód nem sákramentumi, és hogy az írás más helyeivel, melyekben a sákramentumokról van szó, semmiben sem egyezik, mikor a sákramentumokról van szó, ha minket hitetleneknek nevez, csak azt árulja el, hogy oktalan és tébolyodott.
A nyolcadik fejezetben azt állítja, hogy azokból a képtelenségekből, amelyeket én a testi jelenlét koholmányának visszaverésére felhozok, világosan kitűnik, hogy én mit sem hiszek kevésbé, mint hogy a Krisztus teste valóban osztogattatnék a szent vacsorában. Én pedig azt válaszolom, hogy szerintem egészen más az, hogy a Krisztus teste valóban adatik nekünk, mint az, hogy az ő lényegét földi elemekbe helyezzük. Ennélfogva a Krisztus testében való valóságos részesedés nem akadályoz engem abban, hogy kimutassam azok esztelenségét, kik azt hiszik, hogy csakis akkor lesznek a Krisztus tagjai, ha a kenyér lényegileg a Krisztus teste. De ez a mi Westphalunk ugyancsak éleselméjű és előrelátó ember, mert egy rövid összefoglalásban minden kellemetlen vitától megszabadítja magát, hogy az ő hazugságának semmi képtelenségét se legyen szabad érinteni. Felhozza, hogy világosak ezek az igék: Ez az én testem. Vajon világosabbak-é annál a számtalan helynél, melyek az Istennek lábakat, kezeket, szemeket, füleket tulajdonítanak? Jöjjön most valami anthropomorphita, és állítsa nyakas módra, hogy az Isten testi lény, s hogy ezellen senki mukkanni se merjen, hozzon fel mindenünnen bizonyítékokat az Isten testének bizonyítására; kiabálja, hogy semmi bonyolult nincs ezekben a szavakban: Az Isten szemei vigyáztak, az Úr kinyújtotta az ő kezét; a lárma felhatolt a seregek Urának füléig. Vajon nekünk a mondások e tömegétől elborítva hallgatnunk kell-e, hogy az eszelős embe-
274
rek a lelket testté változtassák? Bizonyára éppoly kevéssé tűrhető az a tévelygés, mely az Istenre testet ad, mint az, hogy a Krisztus teste levetkőzi természetét; nem kevésbé lesz tetszetős annyi bizonyítéknak felhozása, ahol az Isten testi alak alatt jelenti ki magát. Ennélfogva e részben semmivel sincs több jelentősége Westphal üres szavakból álló fennhéjázásának, mint ha valami anthropomorphita azt panaszolná, hogy a Szentírással szemben mindazok hitetlenek, kik azt gondolják, hogy az Isten nem testi lény.
Fenyegetőleg dorgál minket, mivel bátorságot vettünk magunknak annak megvizsgálására, hogy mi módon egyeznek egymással a Szentírás ama kijelentései, hogy Krisztus, mikor az égbe felment, az ő testének térbeli jelenlétét elvitte tőlünk, úgyhogy most már nem lakozik a földön, és hogy az úrvacsorában mégis valósággal felajánltatik az ő teste a híveknek. Ha valaki figyelmét oda fordítja és sem zordonságával, sem makacsságával nem zárja el az utat az igaz értelem előtt, az ilyennek könnyen szemébe ötlik a békés megegyezés, hogy ti. Krisztus az ő lelkének megfoghatatlan erejével a legjobban egyesíti azokat a dolgokat, amelyek térbelileg el vannak egymástól választva; és testével táplálja a mi lelkeinket, ámbár teste nem hagyja el az eget, és mi a földön csúszunk. Itt Westphal, nem tudom micsoda forgószéltől elragadtatva ránk támad, tagadván azt, hogy hitünk volna a Krisztusban, ha megengedjük magunknak azt a kérdést, hogy vajon a Krisztust le kell-e hozni mennyei trónjáról, hogy egy kis kenyérdarabba bezárva feküdjék, vagy ha azt vetjük ellen, hogy a kenyér tulajdonképpen nem test, hacsak a Krisztus éppen úgy kenyérré is nem lesz, mint ahogyan emberré tétetett. Elismerem ugyan, hogy az Isten misztériumait, melyek a mi felfogásunkat felülhaladják, nem szabad kíváncsian kutatni, ámde a kérdések nemei között okosan különbséget kell tenni. Mert micsoda útvesztőkbe bonyolódunk majd, ha a dolgok képtelenségére nem tekintve, válogatás nélkül akármit megragadunk? Ismeretes a régiek allegóriája a tiszta állatokról, amely szerint megkívántatott, hogy azok hasított körműek legyenek (3Móz 11,3); mert ha a hitbeli megkülönböztetés nem kormányoz minket, akkor balgatag könnyelműséggel valamiféle szörnyű lázálmot fogunk meríteni az alázatosság ürügye alatt.
Az van tehát hátra, hogy vegyék az olvasók alaposan fontolóra azokat a kérdéseket, melyeket Westphal oly elkeseredetten megtép. Eközben figyelmeztetni akarom őket, hogy mily zsarnoki módon parancsolják ránk a hallgatást azok, akikre nézve a fölösleges
275
kutatás és kíváncsiság az istenkáromlás szülője. Azon mondásával ugyanis, hogy rossz elv tart minket a hatalmában, mivel Krisztus szavainak nem hiszünk, felettébb elnéző a maga balgaságával szemben, mert ez a kutatásban való serénység inkább a hitből származik. Mivel a kapernaumi nép mesének tartotta azt, amit Krisztus szájából hallott, tudjuk, hogy gúnyból azt kérdezte, hogy Krisztus mi módon adja oda testét eledelül (Ján 6,52). Őket pedig nem annyira a hitetlenség, mint inkább a durva képzelődés hajtotta emez ellentmondó zúgásra. Lehetetlennek tartották azt, amit az ő képességük fel nem foghatott. Ámde honnan van ez, ha nem onnét, mivel balgatagul azt képzelték, hogy Krisztus teste csak akkor fog táplálékul szolgálni, ha közönséges módon eszik azt? Mi, mivel tisztelettel fogadjuk el Krisztus szavait és teljesen meg vagyunk győződve arról, hogy nem csalási szándékból nevezi testének azt a kenyeret, melyet az úrvacsorában a tanítványoknak nyújt, azt a módot keressük, mely a hit szabályától nem tér el. Mikor tehát Westphal kíváncsi kérdéseket hajtogat, semmi eredményt sem fog elérni arra, hogy terheljen minket, akiket a nyilvánvaló szükség kényszerít, hogy világosan megmagyarázzuk, minő a mi részesedésünk Krisztus testében és vérében, hacsak állati butaságunkkal az eget és földet össze nem akarjuk keverni. Mert mikor azt emlegeti, hogy az ariánusok borzasztó istenkáromlásba estek, mivel az Isten fia kibeszélhetetlen nemzetését bölcsészeti úton nyomozták, ugyan – kérlek – miben hasonlít ez a mi esetünkhöz? Mivel ugyanis elhatározták, hogy Krisztustól az örök lényeget szántszándékkal elvonják, különböző fecsegésekkel kísérelték meg kijátszani mindazt, amiről látták, hogy az ellenfélnek kedvez. Mi minden ravaszságtól, minden szemfényvesztéstől távol azt valljuk, hogy Krisztus az úrvacsorában akként nyújtja azt, amit kiábrázol, hogy szavai metonímiát tartalmaznak, aminő a Szentírás minden helyén, lépten-nyomon szemünkbe ötlik, ott, ahol sákramentumokról van szó. Azt mondjuk, hogy az a szólásmód, mikor a jelzett dolog neve a jegyre vitetik át, sákramentumi. Ezt nem egy-két bizonyítékkal tesszük világossá, hanem a Szentírás állandó tanításával bizonyítjuk be, hogy ennek általános alapelvül kell szolgálnia mindazok előtt, kik a Szentírásban csak középszerű jártasságot is szereztek.
Ha én is kedvemet lelném abban, hogy összehalmozzam azokat az eretnekségeket, melyeknek az a veszedelmes ostobaság adott létet, amelyet Westphal kormányzóként állít a hit élére, akkor mennyivel több mondanivalóm volna nékem! De, hogy tovább ne
276
menjek, az ő fejére fordítom vissza az ariánusokat, kik ugyanazzal a tévelygéssel forgatták fel Krisztus méltóságát, amellyel ő a Krisztus testét az égen s földön kiterjesztve marcangolja. Mert az ariánusok szerint miért volt Krisztus kisebb az Atyánál, ha nem azért, mert fennhéjázó módon elvetették az isteni természetnek az emberitől való megkülönböztetését? Felfegyverkezve ugyanis ezzel a mondással: az Atya nagyobb énnálam (Ján 14,28), arról panaszkodtak, hogy szentségtörő igazságtalanság történik a felséges Istennel, ha vele ugyanarra a fokra állítjuk Krisztust. A szent atyáknak könnyű lett volna az érvelés, ha hallották volna, hogy Krisztus a közbenjáró személyében szól. És az igét tekintve, ők voltak fölül, de a kifejezés olyan volt, amelyet tisztátalan szájjal helytelenül elferdíteni nem volt becsületes eljárás. Ha Westphal eddig még nem ismer magára, legalább az olvasóknak van mintegy tükrük, melyben az ő élő képét láthatják. Egyébként mi sem szörnyeszméket ki nem gondolunk, mikor megmutatjuk a módszert, mellyel a kegyes elmék a nehézségből kibontakozhatnak, sem másoknak nem tulajdonítjuk azokat a dolgokat, melyek a mi házunkban születtek, mikor szembeszállunk azokkal a fonák hazugságokkal, amelyeket Westphal ád a kezünkbe, hogy ítélet nélkül nyeljük el. Ilyen módon sokkal kevésbé készítjük az utat arra, hogy a vallást pellengérre állítsuk, midőn azt cselekesszük, hogy kétségen felül álljon Krisztus szavainak hitele, hogy a mennyei misztérium, miután a helytelen lázálmok visszavettettek, újra felragyogjon, s hogy viruljon mibennünk Krisztus lelki közöltetése, mely a szent vacsora egész hatásosságát és gyümölcsét magában foglalja.
A kilencedik fejezetben Westphal makacsul állítja, hogy én az úrvacsorát üressé teszem, mivel a hitetleneket haszon nélkül és üresen bocsátom el. Azzal dicsekszik, hogy ez világos érv, nem pedig bizonytalan hozzávetés, mivelhogy szavaimból arra következtet, hogy én csak a sákramentum erejéről és hatásáról beszélek, valahányszor azt állítom, hogy a valóság a jegyhez hozzá van kötve. Ezen állításának megszilárdítása végett hozzá teszi, miszerint én azt tanítom, hogy bár az Úr mindenkinek felajánlja kegyelmét, ezt egyedül a hívek fogadják be. Véleményem szerint nincs oly éleselméjű ember, akinek még eszébe jutna Westphalnak ez az elmés okoskodása. És ki sejtené, hogy én a kegyelem elnevezés alatt eltörlöm a minden kegyelem első kútfejét és forrását? Én ugyanis, mikor az Isten ingyen való jótéteményeiről van
277
szó, a dolgot mindig Krisztusnál szoktam kezdeni, és méltán, mert amíg ő a mienk nem lesz, addig szükséges, hogy ki legyünk fosztva és rabolva minden kegyelemből, amelyeknek teljességét ő foglalja magában. Hogy mennyire nem kívánok szofista módra kibújni, arról az olvasók, magából az említett helyből alkossanak ítéletet. Ott általánosságban azt mondtam, hogy mindazokat az ingyen való ajándékokat, amelyeket nekünk az Isten, az örök üdvösségre felajánl, csak hittel vesszük. Ebből bebizonyul, hogy csupán a hívek részesei a Krisztusnak és az ő javainak. Westphal világos bizonyságul hozza fel azt, amit az én szavaimból senki még csak nem is gyaníthatott. Ily tanult módon kezdve, az én tanításomat rágalmazólag elforgatja, hogy ti. ha istentelen járul a szent asztalhoz, akkor már többé nincs hozzákötve az erő a jegyekhez, pedig ezt nálam ugyan sehol sem lehet találni. Mert mikor azt kérdezi, hogy most már hol marad az Úr igéje, amely ugyanazt a sákramentumot rendeli mindeneknek, úgy a jóknak, mint a gonoszoknak, erre majdnem ugyanazon a lapon olyan választ adtam, amelyet mindenki lát, akinek szeme van, sőt a vak is megtapinthat a kezével. Már a Megegyezésben világosan kifejeztem azt az óvást, hogy az emberek hitetlensége nem ingatja meg Isten ígéretét, sőt a sákramentumok mindig megtartják erejüket, és ezért Isten részéről nem történik semmi változás; hanem ami az embereket illeti, ki-ki a maga hitének mértéke szerint vesz. Hogy pedig én milyen gondosan óvakodom attól, hogy az Isten igazsága az emberektől függjön, azt művem olvasásából állapítsák meg az olvasók.
A lényeg tehát ez: Nagy különbség van ama két állítás között, hogy az Úr hűsége abban áll, hogy megadja azt, amit a jellel megmutat, és hogy az ember helyet ád az ígéretnek, hogy élvezhesse a felajánlott kegyelmet. Azt hiszem, most már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az én tanításomban úgy az ige állandó tekintélye, mint a sákramentum erős és hathatós rendelése is kitűnik. Ámde Westphal azt akarja, hogy a sákramentum a test lényegét, nem pedig a hatást tekintve, mind a két félre ugyanaz maradjon. Vajon tán azért, hogy a Krisztus holttestét egyék a hitetlenek? Minden esetre – úgymond – mert bár az, aki nem helyesen él a sákramentummal, a léleknek semminő kegyelmét sem veszi, mégis Krisztus testét és vérét élvezi. Ki nem látja, hogy Krisztus így halottá lesz, és szentségtörő elválasztással elszakíttatik Lelkétől és minden erejétől?
278
Azt veti ellen Westphal, hogy a sákramentum az ige és nem a mi hitünk által lesz sákramentummá. Ha ezt megengedem is, mégsem bizonyította be még azt, hogy Krisztus különbség nélkül oda van vetve a kutyáknak és disznóknak, hogy az ő testéből táplálkozzanak. Mert az Isten sem szűnik meg erőt adni az égből, ámbár az eső nedvességét a kövek és sziklák nem fogadják is be. Bizonyára csodálatos balgaság ez, mivel az úrvacsora hatását a hitetlenektől ő is elveszi, de nem veszi fontolóra, hogy a hatás első része az, amitől eltiltja őket. Hacsak esetleg azt nem tartja, hogy a Krisztus közöltetésének semmi köze sincs az úrvacsora hatásához.
És itt érdemes megfigyelni az ő csinos elménckedését. Azt akarja ő, hogy az úrvacsorában, mikor a Krisztus igéje a kenyérhez járul, a kenyér sákramentummá legyen. Jó, legyen így; csak ne adná hozzá a test jelenlétét. Ámde én szívesen elismerem, hogy a test és vér sákramentuma a Krisztus igéje által alkottatik. Vajon ezért következés-é, hogy a Krisztus testét a hitetlenek is veszik? sőt ellenkezőleg; mi mindig oda térünk vissza, hogy a felajánlás és az elvevés között nagy különbség van.
Westphal hozzáteszi, hogy mikor az igéhez hozzájárul a hit, akkor vesszük a sákramentum gyümölcsét, mivel élvezzük Krisztus jótéteményeit. Mi más ez, mint hogy mi Krisztust hit nélkül vesszük birtokunkba, a jóknak társaságába pedig a hit által jutunk, úgyhogy most már Krisztus alábbvaló az ő ajándékainál? Ámbár, úgymond, a hitetlenek megfosztják magukat a sákramentum gyümölcsétől, a kenyér mégsem szűnik meg teljes sákramentum lenni. Ennélfogva a sákramentum teljessége Westphal szerint csupán az élettelen Krisztuson alapszik. Az ő szavai szerint ugyanis a sákramentum épségét tekintve, a méltatlanok sem vesznek mást, mint amit a méltók. Minő lesz tehát a keresztség teljessége, ha a megmosattatás és az újjászületés nem jön számításba?
Mikor Augustinus azt tanítja, hogy az ige hozzájárulása által lesz az elem sákramentummá, nyíltan a keresztségről értekezik. Az ő szavai ezek: Miért nem mondja Krisztus: "megtisztultatok a keresztség által, amellyel megmosattatok," hanem "az ige által, amelyet nektek mondottam"? A szövegből világos, hogy az ige által az elem akként lesz sákramentummá, hogy ereje és hatása ránk származzék. Westphal a hatást kizárva, nem tudom micsoda lényegi koholmányra alkalmazza azt. (*) Ugyanott ez következik: Honnan van a víznek akkora ereje, hogy a testet éri, és a szívet
(*) Ez a nézet átmenetet alkot a római katolikus "érvényesség"-felfogáshoz. Mindkettőben közös az, hogy először az igazak és a bűnösök úrvacsoravétele között keresik azt közös pontot, amely független a részesedők hitétől és felkészültségétől. Mindkét felfogás eljut oda, hogy ezt a közös tényezőt az úrvacsorában benne lakozónak képzeli. A római álláspont tovább megy, és sikerül teljesen elszakítania az eukharisztia "érvényességét" attól, hogy él-e vele valaki egyáltalán. [NF]
279
mossa meg, ha nem az ige munkálkodása által? Augustinus szerint a sákramentum teljessége az, hogy ránk nézve a kegyelem hathatós eszköze legyen. Westphal az igének ama munkálkodását kegyelem nélkül képzeli. De a nyílt hazugság szégyenét főképpen az a záradék leplezi le, amelyet Augustinus menten hozzáfűz szavaihoz, hogy ti. ez az ige által történik, de nem azért, mivel mondják, hanem mivel hisznek benne; míg Westphal azt állítja, hogy az a hathatósság, amelyről ott szó van, hit nélkül érvényesül, és olyan igét költ, amelyhez a hitnek semmi köze sincs. S ezek után még port mer hinteni az olvasók szemébe Augustinus nevével? Mert azt hánytorgatja, hogy több és pedig a legkevésbé sem kétes helye van, ahol azt mondja, hogy Júdás a Krisztus igazi testét ette. Csák legalább egyet hozott volna fel, vagy hozna fel most! Mert a legnagyobb léhaság az az állítás, hogy én titkoló szándékból mellőztem volna azt. Ki csodálkozik azon, hogy vélekedésem tanújául idéztem őt, mikor maga önként jön és nemcsak támogat nézetével, hanem előre megmutatja az utat?
Westphal azt a következtetést vonja le, hogy őt semmi képtelenség sem vezetheti arra, hogy eltérjen Pál és Krisztus igéitől és az egyház szilárd közmegegyezésétől. Mintha nem ez volna minden tévelygésnek megszokott és közönséges mentegetése. Ha ennek helyet adunk, szeretném tudni, mit felel az anabaptistáknak, akiknek rendes szokásuk ezt a pajzsot szegezni a támadások ellen, sőt ezt a zászlót emelni fel: a keresztséget a csecsemő gyermekekkel nem szabad közölni, mivel az a bűnbánatnak és a hitnek jelképe. Mit lehet tehát szavaiból mást megállapítani, mint azt, hogy bandájával együtt leszögezve hever a tévelygésben, mivel pusztán a makacsság gátolja őket abban, hogy az igazság követésére hajoljanak. És mégis, nehogy annyi képtelenség közül egyet se kíséreljen meg eltörölni, azt válaszolja, hogy igen hamis vád az, hogy az ő dogmája Krisztust elszakítja a lélektől. Ámde jobb lett volna hallgatnia, mint az ily züllött cáfolattal nyomorult mezítelenségét elárulni. Mert mit válaszol? Azt, hogy a hitetlenek is ugyanazt a keresztséget veszik, jóllehet a keresztség erejét nem nyerik el, és a Krisztus lelkében nem részesülnek. És még másoknak vet ő a szemükre olyan képmutatást, amely nem létezik, mikor az ügyet nyilván cserbenhagyva követ tesz az élőfa helyébe! (*)
Az, ami most közöttünk a vita tárgyát képezi, hogy ti. a hitetlenek a Krisztus testének lényegét az ő lelke nélkül veszik-é, különösen az úrvacsorára vonatkozik. E részben semmi hasonló-
(*) Valószínűleg célzás Platón Phaidónjára, amelyben Szókratész az egyenlőség illetve hasonlóság veleszületett eszméjének létét fadarabok és kövek példáján szemlélteti. [NF]
280
sága sincs a keresztséghez. Westphal bizonyára szeretne loppal elillanni az úrvacsorától, de mivel minket ravaszul be nem csaphat, egy percig sem habozik, hogy a keresztséghez szökjék át. Egyébként mi is azt állítjuk, hogy a keresztség ugyanaz marad mindig, bárminő legyen is a lelkész, vagy az elfogadó. Az egész kérdés azon a sarkponton fordul meg, hogy vajon a hitetlenek lényegileg részeseivé lesznek-é a Krisztus testének. Erre feleljen meg nekem Westphal, ha azt nem akarja, hogy a saját hallgatása bizonyítsa be rút kötelességszegését. Mert ha a test lényege mellett tesz vallomást, akkor semmi miatt perlekedik. Én nyíltan megvallottam, hogy a Krisztus teste egyformán ajánltatik és adatik a híveknek és a hitetleneknek, és bennük van az akadály, hogy nem élvezhetik azt. Westphal nem nyugszik, hanem azt akarja, hogy a hitetlenek is egyék a Krisztus igazi testét, bár az ő lelkének egy parányát sem élvezték is. Vajon ez nem annyit jelent-é, mint a Krisztust megfosztani az ő lelkétől, hogy holtan a hitetlenek prédájává legyen? Érzi azonban, hogy ereje a tárgyalás közepén hagyja cserben. Ennélfogva a függönyöket összehúzva, az olvasókat egy más meséhez utasítja, miközben egy, nem tudom, minő könyvet ígér, amelyben hogy milyen ügyesen bontakozik ki, nem tudom, de nem is törődöm véle. Mikor itt rútul hátat fordít, mindenki látja, hogy teljességgel nem tud mit felelni.
Azután áttér más tárgyra, és azt mondja, hogy most már nyilvánvaló, milyen jó megegyezésben vagyok az Ágostai Hitvallással, és hogy milyen ügyesen helyezem át a vita főpontját, mikor úgy teszek, mintha Lutherrel csak azért lett volna a küzdelem, mivel ő azt akarta megmutatni, hogy a szent és Istentől rendelt jegyek nem üres és haszontalan alakzatok. Az első dologra nézve röviden ismétlem azt, amit elég volt egyszer érintenem, hogy ti. a Hitvallásban, amint az Regensburgban kiadatott, egy szócska sincs, mely a mi tanításunkkal ellenkeznék. Ha az értelemre nézve valami kétely merül fel, nincs alkalmasabb magyarázó, mint maga a szerző, és ezt a tisztességet érdeméhez képest könnyen meg fogja neki adni minden kegyes és tanult ember. Hogyha hozzá minden félelem nélkül fellebbezek, mi van hátra, ha nem az, hogy Westphal fecsegése bűzhödten heverjen? A második dologról ismét azt válaszolom, hogyha Luther előtt valami más nagyobb becsben állott, mint amiről azt mondtam, hogy a legfőbb szándéka volt, akkor aligha menthető meg a gáncs bélyegétől. Írásaiban semmit gyakrabban nem hangsúlyoz, mint azt, hogy ő a
281
sákramentumokért harcol, hogy hatásuktól megfosztva, haszontalan és üres alakzatok ne maradjanak. Ennélfogva mindenütt a legnagyobb hevességgel képviseli, hogy a Lélek hathatós volta a külső eszközökkel össze van kötve. Ha valami mást leplezett, mint ami valóban oka volt a dolognak, csak azért, hogy ellenfeleivel szemben gyűlölséget támasszon, az ily kendőzött vádaskodást vajon ki fogja helyeselni? Én pedig egyszerűen nem tagadtam, hogy túlzásaival túl ment a határon. Ámde úgy látszik előttem, hogy azt az okot, amiért ezt az ügyet oly hévvel űzte-hajtotta, hűségesen adtam elő szavaiból, s annál kevésbé érdemel bocsánatot Westphal, aki magát a tanítvány neve alatt kelletvén, nem kis gyalázattal illeti tanítóját. Sohasem volt szándékomban tagadni, hogy a lényegi evés tekintetében eltért tőlünk, és hogy a versengés hevében a jogos mérséklet határain túl ragadtatván, néhány olyan dolgot is hozott fel, amelyekkel én nem értek egyet. És azt a dolgot, amelyről szívesen teszek bizonyságot, miért akarnám tagadni? Csupán a vita főpontjáról van szó, amelyet Westphal a lényegi jelenlétbe helyez, úgy hogy csak csekély közeledés az, hogy a sákramentumok nem üres alakzatok, hanem a lelki kegyelem valóságos zálogai és a Szentlélek élő szervei, amelyek semmi olyasmit nem tárnak a szem elé, amit Isten belsőleg hathatósan ne nyújtana. Hiába iparkodik ugyanezt bebizonyítani Oecolampadius szavaival. Mert e szent férfiú az ő ellenfeleit, mikor nem ismerték el, hogy a kenyér a test jegye, bölcsen és megfelelő módon szorongatta azzal, hogy akkor nincs más hátra, mint az, hogy lényegileg (substantialiter) test legyen, hogy így ti. ekkora képtelenség borzasztóságaival megdöbbentvén őket jobb belátásra vezérelje. De ez a figyelmeztetés nem szünteti meg ama sok és komoly kijelentést, amellyel Luther és a hozzá hasonlók mutatják ki, hogy ők azért harcolnak akkora buzgalommal, mivel nem tűrik, hogy a sákramentumok semmivé tétessenek, úgyhogy miben se különbözzenek a színházi, vagy világi alakzatoktól. Az én szavaim pedig mennyiben vannak segítségére Westphalnak? E szavak elé nem ok nélkül szerkesztett egy előszót, hogy ezzel, mintegy lepellel takargatva fedezze a saját álnokságát. Azt mondottam, hogy Oecolampadiust és Zwinglit bizonyára a legigazságosabb ok vezette, sőt a súlyos szükség kényszerítette arra, hogy azt a durva tévedést, amely régtől fogva megrögzött, és az istentelen bálványimádással össze volt kötve, megcáfolják; de amíg csak erre az
282
egy dologra voltak figyelemmel, a másik részt, amint az mérkőzés közben már történni szokott, figyelmen kívül hagyták. Ezt a kijelentésemet Westphal be akarja feketíteni, mint ha én azt mondottam volna, hogy ők az üres jelképekért harcoltak, és nem gondolták, hogy a valóság a jegyekkel össze van kötve. Ez az oka, amiért bocsánatot kér, ha velem szemben a magam bizonyságát használja.
Arra, amit Luthernél annyira kiemel, hogy ti. ő egyformán ellensége volt mindazoknak, akik tagadták, hogy a Krisztus teste lényegileg jelen van az úrvacsorában, semmit sem szólok. Mert hát micsoda bajt okoz nekem annak a férfiúnak előítéletével, akiről mindenki tudja, hogy ez ügy tárgyalásánál a kelleténél jobban indulatba jött? Noha a magánéletben annyira nem akarta, hogy ellensége legyek, hogy bár véleményemet jól ismerte, mégsem esett terhére az, hogy sajátkezűleg tisztelettel üdvözöljön engemet. (1) Westphal gonoszsága ugyanis arra a balgaságra ragad engem, hogy előadjam azt a mondást, amelyet használt. Mivel pedig azt óhajtom, hogy tisztessége épségben maradjon, bizonyára fáj, hogy Westphal őt a rosszhiszeműség színében tünteti fel. Azt állítja, hogy mikor Marburgban a fél-kiengesztelődés megtörtént, erről a gyűlésről eltávozva ugyanannyira tartotta Oecolampadiust és Zwinglit, mint annakelőtte, pedig ott szentül megígérte, hogy ezentúl testvéreinek fogja őket tekinteni. Mivel ugyanis mind a két fél megegyezett abban, hogy a békét kölcsönösen és önként előmozdítják, vagy Luthernek kellett akkor megszelídülnie, vagy oly megegyezésre lépett, amely lelke valódi érzületével ellentétben állott; oly megegyezésre, amely nyilvános jegyzőkönyvbe vétetett.
Már most mintha az én bizonyítékaim segélyével Westphal elérte volna azt, amit akart – hiszen ezzel dicsekszik –‚ Zwingli különböző irataiból idéz több helyet, melyekből végtére is arra következtet, hogy ha a mi tanításunk érvényesül, a szent vacsora
(1) Kálvin itt Luthernek arra a levelére céloz, amelyet az 1539-ben Bucernek küldött Strassburgba, ahol akkor Kálvin is tartózkodott. A levél végén így ír: "Isten Veled! Üdvözöld Sturm János és Kálvin János urakat tisztelettel, akiknek könyveit különös gyönyörűséggel olvastam." Ld. Lutheri epp. ed. de Wette. V. 211. Hogy Kálvinnak melyik könyve az, amelyről a kiváló férfiú oly nagy elismeréssel szól, erre nézve a feltevés az, hogy "Kálvin levele Sadolet"-hez lehetett. Ld. Kálvin J. művei IV.
283
üressé lesz. Előre kijelenti azonban, hogy mivel az ügy két tanú szájában igaznak bizonyul, őt fogja hozzám adni társul, aki bizonyára nem is megvetendő társ. De bár Zwingli védelmezése igazságos s emellett nem is volna nehéz, mégis figyelmeztetni kell az olvasókat, hogy mily rosszakarattal igyekszik engem e harcmezőre vonszolni. Tizenöt esztendővel ezelőtt nyilvánosan kijelentettem, hogy mi nem igen tetszett nekem mind a két fél eljárásában. Hozzátettem egyúttal, hogy minden jó és kegyes emberre nézve az volna a legkívánatosabb, ha ama szerencsétlen versengés az örök feledés sírjába temettetnék. Most hogyha Zwingli védőjeként lépek fel, mielőtt a dologra kerülne a sor, Westphal azt kérdezi, hogy minő lelkiismerettel, sőt minő ábrázattal merem védelmezni azt, amit nem helyeseltem? Azt veti majd a szememre, hogy megújítom azt a szerencsétlen harcot, amelyet régebben az örök sötétségnek ajánlottam, s végtére el fog árasztani tömérdek gánccsal. Ennélfogva, ez ellenséges embernek nem is annyira titkos ravaszsága, mint inkább vakmerő szemtelensége által kétes és sikamlós helyre vitetvén, bármely irányban mozdulok is, ki leszek téve az ő szitkainak, hacsak az igazság fel nem tárja előttem azt az utat, melyen az ő kellemetlenkedéseitől menten haladhatok.
Azt gondolja Westphal, hogy nem tudom, micsoda nagy dolgot nyert ő, mivel Zwingli valahol azt mondja, hogy a svájci egyházak ezen hely magyarázatában: ez az én testem, nem egyeznek meg a szászokkal. Mintha bizony nem volna a kelleténél is ismertebb az a mérkőzés, mely oly hosszú ideig tartotta elfoglalva ama nagy és kiváló férfiakat, akiknek könyvei azt hangoztatják, hogy nézeteltérés volt: amiből arra lehetett következtetni, hogy a sátán mikor látta, hogy az evangélium újjászületik és mintegy jogait visszanyervén, visszatér a világosságra, pályája gátlására nemcsak nyíltan kimondott ellenségeit fegyverezte fel, hanem régi mesterkedésével, maguk között a Krisztus szolgái között is, belső háborút támasztott. Sőt egy másik dolgot is meg kell figyelni, amelyet Westphal igyekszik eltitkolni. Hogyan történt ugyanis, hogy egyéb dogmáknak csak a pápistákat állította ellene, ebben a főpontban pedig Luthert szólította harcra a legkiválóbb férfiakkal és igaz szívű tanítókkal, kik egyébként hűséges segítőtársai lettek volna, hacsak azért nem, mivel látta a sátán, hogy a legvégsőt is meg kell kísérelnie, hogy a világ az őrült babonából ismét magához ne térjen? Elismerem Ugyan, hogy a pápaság
284
alatt sokféleképen bolondították a szerencsétlen emberiséget, de a legborzasztóbb és legszörnyűségesebb igézet valamennyi közt az volt, hogy kábaságukban a kenyeret Isten gyanánt imádták. Amit Westphal gyűlölettel említ, hogy a dolog lényegét tekintve Zwingli semmit sem hagyott meg a kenyéren és boron kívül, ennek az ellenvetésnek megcáfolása könnyű, hogy ti. ő csak a testi jelenlét ellen harcolt, amely ellen nekünk is határozott szándékunk az utolsó leheletünkig küzdeni.
Engem azonban Westphal silány szitkozódása nem fog megijeszteni annyira, hogy az igazság védelmét cserbenhagyjam, mikor Zwinglit istenkáromlással vádolja, mivel a kenyér és a test lényegi egyesülését hazugságnak mondta: hiszen helyesebben és nem kevésbé igazán lázálomnak is nevezhette volna. Azt az evést ugyanis, amelyet Isten fia jelentett ki, aki az Atya kebelében van, mi szentül és tisztelettel megbecsüljük, jóllehet hitünk borzad Westphal durva barbárságától. Nem kevésbé fonákul koholja azt is, hogy mi a közönséges értelemhez ragaszkodunk. Mi ugyanis a Krisztus iskolájában nem olyan csekély előhaladást tettünk, hogy meg ne tanultuk volna, miszerint minden érzékünket foglyul kell adni a hit szolgálatába, sőt a mi tanításunk, mint erre már előbb is figyelmeztettem az olvasót, és amint arról akárki könnyen meggyőződhetik, éppoly távol van a test érzékiségétől, mint amily messze van Westphal a maga társaival együtt a Szentlélek értelmétől, mikor tévedésük megszilárdítására, nem tudom micsoda szörnyű dolgokat szed össze.
Vajon diktálja-e a közönséges felfogás, hogy a lélek halhatatlan életét az emberi testben kell keresni? Vajon a természet rendje azt hozza-é magával, hogy Krisztus testének amaz éltető ereje a mennyből egész a földig hat és csodálatos módon lelkeinkbe árad? Vajon a bölcsészeti elmélkedéseknek megfelel-é az, hogy a halott és földi elem a Szentléleknek hathatós szerve? Vajon a természeti elvekből van-e véve, hogy azt, amit a lelkész az Isten igéjéből szájjal hirdet és jelképpel kiábrázol, Krisztus belsőleg mind megvalósítja? Ha ránk nézve a szent vacsora nem volna mennyei misztérium, akkor bizonyára nem tulajdonítanánk neki oly kiváló és a testi értelemmel ellentétben álló hatásokat. Ez oknál fogva tőlünk ugyan elhordhatja magát az az általános felfogás, amelyet Westphal visszautasít, de közben helytelenül szemel ki bennünket ellenfeleinek. Mert ki keresi a lelke táplálékát Krisztus testében és ki hiteti el magával,
285
hogy erre nézve valódi és biztos záloga van a kenyérben, ha már előbb alá nem vetette érzületét a kereszt balgaságának? Úgy, hogy most már bárki előtt is világos, miszerint Westphal helytelenül lézeng mindannyiszor a közhelyekben, valahányszor azzal vádol minket, hogy mi az Isten erejét testi felfogással mérjük. De bár nem ok nélkül kívánom, hogy hallgatás fedje azokat a dolgokat, amik úgy Zwingli, mint Luther részéről vita közben megfontolatlanul hangzottak el, aminthogy nehéz és ritka dolog is, hogy az ember az összetűzés hevében megfelelő módon tudja szavait mérsékelni, mindamellett ha ügyesen és emberiesen akarjuk magyarázni azokat a dolgokat, amelyeket Joákhim oly elkeseredetten támad, azt találjuk, hogy a dolog lényege abban áll, hogy a Krisztus teste sem a kenyér alatt nem rejtőzik, sem a lelkész keze nem nyújtja azt, egyszóval annak lényege helyileg nincs jelen ott, ahol az úrvacsora végrehajtatik.
Westphal azt gondolja, vagy legalább szóval úgy dicsekszik, hogy eddig bebizonyította, miszerint mi az úrvacsora szavait annyira eltorzítjuk, hogy ellenkező vélekedéseink folytán, egymással is szemben állunk. Azt állítja, hogy az egyik dologban mi is ugyanúgy vélekedünk, ámbár a legkevésbé sem akarunk ily színben feltűnni, s ezért szóval mást hangoztatunk, nevezetesen, hogy az úrvacsora közöltetéséből töröljük a test és vér állagát. Ami az egymástól való eltérést illeti, erre nézve az ítéletet a méltányos és pártatlan olvasókra bízom. Hogy a test lényegének olyan jelenlétét, aminőt ő képzel, tagadom, azt miért leplezném, hiszen én teljességgel ugyanazt tanítom, amit kezdettől fogva, mindeddig következetesen vallani nem szégyelltem. Vajon valaha homályosan utasítottam-é én vissza a Krisztus testének mérhetetlenségét? Vagy nem bizonyítottam-é nyilván, hogy Markiont idézik fel a pokolból, ha az első úrvacsorában a Krisztus halandó, látható és térileg körülírt teste egy helyen volt: keze pedig az Ő láthatatlan, dicsőséges és mérhetetlen testét nyújtotta? nem azt ajánlottam-é mindig világosan a híveknek, hogy, ha Krisztus testét és vérét akarják élvezni, az égbe emelkedjenek fel? Ennek a mi őszinte hitünknek bizonyára nincs szüksége semmi leplezésre. Emellett Krisztus sem szűnik meg a mienk lenni, bár a kezünkbe nem is adatik, éppúgy, mint ahogyan a test valódi közöltetése nyújtatik nekünk a kenyér alatt, hogy lelkeinket lényegével megelevenítse, bár a kenyér lényegét tekintve nem a Krisztus teste.
Mármost Westphal, mintha ebben a részben alapos munkát
286
végzett volna, azt mondja, hogy más nehézség megoldására tér át, nevezetesen arra, hogy azokat a vádakat hárítja el, amelyekben én, ha neki hinni lehet, kutyához méltó ékesszólást fejtek ki. Én pedig jóllehet arra a dicséretre, hogy ékesen szólónak mondjanak, nem vágyódom, mindamellett nem vagyok annyira hiányában a közepes beszélőképességnek, hogy ugatással volnék kénytelen ékesen szólóvá lenni. Westphalnak vagy meg kellett volna változtatni az írásmodorát, vagy vissza kellett volna tartania azt a dicséretet, amelyet ő érdemel meg. Mert azokból a hervadt virágokból, amelyekkel előadását behinti, nyilvánvaló, hogy Ő milyen ügyefogyott szónok, és féktelensége inkább valami vad, mint emberies érzéseket árul el. Azt az egyet ugyan nem tagadom, hogy a szentségtörők üldözése épp úgy kedvemre van, mint a hű kutyáknak az, hogy a tolvajokat megcsípjék.
Első helyen azt a vádat iparkodik magáról elhárítani, hogy a békét megzavarta, mivel a versengés első szerzője nem ő volt. Mintha bizony én azt mondottam volna, hogy csak most kezdtek először támadni a zavarok. Sőt inkább világosan arról panaszkodtam, hogy miután Isten különös jótéteménye folytán egyidőre elcsendesültek, most ismét lángra gyújtják őket eme nyughatatlan emberek; de nem vetettem egyszerűen Westphal szemére, hogy a mozgalmakat ő támasztotta, hogy vissza ne fordítsa ellenem a vádat – amint teszi is –‚ hogy a mi tanításunk folytán sokak vettek alkalmat a zavargásra. Bizonyára vallom, sőt az angyalok előtt is dicsekedhetem azzal, hogy azt mondtam, miszerint, mihelyt oszladozni kezdett ama durva tévely a Krisztus kenyérré változásáról, a sátán kelt fel, hogy minden dolgot zavarba döntsön, hogy az igazság napfényre ne jöjjön, és manapság igen sok szent ember mártíriuma bizonyítja, hogy ugyanez a tanítás minden hitetlent, mily dühös őrültségbe hajszol. Mivel pedig Westphal és a hozzá hasonlók olajat öntenek a tűzre, miután a pápisták dühét felfegyverezték ellenünk, nagyon is igazságtalan dolog, hogy a zavarcsinálás bűnét nekünk róják fel. Ha a versengések első forrását keressük, akkor – hogy így szóljak – Luther fújta meg a harci kürtöt, mikor az átlényegülést megtámadta. Ezt azonban én annyira nem gáncsolom, hogy véleményem szerint az ő sok és igen nagy dicséretre méltó erényei között nem az utolsó helyen áll az a nagylelkűség, hogy semminő háborúságtól sem borzadt vissza, csak hogy ezt a fonák hazugságot gyökerestől kiszaggat-
287
hassa. Valahányszor tehát zavarok támadnak, azt kell eldönteni, hogy mind a két oldalról joggal, vagy jogtalanul harcolnak-é.
De azt a panaszomat, hogy a zavarokat felújították, Westphal helytelen módon másra viszi át. Mivel ugyanis fájlalni kell, hogy azok között az egyházak között, melyek az evangélium tisztább tanítását felölelve a Krisztusnak egy zászlaja alatt harcolnak a pápaság ellen, a szerencsétlen viszálykodás tüze, mely már-már kialudt, hirtelen újból kigyulladt, joggal mondtam, hogy ezt a tüzet rossz előjelek között az ördög csóvái gyújtották fel. Ennélfogva ízetlen Westphalnak eme kérdése: Ha az ördög már huszonöt esztendővel ezelőtt támasztotta a tragédiát, akkor én minő képpel vádolom őt azzal, hogy ő támasztotta a viszálykodást, mivel én sohasem az első támadásról szólottam, hanem a háború megújításáról, amelyben ő is vétkes az ördög után. Mert miért lett volna szükség arra, hogy Münzer Tamást, Pelletier Menyhértet, Pelargus Miklóst, tehát olyan embereket vádoljak, akiket én nem is ismerek, akiktől már régen el van véve a képesség arra, hogy árthassanak? És bizonyára, mikor engem a tolongásban szorítanak, igen balga dolog volna, ha másokkal perlekedném, s nem azokkal, akik engem szorítanak. Engem pedig elmésen hasonlít a gyújtogatóhoz, mivel én nemcsak titokban helyezem el a gyúanyagot, hanem nyilván lődözöm a tüzes nyilakat és gyújtogatom az épületeket, azoknak pedig, akik azért futnak, hogy a lángokat kioltsák, útját állom. Vajon nekem, aki mindig a kegyes és üdvös megbékélésen munkálkodtam, ezt a jutalmat kell nyernem? Hiszen mostanában micsoda új dolog látott tőlem napvilágot? Sőt inkább a zürichi testvérekkel való Megegyezés-emnek enyhítenie kellett volna az ellenpárt haragra gyúlt lelkületét; amit Vitus Theodorus leveléből meg fogok mutatni, hogy ő ezt inkább óhajtotta, mint remélte.
Biztattam őt, hogy Luther könyveit ne fertőztesse meg annak a szerencsétlen harcnak említésével. Erre ő azt felelte, hogy ha kivihetem azt, hogy a tanításnak az a neme, melyet a Megegyezés-ben felöleltünk, az én barátaim körében érvényre jut, akkor neki igazságos oka lesz a megnyugvásra. Cruciger Gáspár pedig teljes lelkéből éppen úgy egy nézeten van velem – és ezt magánúton ki is jelentette – mint azok, akik nyilvánosan odaadták a nevüket. Csak a halottakról szólok, hogy Westphal, ha az élőket hozom fel, súlyosabb támadást ne intézzen ellenük. Mégis mivel közülük sokakat a gondolkozásmódjuk után másoknak ítéltem,
288
abban a reményben voltam, hogy ha a mi Megegyezés-ünket közrebocsátom, sokan, kik azelőtt hevesebb indulatba jöttek, majd megbékülnek és jobb indulattal lesznek irántunk. Hogy ez a reményem, ha Westphal meghiúsította is, nem volt teljességgel alaptalan, arról a méltányos és mérsékelt emberek bizonyságot fognak nekem tenni.
S ez a dolog nem volt összeesküvés – amint ő fecsegi – a tévedések állandósítására, hanem véleményünknek őszinte megvallása, amely igen alkalmasnak látszott arra, hogy a botránkozásokat megszüntesse. A kegyes embereket régtől kínozta az a vélekedés, hogy véleményük szerint azok a szent jegyek, melyekben Isten az ő kegyelmét felajánlja, éppen úgy használtatnak, mint a földi hadsereg istentelen hadi jelvényei és a színpadi díszítmények. Az a nem kevésbé súlyos gyanú, hogy az úrvacsora hatása semmivé lesz, szintén megszűnt. Ha valami ebben a közös nyilatkozatban nem tetszik Westphalnak, azt mitőlünk szabadon megmutathatja. De hogy ő a bírálat tisztét figyelmen kívül hagyva, egyenesen Megegyezés-ünk ellen támad, vajon ebben az ő rosszakaratát ki fogja megbocsátani? A mi előszavunk bőséges bizonyság amellett, hogy nekünk nem volt szándékunk akárkit is a mi nyilatkozatunk elfogadására kényszeríteni. Csak azt adja meg Westphal, amit mi ott szerényen kértünk! Sőt azt is egyik okává teszi vádaskodásának, hogy miután véleményünket őszintén megvallottuk, azt ígérjük, hogy ha valaki jobb dolgokat hoz fel, mi szívesen tanulunk tőle, és ha valaki azt óhajtja, hogy világosabban magyarázzuk meg állításainkat, annak is szívesen eleget teszünk. Ha nem tartotta helyes dolognak, hogy a mi tanításunkat elfogadja, szabadságában állott nyíltan rámutatni, hogy mit helytelenít. Csak a meggyógyult sebet ne szaggatta volna fel újra.
Az az esztelen szónoklás pedig, hogy átkozott az a béke, amelyet az igazság kárával vásárolnak meg, szűnjék meg. Mert mi sem óhajtunk másforma békét, mint azt, amelynek szent köteléke a Krisztus tiszta igazsága. Én tehát a gáncsolódás ürügyét megszüntettem volna, ha Westphalnak az nem lett volna a feltett szándéka, hogy szanaszéjjel csapongva az olvasók figyelmét elvonja a tárgyról. Továbbá, az Angolországban tartott vitákra nézve jobb szeretném, ha a strassburgi egyház hű tudósa, Martyr Péter felelne, s bízom is, hogy ez mostanában megtörténik. Csupán néhány szóval kell itt megbélyegeznem ennek a mi bírálónknak
289
éppoly kegyetlen és barbár, mint szentségtörő őrjöngését. Vadul gúnyolja Istennek minden oly tisztelőjét, aki azt a reményét fejezte ki, hogy Angolországban az egyház állapota állandó lesz. Ki szánna most már tégedet, ha sorsod valaha a legnagyobb bajba taszítana is? Hiszen neked nem elég az, hogy minden kegyes lélek közgyászában henyén ülsz, ha az egyház nyomorult és gyászos züllését fennhéjázó szidalmakkal nem illetheted. Ezt a te dühödet nem fékezte meg legalább annyi vértanú szent vére, amely a föld legkülönbözőbb helyein épp úgy erőt és életkedvet lehel a hűséges lelkekbe, amint magának az Istennek és az angyaloknak is gyönyörűségükre van az égben? Íme a legnagyobb reménység királya (*) hirtelen elvétetvén, a kegyesség emelkedni kezdő épülete összeomlik, a sátán az övéivel diadalt ül, mert a kegyes tudomány világosságát kiolthatta; borzasztó módon dühöng az Isten fiai ellen; kiváló férfiak, mikor a tűzre vonszolták őket, győzhetetlen kitartással pecsételik meg azt az igazságot, amelyet felkaroltak – és Joákhim nemcsak a nyelvét öltögeti gúnyosan Sion földre sújtott leányára, hanem gőgösen becsmérli még azt a reménységét is, amely benne a boldogabb jövőre nézve támadt. Úgy hiszem, ez az egy példa elég lesz az olvasók előtt arra, hogy mint kell vélekedniük ez ember jelleméről.
De azt mondja, hogy ő joggal méltatlankodik, mert könyveink mindenfelé el vannak terjedve. Támadja tehát, ha valami gáncsolni valót talál bennük. Azt feleljük majd, hogy az ítélet az egyház kezében van. Ő azonban nem leplezi, hogy ezt a feltételt visszautasítja, mivel rövidebb eljárásnak látszik minden könyvet a tűzbe dobni s így akadályozni meg, hogy többé zavart ne támasszanak. Semmi gyűlöletesebb dolgot nem választhatott ugyanis, mint azt, amit mi vita tárgyául ajánlunk és vita alá akarunk vonni; ti. azt a tanítást, amelyről ő azt állítja, hogy mindenkit ellenmondás nélkül kötelez. Hol van most az a nagylelkű és fáradhatatlan bajvívója a Krisztusnak, aki egyebütt olyan bőven hirdeti a maga párviadalait? Mi a számadásra készen jelenünk meg, és alázatosan kérjük, hogy hallgassanak meg bennünket. A mi kívánságainknak lényege az, hogy az Úr igéje szerint ítéljenek felettünk. S nemcsak, hogy kizárnak bennünket, hanem Westphal barbár módra gáncsol is, és azt mondja, hogy nincs igazságtalanabb dolog, mint arról a tanításról vitatkozni, amely oly nagy közmegegyezéssel fogadtatott el. Vajon nagyobbal-é, mint az átlényegülés, a miseáldozat és a kehely megvonása? Ha
(*) A fiatalon elhunyt VI. Edwardról van szó, (1547–1553), s utána Katolikus vagy Véres Máriáról (1553–1558), aki a protestánsok tömeges üldözésével és kivégzésével írta be nevét a történelembe. (Latimer, Ridley 1555, Cranmer 1556.) [NF]
290
tehát Westphal bírálata érvényesül, akkor Luther csak szentségtörő vakmerőséggel merészelte kiirtani mindazokat a koholmányokat, amelyeket majdnem az egész világ közmegegyezése elfogadott. Hogy a kenyér lényegileg a Krisztus teste: ez új határozat, és ezelőtt nem lehetett róla hallani. Westphal ugyanis, mikor az egyetemes egyház megegyezését hánytorgatja, füllent. Mégis mivel társai közül némelyek úgy ítéltek, hogy ezt a végletekig meg kell tartani, azt gondolja, hogy ez az egyesülés (syncretismus) bőven elégséges arra, hogy semminő megvitatásnak hely ne adassék. Minden esetre nevetséges dolog ez, míg a vele egy nyájban levőket a pápa legalázatosabb szolgálatára nem adja. Mert ha a megegyezéssel dicsekedni kell, akkor azt kérdezem, hogy melyiknek van nagyobb mentsége rá? Vajon a pápának-é, aki Európának nagy részét akként tartja uralma alatt, hogy ellene senki sem mer mukkanni, vagy Westphalnak, aki nem tudom, micsoda napernyőt tart fel, s úgy akarja elkerülni a világosságot?
Itt Istennek minden gyermekéhez fellebbezek, kikről a Szentírás azt állítja, hogy meg vannak áldva a szelídségnek és engedelmességnek lelkével. Meghallgatást kérünk úgy Westphaltól, mint a pápától. Megtagadja mind a kettő, mivel a birtoklást már sok ember megegyezése folytán elnyerték, és abból tágítani nem akarnak. Itt semmi sem az enyém: ez tisztára Westphal védekezése. Hogyha a hívők sokaságáról van szó, miért nem adnak nekünk is helyet? Westphal kijelenti, hogy mi eretnekek vagyunk, akikkel nem kell törődni. Halljuk most a pápát, aki mellett a legtöbb szavazat szól! Mint nyilatkozik ez úgy őróla, mint mirólunk? Számunkra azonban készen áll az ellenvetés, hogy mi önként mindig készen vagyunk a vitára. Ugyanily álláspontot foglaltak el eddig az augsburgi hitvallás védelmezői is, és csudálkozom, hogy az nevükkel mint él vissza oly vakmerően ellenünk Westphal, aki olyan rosszul utánozza őket.
A német fejedelmek, kik az evangélium megvédelmezését magukra vállalták, azt gondolták, hogy helyesen jártak el tisztükben, ha, amennyiben rajtuk állott, mindent megtettek arra nézve, hogy megkezdődjék a törvényes vizsgálat és mindig panaszkodtak, hogy ezt nekik megtagadták. Ez volt a mi eljárásmódunk, valahányszor a vallás ügyének tárgyalására meghívtak, és a birodalom rendeinek sohasem volt olyan gyűlése, amelyen a mieink ne követelték volna a megvitatást. Egyik-másikon magam is jelen voltam, és hogy azelőtt mint szoktak eljárni, az ismeretes a nyil-
291
vános jegyzőkönyvekből. Hogy még tovább menjek, nekem a zavarcsináló emberekkel, sót az eretnekekkel is gyakorta volt háborúságom úgy ebben a városban, mint egyebütt is a tanítás miatt. Annyira nem kerültem a vitát, hogy inkább először én ajánlkoztam önként. Ügyem jósága bizalmat öntött belém, hogy ne reszkessek a világosság láttára. És most Westphal honnan veszi azt az új fennhéjázást, hogy ő nemcsak az eretnekeket akadályozza meg abban, hogy ügyük megvizsgáltassék, hanem az Isten kegyes tisztelőitől is, akiknek nagyobb ügyesség adatott, mint a hozzá hasonlóknak arra, hogy az evangélium dicsőségére fényt derítsenek, és akik gyümölcsöző munkájukkal nem csekély érdemet szereztek az egyházzal szemben, makacsul megtagadja a meghallgattatást? Elismerem, hogy ha az Isten igéjének fensége jönne kérdésbe, akkor ennek a szabadosságnak nagy hévvel illenék ellene állani, de itt, Westphal, a te vélekedésedet és nem a Szentírást teszik vita tárgyává. Az sem kérdés, hogy Krisztus igazán és helyesen nevezte-é testét kenyérnek, hanem hogy mit akart mondani és mit jelentenek az ő szavai, amelyeket mi tisztelettel karolunk fel. Te azt állítod, hogy e szavak világosabbak, semhogy magyarázatra szorulnának. Mi ezek világosságáról ugyanezt állítjuk, csak ne essék terhedre kinyitni a szemedet. Amit tehát a Megegyezés ellen felhozol, azt nekem felesleges keményebben megcáfolnom, mivel mint haszontalan dolgot, úgy is kineveti mindenki. Abban a körülményben pedig, hogy könyveim megsemmisítésén oly aggódva fáradozik, rossz akaratát és irigységét világosabban elárulja, semhogy annak hosszadalmas kimutatására volna szükség. Annyit minden esetre bebizonyítottam, hogy ha ügyében bizalma volna, akkor nem futna meg olyan könnyen ő, aki egyébként a kelleténél is lelkesebb harcos.
Ugyanez oknál fogva kitűzött tárgyától eltér és mindenünnen sokféle rágalmat hord össze, hogy az egyszerű emberekben növelje ellenünk a gyűlölséget. És elsősorban azzal a váddal terhel minket, hogy mi az egyházainkban mindent megújítunk, és kiküszöbölünk olyan istentiszteleti cselekményeket, amelyek nem haszontalanok. Csak legalább részletesen megjelölte volna ezeket, vagy egyikből-másikból legalább ízelítőt adott volna, és ne hagyta volna az olvasókat kétségben: ezeknek a kétségét azonban könnyen el lehet oszlatni. Nevezetesen mi a szent vacsorát színészruha nélkül hajtjuk végre; gyertyákat délben nem gyújtunk, harangzúgás nem figyelmezteti a népet arra, hogy a kenyeret imádja, mikor a
292
mózesi törvény előírásához képest áldozat módjára felemelik azt. Egyebeket, amiket később sorol fel, most szándékosan hagyok figyelmen kívül addig, míg később ezekre is rájuk kerül a sor.
Hát – kérlek – Westphal, miféle szertartásoknak vagy te oly buzgó védelmezője, ha nem azoknak, amelyek nálatok szokásban vannak? De micsoda gőg az, ha valaki azt akarja, hogy az ő szokása mindenütt törvény legyen? Te neked fáj, hogy nálunk mellőzik azt, amit nálatok megtartanak? Mintha nekünk nem éppen ilyen okunk volna a panaszra! Miért nem haragszunk mi, hogy ti a mi szertartásainkat semmire sem tartjátok, és miért kötöd te a tieiteknek megtartását olyan parancsoló módon miránk, hacsak azért nem, mivel mi testvéri szelídséggel eltűrjük azokat a hibákat, amelyeket nem lehet megjavítani, neked pedig és a hozzád hasonlóknak nem elég a pocsolyában feküdni anélkül, hogy másokat is be ne mocskoljatok? Hiszen ki nem veszi észre, hogy a gyertyák zsidó gondolkodásra mutatnak?
Tedd hozzá még, hogy Luthernél keményebben senki sem szállt síkra azok ellen a haszontalanságok ellen, amelyeket a kor gyengesége miatt mégis megtartott. Mi az oka az ő szigorú feddéseinek, ha nem az, hogy látta, miszerint ezek a szertartások fonák babonából származnak és a visszaélés folytán károsak? És ő nemcsak ezt látta, hanem azt is, hogy a világ annyira elfásult, hogy a lelkekből nem egykönnyen lehet kiirtani a tévedést. Hogy ily nagy hévvel támadott, az dicséretre méltó dolog, mivel a szükség így hozta magával. Hogy azonnal nem távolította el e szokásokat, azt megbocsátjuk. Te pedig ezzel a méltányossággal meg nem elégedvén, valami nagy bűnnek tartod, hogy minálunk kimentek a divatból?
Hogy hosszadalmas ne legyek, vegyék fontolóra az olvasók, hogy az a versengés, amelyben mi Westphallal és a vele egy nyájból valókkal állunk, ugyanaz, amelyet egykor Pál azokkal a félzsidókkal harcolt meg, kik Jeruzsálemből eljővén, semmit sem akartak megengedni, ami az ott elfogadott szokástól eltért volna, s ezért megkíséreltek jármot vetni a pogányok nyakába. Mert míg az apostolokat magasztalták és azzal dicsekedtek, hogy az ő iskolájukban és mintegy a kebelükön növekedtek fel, gyűlöletes módon támadták Pált, akinek más volt a felfogása. Egyszóval csak éppen hogy hitehagyott nem volt előttük az, ki az apostoli szokásokat el merte törölni a pogányok között. Joákhim ugyanis mintegy ezeknek a szájával hirdeti, hogy a szertartások meg-
293
változtatása következtében mi elkülönültünk azoktól az egyházaktól, melyekről a katolikus (*) tan közmegegyezése és a Szentlélek ajándékaiban megnyilatkozó sokféle kegyelem azt tanúsítja, hogy a Krisztus egyházai. Tehát Wittenberg, vagy Hamburg manapság többet jelentenek, mint az evangélium első hirdetésekor Jeruzsálem? Pedig hát e városból áradt ki az üdvösség, mint forrásból, az egész világra. Mert mit lobbantottak Pál szemére úgy a galatáknál, mint egyebütt, mint azt, hogy azokat a szertartásokat, melyeket a Krisztus első helyen álló szolgái megtartottak, ő nem tartja meg? Az a fonák becsvágy pedig, hogy az egész világra ugyanazt a szokást erőszakolják, honnét ered, ha nem a gőgös önteltségből? Amint nem is történhetik másképpen, mint hogy az idegen szokásokat azok utasítják vissza makacsul, akik önmagukkal a kelleténél is jobban el vannak telve. De mennél gőgösebben magasztalja magát Westphal, haszontalan hetvenkedéseit annál nagyobb joggal verhetjük vissza.
Azzal dicsekszik, hogy a Szentlélek ajándékaiban megnyilatkozó sokféle kegyelemmel vannak felékesítve azok az egyházak, amelyeknek szertartásait mi nem tartjuk meg. Mintha bizony a Szentlélek ajándékaiban szűköt látnának és ínségesek volnának a mi egyházaink. Ennél a pontnál nemcsak Svájcról van sző, hanem egy csapásra el van ítélve az egész Felső-Németország. És még a maga szerénységét hirdetve azt fogja mondani, hogy a kérkedő dicsekvéstől senki sincs messzebb, mint Ő, aki a maga nyugodt kuckójából olyan sok kiváló egyházat megtámad? Strassburgot, Augsburgot, Frankfurtot és igen sok más várost egyetlen leheletével semmivé tesz. Óh Ismáel, mikor mindenkire fel vannak emelve a te kezeid és mindenkinek a keze fel van emelve ellened! [1Móz 16,12] Mennél nagyobb dicséretet érdemel ugyanis Luther nagylelkűsége, hogy egymaga nem habozott megtámadni az egész pápaságot, annál kárhozatosabb a te zordonságod, ki az Isten népe között csekélyes dolgokban keresel okot a viszálykodásra.
Érdemes most futólag érinteni azokat a dolgokat, amelyeket ő név szerint ócsárol. Az első az, hogy mi néha keresztség nélkül hagyjuk meghalni a gyermekeket. Mi mást ró fel itt nekünk bűnül, mint azt, hogy a keresztelés tisztét nem bízzuk az asszonykákra? Mert ha valaki a gyermekeit nem hozza idejekorán megkereszteltetni, hanyagsága miatt bizony szigorú dorgálásban részesül. A templom minden nap nyitva van. Ha valakinek a fia esetleg azért hal el keresztség nélkül, mivel az alkalommal nem
(*) A reformáció korában minden jelentős irányzat "katolikus egyháznak" nevezte önmagát és a vele egyetértőket. A szó egyszerűen "egyetemes"-t jelent, és eredetileg az egész római birodalomban honos keresztény gyülekezetek összességét jelölték vele. Ezt az egyházat, az atyák egyházát a protestantizmus sem tagadta meg, noha mértékkel bírálja is. Ezért volna hasznos még ma is, hogy a kifejlődött pápás egyházat megkülönböztetésül római katolikusnak nevezzük. [NF]
294
élt, megdorgáltatik. Csak egy dolog hiányzik nálunk, hogy ti. az asszonyok a lelkipásztorok ünnepélyes tisztét a Krisztus parancsolata ellenére nem ragadják magukhoz. Joákhimra nézve pedig a keresztség szüksége olyan feltétlen, hogy inkább akarja azt meg nem engedett visszaéléssel megfertőztetni, mint mellőzni ott, ahol nincs mód annak törvényszerű végrehajtására. Mert hogy őt mi bántja, azt folytatólag mindjárt elárulja. Az ti., hogy mi oly reményt táplálunk, hogy az üdvösséget keresztség nélkül is elérhetik a gyermekek, hogy a keresztség által azok nem születnek újjá és nem üdvözülnek, hanem a keresztség csak megpecsételi azt az üdvösséget, amelynek előbb részesei lettek.
Én, mivel ezeket a durva tévedéseket egyebütt bővebben megcáfoltam, most csak röviden válaszolok. Ha a csecsemők üdvössége a víz elemébe van bezárva, akkor az a szövetség, mellyel az Úr őket gyermekeivé fogadja, semmivé tétetik. Mondja meg Joákhim egy szóval, hogy micsoda súlya van előtte ennek az ígéretnek: "Istened leszek és a te magodé". Mert ha Isten nem oltja be az ő népének testébe azokat, kiket a tisztesség ekkora előjogára méltatott, akkor az ő szavával nemcsak igaztalanság történik, hanem a kisdedeket távol kell tartani magától a külső jegytől is. Jöjjön elő valami anabaptista és mondja, hogy az újjászületés szimbóluma helytelenül közöltetik Ádám megátkozott gyermekeivel, kiket az Isten még nem hívott el az ő kegyelmének társaságába: akkor vagy el kell némulnia Westphalnak, vagy eszébe kell jutnia ennek az egyedüli védekezésnek, hogy rájuk nézve közös az a kegyelem, amely szüleiknek az ő nevükben ajánltatott fel. Ebből az következik, hogy nem születnek újjá egyszerűen a keresztség által, amelytől távol kellene őket tartani, ha Isten már nem számítaná őket az ő fiának tagjai közé. (*) A szent elnevezést pedig minő ábrázattal meri elvenni a kisdedektől, mikor Pál ezzel ékesíti fel azokat? (1Kor 7,14) Ha ezt a helyet megtekinti az olvasó, amint az meg van magyarázva a mi Káténkban, akkor, ha hallgatok is, ki fogja nyilatkoztatni, hogy a mi gyermekeink, akik ilyen elemi ismereteket vesznek, sokkal helyesebben okoskodnak, mint ez a veterán teológus a maga spekulációi folytán.
Szememre veti másodszor, hogy az úrvacsoráját mi otthon nem adjuk a betegeknek. Vajha ebben a dologban valami tisztább példával világoltak volna előttünk! Mert hogyha gondjuk lett volna arra, hogy az ő eljárásukat a Krisztus igazi szabályához
(*) Ez a gondolatmenet semmivé teszi a csecsemőkeresztség összes korábbi igazolását, amely abból indult ki, hogy a kereszteletlenül elhalt gyermekek elkárhoznak. Amit Kálvin ennek helyébe tesz, az már nem szigorú szükségessége, hanem csupán illendő volta a csecsemők megkeresztelésének. [NF]
295
alkalmazzák, szívesen követtük volna őket. De mivel a mennyei Mester tanításával semmi sem egyeztethető össze kevésbé, mint az, hogy a kenyeret nagy dísszel éppen úgy körülhordozzák, mint diadalmi jeleket tartalmazó saroglyákat a színházban, azután, hogy egy ember külön és magánosan egyék, (*) a kiosztás törvényét semmire sem becsülve, ez idézte elő, hogy a magános úrvacsorázástól a kegyes és tudós emberek kezdetben visszaborzadtak. Mindamellett a legteljesebb mértékben alaptalan az, amivel Westphal rágalmaz bennünket, hogy a sátán csalárd tanácsa folytán megfosztjuk a nyomorult lelkeket vigaszuktól, mivel a betegeknek szorgalmasan emlékezetükbe idézzük az életnek ama zálogát, amely egyszer náluk letétetett, hogy ebből erősítsék hitüket és kölcsönözzenek fegyvereket a lelki csatára. Egyszóval odáig megyünk, hogy a szent gyülekezetben a Krisztus rendelése folytán vett úrvacsora éppen olyan jelenvaló vigasztalás és éppen olyan hathatósan táplálja a betegeket, mintha magánosan élveznék azt a rendes kiosztáson kívül.
Majd arra tér át Westphal, hogy mi az úrvacsorához olyanokat bocsátunk, akiket előbb nem vizsgáltunk meg és mellőzzük a magános feloldozást. Bizony nem tagadom, hogy a túlságos engedékenység folytán sok helyen hibáznak nálunk. Törvény, hogy a gyermekek, míg hitüknek bizonyságát nem adták, ne járuljanak az Úr szent asztalához. Az idősebbeket is megvizsgálják, kivéve azokat, akiknek kegyessége közismert és bizonyos. Mindamellett elismerem, hogy ezzel a kegyelemmel kevesebbet érünk el, mint amennyit óhajtanék, ámbár igenis hamis az az állítás, hogy mi az úrvacsorát tudva és akarva ajánljuk fel idegeneknek és olyanoknak, akik még meg nem próbáltattak. De Westphal nem ezt gáncsolja, hanem azt, hogy mi a magános feloldozást mellőzzük. Pedig ha ennek a feloldozásnak valahol egyebütt találja az eredetét, mint a pápa bűzös pocsolyáiban, akkor a hibát szívesen beismerem. Nem szándékom tagadni, hogy a magános feloldozás milyen hasznos, de amint irataimnak több helyén ajánlom ennek az alkalmazását, csak szabad és a babonától ment legyen, viszont a lelkiismereteket törvénnyel bilincsbe verni sem nem szabad, sem nem célravezető. (**) Mutassa meg Westphal, hogy akkor, amikor az egyház virágzott és a tiszta vallás erejében állott, a magános feloldozás valaminő törvénnyel volt szentesítve. Mivel a kelleténél ismertebb dolog, hogy ennek kötelező voltát az egyház állapotának teljes megromlása,
(*) A reformáció kálvini ága e ponton következetesen megmaradt azon ágostoni elv mellett, hogy a látható elemet az elhitt Ige teszi szakramentummá, és máig csak házi istentisztelet keretében engedélyezi a betegek úrvacsoráját. [NF]
(**) Luther is éppen ilyen véleményt nyilvánított a magános bűnvallásról, de erősebben hangsúlyozta annak szükségességét. Itt az a különbség nyilvánult meg a két reformátor között, hogy Luther csak az Igének ellentmondó gyakorlatokat akarta elvetni, míg Kálvin csak az Igéből igazolhatóakat akarta megtartani. [NF]
296
sőt a kegyesség tökéletes kiirtása után az ördög hozta be, a legkevésbé sincs ok azt koholni, hogy annak eltörlése bűn volt. Ebből az is következik, hogy Westphal ügyetlenül vádol bennünket azzal, hogy mi, mivel magánosan mindenkit külön fel nem oldunk, azért az úrvacsorához olyanokat bocsátunk, akiket előbb meg nem próbáltunk. Mintha bizony a hitnek megbizonyítása és a magános feloldozás egymás között feloldhatatlan viszonyban állanának. Pedig hát közülük az első a hívek között mindig szentül érvényben állott, a második, már ami törvényjellegét illeti, csak akkor csúszott be az elfajult szertartások között, mikor a dolgok már összezavarodtak.
Negyedik vádpontja az, hogy mi Karlstadt képháborúságának védelmére a törvény első parancsolatát kettőre osztjuk. Vajha az eszelős düh ne ragadta volna őt ily hanyatt-homlok arra, hogy a maga és az övéi szégyenét, amely mi tőlünk eltemetve maradhatott volna, felfedje. Szilárd és világos okokkal mutattuk ki, hogy mi a törvény tíz parancsolatát helyesen és renddel különböztetjük meg. Mellettünk szól a régiek tekintélye is. Westphal az övéivel egyetemben, hogy elhomályosítsa azt a parancsolatot, amely világosan a bálványimádástól való óvakodásról beszél, a törvény utolsó parancsolatát helytelenül két tagra szakítja széjjel. (**) És mégsem habozik ez alkalommal a szakadás bűnét ránk hárítani. Ebből könnyű megállapítani azt is, hogy ezek az engesztelhetetlen mesterek a béke érdekében milyen feltételeket szabnak ránk. Azonban lássa inkább ő maga, vagy ha őt vaksága gátolja, figyeljék meg az olvasók, hogy vajon nem a sátán végzetes mesterkedése folytán taszíttatott-é el a törvény második parancsolata a helyéről és rejtetett-é el, hogy az Isten népe között a bálványimádás ne keltsen akkora borzadályt és utálatot? Annál kevésbé méltó a bocsánatra Westphal, ki a legdurvább és egyúttal épp oly ártalmas tévelygésben nemcsak magának tapsol megátalkodottan, hanem gyalázattal illet minden más embert, aki ellenkező nézeten van!
Áttérek az ötödik vádra, mely arra vonatkozik, hogy mi az ünnepnapokat eltöröltük s érvényen kívül helyeztük az Evangélium és a Levél-részletek olvasását, amelyek közönségesen szokásban voltak. Azt mondja, hogy az ünnepek megkülönböztetése éppoly régi, mint hasznos dolog. De szeretném, ha ez a jó régiségbúvár megjelölné azt az időpontot, amikor a szűz Mária és a szentek tiszteletére kezdettek ünnepeket szentelni! Nem ismeretlen előttem,
(*) Az első egyetemes egyházi rendelet, amely mindenkire kötelezővé tette a rendszeres magángyónást, 1215-ből való, a IV. Lateráni Zsinatról. [NF]
(**) Már Luther így tett a Nagy Kátéban, s erre adott indoklása hozzá méltatlanul ingatag. [NF]
297
hogy a mártírok emlékezetét ezerháromszáz évvel ezelőtt kezdték ünnepelni, éspedig azért, hogy a hívek annál nagyobb ösztönzést nyerjenek utánzásukra. A többi megromlások közé, amelyek azután következtek, azt is méltán oda kell számítanunk, hogy szent napokat és ünnepeket rendeltek. És mégis Joákhim szerint megdől a keresztyénség, szétszaggattatik a testvéri közösség és istentelen szakadás idéztetik fel, ha a napok megtartását nem a hamburgi kalendáriumból vesszük. Bizony Augustinus, aki felpanaszolja, hogy korában az egyház szabadságát a szertartások mérhetetlen tömege nyomta el, nyilván tanúskodik arról, hogy az ősök igen kevés ünnepnapot állapítottak meg, s ebből kitűnik, hogy abban a javításban, amely nálunk megtörtént, semmire sem voltunk inkább figyelemmel, mint arra, hogy ama tiszta hajdankor újíttassék meg.
Ami az evangélium- és levélrészleteket illeti, a régieknek minden egyházi beszédéből eléggé bizonyos, hogy ők a Szentírás könyveit egyfolytában magyarázták a népnek. Az a szokás, hogy felolvasás végett az evangéliumból és az apostoli olvasmányokból kiszakítsák azt, ami az időszaknak megfelelt, később kapott lábra. Innen származnak azok a perikópák, amelyekért Westphal úgy harcol, mintha oltárairól és tűzhelyéről volna szó. Pedig ezeknek az átolvasása azt bizonyítja, hogy ügyetlenül és minden belátás nélkül alkottattak meg. (*) Bizony, ha töredékeket kellett válogatni, hogy az egyes vasárnapokon ezeket olvassák, egészen más válogatásra lett volna szükség. Bárki volt is az az ollózó, nemcsak hogy helytelenül és megfontolatlanul osztotta szét az olvasmányokat, hanem néha nem tudom micsoda renyheséggel még azt is megengedte magának, hogy az egyes mondatokat középen szakítsa ketté. Mégis hogy valaki azt ne gondolja, hogy Westphal ok nélkül jön tűzbe, figyelmükbe ajánlom az olvasóknak, hogy neki a postillák miatt vannak aggályai. Mert jó része azoknak, akiknek ő kedvét akarja keresni, mit is csinálna a postillák nélkül?
Luthernek, aki, mikor még a dolgok nem voltak rendezve, az általános szokáshoz alkalmazkodott, meg kell bocsátanunk; sőt hogy az evangélium hintegetésére ezt az összefoglaló rendszert alkalmazta, ebben dicsérnünk kell a buzgalmát és serénységét. Ámde helytelen az eszejárása Westphalnak, aki szándékosan ugyanabban a sárban akarván maradni, Luther első kísérleteit hozza fel ürügyül; mintha valaki a helyes útra lépvén, mihelyt az, aki neki az utat megmutatta, visszafordul, makacsul ugyanazon a
(*) Ez a szokás azóta a református egyházba is beszivárgott, és általánossá vált az olyan prédikáció, amelynek csupán az alkalmát adja meg a napi igeszakasz. [NF]
298
helyen maradva, vonakodnék tovább haladni. Ennélfogva Westphal, aki a Martinaliákat (1) a pápistákkal együtt celebrálja, hadd énekelje velük az evangéliumokat és epistolákat a mise szokásos előírása szerint, csak nekünk legyen szabad az evangélium tanítását úgy, amint azt nekünk az apostolok tanították, a nép használatára alkalmazni. A mi gáncsolónk azonban ezt nem tűri, hanem tragikus módra felkiált, hogy ezt mi kétségtelenül az ördög akarata folytán műveljük, hogy az evangéliumból semmi jó se maradjon meg. Mintha bizony elvesznék az evangélium, ha darabokra nem szaggatják! És kételkedik-é még valaki abban, hogy ez az ember a maga visszavonultságában felettébb tunya, aki semmiért csinál dolgot azoknak, akik úgy is el vannak foglalva? Hacsak esetleg azzal nem védekezik, hogy ő most azzal foglalatoskodik, amivel egykor Catilina fenyegetőzött, hogy a tüzet tűzzel oltja el.
Mivel ugyanis azt mondottam, hogy a viszálykodások fáklyáit ő most rossz előjelek között gyújtotta fel, a védekezésnek azt az egy nemét fedezi fel, hogy fáklyák és Erymnák (*) mindazok, akik nem díszítik templomaikat bálványokkal, akikre nézve a keresztség az ígéret függeléke és a kegyelem megerősítésének segédeszköze, nem pedig az üdvösség oka, kik a feloldozás alakját nem suttogják bele kinek-kinek a fülébe, kik a szentek tiszteletére ünnepeket nem ülnek, és a szentírási olvasmányok feldarabolásában nem követik a Missalé-t. (2) Íme, ezért hánytorgatja, hogy neki sebet kellett vágnia, hogy a rejtett rothadás belül rejtve ne maradjon – mintha a szent békességet kölcsönösen csak úgy ápolhatná és gyakorolhatná, ha mi szolgai módra idegen undoksággal mocskoljuk be magunkat. Helyesen mondja Horatius a majmokról, melyek oly nagy kedvüket találják a fonák utánzásban: Ó utánzók, szolga barom! Én pedig elismerem, hogy mikor azt mondottam hogy a tűz kihamvadt, csalódtam, mivel józanabbaknak tartottam azokat, akik most mód nélkül esztelenkednek. Mivel pedig az ő oktalan dühük megszüntette a béke reményét, fékezze meg az Isten ezeket a fúriákat, és azokat a gáncsokat, amelyeket épp oly fennhéjázóan, mint igaztalanul okádnak ellenünk, fordítsa vissza az ő fejükre!
Már most, mintha azt a vádat, hogy a békét megzavarta, a
(1) Luther Márton postilláit.
(*) Valószínűleg utalás az Erinys-ekre, a görög mitológia bosszúálló istennőire, akiket latinosan Fúriáknak is neveznek. [NF]
(2) Misekönyv.
299
legjobban megcáfolta volna, áttér a maga képzettségének megvédelmezésére. Hogy azonban szerénységét bebizonyítsa, előrebocsátja, hogy az én szemérmetlenségem kényszeríti arra, hogy a szerénység határain magát túltegye. De honnan bizonyítja be, hogy én szemérmetlen vagyok, hacsak abból nem, hogy én őt tanulatlannak mondtam? Ámde tőlem kedvét lelheti mesteri és doktori címeiben, csak a tudósok sorába ne igen törje magát az egyház közös kárára. Mellőzöm az ő ízetlen gúnyolódásait, amelyekkel engem azért ingerel, mivel kevesebb tisztelettel vélekedem róla, mint ő akarná. Ha nekem valami kegyelem adatott, törekszem azt minden fitogtatás, vagy fennhéjázás nélkül az egyház épülésére és hasznára fordítani. És könyveim világos tanúságot tesznek arról, hogy én a lángész, vagy tudományosság pálmájáért nemcsak nem harcolok, hanem semmitől jobban nem óvakodom, mint a tüntetéstől. Arra sem volt oka Westphalnak, hogy versenyre hívjon engem, aki magamról említést sem téve csupán arra figyelmeztettem, hogy inkább engedje át a teret ügye arravalóbb védelmezőinek, mint hogy a vakmerőség szégyenét vonja magára. Most már tehát hasonlítsa össze magát pártjának embereivel, és követelje magának az első helyet, ha azt kívánja, hogy engem visszaverhessen. S végtére egészen eddig megy, mikor nagyralátó módra azt hánytorgatja, hogy ő egyetlen oszlopnak sem enged, de még maguknak az égbeli angyaloknak sem. Óh, Luther! Milyen kevés olyan embert hagytál magad után, aki a te kiválóságodat utánozza, s viszont milyen sok olyat, aki a te szent fennhéjázásodat (*) majmolja! Nem lehet csudálkozni azon, hogy ez a szó lépten-nyomon a szájában volt annak, aki a Krisztusért nem harcolhatott bátran anélkül, hogy az egész világ minden hatalmasságát le ne nézze. Már pedig semmi módon sem lehet eltűrni, hogy a herék, mikor a méhek mézgyűjtését zavarják, ugyanolyan hangon dongjanak.
Mindamellett szeretném, ha rámutatna azokra az oszlopokra, amelyeknek ő nem akar engedni. Pálnak szabad volt ezt mondania, mert az ő nevét bizonyos tévelygők Péter és mások fényével akarták homályba dönteni. Mi köze van azonban ennek Westphalhoz, aki az égről leszedett csillagokat a poklokig sújtja, ha az ő jótetszésének nem engedelmeskednek? Fentebb láttuk ugyanis, hogy mily sértőleg beszélt azokról az egyházakról, amelyekben valami olyast talált, ami az ő előírásaitól eltért, vagy ezekhez nem volt hasonló. Vigyázzon tehát, hogy mikor az osz-
(*) Luthernek több ilyen nyilatkozata ismeretes, de ezek inkább az ő szertelen vitatkozó kedvének túlzásai, mint komoly dogmatikus kijelentések; s vannak neki éppenséggel túl alázatos nyilatkozatai is.
300
lopok ellen támad, meg ne botoljék a botránkozás kövében. Mert ha írást nem hoz arról a hatalomról, amelyet neki az Isten engedett, ugyan, mit gondol, kiben fog bizalmat kelteni? Pálhoz ugyanis, akinek személyét nevetségesen utánozza, semmivel sem áll közelebb, mint az udvari bolond a királyhoz. Vajha igazi pecsétekkel bizonyítaná, hogy ő a Krisztus apostola. Így azonban mit használ ennek a széllelbélelt és balgaságokkal eltelt embernek, hogy magát a hit védelmezőjeként emlegeti, mintha egyenesen az égből jött volna? Ha Westphalnak hiszünk, akkor egyenesen az ő vállaira volt szükség, hogy a hit azokra az ízetlen hazugságokra támaszkodik, amelyekkel ő magát és másokat bolondítja, s ugyanilyen módon semmisül meg az a fennhéjázása is, hogy akkorácska haladást csak tett, hogy a pásztor hangját meg tudja különböztetni a farkasok üvöltésétől.
Miért zavarja tehát ő meg az egyházat üvöltésével, hogy a Krisztus hangját szelíden ne hallgathassák? S kivel fogja elhitetni, hogy mi üvöltünk, akikről eléggé ismert dolog, hogy éjjel-nappal mást se csinálunk, másra se törekszünk, mint hogy a mennyei pásztor a maga szétszórt juhait a szavával maga köré gyűjthesse? Hogy mily hűségesen munkálkodom én azon, hagy az egész világ egyedül a Krisztusnak ajakán csüngjön, erre nézve nemcsak könyveimet és folyton tartó beszédeimet idézhetem tanúkul, hanem azok, akik engem minden nap látnak a magam munkájában forgolódni, meg biztosabb tanúságot tesznek majd e részben mellettem. Isten pedig az ő áldásával fényesebben pecsételi meg az én munkáimat, semhogy tíz Westphal előtt is megvetésre méltó lehetne ez az eredmény. Hivatásomnak ez a magasztalása közös rám nézve Pállal. Vajon honnét veszi majd Westphal az övét, aki csak társainak hízelegve tőlük követel kölcsönös magasztalásokat? Maga előtt úgy tűnik fel, mint aki a lelkeket képes megítélni; de hogyha őt mindenki kipisszegi, vajon minő képzelgésnek fog bizonyulni az a vélekedés, amelyet bensőjében maga-magáról alkotott?
Azt hirdeti, hogy ő nem éppen eredmény nélkül fordít a szent irodalom tanulmányozására jó órákat, amelyeket mások mókázással vagy játékkal fecsérelnek el haszontalanul. Hogy ezt vajon kinek veti a szemére, azt nem tudom, ha csak esetleg tanulmányainak emlegetésével engemet nem akart megdöbbenteni. Wittenbergben és egyebütt hallgatója volt a hűséges tanítóknak; de persze éppen úgy, mint ahogy Péternek és az apostoloknak
301
tanítványaik voltak azok, kik a széltében-hosszában elterjedt evangéliumot sötét nézeteikkel próbálták elhomályosítani. Dicsekvései között azt sem hallgatja el, hogy ő a maga hazájában visel tanítói tisztet, és ezzel, amint ő gondolja, megfelelő okot is nyert arra, hogy engem támadjon azért, mivel én a hazámtól távol, számkivetésben élek. Csudálatos, hogy gúnyolódását nem irányítja Pál ellen is, mivel nem Tarsusban volt püspök. Én azonban annyira nem szégyellem önkéntes száműzetésemet, hogy ezektől a kényes apostoloktól egyáltalán nem irigylem fészkük nyugalmát. Egyszóval figyelje meg bárki is közelebbről az ő elbeszélését, s ebben, ha én hallgatok is, világosan szemlélheti az álapostolok élethű ábrázatát úgy, amint Pál azt a korinthusiakhoz intézett mindkét levelében megrajzolja. Bár alázatosan előrebocsátotta, hogy tudatában van a saját gyengeségének s a tehetséget és tudást megillető dicséretet másoknak hagyja, kevéssel később mégis megfeledkezvén erről a hazug szerénységről, kénytelen elárulni, hogy milyen ecetes kovásszal van tele a gyomra.
Tanulatlan – úgymond. Szeretném tudni, hogy milyen fogalma van neki a tanult emberről! Mintha bizony a plátói őseszmékhez kellene fordulni, ha az ember valami tudós férfiút keres a világon Westphalon kívül! Én pedig, hogy magadat hiába ne fáraszd hosszadalmas keresgetéseiddel, kijelentem, hogy Lipcsében, Wittenbergben és a szomszédos helyeken sokan vannak, akiket véleményem szerint joggal a tudós férfiak sorába lehet számítani. Minden alap nélkül vádolsz ugyanis azzal, hogy előttem senki sem tudós, csak aki a Zwingli iskolájában nyerte oktatását. Mert ámbár Luther tőlünk eltérő nézeten van, vajon az ő képzettségét mi megvetettük-é valamikor? Sőt mire irányul amaz egész beszédem, amelyet most Westphal megtámad, ha nem arra, hogy ő vakmerően előáll, míg a tudós és komoly férfiak mérséklik magukat? Mikor látja, hogy én az ő pártjához tartozó embereknek a tanultság és a bölcsesség magasztaló címét osztogatom, milyen rút ellentétbe kerül önnönmagával? Ennek persze az az oka, hogy ő nem engedi, hogy bárkit is tudósnak nevezzenek, ha csak őt is nem sorolják közéjük. Úgy vélekedik tehát, hogy őreá a tudatlanságnak semmi bélyegét sem süthetik, kivéve talán azt, hogy a Krisztus teste nem mérhető pontos mértani számítással. És talán olyan nagyralátólag vélekedik önmagáról, hogy semmit sem ismer el magában, ami megvetésre méltó volna. De nagyon csalódik, ha azt gondolja, hogy egyetlen szócska annyira felingerli az összes
302
tudósokat, hogy nekem hadat üzennek. Azonban már előbb kimutattam, hogy amit a térbeli kiterjedésről füllent, az rágalom. Mert, hogy Krisztus teste, mely felvétetett a mennyekbe, a földtől távol van, azt nem Arkhimédész iskolájában tanultuk, hanem mivel a Szentírás világos kijelentései tanítják, hisszük. Azt pedig, hogy Krisztusnak az első úrvacsora elkészítésekor kettős teste volt: az egyik halandó, látható és a maga helyét elfoglaló, a másik pedig halhatatlan, láthatatlan és végtelen, hogy ezt melyik filozófiából merítette, én tudatlanságomhoz képest kitalálni nem tudom.
Azzal ugyanis, hogy kiváló díszbe öltözve azt állítja, miszerint ő helyet érdemel a tudósok albumában, mivel a Szentírásból újat és ót előhoz, ismeri a Szentírás vezérlő szempontját, egyszerű hittel helyesnek tartja az Isten igéjét: bizonyára semmi olyan dolgot nem hoz fel, amely velünk is közös ne volna. Bár valósággal is mutatná magában ezt a jártasságot és ügyességet! Az is nevetséges, ámbár teljesen az ő szokása szerint való, hogy megelégedvén a legutolsó hellyel, menten a legmagasabb pontra emeli magát, magára vonatkoztatván azt a mondást: "Minden én tanítóimnál engemet bölcsebbé tettél" (Zsolt 119,99). Mert hová lesz Luther, hogy ha nála még az is feljebb való, aki a legalsó fokon foglal helyet? Végre, hogy a "tanult" cím birtokában maradhasson, azt mondja, hogy tőle nem kellett volna félni, ha nem volna tudós? Kis híja, hogy ki nem csikarja azt a vallomást, amelyre csodálatos kínnal vágyódik! Mert – azt mondja – miért fáradok, hogy egy tanulatlan ember zavarba ne döntse Európát, ha a veszély csak a tudós, művelt, tekintéllyel és ékesszólással megáldott emberektől szokott származni? Mintha bizony a buta és esztelen emberek részéről semminő ártalomtól sem kellene félni, vagy óvakodni! Azt mondja, hogy a közmondás nem hiába hangoztatja, hogy a tanulatlanok nem támasztanak eretnekséget. Hát az anabaptisták? Hát a münzeristák? Hát a libertinusok? Sőt abban az egész áradatban, amelyet Irenaeus, Epiphanius és Augustinus sorol fel, mennyivel több embert bonyolított helytelen tévedésekbe a durva tudatlanság, mint a képzettség? Helyesebben és bölcsebben mondja Augustinus, hogy minden eretnekségnek anyja a gőg, amelytől, mint látjuk, gyakran a legtudatlanabbak dagadnak a legjobban. Ennélfogva, hogy ettől a vádtól ment legyen Westphal, elsősorban a makacsságát kell levetkőznie, mert ez a legártalmasabb dögvész.
Aztán Westphal szerint csaló vagyok, mivel kijelentettem,
303
hogy gondom lesz rá, hogy ő az egyszerű embereket be ne csaphassa, és engem a zsidókhoz hasonlít, kik ugyanezt mondották Krisztusról Pilátus előtt. Mutassa hát ki, ha engem a zsidók közé akar vetni, hogy ő a Krisztushoz hasonlít. Hogy az Isten igéjében nincs csalás, azt mi épp úgy valljuk lélekből és őszintén, mint amily széllel Westphal nyelve prédikálja. De hol van az az ige, amelyben bizakodva Westphal oly gyalázkodólag támad meg engemet? Ő ugyanis, mintha nem tudom micsoda komikus Jupiter volna, ki agyában egy Minervát hordoz, minden koholmányát vakmerőleg az Isten igéjének álarcába öltözteti. Ezekkel az apró ijesztgetésekkel talán elérne valamit, ha már régóta el nem koptatták volna az álpróféták azt a szokást, hogy annál nagyobb dicsekvéssel leplezték magukat az Isten nevével, mennél távolabb álltak tőle. De hát mikor minden bizonyságtól megfosztatva úgy érvel, mintha állításait már bebizonyította volna, ugyan hány ember fog felindulni az ő haszontalan gyerekeskedésein? Isten igéjét állandóan az ajakán hordja, de csak szóval; épp úgy, mintha Markion, Krisztusnak mennyei testet koholva, azt kiáltaná, hogy ellenségei az igének mindazok, kik azt hiszik, hogy Krisztus az Ábrahám magvából született, mivel meg van írva: "A második Ádám a mennyből mennyei" (1Kor 15,47). De mivel mi azon bizonyságoknál, aminőket Westphal hoz fel a maga részéről, jobbak alapján tehetünk bizonyságot arról, hogy az Isten igéjével szemben minő tiszteletet mutatunk, s mivel könyveink is világosan bizonyítják, hogy mi az igének hű és becsületes magyarázói vagyunk, csudálatos bűbájoló lesz Westphal, ha az olvasók szemét a dolog biztos szemlélésétől a haszontalan káprázatra fordítja el.
Menjen hát Isten hírével az az esztelen fecsegés, melyből az tűnik ki, hogy Westphal semmi másra nem vadászik, csak arra, hogy a tudatlanokat elbolondítsa, hogy a valóságot meg ne ismerhessék. Mi célja ugyanis annak, hogy ő minket butasággal vádol, mintha mi nem hinnénk Mózesnek és a prófétáknak? Hiszen ha mi Krisztus szavait úgy magyarázzuk, amint a Szentírás általános gyakorlata követeli, azért még nem kell mindjárt hitetleneknek tartania bennünket. Mert ha a Krisztus igazsága nem tartana minket magának lekötve, ha a vallás nem kötelezne bennünket, akkor miért állanánk szünetlenül a harci sorban? Bizony mi jól tudjuk, hogy mit jelent a mi szemünkben az ostobáskodás. Azt, hogy józanul és a szelídségnek lelkével karoljuk fel azokat a dolgokat, mikre Isten a kicsinyeket tanítja, és mi bizakodunk, hogy birto-
304
kunkban van az a bölcsesség, amely Pál tanúsága szerint a mennyet és a földet szélességében, hosszúságában, mélységében és magasságában megérti. Westphal szerint azonban Istennek az a megbecsülhetetlen szeretete, mellyel bennünket az ő egyszülött fiában magához ölelt, a megváltás egész misztériuma, a Krisztus mérhetetlen ereje, az ő feltámadásának dicsősége semmit sem ér, ha a kenyér lényegileg nem test. Előtte az is semmi, hogy a mi tanításunk szerint Krisztus az ő Lelkével a testének és vérének éltető erejét árasztja belénk, hogy azt, amit szemünk előtt a kenyér ábrázol, belsőleg csudálatosan nyújtja, hogy hozzáforrjunk az ő életéhez, és az ő testének lényege táplálja a mi lelkeinket. Ez oknál fogva inkább önmagát figyelmeztesse Westphal, mint másokat, hogy meg ne csalatkozzék, mikor azt gondolja, hogy ő valaki, pedig hát senki (Gal 6,3). Mert ha a hihetetlen gőg le nem részegítené, akkor nem nézné le mindazokat, kik az ő megátalkodottsága előtt alázatosan meg nem hajolnak.
Innen származik az a panasz is, hogy káromlást követtek el az Istennel szemben, mivel őt esztelennek tartották. Ha így áll a dolog, akkor bizonyos, hogy semmi az Isten dicsőségére irányuló vágy sem lelkesíti, mivel a józan ész útjára visszatérni nem törekszik. Ámde, míg szentebb kötelék nem köti őt Istenhez, addig a legkevésbé sem kell félni attól, hogy ha valamit az ő érdeméről hall, az Isten gyalázatára szolgál. Az apostolokat az első pünkösd napján kigúnyolták, mintha részegek lettek volna, de ezt Westphal semmivel sem alkalmazhatja nagyobb joggal magára, mint a Phoebasok és Bacchák. (*) S amíg új lelket nyerve és más erkölcsökre alakulva át, meg nem szűnik hasonló lenni önmagához, addig bizonyára nem szennyezheti be nagyobb gyalázattal az apostolokat másként, mint ha az ő rendjükbe tolakodik. Mert amint szentségtörő gúnyolódás volt a Szentlélek ihletését részegségnek tartani, úgy Isten hazug emlegetésével minden mérséklet nélkül őrjöngeni, még a részegségnél is hitványabb aljasság. S habár Luther hevességében a józan és méltányos emberek joggal kívánnak mérsékletet, mindamellett Westphal sokkal távolabb áll ő tőle, semhogy szégyenét az ő árnyékában rejthetné el. Megengedjük, hogy a Szentírás azokat, kik a hitben megromlottak, mint eszteleneket kárhoztatja, de mikor ebből arra következtet, hogy mi csak akkor leszünk eszes lények, mikor tévelygésünket kárhoztatjuk, csodálkozom, hogy mely forrásból merítette ezt az ő tehát-ját. Mert amit itt, mintegy lopva közbesző, hogy közülünk
(*) Apollón (Phoebus Apollo) és Dionüszosz (Bacchus) papnői, akik isteneiket bódult állapotban tisztelték. [NF]
305
némelyek a szentvacsora végrehajtásában a sátáni dühtől elragadtatva elfelejtik Krisztus e szavait: Ez az én testem, ezt éppen annyira kell tartani, mintha valami elvetemedett személy mindenféle a szájába jövő hazug szidalmakkal árasztana el mindenkit, akivel csak találkozik.
A nagyralátás vádját úgy szünteti meg, hogy bár szóval tagadja, de azért világos bizonyítékokkal kimutatja, hogy ő valóságos Thraso. (*) Azt gondolja, hogy semmi, hivatásával ellenkező dolgot nem mível akkor, mikor magát az orthodox hit védelmezőjének vallja. Első sorban is mit ért azon, hogy semmi oly dolgot nem vall, ami hivatásával ellenkező volna? Én bizonyára nem tagadom, hogy ő vallást téve vallást tesz, csak azt kívánnám, hogy valóban tegye ezt. Sőt ha a tény megfelelne a szónak, mi, akik ma kénytelenek vagyunk hazug állításaival nyilvánosan szembehelyezkedni, valamennyien helyeselnők a nézeteit. De hol az a dadogó egyszerűség, amellyel magát ajánlja? Egyszerűség ugyanis az egész könyvben egy szikra sem lelhető. Az pedig, hogy a dadogók ilyen fecsegők legyenek, természetellenes dolog. Mert ha azt állítja, hogy ő az egyház dolgát végzi, akkor a valóságnak megfelelőbben azt mondta volna, hogy az egyháznak csinál dolgot, mivel teljességgel azon van, hogy az Isten fiainak szerezzen nehézségeket.
Mindamellett is azt akarja, hogy erről más meg legyen győződve, mivel egyébként jobban gondoskodnék a maga nyugalmáról. Mintha bizony nem volna rám nézve is kényelmesebb abbahagyni az írást, ha ennek az embernek nyugtalankodása, elvonva más hasznos tanulmányaimtól, erre szükségképpen nem kényszerítene. Én bizonyára elmondhatom magamról, hogy engem, mivel ha hallgatok, sértetlen maradok, és magánéletemben sem sebeznek Westphal nyilai; nem vezetett más ok az írásra, mint az, hogy az egyháznak használjak. Hogy azonban minő helyet foglalna el az övéi között, ha zavarcsinálással nem szerezne magának nevet, ennek megítélését mindenkire rábízom. Sőt még nagyobb hangon is beszél, hogy nincs semmi kérkedés abban, ha azt hirdeti, hogy ő nemcsak Szászország egyházaiért, hanem más, bármily távollevő egyházakért is harcol. És mégis kevéssel később, mintegy megfeledkezvén önmagáról, megfontolatlanul azt fűzi szavaihoz, hogy én egyetlen olyan lapot sem hozhatok fel, amelyen ő azzal dicsekszik, hogy Szászországért harcol. Nekem azonban nincs szükségem arra, hogy az egyes lapokat lapozzam. Lépjen maga a
(*) Plautus A hetvenkedő katona című vígjátékának főhőse. [NF]
306
könyv a nyilvánosság elé és árulja el szerzőjének haszontalanságát! Ámbár nem tudom, micsoda szégyenérzet gátolja őt abban, hogy magát Szászország védőjének vallja, mikor az egész világot a keblére öleli. Mert mintha az egész terhet egyedül ő tartaná a vállain, azt mondja, hogy a távoli nemzetek kedvéért ír latinul. Én pedig mindenkinek a nevében azt állítom, hogy nincs olyan épeszű ember, aki ezt a munkát szívesen el ne engedte volna neki. Ha tovább halad ezen az úton, fáradságáért ugyan nem nyer más jutalmat, minthogy mindazok, akiknek a kedvüket keresi, megátkozzák.
És mégis, ha szavainak hihetünk, természeténél fogva és megszokásból is annyira szereti a szemérmességet és a szerénységet, hogy születésétől fogva mindig ez a két erény volt a legkedvesebb társa. Vajha inkább a vezetői lettek volna, hogy amint látjuk, hátra hagyatván megvettetésüket meg ne bosszulták volna. A szemérmesség bizonyára majdnem mindig követi a Westphalokat, mivel lehetetlen, hogy az Isten csúfosan le ne taszítsa azokat, akik nagyralátó módon a magasba tolakodnak. Ámde ő úgy átváltoztatja magát, hogy szinte nehézzé teszi annak a pontnak megválasztását, amelyen őt meg kell támadni. A szerénység és a szabadság, elismerem, igen jól illenek a Krisztus szolgáihoz, de két dolgot még be kell bizonyítania Westphalnak, és pedig elsősorban azt, hogy az az ügy, amelyet képvisel, a Krisztusé, és hogy az az őrjöngő támadás, amely őt hajtja és ragadja, semmiben sem különbözik a szabadság azon lelkétől, mellyel az Isten fiai meg vannak áldva.
Mert mit ér el az ő kötelességérzetének bőséges ajánlásával, ha ehhez nem járul hozzá ügyének az ismerete? Azt mondja, hogy erre a hadviselésre őt mennyei vezére kényszerítette, mi pedig minden törvényes előjel nélkül Isten ellen való harcot kísérlünk meg, fegyvereinket az Atya jobbján ülő Krisztus ellen fordítjuk és ellenséges zászlainkat az ő katonái ellen visszük. Persze, az ostoba tüntető mindent magának követel, a tisztátalan szitkozódó válogatás nélkül szór ellenünk oly dolgokat, amelyek maguktól megdőlnek, még mielőtt hozzánk eljutnának, s az istentelen ember vak szenvedélyéhez képest rútul visszaél a Szentírás kijelentéseivel, éppen úgy, mint ahogy a mágusok elcsavarják a szent igéket istentelen ráolvasásaikhoz. Velem azonban pörlekedik, hogy én őt a harcban nem bátorítottam, hanem inkább hibáztattam. Én ugyanis úgy látom, hogy nem vonatkoztatható másra
307
azon mondása, hogy a jó vezérek dicsérettel és ígéretekkel szokták katonáikat lelkesíteni, nem pedig mocskolni a harcolókat. De bár úgy viselné ő magát, hogy akként lehetne őt lelkesíteni, mint egyikét a Krisztus katonáinak. Azt pedig, hogy én őt arra figyelmeztettem, hogy a rosszul megkezdett háborúból vonuljon vissza, hiába csavarja arra, mintha én a közkatonákat megvetve, valami nagy vezér fölött akarnék fényes diadalt aratni. Hát ingereltem-e én valakit? És nem inkább arra törekszem-é, hogy segítőtársul ajánljam magam, hogy mindnyájan egyazon lélekkel terjesszük Krisztus országát? Érdemes azonban megfigyelni azt, amit szavaihoz csatol, hogy ti. színészies kérkedés színét hordozza magán, ha valaki a vezérekkel kel harcra. Ezt teljességgel bizonyítja Westphal példája. Hiszen hány és milyen egyént mert ő egyszerre megtámadni? Ő ugyanis élőket és holtakat foglalván össze egy kötetbe, megkísérelt egy könyvecskével mindnyájukat lesújtani. Eközben pedig a maga tisztességét, melyért egyébként a kelleténél is jobban aggódik, nagyon lealacsonyítja, azt színlelvén, hogy én ővele kedvem ellenére harcolok, mintha őt nagyon is jelentéktelen ellenfélnek tekinteném. Azután másra tér át, és azt mondja, hogy mi nem engedtünk a főembereknek. Hogyha ez bűnös dolog, akkor ő minő képpel mert minden kihívás nélkül a főemberek ellen támadni? Az ugyanis, ha az ember azoknak üzen hadat, kik nyugodtan és csendben vannak, kevésbé menthető vakmerőség, mintha azoknak állunk ellent, kik minket ostromolnak. Ámde ha megkegyelmezünk is annak, aki a közös menedékhelyre fut, (hiszen ezek az emberek már éppen úgy menekülnek a Luther nevéhez, mint Ajax pajzsához), mégis azt, amit rólunk oly féktelen szemtelenséggel fecseg, mivel fogja mentegetni?
Patrónusainkul ő Karlstadtot, Schwenkfeldet és más ilyen embereket jelöl meg, akiket sátán csatlósainak nevez. Ámde, hogy Schwenkfeldről régebben mit írtam, azt ő is jól tudja, és erre tanúm az egész világ. Mert, mikor azokról az istentelen emberekről beszéltem, kik a sákramentumokat jellegüktől egészen megfosztják, közöttük őt, mint zászlóvivőt említettem. Íme a lelki hatalom, amellyel őt a hazugságra inkább akárki más fegyverezte fel, de nem a Krisztus. Most már ítéljék meg az olvasók, vajon igazságtalanul mondtam-e, hogy ez az ember tétlenségében csúfolódik, mivel bizonyos, hogy az idő agyonütése céljából társaival együtt ellenünk nemcsak féktelenül össze-vissza fecseg ezt is azt is, hanem azt még nyilvános irataiban is közzéteszi. Azt
308
mondja, hogy ő részese mindazok közös sorsának, kik a lelkipásztori gondot hordozzák. Bizony, ha az én hányt-vetett életemet összehasonlítja a maga nyugalmas állapotával, méltán dicsekedhetik azzal, hogy ő székesegyházi püspök. Ezt azonban én a legkevésbé sem irigylem tőle, csak a maga kedvtelése érdekében ne viseltessék ellenünk tovább is gyűlölséggel. Mert ha hevességét valami hasznos célra fordítaná, akkor a feddések helyett inkább tapssal és jókívánságokkal ösztönözném az ő szent buzgóságát.
Most már miért panaszkodik, ha átkai elveszik méltó jutalmukat? Mert az a dicsekvése, hogy ő az Isten háza iránt szent buzgósággal viseltetik, a többi hetvenkedése közé számítandó, amelyekkel minden szent dolgot rútul beszennyez. Mikor azt mondja, hogy ő néha hevesebben támad a megátalkodott ellenség ellen, de azért mérsékletet alkalmaz, hogy hevessége bűnbe ne menjen át, azt mondhatná az ember, hogy Cato, az erkölcsbíró beszél, akinek szigorú komolysága nem tudom, minő félelmet támasztana, ha menten elő nem bukkannának azok a hosszú fülek, amelyek Westphalt elárulják. A legteljesebb mértékben igaz Nazianzi Gergelynek az a mondása, amelyet idéz, hogy az Isten katonái, bár egyéb dolgokban szelídek, de a hitben harciasak. Ámde nemcsak az általános tapasztalás, hanem ennek az embernek a féktelensége is mutatja, hogy éppoly igaz az is, hogy az ördög szolgái a hit ellen még a kelleténél is harciasabbak. Hogy tehát a gonosz erőszakosság vádját elkerülje, ne ékeskedjék más tollaival, hanem kezdje magát az Isten szolgájának mutatni, mert bizony eddig túlságos bátorsággal harcolt a viszálykodások atyja érdekében. Hogy pedig erőszakosságát úgy védi, hogy levelemet az ő összes irataival kívánja összehasonlíttatni – ezt az ajánlatot én nem utasítom vissza: csak hadd alkossanak ítéletet maguknak az olvasók az ő Farragó-jából, amelyről már szólottam, hogy mit érdemelt, és hogy mennyire nem voltam igaztalan, mikor egy kissé keményebben bántam vele. Továbbá, hogy ne egyedül magam hordozzam a gyűlölség egész súlyát, ennek egy részét a hírhordókra hárítja. De hogy valaki azt ne gondolja, hogy ezekkel a szavakkal könnyít rajtam, rögtön hozzá teszi, hogy nincs nagy különbség azok vétke között, kik hírhordásukkal más jó nevét megsértik és akik balgatag hiszékenységükben a megrágalmazott embereket vádolják, mivel az Isten éppúgy tiltja azt, hogy a hamis tanúságot elfogadjuk, mint azt, hogy magunk tegyünk hamis tanú-
309
ságot. Miért hazudik hát oly féktelenül az ártatlan sokaság ellen minden lapon, és miért marcangol engem oly kegyetlenül?
És még az Isten ítélőszéke elé mer minket idézni ő, aki ha egy kissé gondolkodnék az Isten ítéletéről, vagy kímélettel volna az iránt az ember iránt, ki az Isten egyházával szemben valami érdemet szerzett, vagy legalább emberségesebben bánna vele! De miért követelem én, hogy rám tekintettel legyen, mikor látom, hogy oly méltatlanul bántalmazza és gyötri Istennek ama kiváló szolgáit, kik vagy az egész életüket Isten dicsőségének védelmére és a Krisztus országának előmozdítására fordították, vagy mivel még élnek, azon az úton vannak, hogy ezt cselekedjék? Mert elég világos jele a kegyetlenségének az is, hogy rátámad a menekülőkre, akikre nézve nem tartotta elegendőnek, hogy a szíves fogadtatásból kizárja és a legnagyobb tél közepén kizavarja őket, midőn ott egy kissé pihenni kívántak, (*) hanem egyúttal arról is gondoskodik, hogy, amennyiben rajta áll, minden módon kiirtsa őket az egész világról. Én pedig, bár akkor jogos méltatlankodást váltott ki belőlem a nyomorúság, amelynek engem testvéreink szomorú viszontagságai közepette, hacsak vasból nem voltam, meg kellett indítania, mindamellett most már látom és elismerem, hogy csalódtam. Azt gondoltam ugyanis, hogy Westphalnak és a hozzá hasonlóknak valami – nem tudom, minő – okuk mégis csak volt arra, hogy a kelleténél jobban felinduljanak. Most látom, miszerint nekik, hogy különbség nélkül mindannyiunkkal szemben kegyetlenkedjenek, az is elég, hogy az ő megállapodásaikat nem írjuk alá. Oly mérges gyűlölséggel támadnak ellenünk, hogy előbb megegyeznek a törökökkel, és előbb lépnek testvériségre a pápistákkal, mint mi velünk fegyverszünetre. Ha ez a méltatlanság engem epéssé tesz, azon nem szabad senkinek sem csudálkoznia. Ha a határt túlléptem, reménylem, hogy e bűnömre bocsánatot fog szerezni a méltányos bírák előtt ügyemnek jósága.
Ezt a mentséget azonban Westphal elragadja tőlem. Először ugyanis tagadja, hogy én igaz ügy védelmében állok, azután azt mondja, hogy indulataimat azért nem zabolázom, hogy az igazságra homályt borítsak. Ami az ügyet illeti, úgy gondolom, hogy már minden kegyes léleknek teljességgel eleget tettem s úgy látom, hogy azt úgy erős érvekkel, mint rendszeres tanítási módommal eléggé megvédelmezem. Mert hogy a szidalmakból kovácsoljak támogatást, azt sem semminő ok nem követelte, sem nekem eszembe nem jutott. Ő pedig, aki oly csinosan szónokolja,
(*) 1553–54 telén Véres Mária tombolása elől Laski János lengyel reformátor és mások Észak-Németországba menekültek. Az ottani lutheránus községek azonban nem fogadták be őket, mert (mint a hamburgi Westphal mondta) a méregkeverőknél is rosszabbak, az ördög mártírjai, és így tovább. Kálvin első, a kötetbe be nem került írása Westphalhoz ez eset kapcsán született. [NF]
310
hogy akárminő legyen is az ügy, ha támadásokat és gáncsot vegyítenek bele a dologba, gyanússá válik, miért nem uralkodik magán? Hogyan van az, hogy lépten-nyomon eretnekséget és istenkáromlást kiabál, s végtére a fennhéjázásnak semmi nemétől sem tartózkodik? És mégis, mintha elég volna megtörölni a száját, azt színleli, hogy neki nem volt más szándéka, mint az én támadásomat visszaverni. Íme, miért vádol ő engem azzal, hogy a rossz ügyet ékesszólással ékesítettem, mint idegen külszínnel, holott mégis nyilvánvaló, hogy én, miután az ügyet mind a két kezemmel felöleltem, semmi olyasmit nem mondtam, ami az ügyre nem tartozott, ő pedig az ügyet silány és haszontalan módra érintve majdnem eltéved a közhelyek útvesztőjében. Olyan ügyes szónok bizonyára sohasem lesz, hogy bárkit is meggyőzhessen afelől, hogy szószátyár vagyok én, holott rövid és kimért írásmodorom és a bizonyítékok tárgyalásában való szilárd állásfoglalásom mindenki előtt ismeretes.
Könyvének záradékát Westphal bizonyos fecsegésekből toldotta össze, amelyekkel gonosz gyanút próbált támasztani, hogy megrontsa a hitelét olyan kijelentéseknek, amelyek helyesen mondattak. E dolgokat ugyan kezdetben nem meri nyíltan gáncsolni, hanem azt hangoztatja, hogy ő az egyház vizsgálatára hivatkozik, de aztán mégis összeszedi vakmerőségét és kárhoztatja azokat. Bizonyára az is valami, hogy én az ő vallomása szerint a sákramentumokkal szemben több tiszteletet tanúsítok és azoknak erejéről, hasznáról és méltóságáról nagyobb tisztelettel beszélek, mint sok más ember. S ha így áll a dolog, akkor ettől az én mérsékletemtől miért nem enyhült ő meg? Mert úgy látszik, hogy e körülmény oly kevéssé használt az ő támadásának enyhítésére, hogy inkább éppen ez okból hevült fel. Ha ez az én tanításom, amelyről kijelenti, hogy mérsékelt, teljességgel nem enyhíthette meg zordonságát, sőt durvaságát sem tehette szelídebbé, mi az oka annak, hogy engem oly erőszakosan támad? Mert, ámbár engem a többiek tömegébe vegyítve nem választ egyetlen ellenfeléül, a mi Megegyezés-ünkből mégis több keserűséget merít, mint a többieknek bármely iratából.
De térjünk át az ő bírálataira. Velem együtt elismeri, hogy a sákramentumok azért rendeltettek, hogy minket a Krisztussal való egyességre vezessenek, s oly segédeszközök azok, amelyekkel beoltatunk a Krisztus testébe, vagy ha már beoltattunk, vele még jobban összeforrunk. Azt kérdezi, hogy a hívektől származott
311
gyermekekről miért tanítom, hogy szentek és tagjai az egyháznak, mielőtt megkereszteltetnének. Erre azt válaszolom: azért, hogy jobban összeforrjanak a Krisztus közösségébe. Azt gondolja, hogy valami elmésen vitatkozik, ha azt mondja, hogy a keresztség előtt az egyházba nem oltattak be, ha a keresztség által oltatnak be. Én pedig azt, amit ellenem felhoz, könnyen visszafordítom őellene. Mert, ha én helyesen tanítottam, hogy a sákramentumok arra valók, hogy akik már a Krisztus testébe beoltattak, vele még jobban összeforrjanak, vajon mi akadálya van annak, hogy ezt a keresztségre vonatkoztattam? Mindamellett nem ragaszkodom túlságosan ehhez a válaszhoz. Elismerem, hogy a keresztség tulajdonképpeni tiszte az, hogy minket a Krisztus testébe beoltson, de nem azért, mintha attól teljességgel idegeneknek kellene lenniök azoknak, akik megkereszteltetnek, hanem mivel az Isten bizonyságot tesz arról, hogy akkor bocsátja őket magához. Ismeretes Augustinusnak azon mondása, hogy Krisztusnak sok juha van az egyházon kívül, míg viszont azon belül sok farkas lakik, nevezetesen mivel mielőtt hittel megismerik az Istent azok, kiket a fiúvá fogadás lelkével magához hívogat, már ismeretesek voltak az Isten előtt. Ennélfogva, ámbár az Isten elismeri, hogy már az egyházban vannak azok, kik azon kívül állóknak látszanak, és ami őket illeti, valósággal azok is, méltán mondjuk, hogy beoltja az ő egyházába, mikor megvilágosítja őket a hitre; mely rájuk nézve az első lépés az örök élet reménysége felé. Megvallom, hogy a kérdés csomója még nincs megoldva. Itt csupán érintettem ezeket a fő elveket, hogy Westphal értse meg belőlük, hogy nincs abban semmi képtelenség, ha azt mondjuk, hogy az egyházba beoltatnak azok, akik már előbb tagjai voltak annak. Mielőtt a csecsemőkre nézve válaszolnék, szeretném, ha előadná, hogy mint vélekedik arról a négyezer emberről, kiket Péter az első prédikációjával nyert meg a Krisztusnak, valamint Kornéliuszról és a hasonlókról. Ha tagadja, hogy az egyház tagjai voltak a keresztség előtt, akkor szerinte a bűnbánatnak és a hitnek semminő hatása sem lesz. Ha nem tartoznak az egyház testéhez azok, kiket Isten az ő igéjével újjászült, kiket az ő képére és hasonlatosságára újjáteremtett, kiket a hit mennyei világosságára méltatott, kiket gazdaggá tett lelkének ajándékaival, akkor az Isten fiait micsoda jelekből kell megkülönböztetni a többi világtól? Mi van tehát más hátra, minthogy Westphal elismerje, miszerint valamely részben, vagy – amint ők mondják – bizonyos tekintetben már az egyház tagjai
312
voltak azok, kik annak társaságába, csak azután vétettek fel a keresztség által. Így mosattak el Pál bűnei a keresztségben, melyekre a bocsánatot már előbb elnyerte hit által. Mi sem tiltja, hogy ezt átvigyük a gyermekekre, akiknek állapota teljesen hasonló. Mert vagy haszontalan az Istennel kötött szövetség, amellyel őket gyermekeivé fogadja, és hiábavaló az ígéret, vagy éppenséggel nem kívülállók azok, akikről Isten azt hirdeti, hogy az ő nyájához tartoznak. Isten az ő fiainak nevezi azokat, kiknek az üdvösség öröksége megígértetett szülőik személyében. Mily jogon lesz tehát nekik atyjuk, ha semmiképpen sem tartoznak az egyházhoz? Mindamellett semmi akadálya sincs annak, hogy ezt a kegyelmet megpecsételvén újból megerősítse azt, amit már előbb adott. Csodálatos dolog azonban, hogy Westphal ezt a jogot megtagadja a csecsemőktől, amely nélkül helytelenül bocsátaná őket a keresztségre. Megvallom, hogy ámbár a keresztség által leszünk az egyház tagjaivá, mégis tagadom, hogy helyesen részesülhetnének a keresztségben azok, kik nem tartoznak az egyház testéhez.
Nem is szokásunk nekünk az, hogy a sákramentumokat válogatás nélkül akárkinek is osztogassuk, hanem Isten parancsa szerint kell végrehajtani azok osztogatását. Neked, Westphal, ki engedte meg, hogy az örökélet zálogát, az igazságnak és megújhodásnak jelképét, megátkozott és gonosz emberrel közöld? Ha valami anabaptista vitatkoznék veled, azt gondolom, nem jönne segítségedre más védekezés, mint az, hogy a keresztséget joggal szolgáltatjuk ki azoknak, kiket az Isten gyermekeivé fogadott, mielőtt megszülettek volna, és akikről azt ígérte, hogy ő nekik atyjuk lesz. Mert ha Isten az atyákról a fiakra nem származtatná át kegyelmét, akkor az újszülött gyermekeknek az egyházba való felvétele tisztára meggyalázása volna a keresztségnek. Ha Isten ígérete a törvény alatt azt művelte, hogy a szent gyökérből szent ágak származzanak, akkor az evangélium alatt az Isten kegyelmét fogod-é korlátozni, vagy hatását kisebbíted-é meg a fiúváfogadás bizonyságával, mellyel Isten a gyermekeket felékesíti?
A törvény azt rendelte, hogy a csecsemőket a nyolcadik napon körül kell metélni. Azt kérdezem, vajon törvényes volt-é ez az Isten egyházába való beoltás? S vajon ki merné ezt tagadni? Ámde a Szentírás kijelenti, hogy anyjuk méhétől fogva szentek voltak, amennyiben szent nemzetségből származtak, azaz azon ok folytán, amiért Pál azt tanítja, hogy manapság a híveknek gyermekei szentek (1Kor 7,14). Westphal pedig éppen úgy
313
okoskodik, mintha Istennek nem volna szabad az övéinek üdvösségét fokonként végrehajtani. Én pedig azt mondom, hogy valami módon azok oltatnak be az egyházba, akik más tekintetben már előbb be voltak oltva. Mert az Isten ígérete nem olyan értéktelen, hogy elég ne volna azok üdvösségére, akikről azt hirdeti, hogy az ő fiai és örökösei. Azt állítom, hogy ezzel a bizalommal helyesen viszik a keresztségre azokat, akiket Isten már megszentelt magának. Itt még nincs szó a titkos elválasztásról, hanem az ige által nyilvánosságra hozott fiúváfogadásról, mely a még meg nem született gyermekeket megszenteli. Mivel azonban a keresztség ünnepélyes elismerés, amely által Isten az ő gyermekeit az élet birtokába vezeti, az ígéretnek igaz és hathatós megpecsételése, a Krisztussal való szent összeköttetésnek záloga, azért méltán mondják, hogy a keresztség az egyházba való bemenetel és felvétel. És mivel a Szentlélek eszközei nem élettelenek, azért az Isten valóban végrehajtja és nyújtja a keresztség által azt, amit kiábrázol.
Ha Westphal ezt a szabályt nem fogadja el, akkor az apostolok balgán és oktalanul vártak, míg az Isten fiaivá lesznek azok, kiket azután akartak elfogadni a keresztségre. Az ő hittétele szerint ugyanis illendő lett volna a keresztséget tenni előbbre, hogy a keresztség feleslegessé ne váljék, ha az egyház csak szenteket fogad kebelébe. Ha csak esetleg ugyanazzal a méltányossággal, mellyel a Krisztus kegyes száműzöttjei előtt bezárta a vendégszeretet ajtaját, a mennyeknek országából is ki nem küszöböli azokat, kik az Isten lelke által újjászülettek. Kornéliusz az övéivel együtt még mielőtt megkeresztelkedett, megajándékoztatott a Szentlélekkel, fel volt ékesítve a szentek ismertető jegyeivel, s ezért méltán foglalt helyet az Isten fiai között. A keresztséget, amely ezután következett, Westphal szükségképen fonákul alkalmazottnak állítja, ha nem akarja azt másoknak megengedni, csak az egyházon kívül valóknak. Mindamellett haszontalan fecsegés azt állítani, hogy én kétértelmű kifejezéssel játszom, mintha az a befogadás, mely a keresztség által történik, semmi más nem volna, mint az emberek előtt való külső kijelentés, mivel én nyilván azt állítom, hogy nekünk a keresztségben az Istennel van dolgunk, aki nemcsak az ő atyai szeretetének tanúsításával köti le nekünk az Ő ígéretét, hogy üdvösségünkről teljességgel meg legyünk győződve, hanem az ő erejével belsőleg is szentesíti azt, amit szolgájának keze által kiábrázol.
314
És így meg van cáfolva az a másik rágalom is, melyben azt mondja, hogy közülünk némelyek, mikor azt tanítják, hogy a csecsemők, akiket Isten örök időknek előtte fogadott fiaivá, láthatólag csak azután oltatnak be a Krisztus testébe, képtelenséget állítanak, amely ellenkezik Krisztusnak eme szavaival: "Aki hiszen és megkeresztelkedik, az idvezül" (Márk 16,6); ugyancsak: "Ha valaki nem születik víztől és Lélektől stb." (Ján 3,5). Azt gondolom, hogy senkinek sem volt szándéka a kegyelem szentesítését elszakítani a keresztségtől, hogy érvényes legyen a szövetség, amelyet Isten az Ő igéjével szerzett. Itt azonban átlátják az olvasók, mily semmis őelőtte az az erkölcsi kötelezettség, hogy a Szentírást tisztátalan kézzel be ne szennyezze. A kérdés közöttünk a csecsemők körül forog. Ő azt állítja, hogy ezek a keresztség által lesznek Krisztus tagjaivá és az élet örököseivé. S micsoda bizonysággal erősíti meg ezt a nézetet? Persze olyannal, mely az üdvösség reménységét a csecsemők előtt elvágja, ha nem volna bizonyos, hogy a fenti szavak csupán a felserdültekre érthetők, kik koruknál fogva már alkalmasak arra, hogy higgyenek. Mikor némely fanatikus ember a gyermekkeresztség ellen támad, nem minden mutatós külső szín nélkül okoskodik úgy, hogy ha a keresztséget nem előzi meg a hit, akkor felforgattatik a Krisztus által megállapított rend. Ezeknek a tévelygését alaposan megcáfolja az a körülmény, hogy Krisztus az említett helyen kifejezetten az evangélium prédikálásával foglalkozik, amely csupán felnőtt emberekhez intéztetik. Westphal előront és ebből a szentírási helyből, mint olajat a kőből, azt süti ki, hogy a keresztségből a csecsemőkre üdvösség származik. A másik helyet, ha bölcsebben fontolóra veszi, nem fogja többé helytelenül a keresztségre vonatkoztatni.
Majd ismét azt kérdezi, hogy ha a sákramentumok oly eszközök, melyek által Isten hathatósan cselekszik és az ő kegyelmét számunkra megbizonyítja és megpecsételi, akkor miért tagadjuk, hogy az ember a keresztség fürdője által újjászületik. Mintha nem ő maga koholná, hogy mi ezt tagadjuk. Én azonban, mivel világosan azt állítottam, hogy a keresztség által az emberek éppúgy újjászületnek, mint az ige által, úgy gondolom, hogy ez ember szemérmetlenségének idejekorán útját állottam úgy, hogy az ő tátott szájával legfeljebb a maga árnyékát gáncsolhatja. Hogy pedig velem azért pörlekedik, mert én úgy őt, mint a társait vaksággal vádoltam, mivel az üdvösségben való bizakodást helytelenül
315
kötik hozzá a sákramentumokhoz, és azt, ami az egy Isten tulajdona, a sákramentumokra viszik át, ebben vagy valami csodás civódási szenvedély űzi, hajtja, vagy mert hát egyszer elhatározta, hogy ami babona csak van a világon, azt mind csak az ő szennycsatornájába árasztja. Tudjuk, hogy a sákramentumokról milyen durva tévelygések uralkodnak a pápaságban, hogy mindenkinek elméje csaknem el van bűvölve a bűvészies [mágikus] szemfényvesztésektől, s ezért Krisztust mellőzve az elemekhez kötik az üdvösségben való bizakodásukat. Tudjuk, hogy a sákramentumokat nemcsak nem a maguk céljára használják, hanem inkább a kegyelem okát is ezekre viszik át. Westphal semmi ilyest nem enged érintenem anélkül, hogy a maga sérelméről ne kiabálna. Mintha bizony az ő kedvéért fenn kellene tartani azt a sok undok utálatosságot, amelynek eltisztítására neki is teljes erejéből illenék törekednie, ha az igazi kegyességnek egy szikrája is élne lelkében. De amint látom, valami hihetetlen megátalkodottság fogta el ezt az embert, úgy, hogy hajlandóbb elsüllyedni még a pápaságnak legmélyebb örvényeibe is, mint hozzánk közeledni. Tagadja, hogy ő az üdvösség bármely részét is átvinné a teremtményekre, mivel az Isten jelenlétéről van szó, aki eszközök által műveli azokat a dolgokat, melyeket ő maga rendelt. Ezt elismerem. Amiket azután folytatólag fűz a szavaihoz, mivel csaknem szóról-szóra tőlünk van kölcsönözve, miért utasítanám vissza? Sőt inkább köszönettel tartozom neki, amiért mondásaimat helyesli és aláírja mindaddig, míg a maga lelkületéhez képest ismét vissza nem esik a rágalmazásba. Nem tudom ugyanis, micsoda alapelvekből azt következteti, hogy én a keresztség hatását, nem lévén vele egészen tisztában, részben megszüntetem, részben kétségessé teszem. De miért szüntetem meg? Azért – válaszolja –‚ mert én tagadom, hogy azt a hasznot, mely a sákramentumokból nyerhető, arra az időre kellene korlátozni, melyben azokat kiszolgáltatják. S mit mond ő erre? Velem együtt azt vallja ő is, hogy a keresztség ereje kiterjed az egész életre, s mégis némely csecsemők, kik a szent forrásban megmosattak, életkoruknak egy bizonyos idején át semmi gyümölcsöt sem mutatnak. De ismét azt a kifogást teszi, hogy ezek keresztsége azért nem volt haszontalan és eredmény nélkül való. S azt gondolja, hogy ezekkel a szavakkal megoldotta a csomót. Engem bizonyára felszabadít, csakhogy kevéssel később hozzáteszi, hogy a keresztségben valóban újjászületnek és megszenteltetnek azok, akik később a megfelelő tanítás hiányában
316
visszaesnek a bűn szennyébe. S ezekkel a szavakkal valami durvább nézetet támaszt, sem hogy az Isten rendelése azt elszenvedhetné.
Mert azt kérdezem, hogy vajon Simon mágus megszenteltetett-é valóban ugyanabban a pillanatban, amelyben a vízzel megmosattatott? Valószínű ugyanis, hogy az a képmutatás, amelyért Péter olyan szigorúan megfeddette, sohasem volt kiirtva az ő lelkéből. S ebből az következik, hogy a keresztség hatása nem nyilatkozott azonnal. Hogyha Péter buzdítására magába szállt volna, vajon a régi állapotba való visszahelyezkedés jogánál fogva nem tért volna-é vissza a keresztség kegyelméhez? És mily sokan járulnak minden nap a szent asztalhoz, kiket a nemtörődömség és langymelegség megfoszt attól, hogy a szent vacsora gyümölcsét a jelenben élvezzék, kik azután mégis magukhoz térve érezni kezdik annak hasznát? Ki merné azt mondani, hogy a Krisztusban senki sem részes, csak az, aki magában az úrvacsora végrehajtásában veszi őt? Westphal ama kifogásának, hogy ti. ez az egész nem gátolja azt, hogy a sákramentumok akkor használjanak, mikor kiosztatnak, könnyű a megoldása: használnak, mint a mag, amikor a földbe elvetik, amely ugyan nem bocsát gyökeret és nem csírázik abban a pillanatban, amelyben elvetették, mindamellett nem haszontalan, mivel, ha ily módon el nem vetnék, idők jártával nem bocsátana csírát. A keresztség végtére is hatékony, ámbár a hatását nem éppen abban a percben mutatja ki, amelyben végrehajtják. Westphal azt veti ellen, hogy a keresztség erejét nem kell hosszú esztendőkre kitolni, mintha Isten nem szülné a csecsemőket menten újjá, mihelyt megkereszteltetnek. Hogy ezt elfogadjuk, be kell bizonyítania, hogy mindig újjászületnek. Mert amint nem állapítok meg egyetemes szabályt, úgy nyilvánvaló az a kifogás is, melyet felhozok, hogy ti. a keresztségnek, vagy az úrvacsorának ereje ne köttessék valamely időszakhoz. Az Isten valahányszor jónak látja, betölti és jelenvaló hatással jelenti meg azt, amit a keresztségben kiábrázol. Ámde itt nem kell koholni semmi kényszerűséget, hogy az ő kegyelme néha meg ne előzze, néha ne kövesse a jeggyel való élést, amelynek osztogatását a szerző mégis akként mérsékli, hogy a szent jelképtől nem választja el az ő Lelkének erejét. Azután könnyű megmutatni, hogy Augustinus mondását mily helytelenül csavarják el ide. Augustinus a manicheusok ellen azt állítja, hogy nem magában az újjászületés kezdetében kell keresni a tökéletes-
317
séget, mivel a szent fürdő által megkezdett megújhodás az idők jártával tökéletesedik, némelyekben gyorsabban, másokban lassabban. Mit hozhat ki ebből bárki is, ha nem azt, hogy a mi üdvösségünk végrehajtásának az a rendes módja az Isten előtt, hogy azt a keresztséggel kezdi és az élet egész folyamata alatt fokonként váltja valóságra? Így a Szentháromságról című, a katharusok és a donatisták ellen írt műve XIV. fejezetében kimutatja, hogy a teljes és tökéletes újjászületés nem azonnal közöltetik, amint az illető a teljes bűnbocsánatot veszi. Ebből nem következik mindjárt az, hogy ugyanabban a pillanatban vesszük, amelyben felajánltatik. Mert ámbár a legkevésbé sem kétséges, hogy az Isten részéről, amint közönségesen mondják, ez a keresztségnek állandó ereje és haszna és a kegyelem osztogatásának ez a rendes módja, mindamellett bárki is helytelenül következtetné, hogy az Isten kegyelmének szabad folyamata az idő szakaszaihoz van kötve.
Áttérek a rágalom második részére. Azt mondja, hogy én a keresztség hatását kétségessé teszem, mivel az eleve elrendeléstől teszem azt függővé, holott az írás minket az igéhez és a sákramentumokhoz irányít, és ezen az úton vezet el az eleve elrendelésnek és az üdvösségnek bizonyosságára. Ámde, ha itt a maga koholmányát nem csúsztatná be rosszakaratúlag, amely nekem soha eszembe sem jutott, semmi alkalom sem volna a civódásra. Sokat írtam és az Isten a különböző vitatkozási nemekben gyakorolt engemet. Ha az én éjszakai munkálkodásaimból felhoz egy szótagot, amelyben azt tanítom, hogy az üdvösség bizonyosságának keresésénél az eleve elrendelésből kell kiindulni, szívesen elhallgatok. A titkos elválasztásról futólag csakugyan tettem említést, ezt elismerem, de miért? Vajon azért, hogy a kegyes elméket akár az ígéret hallgatásától, akár a jegyek szemlélésétől elvonjam? Hiszen semmire sem volt nagyobb gondom, mint hogy őket teljességgel az igében tartsam meg. Hát mikor annyiszor elméjükbe vésem a hallgatóknak, hogy a sákramentum által ajánltatik fel a kegyelem, vajon nem arra hívogatom-é őket, hogy üdvösségük megpecsételését ebben keressék? Csupán azt mondtam, hogy az Isten lelke nem működik különbség nélkül mindenkiben, hanem amint egyedül az elválasztottakat világosítja meg a hitre, úgy azt is eszközli, hogy ne éljenek hiába a sákramentumokkal. Ha azt mondom, hogy az ígéretek mindenkivel közösek, és közösen mindenkinek felajánlják az örök üdvösséget, hogy pedig érvényesek legyenek, az a Szentlélek különös ajándéka folytán
318
történik, aki az elválasztottakban megpecsételi a felajánlott kegyelmet, vajon azt fogja-é mondani Westphal, hogy nem helyesen szólottam? De mit hirdet ő a szószékről naponta a népnek, ha nem azt, hogy a hit hallásból vagyon, de csupán azok engedelmeskednek, akiknek Isten a karját nyújtotta. Az ok pedig az, mivel igéjével mindeneket hívogatva, belsőleg hathatósan csak azokat hívja el, akiket elválasztott. Szűnjék meg tehát azt fecsegni, hogy én a keresztség hatását kétségessé teszem, mikor rámutatok, hogy az elválasztás az a forrás, amelyből a sákramentumokban található haszon árad azok számára, akiknek az különösen adatott. Mert mikor azzal a közönséges példabeszéddel büszkélkedik, hogy azok a dolgok, amelyek közül az egyik a másiknak alá van rendelve, egymással nem ellenkeznek, ezért még nem tagadtatik meg a sákramentumok által való alantasabb megpecsételése a kegyelemnek, mikor a Lélek előbbi és belső pecsétnek neveztetik, és egyúttal jeleztetik az ok, mivel az Isten azokat választotta el, akiket a fiúváfogadás jegyére méltóztat.
Nem kevésbé rothadt az utolsó fecsegése sem, mellyel egy oly nézetet éktelenít el, mely a legteljesebb mértékben igaz, de éppoly hasznos is. Én azt mondottam, hogy balgán cselekesznek azok, akik csupán a puszta jegyekre, nem pedig egyúttal a hozzájuk kapcsolt ígéretekre tekintenek. Elismeri, hogy ez helyesen van mondva, és helyeslését bőkezűen hozzácsatolja állításomhoz; kevéssel később azonban, mintegy új őrjöngéstől elragadtatva, azt mormogja, hogy alkalmazni kellett volna azt az óvást, hogy a sákramentumoktól el ne szakítsák az ígéretet. Hát vajon nem volt-e ez az óvás világosan alkalmazva, mikor a sákramentumokat és az ígéretet elszakíthatatlan kötelékkel kapcsoltam össze. Figyelmeztettem az olvasót, hogy szentségtörő szétszakítás történik, ha valaki pusztán a jegyet akarja venni, az ígérettől elszakítva. Westphal ránk kiáltoz, hogy óvakodnunk kell, hogy a jegyektől el ne szakíttassék az ígéret, éppen, mintha a vízfogó építőjére kiáltana, aki minden hasadékot szorgalmasan bedug, és azt mondaná, hogy óvakodnia kell, hogy a víz a hasadékokon át ki ne folyjon. Mert vajon mit szándékozom tenni, mint azt, hogy azok, kik a sákramentumokból hasznot kívánnak, az ige határai között megmaradjanak? Ebben a munkámban gáncsol engem Westphal, és akként dorgál, mintha azt mondanám, hogy a keresztség semmi más, csak víz, és az úrvacsorában semmi sincs a kenyéren és boron kívül. Én pedig miért idéztem Augustinus ezen bizony-
319
ságát: "Ha elveszik az igét, a víz semmi más, csak elem; az ige hozzájárulása által történik, hogy sákramentum kezd lenni", ha nem azért, hogy kimutassam, miszerint a sákramentumok az igéből nyerik értéküket, amellyel úgy összefüggenek, hogy attól elválasztva elveszítik természetüket. Westphal indító oka bizonyára ez volt. Ő nem gondolta, hogy előttünk elég harcias ellenségnek fog látszani, ha a legvilágosabb igazságot is fel nem forgatja az irántunk való gyűlöletből, ha még a legutolsó betűt is meg nem ragadja civódása okául, s magát a mézet is meg nem fertőzteti a maga keserűségével, és inkább akarta az egész világ elé tárni szégyenét, minthogy a maga testvérkéi előtt, kik az ő nagyzási viszketegének hízelegnek, be ne bizonyítsa, hogy ő irántunk mindenben ellenséges indulattal viseltetik.