X.
KÁLVIN JÁNOS
UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉSE
WESTPHAL JOÁKHIMHOZKIT, HA EZ ELŐTT SEM HAJLIK MEG, ÚGY KELL MEGÍTÉLNI,
MINT PÁL TANÍTÁSA SZERINT A MEGÁTKOZOTT ERETNEKEKETEZ AZ IRAT MEGCÁFOLJA A MAGDEBURGIAK ÉS MÁSOK GŐGÖS BÍRÁLATAIT IS,
MELYEKKEL AZ EGET ÉS A FÖLDET HOMÁLYBA AKARTÁK BURKOLNICRISPINUS JÁNOSNÁL
1557.FORDÍTOTTA
CZEGLÉDY SÁNDOR
1912
Kálvin János utolsó figyelmeztetése Westphal Joákhimhoz
Westphal Joákhim egy levelet adott ki s ezt valamelyik elvtársához írta, kinek nevét szégyenkezve elhallgatta. E levélben annak előrebocsátása után, hogy Kálvin János szidalmaira válaszol, siránkozva panaszolja fel, hogy durvábban bántam vele, mint az anabaptistákkal, libertinusokkal és pápistákkal. Föltéve, hogy ezt helybenhagyom (pedig ebből szégyenszemre az ő haszontalansága tűnik ki), miért nem mérlegeli és veszi egy kissé fontolóra nyugodt lélekkel, hogy úgy az igaz tudomány ellen való szörnyű átkaival, mint a kegyes és ártatlan emberekkel szemben tanúsított roppant kegyetlenségével mit érdemelt ő meg? Azt kérdezi, hogy ő egyáltalán nem méltó az irgalomra akkor, mikor amazokkal elég szelíden bánok? Mintha bizony az olyan egyén, ki a felebaráti szeretet minden parancsát felforgatta és szemlátomást szándékosan izent hadat a méltányosságnak és szerénységnek, nem vágta volna el maga előtt a számonkérés minden útját. Miért nem tartja inkább szem előtt a mennyei mester ezen mondását: "Aminemű mértékkel mértek ti másoknak, olyannal mérnek vissza nektek"? Mintha élete egész folyamán át a római kúriában nevelkedve, az átkokon kívül semmit sem tanult volna, a pápa összes írástudóit és bérenceit felülmúlja abban, hogy majdnem minden állításában villámokat szór ellenünk. Mivel érvei nincsenek, kárhoztató és gáncsoskodó mondásokkal borítja el a legjobb ügyet. Sőt amint a komédiákban a semmirekellő rabszolgákat a kétségbeesés arra hajtja, hogy mindent összezavarjanak, úgy ő is lármájával összevegyíti a fényt a sötétséggel. Ezt az esztelenséget én miért ne nevezném a maga nevén? Sőt, mivel kemény és megátalkodott fővel volt dolgom, miért ne volna szabad a gonosz csomót durva ékkel széthasítanom? Hacsak talán azt nem mutatja ki, hogy ő valami új kiváltság alapján szent és sérthetetlen úgy, hogy ha ő mindenkit vakmerően rágalmaz is, kemény szót ne halljon.
324
Persze ez okból mondja ama két bíráló, hogy a könyvem tövises és mérges. Az előbbi jelző miatt nem igen csodálkozom s az sem bánt, ha a kelleténél oktalanabb emberek legalább némi szúrásokat éreztek. Mérgességet azonban inkább találnak majd önmagukban, mint az én könyvemben. De [, mondhatják,] bárminő gyalázatra legyen is méltó Westphal, ily erőszakosan mégsem kellett volna őt üldöznöm. Azt kiáltja tehát, hogy minden lepel, képmutatás és álszín eltávolodásával, ez az egy könyv leleplezte az én lelki világomat; sőt azt koholja, hogy eleddig idegen külsőben mutatkoztam az emberek előtt. Én azonban azt a külsőt, melyet Isten nekem adott, az ő kegyelme folytán akként viselem, hogy hitem őszintesége eléggé kiragyogjon. Vajha Westphalnak és a hozzá hasonlóknak erkölcsi tisztasága csak felényire is hasonló gyümölcsből volna ismeretes! Én ugyanis nem irigylek másokat, még ha százszorosan felülmúlnak is engemet, de éppen nem tűrhetem el, hogy a renyhe darazsak ócsárolják másoknak buzgalmát, melyet utánozni nem képesek.
Egyébként annak bebizonyítására, hogy bennem nincs semmi istenfélelem, szerénység, alázatosság és türelem, egyszóval nincs bennem semmi, ami Krisztus szolgájához méltó volna, azt veti a szememre, hogy én nem törődöm Krisztus eme borzasztó kijelentésével: "Aki azt mondja az ő atyjafiának: bolond, méltó a gyehennának tüzére", s könyvem lapjait több mint hatszáz szidalommal mocskoltam be. Azt mondhatná erre az ember, hogy Julianus Apostata, míg általában a keresztyén név ellen dühöng kegyetlenül, itt gúnyolódva prédikál a kereszt elviseléséről. Ő, aki eddig ezerszer engedte meg magának, hogy minden mérséklet és tartózkodás nélkül kiáltozzon Krisztus hű szolgái ellen, s hogy őket lépten-nyomon eretnekeknek, istenteleneknek, istenkáromlóknak, agyafúrtaknak, hamisítóknak, dögvészeseknek és ördögöknek nevezze, nem tűri, hogy vakmerőségét egyetlen szóval is megtámadják. Ha Pál nem habozott, hogy a galáciabeliek könnyelműségére és megfontolatlanságára, kik felettébb felületesek és hiszékenyek voltak, az esztelenség nevet használja (Gal 3,1), akkor minő hévvel kell megfékezni azt a vakmerőséget, mely őrült támadással ront Krisztus tudományára és igaz követőire? Bárcsak ez a dorgálás inkább úgy hatott volna Joákhim lelkére, hogy ne kerüljön majd vádlottként ama mennyei ítélőszék elé, amellyel másokat ijesztget.
Krisztus parancsolata az, hogy szeressük ellenségeinket és áldjuk azokat, kik minket átkoznak (Mát 5,44). Miért támadott tehát
325
önszántából ellenségesen barátaira s azokra, kik vele testvéri összeköttetést törekedtek fenntartani? Miért ingerelte szidalmaival a békés embereket és azokat is, kik őt soha egyetlen szóval sem sértették meg? Ó persze tagadja mind a kettőt. Olvassuk el azonban az iratait, különösen ahol a mi Megegyezés-ünket támadja. Én ugyanis akkor még sem őt, sem senkit az ő egész pártjából nem támadtam, sőt inkább alázatosan kértem, hogy ha valami a mi tanításunkban neki kevésbé tetszik, ne terheltessék azt szelíd figyelmeztetéssel kiigazítani. És amint később a tapasztalat megmutatta, akkor valóban méltán nevettek egyesek az én együgyűségemen, mivel azt reméltem, hogy velünk szemben sokkal engesztelékenyebbek lesznek azok, kik előbb az emberiességről megfeledkezve hevesebb lángra gyúltak. Miért akart Joákhim, akit oly szelíden kértem, engem inkább eretneknek kikiáltani, mint az esetleges tévedést kimutatni? Én pedig, kit oly méltatlanul sértettek meg, nem a gyűlölködés hevében, mint ő helytelenül véli, hanem azzal a törekvéssel alkalmaztam egy kissé keményebb gyógyszert, mint óhajtottam, hogy az ő szilajságát, mivel felettébb őrjöngött, megfékezzem. S vajha a fájdalom magábaszállásra ösztökélte volna! Mivel azonban nagy elkeseredettségében semmit sem engedett megátalkodottságából, ellenkezőleg abba mind inkább és inkább belerögződött, azzal a másik eredménnyel vigasztalom magamat, hogy mások belátják majd, mily ízetlenül védelmezte a maga tévedését az igaz tudomány világos fénye ellenében. Emellett, ha ő a gyűlölettől elvakulva szándékomat nem képes átlátni, Krisztus, a mi közös bíránk, ismeri azt és annak idején majd nyilvánosságra hozza, hogy én magánsérelmeim megbosszulásának nem adtam oda annyira magamat, hogy – ha ennek az embernek meggyógyítására valami remény mutatkozik – menten kivetve lelkemből azoknak még az emlékezetét is, kész ne volnék megkísérelni minden módon a testvéri megbékélést. Mert hogy mennyire téved abban, amit egy helyen mond, hogy ti. én aggódó gondossággal azon voltam, hogy semminemű gyalázkodást figyelmen kívül ne hagyjak, magából a tényállásból fog a legjobban kiderülni. Sok szavahihető tanúm van ugyanis arra, hogy én a könyvemet gyorsan diktáltam. Ebben azt, amit az ügy megkívánt s ami hirtelenében magától jutott eszembe, hosszasabb elmélkedés nélkül adtam elő, s a gyűlölség (mely, mint ő mondja, teljesen áthatott), annyira távol volt tőlem, hogy később csudálkoztam, hogy szívem keserűsége folytán semmi durvább szó nem
326
hagyta el az ajkamat. (1) De talán méltatlan eljárása követelte, hogy ez az ember, aki gőgös rigolyáiba felettébb elmerült, érezze, hogy az igazság védelmezői sincsenek híjával a fullánkoknak. Könnyű dolog Joákhimnak az ízetlen bohóckodást és az ármánykodó marakodást lobbantani csípős gúnnyal a szememre, de nekem viszont éppoly könnyű az ő rágalmát egyetlen szóval eloszlatnom, ha tagadom, hogy művemben egyetlen olyan szó is található, mely az ő gyűlölködő vádjait igazolná. S ha én hallgatok is, a művelt olvasó bizonyára éppúgy megutálja az ő szemérmetlenségét, mint ahogy kineveti a tudatlanságát. Ugyanilyen szerénységgel hánytorgatja, hogy én ízetlen és ingerkedő kifejezésekre vadászok a szavakban és szótagok között, noha én nyilvánvalólag oly kevéssé kapkodtam élces mondások után, hogy ami önként kínálkozott volna, azt is szántszándékkal mellőztem. Egyszóval, ha az olvasók meggondolják, hogy Westphal mennyi nevetségnek tette ki magát és mennyi alkalmat nyújtott a gúnyolódásra a maga tudatlanságával, akkor senki sem lesz oly méltánytalan és ellenséges indulattal irányomban, hogy be ne vallja, miszerint én e részben tartózkodó és kíméletes voltam. Ha azért vagyok szidalmazó, mert a maga bűneivel szemben felettébb vakoskodó Joákhim elé tükröt tartottam, hogy végtére kezdje magát szégyellni, akkor ugyanezen gáncsot kell alkalmaznia a prófétákra, az apostolokra és magára a Krisztusra is, kiknek az volt a szokásuk, hogy az igaz tudomány ellenségeit, kivált akiket büszkéknek és makacsoknak láttak, keményebben megdorgálják. Sőt a közhelyet kivétel és válogatás nélkül ragadván meg, persze azért, hogy a tévelygések sikertelen védelmezőinek ne legyen szabad szemükre lobbantani, amit megérdemelnek, tudatosan vállalkozik az összes álpróféták védelmezésére, hogy így maga a büntetlenség növelje a szabadosságot. Westphal azon panaszát illetőleg, hogy vele kíméletlenebbül bántam, mint a pápistákkal, libertinusokkal és anabaptistákkal, irataimból meg fognak győződni az olvasók, hogy ez az állítása a legnagyobb hazugság. Én ama veszedelmes tévedéseket, melyek a vallást egészen megrontják, az őket megillető jel-
(1) Ezeket a kissé homályos szavakat a francia fordítás így adja vissza: "Később csudálkoztam, hogy egy kissé durvább szavak mint hagyhatták el az ajkamat, holott szívemben nem volt semmi keserűség." (Lásd Kálvin levelét Bullingerhez, amelyet 1556. januárjában írt.)
327
zőkkel rajzolom meg, hogy így minden kegyes lélek előtt utálatosakká tegyem őket. E részben az én keserű szigorúságomat a maga bírálatával nem helyteleníti Westphal. De mihelyt őt magát érintem, menten azt kiabálja, hogy a szeretetet egészen tönkreteszem. Hogy a szidalmak és a bohóc elménckedések a keresztyénekhez a legkevésbé sem illenek, abban mind a két részről megegyezünk. De mivel a gúnyos beszédtől maguk a próféták sem tartózkodnak és Krisztus élcesen feddi meg az álnok és hamis tanítókat, s a Szentlélek mindenütt teljes szabadsággal támadja az efféle embereket, megfontolatlanul és balgatagul támasztják azt a kérdést, vajon szabad-é komolyan és szigorúan támadni azokat, kik a gáncsnak és gyalázatnak maguk teszik ki magukat: mivel ily módon vád alá vonhatók az Isten szolgái, kiket a szent hév gyakran érdes és keserű beszédekre ösztökélt. Meg kell csak vizsgálni, hogy ki-ki minő lelkülettel és minő ok folytán hevül fel, vagy beszél keményen.
Mikor a mi Megegyezés-ünk megjelent, és Westphalnak teljes szabadságában állott kijavítani azt, amit benne hibásnak gondolt, rágalmazó módra mindenünnen összeszedvén a látszólagos ellentmondásokat, élőket és halottakat borzasztó módon megtépett. Én azonban e vad támadás visszaverése közben a nevét megkíméltem, hogy ha lelkülete esetleg gyógyítható, a gyalázata hallgatólag eltemettessék. Ezt erőszakos, hogy ne mondjam küklopszi iratával visszautasítván, nemcsak az eget-földet, hanem még a poklot is mozgásba akarta hozni ellenünk. Ekkor én azon hitben, hogy ennek az embernek megátalkodott féktelensége közepes gyógyszerekkel nem csillapítható, bátorságot vettem magamnak arra, hogy tollamat egy kissé kihegyezzem. Hisz' mit is tehettem volna? Ellenkező esetben ugyanis vagy hallgatással kellett volna elárulnom az igazságot, vagy szelíd és enyhe fellépésemmel félénkség és bizalmatlanság jelét kellett volna mutatnom. Mert mintha az Isten kezéből csavarta volna ki az összes villámokat, hogy őket rettentő módon a mi fejünk ellen sújtsa, lármás szavaival mindenkinek elméjét megrendíteni igyekezett. Mivel azonban a komolyabb cáfolat az ő átkozódásaival járó nevetséges ijesztgetést szétoszlatta, mindazt a fennhéjázást és dühöt, melyet ellenünk okádott, valóságos gyönyörűségnek hazudva, azzal vádol engem, hogy minden emberiességről és szerénységről megfeledkeztem. Minthogy tehát szilajsága fékezhetetlennek bizonyult, könnyen kitűnik, hogy milyen könnyelmű és gyerekes az ő egész szónok-
328
lása. Mert éppen mint ha az oroszlánok és a medvék, mikor dühöngve támadnak meg mindenkit, aki az útjukba kerül, arról panaszkodnának, hogy nem simogatják őket, úgy ez az édes emberke, miközben a Krisztus tudományát és az ő tanítványait a dühösnél is dühösebben marcangolja, nagy bűnnek tartja, hogy nem bánnak vele testvériesen.
Az egész kérdés azonban azon fordul meg, vajon én a rajtam esett sérelmet akartam-e megbosszulni, vagy pedig a közügy védelmében szálltam-e szembe bátran Westphallal. Mert magánúton bárminő igazságtalanságot követett is el ellenem, azt mégis türelemmel kellett volna lenyelnem. De ha az én egész hevességem arra irányult, hogy az igaz ügyet, sőt Krisztusnak szentséges igazságát Westphal fennhéjázó lármája végtére is porba ne dönthesse, akkor miért rónák fel ezt nekem bűnül? Vajha csak egy kissé is megízlelte volna ez a gonosz bíráló, mit jelent ez a mondás: "A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem, a te gyalázóidnak gyalázatai hullanak reám" (Zsolt 69,10). Akkor bizonyára Péter alábbi szent figyelmeztetését nem csavarná oly fonákul, mintegy tréfából, a maga hasznára. Péter Krisztus példájával buzdít minket, hogy a gyalázatot és bárminemű üldözést szelíden tűrjük (1Pét 2,28). Westphal tehát, valahányszor az igazságot támadják, azt a hallgatást követeli a Krisztus szolgáitól, melyet Krisztus tanúsított, mikor igazságtalanul vádolták. Mintha bizony ott, ahol mindenki azt a parancsot veszi, hogy hangosan kiáltson, az apostol az evangélium hirdetői elé a hűtlen türelem törvényét írná! Ennélfogva, míg Westphal ki nem mutatja, hogy én a magánsérelmeimet toroltam meg, hogy sokkal inkább saját ügyem mellett voltam, mint az igazság védelmezésén, az olvasók be fogják látni, hogy ő mesterkélten fecseg a türelemről és hallgatásról.
Azzal is vádol engem, hogy nem iparkodtam ellenfelemniel kibékülni. Én azonban kezdetben is azt a módszert követtem, mely a botránkozások megszüntetésére a legalkalmasabb volt; s most sem térek ki előle, ha ő, aki engem annyiszor megsértett, békességre akar velem lépni. Krisztusra, az én ítélőbírámra, hivatkozom s az összes angyalokat hívom tanúkul, hogy mihelyt Westphal jónak látja makacsságával alább hagyni, nem lesz bennem semmi késedelem, hogy a testvéri jóindulat közöttünk helyreálljon. Sőt ha most képes testvéri lelkületet ölteni, viszont én is kész vagyok őt testvérem gyanánt magamhoz ölelni. De az a méltánytalan feltétel van elém szabva, hogy vessem el a szent és
329
igaz tudomány vallását; ezen az áron pedig az egész világgal való békességet sem volna szabad megvásárolnom.
És hogy ne egész az unalomig és minden haszon nélkül civakodjunk, irányítsák figyelmüket az olvasók erre az egy főpontra, melyen az egész vita megfordul. Joákhim akarata szerint neki minden szabad ellenünk, mivel, mint ő mondja, az igaz tudományt védelmezi az istentelen tévelygés ellen. Ha ezt bebizonyítja, beismerem, hogy bele kell nyugodnunk. De ha kimutatom és bebizonyítom, hogy, amit ő helytelenül követel magának, az valósággal engem illet meg, nevezetesen, hogy én vagyok a tiszta és szent tudomány hű védelmezője, és hűségesen munkálkodom nemcsak azon, hogy az istentelen tévelygést megcáfoljam, hanem azon is, hogy a kegyetlen átkozódásokat megerőtlenítsem, akkor vajon miért nem adatik meg nekem ugyanaz a szabadság? Magáról a vita lényegéről történjék tehát a döntés, hogy se én, se ő ne korbácsoljuk haszontalanul a levegőt. Mi akadálya van most már annak, hogy az olvasók a szent hév és a szitkozódó szenvedély között biztos különbséget tegyenek, hacsak az nem, hogy Westphal a világos fény elé szennyes ürügyet állít, miközben azt kiabálja, hogy az én könyvem keserű szavakkal van tele?
Itt is érdemes azonban futólagosan rámutatni ez embernek szemérmetlenségével vetélkedő tunyaságára. Előbbi irataimban ez embert a mérsékeltebb vitatkozási módhoz akarván visszavezetni, csúnya és képtelen dolognak mondtam azt, hogy bennünket ily gőgösen és fennhéjázólag támad. Erre büszkén válaszolta, hogy az eretnekek ellen a lehető leghevesebben kell harcolni, és békességes, vagy nyugodt hangnemben tárgyalni nemcsak nem szabad, hanem mennél nagyobb hévvel támad valaki e harcmodorban, a Krisztusnak annál lelkesebb katonájaként tűnik fel. Egyszóval minden lehetséges ürügyet felhozott nemcsak hevességének, hanem haragos dühének mentegetésére is. De mit csinál most? Pál – úgymond – nem akarta, hogy az engedetleneket ellenségnek tartsák, hanem azt akarta, hogy őket, mint atyafiakat megjobbítsák. Ambrosiusból és Nazianzi Gergelyből is idézi a szelídség magasztalásait. Mindaz, aki e két helyet egymás között összehasonlítja, nemcsak azt fogja mondani, hogy ez az annyira állhatatlan s következetlen ember elveszítette emlékező tehetségét és józan eszét, hanem könnyen belátja azt is, hogy semmi őszinteséggel sem lévén megáldva, az álbölcsek módjára most ennek,
330
majd amannak védelmébe kap, és haszontalan fecsegésével az erényeket bűnökké változtatja.
Azt kérdem tőled, Joákhim, ha valaha komolyan mondottad volna, hogy a tévelygések dorgálásában semmiképpen sem kell kímélni a szigorúságot, vajon ezt most rútul visszavonva kárhoztatnád-é azt a szigorúságot, melyet szent hévnek magasztaltál avégből, hogy énreám gyűlölség nehezedjék? Eközben a szeretetnek ez a kiváló védelmezője és mestere, kinek állítása szerint a szeretetet egyetlen szócskával sem szabad megsérteni, azt kiáltja, hogy mindazokat, kikről kitudódik, hogy nekünk kedveznek, ki kell irtani a föld kerekségéről; dicsekszik, hogy ő írta, miszerint minket inkább a hatóság pallosával, mint tollal kell megcáfolni, és utasítja a hatóságokat, hogy a mi tudományunknak ne csak a vallóit, hanem a helyeslőit is száműzzék. Westphal tehát a szeretetet akként értelmezi, hogy ő tűzzel-vassal kénye-kedve szerint dühönghessen ellenünk; ha pedig mi egy kissé szabadabban beszélünk, kijelenti, hogy elszakadtunk a keresztyénségtől. De hogy másról ne szóljak, honnan veszi ez az ember azt a bizakodást, sőt azt a kegyetlen, Phalarishoz (*) méltó zsarnokságot, hogy minket lépten-nyomon eretnekeknek nevez, s ez a név nemcsak minden lapon, hanem majdnem minden mondatban ott éktelenkedik, ha csak az nem adott erre neki bátorságot, hogy mi ettől a szidalomtól eleddig tartózkodtunk? Bizonyára nem más, mint a mi szelídségünk emelte ilyen magas fokra az ő szilajságát. Mit szólsz ehhez, te jó tanítója a szerénységnek? Mikor nyilvánvaló, hogy átkaidat harsogva te élsz vissza a mi türelmünkkel, micsoda ürügyet hagysz még fenn magadnak a vádaskodásra, mintha mi veled szemben felettébb durvák és ridegek lettünk volna?
Eközben, mikor tagadja, hogy én őt figyelmeztettem, ismét ellentmondásba bonyolódik. Nevezetesen mikor dühét úgy az elevenekkel, mint a holtakkal szemben kiadta, és nem habozott az eretnekek jegyzékét a mi neveinkből összeállítani, én az ő nevét elhallgatva kimutattam eljárásának méltatlanságát. Ezzel azonban nemcsak hogy semmit sem értem el, hanem mindenféle szörnyűséges átkozódással még hevesebben szórta a villámot ellenünk. S mindamellett ez a derék férfiú azt gondolja, hogy még nincs itt az idő a szigorú feddésre. Mert hogy ismét visszaesik az ő elcsépelt énekébe, hogy ti. még nincs meggyőzve a tévedéséről, pedig ő alapos érvekkel és a Szentírásból vett bizonyítékokkal támadta a mi kárhozatos eretnekségünket, vajon mire való volna
(*) A szicíliai Agrigentum ókori zsarnoka, aki ellenségeit rézbikába zárva süttette meg. [NF]
331
ezekkel az undok hazugságokkal beszennyezni a mi papírjainkat? De hogy megszűnjék minden kétértelműség, lépjen maga a könyv elő, és védelmezze meg magát a gonosz vádaskodástól. Ha elérem, hogy elolvassák, bizonyára könnyen kiderül, mily igazságos az ő feddése, hogy én ott inkább bohóc voltam, mint teológus, s hogy egyúttal mekkora őszinteséggel veti ellenem, hogy az a könyv csupán haszontalan szidalmakkal van tele. S valóban szeretném itt e könyv rövid tartalmát beszőni, ha éppen a rövidség úgy engemet, mint az olvasókat meg nem szabadítana ettől a kellemetlenségtől. Westphal ugyanis egyetlen oly érvet sem hozott fel, mely abban alaposan meg ne volna cáfolva. Én azonban olyan bizonyítékokat hoztam fel, melyekből ő, az ő egész bandájával együtt, bármennyire iparkodik is, sohasem fog kibontakozni. Azt is merem állítani, hogy mindazok, kik csak közepes méltányossággal vannak is megáldva, ha a könyvet átolvassák, azonnal azt fogják mondani, hogy a mi türelmes tanításunkat csak kézzelfogható igazságtalansággal lehet oly gyűlöletesen gyalázni.
De bár könyvemet egyesek szeretettel karolják fel, mások legalább is mentegetőzésnek veszik, mégis úgy látszik, mintha semmi eredményt sem érnék el. Mert Westphal, hogy engem tréfásan kijátsszon, azt az elmés módszert gondolta ki, hogy másokat hív segítségül, hogy míg ő pihen, ezek vegyék magukra az egész háborúság terhét. Annak bizonyságára ugyanis, hogy mi az ágostai hitvallást felforgatjuk, ennek a szerzőjét, Melanchton Fülöpöt, állítja oda ellenfelünkül, aki úgy kegyessége, mint tudományossága folytán csodálatos és kiváló férfiú. (1) Egy másik iratában (2) a régi egyházat küldi ellenünk harcba Augustinus neve alatt. Harmadik iratában a Szászországgal szomszédos helyekből állít sűrű csatasort ellenünk, hogy ennek a fényével kápráztassa el
(1) Úgy látszik, Westphal itt Melanchtonnak egy levelére céloz, melyet a Brunswicki Gordiciushoz írt. E levélben a kiváló férfi a marburgi kollokviumot említve, Zwinglit egy kissé keményebb szóval illeti. Ezt a levelet Westphal a szászok hitvallásának végére kinyomatta. (A Corp. Ref. megjegyzése.)
(2) Westphalnak itt említett irata a következő címet viseli: Collectanea sententiarum Augustini. Megjelent 1555-ben, de Kálvin – úgy látszik – csak későbben ismerte meg.
(3) Westphal harmadik irata: Confessio fidei ministrorum Saxoniae inferioris. Ezt Westphal 1557-ben adta ki.
332
az egyszerű emberek szemét. Egyébként, mivel nekem egy a szerénységet és tisztességet teljesen nélkülöző, de túlságosan is fecsegő emberrel van dolgom, kérnem kell az olvasókat először arra, hogy a körülírásokat figyelmen kívül hagyva, magára a meztelen valóságra tekintsenek; aztán, hogy okosak és méltányosak legyenek ítéletükben.
Mivel az Ágostai Hitvallás a kegyes lelkeknél kedveltségre tett szert, Joákhim a maga pártjával együtt már régtől fogva azt kezdte tenni, amit az érvek híján levő emberek szoktak csinálni, hogy ti. a tekintély pajzsát veti elénk. Ha tehát kimutatta, hogy mi az elfogadott megegyezéstől eltérünk, azt gondolta, hogy valami módon elhomályosította ő az eget, és az együgyű emberek szemére vastagabb felhőket borított, semhogy fényes délben is ragyoghatna a fénynek egyetlen sugara. Hogy ezzel a hazug előítélettel minket terhelni megszűnjék, elismerem, hogy magára a hitvallás szerzőjére hivatkoztam; s ezt a nyilatkozatomat nem is bánom. S mit csinál Westphal? A maga durva barbárságához képest azt hajtogatja, hogy én a legnagyobb győzelmet abban látom, ha Fülöp egy nézeten van velünk. Hogy ezért a hazugságért elszégyellje magát, azt ne várják az olvasók (oly vastag bőr van a képén), csak azt ítéljék meg, hogy minő hitelt érdemel ez az undok szószátyárság.
Az én szavaim ezek: "Az Ágostai Hitvallásra vonatkozólag azt felelem, hogy abban, amint Regensburgban kiadatott, nincsen egyetlen szó sem, mely a mi tanításunkkal ellenkeznék. Ha az értelemre nézve volna valami eltérés, nincs alkalmasabb magyarázó magánál a szerzőnél, kinek – a maga érdeméhez képest –ezt a tisztességet szívesen megadják az összes kegyes és művelt emberek." Ha őrá félelem nélkül hivatkozom, mi van más hátra, mint hogy Westphal rothadt szószátyársága a porba feküdjék. Vonja le ebből, ha tudja, hogy én a legfőbb győzelmet egy ember helyeslésére alapítottam. Épp ily piszkos haszontalanság az is, hogy színleg nagyon csodálkozik azon, hogy tanítóját ez a szennyfolt éri; holott Fülöp válaszából világosabban megtanulhatta, mint ahogyan én hirdetni merészeltem, hogy mi megegyezünk egymással. De mi szükség van a szavakra? Ha egyszerre minden nehézségtől meg óhajt szabadulni Joákhim, s az ellenségeskedést meg akarja szüntetni, akkor csak egy szavacskát csikarjon ki maga mellett annak szájából, kihez neki szabad menetele van, éspedig nem is valami fáradságos utazás árán, s
333
kinek a megegyezését oly fennhéjázólag veti ellenünk, és akivel neki baráti érintkezése lehet. Én, ha bebizonyul, hogy Fülöp nevével vakmerően visszaéltem, szívesen veszem magamra a gyalázatnak bárminő bélyegét. Azokat a bizonyítékokat, amelyeket Westphal idéz, visszaverni nem az én tisztem, és nem foglalkozom azzal sem, hogy az első összecsapások között, mikor még a dolog nem volt tisztán és világosan megmagyarázva, ebből az emberből, ki akkor a tagadásban nagyon is félénk és szerény volt, némelyek ösztökélése mit csikart ki. És felettébb durva törvényként nehezedik az irodalommal foglalkozó emberekre, ha szellemük és tudományosságuk remekének kiadása után későbbi életükben semmi eredményt sem érhetnek el. Bizony, aki azt mondja, hogy a negyven esztendő Fülöpnek semmi okulást sem hozott, az úgy a magánemberrel, mint az egész egyházzal szemben nagy igazságtalanságot fog elkövetni. Csak azt állítom, amit mondottam, éspedig ha szükség lesz reá, százszor is, hogy én tőlem Fülöpöt ebben az ügyben éppoly kevéssé lehet elszakítani, mint saját benső szerveitől. De bár attól a mennydörgéstől való féltében, mely őt az erőszakos emberek részéről fenyegette (hogy mit mondok, értik mindazok, kik előtt ismertek voltak Luther bizgatói), nem adta is elő mindig oly világosan nézetét, mint ahogy én óhajtottam volna, mégsincs oka Westphalnak arra, hogy színleg mást cselekedvén, mellesleg azt a vádat emelje ellene, hogy Luther halála után hozzánk kezdett hajolni. Mert mikor 17 esztendővel ezelőtt nézetünket a tannak e főpontjára nézve egybevetettük, az első összejövetel alkalmával egyetlen szótagot sem kellett megváltoztatnunk. Nem kell hallgatni Cruciger Gáspárról sem, ki szellemének és tudományának kiválósága folytán Luther előtt igen kedves volt, úgyhogy Fülöp után a többieket mind megelőzte, s aki akkora szeretettel ölelte fel azt, amit ma Westphal támad, hogy semmit sem lehet képzelni, ami a mi nézeteinkkel szorosabb összeköttetésben állana. Egyébként, ha Fülöpöt illetőleg még valami kétség van fenn, vajon nem látszom-e eléggé tétlennek azzal, hogy csendben és nyugodtan várom az ő szavát, mely mindenki előtt világossá teszi annak a gonoszságát, ki a legkiválóbb férfiú tiszteletreméltó nevét hazug módon hozta fel ürügyül.
Áttérek most már Augustinusra, kiről bár minden könyvünk azt hirdeti, hogy a mienk, Westphal mégsem elégszik meg azzal, hogy tőlünk elragadja, hanem habozás nélkül ellenfélként állítja őt
334
elénk és magának követeli, persze épp oly vakmerőséggel, mint aminővel mindenütt sötétséggé változtatja a napfényt. Hogy milyen ember most az a Bording Jakab, (1) kinek a maga Farrago-ját [Egyveleg] ajánlja, nem tudom. Ha csak jelleme nagyon meg nem változott, bizonyára jobb szeretné, ha ebben a szégyenletes tiszteletben nem részesült volna. Mert amikor én ismertem, őszinte szerénysége nem kevésbé ajánlotta őt, mint a tudományossága. Most azonban csak azt érdemes röviden megjegyezni, mit tartalmaz a levél. Nem azért, hogy az ő egész fecsegését megmagyarázzam, hanem, hogy az olvasók néhány főpontból, ami könnyű is lesz, tanulják meg értékelni ennek az embernek a jellemét. Mindjárt az elején azt állítja, hogy a felekezetieskedőket és eretnekeket, hogy a ragály tovább ne terjedjen, vagy száműzéssel kell eltávolítani, vagy pedig büntetésekkel kell sújtani. Teljességgel haszontalan eljárás, mely a legkevésbé sem kétséges dolgot viszálykodó perlekedéssel bonyolítja össze. Mivel ugyanis erre a dologra nézve közöttünk megegyezés van, csupán a mi nézetünket kellett volna elfogadnia. Bizonyára becsületesebben járt volna el, ha a mi könyveinket idézte volna, mert ezekből koldulja mindazon érveket, amelyeket felhoz, mint hogy színleg ellenünk visel háborút és a mi fegyvereinkkel harcol. Ily módon nem jött volna napvilágra az ő oktalanságának csúnya példája, amelyet ez ember esztelen viselkedése folytán kénytelen vagyok megbélyegezni.
Mivel a Vulgata fordítója a 24. zsoltár 7. versét: "Attollite portas principes vestras" (emeljétek fel a ti fő kapuitokat), rosszul fordítja, holott ezt kellett volna olvasnia: "Attollite portae capita vestra" ("Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket!")‚ egy bizonyos tudós ember, ki az egyházzal szemben nagy érdemeket szerzett, mint történni szokott az emlékezet tévedése folytán, valahol a fejedelmeket a kegyesség megvédelmezésére akarván buzdítani, ezzel a bizonysággal helytelenül élt. Tűrhető tévedés. Westphal szóról-szóra idézvén: "Aperite portae capita vestra" ("Kapuk, nyissátok meg fejeiteket"), (2) azt állítja, hogy e szavak azt írják a hatóságok elé, hogy mikor a kapukat az Úr előtt felnyitják, zárják be a hamis próféták előtt. Ebből következtessenek az olvasók arra, hogy mekkora lelkiismeretesség uralkodik a
(1) A francia kiadásban Maistre Jaques Bourding-nak mondja. A rostocki akadémián orvos-professzor volt. (A Corpus Ref. megjegyzése.)
(2) Westphali Collectanea ex Augustino A. 2 verso.
335
Szentírás magyarázásánál azokban, kik ily tisztátalanul és vakmerően marcangolják azt. Eközben a derék férfiú, mivel engem gyűlölséggel akar terhelni, nem szégyellte a Hitvallások gyűjteményébe (Farrago), mint ő nevezi, beszőni Servet egyik követőjének levelét, amiben engem gyújtogatónak neveznek, mivel azt tanítottam, hogy az eretnekeket joggal büntetik meg. (1) Olvassa bárki a levelet; nincsen abban rám nézve semmi más gyalázat, hacsak az nem, hogy tanításom szerint a fejedelmek azért vannak karddal felfegyverezve, hogy az istentelenséget éppúgy megbosszulják, mint a többi bűnöket. Köztem és Westphal között csak az a különbség, hogy én azt állítom, miszerint a szigorúságnak csak az ügy alapos megvitatása után van helye. Sőt mivel a pápistáknál manapság is szokás az ügy ismerete nélkül lépten-nyomon kegyetlenkedni az ártatlanok ellen, és Westphal tanácsa szerint fenyegetést és fegyvert venni alkalmazásba toll helyett, én e barbárság ellen méltán kelve ki, legalább azt a méltányosságot ajánlom a bíráknak, hogy soha ne ragadtassák magukat szigorúságra mindaddig, míg az ügyet alaposan meg nem vitatták, és figyelmeztetem őket, hogy szorgalmasan óvakodjanak, és túlságos hiszékenységükben be ne szennyezzék kezüket azzal, hogy bűnösöket és ártatlanokat egyformán legyilkoltatnak.
Siránkozom és panaszkodom a könyvemben, hogy a világ akkora szolgaságba süllyedt, hogy semminő megvitatásnak helye nincs, s azok, kik elöljáró név alatt uralkodnak, nem tűrik az ő jóváhagyásuktól eltérő hangot, sőt még a kétkedést, vagy kutatást sem engedik meg. S mivel a vizsgálat éppen nincs érvényben, elviselhetetlen barbárságnak nevezem az olyan fennálló állapotnak karddal való védelmezését, amely mellett sem a jog, sem az ésszerűség nem szól. És mivel régente a valóságnak megfelelően mondották, hogy a tudatlanság vakmerő, ebben a helytelen nemű buzgóságban a vakmerőséghez bizony hozzájárul ez a kegyetlenség. Az Isten igaz tisztelői elé tehát azt az óvatosságot írom, hogy se a meg nem vizsgált ügy védelmezését megfontolatlanul magukra ne vállalják, se pedig mértéktelenül szigorúságra ne ragadtassák magukat. Minthogy a földi ügyekben méltán esik kárhoztatás alá annak a bírónak renyhesége, ki az egész ügyet
(1) Úgy látszik, Kálvin arra az utolsó levélre céloz, amelyet Westphal a Szászországi hitvallások Farragójához csatolt (T. 4 verso). Ez a levél névtelen, s az van róla mondva, hogy "la Babylone"-ból íratott.
336
nem ismerve mások véleménye alapján hoz ítéletet, mennyivel kevésbé kell eltűrni azokat, kik a kegyesség ügyében a kutatást hanyag finnyássággal mellőzik?
Én azonban szóval semmi olyat nem tanítottam, amit magával a valósággal meg ne erősítettem volna. Servetet ugyanis, bár ő borzasztó szentségtöréseivel megingatta mindazt a kegyességet, ami a világon van, vitatkozásra hívtam, és nem csupán arra voltam kész, hogy az én tanításomnak okát adjam, hanem inkább el akartam nyelni a legtisztátalanabb ember szidalmait is, semhogy rossz példával okot adjak, hogy később valaki szememre lobbantsa, miszerint ügyének elmondása nélkül nyomtam őt el. Westphal szerint azonban elég, ha a hatóságok a kardot állítják a vitatkozás helyébe. Persze, nem csoda, ha ez az ember, aki győzelmi reményét csakis a sötétségbe veti, a tudomány fényét elnyomván, ily tehetetlenül dühöng.
Mindamellett nem szégyelli Augustinus nevét felhozni, mintha bármiben is hasonlítana az ő oly szelíd lelkületéhez. Csudálatraméltó dolog azonban, hogy bár vallomása szerint ebben a könyvben csaknem Augustinus szájával beszél, mégis mindjárt a kiindulásnál oly bátorságosan eltér a szent férfiú szavaitól és felfogásától. Augustinus szavai a Vincentiushoz írott 48. levélben ezek: "Ha megfélemlítik és nem tanítják őket, az uralkodás gonosznak látszik". És itt olyan bebizonyosodott eretnekekről szól, kik csupán gőgös önfejűségüktől hajtatva szakadtak el az egyháztól. Tehát, hogy a félelem hasznos legyen, azt akarja, hogy hozzá legyen csatolva az üdvösséges tanítás, amint egy másik helyen a Festushoz intézett 167. levélben is mondja: "A megátalkodottságot az eretnekekből nem csupán ijesztésekkel kell kiűzni, hanem az elmét és értelmet is oktatni kell Isten igéjének tekintélyével. És amint Isten anyaszentegyháza a maga hitvallását Isten ajkáról kéri, úgy buzgalmát is bizonyára ugyanezen szabály szerint mérsékli, hogy helytelenül el ne ragadtasssék". Westphal azonban, hogy semmitmondónak ne tűnjék fel, a törvényes ítélet előtt minden utat elzárván, kijelenti, hogy mi meg vagyunk győzve. Egészen másként járt el Augustinus, aki mindig készen állott a tévelygések megcáfolására, mielőtt a hatóságok oltalmához folyamodott volna. Bárki támadt is a helyes hit ellen, nem hívta előbb a bíró ítélőszéke elé, míg a nép előtt való jogos kutatás meg nem történt. Ennélfogva mint vitairatai bizonyítják, semmit sem tett szívesebben, mint hogy az ige kardjával felfegyverkezve
337
szállott mindig a harcra. S a küzdelmek megunása sem merítette ki soha annyira, hogy kész ne lett volna lépten-nyomon még a legdögvészesebb eretnekeket is, a gyülekezet tanúsága és ítélkezése mellett, megcáfolni.
És mit csinál Westphal? Hogy magáról rövidesen elhárítson minden nehézséget, azt állítja, hogy mindazokat, kiket ő, társaival egyetemben fekete plajbásszal megjegyzett, azonnal száműzetésbe kell küldeni. Ha azt követelik, hogy hallgassák meg őket, azt mondja, hogy alkalmatlankodásuknak nem kell eleget tenni, mivel már a kelleténél is jobban meg vannak győzve. Ha volna bizodalma az ügyében, vajon nem kényszerítené-e akarata ellenére is valami szégyenérzet a megvitatásra? Mert bármily mutatós ürügynek gondolja is, hogy mi meg vagyunk győzve, mégis nyomorult és piszkos félénkségre vall az, hogy semmi vizsgálatot sem enged meg. De végtére is honnan bizonyítja be, hogy mi meg vagyunk győzve? A sok egyház közmegegyezésének – úgymond – elegendőnek kell lennie a kárhoztatásra. Miért nem nyugszik meg tehát viszont a mi egyházainknak ítéletében, amelyek őt kárhoztatják? Ha csak tán azért nem, mivel közel van a jeges tengerhez, s mikor annak partját látja, a földkerekséget ugyanazzal a távolsággal méri, úgy hogy az összes egyházakat, bármerre vannak is szétszórva, semmiknek tartja. Tanulja meg tehát, ha csak nevetségessé nem akarja magát tenni, hogy adjon valami helyet azoknak a számottevő egyházaknak is, melyeknek vélekedése helyesli a mi tudományunkat.
Hozzáteszi, hogy Schmalkaldenben zsinatot tartottak, melyen minket kárhoztattak. Hogy Schmalkaldenben mit tárgyaltak, arról nem beszélek, s azt hiszem, hogy Westphal sem tudja. Csak az bizonyos, hogy ott a fejedelmek összejövetelt tartottak, hogy egymás között szövetséget kössenek, s a vallásról semmi egyebet nem határoztak, mint hogy mindazok, kik akkor az Ágostai Hitvallást vallották, kölcsönös védelemre kötelezték el magukat. Jelen volt néhány tudós férfiú, közöttük Bucer, kit még holta után is a mi pártunkhoz számít Westphal. Ha ezeknek volt a legnagyobb tekintélyük, amint Westphal mondja, akkor az, aki mindhalálig a mienk volt, bizonyára nem ítélt el bennünket. Hátra van még Melanchton, akit senki sem előz meg, s aki bizonyára nem fogja elismerni, hogy ily szigorú ítéletet hozott volna ellenünk. Őrjöngő lázadozásával sem fogja elérni Westphal, hogy a wittenbergi egyház oly keményen nyilatkozzék rólunk. Csudálkozom azonban,
338
hogy figyelmen kívül hagyja a marburgi összejövetelt, amelyen Luther és a velünk ellenkező felfogásúak a mieinket habozás nélkül testvérekül ismerték el, pedig akkor még ez az ellentét nem volt oly világosan és teljesen megmagyarázva, mint manapság. Mivel Westphal ezt tudja és elleplezi, mit fog elérni a bölcs és józaneszű olvasóknál azzal, hogy koholt zsinatokkal áll elő? De sokkal mélyebbre süllyeszti ez embert az elkeseredett szemérmetlenség, mikor nem szégyelli Miklóst és VII. Gergelyt megtenni a maga védnökeinek. Ha erre vonatkozólag egyetlen szót sem ejtek is ki, mégsem félek a legkevésbé sem attól, hogy az ő vak dühe nem lesz utálatos minden jó ember előtt. Nekem pedig nemcsak nem esik nehezemre, hogy a római zsinaton, melyen II. Miklós elnökölt s a vercellein, amelyet VII. Gergely nevében hívtak egybe, kárhoztatták azt a tudományt, amelyet én követek, hanem inkább igen meg vagyok elégedve azért, mert látom, hogy tanításom az Isten nyílt ellenségei és az antikrisztusok előtt mindig gyűlöletes volt. Az ő helyeslésük némileg bizonyára gyanússá tenné azt előttem. S kit nem töltene el borzadállyal Westphal szörnyű vaksága, ki a maga tanítását olyan vélekedésekkel akarja szépítgetni, melyek inkább sötétségbe borítanák a napot? Mivel pedig a disznók undok ólát választotta magának iskolául, gyönyörködjék csak a moslékban, amelyre méltó. Csak azt tartsák emlékezetükben az olvasók, hogy szégyenletes ínségének az a bizonysága, hogy a pápaság legbensőbb mocskából kénytelen bírákat hozni ellenünk.
Az efezusi zsinatra vonatkozólag nem nagyon nehéz a válasz. Hozzon fel Westphal ennek a határozataiból csak egy olyan szót, mely velünk a legkisebb ellentétben áll, azokat a mondvacsinált rágalmakat pedig, melyeket oly haszontalanul szór ellenünk, szűnjék meg innen meríteni. Az a hitvallás, mely ott be van szőve, ha helyesen és illő méltányossággal mérlegeljük, éppen nem terhel minket, hanem inkább Westphal szelídíthetetlen megátalkodottságát leplezi le, ki a maga rosszakaratú lelkületéhez képest civódásokat gyárt a semmiből. Egyébként, mivel Pál azt parancsolja, hogy mindazokat a prófétákat meg kell hallgatni, kik a Szentlélek ajándékával vannak megáldva és türelemmel kell megvizsgálni mindazt, amit ki-ki a nyilvánosság elé terjesztett (1Kor 14,29), hogy kezünkből ezt a bizonyságot kicsavarja, először megfoszt minket a Szentlélek minden ajándékától, azután azt a szabadságot, melyet Pál a prófétáknak osztogat, a szászországi hittudósokra korlátozza. E helyütt, mivel az olvasóknak, hacsak egy kissé jártasak a
339
Szentírásban, könnyű lesz ennek az embernek őrültségét megcáfolni, legyen szabad nekem azt megvetnem. Westphalt persze, aki munkája által a Szentírásnak soha egyetlen jottácskáját sem világosította meg helyesen, majd prófétának tartják, nekünk pedig, akiknek fáradozásairól eléggé bizonyos, hogy az egyházra legalább gyümölcsözők voltak, a legutolsó helyet sem lesz szabad elfoglalnunk. Bizony, ha a Szentírás magyarázásában való hűség és lelkiismeretesség, ha a műveltség és helyes ítélőképesség, ha az ügyesség mutatja azt, hogy az embert Isten hívta el, akkor Westphal a prófétai tisztnek egyetlen latját se követelje magának, hanem inkább a jobbaknak engedje át az egész fontot. Azon állítását illetőleg ugyanis, hogy mi romlásra, nem pedig épülésre beszélünk, hogy ez így van-é, az illetékes emberek döntsenek efelett.
Ily ügyes és szerencsés előszó után Augustinust igyekszik a maga pártjára vonni. És, hogy annál biztosabban s annál büntetlenebbül ránk erőszakolhassa a maga hazugságait, tele szájjal azt hirdeti, hogy ő a régi írásokat búvárolja. A járatlan, vagy kevésbé óvatos olvasók bizony azt gondolnák, hogy nemcsak emlékezetből tudja Augustinus összes iratait, hanem a hosszú és mélyreható használat folytán szinte magába szívta annak elméjét és minden rejtett gondolatát. Megvetőleg jelenti ki ugyanis, hogy közülünk a legtöbben vagy egyáltalán nem látták Augustinus könyveit, vagy csupán futólag, vagy mint ő mondja, úgy messziről tekintettek beléjük. Így hát nincs oka, hogy a vele szemben elkövetett gyalázat miatt, mivel ti. én őt a maga nevén: tanulatlan embernek mertem nevezni, fájdalmasan siránkozzék, minthogy ezt a gyanút most szépen elhárította magáról; mert ki merné tanulatlannak gondolni azt, aki Augustinusnak egész teológiáját úgy ismeri, mint a saját tenyerét? Azután, hogy én a szent tanítónak irataiba csak távolról tekintettem-é bele, erre nézve úgy gondolom, mindenki előtt nyilvánvaló bizonyságot tettem, és ha efelől Westphal kételkedik, kérdezze meg a mesterét, Melanchton Fülöpöt, aki bizonyára nehezen tartja majd vissza magát attól, hogy ezt a méltatlan orcátlanságot szidalommal ne torolja meg. De minek töltöm én az időt felesleges dolgokkal? Hadd jöjjenek a nyilvánosság elé Augustinusnak mindazon bizonyságai, melyeket Westphal ellenünk fordít.
Augustinus megcáfolja azok durva tévelygését, akiknek a Krisztus Kapernaumban tartott beszéde nem tetszett, mivel azt
340
képzelték, hogy a kenyeret megenni és a bort meginni másképp nem lehet, mint csak testi módon. Westphal azt állítja, hogy ezzel az ítélettel mi esünk kárhoztatás alá, mivel a kapernaitákhoz vagyunk hasonlók. Ámde szerteszéjjel ismeretes Augustinusnak eme cáfolata: "Miért készíted a fogaidat és a gyomrodat? Higgy és ettél". (1) Ez a hely világosan azt tanítja, hogy Augustinus szerint azok a kapernaiták, kik azt képzelik, hogy a Krisztus testét a fogak megőrlik és a gyomor megemészti. Hogy maga is ebből a rendből való, hogyan fogja tagadni Westphal, mikor őelőtte égi kijelentés gyanánt áll a Miklós alatt végbement római zsinat határozata? Kevéssel előbb ugyanis ennek a zsinatnak tekintélye alapján állította, hogy mi meg vagyunk győzve eretnekségünk felől. Westphalnak ez a derék mestere tehát ezt a határozatot böfögte ki abban a palinódiában, amelyet Berengarius elmondani kényszerült: "Egy nézeten vagyok a római szent egyházzal és az apostoli székkel, és vallást teszek arról, hogy ugyanazon hiten vagyok, melyet a tiszteletre méltó Miklós pápa úr és ez a szent zsinat számomra megerősített, hogy ti. a kenyér és a bor, amely az oltárra helyeztetik, a megszentelés után nem csupán sákramentum, hanem valódi teste és vére a mi Urunknak, és érzékileg, nem csupán mint sákramentumot, hanem valósággal a Krisztus testét forgatják, törik meg a papok és őrlik meg a hívek fogai". (2) Lássa most már Westphal, aki szerint Krisztus dicsőséges teste megtöretik, érzékileg tapintatik és a fogak által megőröltetik, hogy mi módon tud kibontakozni a kapernaiták közül!
Majd összehalmozza mindazokat a helyeket, melyekben Krisztus teste a szent vacsora kenyerének neveztetik. Mindenki, aki csak közepes ítélőképességgel van is megáldva, nemcsak nevet ez embernek silány bőbeszédűségén, hanem bosszankodva csudálkozik azon is, hogy mint lesz ekként a semmiből ilyen ámítás. Nekem bizonyára nemcsak gondolkodnom nem kell azon, hogy mint szabaduljak, hanem inkább az olvasók méltatlankodásától kell félnem, ha hosszabban foglalkoztatom őket ilyen haszontalansággal. Augustinus azt írja, hogy az úrvacsorában azt az áldozatot osztogatják, mely érettünk feláldoztatott, ti., hogy a
(1) Aug. in Ps. 54. cf. De Consecr. Dist. 2. Ca. 44. – Idem in Joann. tr. 25. et 26. cf. Decret. 1. c. ca. 47.
(2) Decret. de Consecr. Dist. 2. Ca. 42. Ego Berengarius.
341
Krisztus testét és ő vérét szolgáltatják ki. Mintha bizony hasonló szólásformák nálunk nem volnának forgalomban! És mégis megfontolatlanul cselekszik Westphal, mikor összeszedi azokat a helyeket, melyekben Augustinus a szent kenyeret felváltva majd Krisztus testének, majd eucharistiának, majd sákramentumnak nevezi. Kérdem, mi értelme van annak, hogy felettünk diadalt akar aratni azért, mivel Augustinus egyik helyen azt mondja, hogy kiosztatik a Krisztus teste, a másik helyen pedig azt, hogy a testnek és vérnek sákramentuma adatik.
Ha Westphal egy szóba helyezi bizodalmát, mennyivel nagyobb lesz Krisztus tekintélye, mint Augustinusé! Ámde kétségen felül áll, hogy maga az Úr jelentette ki a kenyérről: "Ez az én testem". Csupán az forog kérdésben, hogy sajátlag és minden szókép nélkül érti-é, hogy a kenyér az ő teste, vagy pedig a jelzett dolog nevét a jelképre viszi át? Westphal, miután felhozta Augustinus véleményét, a vitát el akarván dönteni, semmi mást nem hoz fel, csak azt, hogy az úrvacsorában Krisztus teste közöltetik velünk. Ebben az érvben bizakodván, nem habozik eretnekeknek nevezni mindazokat, kik úgy ítélnek, hogy a kenyér azért neveztetik testnek, mivel a testnek figurája (alakja). De mit mond maga Augustinus? "Ha a sákramentumokban (1) – úgymond – nem volna valami hasonlóság azokhoz a dolgokhoz, amelyeknek sákramentumai, semmiképpen sem volnának sákramentumok. Ezen hasonlóság folytán kapják többnyire éppen azoknak a dolgoknak neveit is. Valamint tehát bizonyos mód szerint a Krisztus testének sákramentuma Krisztus teste és vérének sákramentuma az ő vére, úgy a hitnek sákramentuma a hit." Mit jelent ezekben a szavakban Westphal szerint ez: Valami mód? Mit jelent a jelnek hasonlatossága a jelzett dologgal, amiért a név reá átvitetik? Most azután ha Augustinusnál a test elnevezés százszor fordul is elő, tudjuk, hogy a szent férfiú ebben a szólásformában mit tartott szem előtt. Bizonyára mindenütt el fogja ismerni azt a metonímiát, amelyet egyszer állított, és amelyről azt tanítja, hogy az egyház mindennapi gyakorlatában érvényben volt. Nem is csoda, ha ezt a szabályt írja elő az, aki nyíltan állítja, hogy Krisztus, mikor az ő testének jegyét adta, az ő testének nevezte azt. (2)
Ámde Augustinus világosan tanítja, hogy Krisztus teste a
(1) Ad Bonif. epist. 23.
(2) Contra Adimantum Manichaeum cap. 12.
342
földre esik, a szájunkba bemegy: persze ugyanoly értelemben, amint azt állítja, hogy meg is emésztetik. Vajon azt fogja-e vallani Westphal, hogy miután a sákramentum kiosztását végrehajtják, Krisztus teste megemésztetik? Ámde ezeket a szavakat megfontolatlanságból idézi Augustinusból. Hozzáteszem azt is, ami ugyanott menten következik. Miután ugyanis azt mondotta, hogy a sákramentum végrehajtása után a kenyér megemésztetik, mivel az emberek előtt ezek – úgymond – ismert dolgok, mert emberek által lesznek, tiszteletben csak mint vallásos dolgok részesülhetnek, mint csudálatos dolgok, bámulatot nem okozhatnak. (1) Ha Westphal hazugságát elfogadjuk, hogy ti. Krisztus teste egy kis kenyérdarabba van elrejtve és bezárva, ki tagadná, hogy ez a csuda méltó a bámulatra? Ne kápráztassa tehát tovább az együgyű emberek szemét azzal, hogy a régiek mindazon bizonyságait összegyűjti, melyekben azt tanítják, hogy Krisztus testét éppen úgy vesszük szájjal, mint ahogyan hisszük szívvel, mivel eléggé világos, hogy akik a sákramentumi szólásmódhoz hozzá voltak szokva, tudták, hogy a valóság mennyiben különbözik a jegytől. Azok a nagyszerű magasztalások sincsenek ellenünkre, melyekkel a szentség méltósága van kiemelve. És Westphal a saját szokása szerint jár el, mikor amiatt gáncsol minket, hogy mi ez oly kiváló dologról megvetőleg szólunk.
Azt a helyet, amelyet a XXXIII. zsoltárból idéz (mert hogy a szám hibásan van írva, inkább a nyomdász hibájául rovom fel (2)) minden fáradság nélkül meg lehet cáfolni. Augustinus azt mondja, hogy Krisztust, mikor a szent vacsorát rendelte, saját kezei nyújtották. Ámde vajon Westphal előtt semmi jelentősége nincs annak a menten csatolt javításnak, melyben a "valamiképpen" (quodam modo) szócska be van szúrva (3)‚ amelyről bizonyos, hogy a kifejezés nem teljesen megfelelő voltát jelenti? Ha ő, mint az éhes kutya, az árnyékot ragadja meg hús helyett, táplálkozzék csak a képzelődésével, a józan ésszel megáldott olvasókat azonban ne próbálja magával ragadni. Krisztus tehát bizonyos módon magát hordozta kezein, mivel a kenyeret nyújtva, testét és vérét ajánlotta fel a szentségben, vagyis lelkileg. S hogy ennek az embernek undok szemérmetlenségét annál jobban megvessék az őszinte olvasók,
(1) Lit. 3. de Trin. cap. 10.
(2) Nevezetesen Westphal könyvében a XXXVII. zsoltár van említve.
(3) Vö. Augustin. in Psal. 33. Serm. 1. §. 10. Serm. 2. §. 2.
343
figyeljék meg, hogy ez a mondat kétszer is át van írva Westphalnál, nagy betűkkel, hogy annál szembeötlőbb legyen, de a "valamiképpen" (quodam modo) szó, amely megszüntet minden kétértelműséget, ki van hagyva. Mert ki kételkedhetik az író felfogásáról, mikor hallja, hogy itt világosan alakzat, vagy hasonlóság van kifejezve?
És, hogy más dologra térjek át, szeretném megtudni Westphaltól, vajon a felajánlás (oblatio) szó, mely Augustinusnál ezerszer is előfordul, semmiféle kielégítő magyarázatot sem enged-e meg; vajon, ha a pápisták azt vetik ellen, hogy a mise a valóságos és sajátképpeni áldozat, nem időszerű-e az a megoldás, hogy Augustinus egyebütt (1) azt tanítja, miszerint azt az egyetlen áldozatot, melynek most az emlékezetét ünnepeljük, a régi sákramentumok megmutatták? Hogy pedig ezzel a mondással mennyire rokon az, ami menten következik, ítéljék meg az olvasók. "Ennek a sákramentumnak húsa és vére – úgymond – Krisztus eljövetele előtt a hasonlatoknak áldozatai által megígértetett, a Krisztus szenvedésében teljes valósággal kiszolgáltattatott, a mennybemenetel után pedig az emlékezet sákramentuma által ünnepeltetik." Ám lássa Joákhim, hogy mi módon fogja kiegyeztetni az ő dogmájával e szavakat, hogy a test, amely egyszer a kereszten a valósággal kiszolgáltattatott, most az emlékezet sákramentuma által ünnepeltetik. És, hogy ezt a bizonyságot mellőzzem, ki nem látja, hogy mindaz, amit felhozni igyekezett, merő haszontalanság, és hogy Augustinus, ámbár őt senki sem üti ki az ő kezéből, mégis önként siklik ki onnét? Vegyük figyelembe, miszerint ő, midőn azt hajtogatja, hogy csupán szemelvényeket használt, minden további nehézségtől megment engemet. Mivel ugyanis állandóan Augustinus irataival foglalkozván, annak a tanítását az utolsó betűig ismeri, alig hihető, hogy bármit is figyelmen kívül hagyott volna.
Mindezen helyeknek az az egy a lényege, hogy az úrvacsorában Krisztus teste adatik. Ámde, ha a versengés a szóra vonatkozik, akkor én viszont azt a kifogást teszem, hogy az gyakrabban neveztetik a test sákramentumának. Ebből az következik, hogy Westphal teljességgel semmit sem bizonyít. Mert abban az ellenvetésében, hogy nem kevésbé neveztetik némely helyen testnek, mint a test sákramentumának, mily ízetlenül okoskodik, ítéljék meg a gyermekek. Emlékezzenek azonban az olvasók arra, miszerint azokban a szavakban, hogy Krisztus teste valósággal kiszolgáltat-
(1) Contra Faustum Manichaeum. lib. 6. cap. 5.
344
tatik nekünk az úrvacsorában, nincs semmi, ami a mi tanításunkkal ellenkeznék, mivel csupán a mód meghatározása felett folyik a harc.
S ezzel ismét eléggé, sőt a kelleténél jobban meg van cáfolva Westphal rothadt fecsegése, mikor hamis ellentétekből szít ellenünk gyűlölséget, mintha mi a szent vacsoráról azt mondanék, hogy az üres a maga valóságától. Azt mondja, hogy az úrvacsora nagy becsben és tisztességben állott, és nagy tisztelettel bántak vele, és ezért történt, hogy böjtölve járultak hozzá: némelyek mindennap, mások ritkábban; nagy gonddal figyeltek reá, hogy az Úr teste a földre ne essék. Mintha bizony minket semmi vallásos tisztelet sem tartóztatna vissza attól, hogy ezt a sákramentumot megalázzuk; mintha nem iparkodnánk azt a lehető legnagyobb fénnyel ékesíteni; mintha annak kiszolgáltatását nem előznék meg komoly és aggódó buzdítások, melyekben a kegyesek elméi az égbe ragadtatnak; mintha azokat, akik megfontolatlanul járulnak oda, nem tartanók vissza azzal a borzasztó fenyegetéssel, hogy szentségtörést követnek el; mintha végtére nem tennénk nyilván bizonyságot arról, hogy az ilyen emberek vétkesek az Úrnak teste és vére ellen, amelyeknek valódi közöltetése adatik itt elénk.
Bizonyára nem Westphaléi ezek a szavak, hanem azok, amelyeket én szívesen vettem kölcsön Chrysostomustól, hogy Krisztus, mikor ezt a szent asztalt megteríti, nem egyebünnen táplál minket, hanem önmagát adja eledelül. Én úgy vélem, ebből eléggé világos, hogy ha a közöltetés módját helyesen határozzák meg, akkor mi a régi szent atyákkal a legjobb megegyezésben vagyunk; mikor pedig azoknak szavait Westphal durva őrjöngéséhez alkalmazzák, ez annyi, mintha mészárszékre hurcolnák őket.
A második főpontban pedig azt gondolja Westphal, hogy neki tetszetős mentsége van, mivel Augustinusnál azt olvassuk, hogy Krisztus teste egyenlőképpen adatik a jóknak és rosszaknak. Ebből arra következtet, hogy ama szent tudós magát a dolgot illetőleg nem tesz különbséget a két különböző csoport között, hanem az eltérést csupán a célban, használatban, vagy az eredményben állítja fel. Hogy ez mennyire igaz, mivel ennek az embernek, ki a legnagyobb merészséggel kész bármit is szégyenérzet nélkül koholni, nem tanácsos hitelt adni, ítéljék meg magából Augustinus szavaiból az olvasók. Én világosan azt tanítom mindenütt, hogy Krisztus teste különbség nélkül adatik úgy a jóknak, mint a rosszaknak, mivel Krisztusnak sem a bőkezűsége, sem a hűsége
345
nem függ az emberek méltóságától, hanem ő rajta magán alapul. Akárminő tehát az, aki az Úr asztalához járul, mivel Krisztus önmagához állandóan hasonló marad, azt valósággal az ő testében és vérében való részesedéshez hívogatja, valóban beteljesíti, amit ábrázol, s valóban kiszolgáltatja, amit ígér. Csupán az elvételéről van nézeteltérés, amit, ha Augustinus látszólag állít valahol, ő maga legyen a saját tolmácsa és könnyen kiderül, hogy metonimikusan beszélt. A méltányos és őszinte bíróra nézve bizonyára megszüntet minden kételkedést az az egy hely, (1) ahol világosan kijelenti, hogy a jók és rosszak a jegyecskékben részesülnek egyformán. Mert ha a méltatlanok magát a valóságot vennék, egyáltalán nem hallgatott volna arról, ami a helyzetnek jobban megfelelt. Egy másik helyen (2) azonban sokkal világosabban fejezi ki magát: "Ne készítsétek torkotokat, hanem a szíveteket; ezért rendeltetett ama vacsora. Íme hiszünk a Krisztusban, mikor hittel vesszük; vevés közben ismerjük meg, hogy mit gondoljunk; egy keveset veszünk és szívűnkben megteljesedünk. Nem az táplál tehát, ami látszik, hanem amit hiszünk". Westphal szerint a hitetlenség is veszi, de nem tápláltatik. Augustinus pedig azt tanítja, hogy az ember nem veheti másként, hanem csak hittel. Ez az oka annak, amiért igen sok helyen, mintegy önmagát magyarázva azt mondja, hogy a sákramentumok úgy a jókkal, mint a rosszakkal közösek. Mert őelőtte sem volt titok, hogy sokan méltatlanul mennek a szent asztalhoz, akik nem tagjai a Krisztus testének, s nem volt oly gonosz lelkületű, hogy azt koholta volna, miszerint azok is részesei az ő testének, akik semmiképpen sem tartoznak az ő testéhez. Ezt Westphal az eredményre korlátozza, de hogy mily haszontalan fecsegéssel, azt egyéb helyek teszik világossá.
Augustinus egy más helyen (3) különbséget tesz a sákramentum és annak ereje között. Ha a megkülönböztetés háromtagú volna, akkor Westphalnak szabad volna tele szájjal harsogni a maga diadalénekeit. Az ő hazugsága ugyanis úgy hangzik, hogy a szent vacsorában van a látható elem, ott van a Krisztus teste gyümölcs nélkül, ott van a test az ő hasznával és céljával egybekötve. Mivel azonban Augustinus csupán a két tag között marad meg, a mi tanításunknak nincs szüksége egyéb védelemre. "Nem haltak meg
(1)1 Contra Faustum, lib. 13. cap. 16.
(2) De verbis Apostoli sermone 33.
(3) In Joann. tract. 26.
346
– úgymond – az atyák, kik a látható eledelt lelkileg értették, lelkileg éhezték, lelkileg kóstolták, hogy lelkileg lakjanak jól." Látjuk, hogy a külső jeggyel az értelmes hitet állítván szembe, azt tanítja, hogy a hitetlenek a puszta jegyen kívül semmit sem vesznek. Ha Westphal azt az ellenvetést teszi, hogy itt a mannáról van szó, ezt a fecsegést könnyen megcáfolja maga a szövegösszefüggés, mivel menten hozzácsatolja, hogy azok a sákramentumok a jegyekben eltérők voltak, abban a dologban pedig, amelyet jeleznek, egyenlők. És közvetlenül ezután, megismételve azt, amit a sákramentum erejéről és a látható sákramentumról mondott, azt tanítja, hogy csupán azok a hívők nem halnak meg, akik belsőleg esznek, nemcsak külsőleg, – akik a szívűkkel is esznek, nemcsak a fogukkal rágnak. Ha a hitetleneknek a látható sákramentumon kívül semmi sem hagyatik, hol van akkor Westphalnak az az elrejtett és mennyei teste?
Helyesen következtetjük tehát, hogy mikor Augustinus azt mondja, hogy a hitetlenek Krisztus testét veszik, ezt nem kell másképpen érteni, mint ahogyan ő megmagyarázza, nevezetesen, hogy csupán a sákramentumban veszik azt. S hogy ez senki előtt kétséges ne legyen, tudni kell, hogy Westphal tanúsága szerint is ez a két kifejezés, Krisztus teste és éltető eledel, szinonim kifejezés. Annak bizonyítására ugyanis, hogy Krisztus teste a kenyérbe bezárva rejlik, Westphal ezt az utóbbi kifejezést hozza fel: mivel, ha a kenyér nem volna Krisztus teste, nem volna éltető eledel sem. Feleljen hát most, vajon az istenteleneket élteti-é az úrvacsora kenyere, mivel ha életet nem nyújt, akkor én menten azt a következtetést vonom le, hogy azokra nézve nem is a Krisztus teste.
Hogy egyéb bizonyítékok közt a De Civitate Dei 19. könyvének 20. fejezetéből idéz egyet, ezt a hibát is szívesen tudnám be a nyomdásznak, ha ennek az embernek bűnös ravaszsága önként el nem árulná magát. Idézi a 21. könyv 20. fejezetét, hol Augustinus a mások nézetét s nem a magáét adja elő. A 25. fejezetet, melyben Augustinus az ellenvetésre válaszol, hallgatással mellőzi. A felhozott szavakban olyannyira nincs semmi, ami velünk ellenkeznék, hogy nincs is szükség egyebünnen keresni a mi tanításunk világos és tiszta bizonyságát. Mert mit is jelent az a mondás, hogy azok, kik Őbenne vannak, Krisztus testét nemcsak a sákramentumban, hanem valósággal veszik, hacsak azt nem, hogy világosan kimutattatik, hogy Krisztus teste kétféleképpen vehető: úgymint csak a sákramentumban, illetve valósággal. Ha a dolog valósága meg-
347
szűnik, akkor a jegyen kívül bizonyára semmi sem marad. S ebből minden kétségen kívül következtethetjük azt is, hogy az istentelenek nem eszik másként Krisztus testét, mint a jegy tekintetében, mivel magától a valóságtól megfosztatnak.
Ámde az a magyarázat, mely a 25. fejezetben következik, még sokkal világosabb. Augustinus itt erősen tagadja, hogy Krisztus testét ennék azok, akik nem számlálandók az ő tagjai közé, mivel nem lehetnek egyszerre a Krisztus tagjai s a paráznának is tagjai. És folytatólag, mikor maga Krisztus ezt mondja: "Aki eszi az én testemet és issza az én véremet: énbennem marad és én őbenne", kimutatja, hogy mit jelent nem csupán sákramentumilag, hanem valósággal is enni az ő testét és inni az ő vérét. Mert Krisztusban maradni annyit jelent, hogy Krisztus is maradjon őbenne. Ezt ugyanis akként mondta, mintha így szólana: "Aki nem marad énbennem és akiben én nem maradok, az ne mondja, vagy ne gondolja, hogy eszi az én testemet és issza az én véremet". Ha Westphalnak még ez az ösztöke sem talál az elevenére, akkor hazájának minden ökrénél butább.
A Petilianus levelei ellen írt mű első könyvéből idézi azt a mondást, melyben parancsot kapunk arra, hogy a látható sákramentumot megkülönböztessük a szeretetnek láthatatlan kenetétől. Augustinus itt a keresztségről vitatkozik. Ha nem kereszteli meg Krisztus a Lélekkel mindazokat, kik vízzel leöntetnek, vajon ebből menten az következik-é, hogy Júdás Krisztusnak a testét ette? Ha az úrvacsoráról volna szó, azt mondanám, hogy ez éppen mimellettünk szól, mivel a rosszaknak itt csakis a látható sákramentum engedtetik meg. S erre nézve Westphal az ő képzelődése szerint bizonyára megengedi, hogy különbözik a Krisztus láthatatlan testétől. Az a hely, melyet a Cresconius grammatikus elleni első könyvből idéz (ámbár a fejezet számát illetőleg ezt is helytelenül idézi, mert a XXV. helyett XXIII. áll), nem irányul egyébre, mint arra, hogy az istentelenek Isten ajándékainak használatát a maguk visszaélésével megrontják. Sőt Augustinus a donatistákkal szemben egész buzgalommal azon van, hogy kimutassa, miszerint azok a dolgok, amelyek jók, a velük rosszul élők bűne folytán természetüket nem változtatják meg, s ennek folytán a keresztséget nem szabad semmisnek ítélni azért, mert a hitetleneknek a visszaélés folytán nem használ. Ha ez alapon Augustinus azt mondja, hogy Júdás a Krisztus testében részesedett, ezen nincs mit csodálkozni, csak a látható jegyre korlátoljuk ezt a mondást, amint egyebütt
348
figyelmeztet is arra, hogy ő így vélekedik. Mert másként nem is állana meg az a megkülönböztetés, amelyet egyebütt állít fel, hogy ti. a többiek a kenyeret az Úr gyanánt vették, Júdás pedig csupán az Úr kenyerét vette. Sőt Westphal, mintegy a saját ügyét elárulva, maga jön segítségünkre, midőn azt állítja, hogy Péter és Júdás ugyanabból a kenyérből ettek.
Most már, mintha Augustinust joggal követelte volna a maga számára, azon helyek megvilágosítására tér át, melyeket, mint ő mondja, a mieink hűtlenül és megrontva idéztek. Szeretném azonban tudni, vajon miben nyilvánul ez a hűtlenség, vagy megrontás. Vajon hogy a szavakban némi változtatás történt, amint maga Westphal is lépten-nyomon helyettesíti egyik dolgot a másikkal, vagy hogy a mieink azokat a saját hasznukra elcsavarva, fonákul az eredeti értelemből idegen dologra vitték át? Ámde, hogy ők csak egy szótagot is helytelenül idézték volna, azt még Westphal sem mondja. Fennmarad tehát a második módozat, hogy rosszul és alkalmatlan helyen idézték azt, amit Augustinus másként kívánt értetni. Tehát ha valaki kevésbé alkalmasan hozza fel maga mellett tanúul Augustinust, vajon azonnal hűtelen megrontónak kell-é ítélni? Westphalnak bizonyára így tetszik a dolog. Ezt a törvényt azonban, ha mégoly durva is, nem utasítom vissza. Vállaljuk hát magunkra a hűtelenség vétkét, csak ő bizonyítsa be tudatlanságunkat.
E részben a jó férfiú fordít egyet a köpönyegén. Mert mit tehetne? S hogy minél jobban és rövidebben bontakozzék ki, azt mondja, hogy Krisztusnak az úrvacsorában való testi jelenlétét mi háromféleképpen forgatjuk fel, olyanformán, hogy vagy szóképet koholunk, vagy az evés lelki voltával hozakodunk elő, vagy tagadjuk Krisztus testének végtelenségét. Mivel a mieink magukra vállalták, hogy ezeket a főpontokat Augustinusból bizonyítják, lássuk, micsoda mesterkedéssel veri Őket vissza Westphal. A szóalakzatról vitatkozva tagadja, hogy Augustinus Krisztusnak eme szavait: "Ez az én testem", valahol úgy magyarázta volna, mintha a kenyér a testet jelezné. Vajon ez jelenti-é azt, hogy ő meggyőz minket hűtlenségünkről, mikor a legkevésbé sem homályos szavakkal fegyverkezve nyílt szívvel állunk a nyilvánosság elé? Augustinus szavai ezek: "Az Úr, mikor az ő testének jegyét adta, nem habozott azt mondani: Ez az én testem. És mi célból beszél így? Annak bizonyítására, hogy a Szentírás gyakran képesen beszól. Egyebütt azt mondja, hogy Krisztus oda bocsátotta Júdást az első
349
lakomához, melyen az ő testének alakját a tanítványoknak ajánlotta és átadta. Azt mondja továbbá, hogy az úrvacsora kenyere valami módon a Krisztus teste, mivel a testnek sákramentuma. Egy helyet idézve a De Doctrina Christiana harmadik könyvéből, mily ügyesen siklik ki? Általánosságban – úgymond – figyelmezteti a híveket, hogy ne ragaszkodjanak a jegyekhez, hanem inkább a jelzett dolgokra irányítsák figyelmüket. Nem tagadom ugyan, hogy ez volt a szent férfiú szándéka, mégis szeretném, ha szorgalmasan mérlegelnők, mi módon mondatik testi szolgaságnak, vagy szolgai gyengeségnek az, ha a jegyeket a valóság gyanánt vesszük. Mert ha nem volna helytelen dolog a jegyeket a valósággal összevegyíteni, akkor hiába kárhoztatta volna ezt a babonát. Ami Westphal ama kifogását illeti, hogy a valóságot mégsem szabad elválasztani a jegyektől, ebben velünk a legcsekélyebb ellentétben sem áll. Ezt állítja ugyan, de kevés szerénységgel, mivel nagyon ismeretes dolog, hogy mi a kenyeret akként nevezzük a Krisztus teste jegyének, hogy ismertető jegye legyen az igaz közöltetésnek és valósággal kiszolgáltassa azt a lelki eledelt, amelyet ábrázol.
Emellett rendíthetetlen marad az az állításunk, hogy Krisztus szavaiban a szólásforma sákramentumi, és a jegyet meg kell különböztetnünk a valóságtól, ha csak valaki nem akar szolgailag csúszni-mászni a földön. S ebből világosan következik az is, hogy azt a magyarázatot, melyet Westphal oly elkeseredetten támad, Augustinus teljesen szentesíti. Mivel pedig a jelez szó az úrvacsorának sem a lényegét, sem a fő eredményeit meg nem szünteti, keressen Westphal új ürügyet magának a civódásra. Egyébként ezzel az eggyel a legkevésbé sem elégedvén meg, elkeseredetten ragaszkodik a lényegi szóhoz, hogy ti. a kenyér igazán és sajátlag mondatik a Krisztus testének. Én azt mondom, hogy ebben eltér Augustinus felfogásától. Ő persze tagadja. De mi módon játssza ki a bizonyságokat? Természetesen úgy, hogy Krisztus eme szavai: Ez az én testem, nem idéztetnek bevallott szándékkal. De mit tartozik ez a dologra, csak Augustinus tekintélye alapján legyen világos előttünk a beszéd módja, hogy ti. Krisztus ezt mondotta: Ez az én testem, mikor az ő testének jegyét adta? Mármost mikor Augustinus általánosságban azt tanítja, hogy a jegyre a jelzett dolog neve vitetik át mindannyiszor, valahányszor az úrvacsora külső jegyeinek a hús és vér nevek tulajdoníttatnak, a keresendő értelemben ki haboznék követni ezt a szabályt? Haszontalan dolog Westphalnak az a mentsége is, hogy az Euodiushoz
350
írott levélben, melyben Augustinus azt tanítja, hogy a metonímia a sákramentumokban gyakori és szokásos dolog, nincs említés téve az úrvacsoráról, mivel nem szabad ily módon következtetni a nemről a fajra. De amit Augustinus előírása szerint minden jegyben meg kell tartani, vajon miért nem alkalmazzuk azt az úrvacsorára is? A Szentlélek galambnak neveztetik; s Augustinus figyelmeztet bennünket arra, hogy azt metonimikusan kell érteni, mivel nem új és nem is szokatlan dolog, hogy a jegyek a jelzett dolgoktól veszik nevüket. Éppen így van a dolog az úrvacsorával is. Westphal azonban semmiképpen sem tűri, hogy ezt érintsük. De nem is csuda, ha ebben a dologban oly hidegen keresi a kibuvót, mikor nem szégyelli Pál apostolnak szavait sokkal megátalkodottabban kijátszani. Pál azt mondja, hogy az a kőszikla, mely a népet a pusztában követte, Krisztus volt. Westphal semmi magyarázatot sem enged meg, mivel Krisztus valóban és sajátlag lelki szikla volt. Ámde látható, sőt a vakokra nézve is tapintható, hogy Pál itt épp úgy beszél külső jegyről, mint Krisztus a kenyérről, mikor így szól: "Ez az én testem". Egyébként nem is volna összefüggés a szövegben, mikor Pál a mi keresztségünket és úrvacsoránkat a régi jegyekkel hasonlítja össze: úgy, hogy Westphalnak semmiképpen sem szabad tagadnia, hogy Krisztus ugyanoly értelemben neveztetik kősziklának, mint ahogyan a kenyér testnek mondatik. Legalább itt adjon helyet a jelez igének. Nem követelem azt sem, hogy a szent vacsorát a maga valóságától megüresítse. Ezzel a hazugsággal ugyanis felettébb méltánytalanul tesz bennünket gyűlöletesekké az egyszerű emberek előtt. Csak azt akarom, hogy okosan tétessék különbség a jegy és a valóság között, hogy a földi elemtől a mennybe történjék az átmenetel. A kenyeret nekünk kezünkbe adják: tudjuk, hogy Krisztus elég igazságszerető arra, hogy valósággal szolgáltassa azt, amiről tanúságot tesz, nevezetesen az ő saját testét; de csakis úgy, ha hitünkkel a világ fölé emelkedünk. Mivel ez csak az alakzat, vagy jegy segélyével történhetik, hogy Westphal mily jogon mond ellent, annak megítélését a józan eszű és nyílt szívű olvasókra bízom. Bizony ha mégoly nagy lármát csap is, minket a jelez szó tekintetében Augustinus kétségtelenül támogat. Vegyük továbbá figyelembe, hogy, ha Krisztus beszédében, ahol azt parancsolja, hogy testét együk és vérét igyuk, képes beszéd van, amit Westphal is kénytelen megvallani, akkor ugyanaz a felfogás illik az úrvacsorára is. Sőt a jelez szót sokkal inkább a sákramentumra, mint az egyszerű taní-
351
tásra kell alkalmazni. Ha vizsgálat alá venném minden egyes gyerekeskedését, nem lenne vége a dolognak, de nem is érdemes, hacsak esetleg akkora súlya nincs szavainak, hogy az olvasók, akiket annyi érv oktatott ki és győzött meg, azt nem hiszik, hogy ebben a kifejezésben: Ez az én testem, semmi szóalakzat nincs, mivel ezt Westphal így hirdeti.
A lelki evést mi akként állítjuk, hogy az a sákramentumi evést a legkevésbé sem szünteti meg, csak Westphal a maga kusza lázálmaival ne szaggassa szét az összefüggő dolgokat. Érdemes azonban az olvasóknak megjegyezniük, hogy ennek a derék teológusnak sákramentumi evése minő szörnyűség, nevezetesen mikor a hitetlenek hit nélkül, a kegyességnek legcsekélyebb érzete nélkül süllyesztik a hasukba Krisztus testét. Az ő álmodozása szerint Krisztust akkor eszik lelkileg, mikor nemcsak a has nyeli magába magát a testet, hanem a lélek is veszi a Szentlélek titkos kegyelmét. Mi is azt állítjuk, hogy a sákramentumban Krisztust csupán lelkileg esszük, mivel attól a durva falástól, melyet a pápisták gondoltak ki – akiktől pedig Westphal felettébb nagy vágyódással merít –‚ a kegyes érzés visszaborzad. A mi tanításunknak összege az, hogy a Krisztus teste éltető kenyér, mivel ha abba hittel forrunk össze, valóban táplálja és élteti a mi lelkeinket. Mi azt tanítjuk, hogy ez csak lelkileg történik, mivel ennek a szent egységnek köteléke a Szentlélek titkos és megfoghatatlan ereje. Ily módon, hogy lelkeink a Krisztus testéből tápláltatást vegyenek, azt mondjuk, hogy az úrvacsora szent szimbóluma támogat bennünket. Sőt azt is hozzá tesszük, hogy valósággal beteljesedik és kiszolgáltattatik benne az, amit Krisztus János evangéliumának 6. részében hirdet. De bár a hívek a sákramentummal való élésen kívül lelkileg közösségre lépnek is Krisztussal, mégis nyíltan tanúsítjuk azt, hogy Krisztus, ki az úrvacsorát rendelte, hathatósan munkálkodik azáltal.
Westphal szerint a lelki evés csupán az eredményre szorítkozik, hogy a Krisztus halála által szerzett üdvösség ránk átszármazzék. A sákramentumi evés, mint mondottam, semmi más, mint a Krisztus testének a hasba való leküldése. S mit mond Augustinus? Azt tanítja, hogy a testet sákramentumi értelemben megeszik, valósággal azonban nem eszik meg. Ez az ellentét ugyanis nála két helyen is világosan olvasható. Ebből bizonyára azt a következtetést lehet levonni, hogy a sákramentumi használat ugyanannyit ér, mint a látható, vagy külső használat, melyben a való-
352
sághoz való járulást elzárja az emberek hitetlensége. Ennélfogva rágalmazva vádolja Westphal a lelki evésről szóló tanításunkat, mintha ez hazug ürügy alatt megszüntetné azt a valódi közöltetést, mely az úrvacsorában vétetik. Mert ha a sákramentumi evéstől el kell választani a lelkit, akkor mit jelent Augustinus ezen mondása: (1) "Mikor enni akartok, nem ezt a testet eszitek, amelyet láttok, s mikor inni akartok, nem ezt a vért isszátok, amelyet azok fognak kiontani, kik engemet keresztre feszítenek. Én egy sákramentumot rendeltem nektek, amely lelkileg megértve, éltetni fog titeket". Már most, ha bizonyos, hogy az úrvacsorában az üres és hiábavaló jegyen kívül semmi sem marad akkor, mikor a testet nem lelkileg eszik, és Krisztus szavaiból arra következtetünk, hogy az evés, midőn a hit a titokteljes és lelki tudománynak megfelel, lelki – nincs ok, amiért Westphal az elválaszthatatlan dolgokat egymástól elszakítani próbálja. Elismerem azt is, hogy Krisztusnak kétségtelenül ugyanazt a testét esszük, melyet Krisztus áldozatul hozott értünk a kereszten, mivel sem kettős testűnek nem képzeljük Krisztust, sem pedig a tápláltatást a lelki életre nem kell egyebünnen keresni, mint az említett áldozatból. Miért tagadja tehát Augustinus, hogy a test ugyanaz, ha csak azért nem, mivel a mennyei dicsőségbe felvitetvén, a Szentlélek titkos erejével életet lehel belénk? Az evésnek tehát eltérő módja van jelezve, mivel, bár Krisztus teste a mennyben ép marad, mégis az ő csudálatos és mennyei erejével megelevenít minket. Egyszóval Augustinus csakis azért tagadja, hogy az úrvacsorában ugyanaz a test adatik, melyet a tanítványok láttak, hogy tudjuk, miszerint a közöltetés módja a legkevésbé sem testi, hanem a sákramentumban mi akként leszünk részesei a testnek és a vérnek, hogy ama kegyelmet a mi harapásaink nem emésztik meg, amint ezt egyebütt is mondja. S épp ezért Westphal semmit sem ér el köpönyegforgatásával. Kézzelfogható rágalmazáson is kapjuk őt, mikor azzal vádol bennünket, hogy mi ezt a helyet elcsavarjuk, úgy, hogy az úrvacsora velünk semmit nem közöl a hiábavaló alakon kívül.
De hogyan hozza fel Westphal mentségül a lelkileg szót? A hit alapján – úgymond. Ha így áll a dolog, akkor mi módon fecsegi azt, hogy Krisztus testét hit nélkül is eszik? Annak a bebizonyítására ugyanis, hogy az ő durva hazugságában nincs semmi testi, tagadja, hogy Krisztust testileg ennők, hacsak darabokra
(1) In Psal. 98.
353
metszve, holttetem gyanánt nyilván nem rágjuk a fogainkkal. Mikor pedig láthatatlanul nyújtják az ő testét, hogy lenyeljük, lelkileg eszik, mivel hittel veszik. Ebből a dilemmából azonban mennél jobban igyekszik kibontakozni, annál szorosabban bonyolódik bele azzal, hogy a bűnös lelkületű emberek, kik csupán a test érzületével felruházva megfontolatlanul és méltatlanul mennek a Krisztus asztalához, lelkileg eszik hit nélkül azt, aminek szükségképpen a hitre való tekintetből kell történnie.
Mindazonáltal nem ismerem el azt sem, amit ő legfeljebb a saját tekintélyében bízva dadog, hogy ti. mikor a Krisztus testét a kenyérben esszük, ez lelki módja az evésnek, mivel láthatatlan. Felettébb gyenge az a kifogása, hogy Augustinus meghatározása szerint azok még testileg bölcselkednek, kik azt gondolják, hogy Krisztus testét mintegy mészárszékben kell szétdarabolni. Mert ha a durva embereknek eszükbe ötlik is, hogy Krisztus az ő testéből valami küklopszi lakomát akart készíteni, egyúttal mégis figyelemben kell tartani azt a másik meghatározást, hogy lelkileg esszük, jóllehet hasunkba nem bocsátjuk alá, mivel a Szentlélek titkos erejével éltet minket. Westphal azonban nem menekül a hit szó által sem, mivel Krisztus nemcsak azt követeli, hogy határozottan hitelt tulajdonítsunk szavainak, hanem minket azok erejére és természetére utalva, kijelenti róluk, hogy lelkiek. S kitűnik, hogy ez a két dolog éppúgy különbözik egymástól, mint amily távol van az ég a földtől.
Westphal ugyanis azt állítja, hogy Krisztus testét valóban és sajátképpen esszük, mivel a világos és szószerinti mondásnak: "Ez az én testem," hinni kell, mely semmi szóalakzatot sem enged meg; s így a Szentlelket, amelyet Krisztus az ő szavaiban világosan kifejezett, egyedül a hitbe helyezi. Ugyanilyen szabadosságra vall az is, hogy később kettős lelki evést gyárt, amelyek közül az egyik az állag evése, a másik a gyümölcsé, mintha ez a második az elsőtől elválasztható volna. Azt hánytorgatja, hogy Augustinus, mikor a lelki evésről értekezik, egyik helyütt mind a kettőt összecsatolja, míg egyebütt mindegyiket külön jelöli meg. Azt mondja, hogy mi Krisztus testét az eredmény tekintetében lelkileg esszük, midőn a bűnök bocsánatát, melyet ő a halálával szerzett, hittel vesszük üdvösségünkre. S mindamellett az evésnek ez a neme nem akadály abban, hogy a testnek láthatatlan állagát lelkileg együk az úrvacsorában.
Ebből arra következtet, hogy mi álbölcsek módjára járunk el,
354
mikor a gyümölcs ürügye alatt megszüntetjük az állagot. Mintha bizony azt mondanók, hogy a Krisztus javainak mások is részesei, s nemcsak azok, kik az ő testében és vérében részesednek. Mi ugyanis azt tanítjuk, hogy mindaz, amit csak Krisztus halála és feltámadása velünk közül, ebből a forrásból árad; hogy ő valóban a mienk, és az ő teste lelki eledel. Emellett azonban sem a durva falási módot nem fogadjuk el, sem azokat a dolgokat nem választjuk szét, melyeket az Úr az ő szájával összekötött. Mert ő nem parancsolta nekünk, hogy más testet vegyünk, mint azt, amelyet ő a kereszten feláldozott a mi megengeszteltetésünkre, sem hogy más vért igyunk, mint azt, mely a bűnök bocsánatára kiontatott.
Bizonyos, hogy az állag és a gyümölcs ezen összeköttetését helytelenül és barbár módra szakítják széjjel ott, ahol azt mondják az istentelenekről, hogy Krisztus halálhozó testét hit nélkül veszik. Sőt ugyancsak Augustinusnál miért van egyebütt szembeállítva az úrvacsorában a látható külsőség a lelki erővel, ha ezen erő megszűntével is még valósággal és állagilag eszik a Krisztus testét? Bizony egészen másként határozza meg ezt Augustinus, mikor kevéssel később így tanít: "Ennek a dolognak, azaz a Krisztus teste és vére egyességének sákramentumát némely helyen minden nap, másutt bizonyos időközönként készítik el az Úr asztalán, és az Úr asztaláról némelyek életre, mások veszedelmükre veszik. Maga az a dolog pedig, melynek a sákramentuma, mindenkinek, aki csak részesült benne, az életre és senkinek sem szolgál a veszedelmére."
Bizonyára, midőn ennek a jegynek valóságáról folyik a szó, egyetlen épeszű ember sem fogja kizárni a Krisztus testének és vérének titkos közöltetését. Augustinus tagadja, hogy ez közös volna a hitetlenekkel. Ebből következik, hogy mikor nekik felajánlják, s ők azt visszautasítják, semmit sem hagynak fenn a maguk számára a puszta jegyen kívül. Hogy ez annál nyilvánvalóbb legyen, nem titkolom, hogy akik egyszerűen úgy határozzák meg, miszerint mi lelkileg esszük a Krisztus testét és isszuk az ő vérét, míg azt hisszük, hogy az ő halála által a mi bűneink kiengeszteltettek, hogy Istennel kiengesztelődve részesei legyünk az örök életnek, azok felettébb pontosan és szabatosan beszélnek, mivel magasabb elvből folyik ez a hit: ha Krisztus a mi fejünk és bennünk lakozva az ő életét közli velünk. Mert őtőle nem szabad semmit sem remélnünk mindaddig, míg az ő testébe össze nem forrunk. És az
(1) Tract. in Joann. 26.
355
úrvacsorának az a teljes valósága, hogy Krisztus minket az ő testébe beoltva nemcsak részeseivé tesz az ő testének és vérének, hanem az életet, melynek teljessége őbenne székel, belénk leheli, mivel az ő testét csakis abból a célból esszük, hogy megelevenítő legyen. Ezt a tanítást a Sátán akár ezer Westphal által is hiába kísérelné meg felforgatni. Mert amit Westphal állít, miszerint Augustinusnál, midőn azt mondja, hogy Krisztus testét valósággal és tényleg csak azok eszik, akik őbenne maradnak, a felosztásnak ama részei nem a test valóságára, hanem a közöltetés valóságára vonatkoznak, csak álmodozás és balgaság. Mivel Augustinus világosan tagadja, hogy Krisztus testét valósággal más is enné, mint csak az, aki élő hittel megáldva őbenne marad, mit akar mondani azzal, hogy nem a test valósága tagadtatik, hanem csak az igazi közöltetés? De hát az már így szokott lenni: a szörnyű dolgok szörnyű szavakat hoznak magukkal. Westphal megengedi, hogy Krisztussal nem lépnek közösségre azok, akik valóban falják az ő testét. A test valósága ugyanis nála nem más, mint állagi falás. A közöltetés pedig a lelki ajándékoknak élvezése, amelyek hozzánk a Krisztustól származnak. Én azonban azt szeretném tudni, hogy Krisztus az úrvacsorában miért hívogat minket az ő testében és vérében való részesedésre, ha nem azért, hogy lelkeinket táplálja. Ha egyszer Krisztus teste megszűnik táplálék lenni ránk nézve, akkor mit használ annak a lenyelése?
Ugyanily mesterfogással szakítja szét azt a csomót, amelyet megoldani nem tudott, mikor kijátssza Augustinusnak ama helyét, hol azt tanítja, hogy Júdás az Úr kenyerét ette, míg a többiek a kenyeret az Úr gyanánt ették. Ezen a helyen – úgymond – kettős evés van jelezve. Ez bizonyára világos dolog. De mivel azt mondja, hogy Júdás állagilag ette a Krisztust, szeretném látni, hogy ezt az állítását mint egyezteti össze Augustinus szavaival. Ha Júdást a többi tanítványoktól az az ismertető jel különbözteti meg, hogy ő nem az Urat ette kenyér gyanánt, ebből az következik, hogy semmit sem vett a puszta jegyen kívül. De bár egy csipetnyi józan esze volna Westphalnak, és mérlegelné azokat a szavakat, melyeket Augustinustól idéz! Azt állítja, hogy ama kettős közöltetés sehol sincs világosabban megkülönböztetve, mint ebben a mondásban: "a Krisztus teste és vére akkor lesz akárkire nézve is élet, ha azt, amit a sákramentumban láthatólag vesznek, a valóságban magában lelkileg eszik is". (1) Én pedig nemcsak hogy szívesen teszem ma-
(1) Serm. 2. de Verbis Apostoli.
356
gamévá ezt a helyet, hanem ezt magát elegendőnek tartom arra, hogy Westphal tudatlanságát visszaverjem vele. A lelki evést Westphal annyira lenézi, hogy, ha valaki egyedül ahhoz ragaszkodik, ezt ő kárhozatos eretnekségnek gondolja. Mert miért támad ellenünk olyan kegyetlenül és miért kiabálja, hogy minket inkább karddal kellene megjobbítani, mint tollal, ha csak azért nem, mivel mi a lelki evésben nyugszunk meg?
Most már tehát azt kell látnunk, hogy minő az a másik evés, amely nélkül – e bírálók szerint – senki sem lelhet üdvösséget sem a földön, sem az égben. Augustinus azt feleli, hogy látható. Minő szemekkel nézte valaha Westphal a Krisztus állagának ama befalását, amelyet koholt? Augustinus azt tanítja, hogy mindazt, amit a lelki evésen kívül a sákramentumban veszünk, láthatólag vesszük. Nyissa ki hát a szemét Westphal, és végtére ismerje meg, mit jelent a sákramentumi evés. Westphal azt az ellenvetést teszi, hogy a sákramentum nem teljes, ha nem esszük a Krisztus testét. Mintha bizony Krisztus kevésbé volna igazságszerető azért, mert a hitetlenek visszautasítják azt, amit ő felajánl! Mi ugyanis azt valljuk, hogy Krisztus az ő testét úgy a méltóknak, mint a méltatlanoknak is felajánlja, és hogy egy embernek a gonoszsága nem teheti azt, hogy a kenyér ne legyen valódi és – amint mondják – felajánlott záloga a Krisztus testének, de, hogy mindenki különbség nélkül veszi is azt, ez felettébb képtelen és ízetlen ráfogás. Nemkülönben ilyen Westphalnak ez az okoskodása is: "Amikről az Úr a maga igéjével kijelenti, hogy vannak, azok valóban vannak, tehát kell, hogy az istentelenek a Krisztus testét vegyék a kenyér alatt." Mert ki nem tudja, hogy Krisztus tudománya halálos volt a hitehagyottakra, akik előtt az felettébb durvának látszott? Ő mindamellett is így tanított: "A beszédek, amelyeket nektek mondok, lélek és élet" (Ján 6,63). De hogy tovább ne késleltessem az olvasókat, legyen elég ennek a résznek kiváló záradéka, ahol Westphal azt mondja, hogy a sákramentum valósága Augustinus szerint nem a Krisztus teste és vére, hanem az igazság, kegyelem és gyümölcs. Így beszél ő szóról-szóra. Ha így áll a dolog, bizonyára semmi miatt civakodik, és a valóságon kívül nem tudom, micsoda képzelt dolgot keres. Már most, ha a sákramentum valósága nem a test és vér, akkor miért nevez minket mindenütt hamisítóknak, különösen mikor kénytelen megvallani, hogy mi a sákramentum valóságát semmivel sem kisebbítjük?
A harmadik főpont, amelynek megcáfolására vállalkozik, az,
357
hogy mi Krisztus testében és vérében akként részesülünk, hogy az emberi természet igazsága sértetlen marad. A mieink, miután a Szentírás sok helyéből kimutatták, hogy ebben a tudományban nekünk az Isten volt a tanítómesterünk, azt is bebizonyították, hogy Augustinus is a részünkön áll. Minthogy Westphalnak az a szándéka, hogy minket ettől a védelemtől megfosszon, mivel kevéssel később úgy érzi, hogy ez egy kissé nehezebben megy neki, mint akarná, bőbeszédűleg állítja, hogy a hit sákramentumaiban sem az emberi értelemtől, sem a tapasztalati érvektől nem függünk. Ha ezt egészben elismerem is, mégis azt állítom, hogy ezt az érvet nem a bölcsészetből vesszük, hanem Istennek mennyei kijelentéseiből. A Szentírás lépten-nyomon azt tanítja, hogy Krisztust a mennyből kell várnunk, ahonnan el fog jönni, mint a mi megváltónk. S nem homályos Pálnak azon tanítása sem, hogy a jövendő megváltásának képe és példája megvan a Krisztus személyében, mivel a mi megvetendő testünket az ő dicsőséges testének formájára alakítja át. Ez oknál fogva legyen vége annak a haszontalan kibúvónak, hogy a bölcsészet ránk nézve nem tanítómestere a hitnek, mivel mi a testünk valóságáról nem hozunk fel semmi olyant sem, amit ama legfőbb és egyetlen tanító ne tanított volna.
Egyébként, ami ennek a helynek valódi értelme, hallják meg az olvasók, hogy Westphal mekkora becsületességgel csavarja el tőlünk Augustinust. Ez a szent tanító azt mondja, hogy Krisztus a természet ellenére zárt ajtón keresztül ment be tanítványaihoz, valamint a természet ellenére járt a vizek felett is: mivel mindenek lehetségesek az Istennek. Ámde, ha Krisztus isteni erejével a bezárt kapukat csudásan felnyitotta, vajon ebből következik-é az, hogy teste végtelen? Augustinus azonban azt mondja, hogy itt, hol a hitnek kell uralkodnia, nem szabad az okot keresni, más szavakkal nekünk bizton kell hinnünk azt, amiről az evangélista tanúságot tett, ti. hogy Isten fiát semmi akadály sem gátolta abban, hogy az ő erejének eme hihetetlen bizonyságát adja. Ennélfogva balga módon őrjöng itt Westphal, s nevezi teológiai bizonyításnak azt, amit ő és az övéi az Isten mindenhatósága tekintetében helytelenül hoznak fel. Az Isten ugyanis nincs alávetve a mi koholmányainknak, hogy minden képzelődésünket beteljesítse, de a hatalmat össze kell kötni a jótetszésével. Amint erre a próféta is figyelmeztet bennünket e szavakkal: "A mi Istenünk az égben mindazt megtette, amit csak akart".
Az ő akarata – mondja Westphal – eléggé ki van nyilat-
358
koztatva az úrvacsora rendelésében. Ez pedig az alapelv megtámadása (petitio principii). (*) Mert mi jogon jutott arra az eredményre, hogy Krisztus, mikor a szent kenyeret nyújtotta, testének természetét megváltoztatta, úgyhogy ez végtelen legyen; sőt, hogy ugyanazt a testet ugyanabban a pillanatban kettőssé tette, úgyhogy az az egyik helyen látható, a másikon láthatatlan, végtelen és a saját méretei által határolt legyen? Íme, az első úrvacsoránál Krisztus látható az ő testében; s emberi természetének módját megtartja. Ha pedig Westphalnak hiszünk, akkor ugyanaz a test hordozta kezében a láthatatlan és mérhetetlen testet. Hogyha az úrvacsora e csudájában Augustinus az Isten eme hatalmának bizonyságát látta, miért nem figyelmeztetett sehol egy szóval sem arra, hogy a természet ellenére Krisztus láthatatlan teste rejtőzik a kenyérben, hogy ez betölti az eget és földet, ezerszer ezer helyen teljesen egész és ép, mivel Istenre nézve semmi sem lehetetlen? Ennélfogva azt, amit ő mond, hogy ti. a csudákban, melyek az emberi elme képességeit felülhaladják, Augustinus Isten hatalmára szokott hivatkozni, őellene fordítom. Mert ha ez a szent férfiú azt a jelenlétet képzelte volna, melyet Westphal kohol, akkor sehol alkalmasabb tér nem nyílt volna előtte Isten hatalmának a hirdetésére. Ennélfogva a hallgatásából arra lehet következtetni, hogy előtte ismeretlen volt az a hazugság, melyet később a pápaság alatt hitetett el az ördög.
De hogy e felesleges dologban hosszadalmasabb ne legyek: ha az Isten mindenhatóságát szabad ide-oda ráncigálni, akkor azt mondom, hogy a fanatikus embereknek, kik szerint a feltámadás után nem lesz semmiféle test sem, tetszetős ürügyük lesz a maguk őrjöngésének leplezésére. Felhozzák Péter mondását, miszerint mi azért hívattunk el, hogy részesei legyünk az isteni természetnek; s ebből úgy következtetnek, hogy az emberi nem helyreállítása olyan lesz, hogy a testi természetet elnyeli az Isten lelki lényege. Miért nem kiáltják mindjárt azt, hogy, ha valaki ellene mond Westphal példájának, akkor Isten hatalma szűk határok közé szorul? Mivel tehát helytelenül teszik azt az ellenvetést, hogy Isten képes arra, amiről bizonyos, hogy akarja is, e részben Westphal egész fecsegése megdől, amíg be nem bizonyítja, hogy Krisztus a maga testét megfosztotta a test természetétől.
Mikor pedig úgy színleli, hogy áttér ama bizonyságok megcáfolására, melyeket a mieink használtak, erőltetett beszéde a végletekig gyerekes és szégyenletes. Azt kérdezem tőled, Joákhim,
(*) A bizonyítandó állításból kiinduló, tehát körben forgó érvelés. [NF]
359
miért kellett sok lapot bohócságaiddal beszennyezni, hacsak azért nem, hogy az együgyű embereknek elméi magának a dolognak szemléletétől elvonatva veled együtt tévelyegjenek? A mieink egyszerűen azzal érvelnek, hogy Augustinus nyíltan állítja, miszerint Krisztus, amennyiben ember, a mennyben van, ahonnét az utolsó napon el fog jönni; hogy emberi természetéhez képest nincs mindenüvé kiáradva; s azért, mert testének halhatatlanságot adott, még nem vette el annak a természetét; óvakodnunk kell tehát az emberi méltóságnak oly magasra való emelésétől, hogy ezzel a test valódiságát megszüntessük; s ha a térbeli távolságot a testektől elvesszük, sehol sincsenek, és ezért semmivé lesznek. Krisztus tehát, mint Isten, mindenütt jelen van, de az égnek valamelyik részén van valódi testének természete folytán.
Miután Westphal a csömörlésig kimulatta magát a maga kitéréseivel, hogy valaki azt ne gondolja, hogy semmit sem hoz fel, először is figyelmezteti az olvasókat, hogy Augustinus, mikor így beszél, nem foglalkozik kifejezetten az úrvacsorával. Hát mikor te előbb az Isten hatalmának magasztalására idézted az ő kifejezéseit, nem emlékeztél arra, hogy Augustinus akkor sem az úrvacsoráról beszélt? Én kimutattam, hogy te Augustinust megfontolatlanul akartad tévelygéseidbe belebonyolítani. Itt azonban egészen más a helyzet. Augustinus világosan kijelenti, hogy Krisztus testének természete nem tűri, hogy mindenüvé ki legyen árasztva, s ezért a mennyben lakozik. Ha így áll a dolog, mi módon fogadná el a te nézetedet, mikor azt hánytorgatod, hogy mérhetetlen? Éppen úgy teszel, mintha a pápisták zajt ütnének, hogy rájuk semmi sem vonatkozik abból, amit az ő koholt istentiszteletük és zsarnoki törvényeik ellen a Szentírásból felhozunk, mivel határozott néven egyet sem jelöl meg közülük a Szentlélek. Így, ha Krisztus e mondását idéznők ellenük: "Hiába tisztelnek engemet, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai" (Mt 15,9), könnyen menthetnék magukat, mivel Krisztus akkor a farizeusok ellen irányozta beszédét. Minő képpel merészeltél a világra erőszakolni ilyen ízetlenséget, amelyből nyilván kiderül az, hogy te a legfennhéjázóbb gőggel veted meg mindenkinek az ítéletét? Mert ha a te Farragó-d olvasóiról azt gondoltad, hogy közönséges józan ésszel megáldott emberek, akkor nekik bizonyára úgy kell okoskodniok, hogy vagy hazugság az, amit Augustinus tanít, vagy nem rejtőzik mindenüvé szétáradva a Krisztus teste, ahogyan te azt álmodod. Megismétlem újból, hogy
360
ha állandóan igaz, amit Augustinus tanít, hogy térbeli kiterjedés nélkül Krisztus teste semmivé lesz, s ezért a valódi test természetéhez képest az égben foglaltatik, akkor bizonyára nem foglal el ezer helyet a földön, s annál kevésbé van jelen mindenütt, minden térbeli határ nélkül. Miképpen fog tehát megállani az a mindenütt-jelenvalóság, amelyet te oly biztosan állítasz?
Hozzáteszi még Joákhim, hogy Augustinus csakis annak a kimutatására törekszik, hogy Krisztus teste a mennyben van; mi azonban másra törekszünk, arra ti., hogy tagadjuk az úrvacsorában való jelenlétét. Mily konok gonoszság az, mely haszontalan hazugsággal akar semmivé tenni oly kézzelfogható dolgot! Augustinus világosan tanítja, hogy Krisztus, amennyiben ember, nincs egyebütt, mint a mennyben, és helytelenül gondolják, hogy teste szerint, amelynek természetét a legkevésbé sem vette el, mindenüvé szét volna áradva. Rólunk tehát, mikor ugyanazt a dolgot ugyanannyi szóban s ugyanannyi szótagban tanítjuk, ki fogja azt mondani, hogy más cél után törekszünk? Westphal állítása szerint Augustinus arra törekszik, hogy az emberi természet valósága meg ne szűnjék. Persze Augustinus, mivel sohasem gondolta, hogy a testi jelenlétre vonatkozólag majd olyan szörnyűség támad, mint aminőt az álbölcsek kigondoltak, megelégedvén Krisztus szavainak igazi és őszinte értelmével, nem érintette azokat az ízetlen elmélkedéseket. Mert világos, hogy amit Westphal tesz hozzá, hogy ti. az emberi természet igazsága nem szűnik meg, ha Krisztus teste az úrvacsorában szétosztatik – igen hiábavaló dolog. A valóság ugyanis Augustinus tanúsága szerint az, hogy Krisztus testét az égben valamely hely befogadja. Felettébb feledékeny azonban Westphal, ki – bár előbb ezt a fizikai érvet annyira kárhoztatta – most színleg elfogadja. Ha én tőlem hallaná azt, amit kénytelen volt Augustinustól idézni, azt kiáltaná, hogy ez borzasztó szentségtörés. Most, mivel azt tűzte ki maga elé, hogy Augustinust bármi módon is a saját pártjára vonja, csak hogy az ellentmondás látszatát magától elháríthassa, kész felvenni akárminő alakot is.
De figyelmen kívül hagyva az ő kanyargós utait, ez egyszer meg kell állapítanunk, vajon megszűnik-é a test valódi természete, sőt egyáltalán nem foglal-e el helyet, ha azt hisszük, hogy egyszerre több helyütt van. Westphal ezt teljes biztonsággal tagadja. Hogy Augustinus mit mond erre vonatkozólag, annak az olvasók unalmára való megismétlése nem tartozik ide. Vegyük
361
figyelembe, hogy ez az ördögtől megszállott ember (*) a stílusán menten változtatva azzal mentegetőzik, hogy nem szűnik meg teljesen, azaz nem semmisül meg Krisztus emberi természete, mikor teste az egész világot elfoglalja, mivel teljesen és sértetlenül marad az égben. Persze, mint mikor a bűnös gyomrokba alámerül, azt koholja, hogy a földön mindenütt sértetlenül marad. Az sem segít Westphalon semmit, amit Krisztus az ő egyházának [a maga] örökkévaló jelenlétéről (Mát 28,20) ígért. A mi hitünk szerint Krisztus mindig jelen van övéinél, sőt bennünk lakozik, éspedig nemcsak azért, mert Isten (amint Westphal gonoszul rágalmaz minket), hanem mivel a tagoknak az ő fejükkel egyesítve kell lenniük, azt mondjuk, hogy az a közbenjáró, ki a mi természetünket felöltötte, jelen van a hívek számára. Mert hisz' azért ül ő az Atya jobbja felől, hogy az uralkodást mindenütt bírja és gyakorolja. Ha a jelenlét módja forog kérdésben, azt mondjuk, hogy ezt a kegyelemre és erőre kell visszavinni.
Mikor Westphal ugyane szavakat használja, menten visszatér a testhez, mert a kegyelem szót semmire sem tartja, ha a Krisztus teste nincs előtte állagilag az úrvacsora cselekményében. Márpedig csudálatos átváltoztatás az, ha a Szentlélek mérhetetlen erejéről mondott dolgot a test véges állagára viszik át. Jusson eszükbe az olvasóknak, hogy a kérdés lényege az, vajon Krisztus a maga kegyelme által nem mutathatja-é magát másként is jelenlevőnek, mint csak úgy, ha a földön és mindenütt ott van az ő teste? Mi, ámbár Krisztus az ő emberi természetét tekintve a mennyben van, tagadjuk, hogy a helyi távolság akadályozná őt abban, hogy magát velünk közölje, s Lelkével minket nemcsak fenntart és kormányoz, hanem azt a testet, melyben a mi igazságunkat betöltötte, éltetővé teszi ránk nézve. Mert ha a helyéből nem mozdul is ki, mindamellett a Szentlélek titkos működése folytán ereje egészen mihozzánk elhatol, hogy ennek állagából vegyenek a mi lelkeink lelki életet. Westphalnak azonban semmi sem elég, hacsak Krisztus testét a térből kizárva, minden helyre ki nem terjeszti.
Érdemes azonban megvizsgálni, mily következetes Westphal önmagához. Bár azt akarja, hogy a kegyelem jelenléte testi legyen, mégis erre vonatkoztatja azt, ami a törvényben megíratott: "Amely helyen akarom, hogy az én nevemről megemlékezzetek, elmegyek tehozzád" (2Móz 20,24). Azt kérdem tehát, vajon azt gondolja-é, hogy Isten lényege akkor ugyanoly módon lakott a
(*) Élete vége felé magának Kálvinnak a stílusa is egyre harapósabb lett; ez a sok vitán kívül fájdalmas betegségeinek is tulajdonítható. A Heshusius elleni vitairat még több ilyen kiszólást tartalmaz. [NF]
362
kerubok között, mint ahogyan most Krisztus teste az ő képzelete szerint a kenyér alatt rejtőzik? Ugyancsak ide tartozik szerinte ez az ígéret is: "Én és az Atya őhozzá megyünk és ő nála lakozunk" (Ján 14,28). Vajon hát azt gondolja, hogy az Isten lényege éppen úgy leszáll hozzánk, mint ahogyan a Krisztus testéről erősíti, hogy belép a megszentelt kenyérbe, hogy ott felfalják? Hogyan esett ki olyan gyorsan elméjéből az, amit Augustinustól ugyanazon a lapon idézett, hogy ti. Isten az ő lényegének jelenléte által mindenütt jelen van, de nincs mindenütt jelen a lakozásnak kegyelme által, hol is a szent férfiú az istenség lényegét (amennyiben a jelenlét módjára tartozik) világosan szembeállítja a kegyelemmel. Mert ha az Atya lényegéhez a legkevésbé sem illik az az eljövetel, amelyet Westphal erőltet rá a Krisztus testére, akkor azt a csomót, amelyet maga bogozott össze, oldja el ő maga.
Egyébként bár kevéssel azelőtt annyiszor bizonygatta, miszerint ő Augustinusszal együtt azt vallja, hogy Krisztus az ő teste természetéhez képest az égben van, végtére mégis mintegy megfeledkezve önmagáról azt mondja, hogy a két természet elválhatatlanul össze van kötve, hogy az Isten fia sehol se legyen test nélkül. Hol van hát a test természete, ha Krisztus istensége azt a maga mérhetetlenségéhez képest kiterjeszti? Kétségtelenül elismerem, hogy a léleknek nem szabad másként felfogni az Isten fiát, mint csak a testbe öltözötten, de ez nem akadályozza Őt abban, hogy isteni lényével az eget és földet betöltve, testét anyja méhében, a kereszten és a sírban viselje. Az Isten fia akkor is ember volt az égben éppúgy, mint a földön. Ha valaki ebből mégis azt következteti, hogy az ő teste akkor az égben volt, ízetlen okoskodásával mindent összezavar, és végül oda jut, hogy Krisztustól elrabolván a testi természetet, egyszersmind megváltói tisztétől is megfosztja őt. Sőt ha Krisztus teste az istenséggel úgy van összekötve, hogy az egyiknek mérhetetlensége s a másiknak meghatározott mértéke között nincsen semmi különbség, akkor Westphal miért állítja, hogy Krisztus máskép van jelen kegyelmével, mint istenségével? Ha nem szabad helyileg elválasztani a testet Isten lényegétől, akkor mihelyt megengedjük, hogy Krisztus az ő istenségére való tekintetből mindenütt jelen van, ugyanez áll a testre nézve is. Ha ellenben megengedjük, akkor megnyílik a hitetlenek szája, és azt hánytorgatják, hogy Krisztus földön való lakozásával éppúgy szemfényvesztést űz, mint a mennybemenetelével. Íme, minő eredménnyel jár a rossz ügynek megátalkodott és lelkiismeretlen védelmezése.
363
Valamivel később új színbe öltöztetve hozza fel mindazt, amit az előbb mondott, s azt állítja, hogy Krisztus teste látható alakban véges a mennyben, de a kenyér alatt láthatatlanul rejtőzik, és így kell érteni azt, amit Augustinus úgy a Dardanushoz írott levélben, mint egyebütt sok helyen tanít. De micsoda mesterkedésekkel alkalmazza a maga vélekedéséhez azt, amit Augustinus állít, hogy ti. a térbeli távolság megszűnésével a test semmivé lesz, s hogy a test természete követeli, hogy a mennyben valamely helyen legyen. Mert ha a téren kívül lehet a test láthatatlan, akkor hamis volna az az érvelés, hogy ha a saját méretei nem határolják, akkor többé semmi sem lesz. Helytelen volna az a főtétel is, hogy az igazi testnek természete követeli, hogy az égnek valamely helyét foglalja el. Egy szóval abban az egész vitatkozásban helytelenül figyelmen kívül maradt volna az a főpont, hogy Krisztus láthatatlan módon az égen s földön szétárad teste szerint, jóllehet csak egy helyütt látható.
A kérdés a lényeg jelenlétére irányul. Augustinus azt válaszolja, hogy az isteni természet mindenütt jelen van, az emberi bizonyos helyen foglaltatik. Micsoda gondatlanság lett volna hallgatni erről, ha a test mindent ugyanazon a módon, azaz láthatatlanul tölt be, mint az istenség. Westphal azt állítja, hogy a Szentírás vélekedése a legteljesebb mértékben igaz; de mi módon bizonyítja ezt? Mikor Krisztus azt mondja, hogy ő elmegy az Atyához és nem lesz többé a világon (Ján 16,28), mikor Lukács azt beszéli, hogy a felhő befogta Őt (ApCsel 1,9), mikor az angyalok azt mondják, hogy a mennyből akként jő el, amint látták őt felmenni (uo. 11. v.), ezeket mind a látható alakra korlátozza. Ezt én is vallom; csak tenné hozzá azt is, hogy bárhol van is a Krisztus teste, az a maga természetéhez képest látható. Mikor pedig áttér a láthatatlan természetre, akkor megismétli azokat a bizonyítékokat, melyeket azelőtt a kegyelem jelenlétére nézve hozott fel. Mintha bizony, mivel Krisztus az Atyával hozzánk jő, ebből az következnék, hogy ő testben állíttatik a földre, holott ellenkezőleg az egész Szentírás azt mondja, hogy ő a Lelkének erejével hatol hozzánk. A Krisztus testéről, melyet szemünkkel nem szemlélünk, hitünk érzésével azt tapasztaljuk, hogy bennünk megelevenítő. Ha itt a Léleknek semminő közreműködése sem jönne közbe, Westphal méltán dicsekedhetnék azzal, hogy győzött. De ha bizonyos, hogy a Szentlélek titkos hatálya által történik, hogy a mi lelkeink a Krisztus testével tápláltatnak, akkor biztosan vonható le az a következtetés, hogy a
364
jelenlét módja csak mennyei, úgy hogy maga a test a legkevésbé sem száll le hozzánk. E néhány állítás is eléggé leleplezi Westphal szegénységét, úgy hogy tévelygése érdekében az egész Szentírásból egyetlen szótagot sem tud felhozni.
Hát arra vonatkozólag mit mondjunk, hogy az az ellentét, amelyet Augustinus az ige és a test között állít fel, mikor a Krisztus jelenlétéről és távollétéről folyik a vita, Westphal hazugságát teljességgel kizárja? Augustinus azt mondja, hogy Krisztusra akként kell hallgatni, mintha testileg jelen volna, mivel bár teste szükségképpen egy helyen van is, azért az igazsága mindenüvé kiáradt. Ha az Úr láthatatlan módon az ő igéje által testileg jelentené ki magát, mint jelenlevőt, Augustinus bizonyára helytelenül mondaná, hogy testére nézve távol van az, aki velünk van az ő igéjében és a jelenléte és távolléte fölött való vitában helytelenül állítaná szembe a testet az igével. Bárminő fellegekbe burkolja is Westphal az igazságot, ez sokkal világosabb, semhogy az olvasókat füllentésével elámíthatná. Mikor a vitás kérdésbe belebonyolódva moccanni sem tud, mily ízetlenül állítja, hogy Augustinus úrvacsorai nézetének szokásos kifejezésmódja az, hogy Krisztus igazsága mindenüvé szétáradt. Mintha bizony bárki is, hacsak nem őrült, tudná egyébre alkalmazni e szavakat, mint az evangélium tanítására, amelynek Augustinus az említett helyen tudatosan szerzi meg a tiszteletét. Azt hozza fel ürügyül, hogy egyebütt hasonló értelemben az van mondva, hogy Krisztus testének áldozata az egész világon szétáradt. Mintha bizony abból, ha Krisztus a nemzeteket mindenütt az ő áldozatának gyümölcsében való részvételre hívogatja, az következnék, hogy az ő teste mérhetetlen. És feltéve bár, hogy a kiáradás szó az úrvacsora cselekményére vonatkozik, mégis kivel hiteti el azt, amit állít, hogy ti. Krisztus teste mindenütt jelen van, ahol az úrvacsorát végrehajtják? Mindamellett arról, amit Augustinus a Krisztus halálának gyümölcséről nyíltan hirdet, Westphal azt állítja, hogy az az úrvacsoráról mondatik, és mikor ez a szent férfiú az egész világon szétszórt egyházra célozva azt tanítja, hogy mindenütt azt az áldozatot hajtják végre, amelyet Krisztus végezett, nemde helytelen dolog azt, ami a hívek testületéről mondatik, a főre vonatkoztatni?
Egyébként Westphal sok kapkodás után végtére oda lyukad ki, hogy erőszakot tesznek Augustinus szavain, ha megfosztanak bennünket Krisztus testének jelenlététől, amelyet más helyen állít. De bár mindeddig a bizonyítással fáradozott, csak úgy halad, mint
365
a csiga. Ennélfogva megdönthetetlen marad ez az állítás: Isten fia, bár jelen van közöttünk az igéje által, testével mégis odafenn van. Mindazonáltal továbbmegy, mivel Augustinus a Jánoshoz írt ötvenedik értekezésében világosan kifejezi a láthatatlan jelenlétet. De vajon a testét, vagy a hatalomét fejezi-e ki? Mert ha bármi ilyesmit hoz fel a testről, menten legyőzött félnek ismerem el magamat. S ha a test a kegyelemtől és erőtől kifejezetten meg van különböztetve, lehet-e szemérmetlenebb embert képzelni Westphalnál, ki a jelenlétnek ama láthatatlan módját éppen a testnek tulajdonítja? Vegyük figyelembe, hogy Augustinus állítása szerint Krisztus a kereszt jegyében is nem kevésbé van jelen, mint az úrvacsora cselekményében; de ha úgy gondolja, hogy a test lényegére lehet ezt is vonatkoztatni, akkor, ha valaki az ujjával keresztet csinál, menten meg lesz formálva a Krisztus teste.
A 140. beszédből az időre vonatkozólag idézett hely, ha én hallgatok is, megfelel neki: "Az Úr miattunk, kik majdan nem látjuk őt testben, és mégis esszük az ő testét, azt akarta, hogy csakis a kenyér megtörésében ismerjük őt meg". Az evésnek az a módja ugyanis, melyet az író egyebütt határoz meg, mihelyt ismeretessé lesz, azonnal megold minden kérdést. Itt azonban elég bőkezűen jár el Westphal, mikor nekünk pajzsokat szolgáltatva maga töri meg a maga támadásait. Mert Augustinusból megtanít, hogy hogyan értsük a Krisztus távollétét. Úgy ti., hogy Krisztus a testét felvitte a mennybe, de fenségét nem vitte el a világból. Továbbá, mivel testének jelenlétéről azt mondotta: "Nem leszek mindig veletek" (Mt 26,11), fenségéhez, gondviseléséhez, láthatatlan és kimondhatatlan kegyelméhez képest pedig ezt mondotta: "Veletek leszek a világnak végezetéig" (Mt 28,20). Látjuk, hogy Augustinus a láthatatlan kegyelemről szólva a testet mindig kiveszi, és minden kétséget kizárólag kimutatja azt is, hogy a testet nem kell egyebütt keresni, mint csakis a mennyben.
Hasonló jelentése van a 47. zsoltárból idézett ama helynek, hogy Krisztust, mint jelenlevőt, érezzük a titkos irgalmasság által. Ha ezekben a szavakban volna valami homályos, még több világosságot ad hozzá a Jánoshoz írt magyarázat 92. fejezetéből idézett hely, mely szerint Krisztus az ő tanítványait elhagyta a testi jelenlétet illetőleg, de velük lesz mindenkor az ő lelki jelenlétét tekintve, – hacsak esetleg a testi jelző nem egyenlő értékű a látható-val. Ezt ugyan szeretné Westphal, de semmi sem világosabb, mint hogy a test lényege meg van különböztetve a lélek erejétől. És mégis,
366
mintha a győzelmi pálmát elnyerte volna, azt kiáltja, hogy a lelki jelenlét van szembeállítva a láthatóval. S ezzel éppúgy elárulja a tudatlanságát, mint a szemérmetlenségét is, mivel Augustinus mindenütt azt állítja, hogy Krisztus testileg távol van. Ha Westphal előtt világosak e szavak: "Csak hitünk legyen az iránt, hogy akit nem látunk, velünk van", akkor miért homályosítja el a fényt ő maga a setétséggel? Azonban így sem ér el semmit, mert Augustinus szépen világítja meg a maga felfogását, mikor azt mondja, hogy nem a kezeinket kell az éghez emelni, hanem hitünket, hogy a Krisztus a mienk legyen; mert bár Krisztus az ő testét felvitte az égbe, minket mégsem hagyott cserben, mert az ő fensége a világban marad.
Ha e szavakra sem ébred fel Westphal, azon nincs mit csudálkozni, mert nincsen benne semmi szégyenérzet. Miután idézte Augustinus eme szavait: "Tekintve a testet, amelyet az Isten fia felvett, tekintve azt, hogy szűztől született, tekintve azt, hogy a zsidóktól elfogatott, többé nincs velünk", győzelmi kiáltásban tör ki, mintha ebből bebizonyította volna, hogy Krisztus láthatatlanul nálunk marad. Ámde Augustinus azt hangoztatja, hogy Krisztus, ama testet tekintve, amelyet egyszer felöltött magára, távol van tőlünk. Ha önmagát elámítja is azzal a hamis elvvel, hogy Krisztus, mint Isten és ember, mindenütt egész, legalább Augustinust kímélje, aki helyesebben vélekedik. Ezt azonban ő nem tűri, hanem azt hánytorgatja, hogy Augustinus világosan ugyanezt tanítja. De mely szavakkal? Mivel ti. ugyanaz a Krisztus, személyének egysége szerint az égben volt, midőn a földön beszélt; akként volt az embernek fia az égben, mint ahogy Isten fia a földön volt, a földi testben embernek fia, az égben a személy egységében. Vajha ne volnának oly hosszúak Westphal fülei, hogy hallaná önmagát, mikor valamit idéz. Augustinus ugyanis nemcsak nem mondja azt, hogy az Isten és az ember egészen az égben volt, akkor, mikor a földön forgolódott, hanem világosan azt állítja, hogy testét tekintve akkor nem volt egyebütt, mint a földön, és a személyi egység miatt mondatott, hogy ő az embernek fia, ki a mennyben van. Ebből azt a következtetést is vonhatjuk, hogy valahányszor bizonyságot tesz arról, hogy ő jelen lesz, ez az istenségnek sajátos dicsérete. Mert bár, mint megváltó ragaszkodik is a testéhez, a szent összeköttetés köteléke mégis a lélek, amely lelkeinket hit által a magasba emelve a mennyei főből lehel belénk életet. Egyébként, ha valaki Augustinust egészen áttanulmányozza, semmi mást nem talál nála, mint azt, hogy Krisztus, bár a személyi egység
367
miatt az égben az embernek fia volt akkor, mikor ugyancsak ő mint Isten fia a földön lakozott, testét tekintve azonban mégiscsak a földön volt.
Mivel pedig nekünk az a szokásunk, hogy a mindenütt-jelenvalóság hazug képzetét a mi testünk és a Krisztus teste között való hasonlósággal verjük vissza, Westphal ezt az érvet sok és kegyetlen szóval támadja. Először azt kiáltja, hogy kárhozatos istenkáromlás Krisztus testét a mienkhez teljesen hasonlóvá tenni. Könnyű volna ezt az embert megszelídíteni, ha dühe őszinte volna, így azonban minthogy koholt zavarokat támaszt a semmiért, minő bánásmódot érdemel? Azt mondja, hogy Krisztus ki van véve a bűnnek fertőzése alól. Vajon közülünk ki nem vallotta ezt? Azt mondja, hogy Krisztus teste azzal az előjoggal jeleskedik, hogy temploma volt az istenségnek, és áldozat a világ bűneinek kiengesztelésére. Mit tartozik ez a lényeg sajátságára? Ha ugyanis mi a hasonlóságból azt következtetjük, hogy Krisztus teste véges, és éppúgy megvannak a saját méretei, mint a miénknek, ezzel még nem szándékunk a kiválóságnak amaz adományait, amelyekkel fel volt ékesítve, semmivé tenni; csak arra mutatunk rá, hogy a jövendő feltámadás reménysége felforgattatik, ha Krisztus testében nem tükröződik vissza a példánykép; mert a feltámadás nem alapszik máson, mint a tagoknak az ő fejükkel való közösségén. Nem hozunk mi itt fel semmit a magunk állításaiból, csupán azt kérjük, vegyék fontolóra az olvasók, amit Pál a korinthusbeliekhez írott első levél 15. részében tanít. A filippibeliekhez írott levél 3. részéből (21. v.) szintén felhozunk egy mondást, mely a legkevésbé sem kétséges, hogy ti. Krisztust, a mi megváltónkat, a mennyből várjuk, ki a mi elvettetett testünket hasonlatossá teszi az ő dicsőséges testéhez. Ha Westphal valami istenkáromlást fedez fel ebben az összehasonlításban, akkor önmagát ámítja, de ezzel az ámítással senki másnak nem árthat. Továbbá, hacsak azt nem állítja, hogy a feltámadás után mi is mindenütt leszünk, akkor ma ez a mérhetetlenség Pál tanítása szerint a Krisztus testét sem illeti meg.
Mármost, mivel Augustinus ama nézetét idézzük, melyben azt erősíti, hogy az atyák sákramentumai, bár jegyek tekintetében különböztek a mieinktől, valóságban mégis ugyanazok voltak, úgy vélte, hogy meséjének zárófejezete tetszetős lesz, ha minket ettől a támasztól is megfoszt, s ezért könyvét ennek a cáfolásával végezte be. De végtére is mit ér el vele? Azt mondja, hogy mi ravaszul csonka-bonka mondásokat idézünk. S a mi hibánkat mégsem iga-
368
zítja ki másként, mint hogy szóról-szóra idézi azokat a dolgokat, mik a mi iratainkban olvashatók. S bizony az egész ellenmondás csak néhány szón alapszik. Azon ti., hogy az atyák ugyanazt a lelki eledelt ették a mannában, mint amelyet nekünk ma az úrvacsorában felajánlanak, mivel a sákramentumok jegyekben ugyan eltérnek, de valóságban egyenlők; látható alakra nézve különböznek, lelki erőre azonban ugyanazok. Westphal fordít egyet a köpönyegen, és azt mondja, hogy Augustinus itt az evés lelki módjáról nyilatkozik. Ámde semmi sem világosabb, mint hogy a jegyek természetét akként írja le, amint az Isten rendeléséből megismerjük: ti. egy valóságot állít a különböző jegyek közé. Mi értelme van tehát az emberekre vonatkoztatni azt, ami a jegyekre vonatkozólag úgy van előadva, hogy ezek ereje és hathatós volta magyaráztassék meg?
A kérdés az, hogy micsoda ma ránk nézve az úrvacsora, vagy mit használ. Augustinus azt válaszolja, hogy mi az úrvacsorában ugyanazt a lelki eledelt élvezzük, amely hajdan az atyákra nézve a manna volt. Itt természetesen nincsen szó arról, hogy miként éltek a törvény alatti jelképpel az atyák, vagy mi miként élünk a mienkkel, hanem csak arról, hogy mit rendelt hajdan az Isten a törvény alatt, és mit rendelt később az evangéliumban Krisztus. Mivel pedig a jegyek valósága, hatálya és igazsága az igétől függ, bizonyára levonható az a következtetés, hogy ugyanazon ígéretek is vannak megállapítva, hogy ránk nézve Krisztus élvezése az Isten igéje folytán közös legyen. Mivel azonban Westphalra nézve nem volt biztonságos a lábát Augustinus nézetének kiforgatásában megvetni, különböző kerülő utakon tévelyeg, s ezek mégis mindig ugyanarra a pontra vetik őt vissza, hogy ti. helytelenül következtetünk mi a nemről a fajra (a genere ad speciem), ami csakis a bölcsészeti vitáknál érvényes. De mi akadályoz minket abban, hogy az úrvacsorára alkalmazzuk azt, amit az összes sákramentumokról helyesen mondanak? Később mégis valamivel kényelmesebben magyarázza ki magát, azt vetvén szemünkre, hogy mi helytelenül összekeverjük a különbségeket, vagy figyelmen kívül hagyjuk, hogy miben különböznek egymástól a fajok, vagy nem a sajátos, hanem csak az esetleges különbségeket alkalmazzuk. Hogy azonban ezzel mily igazságtalanul gáncsol minket, könnyű lesz azt megvilágítani a mi könyveinkből.
Először is bizonyára tudatlanul, vagy rosszakaratból mintegy általános tételül állítja fel azt, hogy a sákramentumok, melyek a
369
jegyekben különbözők, a valóságban egyenlők, mivel csupán a manna van összehasonlítva a mi úrvacsoránkkal. Ez oknál fogva felesleges beszélni az áldozatokról, s egyéb, a törvény alatt szokásos ceremóniákról. Vajon egyenlőknek fogjuk-é tartani – úgymond – a régiek áldozatait a Krisztustól rendelt sákramentumokkal azért, mert bizonyos, hogy azok jelek voltak? Mintha bizony mi érvet alkotnánk a jegyeknek nevéből, mikor azt állítjuk, hogy Augustinus a manna és az úrvacsora közötti hasonlatosságot abban állapítja meg, hogy különböző jegyek alatt egy valóságot, vagyis ugyanazt a lelki erőt tartalmazzák! Itt azonban igen rút tévelygéssel szennyezi be az elemi vallásos ismereteket, mikor a különbséget akarja kimutatni, s azt állítja, hogy a régi sákramentumokhoz a bűnbocsánatra vonatkozó ígéret nem volt hozzájuk csatolva, s ezalól egyedül a körülmetélés a kivétel. Minő képpel meri magát teológusnak vallani az, aki vagy nem ismeri, vagy semmibe sem veszi azt, ami Mózesnél százszor is előfordul, hogy az áldozat bemutatása eltörli a bűnt? Figyeljék meg emellett az olvasók, hogy ez az ember rágalmazólag forgatja fel azt az egyenlőséget, melyet mi Augustinus szerint állítunk. Mi ugyanis, mikor azt vesszük fel elvül, hogy a mi úrvacsoránk külalakját tekintve a mannától akként különbözik, hogy a valóság és lelki igazság ugyanaz legyen, ezzel nem állítjuk, hogy a közöltetési mód teljesen azonos. Sőt inkább mindenütt azt vallom, hogy ugyanaz a Krisztus, ki a törvény alatt adatott elénk, ma teljesebben és bőségesebben adatik nekünk. Hozzáteszem azt is, hogy mi most állagilag táplálkozunk Krisztus testével, mely a maga erejét még a megteremtetése előtt kifejtette az atyákban. S ez a kelleténél jobban bebizonyítja Westphal gonoszságát, amikor minket azzal rágalmaz, hogy összezavarjuk azokat a fokokat, melyeket mi kellő serénységgel különböztetünk meg.
Ámde ez a különbség nem akadály abban, hogy az atyák a törvényes jegyek alatt ugyanannak a Krisztusnak lettek légyen a részesei, aki ma velünk lép közösségre. S annál kevésbé tűrhető Westphal istentelensége, aki szerint a manna és a kőszikla alakzatok voltak, a valóság pedig a test, amely nekünk az úrvacsorában nyújtatik. Nem említem azt, hogy mily igazságtalan az atyákkal szemben, mikor őket a Krisztussal való közösségtől megfosztja; ámde az Istentől nekünk adott sákramentumot a maga hatásától megüresíteni szentségtörő vakmerőség. És hogy nagyobb elnézéssel bánjak vele, oly ridegen és silányul beszélni arról a sákramentumról, melyet Pál a legragyogóbb címmel ékesít fel, mégiscsak
370
helytelen lekicsinylés. Pál azt mondja, hogy az atyáknak ugyanaz a lelki eledel adatott, melyet mi az úrvacsorában veszünk. Westphal ezzel szemben azt morogja, hogy alakzatban (in figura) sokan ettek és ittak, egyenesen hit nélkül; mintha bizony ez az utóbbi az úrvacsorához is nem illenék, vagy Pál szövege megengedné, hogy ahol egyenlők összehasonlítása történik, az egyik részbe a valóságot és az igazságot helyezzük, a másikban pedig megmaradjon az alakzat. Westphal állítása szerint nem a mannáról, vagy a vízről mondatott: "Ez az én testem, ez az én vérem"; mintha bizony nem ugyanannyit jelentene Pál mondása, hogy ti. a kőszikla Krisztus volt, amit, bármint lármáz is Westphal, a külső jegyre kell vonatkoztatni, mivel a buzdítással a legkevésbé sem volna összeegyeztethető, ha csupán a hívőkre korlátoztatnék az, amit Pál tudatosan osztott a hitetleneknek is, hogy az Isten ajándékaival való visszaélés ne vonja mireánk is azt a végveszedelmet, melyben azok meghaltak.
A fődolog, amiről beszél, az, hogy mivel hajdan az egész régi nemzetségnek felajánltatott a manna és a víz alatt a Krisztussal való közösségrelépés, és mégis sokan nem tetszettek az Istennek, azért manapság sem szabad gőgösködnünk, mikor Krisztus ugyanarra a részesedésre hívogat bennünket, hanem azon kell lennünk, hogy a megbecsülhetetlen ajándékkal kegyesen és helyesen éljünk. Azután mindazok az eltérések, melyeket Westphal Augustinusból idéz, nem irányulnak egyébre, mint arra, hogy megtudjuk, miszerint mindazoknak a lelki ajándékoknak teljessége, melyeket az atyák a törvény alatt megkóstoltak, vagy amelyeknek egy ideig a birtokában voltak, az evangéliumban van kiszolgáltatva; ahogyan mi is őszintén azt tanítjuk, hogy az atyák sákramentumai többé-kevésbé különböznek a mieinktől, mivel bár közös állaga mindegyiknek a Krisztus, de nem egyenlő a kiszolgáltatásuk. S ezzel ismét megsemmisül Westphal istentelensége, valamint bebizonyul a szemérmetlensége Augustinusnak az általa idézett ezen szavaiból: "egyenlők voltak a jelentésben, de nem a valóságban, mivel akkor alakzat volt, most pedig valóság." Mintha vagy Pál állítaná szembe az alakzatot az igazsággal, mikor minket hasonló jegyek alatt ugyanazon lelki kegyelem részeseivé tesz, vagy Augustinus másban találná a különbséget, s nem a jelzés módjában! Ami pedig a következő állítását illeti: "ha szabad tagadni azt, hogy az úrvacsorában a Krisztus testét vesszük, mivel az alakzatban a régiek Krisztust, mint jelenlevőt bírták, ugyanezen a jogon azt is lehet tagadni,
371
hogy az úrvacsoránál az apostolok látták Krisztust, mivel az atyákra nézve hit által volt jelen" – ebben épp oly éles eszű dialektikusnak mutatkozik, mint aminő becsületes és hűséges teológusnak láttuk eddig. Mivel ugyanis bizonyos, hogy manapság a kenyér alatt ugyanazt a Krisztust ajánlják fel nekünk, aki hajdan manna alakjában adatott, itt sokkal eltérőbb esetről van szó, mint aminő különbség a szem és a hit szemlélete között van.
Ennek az embernek balgaságait, amelyek maguktól semmisülnek meg, tovább is tárgyalni felesleges dolog. Hat lapon át emlegeti azt, hogy Augustinus a törvény és az evangélium sákramentumai között különböző fokozatokat állapít meg, s végtére azzal zárja be elmélkedését, hogy e sákramentumok a jelzett dolgok tekintetében ugyanazok, de nem ugyanazok a dolgok kiszolgáltatásában. Mintha bizony, ahol a jelzés híjával van az eredménynek, [ott] más [is] volna merő csalárdságnál! Tekervényes bonyodalommal kígyó módjára mindent összekeverve próbálja leplezni ezt a képtelenséget, mégis mindenki, aki a célra figyel, könnyen be fogja látni, hogy az ő hazugsága és Augustinus tanítása között éppen olyan nagy az eltérés, mint ahogyan ettől a szent tanítótól különbözik akár Scotus, akár bárki más az álbölcseknek e seregéből. Ezért hagyom én ennek az embernek annyi hetvenkedését érintetlenül, mivel ugyanoly könnyűséggel válnak semmivé, mint amilyennel ő a száján kiszalasztotta őket.
Áttérek most a Szászok Hitvallásaira. (1) Hogy ezeket Westphal vagy hízelgéssel csalta ki, vagy durvaságával erőszakolta ki, ezt nem én mondom, hanem azokból a levelekből derül ki nyilvánvalóan, amelyeket nem akart magánál rejtegetni. Csak azt szeretném, ha az olvasók fontolóra vennék, mily szolgailag hízeleg sok társának, mikor támogató szavazatukat összekéri, s hogy mily durván és minden szemérem nélkül ösztönöz másokat. Figyelmen kívül hagyom azokat a futkosásokat, amelyeknek híre egészen idáig eljutott. Kétségkívül senki előtt sem akarta titokban tartani, hogy aláíróit mi módon csalogatta, vagy kényszerítette az átkozódásra, s ebből is ítéletet alkothatunk, hogy mennyi hitelt érdemel-
(1) Kálvin arra a könyvre céloz, amely Magdeburgban 1557-ben jelent meg, s amelyben Westphal igen sok alsó-szászországi lelkésznek általa összegyűjtött hitvallását adta ki gyűjteményesen annak kimutatására, hogy Kálvin helytelen bizakodással volt eltelve, mikor az ő második védekezését ezeknek a lelkészeknek ajánlotta, mint hitbeli testvéreinek. (Corp. Ref. megjegyzése.)
372
nek az ő bizonyságtevéseik. És e derék férfiú mégis azt írja megátalkodott ábrázattal, hogy én már négy esztendő óta gyűjtöm úgy Németországban, mint Svájcban a nyilatkozatokat az én tévelygésem támogatására. Mintha bizony ezzel kellene fáradoznom a svájciaknál, kik közül senki sem titkolja, hogy az a tanítás, amelyet én védelmeztem, mindnyájunkkal közös. Persze, akik készek voltak engem munkájukkal önként támogatni, azokat esdekelve kellett kérni, hogy az én szolgálatomat vissza ne utasítsák! A németeket illetőleg nyugodtan várom, hogy kiket hoz fel e keresgélés tanúiul. Az ő koldussága azonban mindenki előtt ismeretes. Mivel pedig nem tudom, minő embereket nyert meg magának, kik füleikkel intve jelzik, hogy ők nekem ellenségeim, ezek miatt nagyban hánytorgatja, hogy rám nézve nincs semmi más többé hátra, mint az, hogy legyőzetve elnémuljak, mivel az egész Szászország ellenem van. Én azonban akként tanultam meg Krisztus kegyes és hű szolgáival az összeköttetést szerény módon fenntartani, hogy mégse függjek az ő tetszésüktől. Mivel meg vagyok arról győződve, hogy Szászországban sok tudós, nyíltszívű és józan ítéletű ember van, akiknél van némi súlya az ésszerűségnek és igazságnak, könyvecskémet mindegyiknek megküldtem betekintés végett. Westphal gőgösen szememre lobbantja, hogy visszautasítottak, mintha bizony csak rajtam fordult volna meg, hogy közöttünk a kölcsönös szeretet fennálljon. De mivel Westphal az ő támogatóinak számával úgy dicsekszik, és azt gondolja, hogy az én nyelvem ki van vágva, legyen szabad nekem néhány szóval azt az ellenvetést tennem, hogy ez az összeesküvés nemcsak nem törte meg az én lelkemet, hanem ügyemnek kedveltséget akarván szerezni, nagy áron is meg kellett volna vennem ennek az embernek a butaságát. Eddig ugyanis azt gondoltam – amint ebben szerteszéjjel mindenki megegyezik –‚ hogy Szászországnak két szemefénye van: Wittenberg és Lipcse. Westphal nem tagadja, hogy ezeknél az egyházaknál is tett kísérletet, sőt az ő hízelgő levelei, melyeket N. és N.-hez írt és közzé is tett, (1) nem tudom, mit bizonyítanak inkább, mint azon őszinte vallomását, hogy visszautasítással találkozott. Ha tehát, miután a
(1) Westphalnak három levele van névtelenekhez írva, melyek az említett könyvben B. 1., 2., 3. alatt olvashatók. Kálvin úgy gyanítja, hogy ő ezekre semmi választ nem kapott, különben a neveket nem hallgatta volna el. Az olvasó mégis vegye figyelembe, hogy Westphal inkább az Alsó-Szászországot hívta fel.
373
szemeket kivájta, a többi testnek, vagy esetleg csak egy tizedrészének nem szégyellte a Szászország nevet adni, bízom abban, hogy nem lesz senki oly buta, hogy vissza ne undorodnék az ő balgaságától. Vegyük még hozzá, hogy ő a saját erejében nem bízva, jobb támasz híján bizonyos Servet-követő embernek a levelét is kénytelen volt belefoglalni művébe: mintha a mindenünnen összehordott ganéjból építene sáncot. Valószínű ugyan, hogy mindazt a dicséretet, melyet azelőtt arra az éhes emberre hintettek, ő maga hordta össze, hogy így a tudatlanság bélyegét magáról elhárítsa.
De hogy ennek a levélnek mi a célja, azt nem könnyű dolog megállapítani. Westphal maga azt hirdeti, hogy La Babylone-ból küldetett neki, mintha különben nem volna világos, hogy szerzője babiloni, csak ha odateszi az olasz névelőt. Némely éles elméjű emberek úgy sejtik, hogy e levél egy bizonyos piedmontesei ügyvédtől jött, aki sok helyütt nyíltan megvallotta, hogy Servet istentelen és kárhozatos dogmáinak a védelmezője. Ha ez a gyanítás igaz, akkor Westphalt rútul lóvá tette, mert bizonyos, hogy semmiféle játék sem gyönyörködteti őt annyira, mint az, ha minket lát harcba szállani. Akármint áll is a dolog, kétségkívül örülhetnek Westphal aláírói e társuknak, hogy szégyenérzetüket így meggyalázva még ezt a gyalázatot sem vonakodtak magukra venni. Ezt ugyan bár módomban állott volna elleplezni, de nem okoz nekem nagy fájdalmat, hogy vak támadásuk ilyen jutalmat nyert Istentől. Azt is veszem észre irataikban, hogy nagyon is igaz az, amit nekem egy híres tudományú és ékesszólású barátom írt, hogy ti. azon a tengeri vidéken egyes emberek oly csudálatosan bölcselkednek, hogy ha a Cumaei Sybilla ma még élne, őhozzájuk kellene küldeni, hogy tőlük tanuljon jósolni. Ezek az atyácskák erről az ügyről épp oly biztonsággal nyilatkoznak, mint amilyennel a római pápa zúdítja a maga átkainak villámait az evangélium egész tudományára. S ezzel a nagyralátással meg nem elégedvén, azt az embert, aki velük szemben barátságos, durva szidalmakkal halmozzák el, mintha a szigorú komolyság hírének megszerzésére az volna a legjobb mód, ha semminemű gyalázkodással, vagy gánccsal sem fukarkodnak. De mivel ez köpködés, nem pedig megbeszélés, ezért jobb az ő nevetséges bírálataikat megvetni, mint ugyanazt a sarat, mellyel csak önmagukat mocskolták be, az arcukba visszavágni.
Egyébként, mivel úgy látszik, hogy a magdeburgiak nem tulajdonítanak olyan szuverén tekintélyt a saját nézetüknek, hogy
374
érvekkel is ne harcoljanak, és a tanításnak bizonyos módját megtartják, meg kell cáfolnom az ő hitvallásukat s ha ez megdől, összeomlásával könnyen magával rántja a többit valamennyit. Hogy azonban egy pillanatig se tetszeleghessenek remélem, hamarosan világossá teszem mindenki előtt, hogy az ő egész vitatkozásuk haszontalan elménckedésekből van összetákolva. Stílusuk zordonsága, ha kezdetben a félelem érzetét támaszthatja is, mégis mivel később bohócos gyerekeskedéssé fajul, engem nem nagyon indít meg. Ámbár visszaemlékezve a saját szerencsétlenségünkre egy kissé nagyobb kegyelettel illett volna bánniuk azzal a sok egyházzal, melyek – Isten a tanúja – az ő megszabadulásuk az egész három év alatt aggódó és komoly imádságokat küldtek az égbe. Bár hivatalosan nem tartozik rájuk, de nem tetszett nekik az én Védelmem-nek Westphallal szemben való szigorúsága s az ő dühét szükséges buzgóságnak mondják. Nekem elegendő, ha az ily igazságtalan és kegyetlen féktelenségtől az Isten ítélőszékéhez fellebbezek. Emellett, ha hallgatok is, látja mindenki, hogy a Fülöp iránt érzett gonosz gyűlölet folytán hízelegnek oly alázatosan, hogy ne mondjam, piszkosan Westphalnak. Matthias Illyricus [Flacius] látszólag szerényen járt el, mikor nevét a bandától elvonta, de minthogy az aláírását nemsokára ő is odaadta, nem gondol eleget jó hírnevével. Mert bármily fekete irónnal jelöl is meg engem, azért mégis én vagyok az, akit nem is oly régen arra méltatott, hogy a saját kezével tisztelettel üdvözöljön. Ugyanígy áll a dolog Sarcerius Erasmusszal, aki engem levelében állandó hűséggel tisztelendő tanítójának nevezett és bírálatával a megvetendő eretnekek közé soroz. A tanítói címet ugyan szívesen elengedem, csak az állandó hűségre óhajtozom a testvéri jóakarat gyakorlásában. Ennek pedig semmi mas nem vethetett véget, mint a tudományos felfogás megváltoztatása, amiről nálam szó sincs. De hogy a látszat azt ne mutassa, hogy a kelleténél jobban el vagyok foglalva a magam ügyével, ezután csak a tanításukkal foglalkozom.
Az az állításuk, hogy az ő szent vacsorájuknak Krisztus a szerzője, s következésképpen Krisztus a működő ok, vita tárgyát sohasem képezte. Hogy két anyagi okot sorolnak fel, ti. a kenyér és bor külső elemeit, aztán Krisztus testét és vérét, e részben is csatlakozom véleményükhöz. Az az állítás ugyanis, hogy mi Krisztus igazi és természetes testét az úrvacsorából teljesen eltávolítjuk, alaptalan rágalom. Még kevésbé tűrhető azonban ama fennhéjázó nyilatkozatuk, hogy mi a Krisztus testének típusait, árnyékait,
375
fantazmáit és érzéki csalódásait gyártjuk, hacsak talán azt nem hiszik, hogy haszontalan hazugságukkal megsemmisíthetik azt, amit én úgy az Institutiómban, mint gyakran egyebütt is már régen állítottam, hogy ti. nemcsak általában Krisztus volt eleitől fogva minden sákramentumnak az anyaga, hanem főképpen az úrvacsorában lesz ez teljessé; s ezt nem hallgattam el a Westphalnak adott válaszomban sem. Hogy pedig Krisztus teste és vére ránk nézve miért és miként anyaga az úrvacsorának, azt később világosabban ki fogjuk fejteni. Most csupán annyit kell mondanom, hogy a magdeburgiak, miközben minket gyűlölködve vádolnak, mindjárt kezdetben rosszakaratúlag homályosítják el az ügyet.
Az alaki ok tekintetében nem csoda, ha nem vagyok velük egy nézeten. Ők azt állítják, hogy a kenyér és bor elemének elsősorban a Krisztus testével és vérével van összeköttetése, azután az üdvösség ígéretével és azzal a parancsolattal, hogy ezt a sákramentumot mindnyájan vegyük. Szívesen teszem a magamévá Augustinus azon mondását, hogy az elemből, mihelyt az ige hozzájárul, mindjárt sákramentum lesz, de a magdeburgiak zavarosan és helytelenül keverik össze az úrvacsora eredményét, vagy gyümölcsét magával az anyagával. S a szöveg összefüggéséből a kelleténél jobban kiviláglik, hogy ők eltérnek a saját megkülönböztetésüktől. Mikor ugyanis valamivel később rá akarnak mutatni a köztük és köztünk fönnálló különbségre, azt mondják, hogy mi megszüntetjük az anyag szerepét. S ebből könnyen kiderül az ő meggondolatlanságuk. Hogy mily ügyes az a következtetésük, hogy szerintünk csupán az alakzatok és jelképek adatnak elénk az úrvacsorában, azt alkalmasabban fogjuk látni a maga helyén. Jelenleg csak azt jegyezzék meg az olvasók, hogy ezek a módszeres tanítók nem tudják, miről beszélnek, sem pedig arra a megkülönböztetésre nem ügyelnek, amelyet három sorral följebb maguk állítottak föl. Azon megjegyzésük, hogy mi az ő nézetüktől azért térünk el, mert a hitet az ígéretekre akarjuk vonatkoztatni, nem pedig Krisztus testi jelenlétére, nem semmi, de nem is minden; az ígéret ugyanis, amelyre mi a híveket utaljuk, nem zárja ki a Krisztus testének és vérének közöltetését, amelyet megígér, de mivel ettől függ az ígért dolognak teljesítése, azt ajánljuk, hogy a lelkek állhatatosan tartsák a szemeik előtt. Ily módon valljuk, hogy a sákramentumokban nem puszta ígéretek vannak, hanem olyanok, amelyek föl vannak ruházva a dolgok kiszolgáltatásával, mivel bennünket igazán Krisztus részeseivé tesznek. Hogy az olyan csoda, minőt a magdeburgiak
376
koholnak, a mi tanításunktól idegen: az eléggé ismert dolog. Ilyen pl., hogy az Úr az ő testét a kenyér alá, vérét pedig a bor alá teszi. Az azonban szintén ismert dolog, hogy mi a közöltetés módját szintén csodálatosnak és természetfölöttinek mondjuk. De mivel mindez a második főpontra tartozik, és itt nem a helyén van fölhozva, nem folytatom tovább.
Az, amit hozzátesznek, hogy nem csupán a hallható igét kell nézni, hanem a látható jegyeket is, amelyeket ezért Augustinus látható igéknek nevez, a legkevésbé sincs ellentétben velünk, kik mindenütt azt tanítjuk, hogy a jegyek függelékei és pecsétei az igének. Az alaki oknak tehát egyszerűbb és helyesebb meghatározása az, hogy ez az a parancsolat, amellyel Krisztus minket a szent szimbólumban való részesülésre hívogat, hozzátévén az ígéretet. Az a körülmény is, hogy a végokra vonatkozólag különböző dolgokat bonyolítanak össze, ellene mond a kitűzött módszernek. A címek ugyanis szabatos és szép megkülönböztetési rendet ígérnek: alattuk azonban mindenféle zagyvalékot hordanak össze. De mivel nem szándékom támadni azt a tanítási módot, amelyet követnek, ha mégoly kevéssé tetszik is, legyen elég röviden csupán azokat a rágalmakat megcáfolnom, melyekkel minket ok nélkül terhelnek.
Alapos megfontolás tárgyává kívánjuk tenni, hogy a kegyelem ígérete nem csupán a kenyér evéséhez, hanem Krisztus testéhez is hozzá van csatolva, hogy ezzel szemben minket arra tanítsanak, miszerint a bűnök bocsánata nem csupán a szimbólumokhoz van kötve. Ámde tanúm a világ, hogy mielőtt ők szólottak, én már sok esztendeje megírtam, miszerint Krisztus jótéteményeiben mindaddig nem részesedünk, míg ő a mienk nem lesz; ezért mindazoknak, kik az úrvacsorából a törvényes eredményt akarják venni, magánál Krisztusnál kell a dolgot kezdeniük, hogy az Ő testébe beoltatva, az ő áldozata által Istennel kiengeszteltessenek. Aztán még nagyobb ugrást tesznek a rágalmazásban, mivel szerintük mi tagadjuk, hogy a bűnök megbocsátása alkalmaztatnék az úrvacsorában. Mintha bizony nem használnám gyakorta az "alkalmazás" elnevezést sajátságos és igazi jelentésében. Azt mondják, hogy mi így okoskodunk: Egyedül a hit által igazulunk meg, tehát nem a sákramentumok által. Mi azonban nem vagyunk annyira tanulatlanok, hogy ne tudnók, miszerint a sákramentumok, amennyiben a hitnek támaszai, az igazságot is fölajánlják nekünk a Krisztusban. Sőt minthogy köztünk a legszebb megegyezés van
377
a tekintetben, hogy a sákramentumokat ugyanarra a fokra kell állítani, melyre az igét állítjuk: mivel az evangélium Isten hatalmának neveztetik minden hívőnek üdvösségére (Rm 1,16), ugyanezt a dicséretet nem habozunk átvinni magukra a sákramentumokra sem. Ennélfogva, ha a tépés és marcangolás szenvedélye arra nem hajtotta volna őket, hogy minket bármi módon is támadjanak, nem lett volna okuk, hogy itt annyira nekihevüljenek. Mindemellett az ő átkozódásukkal nem foglalkozom, csak az legyen világos az olvasók előtt, hogy minket érdemetlenül idegen és koholt bűnökkel terhelnek. Mivel pedig mindenütt azt tanítjuk, hogy az úrvacsora célja az, hogy Krisztus áldozata által Istennel kiengeszteltetve elnyerjük az üdvösséget: senki előtt sem lehet kétséges vagy homályos, hogy mily méltatlanul tagadják meg ők tőlünk a kegyességnek elemeit.
Mielőtt tovább mennék, néhány szóval ismét figyelmeztetnem kell az olvasókat, hogy a mi tanításunk felől a magdeburgiak közléséből, mivel azt különböző módon elhomályosítják, vagy kisebbítik, nem szabad ítéletet alkotni. Vajon tévedésből, vagy rosszakaratból teszik-é ezt, nem tudom, de minthogy egész előadásuk arra irányul, hogy ellenünk gyűlöletet támasszanak, valószínű, hogy mivel inkább a harcra figyelnek, nem pedig a tanításra, sem őszintén, sem hűséggel nem járnak el velünk szemben. Ennélfogva, hogy az ő tekervényes álokoskodásaik, vagy gyűlöletes mondásaik, amelyeket nekünk tulajdonítanak, az olvasók szemére homályt ne borítsanak, itt világosan kijelentem az olvasóknak, hogy mi a külső jelképeket akként különböztetjük meg Krisztus testétől és vérétől, hogy azért Krisztus igazán és valósággal nyújtja és tölti be azt, amit a kenyér és bor képében kiábrázol; nevezetesen, hogy az ő teste ránk nézve étel és a vére ital. Mi tehát azt tanítjuk, hogy a hívek valóban közösségre lépnek Krisztussal az úrvacsorában, és hogy benne azt a lelki táplálékot veszik, amely fölajánltatik. Hagyjanak fel hát e helyen azokkal az ocsmány rágalmakkal, hogy mi semmit sem hagyunk meg az üres látványosságon kívül, mivel előbb őszintén megvallottuk, hogy az igazság akként van összekötve a jegyekkel, hogy lelkünk nem kevésbé táplálkozik a lelki eledellel, mint ahogy nyelvünk a kenyeret és bort ízleli. Csupán a módra nézve van köztünk nézeteltérés, mivel vélekedésünk szerint a látható kenyér nekünk a földön azért nyújtatik, hogy a hívek a hit által a magasságba emelkedjenek, és a Szentlélek titkos ereje által Krisztussal, az ő
378
fejükkel egyesüljenek. De bár Krisztus az ő testéből és véréből lehel belénk életet, mégis azt állítjuk, hogy az állag összevegyülése nem történik meg, mert ha a test és vér állagából vesszük is az életet, az ember Krisztus mégis ép és sértetlen marad az égben. Ily módon visszautasítjuk a testnek azt a mérhetetlenségét, amelyről mások képzelődnek. Mert hogy bennünket Krisztus az ő testével tápláljon és éltessen, azért még nem szükséges, hogy a kenyérbe legyen bezárva és így faljuk fel őt. Emellett azonban azt tanítjuk, hogy ott nem adatik más elénk, mint a valódi és természetes test, hogy ebből is világosan kitűnjék, miszerint a mi ellenségeink kevéssé becsületesen járnak el, mikor annyira állítják, hogy ugyanaz a test közöltetik velünk, amely a kereszten függött. Mintha bizony mi Krisztust kettős testűnek költenők, s irataink nem arról tennének inkább bizonyságot, hogy ugyanabban a testben kell keresnünk az életet, mely az áldozásban egyszer az Istennek bemutattatott. A kérdés csak azon fordul meg, vajon táplál-é bennünket a Krisztus teste és vére, mikor ő azokból életet lehel belénk, vagy pedig szükséges-é lenyelnünk a test állagát, hogy ránk nézve eledellé legyen, s szükséges-é állagilag innunk a vérből, hogy ránk nézve itallá legyen?
A vita másik főpontja a mindenkivel közös evésre vonatkozik, mivel mi azt állítjuk, hogy a Krisztus teste és vére akként ajánltatik fel mindenkinek, hogy ezt a megbecsülhetetlen kincset csak a hívek élvezik; de bár a hitetlenség bezárja Krisztus előtt az ajtót, úgy hogy akik az úrvacsorához tisztátalanul járulnak, annak jótéteményétől megfosztatnak, mégis azt állítjuk, hogy ezáltal a sákramentum természete semmiben sem kisebbedik, mivel a kenyér mindig igaz záloga a Krisztus testének s a bor az ő vérének, s mind a kettőnek igazi kiszolgáltatása mindig bizonyos az Isten részéről. Ellenfeleink a testet és a vért úgy bezárják a kenyér és a bor alá, hogy azokat a gonoszok is falják minden hit nélkül. Nem szándékom most a mi hitünket a maga érveivel megszilárdítani, de azzal a célzattal akartam azt kinyilvánítani, hogy ha valamikor az olvasók úgy látják, hogy a magdeburgiak hamis fecsegései gyűlölséggel terhelnek minket, tekintetüket mindig erre a tükörre irányítsák. S amiket ezután teszek szavaimhoz, azok nemcsak világos magyarázatul szolgálnak, hanem a szilárd megerősítésre is elegendők lesznek annyira, hogy a rágalmak ama füstje, melyet a magdeburgiak szórnak, nem homályosíthatja el délben a tündöklő napot.
379
Mivel a magdeburgiak azt állítják, hogy Krisztus szavainak betű szerinti értelme mellett kell maradni, azt erősítik, hogy a kenyér minden szókép nélkül állagilag a test, s ez állítás bizonyítására huszonnyolc érvet gyűjtenek Össze, amelyeket Fundamentumok-nak neveznek. (1) Ilyen színben akarnak ugyan feltűnni, de az olvasók észre fogják venni, hogy az első három helyen álló érvek voltaképpen csak egyet képeznek. Azt kérdem, hogy mire való a szám szaporításával hinteni port az olvasó szemébe? Ezen érvek lényege a következő: Ennek az ellentétnek valódi, sajátképpeni és bizonyos megértését, továbbá világos és szilárd megítélését, Krisztusnak tulajdon szavaiból s ezek világos és eredeti jelentéséből kell venni, nem pedig az emberek vélekedéséből, vagy magyarázatából. És mivel a lelkes [pszichikus] ember nem érti meg azokat a dolgokat, melyek az Istenéi, minthogy a testi értelem sötétségbe borítva vakoskodik, hittel kell megfogni azt, amit Krisztus világos és áttetsző szavakkal állít; mert világos dolog, hogy ha a bagoly nem látja is a nap sugarait, azért a nap mégis létezik. Így hát egyszerűen meg kell maradni amellett, amit ezek a szavak mondanak: Ez az én testem.
De hogy ez az egész állítás éppen oly haszontalan, mint amilyen tetszetősnek gondolták, az igen könnyen kiviláglik, mihelyest három szót mondok. A legjobb megegyezés van közöttünk arra nézve, hogy Krisztus szavaiban meg kell nyugodni, csak a valódi értelmük legyen világos. Mikor erről van szó, akkor a mi levélíró mestereink semminő magyarázatot sem engednek meg. Szűnjék meg itt minden ravaszság s csak azt legyen szabad kérdeznünk, hogy Krisztus mit akart; maradjanak meg az ő tulajdon szavai, csak megfontolás nélkül ne kapaszkodjanak azokba. Éppen mintha valaki azt kiáltaná, hogy ő a Szentírásban Istennek szemét, fülét, kezét és lábát találja, s ez alapon az Istent testi lénnyé akarná tenni. Krisztus szavaihoz nem fűzünk ugyan idegen magyarázatokat, de mégis a Szentírás elfogadott és közönséges használatából akarjuk eldönteni, mit jelent ez a beszéd: "Ez az én testem." Nem mérjük az úrvacsora elrejtett misztériumát sem a mi testi érzékünkkel, de szerény és kegyes tanulékonysággal meg kívánjuk tanulni, hogy mit ígér nekünk Krisztus. S ha eközben a sákramentumi beszédmódot a hit szabályához alkalmazzuk, azért még nem szűnik meg a nap fényleni.
(1) Ld. a Westphal által kiadott hitvallásokat. c. 4. sk.
380
Arról, amit a magdeburgiak negyedik érvül hoznak fel, amint elismerem, hogy igaz, éppúgy tagadom, hogy egy kicsit is a dologra tartozik. Krisztus az ő rendeléséből nem csinál példázatot. Ki mondta ezt valaha? De Pál sem mond példázatot, mikor azt állítja, hogy a kőszikla Krisztus volt. Sem azt nem mondjuk, hogy ahol csak a sákramentumokról van szó, ott példázatok vannak idézve, hanem a szólásmódok sákramentumiak, melyeknek ki kell fejezniük a valóság és a jegy között lévő hasonlatot. Azon állításukat, hogy maga Krisztus cselekszi azt, amit szavaival megmutat, és szentesíti azt, amit művel, szívesen elfogadom. De ebből helytelenül következtetik azt, hogy nem misztérium az, amihez hozzáillenek a sákramentumi szólásformák. Ha Krisztus nem beszélt példázatokban, mikor tanítványait figyelmeztette, hogy ő felmegy az atyához, ebből még nem következik, hogy a kenyér nem jelképe a testnek.
Az ötödik érvben ugyanazt erősgetik újból, amit eddig mondottak, hogy ők az egyszerű igékre támaszkodnak, s azokat nemcsak az emberek, hanem az angyalok bölcsességével is szembeállítják, mivel az égi kijelentés által azt a parancsolatot vesszük, hogy az Isten fiát hallgassuk. Rosszakaratúlag s éppoly kevéssé becsületesen vetik ellenünk Krisztus tekintélyét, mintha nekünk, kik valósággal mindig azt bizonyítottuk, hogy mindazt, ami Isten szent szájából jő, nem kevésbé fogadjuk tisztelettel, mint ahogyan ők szóval hánytorgatják, az volna a szándékunk, hogy az ő tiszta és világos tudományától csak a legkevésbé is elhajoljunk. Előttünk tehát minden ellenmondás nélkül az Isten fia legyen a legfőbb, legtökéletesebb és az egyetlen tanító, akinek tanításában egyetlen szót, vagy szótagot sem szabad megváltoztatni. A hit iránt való engedelmesség azonban nem akadályoz minket abban, hogy az Ő szavainak józan megértésére irányítsuk figyelmünket. Óh, hány olyan beszéde maradt fenn, amelyeknek kemény hangzását csak az ügyes és helyes magyarázat enyhíti. Sőt ha ránk nézve az a törvény kötelező, hogy szükségképpen el kell fogadnunk azt, amit a szavak hangoztatnak, akkor nem lesz semminemű képtelenség sem, amivel a gonosz lelkületű emberek ki ne csúfolják és meg ne gyanúsítsák az evangélium tudományát. Nincs tehát okuk a magdeburgiaknak, amiért kellessék magukat a tudatlanoknál azzal, hogy ők az Isten parancsolata folytán hallgatnak Krisztusra, kinek tanítása ellen mi nemcsak nem akarunk bölcselkedni, hanem az ő őszinte védelmében testvéreink közül sokan naponta kívánják a halált. Mi is ott állunk serényen a hulló nyilak közepette harci készenlétben.
381
Hatodik ellenvetésüknek, hogy ti. minket semmi szükség sem kényszerít szóképek gyártására, akkor lesz helye, ha mindazon érveket megcáfolják, melyekkel százszor kimutattuk, hogy ez a hely csak szókép alkalmazásával magyarázható helyesen. Sőt ha megengednék is nekik mindazt, amit kívánnak, vagy parancsolólag követelnek, a kenyér mégsem neveztetnék sajátképpen testnek. Tehát bármennyire erőlködnek és csavarják is el Krisztus szavait, dialektikai úton mégsem fogják hozzákötni a kenyérhez Krisztus testét, mint az állítmányt az alanyhoz, s így nem fogják kikerülni a metonímiát, amelyen csudálatos, hogy annyira megbotránkoznak, mert az úrvacsorában nem lesz a Krisztus teste, hacsak nem a kenyér jelképe alatt adatik. – "Az igék – mondják ők – maguktól is világosak, s nem képei a napnak, hanem maga a nap." Hogy miért beszélnek a nap képéről, nem látom át. Az igéknek világossága, ha az ő megátalkodottságuk felhőt nem borítana rá, előttünk magától is tisztán állana; de ha nekik jólesik a fényben is vakoskodni, akkor miért támadják a józan és nyíltszívű magyarázókat?
Hogy a hetedik érvük mennyire szilárd, mérlegeljék azt az olvasók maguk. Azt mondják, hogy az úrvacsora intézménye új, és ezt csak Krisztus rendelte az újtestamentumban, s másutt nincs is ehhez hasonló szólásmód: "Egyétek, ez az én testem". Mintha bizony, mikor Pál, előrebocsátván, hogy az atyáknak nem hasonló, hanem ugyanaz a lelki eledel adatott, menten hozzáteszi, hogy a kőszikla Krisztus volt, ez a kifejezés nem egyeznék meg nagyon jól a szóban forgó mondással! Mikor egyebütt Pál a keresztséget az újjászületés fürdőjének nevezi, vajon nincs semmi hasonlóság a szavakban? Ha bennünket a keresztség mos meg, mi módon neveztetik egy más helyen egyedül Krisztus vére a mi megmosattatásunknak? Ha azt válaszolják, hogy a keresztség eszközileg (instrumentaliter) tisztítja le a mi szennyességünket, én viszont azt válaszolom, hogy a kenyér sákramentumilag teste Krisztusnak. Bármennyire lángolnak is, mégsem ragadják el tőlünk azokat a fegyvereket, melyeket nekünk az Istennek lelke szolgáltat.
Nyolcadik érvük, hogy minden nyelvnek a kifejezésmódjával ellenkezik az, hogy a mutató névmás ezen a helyen másra mutasson, mint arra, ami nyújtatik. Sohasem gondoltam volna, hogy a barátok zárdáin kívül is létezik ekkora vakmerőség. Mert, kérlek, miért volna szabad a mutató névmást egyebütt másként magyarázni, mint itt. De feltéve, hogy ebben igazuk van, hogyan bizonyítják be minden nyelv közönséges használatából ezt a megszorítást?
382
Szokásos és közönséges eljárás minden nemzet nyelvében, hogy a mutató névmással távollevő dolgokat jeleznek. Ha ezt a magdeburgiak tagadják, tanulják meg az elemi ismereteket a gyermekektől, sőt idézzék emlékezetükbe azt, amit a dajkáiktól tanultak, ha ugyan emberi tejen nevelkedtek. Ha ez általában igaz, miért vesztik el, vagy változtatják meg csupán ezen az egy helyen az összes nyelvek erejüket és természetüket? Mindamellett nem tagadjuk, hogy a kenyér jelképe alatt mi a Krisztus testében való részesedésre hívatunk. Csak arra mutatok rá, hogy mily szégyenletes ama haszontalanság, mikor az "Ez" névmást mindenképpen a testre akarják vonatkoztatni. A kenyérre vonatkozólag ugyanis nem jelent egyebet, mint amit az úrvacsora második részében ez a teljesebb kifejezés foglal magában "E pohár". Mert mi egyebet jelent az: "E pohár" mint, az "Ez"? Valamint tehát a pohár szó azt a poharat jelenti, amely nyújtatik, úgy világos, hogy az ez névmás arról a kenyérről mondatik, mely a kezünkbe adatik, hacsak tán Krisztusnak ugyanabban a vacsorájában kétféle grammatikát nem gyártanak a számunkra.
A kilencedik érv az, hogy Krisztus a segítő igét használja. Meddig halljuk még ugyanezt a dolgot? Amint ugyanis a parasztgazda ugyanabból a disznóból több tál ételt csinált, mikor elmésen akarta leplezni a szegénységét, úgy ezek az emberek is, bár csak egy érvük van, különböző ürügyekből hordják össze a maguk halmazát. Azután, ha a segítő igének ilyen a természete és sajátossága, miért nem érvényesül ez Krisztus többi mondásaiban is? Bizonyára használta Krisztus az összes példázatokban a segítő igét. Ha azt vetik ellen, hogy a példázatokat ettől a bizonyítástól el kell választani, én azt mondom, mégis Krisztus beszél mindenütt. Ez a mondás: "Én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a szőlővesszők" – "az én Atyám szőlő műves" – (Ján 15,1–5) éppúgy Krisztus szájából származott, mint az, amelyről oly szabatosan vitáznak. Mit szólanának hozzá, ha én nehezményezném János eme szavait: "Még nem vala Szentlélek, mivel Krisztus még nem dicsőíttetett meg" (Ján 7,39). Itt is a segítő ige van használva, amelynek egyformán kell érvényesülnie a tagadásban is, az állításban is. Vajon hát a Szentlélek lényegének első eredete a Krisztus feltámadásában volt? Azt fogják mondani, hogy ezek az igék a Szentlélek kijelentetésére vonatkoznak. Szűnjenek meg tehát a segítő igét más értelemben tukmálni reánk, mintha ez semminő magyarázatot nem engedne meg. Azt mondják, hogy Krisztus, aki Istennek örök igéje
383
(logos) volt, ha akarta volna, másként mondhatta volna: ez ábrázolja, ez jelképezi, ez tünteti fel árnyképben az én testemet. Mintha a közkedveltség megszerzésére elég volna a bohócos ízetlenkedés, szószörnyetegeket eszelnek ki, s hogy minket terheljenek, minden szégyenérzet nélkül árasztják azt, ami az őszinte és nyíltszívű olvasókban a szégyen érzetét támasztja. Nem tagadom, hogy Krisztus nem akart a legvilágosabban beszélni. Nem látom azonban be, miért csikarják ki tőle a magdeburgiak a legdurvább beszédet, hacsak azért nem, hogy ez alatt az árny alatt rejtve maradjon az Ő bárminő durva eszelősségük. Bár Krisztus ezekben az igékben a mi fölfogásunkhoz alkalmazkodott, mégis azt állítom, hogy a sákramentumi beszédmódban nincs oly nagy veszély. Panaszkodnak, hogy veszedelmes okuk van a tévelygésre, ha Krisztus nem adja a saját testét. Erre én azt válaszolom, hogy bár Krisztus megadja azt, amit ígér, és valósággal nyújtja azt, amit ábrázol, az ő szavai még sincsenek hozzákötözve azok durvaságához, kik azt akarják, hogy a kenyér semmiben se különbözzék a testtől. Utolsó megjegyzésem a segítő igére ez: Krisztus az újtestamentumban nem kevéssé neveztetik egyháznak, mint a kenyér testnek. Pál így beszél: "Mert amiképpen a test egy és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig noha sokan vannak, mind egy test, azonképpen a Krisztus is" (1Kor 12,12). Ha amaz új beszédmód, amelyhez hasonló nem található, mutassák ki a különbséget, hogy nekem ugyanazon a jogon ne lehessen állítanom, hogy mi mindannyian igazán és sajátképpen a Krisztus vagyunk, mint ahogyan ők azt állítják, hogy a kenyér test. Pál azt hirdeti, hogy Krisztus olyan, mint az egy testnek a több tagból való összeköttetése. Vajon Krisztust ilyennek fogja-é találni önmagában? Hacsak tehát zavaros káoszt koholva nem akarnak borzasztó útvesztőbe bonyolódni, akkor enyhüljenek meg egy kissé, s fogadják el a szóképeket.
A tizedik érv ez: Krisztus nem mondotta, hogy a test alakja. – Mózes sem nevezte a bárányt a páska alakjának, és mégis, ha csak valaki esetleg önként nem akarja esztelenségét elárulni, mindenkinek a közmegegyezéséből világos, hogy a bárány, amely páskának neveztetik, alakzat. Valahányszor a régi sákramentumokról ez mondatik: "Ez lesz a kiengesztelés", bizonyára senki sem meri tagadni, hogy ezt képletesen kell érteni. Az evangélista sem habozik a galambot Szentléleknek nevezni: persze azon az alapon, melyen a kenyérre a test név vitetik át. Ami nálunk a legközelebb következik, hogy ti. Krisztus, mikor a testéről beszél, nem említi az alakzatot,
384
még ízetlenebb. Mintha bizony valakinek kiesett volna az elméjéből ez a különös kifejezésmód, hogy a test a test alakja. Ha az Úr a testére mutatott volna, nem volna semmi vita sem. De mivel a kenyeret mutatva a test nevet használja, kétségtelenül a jegy és a jelzett dolog között kell keresni hasonlatosságot.
A tizenegyedik fejezetben ugyanezt ismételve, nem tudom, micsoda hasznos dolgot műveinek a maguk szemében. Krisztus így szólt: Az én testem, nem pedig annak a testnek alakja, mely egyebütt lesz; "magamat mint jelenlevőt adom – úgymond – nektek, ezt a testet, mely az enyém". Először, mivel más helyen már bizonyságot tettem arról, hogy az úrvacsorában Krisztusnak az a teste ajánltatik fel, amelyet egyszer a kereszten feláldozott, szűnjék meg az a rágalom, melyet oly sóvárogva vadásznak az alak szóból. Egyébként amint az alak nem zárja ki a jelzett dolgot, úgy az alakot sem utasítja vissza az igazság. Micsoda akadálya van ugyanis annak, hogy az Isten fia, mikor minket a saját testében és vérében való részvételre hívogat, egyúttal a mi erőtlenségünkön is segíteni akarván, külső jelképet ad elénk? Mi pedig mivel azt állítjuk, hogy az Úr nem bánik velünk csalárdul, egész bizton következtetjük, hogy a testet adja nekünk, mikor annak az alakját szolgáltatja ki szemünk előtt. Ám lássák mégis, mi módon adta Krisztus a kenyér alatt tanítványainak ugyanazt a testet, mely ott volt szemeik előtt. Mert ha azt erősítik, hogy a tanítványok a kenyér alatt állagilag ették a testet, akkor ennek a természete kettős volt; mivel egy helyütt látható és halandó volt, másutt pedig, vagy sehol sem volt és mégis egyúttal mindenütt, elrejtve és az ő isteni dicsőségével felruházva rejlett. Mi azonban a jelenlétnek módját másképpen határozzuk meg, mint ahogy arról a magdeburgiak álmodoznak. Mert hogy Krisztus testének és vérének birtokába jussunk, ahhoz nem szükséges azt képzelnünk, hogy mind a kettő leszáll hozzánk, mivel az összeköttetésre elegendő a Szentlélek titkos ereje.
A tizenkettedik érvük nyomorultul ingadozik. Szavaik így hangzanak: "Ennek az úrvacsorának második részében nem változtat a szavakon, hanem ismét tisztán és világosan ismétli ugyanazt: Ez az én vérem. Csak legalább itt használt volna egy kis alakzatot Krisztus, ha nem azokat a dolgokat adta, amelyekről beszél. Igen-igen nagy dolgot rendel, ezért komolyan, minden alakoskodás nélkül beszél, nyíltan és nem példázatokban." Mi azonban nem tulajdonítunk alakoskodást az Isten fiának és szíve-
385
sen elismerjük, hogy ezt a misztériumot a Szentlélek megfoghatatlan ereje teljesíti be, s a példázatokkal sem űzünk szemfényvesztést, úgyhogy ha hallgatunk is, könnyen kitűnik, hogy silány bohócok azok, kik így szószátyárkodnak. De minő képpel merik tagadni, hogy a kehely nyújtásakor eltérő kifejezést használt Krisztus? Lukács és Pál bizonyára mintegy a Krisztus ajakáról idézik: "E pohár amaz új testamentum az én vérem által". Ha a magdeburgiak egy csekélyke eltéréssel megelégednének, annál nagyobb hatással kellene rájuk lennie az ily világos különbségnek. Az úrvacsora misztériumát négy tanú magyarázta, kik az égből küldettek s kiknek vezére és mestere ugyanaz a Lélek volt. Ketten a poharat az újtestamentum vérének nevezik, a többiek testamentumnak a vér által. Ha ezek a szavak értelem tekintetében semmiben sem különböznek, miért nem szűnünk meg rögtön perlekedni? Ha a magdeburgiak azt erősítik, hogy az értelem különböző, akkor az eltérés már magában a dologban lesz, nem pedig a szavakban. Csudálkoznám, hogy oly feledékenyek voltak, ha hanyag biztonságérzetük mindenütt erre a szabadságra nem hajtaná őket. Egyébként, mivel minden evangélista ugyanazon szavakkal tanította ugyanazt, azért mi méltán vesszük elfogadott dolognak, hogy az úrvacsorában Krisztus teste nem adatik másként, mint ahogyan az újtestamentum módja azt magával hozza, ti., hogy ő a mi fejünk s mi az ő tagjai vagyunk. De hogy tovább ne időzzünk e tárgynál, az úrvacsorában nem kell a testnek és vérnek egyéb közöltetését keresni, mint azt, amelyet Krisztus Ján. ev. 6. részében ír le, s ettől nagyon messze esik az a testi evés, mellyel e tudatlan tanítók álmukban táplálkoznak.
A tizenharmadik ellenvetéssel semmi egyebet nem árulnak el, mint azt, hogy ők hamisítók és gonosz rágalmazók: mivel Krisztus azt mondja, hogy ő nem ad más testet, mint azt, amelyet kevéssel később fel kellett áldoznia a kereszten. Az ő következtetésük szerint ez nem a lelki test, azaz az egyház. Mintha bizony mi az úrvacsorai misztikus testet az egyház gyanánt vennők! Az – akár akarják, akár nem – bizonyára közös elvünk velük, hogy Krisztus szavai azt a valódi testet jelölik meg, amelynek feláldoztatása minket az Istennel kiengesztelt. Csupán az forog kérdésben, hogy mi módon jelöli meg. A magdeburgiak azt mondják, hogy megmarad eredeti jelentésében; ti. hogy megtudjuk, miszerint ama test, amely lelkileg táplálja a mi lelkeinket, ugyanaz, mely a kereszten függött, nem pedig a kenyér lesz testté, vagy a kenyér
386
alatt rejtőzik a test. Mi szükség volt Krisztust okossá és beszédessé tenni, mintha óvakodni akart volna, hogy valaki más új testre ne vigye át az ő szavait? De mondják, bölcs és okos dolog volt az óvatosság, hogy valami hamisító azt ne mondja, hogy csupán árnyékokat, előképeket, alakzatokat, álarcokat és szemfényvesztéseket ad ő. Íme, ezért mondottam, hogy itt nyilvánosságra jó az ő hamisságuk. Mert amint a legkevésbé sem tanítjuk azt, hogy ő puszta, vagy üres alakzatokat ad át nekünk, úgy semmi akadálya sincs annak, hogy a valóság igazi kiszolgáltatásához hozzá legyen függesztve az alakzat. Előkép, vagy alakzat nélkül nem is lenne sákramentum a Krisztus vacsorája. A szemfényvesztést azoknak hagyjuk, kik nem szégyellik kettős testűvé tenni Krisztust, ki az ő testét szemük láttára szolgáltatván ki, kinek-kinek láthatatlant adott a kenyér alatt.
Hogy a tizennegyedik fejezettel mit akarnak elérni, nem értem. Azt mondják, hogy Krisztusnak természetes és nem lelki vére ontatott ki a kereszten, s ezért ez adatik az úrvacsorában. Mintha bizony ránk nézve más volna a Krisztus vére, nem pedig az, amelyet ő emberré létekor felvett. Mivel azonban ezt a vért nem emberi módon isszák, az ivás módját akarván kifejezni, azt mondjuk, hogy ennek az ivása lelki. A kegyes és józan tanítók mindig így beszéltek. S ha bármennyire morognak is ezellen a magdeburgiak, itt semminő képtelenséget sem fognak találni. Irenaeus azt tanítja, hogy mindaz, ami a kenyéren és a boron kívül az úrvacsorában adatik, lelki dolog. Ugyanilyen módon magyarázom Hieronymus ama mondását is, (1) hogy a Krisztus teste kétféleképpen érthető; az egyik lelki és isteni, melyről ő maga azt mondja: "Az én testem valóban étel", s az, amely keresztre feszíttetett; nem mintha valóban kettősnek képzelné, hanem mivel a részesedés módja a menny fölé emel minket. Teljesen hasonló ehhez az a mondás is, amelyet egyebütt idéztünk Augustinustól, (1) hogy ti. a test, amely az úrvacsorában a tanítványoknak adatott, nem az, amely a kereszten függött. Mikor ugyanő egy más helyen azt tanítja, hogy a zsidók megtérésük után ugyanazt a vért itták, amelyet kiontottak, mi okból tagadja most, hogy ez a vér ugyanaz, hacsak azért nem, mert a lelki közöltetés másként nem volt kifejezhető?
(1) In cap. 1. ad Ephes.
(2) In Psal. 98.
387
A tizenötödik alapokukban olyanformán következtetnek, hogy az úrvacsorában Krisztusnak minden kétség nélkül a saját teste és vére közöltetik, mivel ő nehezen érthető, csudálatos és új dolgot akart rendelni, aminő a világban még nem volt, éspedig szándékosan és kétségtelenül az Atyának és a Léleknek tanácsából, hogy a legszemmelláthatóbb, legvilágosabb és legbiztosabb alkalmazása legyen az ő szeretetének és érdemének ebben az annyira becses és magasztos zálogban. Ha mindezt megengedem is, az általuk támadott tan mégis sértetlen marad. Mert mi sem tagadjuk, hogy velünk a Krisztus teste és vére közöltetik, csak meghatározzuk a módját, hogy a testi evés se Krisztusnak akár a mennyei dicsőségét meg ne kisebbítse, se emberi természetének az igazságát fel ne forgassa. Ezekre az emberekre nézve azonban semmi sem elég, csak az, ha szájukkal falják fel azt, amit pusztán a hit erejével veszünk. Az a csudálatos és nehezen érthető nem tudom micsoda arra irányul, hogy sem a hit, sem a Szentlélek titkos működése számára ne hagyjanak helyet.
Könnyen összeomlik s magától elenyészik az a bőbeszédűség, amelyet a tizenhatodik fejezetben harsognak. Előrebocsátják, hogy az evangélisták és apostolok a leghitelreméltóbb tanúk, és bizonyságuk van arra, hogy a Szentlélek által szólottak és nem tévednek. De végtére is mit érnek el az ily hangos tátogatással? Az evangélisták mindnyájan ezt mondják: Ez az én testem. Rámutatnak a kenyérre és pohárra, és a segítő igét használják. Efelől azonban éppen nincs vita. Csupán azt kell látnunk, vajon azért, mert a sákramentumot Krisztus rendelte, nem szabad-é nekünk magyarázat okából azt mondanunk, hogy a kenyér sákramentumilag test. Bizonyos ugyanis, hogy Krisztus másként és nem olyan értelemben neveztetik Isten fiának, mint ahogyan a kenyér testnek mondatik, mivel, ha egyszer kilármázták magukat, kénytelenek lesznek elismerni, hogy a kenyér jelképe annak a dolognak, amelyet ábrázol. Továbbá bármennyire el vannak is bűvölve saját hazugságuktól, ebből mégis kiviláglik, hogy a "testamentum a vér által" előttük ugyanannyit jelent, mint a pohárba bezárt vér.
Ugyanezt az érvet szövik-fonják újból a tizenhetedik fejezetben is. Oly sok és annyira kipróbált tanút állítanak velünk szembe. Mintha bizony ezek tekintélyét a legparányibb mértékben is csökkentené a mi magyarázatunk. Ha a kenyér és a bor – mondják – árnyékai, jelképei és alakzatai a távollevő dolgoknak,
388
akkor az evangélisták nemde legalább "jelez" igét mondottak volna a "van" helyett. Nemde a Szentlélek, a szívek és nyelvek igazgatója, valahová odatette volna a jelkép, vagy az alakzat egyetlen szavacskáját? Mivelhogy mindazokat a dolgokat sugalmaznia kellett, amelyeket Krisztus tanított. Erre én azt válaszolom, hogy nagyon is önfejűleg és gőgösen cselekesznek azok, kik a Szentléleknek diktálni merik a szavakat. Az a beszédmód az általános, ahányszor a sákramentumokról van szó, hogy a jegy felveszi a jelzett dolog nevét. Éppen így mondották hajdan, hogy Isten a kerubok között lakik, és Mózes is így állította, hogy Isten jelen van a szent helyen, a bárány páska, a körülmetélés szövetség, az áldozatok engesztelések a bűnökért, mint ahogyan a kenyér és a bor Krisztus testének és vérének neveztetnek. Mindezekben a szólásformákban nincs semmi homályosság, vagy darabosság, hacsak azért nem, mivel a magdeburgiak felettébb gőgösen vetik vissza mindazt, ami nem az ő előírásuk szerint van mondva. A körülmetélésről gyakrabban mondatik, hogy ez az én szövetségem, mint a kenyérről az, hogy ez az én testem. Mikor a régi sákramentumokban a jelzett dolog neve metonimikusan átvitetik a jegyre, százszor is szemünkbe ötlik a segítő ige, de sehol sem látjuk az alakzat, vagy jelkép szót. Miért ne volna szabad tehát ez most is a Szentléleknek? Ha csak a magdeburgiak parancsszava miatt nem lesz tán kénytelen a beszédmodorát megváltoztatni.
A tizennyolcadik pontban még tovább mennek, és az apostolokat saját törvényüknek rendelik alá. Ha magában az elbeszélésben – mondják ők – nem mertek az apostolok semmit sem megcsonkítani, éspedig azon oknál fogva, mert a tanúknak semmit sem szabad a dologhoz hozzátenni vagy belőle elvenni, legalább egyebütt tartoztak volna kinyilvánítani az igazi nézetüket. De mire való volna ez, ha a tanulékony emberek előtt ezen igék által eléggé meg van világosítva az igazság? Ki kételkednék ugyanis abban, hogy az összes sákramentumokban a külső és földi jegytől a mennyei valósághoz emelkedünk fel? Hallom, hogy a Szentlelket galambnak nevezik; és nem perlekedem az evangélistával azért, mert a szóalakzat nevet nem fejezi ki előttem, hiszen a jegy és a jelzett dolog között levő hasonlat mérlegelése után megszűnik minden kétértelműség. Így mérlegelve, hogy Krisztus szavaiban mit kíván meg a sákramentum természete, ámbár bizonyosan állítom, hogy beteljesedik az, amit a szavak hangoztatnak, mindamellett az
389
alakzatot, mellyel Krisztus hitemnek gyengeségét akarta támogatni, nem utasítom vissza. Így a kenyértől és a pohártól alkalmas átmenetel történik a testre és a vérre, s ily módon nem rejtetik el Krisztus tanítása sem, amelynek megvilágítására, ha akkora törekvés élne a magdeburgiakban, mint ahogy színlelik, akkor nem bonyolítanák és vegyítenék össze azokat a dolgokat, melyek szétválasztva teljes világosságot idéznek elő. Ők azt erősítik, hogy a kenyér állagilag test, mi azt tanítjuk, hogy jelkép, amelyhez hozzá van függesztve a dolognak igazi kiszolgáltatása, mivel az Úr nem csalárdul ábrázolja ki, hogy az ő teste ránk nézve eledel, hanem szemeinknek mutatja meg azt, amit bensőnkben az ő Lelkének ereje által nyújt. S ezt az egyszerű tanítást hiába kísérlik meg a magdeburgiak beszennyezni szószörnyetegeikkel, mikor gyerekesen bohóckodva a figurizál szót nekünk tulajdonítják. Inkább azt kellett volna nekik, mikor előadják, hogy Pál az úrvacsorai elemekről úgy beszél, mint az Úr testéről és véréről, figyelmesebben mérlegelniük, hogy minő helyet foglalnak el az elemek. Mert ha ezeket nem tartjuk jelképeknek, alakzatoknak, jegyeknek és a lelki dolgok típusainak, akkor nemcsak játékszerű, hanem egyenesen képtelen lesz a cselekmény.
A tizenkilencedik alaptételüket bántatlanul hagyom: Mert ki tagadja, hogy Pál Krisztusnak igazi testét ajánlja? Hiszen én is úgy vélekedem, hogy nekünk az úrvacsorában a Krisztusnak nem csalóka, képzeleti, vagy árnyéktestét adják, hanem ama természetes testet, melynek a kereszten való feláldozása által kiengeszteltettek a mi bűneink. S ha ennek a mindenütt jelenvalóság éppen úgy felel meg, mint a napnak a homályos sűrűség, vagy a földi súly, akkor ebből az következik, hogy csakis a magdeburgiak hazugsága von minket a Krisztus igazi testétől nem tudom minő látványossághoz. Mert hiába kiabálják, hogy Krisztus igazi teste az, amelyet ők meghamisítanak. Azután mivel Pál szentségtöréssel vádolja azokat, kik méltatlanul eszik a kenyeret, mivel nem különböztetik meg a Krisztusnak testét, ebből ízetlenül és tudatlanul vonják le azt a következtetést, hogy a test állaga a kenyér alatt rejlik. Mert ha nem adják is nekik, hogy fogukkal megrágják, azért még nem menthető az azok részéről eredő istentelen megszentségtelenítés, kik megvetik azt, ami nekik lelkileg ajánltatik.
Amit a huszadik pontban idéznek, az nyilván minket támogat. Pál azt írja, hogy a kenyér, amelyet megszegünk, az Úr testének közössége (koinwnia). Ezt ők osztogatásnak magyarázzák,
390
mintha azt mondaná valaki, hogy a közösség nem más, mint osztogatás. Mert hogy a koinwnia szóval mit akar Pál kifejezni, az a kelleténél jobban kiviláglik a szövegösszefüggésből ott, ahol azt mondja, hogy akik áldoznak, azok az oltár részesei, és megtiltja, hogy a hívek a gonosz lelkeknek legyenek részeseivé. Ha az oltárban és a gonosz lelkekkel való részesedés osztogatást jelent, akkor ugyanez áll a Krisztus testében való részesedésre nézve is. De ha mindenki megegyezik abban, hogy a föntebbi helyen a közösség van jelezve, akkor ugyan mi alapon hordják a magdeburgiak oly magasan a fejüket? Azt állítják, hogy az úrvacsora anyagi okairól semmit sem lehet mondani jellemzőbben és világosabban. Ám legyen úgy. Sőt még segítek is nekik, és azt tanítom, hogy semmiből sem lehet jobban megérteni, hogy mi módon adatik nekünk a Krisztus teste, mint a közöltetés szóból, ti. hogy vele eggyé forrjunk, és beléoltatva élvezzük az ő életét. Hogy ez nem történik természetesen, hanem a Szentlélek titkos ereje által, az világos és bizonyos. Azt vallom tehát, hogy az úrvacsora lelki anyaga a Krisztus teste és vére éppen úgy, mint ahogyan földi anyaga a kenyér és a bor. Csak az a kérdés, hogy falás útján lesz-é a mienk a Krisztus teste? Pál eltérő módot határoz meg, mikor bennünket ahhoz a közösséghez hívogat, mely által vele eggyé tétetünk. Azt vetik ellen, hogy Pál a kenyér és a bor elemeit nem nevezi alakzatoknak vagy jelképeknek. Ámde ha ezek puszta elemek, nem pedig a lelki dolgok jegyei, akkor az úrvacsora megszűnik a sákramentum lenni.
Íme a gyümölcse annak az anyagias teológiának, melyhez annyira ragaszkodnak, hogy a jegyek iránt való gyűlöletből minden jelzést megszüntetnek a sákramentumokban. Hogy a járatlanokat felindítsák, tele szájjal és világosan azt mondják, hogy Pál szavai szerint a kenyér részesedés, nem pedig alak, vagy kép. De miféle dologban való részesedés? Nem a kenyérben, hanem a testben. Mintha bizony tűrhető lett volna, hogy a kenyeret a kenyérben való közösülésnek [részesedésnek] nevezzék? Mi lesz még a vége ezeknek a haszontalan ostobaságoknak? Hát vajon olyan széles száj kellett annak a kimondásához, hogy mi az úrvacsorában a Krisztussal lépünk közösségre? Szeretném azonban tőlük megtudni, hogy szerintük ez a közöltetés különbség nélkül tartozik-é úgy a hívőkre, mint a hitetlenekre? Ezt a részükről szokásos önhittséggel állítják. Igazán mily szép megegyezés, hogy Krisztussal azok is közösségre lépnek, akik tőle teljességgel idegenek. Bármi szörnyű is az az állítás,
391
hogy Krisztus testét az istentelenek falják, ezt nekik könnyű kimondaniuk, de csak ha tuskóvá változott valaki, akkor hiheti el, hogy Krisztus részesévé más is lehet, nem csak az ő tagja.
Amire a huszonegyedik fejezetben figyelmeztetnek, hogy ti. a végokot [célt] nem szabad összezavarni az anyaggal, azt én szívesen megengedem nekik. Nem is volt szükség Hieronymus tanúságára annál a dolognál, mely közöttünk annyira bizonyos, ha csak esetleg azt nem gondolják, hogy a dialektikának egyedül ők az őrei, s hogy rajtuk kívül senki sem tud különbséget tenni a cél és az anyag között.
A huszonkettedik fejezetben megint túloznak, s azt mondják: mivel a Krisztus vacsorája szövetség, nem szabad azt megsérteni, vagy idegen értelemmel megrontani. Hogy vajon ezt a szövetséget melyik fél őrzi meg nagyobb tisztelettel, arról a méltányos bírák mondjanak ítéletet. A magdeburgiak minden hit és Lélek nélkül való hitetlennek, szentségtörőnek odadobják a Krisztus testét. Mintha bizony az Istennek fia a sötétséggel azokat tenné testének és vérének uraivá, kik az ő kegyelmét megvetik. Mivel pedig a mi tudományunk azt tartja, hogy mindaz, aki hittel öleli magához az úrvacsora ígéretét, valóban részesévé lesz a Krisztus testének és vérének, mivel Krisztus éppen nem akart minket tévútra vezetni, mikor nyilván állította, hogy az az ő teste, vajon ebben minő sérelmet lehet találni? Bizonyára, mikor mi a külső jegyekkel és földi zálogokkal megelégedvén bizton hisszük, hogy a Krisztus teste ránk nézve éltető kenyér, és hogy nekünk valóban nyújtatik mindaz, amit szemünk előtt a jegy ábrázol, a Krisztussal való szövetséget ezzel a legkevésbé sem rontjuk meg. De méltán fordítom vissza az ő fejükre azt, amivel minket hamisan gáncsolnak, hogy ti. kioltatik és megsemmisül a sákramentum, ha a lelki valóságot külső jelképekkel nem ábrázolják.
A huszonharmadik fejezetben régi és igazhitű atyákat idéznek tanuk támogatására. Mintha bizony nem volna könnyű dolog egy szóval megsemmisíteni mindazon hamisságot, amit ellenünk felhoznak. Fülöpnek sem volt más a szándéka, mint hogy bebizonyítsa azt a lelki közöltetést, amelyre nézve velünk teljességgel egy nézeten van. Hogy Westphal a maga Farragó-jával mit ért el, annak megítélését az olvasókra bízom.
A huszonnegyedik fejezetben azzal mentegetőznek, hogy ők a jelenlétnek csakis azt a módját hiszik, amelyet a Krisztus rendelt. Ha ez igaz volna, akkor semmi ok sem volna a harcra. De
392
mikor hozzáteszik, hogy Krisztus teste mindenütt jelen van, akkor mielőtt elérnék azt, amit akarnak, be kell bizonyítaniuk, hogy az ő álmodozásuk a Krisztus égi kijelentése. Hogy Krisztus hatalmát mily helytelenül hozzák fel ürügyül, azt – úgy hiszem – eléggé kimutattam a Westphal elleni védekezésemben. Vallom, hogy Krisztus az, aki előttünk kijelenti az ismeretlen dolgokat. Miért homályosítják el tehát ők maguk az Ő kijelentéseit? Krisztusra nézve elismerjük, miszerint az Atya a mennyből azt parancsolta, hogy mindnyájan őt hallgassák. Zavaros lármájukkal miért nem engedik hát meg, hogy az ő szavait magyarázzuk? Azt valljuk, hogy Krisztusnak semmi sem lehetetlen. Miért nem hiszik tehát, hogy ha az égben van is, az ő lelkének csodálatos erejével mégis adhatja nekünk a testét és vérét lelki táplálékunkul? Az bizonyára igazán isteni és megfoghatatlan hatalom, hogy bármely távol van is tőlünk, testének és vérének állagából mégis életet lehel a mi lelkünkbe, úgyhogy a főnek a tagokkal való eme szent egységét semmi térbeli távolság meg nem akadályozza. Ebből világosan kiderül, hogy mily haszontalan s rágalmazó az az állítás, hogy mi ezt a misztériumot emberi mértékkel mérjük. De mivel a magdeburgiak koponyájuk büszke megátalkodottsága folytán Krisztus munkáját lenézik, azt képzelik, hogy mindenki tönkrejut, aki nem függ az ő jótetszésüktől. Vajha inkább ők maguk állanának szilárd alapon, és ne taszítanának másokat a mélységbe haszontalan mennydörgésükkel!
Ugyanezt brekegik a huszonötödik cikkelyben is. Mert mi mást mondhatnék inkább? Azt erősítik, hogy a mi teológiánktól vissza kell borzadni, mert csak a testi dolgok ízét érezteti. Mintha bizony a test azt diktálná, hogy Krisztusnak mérhetetlen ereje áthatol az égen és a földön, hogy minket a mennyből az ő testével tápláljon, és hogy a test, mely természettől fogva halandó volt, ránk nézve az élet forrása, hogy Krisztus mindazt, amit a látható jelképpel kiábrázol, valóban be is teljesíti, és ezért a Krisztus teste az úrvacsorában nem kevésbé lelki táplálék ránk nézve, mint ahogyan a testünk mindennap kenyérrel táplálkozik. Még ennél is rothadtabb azon eljárásuk, hogy annak a testies érzületnek kárhoztatására, melyet ránk fognak, Pál római levelének nyolcadik részét idézik, ahol azt mondja, hogy a testi érzület az Istennek ellensége. Ilyen az ő lelkiismeretességük a Szentírás magyarázásában. És hogy az ízetlenségek halmaza annál teljesebb legyen, mintha Páltól idéznék, hozzáteszik: Továbbá, ki a sákramentáriusok hitével veszi,
393
bűnös a Krisztusnak teste és vére ellen. Ámde ha kedvem telnék abban, hogy az ő szokásuk szerint játszadozzam, a saját szavaikból bizonyíthatnám be, hogy nincs tehát szükség testi evésre azért, hogy valaki bűnös legyen a Krisztus teste és vére ellen. A mi hitünk ugyanis kizárja az ő durva evésüket, amelyről mégis azt állítják, hogy Pál igéiből vették.
A huszonhatodik fejezetben nagyon igazságtalanul lobbantják szemünkre, hogy mi ennek a sákramentumnak méltóságát megkisebbítjük. Mert az úrvacsorát semmi sem illetheti meg, amit mi ne tüntetnénk fel a legragyogóbban, legfeljebb azt nem tanítjuk, hogy Krisztus testét Júdás is akként nyelte le, mint Péter. Mindamellett, hogy ezt elhitessék, azt állítják, hogy mi nem teszünk különbséget a puszta és a sákramentumokba öltöztetett ígéretek között. Mintha bizony, miután minden érvüket előadták, a mi iratainkból nem tanulnák meg világosabban és bővebben az olvasók, hogy mily hathatósan munkálkodik Krisztus az úrvacsorában és a keresztségben!
A huszonhetedik fejezetben szemünkre vetik, hogy mi megrontjuk a Krisztus személyét, mivel tagadjuk, hogy ő emberi természetében lehet ott, ahol csak akar. Ha ez a személy megrontása, akkor a Krisztus emberi természetéből szükségképpen ki kell szakítani azt, ami neki a legfőbb sajátsága, hogy meg ne szűnjék közbenjáró lenni. Pedig lehet-e képtelenebb állítást koholni, mint azt, hogy Krisztus teste a mennyben volt akkor, mikor a keresztfán függött? S mégis kétségtelen, hogy Krisztus a maga egészében, mint Isten és ember akkor is a mennyben volt. Ámde ezeknek a gőgös bíráknak eszükben kellett volna tartaniuk azt a népszerű megkülönböztetést, amely Lombard Péter (1) előtt s az utána következő álbölcsek előtt is ismeretes volt: hogy ti. a közbenjáró Krisztus mint Isten és ember egészben mindenütt van, de nem egészen (totus ubique, sed non totum), mivel testére nézve bizonyos ideig a földön forgolódott, most pedig a mennyben lakozik. Csudálatos, hogy ezek az emberek oly megátalkodottan támadnak a régi egyház közmegegyezése ellen. S ennek teljes és világos bizonyítását Krisztus hűséges szolgájától, a mi tisztelendő testvérünktől, Bullingertől vegye, aki akarja. Azt mondják, hogy Krisztus az egész egyház számára jelen akart lenni ezekkel a szavakkal: "Ez az én testem." Ám legyen! Csak azt az istentelen hazugságot
(1) Lib. 3. Senten. dist. 22.
394
hozzá ne szőjék, hogy mi Krisztusnak ezt az akaratát és jelenlétét bölcsészeti elvekből nyomjuk el. Mivel nagyon is ismeretes dolog, hogy az egész keresztyén tudománynak egyetlen más főpontját sem támogatja több szentírási bizonyság.
Nem kevésbé gonoszul rágalmaznak minket az utolsó pontban azzal, hogy mi Krisztust a maga hitelétől, ezzel együtt mindenhatóságától is megfosztjuk, mintha bizony közülünk eleddig bárki is kérdést támasztott volna, vagy manapság is vitázna afelől, vajon Krisztus be tudja-é teljesíteni mindazt, amit ígér, vagy pedig csalárd látványosságokkal szed rá minket. Ámde a mi tanítási módunk Krisztus akaratát akként egyezteti össze a hit minden alapelvével, hogy testének, amelyet élvezünk, a jelenléte és közöltetése semmi térbeli távolsághoz nincs kötve, ő maga pedig azt, amit kiábrázol, csudálatos módon s a mi szellemünk felfogó képességén felül nyújtja; egyszóval a jegynek és a jelzett dolognak hasonlóságát a mi tanunk akként hozza összhangba, hogy az igéhez és a látható jel képhez a kegyelemnek nemcsak az a gyümölcse, vagy hatása van hozzácsatolva, melyet mi a Krisztussal való közösség folytán nyerünk, hanem az ő testével és vérével való titkos egyesülésnek valósága is.
Lássuk most már, mily ügyesen rontják le a mi bizonyítékainkat, (1) melyekről azt állítják, hogy homokból vannak összeállítva: mivel az eretnekekről beszélt így Irenaeus. Az első érv, melyet az ötvenkilencből előszámlálnak, egymaga bőven elég lesz arra, hogy gyökerestül leromboltassanak mindazok az ellenvetések, melyeket eddig a legkiválóbb erősségeiknek gondoltak. Ha ugyanis alaposan megvizsgálja az ember mindazt, amit felhoznak, állításuk lényege ebben foglalható össze: minden magyarázat mellőzésével egyszerűen a szó szerinti jelentés mellett kell maradni. Ránk nézve pedig ez az ércfal: "mivel Krisztus sákramentumot rendelt, azért az ő szavait a Szentírás közönséges szokásához képest sákramentumilag kell magyarázni. Mert az összes sákramentumokra mintegy állandó szabály az, hogy a jegy felveszi a jelzett dolog nevét." Mit szólnak erre a magdeburgiak? Ez, mondják ők, megengedhető azzal a
(1) Azon alaptételek után, melyeket a magdeburgiak felállítottak, az ő hitvallásukban következnek: "Az érvek (argumenta), melyeket a sákramentáriusok az úrvacsora csudásan elcsavart igéiből, a kifejezésből, vagy rokon mondásokból próbálnak összehalmozni, számszerint ötvenkilencet, külön mindegyiknek a cáfolatával." (A Corp. Ref. megjegyzése.)
395
kikötéssel, hogy a sákramentumot úgy kell venni, amint azt Krisztus világos szavakkal rendelte, nem pedig úgy, amint az emberi értelem méri. – Elfogadom, amit mondanak, csak makacsságukkal el ne homályosítsák a világos igéket. Ha ugyanis elfogadják a sákramentumi beszédet, akkor minden aggályt megszüntet a metonímia s az a hasonlóság, melynek a jegy és a jelzett dolog között mindig fenn kell állania. Hogyan lesz tehát a kenyér testté? Úgy, hogy a sákramentum természete magával hozza azt, hogy a hit a földi jelképtől a mennyei ajándékhoz emelkedjék fel. Azon mondás, hogy a lelki igazság a természet egész rendjét felülmúlja, nem az emberi értelem mértékelése. Mert mi ezen a helyen nem képzelünk el valami nem tudom miféle színházi jelenetet, hanem tisztelettel tekintünk a Szentlélek titkos erejére ennek a misztériumnak hatásában, mivel az a mi csekély képességünkkel fel nem fogható. A magdeburgiak bizonyára nem merik tagadni, hogy Krisztus szavait sákramentumilag kell venni. Hogyha ezt megengedik, akkor már nincs okuk többé a gőgösködésre. Azon megjegyzésük, hogy mi nagy bátran visszaélünk a sákramentum szóval, füllentés, mivel szerintük az egyház sok tanítója előtt a sákramentum annyit jelent, mint valami misztikus allegória. Én pedig erre azt mondom, hogy abban a közönséges szabályban, mely szerint a sákramentumi szólásformát a sákramentumokban meg kell tartani, nincsen semmi kétséges dolog sem. Ilyen szépen kimagyarázva magukat, azt mondják, hogy most már a részlegesebb útvesztőkbe térnek, mintha az elsőből kikeveredtek volna.
A második érvet így adják elő: "Ha az úrvacsora igéiben a kifejezést szorosan kellene venni, akkor az evangélisták nem változtatnának azon s nem használnának éppen ők szóképet; de változtatnak rajta és képesen beszélnek, mivel Lukács és Pál, ahol a többiek vért mondanak, ezt a kifejezést használják: testamentum a vér által." A magdeburgiak azt felelik, hogy a főtétel megengedhető volna, ha ugyanabban a dologban az evangélisták mindig és mindenütt képesen beszéltek volna, de mivel nem halmoznak össze különböző szóképeket és allegóriákat, a főtétel hamis. – Mi pedig azt állítjuk, hogy mindenütt van alakzat (figura), mivel metonimikusan neveztetik a kenyér testnek és a bor vérnek. Mivel ezt makacsul visszautasítják, kényszerítjük őket, hogy legalább részben ismerjék el a különbözőséget, amelyből helyesen következtethető, hogy nem kell ridegen megállani a szavak jelentése mellett. A kenyérről ugyanis épp oly értelemben mondatott: "Ez az én testem,"
396
mint ahogyan a pohárra vonatkozólag hozzá van téve: "Ez az én vérem." A vért Lukács és Pál, kik a többiek után írtak, teljesebben és világosabban magyarázzák testamentumnak a vér által. Az ésszerűség követeli, hogy ezt a kenyérre is átvigyük, s így az testamentum lesz a test által. Ebben az olvasók semmi hamisságot sem fognak találni.
Ugyanez a válaszuk az altételre is: mivel ti. a második részben eltérés mutatkozik, azért még nem kell azt átvinni az elsőre. Mintha bizony a helyzet itt egészen más volna. Ámde azt vetik ellenünk szabályként, hogy az elég világos és sajátosan mondott dolgokat nem szabad képes beszédek által magyarázni. Mintha bizony a kenyér sajátosan és minden szóalakzat nélkül neveztetnék testnek, vagy homályosabb szókép volna ebben a kifejezésben: "E pohár újtestamentum az én vérem által." Ebből kiderül, hogy milyen biztonságban fecsegnek a maguk fészkében. Mivel Krisztus szavai szóalakzatot tartalmaznak, mi azt mondjuk, hogy szükségük van a magyarázatra. Ezt a magyarázatot nyújtja bizonyos részben Lukács és Pál, akikről valószínű, hogy világosabban írtak a többieknél, mert ezek irataihoz a maguk magyarázatát csatolták hozzá. A magdeburgiak azt válaszolják, hogy a képesen és homályosabban mondott dolgokat az egyszerűbb és világosabb mondásokkal kell megmagyarázni. Mi ugyanezt állítjuk, de mivel oly kemény és megátalkodott főkkel van dolgunk, az olvasók ítéletére bízom, hogy melyik kifejezés világosabb, ez-é: "E pohár az én vérem", vagy ez: "E pohár az újtestamentum az én vérem által". Bizonyos, hogy mivel a rövidség mindig homályosabb, természetszerűleg több világosságot fog hozni a teljesebb kifejezés. És méltán lehetne vétkes megfontolatlansággal vádolni Lukácsot és Pált, ha azt a dolgot, melyet társaik világosan kifejeztek, körülíró szavakkal, mintegy szántszándékkal homályosították volna el.
A harmadik érv az, hogy "az úrvacsora igéit nem szabad elválasztani a többi igéktől, melyeket Krisztus csaknem ugyanazon időpontban adott elő. Ámde annak idején gyakrabban bizonyságot tett Krisztus arról, hogy ő a világot elhagyja." A magdeburgiak megoldása az, hogy a főtétel ugyan tűrhető, de abban a terjedelmesebb beszédben, melyből a Krisztus távozására vonatkozó bizonyságokat idézzük, nincs szó az úrvacsora sákramentumáról. – Mit változtat ez a dolgon? Ránk nézve azért változhatatlan marad az, hogy midőn az Isten fia az úrvacsorát rendelni akarván, világosan előrebocsátotta, miszerint ő a világból eltávozik, hogy az Atyánál
397
legyen, midőn az úrvacsora szerzése után ezt gyakran megismételte, a közbeeső cselekményt akképpen kell érteni, hogy őt ezután csak az égben lehet keresni; s ily módon nem zavarjuk össze Krisztusnak minden cselekedetét és állítását; de bár az úrvacsorát külön szerzette is, mégis bizonyos, hogy tanítványai előtt azért beszél szabadabban a távollétéről, mert ezért éppen az úrvacsorában nyújt nekik kiváló vigasztalást.
S arra sincs ok, hogy a magdeburgiak azt az ellenvetést tegyék, hogy végünk van, ha Krisztus minket nyíltan elhagyott. Mikor ugyanis mi ünnepélyesen állítjuk Krisztus lelki jelenlétét, amelyet ők szinte semmibe vesznek, csak a saját szeméremérzetüket állítják pellengérre e silány rágalom terjesztése által. Mi tehát azt mondjuk, hogy Krisztus mennybemenetelével az ő jelenléte akként vétetett el tőlünk, hogy azért erejével és kegyelmével mindent betölt, hogy az ő uralkodásának erejét az egész föld kerekségére kiterjeszti, nem csupán, hogy jelenvaló segítségével védelmezzen minket, hanem hogy valósággal bennünk is lakjék, sőt lelkünket az ő testével és vérével táplálja. Ily módon nem ellenkeznek egymással ezek a mondások: "Én az Atyához megyek" és "Vegyétek, ez az én testem". Mivel ugyanis figyelmeztetést kaptunk arra, hogy Krisztust nem kell többé a földön keresni, hitünk által felszállunk az égbe, hogy őt élvezzük. A magdeburgiak azt erősítik, hogy Krisztus látható alakban nincs a világban, hanem láthatatlanul rejtőzik a kenyér alatt. Ők ugyan mondják ezt, de ki hiszi el? Nem kevésbé ízetlen dolog az is, amit menten hozzátesznek, hogy ti. ennek a távozásnak kezdete magában a halálban volt, mivel akkor mondotta: "Én az Atyához megyek." – Vajha olyan tanult (literati) emberek volnának, mint amilyen betűszerintiek (literales) óhajtanak lenni! A héber nyelvnek igen gyakori kifejezésmódja az, hogy az ige jelen idejét jövő gyanánt használja. Erre vonatkozó példákkal telve van a Szentírás. Ők Krisztus elmenetelét minden ésszerűség mellőzésével arra a pillanatra korlátozzák, mikor így szólott: "Elmegyek." Ezt a tudatlanságot esetleg még meg lehetne bocsátani, ha azt a másik lázálmot nem vonná maga után, hogy midőn Krisztus valóban felszállt a mennybe, akkor mutattatott meg az apostoloknak az a távozás, amely már előzetesen megtörtént. Mintha Lukács valami látomást beszélne el, hogy a mi hitünk főpontjai közül egy megsemmisüljön.
A negyedik érv ez: "Lukács a húsvéti bárány megevését elébe teszi az úrvacsorának; a húsvéti bárány megevése misz-
398
térium, vagy képes cselekedet; tehát az Úr vacsorája is misztikus vagy képes." – Nem tudom, okoskodott-é így valaki; nem gondolom, de nem is valószínű. Azt, amit ők a saját hasznukra csavartak el, én így állítom helyre: Az úrvacsorát Krisztus azért rendelte, hogy az a húsvéti bárány helyét foglalja el, ezért mind a két sákramentumnak a természete és célja hasonló. Nem csoda tehát, ha egyik a másikkal nagy rokonságot mutat, s még a szavakban is hasonlóság van. Mit tesznek most már a magdeburgiak? Tagadják, hogy az egyenlőtlen dolgokból vett érv megállaná helyét. Ámde én nem is nagyon hangsúlyozom egyenlőségüket, s nem is vonom le mintegy szükségszerű következményül azt, hogy ami az egyikről mondatik, az a másikra is ráillik. Csupán csak annyit csikarok ki tőlük, akár tetszik nekik, akár nem, hogy ésszerű az az állítás, hogy a törvény alatti páskával való összehasonlítás támogat bennünket az úrvacsora megértésében. Haszontalan fecsegés az is, hogy a páska akkor érvényét vesztette, mivel a szertartással való élés akképpen szűnt meg, hogy azért a tan és a valóság sértetlen marad. Egyébként, mikor a keresztségről van szó, semmi helye sem volna a körülmetélésnek. Nem segít rajtuk az a különbség sem, hogy a törvény sákramentumai Krisztust úgy rajzolják le, mint aki eljövendő, a mieink pedig úgy szolgáltatják őt ki, mint aki jelen van; csak a jelenlétet, amint kell is, vonatkoztassuk a Krisztus eljövetelére, amely által Isten betöltötte azt, amit a törvény alatt ígért.
Az ötödik érv ez: "Ha más volna a beszédmód az úrvacsorában, mint a többi sákramentumokban, mint ahogyan a bárány átmenetelnek neveztetett, akkor az apostolok megkérdezték volna az Urat, amint egyéb alkalmakkor szoktak cselekedni; ezt azonban nem tették, tehát az úrvacsorát misztikusan értették, amint hogy már az ilyen kifejezésekhez hozzá is voltak szokva." A magdeburgiak azt válaszolják, hogy a nem szükséges jegyekből levont következtetés nem érvényes. Mindamellett ezt a feltevést valószínűtlenné nem tehetik. Tudjuk, hogy nem csupán a nehezen érthető és bonyolult dolgokban szokták megkérdezni Krisztust, hanem mindannyiszor, ahányszor a maguk tanulatlansága miatt aggodalmuk volt. Ha, mint ők állítják, akkor hirtelenében valami új és csodás dolog hirdettetett volna előttük a test láthatatlan jelenlétéről, vajon a tanítványok hite annyira tökéletes volt, hogy senkinek a szívében nem támadt kétely? Ugyan, – kérlek, – ki előtt tudják hihetővé tenni, hogy ezek az együgyű emberek, kik a legegyszerűbb dol-
399
gokban is haboznak, gyors és serény lélekkel hamarosan belenyugosznak abba a hallatlan dologba, hogy Krisztusnak mérhetetlen és láthatatlan testét eszik a kenyérben? Ez oknál fogva a valószínűség alapján helyesen lehet akként okoskodni, hogy mivel már hozzá voltak szokva a sákramentumi szólásokhoz, az ismert dologról nem kérdezősködtek. Az érvnek azt a visszafordítását, melyet ők használnak: hogy ti. Krisztus világosan és minden szókép nélkül adta elő ama mondását: "Ez az én testem", nem méltatom cáfolatra. Ennélfogva az apostolok ezzel megelégedve nem gondoltak szóképekre, alakzatokra és allegóriákra, különben tanulási vágyuknál fogva megkérdezték volna az Urat. Először, mivel az igék világos volta az alakzattól függ, hogy az előbbit megtartsuk, nem helyes kizárni az utóbbit. Másodszor, mivel a dolog egyszerű volt, mi szükség volt arra, hogy, mint mondani szokták, a kákán csomót keressenek, mivel a kérdés csakis abból támad, ha a kenyeret tulajdonképpen és állagilag nevezik Krisztus testének.
A hatodik érvre, mivel ebben csupán az a szándékuk, hogy rágalmazzanak, röviden válaszolok. Azt mondjuk, hogy akik eme vitatott igékhez: "Ez az én testem", betű szerint ragaszkodnak, mintha magyarázat okából egyetlen szócskát sem volna szabad hozzájuk tenni, nemcsak felforgatják Krisztusnak egész rendjét, hanem még a Szentlélektől is elrabolják azt a jogát, hogy szabadon beszéljen. A magdeburgiak azt kérdik tőlünk, vajon állandóan ugyanazt jelenti-é a van (est), mint a jelez (significat), hogy vajon sehol sem beszél-é sajátképpen a Szentlélek? Mintha bizony általános szabályt állapítanánk meg s nem inkább helyi és tárgyi körülmények folytán mondanák, hogy meg kell vizsgálni, mi lesz a legmegfelelőbb. Mi azt óhajtjuk, hogy ebben a sákramentumban is érvényesüljön az, amiről a Szentírásban csak közepes jártassággal bíró olvasók is tudják, hogy közös minden sákramentummal. Azt akarjuk tehát, hogy egy jelkép jöjjön közbe, mely ránk nézve átmenetelt alkot a lelki dologra. Ezek az új tanítók azonban azt kiáltják ellenünk, hogy nem szabad akár egy vesszőt is elvenni a szókból és a szótagokból. Mit jelent ez egyebet, mint felkelni és parancsolólag megtiltani, hogy a Szentléleknek ne legyen megadva a maga szólási szabadsága?
Azután még fennhéjázóbban azt kérdezik, hogy a test mindig ugyanannyit jelent-é, mint a test képe? Tehát mivel az apostol azt tanítja, hogy a sákramentumok az egész törvény alatti istentiszteletben lelki javaknak voltak az alakjai, szabadságunk van az
400
alakok helyébe a képeket tenni. Íme, mit érnek el azzal, hogy rothadt gúnyolódásaikat ellenünk köpködik! De soha senki nem mondotta, hogy a test a test alakja gyanánt vétetik, hanem, hogy a kenyér jelképesen neveztetik testnek; mivel mintegy látható zálogként szerepel, mikor Krisztus minket az ő testének részeseivé akar tenni. Azok a szitkok, amelyek ezután következnek, hadd rothadjanak az ő szemétdombjukon. Egyébként pedig az a körülmény, hogy folytonosan ugyanoda lyukadnak ki, a gyengeségnek és szegénységnek a jele.
Azt állítják, hogy Krisztusnak eme szavai: "Ez az én testem", világosak, mivel nem mondja, hogy a kenyér jelkép, vagy lelki kép. Ami a lelki képet illeti, mire való ismételten becstelenül hazudni? Mi ugyanis azt állítjuk, hogy a jegy és a jelzett dolog között való hasonlóságot figyelemben kell tartani, hogy a látható elemhez hozzá legyen csatolva a maga valósága. Ha ily módon lelki képet csinálunk az úrvacsora kenyeréből, akkor ugyanez sokkal inkább ráillik a szövetség ládájára. Azt a kérdésüket, hogy végtére is hová lesz a vallás, ha szabad lesz az árnyékokat és előképeket tenni maguknak a dolgoknak a helyébe, én visszafordítom rájuk, hogy hová lesz a vallás, ha az előképek és árnyékok helyébe szabad lesz magukat a dolgokat tenni, mert akkor már nem a Krisztus vére, hanem a romlandó víz lesz a mi megmosattatásunk.
Hetedik érvül azt hozzák fel, hogy "a magyarázatot a Krisztus szavaiból kell vennünk; ő maga pedig kijelenti, hogy a test nem használ semmit: s ebből következik, hogy ő az úrvacsorában nem a testi, hanem a lelki evést tanította." A főtételt elfogadják, csak a világosabb dolgokból nyerjenek fényt a homályosabbak. Már most, hogy ez az ellentét eldöntessék, ha hiszünk nekik, meg kell maradni magánál az úrvacsora intézményénél. Én pedig viszont azt a kifogást teszem, hogy az Úr, mikor az úrvacsorát rendelte, röviden beszélt, mint ahogyan a szerződésekben ez történni szokott. János evangéliuma 6. részében pedig bőségesen és céltudatosan nyilatkozott a szent összeköttetésnek ama misztériumáról, amelynek tükörét aztán az úrvacsorában elénk állította. Hiába fognak most kiabálni, hogy vissza kell menni magához a forráshoz. Éppen úgy, mintha valamely anabaptista vakmerően belekapaszkodva Krisztusnak eme szavaiba: "Hirdessétek az evangéliumot és kereszteljetek, aki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül" (Mk 16,15.16) ugyanezen ürügy alatt elzárná az ajtót minden érv előtt. Ez oknál fogva most
401
már egyetlen józan eszű ember sem fog kétkedni, hogy a két hely közül melyik alkalmasabb és megfelelőbb a tárgy megvilágítására. Mikor az altételre térnek, köpönyegforgatásukkal megmutatják, hogy rájuk nézve milyen bonyodalmas a meghatározás. Először azt vetik ellen, hogy tiszták és világosak ezek az igék: "A kenyér, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért" (Ján 6,51). Vajha kevésbé volnának hozzászokva ahhoz, hogy a Szentírást féktelen szabadossággal marcangolják. Én azonban nemcsak azt vallom, amit ők követelnek, hogy ti. a kenyér valóban test, hanem bőkezűbben még azt is hozzáteszem, amit ők rút igaztalanság folytán mellőznek, hogy ez a kenyér mindennap adatik úgy, amint a test egyszer a kereszten a világ üdvösségéért feláldoztatott. Mert nem felesleges az ismétlése ennek az igének: "Én fogom adni." A kenyér tehát igazán és sajátképpen a Krisztus teste, mivel nem a romlandó és mulandó táplálékról van itt szó, hanem a mennyei eledelről.
A magdeburgiak hozzáteszik, hogy Krisztus világosan beszél ezekben az igékben: "Ha nem eszitek az ember fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek" (uo. 53. v.); továbbá: "Az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital" (uo. 55. v.). Ugyanazzal a fáradsággal – mondják ők – mondhatta volna ezt is: A kenyér jelenti az én testemet. De hogy itt senki ne álmodozzék semmiféle alakzatról, leplezetlenül akart beszélni, s idejekorán útját akarta állani a koholmányoknak. Mintha bizony akkor látható jelképet alkalmazott volna és nem képlegesen mondotta volna az ő testét ételnek vagy kenyérnek, mivel a lelkek csak abból tápláltatnak a lelki életre. Éppen olyan ez, mintha valamely civakodó természetű ember a víz elnevezést Ézsaiásnál és Ezékielnél megragadva azt állítaná, hogy a keresztségben a víz külső jelképe nincs hozzácsatolva a lelki fürdőhöz. Krisztus még akkor nem rendelte az úrvacsorát, mikor Kapernaumban így prédikált. Amit itt kifejtett, később látható jeggyel akarta megpecsételni az úrvacsorában. A lelki kenyeret a romlandó elemmel összekeverni milyen őrült esztelenség? A magdeburgiak tovább folytatják, hogy ugyanaz a botránkozás, amelyben mi megbotlottunk, a kapernaumbeliek elé is odavettetett, mivel Krisztust megfosztották isteni erejétől. Mikor lesz már vége ezeknek a hazugságoknak? Vajon nékünk eszünkbe jut-é valaha a Krisztus testi evése? Ha kerestetnek azoknak a társai, kiknek lármás istentelensége ott kárhoztatás tárgya, álljanak elő azok, akik csupán egy dologban különböznek,
402
miközben azt koholják, hogy láthatatlan módon, de mégis testi módon falják a Krisztus testét. Ránk nézve az evés nem más, mint amit a Krisztus szavai kifejeznek.
Abban, hogy Krisztus beszéde metaforikus, nem lehet kételkedni. Kenyérnek nem azt nevezi, ami búzalisztből készül, ételnek nem azt nevezi, amit kemencében, vagy tálban főznek, hanem a lelki eledelt, amellyel tápláltatunk a lélek mennyei életére. Tehát az általa említett evésnek és ivásnak nincs szüksége fogakra, ínyre, torokra vagy hasra, hanem a lélek éhezésére. Mert Krisztus parancsolata folytán csakis akkor esszük az ő testét és isszuk az ő vérét, ha vele a hit által eggyéforrunk, hogy ő bennünk lakozva valósággal megelevenítsen minket. Hogy pedig a táplálás tisztét miért igényli a teste és vére számára, az a legkevésbé sem homályos; azért ti., hogy megtudjuk, miszerint az életet nem szabad egyebütt keresnünk, mint abban az áldozatban, mely által az atyát velünk megbékéltette. Sokan ugyanis gőgösségükben – mellőzvén a testet, melyben az engesztelés megtörtént – szívesen szállnának a fellegek fölé. Mivel tehát miérettünk aláztatott meg Krisztus, hogy a mi hitünket az alázatosságban megtartsa, a megváltásnak titokzatát ajánlva azt hirdeti, hogy az ő teste megelevenítő. Végtére a magdeburgiak, hogy kibontakozzanak, azt állítják, hogy a test a testies érzület gyanánt vétetik. Még durvább botlást követnek el, mikor azt tanítják, hogy ez oly ellentét, amely egyebütt is gyakorta előfordul Pálnál. De mivel nekik rendes szokásuk az, hogy a Szentírást megfontolatlanul idézeteik által megrontsák, miattam hadd maradjon ez a tévelygés eltemetve, csak Krisztus mondására nézve adjanak választ nekem, hogy ha a megelevenítő Lélek nem más, mint az értelem ajándéka, akkor mit jelent az, ami folytatólag hozzá van téve: "Az igék, amelyeket szólok tinéktek, lélek és élet". Vajon tagadják-é, hogy léleknek azért neveztetnek az igék, mivel lelkiek? Ha pedig ezt megengedik, egyszerű dolog lesz úgy következtetni, hogy ugyanilyen természete van annak az evésnek is, amelyről szól.
Nyolcadik érvül ezt hozzák fel: "Az összes sákramentumi kifejezéseknek ugyanaz a jellemző vonásuk van; e jellegzetesség pedig abban nyilvánul meg, hogy a valóság neve átvitetik a jegyre; ilyen metonímia van tehát az úrvacsorai igékben is." A főtételt ekként korlátozzák: mivel ugyanolyan neműek és idejűek. Tagadják azonban, hogy az ó- és újszövetség sákramentumai ugyanazon neműek volnának, mivel az ótestamentumban alakzatok és árnyékok adat-
403
tak elő, az újban pedig maga a valóság szolgáltattatik ki fényesen, amint ezt világosan hangoztatják a következő szavak is: Ez az én testem. De ha a szavakról folyik a vita, ugyanazok az ó-testamentumban is olvashatók s ez a kifejezés: Ez az én testem, semmivel sem világosabb, mint az a másik: A bárány átmenetel, vagy: A körülmetélés az én szövetségem. Hagyjanak fel tehát azzal, hogy haszontalan előítéletet támasztanak azokról az igékről, amelyek értelmétől és megértésétől függ a közöttünk levő perlekedés. Már maga ez az eltérés is, amit ellenünk felhoznak, a Servet-féle őrjöngést érezteti, mint ha a szent atyáknak, akik megelégedtek a puszta alakzatokkal, semmi közösségük nem volna velünk a lelki adományok tekintetében. Bevallom ugyan, hogy ő eléjük a jövendő dolgok árnyképei adattak, csak viszont az is szilárdan álljon, hogy egyúttal Krisztus is eléjük adatott, és azt ne kelljen gondolnunk, hogy haszontalan alakzatokkal játszották ki Őket. A bárány bizonyára ugyanoly értelemben volt előttük páska és a körülmetélés ugyanolyan értelemben volt szövetség, amily értelemben előttünk ma a kenyér test. Mert az a megjegyzésük, hogy attól az időtől fogva, amióta a világnak kiszolgáltattatott a Krisztus, többé nincs helyük vallási téren a képletes ábrázolásoknak, nemcsak rút tudatlanságból származik, hanem nyilván mutatja azt is, hogy ők gőgös megvetéssel utasítják vissza a Krisztus kegyelmét. Vajon annyira tökéletes-é az ő hitük, hogy elvetvén az előképek támaszait, Krisztust, mint jelenlevőt, veszik? S mily célból rendelte Krisztus a keresztséget és az úrvacsorát, ha nem azért, hogy minket a képletes ábrázolások szárnyain a magasságba magához emelve, erőtlenségünkön segítsen? Vallom ugyan, hogy azoknak a dolgoknak teste és állaga, amelyeket a törvény árnyékos körvonalakkal rajzolt meg, ma a Krisztusban előttünk áll, mint ahogy ezt Pál nyíltan tanítja; csak ez a különböző jelzési módokra vonatkozzék, s ne szüntessük meg teljesen a jegyek használatát, amelyekről a tapasztalat azt mutatja, hogy ránk nézve épp oly szükségesek, mint a régi atyákra nézve.
Egyébként a magdeburgiak, hogy kibontakozhassanak, gyerekesen játszadoznak a bűn szóval, mikor az áldozat (hostia) bűnnek neveztetik. Mintha bizony mi ezzel a bizonysággal élnénk. Miért nem felelnek inkább a többi dolgokra, amelyeknek megcáfolására semminemű fecsegésük sem lesz elegendő? A baromnak a vére engesztelésnek neveztetik, a körülmetélés szövetségnek hívatik, a bárány páskának, és végtére a Krisztus kősziklának mondatik. Nem használ nekik semmit, ha e helyütt a bűnről és a bün-
404
tetésról bölcselkednek. Mivel pedig úgy látják, hogy még mindig fogva vannak, azt a jó (már ha nekik hinni lehet) magyarázatot gondolják ki, hogy a bárány nem képlegesen, hanem valósággal átmenetel volt, amint Krisztus a mi páskánknak nem azért neveztetik, mert emlékeztető jel, hanem mivel minket megváltott. Ámde én azt gondoltam, hogy Krisztus azért neveztetik páskának, mivel ama törvény alatti áldozat az ő előképe volt és a sákramentumban megjelenítette azt a megváltást, melyet a régi atyák reméltek. Ha ez így van, akkor a régi népre a bárány éppen úgy jegye és záloga volt a teljes és örökkétartó megszabadításnak, mint ahogyan ránk nézve az manapság az úrvacsora kenyere.
Egyébként, ha akörül forog a kérdés, hogy vajon semmi jelzést nem engednek-é meg az úrvacsorában, így válaszolnak: Maradjon meg maga a valóság és távol legyenek innen a szóképek, árnyékok és mindazok a homályos dolgok, amelyek csak az ótestamentumhoz illenek. – Jusson eszükbe az olvasóknak, hogy itt a jelzésről folyik a szó; ezt ezek a betűhöz ragaszkodó mesterek teljességgel visszautasítják, és bár gyűlölséges neveket használnak, mégis semmivé teszik azt, ami a sákramentumnak legsajátabb vonása. Mert mi a sákramentum előkép, vagy alakzat nélkül?
Ezután még világosabban elárulja magát az ő ízetlenségük. Azt mondják, hogy ha maguk a valóságok, azaz az anyagi és alaki valóság sértetlenül maradnak és a főcélok megmagyaráztatnak, akkor legalább józanul van helyük bizonyos jelzéseknek. – Mit ér ez, mikor az úrvacsora anyagát kettőnek állítják, és azt erősítgetik, hogy ott halott és világi elemek vannak, mintha Krisztus az ő testét valaminő ládácskába zárná be? Vajon azt gondolják-é, hogy a bűbájos ráéneklés által Krisztus teste a kenyérrel összeköttetik azért, hogy a hívek minden tanítástól megfosztassanak? Miféle használata lesz az igének, ha nem lesz semmi jelzés? Ha ugyanis az elembe nincs bevésve a látható ige, akkor távozzék a haszontalan és semmitérő látványosság! Hogy vajon az alakzatok és képek csupán az ószövetséghez illenek-é, arra nézve feleljen magáért a Szentlélek, aki kétszer galamb alakjában és harmadszor tüzes nyelvekben jelent meg, hacsak esetleg ezeket a külső alakokat a tanítás szempontjának háttérbe tolásával csak gyerekes csörgettyűkkel, vagy valami még nevetségesebb és ízetlenebb dolgok gyanánt nem alkalmazta. Figyelmen kívül hagyom, hogy a kegyességnek ama gyakorlatait, amelyekkel Isten a törvény alatt a kegyeseket az igazság napjához vezérelte, csak Isten szörnyű meggyalázásával nevez-
405
hetik sötétségnek. Ha azt mondanák, hogy ezek sötétségben voltak, ez bárdolatlan s durva beszéd volna; hogy pedig azokat a világító fáklyákat, amelyek ezeknek az utat megmutatták, azzal a gyalázattal bélyegzik meg, hogy sötétségnek ítélik, ez teljességgel tűrhetetlen istenkáromlás. De vajon a magdeburgiak ítélete szerint minő jelzés marad még fenn? Az, hogy ez az úrvacsora megrajzolja az egyház összetartozását, és azt, hogy az egyház ki van téve a keresztnek és megpróbáltatásoknak. Amit tehát előbb a végokra nézve mondottak, már elfeledték. Mert ha Krisztusnak az volt a szándéka, hogy testét a kenyér alatt nyújtsa ételül a bűnök bocsánatára, ennek a tannak bizonyára számításba kellett volna jönnie. Mert mi célra, vagy kikhez intézte Krisztus az ő igéit? Vajon hogy haszontalanul elenyésszenek? És van-e nyíltabb dolog, mint az, hogy a kenyeret a tanítványok szeme előtt felajánlván, azt tanította, hogy az ő teste lelki eledel? Menjenek most Isten hírével és tagadják, hogy saját tévelygésük annyira elbűvölte őket, hogy régi teológus létükre sem értik meg azt sem, amit a gyermekeknek a katekizmusban tanítanak!
A kilencedik érv az, hogy "mivel a szövetség ládája több mint negyvenszer neveztetik az Isten jelenlétének, nem csuda, ha ugyanazon okból a kenyér is testnek neveztetik." Tagadják az előrebocsátott állítást, mintha annak tagadásával nyilván nem növelnék a maguk gyalázatát. – Valahányszor a törvényben ez mondatik: "Ne jöjj az Isten színe elé üresen", vagy "Amikor megjelensz a te Istenednek orcája előtt", vagy: "Isten, aki a szenthelyen lakozik", Vagy: "Isten, aki a kerubok között ül", szükségképpen meg kell engedniük, hogy az Isten jelenléte van jelezve. Ha a szavakról vitázunk, akkor az úrvacsorában sem található semmi önállóbb dolog, mint ott. Ha a törvénynek minden bizonyságában alakzat (figura) van, akkor miért esik nehezükre megengedni ezt a hasonló helyen? Azt mondják, hogy a legsajátosabb értelemben nem a láda neveztetik így, hanem az a jobb dolog, amely Isten igéje által a ládához csatoltatott. – Éleselméjű megoldás, de ezzel csak magukat verik bilincsbe. Mert immár az ő tekintélyük alapján mondom, hogy a kenyér nem tulajdonképpeni értelemben neveztetik testnek, hanem azt a jobb dolgot jelzi, amely az Isten igéje által hozzá csatoltatott.
A tizedik érv a mannának az úrvacsorával való összehasonlításából van véve. Azt mondják, hogy ezek nem hasonló dolgok, mivel a manna nem volt sákramentum. – Pál apostol tehát meg-
406
csal minket, mikor az atyákat mihozzánk azon tekintetben teszi hasonlóvá, hogy lelki eledelt ettek. Mert mi módon lett volna lelki eledel misztérium nélkül? Sőt mi módon lett volna egyáltalán lelki, hacsak annyiban nem, amennyiben a misztériumban a Krisztust jelenítette meg? – Azután hozzáteszik, hogy a manna eledel volt a test táplálására ás, hogy bármi lelki dolgot jelzett is későbben, eredetileg nem ez volt a célja. – Rám nézve azonban elég, hogy a manna, mivel Krisztusnak szent jelképe volt, lelki eledel volt az atyák számára, éspedig azonos azzal, amelyet Krisztus ma ad elénk. Ebből ugyanis folytatólag azt következtetem, hogy helytelenül járnak el azok, akik úgy képzelik, hogy ma valami más lelki étel van az Úr asztalán, ámbár az evés módja különböző, amint persze az atyák állapota is alantasabb volt a mienknél.
Ámde az ez után következő állításra nem közönséges figyelmet kell fordítani. Nem mondom, hogy a törökök, szaracénok, vagy végtére Bacchusnak és Ceresnek tisztelői nagyobb tisztelettel beszélnek szentségeikről, de bármelyik őrült ember ajakát is alig hagyta el valaha oly esztelen és gonosz beszéd, mint aminőt itt a magdeburgiak isteni kijelentés gyanánt böffentenek ki. Nem állítjuk – mondják ők –, hogy az úrvacsora és a többi sákramentumok bizonyos módon nem lelkiek. – Hát vajon annyira jutottunk, hogy a mi hitünknek sákramentumait, melyek minket a földről az egek fölé emelnek, szégyelljük bizonyos korlátozás nélkül lelkieknek [szellemieknek] mondani? Inkább azt az állítást kellett volna tőlük várni, hogy itt mindent csak lelki dolognak kell gondolni. Most összes érzékeiket annyira elfoglalja az, amit a testről álmodtak, hogy Krisztus országának fő jelzőjétől is visszaborzadnak. Mit mondanak: az evangélium miben különbözik a törvénytől, ha nem abban, hogy a régi árnyékoknak lelki valósága a Krisztusban kiszolgáltattatott? Miért iszonyodnak hát annyira attól a jogtól, mely nélkül a Krisztus nem Krisztus? De persze azoknak, kik a rossz ügyet rossz lelkiismerettel vakmerően védik, az a méltó jutalmuk, hogy bensőleg rettegve magukat teszik tönkre. Az olvasók ugyanis lépten-nyomon veszik észre, hogy a misztérium vagy a misztikus erő nevétől éppen úgy rettegnek, mint amilyen terhes rájuk nézve a lelki valóság.
Az a példa, melyet azután a keresztségről hoznak fel, teljesen mellettünk szól. A keresztség külső megmosattatás és mégis lelki fürdő. De milyen ügyesen alkalmazzák ezt az úrvacsorára? Az úrvacsora – mondták – bár az Úrnak testét külsőleg szánkkal vesszük, nem testi táplálkozás. Az íny, a torok és a gyomor
407
miatt akkora aggodalommal vannak eltelve, hogy az úrvacsorát nem merik lelki sákramentumnak mondani, hogy fogaik közül ki ne meneküljön a Krisztus teste. Tagadják, hogy ők lelkinek értenék úgy, mintha csupán valami láthatatlan gondolat, vagy képzelődés, vagy olyan lelki evés volna benne jelezve, aminőt Ábrahám evett, aki semmit sem tudott erről a sákramentumról. – Azt mondhatná az ember, hogy ezek szántszándékkal arabul súgnak-búgnak nem tudom mit, hogy tanítványaikat, akik úgyis a kelleténél együgyűbbek, még jobban elbutítsák. Mert mi a láthatatlan gondolat? Mintha Ők tudnának valami látható gondolatot felmutatni. A képzelődést meghagyjuk nekik, mivel a Krisztusban való igaz és megelevenítő részesedéssel megelégedve, nincs szükségünk az ő megtévedt hazugságukra, amely csak arra jó, hogy a falánkságot kielégítse. Mit jelent most már ez: evést enni? Talán azt akarják mondani, hogy Ábrahám, mivel a külső jelet nélkülözte, nem volt részese a Krisztusnak. Ennél méltatlanabb, vagy helytelenebb dolgot képzelni sem lehet. Mert bár most mi a kegyelem bősége folytán kiválunk, mindamellett az összes sákramentumoknak közös sajátsága volt, hogy minden hívőt beoltottak a Krisztusba.
A tizenegyedik érvet, melyet vagy tudatlanságból, vagy rosszakaratból helytelenül szerkesztenek meg, mi ekként alakítjuk át: "Az úrvacsora sákramentumáról nem szabad semmi oly fogalmat alkotni, ami nem a mennyből diktáltatik." Pál, mikor azt mondja, hogy a zsidók velünk ugyanazt a lelki ételt ették, magyarázat céljából hozzáteszi: "a kőszikla pedig Krisztus volt." Ennélfogva, annak a mennyei kijelentésnek kell érvényesülnie, hogy a kenyér és bor az úrvacsorában ránk nézve az Úr teste és vére, hogy velük lelkileg tápláltassunk. A magdeburgiak csudálkoznak, hogy minden óvatosság nélkül oly erősen ragaszkodunk a durva és (mint ők mondják) meg nem felelő érvekhez, mikor oly gyakran mondották nekünk, hogy Pál lelki kőszikláról beszél. Én tudom, mit szoktak fecsegni, de azt be is kellene bizonyítani. A kőszikla – mondják – nem követte a zsidókat a pusztán keresztül. Erre azt válaszolom, hogy itt e cickányokat [!] a saját bizonyítékuk teszi tönkre. Mert Pál nem a durva köveket nevezi kősziklának, hanem az ebből előfolyó italt. Egyébként a mondat tagjai nem volnának összhangban egymással. Aztán ha ez nem a külső és látható jelképre vonatkozik, akkor Pál okoskodása csonka lesz, mivel azokat rajzolja le, kik a lelki sákramentumot nem lelkileg ették. Előttük
408
világos ez a kifejezés: A lelki kőszikla Krisztus volt. Ámde Pál előadása nem engedi, hogy a sziklát másra vigyük át, mint arra az italra, melyet a mi sákramentumi poharunkkal hasonlít össze. Végül a záradékban ez következik: "Az ótestamentum legtöbb kifejezése eltér az úrvacsora igéjétől." – Mintha bizony Pál, aki kevéssel előbb a Krisztus vacsorájáról beszélt, ennek emlékezetét az eltérő kifejezésmóddal ki akarta volna irtani a kegyesek szívéből!
A tizenkettedik érv az, hogy "az úrvacsora igéjében nem kell makacsul ragaszkodni a betűhöz, mivel ha pontosan a kifejezéshez kötjük magunkat, akkor a Szentírásban igen sok helyen nagy képtelenség áll elő." Azután mintegy a mi keblünkből vett példákat idéznek a következőkben: "Az Ige testté lett;" "Az Atya nagyobb nálamnál;" "aki lát engem, látja az Atyát is." – Hogy a két utóbbit honnan vették, nem tudom, mindamellett, mivel a jelen esethez éppen nem illenek, én alkalmasabbat választok a megszámlálhatatlan sok példa közül. A Szentírás, ha oly erőszakosan s oly betű szerint magyarázzuk, amint ők akarják, bizonyára majdnem annyi képtelenségtől fog hemzsegni, mint ahány verset foglal magában. Az Isten a "háború embere" lesz, "bűnbánatot érez," "leszáll a mennyből, hogy megismerje az emberek tetteit," "kívánja a bosszúállást," most "kitörő harag" vezeti, majd "kiengesztelődve nevet;" most "alszik," majd "felkel," mintegy mámorból ébredve; most "elfordítja tekintetét," majd "visszaemlékezik." Válaszoljanak a magdeburgiak, hogy vajon ezekben a mondásokban is oly serényen védelmeznek-e minden szótagot? Itt azonban nincs hely a csavargós útvesztők számára. Én ugyanis azt írtam, aminek teljes igazságát mindenki belátja, hogy mikor minden magyarázatot sutba dobva, egyszerűen erre az igére vetik magukat: "ez az én testem," ezzel épp olyan ügyre vállalkoznak, mint hajdan az anthropomorphiták, mikor a fül, szem és láb szavakból azt bizonyították, hogy az Isten testi lény. Mert van-e kétségtelenebb dolog a Szentírás annyi bizonyságánál, mely az Istennek fület, szemet, kezet és lábat tulajdonít? Noé áldozatában kedves volt az Isten előtt az égőáldozat illata; de ezt az illatot hogyan szagolhatta, ha orra nincsen? Mikor a magdeburgiak tovább is folytatják ugyanezt a diadallármájukat, bár mi őket megintettük, csekély őszinteséggel titkolják érzelmüket.
Azután hozzáteszik, hogy némely helyeket nem szó szerint, hanem értelem szerint kell venni. Ámde az úrvacsora igéit nem akarják ezek közé számítani, mivel magukból e szavakból kellene
409
bebizonyítani, hogy másként kell őket érteni, mint ahogy hangzanak. – Ránk nézve azonban sem a sákramentumok közös természetéből, sem magából az úrvacsora szereztetéséből nem nehéz a bizonyítás, s ezt mi már világosabban kimutattuk, semhogy haszontalan élcelődéssel szemünkre vethetnék, hogy ezt a diót nem akarjuk fogunkkal megtörni. Még eddig – mondják ők – egy sákramentárius sem szállt arra a küzdőtérre, amelyre őket Luther hívta, hogy biztos és erős érvekkel kimutassa, miszerint az úrvacsora igéit képlegesen kell érteni. Mintha bizony nem volnának erősek azok az érvek, melyeket annakelőtte hasztalanul igyekeztek megdönteni! Ám jól van, ha siketeknek énekeltünk, legalább háromszázezer embert visszahoztunk a tévelygésből. Bizonyára, mivel katekizmusunkat a németeken, svájciakon, olaszokon és angolokon kívül kétszázezer ember írja alá, a magdeburgiak nevetségesen próbálkoznak annak érveit siketségükkel vagy butaságukkal megdönteni.
A tizenharmadik érv a régi egyház tekintélyéből, vagy közmegegyezéséből van véve. A magdeburgiak azt válaszolják, hogy a régiség tekintetében Krisztusnál van az elsőség. Ezt mi szívesen elismerjük. Mivel azonban el kellett hárítanunk magunkról az újítás vádját, amellyel minket igaztalanul vádoltak, helyes dolog volt, hogy a szentírókból hoztunk fel bizonyságokat, s ezekből bizonyítottuk be, hogy mi manapság sem tanítunk mást, mint amit hajdan minden ellenmondás nélkül elfogadtak. – Ámde Krisztus világosan ezt mondotta: "ez az én testem." – Persze, amint mi is világosan ezt mondjuk. De amint azt a parancsot vesszük, hogy Krisztus szavait engedelmesen elfogadjuk, úgy szabad magyarázatot is keresni. Mert miből is lesz világossá ez a mondás, ha nem abból, hogy a sákramentum természetéhez van alkalmazva? Egyébként nemcsak tövises lesz, hanem telve lesz képtelenséggel is. De maguk az atyák is gyakran mondják a kenyeret az Úr testének és a bort az ő vérének. Csak az értelemre nézve legyen megegyezés, mi a legszívesebben elfogadjuk ezt a kifejezést. Már most ha bizonyos, hogy az atyák szerint a kenyér jelképesen volt test, akkor az ő tekintélyük kétségtelenül mellettünk foglal állást.
Ha a magdeburgiaknak hihetünk, valahányszor az atyák nézetüket megmagyarázzák, mindig valamely alkalmatlan szó hagyta el ajakukat. Azt mondhatnók, hogy ezek az emberek akkora hatalmat vesznek maguknak, hogy egyetlen leheletükkel
410
ködbe borítják az egész világot. Mert amit hamarosan az allegóriákról hoznak fel, az teljesen nem oda illő. Elismerem, hogy az atyák felettébb elmerültek az allegóriákban. Ámde itt az a kérdés, hogy miként magyarázták az úrvacsora igéit. Továbbá, noha eléggé világos, hogy közöttünk igen szép megegyezés van, a magdeburgiak semmitmondásukkal elhomályosítják ezt a megegyezést. Eközben szerintük a győzelemre elég az, hogy a régieknek néhány bizonyságával elkápráztatják az olvasó szemét. Justinus azt mondja, hogy a kenyér és a bor, a könyörgés és a hálaadás igéje által lesz ránk nézve Krisztus testévé és vérévé. – Ugyanezt mondjuk mi is, csak a közöltetésnek az egyház előtt akkor ismeretes módja legyen hozzá téve: Cyrillus azt tanítja, hogy Krisztus a titokteljes megáldás erejénél fogva lakozik bennünk testileg. Ha a titokteljes megáldás ezt eredményezi, akkor miért tagadták azelőtt annyira, hogy az Úr vacsorája, mivel abban az ő teste adatik nekünk, titokteljes. Miért különbözik szerintük a testi evéstől a misztérium? Cyrillus más helyütt azt mondja, hogy mikor a Krisztus testét esszük, mely az igével való összeköttetés által bennünket megelevenít, akkor az élet bennünk van. Miért állítják hát, hogy a hitetlenek haszon nélkül eszik azt? Mert ha a Krisztus teste, amikor eszik, megelevenítő, akkor a legkevésbé sem helyes azt mondani, hogy azok, kik a halálban maradnak, minden különbség nélkül eszik azt. Itt azonban figyelmeztetnünk kell az olvasókat, hogy Cyrillus, mivel az ariánusokkal volt háborúsága, nagyításra ragadtatta magát, és azt tanította, hogy a hívek éppúgy eggyé lesznek állagilag a Krisztussal, amint ő egy az Atyával. Ugyanez a felfogása Hilariusnak is, ámbár az ő szavaiban annyira nincs semmi, ami a mi tanításunkkal ellenkeznék, hogy azokat egészen jól visszafordíthatom a magdeburgiak ellen.
Ez a szent férfiú azt állítja, hogy a testnek és vérnek valódi természetét ezek a szavak bizonyítják: "az én testem valóban étel." És vajon mi okból vitatkozunk ma a magdeburgiakkal, ha nem azért, mert mi ő velük szemben, kik a test helyébe valami mérhetetlen képet költenek, védelmünkbe vesszük az emberi természet valóságát, melyen a mi üdvösségünk alapszik? Hilariusnál ez következik: "Ha ezeket vesszük és isszuk, azt eredményezik, hogy mi a Krisztusban legyünk, Krisztus pedig mibennünk." S mit mondanak a magdeburgiak? Hogy az istentelenek, bár eszik a Krisztus testét és isszák az ő vérét, mégis teljességgel idegenek
411
maradnak tőle. Irenaeus azt mondja, hogy amikor a kitöltetett pohárhoz és a megtört kenyérhez hozzájárul az Isten igéje, eucharistiájává lesz a Krisztus testének és vérének, melyekből növekszik és erősödést vesz a mi testünk állaga. Hogy az eucharistia szóból minő következtetést lehet levonni, ám lássák a magdeburgiak. Nekem ugyanannyit jelent, mint a misztérium, amelytől ők, mint valami szörnyű veszedelemtől irtóznak. Már most azt sem tagadom, hogy ez a lelki eledel és ital táplálja a mi testünket, mivel ti. Krisztussal a boldog feltámadás reménységében lépünk közösségre s ezért szükséges, hogy ne csak lelkileg, hanem testileg is összeforrjunk vele, amint közülünk is mindenki az ő tagjának neveztetik test szerint, és mindenkinek a teste a Szentlélek templomának mondatik.
Idézik Cyprianus szavait, hogy ama közös kenyér testté és vérré változva a testek számára életről gondoskodik. Kevéssé megfontolva, vagy gonosz fondorlattal teszik ezt, mivel a stílus eltérősége eléggé bizonyítja, hogy ez nem Cyprianus beszéde. Mindamellett ha ezt megengedjük is, miért hallgatják el ravaszul azt a magyarázatot, ami menten hozzá van téve, hogy ti. egyedül a Fiú egylényegű az Atyával; a köztünk és a közötte levő összeköttetés pedig nem vegyíti össze a személyeket, nem egyesíti az állagokat, hanem társítja az érzéseket és szövetségbe hozza az akaratokat. Ha én ilyen módon beszélnék, nemde azt kiáltanák, hogy megszüntetem az úrvacsora anyagát? Kevéssel később ugyanebben a beszédben ez következik: "Ennek a kenyérnek evése valaminő sóvárgás és vágyódás a benne való megmaradásra, amely által mi annyira belenyomjuk és beleszűrjük magunkba a szeretet édességét, hogy ínyünkben és beleinkben ott marad a szeretetnek belénk öntött íze, mely teljesen áthatja a mi lelkünknek és testünknek minden részét. Az ivás és az evés ugyanilyen természetűek. Amint ezek által a testi állag tápláltatik, él és épen fennmarad, úgy a lélek életét ez a sajátos eledel táplálja, és ami a testre az étel, az a lélekre a hit, ami a testre az eledel, az a lélekre az ige, amely kiválóbb erővel s örökkévaló módon végzi azt, amit a testi táplálékok ideig-óráig végeznek." Bár céltudatosan határozza meg az evés módját, mindazonáltal hol van a falás? Sőt ennek helyébe a hitet és a lelket teszi, amit a magdeburgiak a legnagyobb mértékben kárhoztatnak. Theodoretus idézi Ambrosiusnak Theodosiushoz intézett eme szavait: "Minő szemekkel fogod nézni közös Urunknak a templomát?
412
Minő lábakkal fogod tapodni annak szent padozatát? Hogyan fogod kiterjeszteni kezeidet, amelyekről még csepeg az ártatlan vér? Miképpen veszed ilyen kezekkel az Úrnak szent testét és iszod száddal az ő drága vérének poharát?" – Csudálatos-é, ha a szent férfiú, hogy a dorgálás annál élesebben hasson, tőle telhető fénnyel és dísszel magasztalta fel ezt a sákramentumot? Egyébként, ha valaki megkérdezte volna Ambrosiust, vajon az úrvacsorában tapintható-é a Krisztusnak teste, az ily durva lázálmot kétségtelenül megátkozta volna. Mikor tehát azt mondja, hogy kézzel bánnak vele, egyetlen épeszű és nyíltszívű ember előtt sem homályos a metonímia.
Az a közöltetés, amelyről Augustinus tesz említést, a legkevésbé sem szól ellenünk, akikre nézve az úrvacsora a Krisztus testének és vérének valódi és lelki közöltetése. A második pontban, hol azt tanítja, hogy Krisztust, mikor az úrvacsorát nyújtotta tanítványainak, valami módon a saját keze hordozta, lelepleződik az ő szemérmetlenségük és hamisságuk, mivel a "valami módon" (quodam modo) szót, amely a csomót helyesen megoldja, gonoszul mellőzik. Amit pedig Augustinus egyebütt tanít, hogy a kenyérben azt vesszük, ami a kereszten függött, s a pohárban azt isszuk, ami a kereszten kiontatott, minden nehézség nélkül elfogadom, csak az evés és ivás módja Augustinusnak egyéb szavaival határoztassék meg. Szűnjenek meg tehát a magdeburgiak a maguk füstjét ezután az egyszerű embereknek kelletni, hiszen annyiszor szétoszlatták már azt, hogy semmi helye sincs a tiszta világosságban. Mert amennyiben Westphalt állítják a maguk helyébe túszul és oltalmazóul, az ő mezítelenségét én a minap annyira lelepleztem, hogy tőle ugyan hiába várnak bárminő segítséget is.
A tizennegyedik érv ez: "Minthogy ellenfeleink Krisztus szavaiban elfogadják a szóképet, ugyanezt nekünk is meg kell engedniük. Azt mondják, hogy ők ezekben az igékben: "Ez az én testem," nem fogadnak el szóalakzatot, mivel a legszorosabb szószerinti értelemben kell őket venni. Hát mikor a maguk nézetét a legsajátosabban akarják kifejezni, nem azt mondják-é, hogy Krisztus teste a kenyér alatt, vagy a kenyérrel adatik?" Azt válaszolják, hogy ez a mondás: "az ember a ruhájában, vagy ruhája alatt van," nem szóalakzat. Mintha bizony ezzel a fecsegéssel kicsúsztak volna kezeink közül, míg ki nem mutatják, hogy az ember a legsajátosabb értelemben és minden szóalakzat nélkül a saját ruhája.
413
Ebből azt következtetik, hogy Krisztus teste a kenyér alatt, vagy a kenyérben van, mivel a kenyérről maga az Úr mondotta: "Ez az én testem." – Ámde ha ebben a szóban oly tökéletes sajátképpeniség van, nemcsak helytelenül hoznak ki belőle a kelleténél is többet, hanem megrontják és meg is hamisítják, akik oly távol eső átváltozást visznek bele. A test ugyanis a kenyérrel mennyei és földi dolog keveréke; az pedig, hogy a kenyér test, más dolog, ha csak az eget nem akarják a földdel összekeverni; és bizonyára ezt cselekszik.
Ezzel az érvvel rokon a tizenötödik: "Ellenfeleink megvallják, hogy a kenyér és a test különböző dolgok, tehát megengedik a szóképet." A következmény a magdeburgiak szerint nem áll meg. – Egyébként, hogy meg kell-é állania, egy kissé figyeljenek az olvasók. Azt állítják, hogy ebben a szillogizmusban nem állhat meg a főtétel: "Mindenütt, ahol különböző dolgok vannak, ott szókép van." Mire való az ily gyerekes fecsegés? Bizonyos, hogy mindenütt, ahol az alanyhoz az állítmány sajátképpen nem illik hozzá, az állítás vagy hamis, vagy képes. Ha ezt az állítást: "A kenyér test," (*) minden szóalakzat nélkül vesszük, akkor ez szörnyű módon hamis lesz, mivel a kenyér lényegéről olyasvalamit állítunk, ami attól világosan eltér.
A tizenhatodik érvet gyengén és ízetlenül idézik: "A pápisták semmi szóképet sem engednek meg; tehát mindazok, akik velük egy nézeten vannak, felvevén zászlóikat, menjenek át az ő táborukba." Mivel Westphal nem szégyellte Hildebrand [VII. Gergely] határozatát ránk tukmálni, s azt mondani, hogy a mi tanunkat eléggé megcáfolta annak a szentségtörő fickónak ítélete, azt válaszoltam, hogy nincs többé semmi akadálya annak, hogy a pápisták közé átmenjen. Hogy joggal, vagy jogtalanul mondtam-e ezt, ítéljék meg az olvasók. Ennélfogva nincs okuk a magdeburgiaknak arra a gyűlölködő válaszra, hogy ők csipkedéseket és gúnyolódásokat nem fogadnak el érvül. Ugyan kérlek, minő csipkelődő, vagy gúnyolódó szándék volt ebben az egyszerű mondásban? Vajha inkább ők maguk tartózkodnának a csipkelődéstől, hogy a nevetés felkeltése után való mértéktelen vágyakozásukban önmagukat ne tegyék nevetségessé! Effélék az ő ízetlen gúnyolódásaik, hogy mi nemcsak tropologisták (képkeresők), hanem tenebristák (sötétségkeresők) is vagyunk. Továbbá, hogy szerintünk a kenyér nem test, hanem csak jelképezi, árnyképezi a testet. Azt hánytorgatják, hogy ők virrasztanak, gyötrődnek és fáradoznak a pápaság ostrom-
(*) A lutheránus teológia megengedi ezt az állítást, de a római katolikus nem. Ők azt hangsúlyozzák, hogy Jézus nem mondta: "Ez a kenyér az én testem," hanem csak ezt: "Ez az én testem." S ebből következtetik ők azt, hogy kenyér már nincs jelen, csak test. – Mindezt a Pál- és Lukács-féle beszámoló dönti meg, ahol mind a kenyér, mind a pohár meg van nevezve. [NF]
414
lásában. Mintha bizony a magunk harcait nem kellett volna megvívnunk nekünk is, akiknek fejünk felett állandóan ott lebeg a pápaság ereje. Hogy pedig a világi dicsőségért harcolok-é, arra nézve az ítélet napján tanúm és bírám lesz az Isten fia, kinek a nevében harcolok. S akik az én állapotomat közelebbről ismerik, világosan látják, hogy ha ama mennyei ítélőszékre nem ügyelnék, rám nézve semmi sem volna kívánatosabb, mint az, hogy valami rejtekhelyen nyugodjak. A magdeburgiaknak azonban nem volt elég a rút tévelygés közös védelmét magukra vállalni, hanem egyúttal siettek védelmükbe venni ennek az oktalan embernek minden átkozódását.
A tizenhetedik érv az, hogy "a körülmetélés jegy volt, és benne mégis felajánltatott egyúttal a valóság is; tehát semmi akadálya sincs annak, hogy az úrvacsorában látható jegy legyen, és ehhez a lelki igazság is hozzá legyen csatolva." Azt válaszolják ők, hogy a különböző dolgokból nem lehet erős érvelést alkotni, és hogy itt nem a mi jótetszésünkről van szó, hanem arról, hogy az úrvacsora szerzője, az Isten fia mit állapított meg. – Mi pedig sem azt nem hallgatjuk el, hogy miféle eltérő dolog van a sákramentumokban, sem a mi jótetszésünket nem erőszakoljuk, hogy ezáltal meggyengítsük Krisztus hitelét, akinek tekintélyét mi épp oly tiszteletben tartjuk, és tanítását éppoly híven magyarázzuk, mint ahogy a magdeburgiak hirdetik, hogy ők az előbbit lelkesedéssel cselekszik, s az utóbbit véleményük szerint ügyesen nyújtják. Hogy a körülmetélés miben különbözik az úrvacsorától, azt az olvasók a mi iratainkból jól meg fogják érteni. A körülmetélésnek bizonyára megvan az a közös vonása, hogy a látható jelképhez hozzá volt kötve a lelki dolog. Mert Isten, aki azt akarta, hogy ez a régi népre nézve az örökbefogadásnak záloga legyen, nem csalta meg az ő fiait. Mármost azt mondom, hogy az úrvacsorában semmi akadálya sincs annak, hogy Krisztus a kenyér és bor jelképeivel ábrázolja azt, amiről ott tanúságot akar tenni, és a valóságot igazán nyújtsa. Ha az úrvacsora lelki valósága különbözik attól, amiről azt mondtam, hogy a körülmetélés valósága volt, a magdeburgiak helyesen tennék azt a kifogást, hogy a különbséget fönn kell tartani. De e tekintetben egyrészt nincs ellenmondás, másrészt a Krisztus iskolájában nem haladtam oly kevéssé, hogy a fokozatokat és a különböző módokat világosan meg ne jegyezzem. Amint tehát az Atyák a körülmetélés által oltattak be a szent népbe, hogy az Isten atyai szerelmében bizakodva örökösei legyenek az örök
415
életnek, viszont határozottan állítom, hogy manapság az Isten fiával való szent összeköttetésnek jelképe, alakja és záloga adatik elénk. De mivel Krisztus nem bánik velünk csalárdul, e jelképek valóban megjelenítik azt, amit jeleznek, hogy minket a Krisztus teste és vére valósággal táplál és azok állaga megelevenít.
Ez oknál fogva nem lehet képtelenebb dolgot képzelni a magdeburgiak viselkedésénél, kik azt merészlik hazudni, hogy mi csupán a bűnök bocsánatának és az Isten kegyelmének jelzését hozzuk fel lelki dolog gyanánt, és a mi szavainkból kiderül, hogy csupán a jelnek a jele nyújtatik, nem pedig maguk a dolgok; mintha nálam százszor is elő nem fordulna, hogy az úrvacsora anyaga különbözik annak hatásától, vagy gyümölcsétől, mivel azokat a kegyelmi ajándékokat, amelyeket Krisztustól veszünk, sorrendben megelőzi az ő testével és vérével való lelki közösségre lépés. Sőt a szemérmetlenségnek oly mély fokára süllyedtek, hogy azt kiabálják, miszerint mi csak a bűnök bocsánatának jegyét hagyjuk meg. Amit végezetül hozzátesznek, hogy mi csak a jegyek jegyeit, az árnyékok árnyékait és legfeljebb puszta álmodozásokat és képzelődéseket hozunk fel, az nemcsak gúnyolódás, hanem rothadt élceskedés, mely telve van mérges hazugságokkal, és semmiben sem különbözik a kutyaugatástól. S rögtön azután nyíltan elárulják szavaim idézésével a rosszakaratukat: hogy ti. Krisztus teste a Szentlélek titkos ereje által belénk hatol és hathatósabb életet lehel a mi lelkeinkbe. Vajon ez puszta képzelődés-e, vagy az árnyak árnyéka? Ha én nem ugyanazon közöltetési módot állítom, mint a magdeburgiak, vajon ezért menten azzal a kettős rágalommal kell-é vádolni, hogy nemcsak a valóságot szüntetem meg, hanem magának a valóságnak jegyét is, úgyhogy csupán a jegynek jegye marad meg? – Azt a kifogást teszik, hogy nem azt kell nézni, mit mond az ember, hanem mit állít Krisztus. Ő pedig nem ezt mondja: "Én a mennyekben székelve fejtem ki bennetek testemnek erejét", hanem ezt: "Ez az én testem". – Mintha bizony abból, hogy nekünk a testet ételül adják, volna valami hasznunk, ha nem tudnók, hogy az a test nekünk lelki eledelül adatik, mivel megelevenítő! Hogy mire való az úrvacsora s mire vonatkozik, azt ezek a bárdolatlan emberek soha meg sem kóstolták. A Krisztus szavaiból ugyanis semmi haszon sem háramlik reánk, ha nem ez az értelmük van a szívünkben: Ez a kenyér azért az én testem, és ez a pohár azért az én vérem, mivel az én testem valóban étel és az én vérem valóban ital. Itt ugyanis nem
416
a falás adatik nekünk, hanem az élet, melyet a titokzatos közöltetésből veszünk.
S a magdeburgiak mégsem haboznak ismételten reánk törni a maguk hazugságaival, hogy mi az úrvacsorát a legerőszakosabban szétszaggatjuk, mivel egyedül az ígéretet feszegetjük, és ezt sem őszintén, vagy a Krisztusnak mi bennünk való lelki működését, úgy azonban, hogy Krisztus vacsorája csak jelzi a bűnök bocsánatát, de nem alkalmazza. Nálunk tehát már az ígérethez ragaszkodás is gyalázatszámba megy. – Ámde én azt gondoltam, hogy a hitnek és kegyességnek főként az válik dicséretére, ha megnyugszunk az Isten ígéretében. Az ő villámlásaik és üres lármájuk pedig nem bír annyi súllyal előttem, hogy többet óhajtanák keresni, mint amennyit nekem Krisztus ígérete felajánl. A kegyelem alkalmazásáról egyebütt szólottam annyit, amennyi elegendő: hogy ti. mi azt épp oly jelesül állítjuk, mint ahogy az ő egész képességük magával hozza. Gyengítsék, ahogy tetszik, az általam tanított közöltetést, azért rosszindulatuk mégsem akadályozza meg az összes híveket abban, hogy átlássák, miszerint én semmit olyant nem mellőzök, ami a hitnek előmenetelére szolgál. Ez oknál fogva egyetlen józan eszű ember sem indul fel ama kegyetlen rágalmukon, hogy mi az úrvacsorától teljességgel elvesszük a hit bizonyosságának zálogát azzal, hogy elvesszük belőle az anyagot, azaz Krisztus testét, mivel szerintünk az úrvacsora eredménye egészben a test és vér titkos közöltetésétől függ, s ez a közöltetés eszközli, hogy Krisztus a maga életét belénk leheli, és mi ővele eggyé leszünk. De minő záloga lesz a bizonyosságnak a test, ha ezt különbség nélkül, akármelyik gonosztevő is falhatja? Mivel ugyanis a testi evés foglal el náluk minden teret, a lelki életet egy hajszálnyira sem becsülik.
Idézik a tizennyolcadik érvet: "Semmi olyan magyarázatot sem szabad elfogadni, ami a hit ellen van: az a magyarázat pedig, hogy Krisztus állagilag és láthatatlan módon a saját testét adja ételül, nem egyeztethető össze a hittel; tehát vissza kell utasítani." Bár a főtétel tekintetében semmi nehézség sincs, mégis azt morogják, hogy a hamis tanítók sok dolgot hoznak fel, hogy ezzel a mesterkedéssel az embereket elámítsák. – De mutassák ki, hogy itt történik ámítás. Az altételt azzal bizonyítjuk, hogy mikor a kenyeret nyújtotta, teste a tanítványok előtt látható volt, s ez oknál fogva kettős testűnek kellett volna lennie. Mert az az állítás, hogy Krisztus teste kettős volt, képtelenség és a hit alaptételeivel ellenkezik. Az
417
ő válaszuk az, hogy bár az emberi értelem a botránkozás sziklájához erősen hozzácsapódva hajótörést szenved, a hit mégis megnyugszik Krisztus világos szavaiban. Mintha bizony az emberi értelem találmánya volna az, amit a Szentírás bizonyságai oly világosan adnak elő! Nekünk ugyanis nem az emberi értelem diktálta azt, miszerint Isten fia, hogy bennünket az ő halálának áldozata által az Atyával kiengeszteljen, felvette testünket, és hogy testvérünkké legyen, hasonlóvá tétetett hozzánk a bűn kivételével. Azt az igazi testet, melyben kevéssel utóbb a világ bűneit kellett kiengesztelnie, szemlélték akkor az apostolok, és annak szemléletében kellett hitüknek megerősödnie, hogy egyebünnen ne reméljék az üdvösséget. S ha az ő elméik nem tudom micsoda láthatatlan dologra ragadtattak volna, ez mi lett volna egyéb, mint az, hogy a váltság valódi és egyetlen árától elfordultak? Nincs hát okuk ismételtem azt kiáltani, hogy mi megkisebbítjük Krisztus hatalmát és hazugsággal vádoljuk őt. Ők nem hiszik el, hogy igazat mond, hacsak nem szemfényvesztő. Ránk nézve azonban szilárdan áll az ő igazsága, ha a sákramentumban azt a természetes testet nyújtotta ételül, amelyet magára öltött. Figyelmeztetnünk kell ugyanis az olvasókat, hogy ezek az emberek csak olyan őszinteséggel tárgyalnak velünk, hogy amit ők hazudnak össze, azt csalárdul ránk tolják. Hogy vajon igazi és természetes teste-e Krisztusnak az, amely egy helyütt, mint halandó dolog, szemmel látható, s egyebütt ugyanabban a pillanatban, mint mennyei és láthatatlan dolog, a kenyér alatt rejtőzik, erre a kérdésre ne a közönséges értelem, hanem az Isten igéjén okult hit feleljen. A kegyesek közül bizonyára senki sem fog kételkedni abban, hogy a kettős test az egy testnek igazi természetét megszünteti. Ők azt állítják, hogy a két test egy. Mintha bizony az Isten fia kijátszott volna bennünket, mikor felvette testünket, hogy ebben megszerezze az igazságot! És mégsem haboznak minket bemocskolni azzal a szennyfolttal, mintha tagadnók, hogy az úrvacsorában nekünk Krisztus természetes és igazi teste adatik.
A tizenkilencedik helyen ezt idézik: "Mivel az úrvacsora mennyei cselekmény, a hívők értelmének a mennybe kell felemelkednie." Ez az érv azonban a kétértelműsége miatt nem tetszik nekik. Bármennyire mennyei legyen is a cselekmény, mivel az osztogatója Krisztus, mégsem vesszük azt a parancsolatot, hogy azt a mennyben hajtsuk végre. – Ámde mi a "mennyei cselekmény" alatt nem értünk egyebet, mint ami bárkinek is szükségképpen azonnal
418
eszébe jut, hogy ti. az úrvacsora lelki misztérium, amelyet Krisztus országának természetéhez képest, a földi cselekményektől el kell különíteni. És csodálatos, hogy ezek az emberek, bár azt költik, hogy ők az úrvacsora méltóságáért és kiválóságáért harcolnak, mégis oly nehezen engedik meg azt, ami leginkább válik annak dicsőségére. Egyszóval előttünk a mennyei név nem jelent mást, mint azt, amit Augustinus szavai éppoly igazán, mint ügyesen fejeznek ki: hogy ti. a földön hajtatik végre, de mennyeileg, ember által, de istenileg. Ha ezt a magdeburgiak kételkedően fogadják, akkor a mészárszék legyen a templomuk. De azt az ellenvetést teszik, hogy bár az elmének a mennyei ígéretekre kell tekintenie, mindazonáltal a jelenvaló cselekményre is kell irányulnia, mert Krisztus ezáltal mintegy kinyújtott kézzel hozza nekünk az ő testét. Elismerem ugyan, hogy azt, aki mellőzi a külső jegyet, nem segítheti a sákramentum. De az az állítás, hogy a sákramentumok a hívőkre nézve mintegy létrák, melyeken a mennybe mennek fel, miként egyezik meg azzal, hogy mégis maguknál az elemeknél kell megállani, vagy azok mellett kell leszögezve maradni, mintha Krisztust a földön kellene keresni? Helytelenül hozzák fel ürügyül azt is, hogy Krisztus hozzánk kinyújtja kezét, mert figyelmen kívül hagyják a célt, hogy ti. bennünket a magasba emeljen. Elménkben kell ugyanis tartanunk, hogy az Úr nem azzal a szándékkal száll le hozzánk, hogy a mi testünknek kedvezzen, vagy érzékeinket a világhoz szegezve tartsa, hanem hogy minket magához vigyen. S erre irányul a régi egyháznak ezen bevezető mondása: "A magasba a szíveket", amint Chrysostomus magyarázza. Ha ezt a magdeburgiak visszautasítják, mi elégedjünk meg Pál tekintélyével, aki bennünket a magasba emel, hogy a Krisztussal össze legyünk kötve. Ha százszor tagadják is, hogy az ég a világ látható boltozata gyanánt vétetik, előttünk mégis bizonyos marad az, hogy a Krisztust csak azok élvezik helyesen, kik a magasságban keresik őt.
A huszadik érv ez: "Mindaz, ami valamiben minőségileg, vagy helyileg nincs, az nem testileg, hanem lelkileg van jelen. Mindenki megvallja, hogy a test ilyen módon nincs a kenyér alatt, tehát jelenlétének módja lelki." Azt válaszolják, hogy a meg nem osztottról a megosztottra (a non distributo ad distributum) való érvelés nem helyes. S e szavakkal azt jelzik, hogy a részek előszámlálása nem teljes. – Hát osszák meg pontosabban, ha valami felettébb durvának látszik! Rájuk nézve azonban elég egy szóval azt mondani, hogy több evési módot lehet felhozni. Ámde vágással, csonkítással
419
sohasem fognak egy negyedik tagot találni. Ettől a védelemtől tehát megfosztatva, ahhoz a közismert ürügyükhöz menekülnek, hogy Istent a fizikai elvek nem kötelezik. Elismerem, hogy nem, kivéve amennyiben úgy rendelte. Azt válaszolják, hogy ez a rend csak a természet közönséges pályáján érvényes, a teológiában azonban a legkevésbé sem. Ez igaz, hacsak esetleg a teológiának nem része maga a természeti rend, mint pl. a jelen esetben. Nem állítjuk ugyanis egyszerűen azt, hogy Krisztus teste azért van egy helyütt, mivel természetes, hanem mivel az Istennek úgy tetszett, hogy az ő fiának igazi és saját méretei által határolt testet adjon; azt akarta, hogy egy ideig a földön forgolódjék annak a testnek sátorában; azt akarta, hogy ugyanazzal a testtel menjen fel az égbe, és azt parancsolta, hogy ugyanazon testben várjuk őt onnan. Vajon nem az angyal szavai-é, hogy Krisztus, teste tekintetében, nincs a sírban, mivel felment a mennybe? Vajon hazugsággal vádoljuk-é az angyalt, aki a mérhetetlenséget nyíltan elveszi Krisztus testétől? – Azt az ellenvetést teszik, hogy az Istennek különös cselekedeteit meg kell különböztetni a közönséges és természetes cselekedetektől. Ám legyen, csak ez a különösség, amelyet felhoznak, ne emberi főből származó koholmány legyen. De ebből az igéből: "Ez az én testem," éppen nem bizonyul be a mérhetetlenség. Mert, bár a test a maga mérhetetlenségét megtartja, mégsem szűnik meg valósággal ajánltatni a sákramentumban. Hogy Krisztus zárt ajtókon miként ment keresztül, azt egyebütt elmondottuk; mert képes volt megnyitni az ajtókat s a megpecsételt követ, úgy, hogy mikor a fán, vagy kövön akart áthatolni, nem volt szüksége arra, hogy testétől elvegye a természetét. Ennélfogva a helytelen magyarázatból vont következtetés értéktelen.
Az az állításuk, hogy a sákramentumi cselekményeket nem szabad összehasonlítani a természettel, igaz ugyan, csak az Isten hasonlíthatatlan hatalmának ürügye alatt ne koholjanak szörnyűségeket az ő igéje ellenére. Ennélfogva a hit ebben az igében: "Ez az én testem," azért nyugszik meg, mert nem kétkedik abban, hogy a Krisztussal való közösségre lépés ajánltatik fel. Ily módon semmi szükség sem lesz pontosabban vitázni a test mennyiségéről; pedig azok kellemetlenkedése, kik Krisztust az ő testének igazságától megfosztva, őt tüneménnyé alakítják át, arra kényszerít minket, hogy ezt cselekedjük. Mikor azt mondjuk, hogy mi lelkileg leszünk a Krisztusnak részeseivé, e szó alatt nem azt értjük, hogy az ő teste eledelünkül csak jelezve, szóképileg és allegorikusan adatik.
420
Ez a rút hazugság (és egyebek is) eléggé hirdetik, hogy egy csepp őszinte szeméremérzet sincs azokban az emberekben, kik mindenből oly szabadosan csinálnak mindent. A lelki módot azonban szembe állítjuk a testivel, mivel a Szentlélek, amely köteléke a Krisztussal való összeköttetésünknek, az ő testének és lelkének állagából életet lehel belénk.
Hogy a huszonegyedik érvet honnan vették, nem tudom. Eszerint "testileg nem vehető az, ami kimondhatatlanul vétetik." – Hihetetlen, hogy a mieink közül valaki így beszélt volna. Megtörténhetik, hogy mások is, amint magamról is elismerem, hogy megcselekedtem, azt az ellenvetést tették, hogy a kibeszélhetetlen mód inkább lelki, mint testi. Mivel tehát kibeszélhetetlen csodára támaszkodnak, joggal ítélhető el azok makacssága, kik nem tűrik el, hogy a Szentlélek titkos ereje lépjen közbe azért, hogy bennünket a Krisztussal egyesítsen.
A huszonkettedik érv ez: "teológus, nem pedig bölcsész mondta azt, hogy ha a testektől elvesszük a térbeli távolságot, sehol sem lesznek, és mivel sehol sem lesznek, nem is lesznek; a Krisztus teste tehát nem lehet jelen az úrvacsorában, hacsak számára valami bizonyos helyet nem jelölünk ki." Azt válaszolják, hogy bár ez a mondás teológustól származik, mégis fizikai, és helytelenül alkalmazzák az isteni dolgokra. Hozzáteszik azt is, hogy az atyák gyakorta helytelenül vegyítették össze az emberi dolgokat az isteniekkel, és ily módon rútul felhígították a teológiát. Mivel ti. Augustinustól nem merik elvenni a teológus nevet, azt gondolják, hogy ez kisebb gyalázat, ha rút megrontással vádolják őt, úgyhogy a szentségtörés vádjától alig menthető. A szóban forgó helyen Augustinus határozott szándékkal a Krisztus testéről beszél, és azt állítja, miszerint a testet, hogy igazi legyen, saját méretei határolják. A magdeburgiak azt válaszolják, hogy ez a fizikai érv rútul megrontotta a teológiát. – Mintha bizony bárkivel is elhitetnék, hogy ők az isteni dolgokban élesebben látnak, mint ama szent ember, akinél az egyházi dogmákban sem szilárdabbat, sem szerényebbet nem mutathat fel az egész ókor! Nem csoda most már, ha azok, akik Augustinusszal szemben ekként szemtelenkednek, bennünket, mint apró emberkéket, fölényes gőggel tapodnak a porba.
A huszonharmadik érvet nem adják elő őszintén. Közöttünk ugyanis senki sincs, aki ezt mondotta volna: "A sákramentumok természete ugyanaz; a keresztség megtartja a maga erejét, ámbár
421
a víz nem változik Krisztus vérévé; tehát az úrvacsorának is megmarad a maga ereje, ámbár a kenyérben nem esszük Krisztusnak igazi testét." Tehát hogy hiába ne gyötörjék magukat a gyermekes megoldással, mi más célból hasonlítjuk össze az úrvacsorát a keresztséggel. A keresztségnek olyan dolog tulajdoníttatik, ami csak a Krisztus vérét, vagy a Szentlelket illeti meg. Mégsem kell azt mondani, hogy a víz vérré, vagy lélekké változik. Ennélfogva nincs képtelenség abban, ha a kenyérre is átvisszük azt, ami annak nem sajátja. – Ha azt az ellenvetést teszik, hogy a két sákramentum természete különböző, mivel a víz sehol sem neveztetik vérnek, vagy léleknek, rám nézve elég, hogy amennyiben mindkettőnek jelképe, mindkettőnek sajátságos jelzőivel van ellátva. Vegyük hozzá, hogy Pálnak az a mondása, hogy mi Krisztust felöltözzük a keresztségben, semmivel sem homályosabb, mint Krisztus ezen mondása: "Ez az én testem". Adjanak feleletet: mi módon öltözzük fel a Krisztust; testi módon-é, ahogy az úrvacsoráról állítják? Ebből az következik, hogy Krisztus éppúgy benne van a vízben, mint a kenyérben. Az ő szokott mentsvárukba fognak menekülni, hogy ti. a keresztségről a Krisztus nem mondotta: "Ez az ..." – Mintha bizony semmit sem állítana az, aki azt mondja, hogy mi felöltözzük a Krisztust! Ekként bizonyára összeomlik az ő haszontalan válaszuk, hogy az úrvacsora és a keresztség között az a különbség van, hogy az úrvacsorában a rendeltetésének megfelelőleg a kenyér és a bor alatt Krisztus teste adatik, a keresztség pedig azért rendeltetett, hogy megmosassunk az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében. Ennek ugyanis ellene mond Pálnak az a meghatározása, amelyből világosan kitűnik, hogy mi a Krisztust a keresztségben nem kevésbé öltözzük fel, mint ahogyan esszük az úrvacsorában.
A huszonnegyedik érvet, amelyet rosszakaratúlag elferdítenek és megcsonkítanak, így állítom vissza: "Krisztus valami más módon s nem testi jelenléttel lakozik a kegyesek szívében, hogy azoknak életük legyen, s ezért nincs értelme annak, hogy oly nagyon állítják az ő testi jelenlétét." Itt e bírálók nemcsak vakmerőséggel vádolnak minket, hanem hozzáteszik, hogy valami keservesebb dolgot érdemlünk, mivel az Istent merjük helyreigazítani. – Mintha bizony azért tagadnók, hogy Krisztus testét állagilag esszük, mivel az ő lelkének hathatós volta által másként is keresztülviheti üdvösségünket! A mi érvünk az, hogy szükségtelen dologról nem szabad makacsabbul perlekedni, aztán, hogy a közöltetés módját a Szent-
422
írás közönséges tanából kell venni. Szokásukhoz képest ők azt az ellenvetést teszik, hogy az úrvacsorában valami különleges dolog van. – Ha ezt igaznak vallom is, mégis meg kell tartanunk emlékezetünkben, hogy nem irányul más célra, mint arra, amely egyebütt van leírva. Mert a tökéletesség és a mi boldogságunk koronája az, hogy Krisztus a hit által szívünkben lakozva nemcsak részeseivé tesz bennünket mindazon javaknak, melyekkel az Atya őt megajándékozta, hanem életét is belénk leheli és eggyé lesz velünk. Minthogy ezen a célponton túl haladni nem szabad, azt mondjuk, hogy az úrvacsora csakis azzal a szándékkal rendeltetett, hogy ily módon összeforrjunk a Krisztus testével. – E helyen a magdeburgiak a Krisztus testének evésére vonatkozó ígéretet balgatagul a testi szájra korlátozzák, mivel Krisztus ezt mondotta: "Vegyétek, egyétek, ez az én testem". Mert bár a misztériumhoz van hozzácsatolva az ígéret, azért okosan mégis arra kell nézni, hogy mit hoz magával maga a misztérium természete. Az ígérethez ugyanis a külső és sákramentumi cselekmény akként van hozzáfűzve, hogy helytelenebb dolgot nem lehet képzelni, mintha ezt a lelki evéssel összezavarják. Sem Pál nem volt oly feledékeny, hogy a híveknek a Krisztussal való tökéletes közösségre lépéséről, vagy egyesüléséről folytatott beszédében az úrvacsorában esetleg előforduló valami kiválóbb dolgot hallgatással mellőzzön. A lényeg ez: mivel a szent vacsorának fő célja Krisztusnak és az ő életének mivelünk való közlése, meg kell vizsgálnunk, hogy Krisztus mi módon élet mi ránk nézve, s ha valaki ettől a célponttól eltávolodik, a szent misztériumot istentelenül megszaggatja.
A huszonötödik érv ez: "Az evangélium ígéretei lelkiek, s amint hittel kell őket befogadni, azonképpen a hit teszi őket hatályosakká; a sákramentumok pedig mindannyian az ígérettől függenek; ennélfogva az úrvacsora lelki, és csak a hit teszi hatékonnyá. Ha így áll a dolog, akkor nincs szükség arra, hogy Krisztust testileg együk." A magdeburgiak válasza szerint vagy a meghatározás hibás, vagy a tagok előszámlálása nem teljes. Azt erősítik ugyanis, hogy a főtétel a sákramentumoktól eltekintve a puszta ígéretekre értendő. – De leszámítva őket, ki kísérelte meg valaha elválasztani a Szentlelket és a hitet a sákramentumoktól? Mert ha nézetüket elfogadjuk, azt kell mondanunk, hogy a jegyekhez csatolt ígéretek testiek, és hathatósak a hit nélkül. Mármost ha százszor megszakadnak is, az úrvacsora cselekményébe a bűnök bocsánatának ígérete éppúgy bele van foglalva, mint az evésé, mivel
423
kapcsolatosan vannak mondva és elszakíthatatlan kötelékkel vannak összefűzve ezek: "Ez az én vérem, amely kiontatik a bűnöknek bocsánatára". Minő szörnyűség származnék ebből, ha az embereket hit nélkül a testi ígéret engesztelné ki az Istennel? Bármennyire mondják is, hogy ők másként vélekednek, ez engem egyáltalán nem érdekel. Helytelen magyarázatuk bizonyára megoldhatatlan csomóba bonyolítja őket.
Mármost hogy lehet szerintünk elégtelen az elszámlálás, mikor a testi cselekmény mellőztetik? Mintha bizony egyebünnen kellene azt megítélni és nem Krisztusnak ígéretéből! Mert az úrvacsora kenyere és bora mi más, mint látható ige? Tehát ha az úrvacsora elválasztatik az igétől, akkor semmiben sem különbözik a világi lakomától. Ennélfogva méltán állítjuk, hogy az úrvacsoráról az evangélium ígéreteinek megfelelőleg kell vélekedni, mert ezekből árad mindaz, amit csak tartalmaz. Ámde nem szabad szétválasztani a lelki ígéretet és a testi evést. Bizonyára csak úgy szabad szétválasztani, mint a hitet és az igét a külső jegytől, mikor a sákramentum neve említtetik. De a testi evést másként kell meghatározni, nevezetesen az ígéretből. Íme, ezért támadják azt az állítást, amelyet mi nem kevésbé igazán, mint hasznosan hozunk fel, hogy ti. a kenyér és a bor anyaga nem hozza nekünk a Krisztust, hanem inkább az ígéretre kell tekinteni. Azt az ellenvetést teszik ők, hogy azok a dolgok, amelyeket mi szétválasztunk, össze vannak kötve. Sőt inkább: mi helyesen megmagyarázzuk az összeköttetés módját, amikor figyelmeztetjük az embereket arra, hogy nem a puszta elemekre kell nézni, mert ezek maguktól semmit sem tesznek a lelki életre, hanem az ezekbe bevésett igének a szemléletére kell fordítani tekintetünket. Ha valaki a kenyeret és a bort az úrvacsorából elvetvén (amint bizonyos eszelősöknél történik), az úrvacsorát képlegessé tenné, akkor a magdeburgiak nem teljesen alaptalanul mondanák, hogy az úrvacsora látható jegy. Mit tartozik azonban ez miránk, akiknek szándékunk kimutatni, hogy miben kell keresni a jegyek hasznosságát, hogy azoknak romlandó természetéből helytelenül ítéletet ne vonjanak az erejükre nézve? Hogy tehát a jelzés igaz és hathatós legyen, és kiszolgáltattassék a valóság, a kegyesek elméit az ígéretre irányítsuk. Erre vonatkozik Augustinusnak ez a mondása is: "Járuljon ige az elemhez, és meglesz a sákramentum." Ebből kiviláglik, hogy milyen jóhiszeműleg vádolnak minket gonosz csellel a magdeburgiak, és mekkora szerénységgel és emberiességgel lobbantják sze-
424
münkre, hogy mi parancsolólag rendeljük azt, ami soha eszünkbe sem jutott. Mert ki nem látja, hogy a jegyek használata akkor igazán eredményes a kegyességre nézve, mikor azokban visszatükröződik az ígéret, amelynek megszűntével az egész cselekmény játékszerű látványossággá fajul.
Huszonhatodik érv. "Az úrvacsoráját hittel vesszük; a hit a távollevő dolgokra irányul, tehát az úrvacsorában az Úr teste nincs tényleg jelen." Ez a következőleg kijavítva egy kissé megfelelőbb lesz: "Az úrvacsora azért rendeltetett, hogy Krisztust, ki az ő mennyei dicsőségében székel, hittel keressük; ilyen módon pedig beteljesedik az apostolnak az a mondása, hogy a hit a távollevő dolgok valósága. Helyileg tehát Krisztus távol van emberi természete szerint." A hely szót használom, mivel a távolság nem akadályoz minket abban, hogy Krisztus jelenlétét élvezzük, olyant persze, minőt a hit kíván. Itt megbukik a magdeburgiak azon megoldása, hogy a hit néha testi dolgok körül forog. Mert ha e szerint Krisztust úgy fogják is fel, mint szűztől születettet és keresztrefeszítettet, azért nem vonhatják le egyúttal az égből is, hogy helyileg jelenvalóvá tegyék. Mi az úrvacsorában Krisztusnak a hittel megegyeztethető jelenlétét valljuk, távollétét pedig a természet igazságára korlátozzuk. Ily módon, reménységükön felül elismerik a hívek, hogy ámbár a földön vándorolnak, az ő fejüknek élete velük közös.
A huszonhetedik érv ez: "Az emberi test határolt, ezért nem is lehet mindenütt. Krisztus pedig valósággal felvette az emberi testet s most is birtokában van; emberi természete szerint tehát nem lehet mindenütt." Kiderül, hogy a magdeburgiak egymás között játszadoztak, és miközben fel akarják forgatni Krisztus szent és sérthetetlen jelképét, saját jelképeiket mintegy a korcsmába viszik. Erre a dologra azért akarom előzetesen figyelmeztetni az olvasókat, hogy ha ezután észreveszik, hogy az unalomig ismétlik azt, ami a helyről már mondatott, ebből a zavaros tömegből következtessenek arra, hogy ők semmit sem emésztettek meg ítélettel, vagy okossággal, hanem a "kéz kezet mos" elvét tartván szemük előtt, amit valamelyik jónak látott kiböffenteni, azt a többiek elfogadták. S hogy egyebeket mellőzzek, mit jelent az, hogy a harmincadik pontban is teljesen ugyanazt a dolgot tapodják – ha nem azt, hogy a jelképet, melyet a második felhozott, az első nem akarta visszautasítani?
Rátérek most a megoldásra. Azt mondják, hogy mi a részlegesről érvelünk az általánosra (a dicto secundum quid ad dictum
425
simpliciter). S hogyan bizonyítják ezt? Azzal, hogy a főtétel fizikai elvet foglal magában, ez pedig olyan testekről értendő, melyekben a teremtményen kívül semmi sincs. Azt kérdezik tehát, hogy végtelen volt-é az a test, amelyben Isten Ábrahámnak megjelent. – Ha volna bennük valami szeméremérzet, e helyütt bizonyára elnémulnának, hogy gyermekes fecsegésükkel el ne árulják azt az istentelen becsvágyat, amelyet magukban ápolnak. Az altételre azt válaszolják, hogy Krisztus nemcsak emberi, hanem isteni természettel is meg van áldva. S e kettő kimondhatatlan módon egyesül egymással. – S végül is mit érnek el ezzel? Bizonyára nem hozzák össze azt a szörnyet, amelyet elképzeltek, mivel a személy egysége sem össze nem vegyíti, sem össze nem zavarja a két természetet. És mivel az egyházat idézik tanúul, legalább szem előtt kellett volna tartaniuk, miben különbözik ez a két szólásforma: egység és egyesülés. A Krisztus személyének egységét ellenmondás nélkül elfogadják az összes igazhitű teológusok. De ha valaki az isteni természetnek az emberivel való egységét hirdeti, nem lesz egy olyan istenfélő ember sem, aki vissza ne borzadna; az egyesülésben tehát szükséges, hogy mindegyik természet épségben tartsa meg a maga sajátosságát.
Az a kérdésük, hogy Krisztus miként lépett ki sírjából anélkül, hogy a pecsétet érintette volna, és a tanítványokhoz miként hatolt be a zárt ajtókon, nem szorul új megoldásra. Mert az összes emberi mesterséggel készített zárak miként akadályozzák meg Istent abban, hogy feltárja az utat maga előtt? Aki ugyanis mindent semmiből teremtett, ideiglenesen semmivé teheti azokat a dolgokat, melyek az ő munkáinak haladását gátolni látszanak. És mit mondunk, mivé lesznek azok a testek, amelyekbe Isten az angyalait és önmagát is öltöztette, miután végrehajtotta azt, amit akart? A testek tehát Isten parancsára keletkeztek, azután megsemmisültek, és mégis meg kell vallani, hogy igazi testek voltak. E helyen nem akarunk Isten hatalmáról aprólékosabb kutatásba ereszkedni, mint illenék, amivel minket azok az emberek vádolnak, kik előtt bár ne volna füst az Isten hatalma, ahogy ők azt külszín gyanánt mutatják! Félre tehát a tetszetős ürügyekkel, hogy Krisztus a maga testét a magasságba vitte fel! Itt ugyanis nem arról van szó, hogy milyen csodákat tett Krisztus abban a testben, amelybe öltözött, hanem hogy mit kíván szükségképpen a test igazi természete. Péter a vizek fölött járt: vajon ezért megszűnt-é igaz teste lenni? Pedig ez történt volna, ha abban a pillanatban akár a
426
hajóban, akár a parton ült volna, mivel látomás és képzelődés lett volna mindaz, ami megjelent volna. Maga Péter, mikor a börtönből elment, nem hatolt keresztül a zárt ajtókon, s mégis kiment, bár az ajtók jól be voltak zárva és gondosan elreteszelve. Elismerjük, hogy csoda történt a természeti rend ellenére, de hogy egyszerre két helyen lett volna, épp úgy tagadjuk, mint azt, hogy kettős testű lett volna. Ez a felfogás megment bennünket attól, hogy Krisztust hazugsággal vádoljuk, pedig a magdeburgiak szokott szemérmetlenségükkel azt hánytorgatják, hogy mi ezt cselekesszük. Tudjuk ugyanis, hogy az a hitünk, amellyel Krisztus igéjében megnyugszunk, a mennyben jóillatú áldozat. Ők maguk, mikor Luther túlzásait vetik föl, csak azért, hogy a tömeget és az ő testvérkéiket elbűvöljék, ennek a népies színháznak tapsával megelégedvén, sem Isten, sem az angyalok ítéletével nem igen törődnek. Ezért mondottam azt, hogy Luthernek sok majma volt, de kevés utánzója.
Mert mintegy magas sarkú csizmákban emelkedve a magasba, ezt mondják: "ő lássa, hogy a határolt test mi módon lehet jelen mindenütt, ahol az úrvacsora kiosztatik." Nekünk határozott parancsolatunk van, hogy az ő ajkán csüngjünk. Maga Krisztus pedig eléggé gondoskodott arról, hogy a saját tudatlanságuk bűnét eredménytelenül vigyék át őrá azok, kik önként vakoskodnak. Hogy az, amit ismételten fölhoznak, miszerint Krisztus egy személyben Isten és ember, milyen silány dolog, másutt kimutattuk. Miután mindent elmondottak, szilárdan áll ez a tan, amelyet a régi egyháznak közmegegyezése helyesel, hogy Krisztus, mint megváltó, mindenütt jelen van, és amennyiben az ő személye egy, mint Isten és ember, vagy mint testben kijelentett Isten, mindent betölt, ámbár test szerint a mennyben van. Állításukra nézve, hogy e dologban Krisztus mint legfőbb király és főpap gyalázattal illettetik, mivel mi az ő testét fantasztikus mérhetetlenségűvé nem terjesztjük ki, ám ítéljenek a hatalmasok és a kicsinyek. Legfőbb kijelentés rájuk nézve Luther válasza, hogy ti. az egy test emberi értelem szerint nem lehet különböző helyeken, de lehet Isten hatalma szerint; mert bármit mond is Isten, képes végrehajtani, és Istennél semmi sem lehetetlen. Mintha valaki bizonyítani akarná azt, hogy a világ öröktől fogva teremtetett, mivel Isten hatalma örök volt, vagy ugyanaz a nap egyszerre fényes és sötét lehet, mivel Isten mindent megtehet.
A huszonnyolcadik helyen saját jótetszésük szerint alkotnak
427
egy érvet, hogy azt a saját jótetszésükkel döntsék meg. Úgy látszik, szántszándékkal kapkodtak nem tudom, mi után, hogy negatív szőrszálhasogatásukkal fitogtassák magukat. Az állítólagos érvet ők így idézik: "Az Isten csak azt teheti, amit akar, akarni pedig csak azt akarja, ami az ő természetével megegyezik; Krisztus testével azonban nem egyezik meg az, hogy egyszerre az úrvacsorában is és a mennyben is legyen; tehát Krisztus nem képes kieszközölni, hogy az ő teste az úrvacsorában testileg vétessék." Amint én látom, így fecsegnek egymás között. A mi okoskodásunk pedig más. Mivel Isten mindazt, amit csak akar, megteszi, azért hatalmát nem szabad elválasztani akaratától: tehát balgán, helytelenül és oktalanul vitáznak afelől, hogy mire képes, hacsak hozzá nem járul az akarata. Mármost mivel Isten sehol sem mutatta azt, hogy az ő fiának igazi és természetes testét mérhetetlenné akarja tenni, helytelenül és fonákul hirdetik az ő dicsőségét mindazok, kik azon vannak, hogy az Isten mérhetetlen hatalmából bebizonyítsák Krisztusban a test mérhetetlenségét. A magdeburgiak számára csak az az egy megoldás marad, hogy az Isten akarata világos Krisztusnak eme szavaiból: "Ez az én testem." S ezt még tán meg lehetne hallgatni, ha a próféciával való élés és a magyarázás ajándéka teljesen megszűnnék. S ez az ő egyetlen győzedelmük.
A huszonkilencedik érv ez: "Krisztus, aki e világot elhagyván, felment a mennybe, nem lehet mindenütt. Krisztus felment a mennybe: tehát testileg nincs a földön." Azt válaszolják erre, hogy a főtétel pusztán a teremtményekről áll. – Vajon hát pusztán a teremtményről mondotta az angyal: "Feltámadott, nincsen itt?" Vajon pusztán a teremtményről értendő-é az "elmenetel" Márknál, és amint Péter prédikál, hogy "a Krisztust az égnek kell magába fogadnia az utolsó napig?" Vajha inkább az elemi tanulmányoknál maradtak volna ezek az emberek ahelyett, hogy rossz dialektikusokból igen rossz teológusokká lettek! – Az altételre később azt válaszolják, hogy Krisztus látható mennybemenetele nem szünteti meg a láthatatlan jelenlétet, mivel a Szentírásban mindegyikre nézve kézzelfogható bizonyságok vannak. – Hogy a test helyi távollétéről mit bizonyít az Isten, azt hallom az angyal által: "Feltámadott, nincs itt." Hacsak az angyalokénál jobb dialektikát nem tanultak, akkor haladhat a bizonyítás az egyik hely állításától a másik tagadására. Ugyanily értelme van Péter szavainak is, hogy Krisztust a mennyeknek kell befogadniuk. Itt Péter nem
428
beszél a látható alakról, és Krisztus lakozását mégis a mennyben jelöli ki, s azt erősíti, hogy a mennyek fogadták be őt. Ha nem volna semmi mérete, hogyan lehetne beszélni befogadásról? Fenntartjuk tehát azon állításunkat, hogy a Krisztus teste, mivel befogadható, nem mérhetetlen. Vajon azt fogják mondani, hogy Péter is rútul megrontotta a kegyesség tanítását? Látszólag azonban igen jó kibúvót gondoltak ki, mikor Krisztus látható mennybemenetelét a Szentlélek látható kitöltetésével vetik egybe. A Szentlélek – mondják ők – tüzes nyelvek alakjában jelent meg, pedig egyébként láthatatlanul mindenütt jelen volt. Tehát Krisztus látható mennybemenetele nem szünteti meg az ő láthatatlan jelenlétét. – Éppen mintha ezt mondanák: Isten látható alakban jelent meg a szent sátorban és más helyeken; pedig láthatatlanul mindenütt jelen volt. Tehát a világ látható alakja nem akadály abban, hogy a világ láthatatlan legyen. – Erre azt az ellenvetést teszik, hogy a világról nem mondatott ugyanaz, mint a Krisztus testéről. Én azonban csak az összehasonlításukról beszélek, amely cáfolat nélkül is elenyészik.
Nem új dolog ugyanis, hogy Isten, aki természeténél fogva láthatatlan, tetszése szerinti alakokat ölt magára, valahányszor ily módon akarja magát kijelenteni az embereknek. Ez a természet rendjén kívül való önkijelentés semmit sem változtat az Isten természetén. De mint alkalmazható e hasonlat Krisztusra? Hiszen menten szembeötlik a kézzelfogható ellenmondás. Mert Krisztus teste, mint a természettől fogva látható dolog, az apostolok szeme láttára fogadtatott be az egekbe. A magdeburgiak azt erősítik, hogy a természet rendje ellenére láthatatlanul itt maradt a földön. Bizonyítsák most már be, félretéve ezt a hasonlatot, amely éppen nem segít rajtuk, miszerint Krisztus a mennyben van úgy, hogy teste szerint láthatatlanul jelen lehet mindenütt, ahol csak akar. – Ezt ugyan könnyű nekik elmondaniuk, de üres lármájukkal nem fogják kiűzni a kegyes elmékből azt, amit a Szentírás Krisztus mennybemeneteléről tanít. Azt mondják: Krisztus azért ment látható módon a mennybe, hogy valami külső ténnyel mutassa meg, hogy valóban feltámadt, hogy feltárta a mennyek országának kapuit a hívek előtt, s hogy főpappá lesz a mennyei szent helyen. – Ez valami, de nem minden. Bizonyságot tett arról, hogy eltávozása az apostolokra nézve hasznos, mivel ha ő el nem távozik, nem jön el a Szentlélek. Vajon ez nem jöhetett el az ő jelenlétében? Nem bizony, mert az ő elméjüket a magasságba kellett emelni,
429
hogy az ő isteni erejét vegyék, s erre vonatkozik ez a Máriához intézett mondása is: "Ne érints engemet, mert még nem mentem fel az Atyához" (Ján 20,17). Vajon szerintünk miért nem tetszett Krisztusnak, hogy lábait átölelik, ha nem azért, mivel azt akarta, hogy ezután egyedül hittel érintsük őt; s ez az oka annak is, hogy miért ragadta el őt a felhő az ő tekintetük elől, mert ha meg lettek volna győződve arról, hogy láthatatlanul ott van a kenyérben, akkor nem álltak volna szemeiket az égre szögezve.
A harmincadik érv ez: "Ami egy bizonyos helyen van, nincs mindenütt. Krisztus a mennyekbe befogadtatva mintegy bizonyos helyen van, tehát testileg nincs az úrvacsorában." A főtételt visszautasítják, mivel fizikai elv. Mintha bizony megsemmisülne a teológia, ha Istennel, a természet szerzőjével szemben azt a tiszteletet tanúsítjuk, hogy az általa megállapított rendet nem sértjük meg! Hagyjanak fel azokkal az ízetlen fecsegésekkel, amelyek olyan bő mértékben áradnak belőlük. Mert az az érv, amelyet mi hozunk fel, ugyanolyan érvényes, mintha Krisztus igaz ember voltát azzal bizonyítanák, hogy evett, az útban elfáradt, félt, szomorúság szállta meg, egyszóval, hogy gyermekségéből férfivá növekedett és hogy meghalt. – Ha itt azt fecsegik ellenünk a magdeburgiak, hogy nem hallanak egyebet fizikai érveknél, vajon tűrhető-é az ő megátalkodottságuk? A természet diktálja, hogy a nap meleg és fényes. Egyszóval, hogy a nap nap, ez természeti elv; s bár teológusok vagyunk, tagadnunk kell-é, hogy a nap tündöklő példája az Isten csudálatos bölcsességének? Az, hogy valami egy bizonyos helyen van és mindenütt van, bizonyára annyit jelent, hogy a hely nem hely. De nincs olyan dolog, amin a magdeburgiak túlzó hite át ne hágna! Vajon az Isten bölcsességének megfoghatatlan mélységein is? Az ő szavaikból ez világlik ki.
Már most mivel úgy a Szentírásnak, mint az atyáknak bizonyságaival bebizonyítjuk, hogy Krisztus a mennyben van, mint egy bizonyos helyen, az atyákra nézve azt válaszolják, hogy az ő mondásaik papírtornyok. Kétségtelenül pusztulhat minden emberi tekintély, csak azt engedjék meg ezek a mesterek, hogy a mi ügyünk közös az atyákéval, hogy Berengár eretneksége ellen ezután ne tajtékozzanak oly gőgösen. Krisztus ezen mondását hozzák fel ellenünk: "Ez az én testem:" s ezt a mondást semmi érvelés sem ingathatja meg, még ha angyaloktól származik is, mintha mi Krisztussal szemben platonikusok, vagy bármi más
430
szekta tagjai volnánk. – Mit használ azonban az, hogy a magyarázatot elvetvén, Krisztus tekintélyét helytelen és idegen értelemben hánytorgatják? Mármost hogy a Krisztus láthatatlan jelenlétére vonatkozó hazugság az atyák előtt ismert volt, azt a józaneszű és nem oktalan olvasók rögtön elhiszik, amint a Szentírás bizonyságával mutatjuk ki. – Így azt mondják ők, nem lehet azt következtetni, hogy Krisztust az ég, ha mégoly téres is, leköthetné. Hagyjuk a kötelékeket, s elégedjünk meg Péter szavaival, melyekben azt mondja, hogy Krisztust az egeknek kell befogadniuk. Mit kívánnak többet? Járuljanak ezekhez az angyalok mondásai is, hogy ti. nincs a sírban, mivel feltámadott; az apostolok hiába néznek az égre, mivel Krisztus el fog jönni az utolsó napon úgy, amint látták őt felmenni a mennybe. – Azt az ellenvetést teszik, hogy látható alakban fog eljönni. Mintha bizony a vigasztalásra nem lett volna sokkal alkalmasabb az, amit az angyal, mivel nem a magdeburgiak iskolájában tanult: elfelejtett, ti. ha láthatatlanul a kenyér alatt rejtőzik, akkor nem kell messze keresni őt.
Amennyiben azután azt erősítik, miszerint mi azt bizonyítjuk, hogy Krisztus hazudott, mikor azt mondotta: "Ez az én testem," ebben az ő dühöngésük utálatosabb, semhogy a cáfolattal hosszabb időt kellene töltenem. Mintha valami új vagy nagy dolgot hoznának fel, felhívják az olvasók figyelmét arra, hogy Krisztus nem mondotta: "Ez jelkép, alak, árnyék, vagy tünemény." – Mintha bizony ránk nézve a test olyan tünemény volna, aminőt ők a maguk műhelyében gyártanak! Mi azt valljuk, hogy valódinak jeleztetik a test, amelynek közöltetése a kenyérben felajánltatik; ámbár a közöltetés titokteljes, azért Krisztus igéinek továbbra is megvan a maguk szilárd hitelük és igazságuk, hacsak sandán hazugsággal nem vádolják őt azok, akik a misztériumot lábbal tapodva, durva lázálmuknak vetik őt alá. – Ámde mivel Krisztus azt ígérte, hogy velünk lesz mind az időknek végéig, azt mondják, hogy hisznek az ő igéjében. Mintha bizony hacsak fantasztikus testét a kenyérbe be nem zárja, mérhetetlen erejével nem segíthetné a híveket!
Mivel a harmincegyedik érv teljesen azonos az előzővel és a huszonhetedikkel, nem akarom rá a szót vesztegetni.
A harminckettedik helyen felhozott érvet, hogy ti. "Krisztus az Atya jobbja felől ül, tehát nem lehet mindenütt," szívesen veszem, ha megcáfolják. Mivel egész mérgüket szándékosan elle-
431
nem irányítják, mire való volt, hogy ezzel a semmiséggel akarnak tetszésre szert tenni a tanulatlan embereknél? Válaszaikban ugyanis, hacsak az emberi természet mindenütt-jelenvalóságára vonatkozó hazugságukat nem szövik be, mindig az én szavaimat használják. Ha tehát engem akarnak támadni, akkor hagyjunk fel az "Atya jobbjáról" való zavaros versengéssel. Mert az én tanításom lényege ez: "amint Krisztus a mennyben van testének állaga szerint, úgy testben az Atya jobbja felől ül, hogy parancsszavával és erejével az egész világot betöltse. Ebből kitűnik, hogy Krisztus, mint közbenjáró, mint Isten és ember, mindenütt egész, de nem egészen van (totus, non totum), mivel az ő uralmát és kegyelmének titkos erejét semmiféle határ sem korlátozza."
A harmincharmadik érv ez: "a Szentírás bizonyítja, hogy Krisztus a feltámadás után azt a testét nyerte vissza, amely addig volt neki, és hogy természete nem változott meg. Ugyanezt tanítják az atyák is nagy megegyezéssel; Krisztus tehát nem lehet testileg az eucharistiában." Azt válaszolják, hogy mindaz, amit mi a test természetéről felhozunk, rossz forrásból ered, mivel a természeti ember nem foghatja fel a Lélek dolgait. – Az azonban igen hamis állítás, hogy mi a test érzületéből ítélünk, mikor olyan dolgokat idézünk, amelyekről bizonyos, hogy magától az Istentől származtak. Az angyalok akkor, mikor az úrvacsoráról nem történt említés, azt mondották, hogy Krisztust nem kell a sírban keresni. Vajon nem ugyanarról a testről beszéltek-é, amelyet a magdeburgiak annyiszor zárnak sírba, ahányszor a kenyér alatt eltemetik? Krisztus a maga testéről két olyan dolgot mondott, amelyek látszólag ellentétben állanak: "Tapogassatok meg engem és lássatok, mert a léleknek nincs húsa és csontja" (Luk 24,39). Továbbá: "Vegyétek, ez az én testem". Most az a kérdés, hogy ezeket a mondásokat miként lehet összeegyeztetni. Mintha az első állításnak semmi jelentősége sem volna, a magdeburgiak minden magyarázatot elvetve, kétségbeesetten ragaszkodnak a másodikhoz. Mintha bizony Krisztus nem egyformán volna mindenütt hitelre méltó! Ebből másként nem tudnak kibontakozni, csak ha a jelenlétnek kettős módját költik, és egy olyan hazugságot tukmálnak ránk, mely az ésszerűségtől éppoly távol áll, mint a hittől, ti. annak a testnek, melyet Krisztus azért nyújtott, hogy lássák és tapogassák, más volt a természete, mint azé, mely a kenyérben rejtőzik.
A harmincnegyedik érv ez: "A Szentírás tanúsítja, hogy testünk hasonlatos lesz a Krisztus dicsőséges testéhez (Fil 3,21), de
432
akkor a mi testeink nem lesznek mindenütt, tehát a Krisztus teste sincs mindenütt." Azt a kifogást teszik, hogy a részlegesből az általánosra (a dicto secundum quid ad dictum simpliciter) helytelenül következtetünk. – De mutassák ki, hogy a jelen esetben mi az eltérés. Elismerem, hogy a dicsőségnek fokozata nem lesz egyenlő a főben és a tagokban, hanem, ami a test természetét illeti, a hasonlóság csak úgy fog fennállani, ha az a test, amely képe és példánya a mi jövendő feltámadásunknak, megtartja a maga méreteit. – Azt vetik ellen, hogy nem Péter vagy Pál testéről mondatott: "Vegyétek, ez az én testem." De hogy ezt a mondást miként kell venni, arra nézve, mivel egymás közt vitázunk, magyarázatot más helyekből kellett volna venni. A magdeburgiak dühös rohammal vágják ennek az útját, mintha az ő engedélyük nélkül nem volna semmiféle magyarázási szabadság sem. De midőn a Szentlélek azt hirdeti, hogy Krisztus a mennyei dicsőségbe azért vitetett át, hogy az ő testéhez minket hasonlókká tegyen, ki fogadja el azt a különbséget, melyet ezek az új mesterek elénk írnak? Vegyük hozzá, hogy Pál magasztalván Krisztusnak erejét, amellyel mindent megtehet, azt a csodát, melyet a magdeburgiak elgyengítenek, fényesebben emeli ki, hogysem a kegyes és józan olvasók, azt a rájuk nézve oly bizonyos tanítást olyan haszontalan állítással ki engednék verni a fejükből, hogy mi "a részlegesből kiindulva okoskodunk."
A harmincötödik érv az, hogy "a régiek között semmi versengés sem volt az úrvacsoráról, tehát Krisztus szavait mindnyájan képlegesen értették." Ezt a következőleg fordítják vissza ellenünk: "mivel a régiek között erről a dologról nem volt semmi háborúság, mindnyájan közmegegyezéssel elfogadták a betű szerinti értelmet. – Mivel azonban nincs silányabb dolog, mint játszva megsemmisíteni valami nem tudom mit, amit ők előadni jónak látnak; hallják meg tőlem az olvasók az igazi érvet. Minthogy a régiek közül némelyek szabadon tanították, hogy Krisztus mikor az ő testének jegyét adta, ezt mondotta: "Ez az én testem," továbbá, hogy a kenyér Krisztus teste, mivel a sákramentumot bizonyos módon magának a valóságnak tartják, minthogy mások azt tanították, hogy Krisztusnak igazi teste volt az, amelynek jegyét az úrvacsorában adta, és megint mások a kenyeret a testtel szembehelyezett előképnek nevezték, azért nem valószínű, hogy a kenyér alatt való testi jelenlétre vonatkozó tévelygés akkor is uralkodott volna, mivel menten versengés támadt volna. Nincs okuk e helyen arra, hogy bennünket a filiszteusokhoz hasonlítsanak, hacsak esetleg, mint a csonka
433
komédiákban történni szokott, a lármájukkal, mintegy az összetört padok zajával, hirtelen meg nem szakítják a cselekményt és be nem csapják az olvasókat.
A harminchatodik érv e tan újdonságára vonatkozik, melynek bennünk a tévelygés gyanúját kell ébresztenie, s mi nem érdemetlenül ítéljük el a testi jelenlétre vonatkozó koholmányt, amelyet ellenfeleink tanítanak azon az alapon, mivel nem is oly régen a tudatlanságnak és babonáknak durva rombolásai között keletkezett. Erre ők azt válaszolják: a rossz ügyek védelmezőinek rendes szokásuk valami rokon dologba kapaszkodni, hogy így tetszetősen harsoghassanak és a legnagyobb tragédiákat támasszák, s hogy mi is így visszük át a testi jelenlétre azt, ami csak az átlényegülésre illik, amelyet ők is keményen elítélnek. – Így beszélnek ők. Én azonban elsősorban is tagadom, hogy mi tragikus hangnemben beszéltünk volna ebben a dologban, mikor egyszerűen azt mondjuk, hogy azt a hazugságot, melyet ők mennyei kijelentés gyanánt imádnak, azok az álbölcsek gyártották, kik a tisztább teológiából mit sem tudtak. Aztán tagadom, hogy valami rokon tárgy ürügye alatt vadásznánk a tetszésre. Hogy mily hevesen támadják az átlényegülést, az kiderül Westphal irataiból, ki a Miklós és VII. Gergely alatt tartott zsinatokat nem habozik igazhitűeknek minősíteni. De hagyjuk az átlényegülést! Mi azzal vádoljuk őket, hogy a testi jelenlétről durvábban vélekednek és beszélnek, mint a pápisták. Nincs ok arra, hogy a maguk kothurnusában [színészi sarujában] oly vadul őrjöngjenek, felhozván Krisztus eme szavait: "Ez az én testem." Hiszen mi nem tagadjuk, hogy ezek Krisztus szavai, pedig Ők csekély szerénységgel ezt vetik a szemünkre. Amint kénytelenek megvallani, hogy Isten szavai ezek: "A föld lábaimnak zsámolya" (Ézs 66,1), ámbár ebből, ha az ő véleményüknek hitelt lehet adni, az következnék, hogy Isten lábai a földre támaszkodva hordozzák az ő testét. Nem az igékben van tehát az újság, hanem az igéknek ama szószerinti hangoztatásában, amelyet ők sürgetnek.
A harminchetedik helyen azt idézik, amit magunk mellett hozunk fel, hogy ti. "a régiek egyaránt használták mind a két kifejezést: azt is, hogy a kenyér és bor Krisztus teste és vére, s viszont azt is, hogy jegyei, jelképei és sákramentumai a testnek és vérnek. Ebből azt következtetjük, hogy a Krisztus igéit nem vették szóalakzat nélkül." Itt ujjongásba törnek ki, mivel, bár fentebb azt állítottuk, hogy a régiek előtt ismeretlen volt a testi jelenlét, most nyíltan bevalljuk, hogy a kenyeret testnek nevezték. Mintha bizony
434
mi nem cselekednénk éppen így! Itt azonban az értelemről van szó. Attól a szólásformától ugyanis, melynek szerzője előttünk a mennyei mester, az Istennek fia, senki sem borzad vissza. Csupán azt állítjuk, hogy valahányszor az atyák a kenyeret és a bort a test és a vér jeleinek, jelképeinek és sákramentumainak nevezik, eléggé kifejtik felfogásukat, mivel ebből világosan meg lehet állapítani a jegy és a jelzett dolog között levő különbséget, amelyért mi harcolunk. Sőt világosan megjegyzik az okot is, hogy miért alkalmazzák a test és vér szavakat a kenyérre és a borra. – Erre a magdeburgiak makacsul azt a kifogást teszik, nekik elég, hogy a régiek szerint a kenyér test. Mintha bizony az a másik szólásmód, amely teljesebb és világosabb, magyarázat gyanánt nem volna hozzáteendő! Pál egy helyütt azt mondja (Kol 1,24), hogy ő az egyházért betölti azt, ami hiányzik a Krisztus szenvedéseiből. Egyebütt ugyanezt ismételve, azt mondja, hogy a hívek megerősítéséért (2Kor 1,5). Ha Pál felfogásáról támasztunk kérdést (aminthogy a pápisták az az előbbi hely ürügye alatt az apostolokra és a mártírokra viszik át a mi megváltásunk tisztét), vajon el kell-é ezért hanyagolnunk azt a magyarázatot, mely a másik helyen önként ötlik a szemünkbe? Nevetséges tehát, hogy ebben az általánosan ismert és világos dologban az Isten fiára hivatkoznak.
Éppily silány az a retorikájuk is, hogy Krisztus nem tanulatlan, ügyetlen vagy dadogó bíró, mivel kijelentése folytán Logosznak neveztetett, hogy nem csalárd, kettős nyelvű, pénzzel megvesztegetett, vagy személyválogató. – Mire való ez a szószátyárság, hacsak nem arra, hogy a magdeburgiak kimutassák, miszerint ők jól és bőségesen tudnak fecsegni? Mindazt, ami a Krisztus szent szájából jött, mi épp oly tisztelettel imádjuk, mint amily engedelmesen felkaroljuk, úgyhogy az ő tekintélye, amely minden kifogáson felül áll, igazságtalanul megkisebbíttetik, mikor azt alkalmatlan módon akként akarják védelmezni, mintha kétséges volna.
Ugyanilyen ízetlenségeket követnek el a tanúk idézésében is. Mi szükség volt, kérlek, arra, hogy mikor Máté, Márk, Lukács és Pál bizonyságait felhozzák, odategyék ezt a nevetséges feltételt: "mindazonáltal a feljebb állónak, azaz Krisztus ítéletének épségben tartásával"? Mintha bizony az a veszedelem forogna fenn, hogy Krisztus megtagadja magát az ő Lelkének eszközeiben! Menjen tehát a dolog megvilágosítva a nyilvánosság elé! Mi azt valljuk, hogy Istennek e négy hitelt érdemlő írnoka a legnagyobb hűséggel adja elő Krisztus rendelését, amelynek titokteljes voltát ha
435
valaki tagadja, azt el kell küldeni Antikürába. (*) Méltán tesszük hát kutatás tárgyává, hogy a kenyér miben hasonlít a testhez. A magdeburgiak azonban, hogy Krisztus testét a kenyérbe foglalhassák, azt állítják, hogy az úrvacsorában nincs misztérium. – Ha figyelmen kívül hagyják a kérdés állását, mit használ akkor a puszta ismétlés? És mily haszontalan, silány külszínnel kísérlik meg leplezni magát a vitás kérdést, mikor az evangélistákat ékesen szólóknak és igazlelkűeknek nevezik? Hiszen azért nem vádolja őket rögtön kiskorúsággal az, aki az igék magyarázatát keresi. Sőt végtére is az igaz tisztelet velük szemben abban nyilvánul, ha nem kapunk fel hevenyében és megfontolatlanul mindent, amit mondanak, úgy, hogy egyes szavakkal és szótagokkal akarjuk őket megkötni, hanem figyelmesebben mérlegeljük felfogásukat, és szavaikat megfelelő módon megmagyarázva, azok igazi jelentését ellenmondás nélkül a magunkévá tesszük. Ennélfogva a magdeburgiak nagyon is vakmerően hazudják azt, hogy mi Krisztustól és az apostoloktól egy harmadik bírósághoz fellebbezünk. Nem csuda tehát, ha saját fecsegésüktől berúgva gyalázatnak teszik ki magukat, mikor azt mondják, hogy ők mivelünk eljönnek a harmadik mérföldig. Tehát, hogy nekünk kedvezzenek, elkövetik Krisztuson azt az igazságtalanságot, hogy az ő ítélőszékét elhagyják, és beleegyeznek abba, hogy a végső ítélet a halandókra bízassék? Előrebocsátják, hogy ők megmaradnak a két előbbi ítéletük mellett, és soha nem engednek, még ha a mennyei angyalok állítanak is ellenkezőt. De ha úgy látták, hogy emberek számára ítélőszéket állítanak fel a Krisztus ítéletének megingatására, nem kellett volna egy tapodtat sem előbbre menniük. Én azonban azt a szentségtörő engedékenységet, amelyet felajánlanak, szívesen elengedem nekik, mivel szerintünk a Krisztus tekintélyét inkább száz halállal kell megerősíteni, mint hogy ez az emberek bárminő ítélete előtt meghátráljon.
De nem is erről van szó, mikor az atyáknak a magyarázó nevet tulajdonítják. Mert ha ebben a magyarázó tisztben fáradozni előttük annyi, mint a Krisztus felett ítélni, akkor átkozottak az ő irataik, melyek az Isten fiának legfőbb uralmát megrövidítik. Emellett azonban tagadják, hogy ők bizalmatlanok volnának az atyák nézeteivel szemben, és mégis azt állítják, hogy az a kifejezés, melyet az atyák használnak, nincs összhangban Krisztus szavaival. De jól és előrelátólag teszik, hogy az ítéletet a négyéves gyermekekre bízzák. Mert ha hétévesekre hivatkoztak volna, ezek könnyen
(*) Város Delphoi közelében; Sztrabón (Geógraphika IX.iii.4) szerint nevezetes volt gyógynövényeiről. [NF]
436
átláttak volna haszontalan könnyelműségükön. "A szavaknak e csengésében egyik fél se keressen mellékutakat, hanem hordja össze és tegye le az egyik oldalon Krisztus és az apostolok szavait, a másik oldalon az atyák szavait, ily módon: Krisztus ezt mondotta: "Ez az én testem;" ugyanezt adják elő az apostolok is; az atyák pedig azt állítják, hogy a kenyér test. Sejtsd meg, négy esztendős gyerek, vajon ezek a szólásmódok távol állanak-é egymástól! Azután folytasd az összehasonlítást: Krisztus ezt mondja: "Ez az én testem;" az atyák azt állítják, hogy a kenyér jelképe, jele és alakja a testnek. Négy esztendős gyermek, ismét ítélj, vajon ezek a kifejezések összhangban vannak-é egymással!"
Ha lelkükben komoly vallásosság élne, bizonyára alig süllyedtek volna ebbe a gyerekes haszontalanságba. Az atyák ennél a sákramentumnál megtartják néha a Krisztustól átvett kifejezésmódot, mint amikor e tudomány méltóságát kell védelmezni, szóról-szóra idézzük a Szentírás bizonyságait, mégis mivel a rövidség homályos lehetne, nem mellőzik a magyarázói tisztet sem. Innét származik ez a teljesebb és jobban kifejtett kifejezésmód: "mivel a kenyér a test sákramentuma, azért valami módon test." Ha kétely támad a tekintetben, hogy mit gondoltak, vajon erre nézve miből kell ítéletet alkotni, rövid idézésből-é, vagy pedig a hozzáadott felvilágosító magyarázatból? Minő képpel homályosítják el tehát a magdeburgiak egyetlen szó ürügye alatt a világos beszédet és a magyarázó körülírást?
A harmincnyolcadik érv Augustinusból van véve, aki rút dolognak mondja testileg enni a Krisztus testét. Erre azt válaszolják, mivel Krisztus ezt parancsolta, tehát nem bűn. – Ha igaz volna az ellentét, akkor jaj Augustinusnak, aki akkora gyalázattal merte illetni a világ ítélő bíráját. De mivel ezt a szent férfiút a szerénysége éppúgy ajánlja, mint kegyessége és tanultsága, meg kell vizsgálni, vajon Krisztust bűn szerzőjévé tette-é. – Ellenkezőleg, mivel úgy látta, hogy az istentelen és gonosz emberek, ha előttük valami durvábbnak látszó mondás ötlik fel a Szentírásban, azt a rágalmazásra használják, a balgatagok pedig gyakran minden ítélet és válogatás nélkül felettébb szőrszálhasogató módon feszegetik az igéket: amazok rosszakaratának elejét venni, emezek tévelygésén pedig segíteni akarván, szabályt ír a józan értelem elé. És mivel Krisztus ama parancsában, hogy az ő testét együk, betű szerinti értelemben kézzel fogható volna a képtelenség, ezért figyelmeztet arra, hogy ez a kifejezés nem egyszerű, hanem képes.
437
Hogy tehát a magdeburgiak igazolják állításukat, két dolgot kell bebizonyítaniuk, egyrészt hogy Krisztus azt parancsolja, hogy az ő testét testileg együk, másrészt, hogy erről a testi evésről nem szól Augustinus.
A harminckilencedik helyen azt hozzák föl, amit mi írtunk: "Minthogy az ellenpárt azt hozza föl, hogy Krisztus teste éppúgy bennfoglaltatik a kenyérben, mint a bor a pohárban, legalább nekünk is legyen szabad Krisztus szavait megfelelőképen magyarázni." Itt minket rágalommal vádolnak, mintha nem volnának meg a könyveink. Ámbár én senkit nem támadok, és jobb szeretném, ha ez el volna temetve, mintsem hogy új küzdelemre nyújtsak okot, a hasonlatot mégsem mi találtuk ki, hanem mivel közöttük némelyek előtt tetszetősnek látszott, nyilván tőlük eredt.
A negyvenedik érv úgy, ahogy ők adják elő, sántikál: "Krisztus vissza fog térni az utolsó ítéletre, amint látták őt a mennybe menni, tehát testileg nincs jelen az úrvacsorában." Ez teljes alakjában így hangzik: "Ugyanaz a Krisztus, ki az emberek tekintete elől felvitetett és befogadtatott a mennyekbe, az angyal tanúsága szerint akként fog eljönni, amint őt a mennybe menni látták, és Pál tanúsága szerint mint Megváltót a mennyből kell várni, tehát most testileg nincs a földön." A magdeburgiak azt válaszolják, hogy látható alakban fog eljönni. – Ámde ezt a megkülönböztetést sem Pál, sem az angyal szavaiban nem lehet megtalálni, pedig semmi megfelelőbb dolgot nem lehet képzelni, mint ha hozzátették volna, a test láthatatlan jelenlétére vonatkozó vigasztalást (már ha erről szó lehetne); és mikor egyszerűen Krisztusról van szó, minő szabadosság azt láthatónak s egyúttal láthatatlannak képzelni? Továbbá hogy minő értelemben ígéri azt, hogy mindig velük lesz tanítványaival, egyebütt megmagyaráztam Augustinus szavaiból. Ámbár igéi világosabbak, semhogy magyarázatra szorulnának. Mert van-e helytelenebb dolog, mint ha azt, ami a kegyelemről, erőről és segítségről hirdettetik, erőszakosan a test lényegére alkalmazzák?
A negyvenegyedik érv ez: "István Krisztust az égben látja ülni. Tehát nem lakozik test szerint a földön." A magdeburgiak azt az ellenvetést teszik, hogy a különleges kijelentés nem szünteti meg azt, amit Krisztus rendelt az úrvacsorában. – Sőt ami Istvánnak kijelentetett, az a legjobban megcáfolja az ő koholt tévelygésüket. Mert ha akkor egyedül Krisztus jelenléte adhatta Istvánnak a hit legyőzhetetlen állhatatosságát, sokkal jobb lett
438
volna, ha ott állt volna előtte, hogy neki a kezét nyújtsa, mint hogy a távolból mutatkozott. Amint tehát akkor megnyilatkoztak az egek, úgy tanulják meg a magdeburgiak is kinyitni szemüket, hogy megismerjék Krisztust, aki ha a mennyben székel is, az ő Lelkének mérhetetlen és megfoghatatlan hatalma által mégis össze van kötve a földön a hívekkel. Mert az az eszméjük, hogy másként nem lehet megegyeztetni, miszerint Krisztus Istvánban lakozott abban az időben, mikor ez látta őt, felettébb nevetséges, mivel egyrészt maga Krisztus világosan kifejezi, hogy ő is ugyanolyan módon lakozik bennünk, mint az Atya, másrészt Pál meg is határozza e lakozás módját, ti. a hit által. Abban a tanításban, hogy Krisztus, ki test szerint a mennyben lakozik, mint közbenjáró, betölti az egész világot és az ő tagjaival, mint azok közös élete, valóban egy, nincs semmi bonyolult dolog.
A negyvenkettedik érv ez: "Krisztus teste be volt zárva Mária méhébe, a kereszten függött s el volt temetve a sírba; tehát nem mérhetetlen és nincs mindenütt." Azt válaszolják erre, hogy úgy áll a dolog, amint Krisztus hirdeti. Tehát képes lenni és akar is lenni egy helyen és egyúttal az egész föld kerekségén. – Ámde ez a megoldás éppen annyit ér, mint ha valami anthropomorphita azt fecsegné, hogy az Istennek nagy orra van, mivel azt állítja, hogy érzi az áldozati füst szagát. És itt szépen megcsípem őket. Azt mondják, hogy mi a test tulajdonságairól elvont úton gyakran csalárd és szofista módon következtetünk Krisztus személyére. De ez a rágalom minden fáradtság nélkül semmivé lesz. Mert hiszen mi nem tanítjuk azt, hogy Krisztust, bárha teste véges is, ugyanezen méret fogná be, sőt azt állítjuk, hogy mindent betölt, mivel őt tagjaitól elválasztani nem szabad. De mivel a kérdés itt a testre vonatkozik, ehhez szilárdan ragaszkodunk. – Szóval, azt a különbséget, amelyet elvontan fönn kell tartani a Krisztus teste és személye között, mi helyesen megvilágítjuk, ők pedig igen helytelenül összezavarják. Mivel annak bizonyítására, hogy Krisztus teste mérhetetlen és mindenütt jelenvaló, ismételve azt vetik ellenünk, hogy Krisztusban csak egy személy van, s ennélfogva úgy teste, mint istensége tekintetében betölti az eget és földet. – Vajon nem azt jelenti-e ez, mintha Krisztus testét elvontan, hajánál fogva húznák, hogy ahová csak kiterjed istensége, oda a teste is kövesse azt?
A negyvenharmadik érvet valamivel hívebben adom elő, mint ők. "Mikor Krisztus azt ígérte, hogy közöttünk lesz, ez az ő
439
lelki jelenlétére értendő. Ámde amit ígért, annál jobbat kívánni sem lehet. Az ilyen jelenléttel tehát megelégedhetik a hit." Erre az a válaszuk, hogy ezzel a kiváló állítással a magunk torkát vágjuk el, mivel e szavakból azt következtetjük, hogy Krisztus úgy van jelen közöttünk, aminő akkor volt, azaz mint Isten és ember. – Mit mondanának, ha azt az ellenvetést tenném, hogy nincs jelen testileg úgy, mint aminő akkor volt, hacsak láthatólag nincs jelen? Mert ezt, ha nem csalódom, a test tulajdonságai közé kell számlálni, mint ami a testre nézve igen sajátos és attól elválaszthatatlan. Minthogy azonban semmi sem nyilvánvalóbb, mint az, hogy Krisztus itt annyiban köti össze magát velünk, amennyiben közbenjárónk és fejünk, az egész vita könnyen eldől, mihelyt megegyezés jő létre a tekintetben, hogy Krisztus közbenjárói személyében, vagy ha inkább akarják, a közbenjáró egész személye valóban és tényleg közöttünk van, noha Krisztus teste, vagy ami ugyanannyit jelent: Krisztus test szerint az égben van is. Mikor ugyanis mi a lelki jelenlétről teszünk említést, ezt a testre kell korlátozni. Bár hosszú szóáradattal könnyítettek magukon, a dolog lényege végtére is az, hogy Krisztus teste az égben marad, noha közbenjárói személye szerint bennünk lakozik.
A negyvennegyedik érv ez: "Ha az úrvacsorában Krisztus állagi teste adatik, akkor azt a hitetlenek éppúgy falják, mint ahogy a hívek veszik." Hogy ki beszélt így, nem tudom: nálam ugyan ennek az érvnek semmi jelentősége sem volna. Mert ameddig annak a lázálomnak a rabja voltam, hogy a kenyérben magának a testnek állaga nyújtatik, visszaborzadtam attól a gondolattól, hogy Krisztus testét az istenteleneknek is odavetik. S hogy az a tévedés, hogy Krisztus testét az istentelenek is eszik, micsoda szörnyűségekkel van tele, sőt minő szörnyűségektől dagad és hangzik, úgy gondolom, ezt a kelleténél jobban kimutattam egyebütt. – Krisztus így szólott: "Egyétek, ez az én testem". Hát ha valamely török vagy zsidó tréfából megenné a szent kenyeret? Vajon nem lesz-e meggyalázása a Krisztus testének, ha annak a gyomrába megy, aki megveti őt? – A magdeburgiak azt válaszolják, mivel Krisztus szavai így hangzanak, ők semmi képtelenséggel sem törődnek. Ámde azt gondoltam, hogy mivel a rendelés és az ígéret elszakíthatatlan kötelékkel fűződnek egymáshoz, az ígéret másként nem teljesül, csak ha a rendelésnek engedelmeskedünk. És minthogy Luther azt tanította, hogy a kenyér csupán magában az úrvacsorai cselekményben test, ők pedig azt kiabál-
440
ják, hogy a kenyér nem jelkép, hanem valóságos állagi test: igazán szeretném tudni, hogyan bontakoznak ki ebből a csomóból. Tegyük fel, hogy az ő szokásukhoz képest száz apró darabkát készítenek az úrvacsora céljára; gyakran megtörténik, hogy a szent asztalhoz kevesebb vacsorázó járul. Vajon mikor onnan eltávoznak, ami ott marad, Krisztus teste-e, vagy a misztérium végeztével megszűnik test lenni? (*) Csak hadd élvezzem én az összes hívekkel együtt Krisztus testét, akkor szívesen megengedem nékik, hogy ők Júdással együtt részesüljenek ama képzelt dologban.
A negyvenötödik érv az, hogy "mi semmit sem tanítunk, ami az Ágostai Hitvallással ellenkeznék, s ezért nincs ok arra, hogy oly hevesen civódjanak, vagy inkább elkeseredetten harcoljanak ellenünk. Ha e dolog tekintetében kétely merül fel, a szerzőre, Melanchton Fülöpre hivatkozunk." Minthogy a magdeburgiak habozó választ adnak, én bízva jó lelkiismeretemben, bátran merészlem megismételni ugyanazt: hogy ti. a saját felfogásának, ahányszor jónak látják, Fülöp maga legyen a tolmácsa. Megátalkodottságukon kívül azonban semmit sem hoznak fel a magdeburgiak, ami a Hitvallástól való eltérésünkre mutatna.
A negyvenhatodik érv ez: "Ha hisszük, hogy Krisztus testileg van jelen az úrvacsorában, akkor a pápistáknak az átlényegülésről szóló tanát nem támadhatjuk kellő erővel." Azt válaszolják, hogy nem kell cselekedni a rosszat azért, hogy jó következzék. – Én pedig ezt az egészet szívesen átengedem nekik, s nem is tudom, honnét vették. Sőt iratainkból kiderül, hogy a leghaszontalanabb dolog. Mert míg más, eléggé erős érvekkel cáfoljuk meg az átlényegülést, addig nekünk bőven elégséges az az egy érv, hogy ily módon felforgattatik a jegy és a jelzett dolog közötti hasonlóság. Ha ugyanis a sákramentumban látható és földi jegy nem felel meg a lelki ajándéknak, akkor megdől a sákramentum természete.
A negyvenhetedik érv ez: "Mivel a testi jelenlétről való képzelődés alkalmat nyújtott a pápista bálványimádásra, s ezt még megerősíti, nem szabad védelmezni." Azt válaszolják, hogy az esetleges hibából vont következtetés nem érvényes. – De mit mondanak, ha azt állítjuk, hogy a két dolog egymáshoz van csatolva; mindazonáltal nemcsak a bálványimádás elkerülése céljából szüntetjük meg a testi jelenlétet, hanem hogy annál jobban kiderüljön, mily kárhozatos a testi jelenlétre vonatkozó hazugság, figyelmeztetjük
(*) Az ilyen megmaradó jelenlétet a lutheránus teológia tagadja, a római katolikus állítja. Az előbbi még őrzi ezáltal az Igében tanított hit-szempontot, az utóbbi az "objektivitás" jelszavával teljesen eldologiasítja az Úr testét. A lutheri álláspont azonban éppen középutas jellege miatt önmagának mond ellent: érvei következetesen kifejtve a római átlényegüléses felfogáshoz vezetnek. [NF]
441
az embereket, hogy szükségképpen magával hozza az istentelen bálványimádást. Mert azon állításuk, hogy Krisztus testét, ha jelen van is a kenyérben, azért nem kell imádni, mivel Krisztus ezt az imádást nem fogadja el, [akkor] érne valamit, ha az ő válaszaik mindenki előtt megbízhatók volnának. Azt vetik ellen, hogy Krisztus testének imádására nézve sehol sem maradt fenn parancsolat. Kétségkívül Krisztusról, mint emberről, mondatik ez, sajátképpen: "Az Isten is felmagasztalá őt és ajándékoza neki oly nevet, amely minden név felett való, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon. (Fil 2,9) Tehát méltán és okosan következtette ebből Augustinus, hogy Krisztusnak testét közbenjáró személyében kell imádni. Egyébként csudálkozom, hogy a magdeburgiak olyan bőkezűen megengedik [elengedik?] nekünk azt, amihez az ő többi párthíveik oly elkeseredetten ragaszkodnak. Mert mit akar kifejezni Luthernek ama mondása, melyet a louvainiek ellen intézett: "szent és imádatra méltó sákramentum,["] ha a kenyérben nem a testet imádják[?] Legalább egyezzenek meg egymás között, s Westphaljuk nézeteit itt is írják alá, ha árulók nem akarnak lenni azzal az üggyel szemben, amelynek védelmezői.
A negyvennyolcadik érvet rosszul és hűtlenül idézik. Mi ugyanis nem következtetünk úgy, hogy "ha a kenyérben van a test, akkor a kenyér és a test lényege eggyé lesz," hanem ha sajátképpen, s amint ők erősítik, szóalakzat nélkül maga a kenyér a test. Mivel ugyanis állandóan azt hajtogatják, hogy csupán tanítás okából mondják azt, hogy a test a kenyér alatt adatik, de eközben szilárdaknak kell lenniök Krisztus azon igéinek, hogy a kenyér test – szeretném, ha arra a kérdésre válaszolnának, hogy az alany és az állítmány között minő megegyezés van, ha nem egy az állag. Tehát, ha százszor a ládába zárják is pénzüket, az ő megoldásukat mégis kiütik a kezükből. E közben kézzelfogható ellenmondáson kapjuk őket, mivel most azt vallják, hogy a kenyér összeköttetik a testtel, pedig ezt azelőtt tagadták. Mert a tizenkettedik fejezetben sem haboztak egymással összevetni eme két helyet: "az ige testté lett," és ezt: "Ez az én testem."
A negyvenkilencedik helyen, hogy koldusságot vessenek a szemünkre, nem tudom minő maguk-gyártotta haszontalanságot szalasztanak ki a szájukon: "semmi haszontalan dolog sem igaz; a testi jelenlétre vonatkozó tanítás pedig haszontalan, tehát nem igaz." Itt azt mondják, hogy mi, miként az éhínségben szenvedők, nemcsak a bölcselkedők műveiből, hanem a rétorok rétjéről is szedegetjük táplálékunkat. Én pedig, mivel szégyellnék ekként
442
rétoroskodni, nekik hagyom, ami az övék. Védjék meg azonban magukat Pál ellen, ki mindazokat a kérdezősködéseket kárhoztatja, melyekből nem származik épülés (2Tim 2,23). Ha tanításuk haszontalan, ebből bizonyára az következik, hogy helytelenül támasztanak olyan súlyos harcokat. Kétségtelen, hogy barátságosabbak a pápistákkal, mint velünk szemben. Ha a haszontalan kérdezősködés miatt teszik ezt, akkor ám lássák, hogy majd egykor miként adnak számot zordonságukról. Hogy a főtételt visszaverjék, semmi szükség sem volt arra, hogy az Isten törvénye ellen való rút káromkodással könnyítsenek magukon. Azt állítják, hogy hellyel-közzel van olyan igazság, amely haszontalan. Hogy ezt mint kétségtelen dolgot bebizonyítsák, rájuk nézve az Isten törvénye haszontalan. Az apostol ugyan azt mondotta, hogy a ceremóniák és árnyékok semmi hasznukra sem váltak azoknak, kik azokat gyakorolták, ti. önmagukban; de vajon ezért haszontalan-é az egész törvény, amelynek hasznossága magában az emberek kárhoztatásában is kitűnik? Meg kell vizsgálni még, vajon az a hazugság, amelyet ők tukmálnak ránk, minő hasznot hajt? Ezt a helyet: "A test nem használ semmit" (Ján 6,63), már az előbb megmagyaráztuk. Egyébként, ha a Szentírásnak semminő bizonyságaira sem támaszkodunk is, mivel a mi tanításunk Krisztusnak az ő tagjaival való szilárd összeköttetését foglalja magában, amelybe a mi egész üdvünk és boldogságunk bezárva van, ők pedig azt az evést követelik, amelyben Júdás és Péter különbség nélkül részesül, világosan kitűnik, hogy semmi miatt civódnak.
Az ötvenedik érvet is ámításra használják. Nékik tehát könnyű a maguk árnyékait megsemmisíteni; de szeretném, ha nekem akkor válaszolnának, ha az érvelést ekként módosítom: A Krisztus teste állagának közöltetése, amelyet ők védelmeznek, vagy ideiglenes, vagy állandó. Ha azt mondják, hogy állandó, akkor a Krisztus állagilag megmarad mindenféle bűnösben is, bár közülük az egyik paráználkodik, a másik megöli az ártatlan embert, és mindegyik borzasztó bűnökkel fertőzteti meg önmagát. Ha ideiglenes és csak egy pillanatig tart, akkor mi haszna van a Krisztust venni, mikor őt ugyanazon a helyen hagyja az ember, mihelyt lábát elmozdítja a szent asztaltól? Ha a közöltetés az úrvacsora cselekményén kívül nem állandó, akkor semmivel sem lesz több haszna, mint valami elvesztett dologra való visszaemlékezésnek. És bizonyos, hogy amit az Úr a bennünk való állandó megmaradásáról (Ján 6,56) egyebütt állít, s amit Pál a mi szíveinkben a hit által való lako-
443
zásáról (Ef 3,7) tanít, az az úrvacsorában pecsételtetik meg. Ebből következik, hogy az a közöltetés, melynek az úrvacsorában részesei vagyunk, állandó. Ezek után ekként szabad okoskodnom: Krisztusnak a bennünk való lakozásra vonatkozó ígérete különös [különleges], és csupán a hívekhez van intézve, tehát Krisztust csak a hívek veszik birtokukba az úrvacsorában. De, mennyire figyelték meg ezek a jó bírálók azt a tárgyat, amelyre nézve azt parancsolják, hogy alaposabb megfontolás tárgyává tegyük.
Az ötvenegyedik érv ez: "Az a tanítás, amely sok képtelenséget hoz magával, nem igaz; a Krisztus testi jelenlétére vonatkozó tanítás sok képtelenségbe van bonyolítva; ebből következik, hogy nem igaz." A főtétel igazságát egyetemlegesen tagadják, mivel a képtelenségek fajai különbözők; a teológiában pedig nem kell képtelenségnek tartani mindazt, ami az emberi értelemnek ellene mond. – Egyébként, hogy azok a dolgok, amelyeket mi felhozunk, ilyenek-e, vagy sem, az alábbiakból ítéljék meg az olvasók.
Az ötvenkettedik fejezetben említik az első képtelenséget. "Képtelenség, hogy a Krisztus teste és vére mindenütt legyen, márpedig az úrvacsorában való testi jelenlét mindenütt-jelenvalóságot kíván." A magdeburgiak azt válaszolják, hogy ez csupán az emberi értelem előtt képtelenség, de nem a hit előtt, mivel sohasem lesz képtelenség a Krisztusnak hinni. – Ha bebizonyították volna, hogy arra nem kell nézni, hogy mi egyezik meg a sákramentum természetével, most esetleg aggályt támasztanának. De mivel már százszor bebizonyítottuk, hogy ha a kenyér alatt nem rejtőzik is Krisztus testének jelenléte, az ő igéivel szemben mégis olyan hívő tiszteletet tanúsítunk, aminőt azok megérdemelnek, ezzel még nincs megoldva a csomó. Még szorosabban köti őket az az érv, amelyet rövid és kétértelmű beszéddel homályosítanak el. Mert Krisztusnak vagy az egész teste nyújtatik a kenyérben, vagy a fél; ha az egész, akkor a vér nem kevésbé kenyér, mint a test. Ugyanezt lehet alkalmazni a pohárra is, hogy ti. a bor nem kevésbé test, mint vér. (*) Ha azt költik, hogy a Krisztus teste vértelen, és a vért a testből kivéve külön teszik, van-e e szörnyűségnél rútabb dolog? Ezen a helyen nem közönséges ételről és italról van szó. Miként gondolják ők – kérdem –‚ hogy az úrvacsorában a Krisztus testét eszik és az ő vérét isszák? Ha azt válaszolják, hogy az minden részében egész, akkor miért inkább a kenyér a test, mint a bor? És miért inkább a bor a vér, mint a kenyér? Ha azt válaszolják, hogy ennek a módja előttük rejtve van, akkor miért
(*) Valóban, Róma egészen idáig elment az átlényegülés tanának magyarázatában: dogmaként hirdeti, hogy mindkét szín alatt valóságosan jelen van az Úr teste, vére, embersége és istensége. [NF]
444
adnak oly vakmerően meghatározást az állag jelenlétéről? S ez taszítja őket ebbe az örvénybe. Ám morogják, ha tetszik, hogy ez legfeljebb fizikai képtelenség, mégis csak a teljesen buta emberekkel hitetik el, hogy a vér állagát Krisztus elszakíthatja a test állagától. Az összeköttetés pedig az igéknek mond ellene. Azonban, ha Krisztus sértetlenül marad az égben, nincs semmi akadálya annak, hogy testét ételül és vérét italul nyújtva, mindegyikkel külön tápláljon és éltessen minket.
Mivel az ötvenharmadik helyen a mi szavainkat megcsonkítják és megrontják, ezt a képtelenséget figyeljék meg az olvasók: "Minthogy Krisztus mennyei dicsőségét kisebbíti meg az ő testének a földi elemekbe való bezárása, azért gyalázattal illetik őt, mikor testileg a kenyérbe helyezik." A magdeburgiak esetleg azt az ellenvetést teszik, hogy a természet rendje szerint ez gyalázatos dolognak látszhatik a Krisztusra nézve, de a teológia szerint nem az. – Hát mikor Krisztusról olyasvalamit állítunk, amit róla nem valami halandó, hanem maga az Isten hirdet, vajon még akkor sem szégyellik, hogy ilyen nyomorult mentsvárba menekülnek? Tudom, hogy Krisztusra nézve nem volt gyalázatos dolog az, hogy a kereszten függött, hiszen ott a halálon és az ördögön győzedelmet aratva, mintegy diadalszekéren fenségesen székel. De mennyire eltérő eset, ha a mennyei ülőszékéből levonatva földi és romlandó elemhez csatolják őt? Mikor ugyanis a kereszten függött, az Atya meg nem akarta, hogy a mennyben élvezze a boldog halhatatlanságot. Most azonban magához vette őt a földről, hogy felmagasztaltassék minden egeknek felette. Ez oknál fogva szűnjenek meg a magdeburgiak az Isten bölcsességére és a világ oktalanságára hivatkozni, mert a saját megátalkodottságuk vakítja el ezekkel az értelmüket, hogy ne habozzanak fent és lent egyaránt összezavarni mindent.
Rendes szokásukat követik az ötvennegyedik fejezetben. Az itt felhozott érv lényegében mégis ez: "Minden olyan tanítás, mely a Szentírásban ellen mondást támaszt, hamis. Mivel pedig, ha a testi jelenlétet az úrvacsorában elfogadjuk, a Szentírás egyes helyei egymásnak ellenmondanak, ezt a tévelygést méltán utasítjuk vissza." A főtételt kifogásolják, mivel az igaz tanítás folytán is gyakran támadnak versengések. – Mintha bizony azt mondanók, hogy más tanítás a hibás, nem pedig az, mely a Szentírással ellenkezőt foglal magában! Ha azt mondják, hogy az ő tanításuk nem sérti a Szentírást, nem csuda, mivel előttük semmi sem könnyebb, mint az
445
eget a pokollal egyesíteni. Ha egyszer azt állítják, hogy ezek az állítások: "Krisztus teste mindenütt van és mégis bizonyos helyen van;" "véges és mégis mérhetetlen," "látható és láthatatlan," "halandó és halhatatlan," "egész és fél" – egymásnak nem mondanak ellent, akkor ugyan hol lehet találni ellentétet? Ámde a kegyes és józan olvasókhoz esedezem, ne engedjék elrabolni e szédelgő emberek által az egyetértésnek és egységnek lelkét, hogy az önmagával jusson ellentétbe, ne engedjék szétmarcangolni a szent iratokat, hogy azokból valaminő sokalakú Krisztust hozzanak elő.
Az ötvenötödik érvről restellek beszélni, s legfeljebb azért szólok róla, mert röviden figyelmeztetnem kell az olvasókat az ő hihetetlen szemtelenségükre, mivel nem tudom, micsoda ízetlenséget mertek minden külső ürügy nélkül összehazudni, hogy azt a mi képünkhöz mázolják. Mert ugyan kinek jutott valaha eszébe, hogy "Krisztus, mivel testét tőlünk vette, azért nem adja azt nekünk eledelül." – Sőt mindenütt azt valljuk, hogy a testet azért öltötte fel, hogy annak közöltetése által éljenek a mi lelkeink. Mi ugyanis azt tanítjuk, hogy amennyiben emberré lett, a mi csontunkból és a mi húsunkból való, amennyiben pedig minket éltet, beteljesedik Pálnak ama mondása, hogy mi az ő testéből való test s az ő csontjából való csontok vagyunk (Ef 5,30). Ennélfogva a magdeburgiak támadják a maguk hazugságait, amint akarják, csak minket ne terheljenek semminemű gyalázattal, vagy gyűlölséggel.
Az ötvenhatodik érv szerint "ellenmondás van a között a két állítás között, hogy Krisztus a világot elhagyván, az ő testében befogadtatott az égbe, és hogy a maga testében rejtőzik a kenyér alatt." Azt válaszolják, hogy ezek a hit szerint nem ellenmondó dolgok, hanem a mi szédelgő lelkületünk által lesznek azokká. – Ezt ugyan könnyű elmondani, de nehéz bebizonyítani. Mert ha igaznak ismerjük is el azon ellenvetésüket, hogy a hit Isten munkáit nem az ész felfogó képességével méri, hanem igazságát és mindenhatóságát dicsőíti, ebből mégsem következik, hogy mivel az Isten igazsága egyszerű és egy, a hit Istent átalakítja úgy, hogy ellentétbe jut önmagával. Az Istennek bizonyságtétele az, hogy Krisztus befogadtatott az égbe, s az egeknek kell befogadniuk őt, míg végtére, mint megváltó jő el, s ott kell őt keresni (Csel 3,21). Mivel ezzel a tannal teljesen ellentétben áll a testi jelenlétre vonatkozó hazugság, mit használ azon ellenvetésük, hogy ebben az ellenmondásban helyet kell adni az Isten mindenhatóságának, különösen mikor hamarosan szemünkbe ötlik az a könnyű és ügyes
446
felfogási mód, hogy Krisztus bár a mennyben székel, miképpen ajánlja magát nekünk a földön, hogy őt élvezzük? Mennyivel tetszetősebben emlegethetjük mi, hogy a hitet helytelenül gyakorolják a Krisztus testi evésében és helyi jelenlétében, mivel természetének jobban megfelel, ha az ember a magasba emelkedik azért, hogy lelkileg élvezze a Krisztust?
Az ötvenhetedik érv rokon a legutóbbival, és így szól: "Az a két állítás, hogy Krisztus testét, amely láthatatlanul a mennyben van, láthatatlanul és érzékelhetetlenül a kenyérben esszük, ellentmond egymásnak." Mert azt az állítást, melyet úgy idéznek, mintha mi mondottuk volna: ti. hogy az ésszel nem egyeztethető össze, hogy Krisztust, kinek húsa és csontja van, hús és csont nélkül eszik, tartsák meg maguknak. – Mi köze van ugyanis ennek a dologhoz, mikor közöttünk magának a testnek az evéséről folyik a vita? Mert az a válaszuk, hogy a hit érzülete tekintetében nem ellenkeznek, éppen annyit ér, mintha az anthropomorphiták azt hánytorgatnák, hogy ők, mikor a Szentírásnak az Isten szemére, orrára, szájára, fülére, karjára, lábára vonatkozó szavait elhiszik, minden képtelenség felett szemet hunynak, mivel a hit minden ellenmondáson felülemelkedik.
Az ötvennyolcadik helyen nem kevésbé árulják el ízetlenségüket, mint rosszakaratukat. Valahol azt mondottam, hogy "Westphal és a hozzá hasonlók megátalkodottságának okvetlen gyűlöletesnek kell lenni a tanult és nyílt szívű emberek előtt, mivel Luther tanítványai és bizalmasai közül a legtanultabbak tettek bizonyságot arról, hogy nekik tetszik az én tanítási formám." Kettőt neveztem meg: Cruciger Gáspárt és Vitus Tódort. Itt a magdeburgiak szarvasokoskodással vádolnak, mintha ezt a következményt szőttem volna szavaimhoz[:] "Tehát jó ügyünk van, és a többi összes szász tanítóknak is okvetlen át kell térniük a mi nézetünkre." Ezek a jó emberek persze, kik oly rút sárral mocskolják be magukat, fájlalják, hogy mi a halottakra a gyalázat bélyegét sütjük. – Mármost hogy hiába ne hivatkozzanak arra az egyházra, amelynek Tódor a lelkésze volt, újból ismétlem, hogy én semmi olyasmit nem mondottam, amit a saját keze írásával nem bizonyíthatnék annyiszor, amennyiszer szükség lesz reá. Cruciger megegyezésére nézve, hogy tovább ne menjünk, tanúm lesz akár maga Fülöp, akinek tekintélye a tanítványainál szükségképpen felette áll minden ellenvetésnek.
Utolsó érvül ezt hozzák fel: "Mi, sákramentáriusok ezt az ügyet fényesebben magyaráztuk meg, mint ahogy képesek volnának azok,
447
kik ellenkező nézeten vannak. Tehát igazmondók vagyunk, s ellenfeleinknek hallgatniuk kell." Először, mily ügyetlenül balgáskodnak azzal, hogy úgy színlelik, mintha mi elfogadnók azt a nevet, amelyet ők gyalázat okából fogtak ránk! Valahányszor engem sákramentáriusnak neveznek, éppúgy nem indulok fel, mint a kutyaugatáson. Sőt olyan váddal vágnak elénk, amelyet nekik igazán és méltán lehet szemükre hányni. Mert ahogyan testamentáriusoknak neveztetnek, akik vagy hamis hagyományleveleket írnak, vagy hamis örökösöket csempésznek be, úgy manapság ezek a jó emberek, mikor a rendelkező felfogása ellenére koholt testet tukmálnak ránk, vajon nem érdemlik-é meg ugyanezt az elnevezést? De ezt bizonyára minden ok nélkül alkalmazzák ránk. Mellőzvén azonban ezt az ő silányságukat, áttérek magára a dologra.
Elismerem s nem szégyellem, hogy azt mondottam, miszerint én a szent vacsorát s annak egész erejét fényesebben magasztaltam, méltóságát és hathatós voltát jobban és hűségesebben megmagyaráztam, mint az összes Westphalhoz hasonló emberek. Ennélfogva az, aki úgy színleli, mintha ő az úrvacsora megvédelmezése érdekében harcolna velem, igazságtalanul cselekszik. És valóban: van-e méltatlanabb dolog, mint a zavargó emberek, mikor pusztán mordságuktól vezetve megzavarják az Isten egyházát, magukat azzal a hamis ürüggyel kelletik, hogy ők a szent vacsorát védelmezik miellenünk, kik annak méltóságát épp oly tiszteletadással hirdetjük, mint amily világosan beszélünk annak egész természetéről és erejéről. Hogy mellőzzem az én összes könyveimet, melyekben világosan azt tanítom, miszerint Krisztus a legkevésbé sem oly csalárd, hogy puszta és haszontalan alakzatokkal játszadozzék velünk, hanem amit kiábrázol, azt egyúttal valóban nyújtja is, a mi Megegyezésünk nemde ugyanezt tartalmazza? De azért ezek az emberek mégsem szűnnek meg azt kiabálni, hogy mi az úrvacsorát megüresítjük!
Most is azt vetik szemünkre a magdeburgiak, hogy mi nem komolyan ruházzuk rájuk az ítélkezést. De ha alaposabban mérlegelnék, hogy én mely bírákra hivatkoztam, észrevennék, hogy azok jegyzékében nincsen az ő számukra hely. Nem vonakodom bírákul elismerni Krisztus hűséges szolgáit, a komoly és mérsékelt embereket, de hogy a gőgös, megátalkodott, gyalázkodó s testvéreiket megvető embereknek ezt a tekintélyt tulajdonítsuk, azt az ésszerűség éppen nem engedi. S ezenfelül gyermekekhez hasonlítják magukat, kik által Isten a maga dicsőségét elvégezi, minket pedig
448
azzal ócsárolnak, hogy rothadt tüntetésünkkel félelmet támasztunk. De bár a szelídség és a szerénység lelkületébe öltözve legalább azt bizonyítanák be, hogy ők emberek. Vajon hol lehet nagyobb és üresebb tüntetést találni, mint őbennük? Ilyen tüntetés, mikor ugyanazon a helyen szájhősként kérkednek azzal, hogy majd megmutatják, hogy a mi fülünk megcsendül és szívünk megreszket az ő lármájuktól. Íme, az "alázatos gyermekek," kik hogy mindent maguknak követeljenek, Krisztus szolgái számára egy cseppet sem hagynak a Szentlélekből, pedig ezek munkáiból hasznot kellett volna hajtaniuk, ha a tanulékonyságnak csak egy cseppjével is meg lettek volna áldva. – Mindamellett még durvább rágalom az, amit hozzátesznek, hogy mi a lelkiismeretünk ellenére állunk ellen az igazságnak. Hogy a rágalom méltatlansága az egész világ előtt ismeretes legyen, hozzád fellebbezek, óh Krisztus, Istennek fia, a világnak legfőbb bírája, akinek parancsszavától maguk az ördögök is rettegnek, hogy most és az ítélet napján is tedd nyilvánvalóvá, vajon szállta-é meg valaha akkora düh az én lelkemet, hogy a te tanításodat bárminemű hazugsággal, vagy rontással megfertőztessem? Ha pedig azt látod, hogy én ettől a bűntől teljesen tiszta vagyok és igen távol állok, sőt nekem hűséges tanúm vagy arra, hogy őszintén és lélekből vallom azt a hitet, melyet a te szentséges evangéliumodból tanultam, akkor, óh, fékezd meg azoknak az embereknek ördögi átkozódását, kiket a maguk megátalkodottsága, vagy fennhéjázása úgy elvakít, hogy mindent veszedelembe döntenek.
Beszédemmel most megint hozzátok fordulok, kegyes olvasók, és mindannyiotokat arra kérlek, ne engedjétek, hogy az a csengés, amellyel a magdeburgiak dicsekesznek, eltompítsa érzékeiteket. Az ő nyelvükön állandóan ugyanaz a szó hangzik, hogy ti. nem kell vitatkozni ott, ahol Krisztus, az egyetlen mester és tanító, világosan megtanította, mit kell hinnünk, s nem kell perlekedni ott, ahol ugyanaz a legfőbb bíró ítéletét nyíltan kimondotta. Persze mivel úgy látják, hogy sem ránk nézve nem lehet semmi gyűlöletesebb, sem rájuk nézve semmi tetszetősebb, mintha a tudatlan emberekkel elhitetik, hogy erről a sákramentumról nem lehet vitát támasztani anélkül, hogy Krisztus tekintélye meg ne inogjon. Ugyanilyen mesterkedés az is, mikor lépten-nyomon azt kiabálják, hogy e tekintetben az emberi értelemre hallgatni épp oly veszélyes, mintha valaki egy parázna nő csábításaira hallgatva, végzetes bilincsekbe veri magát. S bár ugyanezt hangoztatja nyelvük a közkedveltség megnyerése céljából, mindamellett nekünk nem kell attól félnünk,
449
hogy azokat a mutatós külsőségeket azonnal le ne törölje a dolog megismerése. Ennélfogva nekünk nem kell mást óhajtanunk, mint hogy mindenki azon legyen, hogy magából az ügyből alkosson magának ítéletet. Ily módon menten kiderül, hogy mi Krisztus szavai számára csakis azért keresünk magyarázatot, mivel szívünkben komoly tisztelet lakozik irántuk; és hogy mi az emberi értelmet is mellőzve, értelmünket a világ fölé emelve, ennek a misztériumnak mélységét illő hittel fogadjuk és bámulattal vesszük körül. Ennélfogva szétoszolván az a füstfelleg, amellyel teljesen méltatlanul vakították el az egyszerű emberek szemét, hogy semminő kutatásba ne merüljenek, könnyen megsemmisül az a hamis gyűlölség is, amelyre ellenfeleink egész védekezésüket alapítják.
Már most a maguk helyén mit hoznak fel a brémaiak? (1) Hogy állásuk birtoklása rájuk nézve nyugodt maradjon, pazar dicséretekkel magasztalják Luther nagylelkűségét. Ezt én szívesen tűröm, csak ennek a kiváló tanítónak a nevével helytelenül és méltatlanul vissza ne élnének a maguk hasznára, vagy inkább a maguk önkénye szerint. Ha Luther igen nagy erényeihez valami hiba is vegyült, arra én szeretnék leplet vetni. Bárminők voltak is e hibák, ezek támadásától visszatart engem az a tisztelet, mellyel különös adományai iránt viseltetem, és a szeretet; ámde e hibákat erények gyanánt magasztalni balga és helytelen vágyakozás. Még kevésbé menthető az a megfontolatlan hév, hogy a Szentírást rútul és szégyenletes módon megrontják, hogy a Keresztelő Jánostól elrabolt zsákmánnyal ékesítsék fel Luthert. Mert bár nem tagadják, hogy amit Malakiás az eljövendő Illésre nézve jósolt, Keresztelő Jánosban vált valóságra, ezt a jóslatot mégis Lutherre akarják érteni, mivel ő az az Illés, akinek mindent helyre kellett állítania, és mivel annak, ami Keresztelő Jánosban egyszer, úgy a próféta, mint Krisztus bizonysága szerint világosan valóságra vált, Lutherben kellett megismétlődnie. S ezzel a hamissággal nem kevésbé szennyezték be Luther nevét, mint az egyiptomiak Jeremiás testét,
(1) A magdeburgiakat követik Westphal gyűjteményében a brémaiak, akiktől Westphal a következő című munkálatot közli: "Intelem és komoly figyelmeztetés a maguk népéhez az evangélium megismert igazságában való kitartásról, valamint arról, hogy miként kell óvakodni a megtévesztett és fanatikus emberek kovászától." Ezen kívül Westphal még két levelet közöl, amelyek közül az egyik Westphalhoz van intézve, a másik a hamburgi lelkészi karhoz, s végtére az úrvacsorára vonatkozó hitvallást. (Corp. Ref. jegyzete.)
450
mikor az ő sírját imádták. S ha Luthernek átengedjük is az Illés nevet, mégis szentségtörő vakmerőség azt állítani, hogy ő az utolsó Illés, mintha az Isten keze meg volna kötve, hogy akár nála kiválóbbat, akár vele egyenlőt ne küldhessen ezután. Mert micsoda jóslatból lőn világos előttük, hogy az Isten hatalmának kincsesházai egy ember személyében úgy kimerültek, vagy megfogyatkoztak, hogy hozzá hasonló egy sem jöhet többé elő abból a mérhetetlen és megfoghatatlan forrásból? Nem is kétkedem abban, hogy a Sátán szántszándékkal támasztja ezeket a hírnököket, hogy a világias és gunyoros emberek számára alkalom nyíljék, amit annyira keresnek, a gyalázkodásra. S vajha az egész iratban éppoly csonka lett volna a keze, mint ez egy szónál annak, ki magát nem akarta mással megjelölni, csak egy T-vel. (1)
Mert míg Luther mindig azt az elvet vallotta, hogy sem neki, sem a halandók közül senkinek nem szabad másból bölcselkedni, mint az Isten igéjéből, csudálkoznunk és szomorkodnunk kell azon, hogy az egyházat milyen parancsolólag kötik az ő nézeteihez. Tagadni fogják, hogy nekik ez lett volna a szándékuk. Egy kissé tehát hagyjuk békében Luther nevét, míg az ügyet nyugodt és szelíd értelemmel megvitatjuk.
Azt a figyelmeztetésüket, hogy a hamis tanítóktól óvakodni kell, én is elfogadom, s a mi intelmeink sem irányulnak egyébre, mint arra, hogy az Isten fiai óvakodjanak ezeknek a dögvészes lázálmaitól. De magára a dologra nézve mit mondanak? Tanítói fensőbbséggel kijelentik, hogy ők Krisztusnak eme szavait: "Ez az én testem," nem veszik sem szimbolikusan, sem pedig metonimikusan, hanem meghagyják azokat eredeti jelentésükben, ahogy hangzanak. Én azt mondom, hogy e szavakban metonímia van, mivel a kenyeret másként nem illetheti meg a test elnevezés, csak annyiban, amennyiben jelkép. Ezt az állítást a kelleténél jobban megerősíti az a hasonlatosság, amely a jegy és a jelzett dolog között mindenütt szemünkbe ötlik a Szentírásban. Ha az okát keressük annak, hogy durva képtelenséggel miért ragadják meg a betű szerinti és bárdolatlan értelmet, azt válaszolják, hogy ennél a kérdésnél nincs méltatlanabb és oktalanabb dolog. Mire jó tehát, hogy ők napon-
(1) Az előbb említett két, Westphalhoz írott levelet Haveman Keresztély és T. A. János írták alá. A második levélből egészen világosan kiderül, hogy az utóbbi amsterdami Timann János brémai lelkész volt. (A Corpus Ref. jegyzete.)
451
ként kiabálnak a szószékről, ha az egyház el van tiltva a Szentírás magyarázatától? De – mondják ők – a világos szövegnek nincs szüksége bizonyításra. Persze, csak azt engednék meg, hogy a sákramentum sákramentum. Mikor Pál azt hirdeti, hogy az egyház víznek fürdőjében mosattatott meg (Ef 5,26), ezt az állítást közmegegyezéssel mindenki igaznak tartja. Ebből ha úgy következtetnek, hogy a víz romlandó eleme mossa el lelkünknek szennyét, maga az igazság napja homályosul el. Mindenki megegyezik abban, hogy Pál igazán mondotta, miszerint a keresztségben Krisztust öltözzük fel (Gal 3,27). Mármost ha Krisztust ruhává alakítják át a brémaiak, minő sötétséget terjesztenek a világosság helyett? Mindamellett halljuk: mint hangzanak a szavak. Továbbá szeretném, ha magában a magyarázatban kimutatnák azokat az ellenséges hadi jelvényeket, melyek alatt az ő hazugságuk szerint mi egymással ellenség módjára szállunk szembe. Ámbár, ha némelyek a többiektől eltérőleg tanítottak valamit, az semmit sem tartozik a dologra. Csak mérlegeljék az olvasók, hogy a sákramentumi beszédmód, amely a Szentírás közönséges használatán alapul, teljességgel visszautasítandó-e azért, mert a brémaiak tetszését nem nyerte meg?
De négy ok akadályozza őket abban, hogy állításuktól eltérjenek. Az első, hogy Jézus Krisztus, mint igaz és tökéletes Isten és ember, egy személyben egyesült. – Ámde az isteni természetnek az emberivel való egyesülése nem zavarja össze mindegyiknek egységét, sem pedig a személy egysége nem vegyíti úgy össze az isteni természetet az emberivel, hogy mindegyiknek meg ne maradjon a maga sajátossága. A Krisztus lelke bizonyára sajátosabban járul isteni voltához, mint testéhez. S mindamellett Luther nem vallotta, hogy Krisztus, mint ember, minden dolgot mindig előre tudott volna. A második érvük az, hogy Isten jobbja, amely mellett Krisztus székel, mindenütt van. – Mintha tagadnók, hogy Krisztus, mint közbenjáró az Isten és az emberek között, kibeszélhetetlen módon mindent betölt és mindenütt egészen van, és mégis teste szerint a mennyben foglal helyet. A harmadik érv az, hogy az Isten igéje nem hamis, vagy hazug. – Ámde nincs szó az ige hamis voltáról, hanem az ő megátalkodott makacsságukról, aminek következtében még a Szentírás első elemeinek sem adnak helyet. Mert ha itt az ő beleegyezésükkel és megnyugvásukkal elfogadásra talál az a szabály, amelynek akaratuk ellenére és ellenmondásuk dacára is érvényesülnie kell minden sákramentumban, mindjárt be lesz fejezve minden perlekedés. A negyedik érv az, hogy Istennek sok-
452
féle és különböző módjai vannak arra, hogy valahol, valamely helyen legyen. – De ebből a különbözőségből nem következik, hogy bár Krisztus teste, mikor az úrvacsorát rendelte, egy helyütt való, látható, véges és halandó volt, most egyszerre több helyütt, láthatatlan, mérhetetlen és halhatatlan legyen. Íme, mily igazán hánytorgatják, hogy azok a dolgok, amelyeket ők tévelygésük megszilárdítására felhoznak, biztosak, erősek és megcáfolhatatlanok. Csak a balgaságuk okozza, hogy e tévelygésben kényelmesen megnyugosznak, de biztonságban bizonyosan nincsenek.
Abból az ellenvetésükből ugyanis, hogy a test alakja nem adatott át, sem pedig a vér jegye ki nem öntetett, világosan látható, mily vakmerően viaskodnak ezek az atyácskák a maguk árnyékával. Mert mire irányul az a metonímia, amelyet mi állapítunk meg, ha nem arra, hogy a kenyér sákramentumi módon Krisztusnak a valódi, érettünk keresztre feszített teste, és hogy így velünk a külső jelkép alatt valóban közöltetik? S mi nem is támaszkodunk csupán fizikai érvekre, hanem azt akarjuk, hogy amit a Szentírás a Krisztus testéről nyíltan tanít, az erősen és sérthetetlenül álljon, amint kevéssel előbb figyelmeztettem is az olvasókat, hogy mi a Krisztus szavaihoz nem csatolunk idegen értelmet, hanem azt, amelyet a hasonló helyek követelnek. A brémaiak szépen kibontakoznak azzal, hogy mivel meg van írva: "Hiába tisztelnek engem embereknek rendeléseivel" (Mát 15,9), minden érv előtt be van zárva az ajtó. – De hogy mily helytelenül fegyverkeznek fel azzal a tetszetős állítással, hogy az emberi értelemmel mindig szembe kell állítani az Isten igéjét, úgy vélem, azt már gyakrabban megvilágítottam. Mert amint bezárt szemmel is szívesen megyünk mindenüvé, hová minket az Isten hív az ő szavával, úgy nem akarunk baromi butasággal ama tisztátalan állatok közé vegyülni, amelyeknek nincs hasított körmük. (*)
Hogy ez az emlékezetes levél ne legyen méltó súly nélkül, Haveman Keresztély alája írja a nevét. Hozzájárul egy másik aláíró: T. A. János, aki a maga nagy hírnevével egymaga támogatja az összes személyeket. Mert szavai ezek: "A Krisztus hűséges tagjainak alkalmatossága végett, kik rövidesen hozzátok elmenendők valának, nem nyerhettük meg az összes kegyes testvéreknek saját kezűleg leírt bizonyságtételét, mert némelyek távol voltak a városból, mások a templomokban voltak; de hogy az igazság két tanú szájából megbizonyosodjék, tanúsítom, hogy..." stb. Mármost nem csudálkozom, hogy a Krisztus igéjének ürügye alatt oly
(*) Patrisztikus allegorizáló értelmezést követve néhol a reformátorok is úgy fogták fel a "hasított körmű állatokat," mint előképeit a "helyes megkülönböztetésre képes" keresztényeknek. [NF]
453
fennhéjázólag emelik magasra a fejüket azok, kik nevüknek első betűjével az egész világot arra kötelezik, hogy higgyen nekik. Azonban ugyanő egyebütt (1) nemcsak a neve kiírásában mutat nagyobb bőkezűséget, hanem egy ízetlen és silány függelékkel azt is el akarja érni, hogy tréfás bohócnak tartsák: "Én Joannes Timannus Amsterodamus, a brémai egyház lelkipásztora a Márton-egyházban, vagy – ha a sákramentáriusoknak úgy tetszik – szent Márton, toursi püspök egyházában". A komolyságnak ez a példánya minden esetre hathatós lesz arra, hogy hitelt szerezzen ennek az embernek.
Ennyi oktalanságba beleunva, már áttérnék a többiekre, ha még egy kissé vissza nem tartana az ő másik hitvallásuk, amelyről azt mondják, hogy a legnagyobb szükség csikarta ki tőlük ama balgaságok miatt, amelyeket én nekik ajánlottam. Mivel azonban úgy látom, hogy nemcsak a brémaiak, hanem ugyanannak a pártnak többi tagja is olyan gőgösen utasítja vissza azt a szolgálatot, amelyet velük szemben teljesítettem, röviden figyelmeztetni akarom őket, hogy semmiségért jönnek tűzbe. Azt kiabálják, hogy nekik éppen nem tetszik, hogy én könyvemet a tisztességadás örve alatt a szász egyházakra rátukmáltam. Ámde nekem megbocsátható, ha embereknek gondoltam azokat, kik a maguk mordságával pusztán állatias vadságot lehelnek. Ámbár nekem igazibb mentség is van a kezem ügyében. Én ugyanis sem azt nem végeztem magamban, hogy könyvemet Westphal aláíróinak ajánlom, sem ilyes szándékomat soha egyetlen szóval el nem árultam. Mert az ajánlás így hangzik: "A Krisztusnak minden becsületes szolgájához s Isten őszinte tisztelőihez, kik az evangélium tiszta tudományát a szász egyházakban és Alsó-Németországban gyakorolják és követik". S hogy ezeknek a sorából valók volnának ők, kiknél a gőg foglalja el a kegyesség helyét, kiket vadságuk minden emberiességtől megfoszt, s akiket megátalkodottságuk a mérséklet legparányibb fokára is képtelenné tesz, azt a legkevésbé sem árulják el.
Hitvallásuk az, hogy a Krisztus igaz teste állagilag nyújtatik az úrvacsorában ételül. Mi a Krisztus testének igazi közöltetését, amelyről Pál beszél, nem kevésbé állítjuk, csak a mód meghatározása képezi kérdés tárgyát. A brémaiaknak a saját állításuk szerint nincs gondjuk arra, hogy ez a közöltetés miként történik,
(1) Ti. a Hitvallás aláírásában. (A Corp. Ref. megjegyzése.)
454
mert egyszerűen hisznek a Krisztus szavainak. – Ismét azt az ellenvetést teszem, hogy a Krisztus szavainak mi is egyszerűen hiszünk, de emellett nem oltjuk ki önként a Szentlélek világosságát, s nem mellőzzük a magyarázat ajándékát. Ekként összeomlik az ő mutatós mentegetőzésük, mikor azt mondják, hogy őket négy hiteles bizonyságtétel kötelezi: ti. Mátéé, Márké, Lukácsé és Pálé. Ezek hitelét nem vitatja el a mi tanításunk sem, hanem, amit ama fonák gondolkodású emberek sötétségbe burkolnak, hűségesen és helyesen világosítja meg. Hogy pedig ezek a szentírók valamennyien a legerősebben és minden magyarázat nélkül állítják-é azt, hogy a kenyér Krisztus igazi és természetes teste, arra nézve nyújtson okulást az olvasás. A brémaiak ezt az állítást a szövegösszefüggésből veszik. Legyen tehát szabad nekünk is megállapítanunk ugyanabból a szövegösszefüggésből, hogy a test és a vér az úrvacsorában nekünk másként ajánltatik fel, mint ahogyan ők képzelik. Lukács és Pál mit mond, hogy a pohárban mi adatik? Azt, hogy: "testamentum a vér által." Mivel a testnek természete ugyanaz, ebből az következik, hogy a Krisztus szavaiból nem lehet mást megállapítani, mint hogy a kenyér alatt szövetség erősíttetik meg velünk az Isten fiának testében, amely érettünk keresztre feszíttetett. Azt a parancsolatot vesszük, hogy együk a testet, amely érettünk keresztre feszíttetett, ti. hogy annak az áldozatnak legyünk részesei, mely által a világ bűnei kiengeszteltettek. Ha azt az ellenvetést teszik, hogy az áldozat gyümölcse és a test közöltetése összekapcsolt dolgok, ezt magát nem feszegetem; mivel az Isten fia ugyanazzal a törvénnyel és ugyanazon szavakkal ajánlja fel testét és a szövetséget az ő testében, tehát egyiket a másik nélkül venni nem lehet. Mivel Krisztus ezt mondotta: "Egyétek, ez az én testem," azt akarják, hogy az emberek, bárminők legyenek is, állagilag egyék a Krisztus testét. Miért ne mondhatnám én viszont, hogy azzal, ha a pohárból iszik, bárki is a szövetséget veszi? Ebből következik, hogy mindazok, kik a szent asztalhoz járulnak, valóban és lelkileg közösségre lépnek Krisztussal. Ezt a csomót oldják meg a brémaiak, ha nem akarnak benne megfulladni.
De ha Krisztusnak valóságos testét esszük is az úrvacsorában, azért még nincs kizárva – mint ők akarják – a lelki magyarázat, mely a módot különbözteti meg, mivel igen jól megegyeztethető egymással az a két állítás, hogy ugyanaz a test, amely egyszer áldozattá tétetett, nekünk adatik, de azért nem esszük testi
455
módon. Augustinus, vagy Hieronymus korában bizonyára senki sem kételkedett abban, hogy Krisztus teste egy. Az előbbi mégis, hogy a durva képzelődésnek útját vágja, Krisztus szájába a következő szavakat adja: "Misztériumot ajánlottam nektek, mely lelkileg megelevenít titeket". Az utóbbi még keményebben hangoztatja, hogy Krisztusnak az a teste, mely bennünket az úrvacsorában táplál, más, mint az a test, mely a kereszten feláldoztatott és más vért iszunk, nem pedig azt, amely feláldoztatott. Nem, mintha azt gondolná, hogy a test és vér természete tényleg különböző, hanem hogy annál bizonyosabban kifejezze, hogy misztérium szerint esszük azokat; azaz a Szentlélek titkos ereje által történik, hogy Krisztusnak valósággal a lelki teste táplál minket. – Annakelőtte néhányszor tagadták, hogy Krisztusnak az a teste, amely lelki eledel gyanánt adatik elénk, lelki volna. Mintha bizony manapság a dicsőséges test méltósága kisebb volna Krisztusban, mint aminő egykor lesz minden tagjaiban! Pál, mikor a kegyesek általános feltámadásáról beszél, azt mondja, hogy az, ami most lelkes [pszichikus], akkor lelkivé [szellemivé] lesz, mivel a halandóság elnyelettetik az élettől (1Kor 15,44). A brémaiak megátalkodottsága, mely egy tévedéssel most már meg sem elégszik, minden lelki módot és magyarázatot kizár.
Még sokkal durvábban következtetnek a megtörés szóból arra, hogy az a kenyér, amely az úrvacsorában kiosztatik, Krisztusnak valóságos és természetes teste. Pál – elismerem – egy helyütt (1Kor 10,16) azt mondja, hogy a kenyér megtöretik, másutt pedig így szól: Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik (1Kor 11,24). De csudálkozom, hogy a héber nyelvnek eme jó tanítói, kik kevéssel később a hoc névmásból hímnemű hic névmást csinálnak, mivel a héber nyelvben nincs semlegesnem, nem tartják eszükben azt, amit az elemi iskolások is igen jól tudnak, hogy a jelen idejű igét jövő idejűvé kell tenni. Pál bizonyára ugyanazt mondja, amit a többi evangélisták, akiknél semmi említés sem történik a mindennapi megtörésről, hanem csupán az az átadatás van megemlítve, mely a kereszten történt. Ez oknál fogva a megtöretés Pálnál ugyanazt jelenti, amit a feláldozás (immolari), hacsak arra a misztikus cselekményre nem céloz, mely a Krisztus halálának élő tüköre. (*) Az a hazugság tehát, amelyet igazi értelem gyanánt tukmálnak ránk a brémaiak: "Ez az én testem, amely tiérettetek a kenyérben megtöretik, vagy kiosztatik," nem egyéb, mint állatias meggyalázás, amely remélem, minden kegyes lélek előtt utálatossá teszi őket
(*) Az úrvacsora "áldozati jellegét" az első századok keresztény írói leginkább abban az értelemben vallották, hogy az emlékeztetőként felidézi a keresztáldozatot. Itt Kálvin is engedményt tesz, és mivel ez irányban most nem fenyeget félremagyarázás, átveszi ezt az eszmét. Az atyáknak ezt a képies megjelenítési gondolatát nem szabad összekeverni a római egyház azon tanításával, hogy "a miseáldozat valóságos értelemben megjeleníti, megújítja," s néha igenis: "újra lejátssza és megismétli a keresztáldozatot." [NF]
456
tévelygésükkel együtt, amelyet csak úgy tudnak megvédelmezni, ha mindent felforgatnak.
Hogy a közöltetés szóhoz miért ragaszkodnak oly makacsul, arra nincs semmi okuk sem. Ez a szó "részesedést" jelent. És aztán? Ha ebből arra következtetnek, hogy Krisztus testét állagilag esszük, akkor mi viszont azt fogjuk mondani, hogy a papok az oltár állagát ették, s a bálványokat a tisztelőik állagilag nyelték le, mivel Pál ugyanazon a helyen mindkettőre a koinwnia szót alkalmazza. Ami azt illeti, hogy az Ótestamentum jelképeit és alakzatait is messze elvetik, erre nézve elismerem ugyan, hogy az árnyszerű jelképek és a test között különbséget kell tenni, csak ne vesszen el számunkra az a hasonlatosság, melyet a Szentlélek világosan állít. Hogy a régi és az újabb egyház bizonyságait minő joggal hozzák fel ellenünk, azt fentebb bőségesen kimutattam. Annál sincs új cáfolatra szükség, amit Krisztus mindenhatóságára nézve ismételten hánytorgatnak. Az az állításuk tehát, hogy Krisztust hazugsággal vádolják mindazok, kik azt tanítják, hogy Krisztus szavaiban metonímia van, mely által a jelzett dolog neve a jegynek tulajdoníttatik ügy, hogy a kenyér szimbolikus módon teste a Krisztusnak, felülmúl minden barbárságot; különösen azért, mivel azt az őrjöngő átkot is okádják, hogy ők a pokol fenekére kívánják mindazokat, kik azt mondják, hogy a Szentlélek ereje által történik az, hogy a mi lelkünket Krisztus testének állaga lelkileg táplálja, és hogy ennek a közöltetésnek részeseivé legyünk, azt akarják, hogy az égbe emelkedjünk. Ilyen módon bizonyára pokolba taszítják az egész régi egyházat, mely mikor ez a misztérium végrehajtatott, ünnepélyes előbeszéddel biztatta a híveket, hogy lelküket a magasságba emeljék. Ha a metonímia nemcsak átkozott, hanem istenkáromlástól is hemzseg, mi lesz akkor szegény Augustinusszal, akinek szavait fentebb idéztük, hogy ti. az úrvacsorai kenyér valami módon a Krisztus teste, mivel a sákramentumok, hacsak azoknak a dolgoknak nevét nem veszik, amelyeket ábrázolnak, nem lesznek sákramentumok. Hogy minő értelemben mondották ugyanis a régiek, hogy a Krisztus testét testi szájjal esszük, egyebütt megmagyaráztuk; ugyanolyan értelemben ti., mint ahogyan azt is hozzáteszik, hogy Krisztus teste megemésztetik. S ha a brémaiak ezekben a szavakban bízva, Krisztus testét a váladékokhoz számítják, ugyan ki nem borzad vissza az ily szörnyűségtől? Hogy valahára végezzek, ha Krisztusnak eme szavaiból: "Egyétek, ez az én testem", azt a következtetést lehet vonni, hogy a Krisztus állagi
457
testét testi szájjal vesszük, akkor semmivel sem lesz erőtlenebb az az érv, hogy a Szentlélek isteni lényegét testi szemekkel látták, mivel megmondatott: "Akire látod az Isten lelkét leszállani". Így történik, hogy az Isten örökké való lelke átmegy látható galamb alakjába.
Következnek a hildesheimiek, (1) kik azzal kérkednek, hogy ők ezt az ügyet nagy bizakodással támadják, mivel Krisztust védelmezik, és azt hirdetik, hogy ránk végveszedelem várakozik, mert szerintük a mi elménk annyira dagad az önbámulattól, hogy szinte megsemmisül a gőgtől. Nagyszerű kezdet, csak aztán a nagy korsó kicsi bögrévé ne váljék! Pedig már kevéssel később látni fogjuk, hogy ezek a hangzatos hetvenkedések teljesen semmivé válnak. A hitvallásuk ugyan, melyet nemsokára hozzátesznek, hogy ti. az úrvacsorát Krisztus rendelte, hogy ennek a misztériumnak használata az egyházban állandó legyen, rám nézve tűrhető volna, ha azt kevéssel későbben rút hazugságokkal nem rontanák meg. Hogy az úrvacsorában parancsolat és ígéret foglaltatik, hogy szemünk elé a kenyérnek és a bornak romlandó anyaga tétetik, s egyúttal Krisztus igazi teste adatik, ez kétségen felül áll, s ezért az egész civódás egyedül a meghatározásra vonatkozik. S mivel Westphal kedvéért egyenesen nekem támadnak, elég lesz, ha ügyemet védelmezem. Hagyjuk a felekezetek gyűlöletes neveit! Minő képpel mondják azt, hogy én az úrvacsorában semmi misztériumot, semmi lelki gyümölcsöt nem hagyok, mivel szerintem puszta elemek vannak benne, melyek a többi kenyértől és bortól semmiben sem különböznek? Ámde én mindenütt bizonyságot teszek arról, hogy mivel Krisztus az ő jegyeiben a legkevésbé sem csalárd, a látható elemhez hozzá van csatolva a valóság, s a Szentlélek titkos ereje belsőleg valósággal nyújtja azt, amit a kenyér és a bor ábrázol. És kevéssel később kénytelenek bevallani, hogy mi sok dolgot nem rosszul tanítunk a lelki evésről, amelyben ha nincs semmi vigasztalás, vagy gyümölcs, ugyan hol lehet találni vigasztalást? De mily szégyenletes butaság, ha ők azt nem érzik! A rossz ügy védelmezőinek azonban, kiknek egész bizakodásuk a rágalmazásban van, ily különbözőképpen kell ragadtatniok ide s tova. Ha szándékuk az, hogy egymást tréfás mesékkel gyönyörködtessék, s abban keljenek egymással versenyre, hogy melyik tud nagyobbat hazudni
(1) Hitvallás az úrvacsoráról, amelyet a hildesheimi egyház pásztorai és lelkészei készítettek.
458
ellenünk, ezt a gyönyörűséget hadd élvezzék egész a jóllakásig. De micsoda vakság kell ahhoz, hogy nem látják, miszerint hazugságaikat ellenünk szórva és terjesztve csupán annyit érnek el, hogy az a gyűlölség, mellyel minket terhelni akarnak, egészen magukra, a szerzőikre hull vissza.
Ismeretes dolog, hogy mi a Krisztus rendelését a maga igazságából nem vetkőztetjük ki, sem pedig egyszerűnek nem mondjuk a kenyeret, amely erre a különös használatra szenteltetett meg. Világosan azt tanítjuk ugyanis, hogy mindaz, aki a kenyeret igaz hittel veszi, a Krisztus testével éppen úgy táplálkozik a lelki életre, mint ahogyan a földi kenyér fenntartja testünket. Mire való tehát olyan füstfellegekkel homályosítani el az ügyet, amelyeknek szétűzése semmi fáradságba sem kerül? Miért nem küzdenek inkább őszintén, hogy nézeteink nyíltan szálljanak szembe egymással?
Mind a két oldalról azt valljuk, hogy az úrvacsorában a Krisztus testének és vérének valódi közöltetése adatik elénk. Egyébként mikor hozzátesszük a mód kifejtését, miszerint a Szentlélek megfoghatatlan és titkos ereje által történik, hogy Krisztus a mennyből valóban teste és vére állagával táplálja lelkeinket, s hogy a kenyér és a bor valódi zálogai azoknak a mennyei dolgoknak, melyeket ábrázolnak, mindazt, amit az egyházi szolga a Krisztus parancsolata folytán ígér, maga a dolognak a szerzője betölti, itt már kezdenek a hildesheimiek visszahúzódni. S mivel a sérelmeket hasonlókkal viszonozni nem feladatom, elismerem, hogy ők szerényebben és tisztességesebben beszélnek, mint ahogyan eddig a többieket hallottuk. Ők nyíltan kárhoztatják a sákramentum imádását s az előtte való térdhajtást; babonának mondják, hogy a lelkiismeret, ha vagy a kenyér esik a földre, vagy valami hasonló dolog történik, veszedelmektől retteg; a misztérium és a jelkép szavaktól nem rettegnek a magdeburgiak módjára. Egyszóval, akár akarják, akár nem, sok nézetük közös velünk. A mi kérdésünk főpontja pusztán azon a két dolgon fordul meg, hogy ők azt erősítik, miszerint Krisztus testét nemcsak lelkileg esszük az úrvacsorában, hanem állagilag a kenyér alá zárva is, és hogy azt nem csupán a hívek, hanem különbség nélkül bárki más is veszi. E határok között tartsák tehát ezután is magukat, ha velem vitázni szándékoznak. Ha rágalmaikkal halmoznak el engemet, akkor – úgy vélem – eléggé be van bizonyítva a gonoszságuk. Annál kevésbé kell tűrni, hogy ők agyafúrtságot vessenek a szemünkre, mikor ügyüket csakis agya-
459
fúrtságukkal kísérlik meg tetszetőssé tenni; kivéve ha szemérmetlenségük sokkal durvább, semhogy ezután akármelyik józan eszű embert lépre csalhatná.
Mármost lássuk, minő szavakkal támadnak engem. Istenkáromló csúfolódás – mondják ők – azt mondani, hogy a Krisztus testét megeszik, a mennyből kihozzák, s a kenyérhez hozzákapcsolják. Ha Krisztus rendeléséről volna szó, elismerem, hogy ezekben a szavakban istentelen gúnyolódás volna, de ha megbélyegezzük a durva tévelygéseket, vajon abban micsoda istenkáromlást lehet találni? Ők azt erősítik, hogy Krisztus testét testi szájjal eszik és a fogaikkal rágják. Ugyanerről a testről azt állítják, hogy egyrészt mérhetetlen, másrészt láthatatlanul rejtőzik egyszerre számtalan helyen a kenyér alatt: azt erősítik, hogy a kenyér valósággal és sajátképpen test. Az ilyen szörnyűséges tévelygésekről nem lehet istenkáromlás nélkül szólni? Nincs tehát okuk arra, hogy minket szemérmetlenséggel vádoljanak, ha Krisztus szent rendelését az ő ízetlen és képtelen koholmányaiktól valaminő jeggyel megkülönböztetjük. Olyanokat ugyanis, kik magáról a misztériumról akkora tisztelettel beszélnének, mint mi, az ő egész pártjukon sem fognak találni. De miből bizonyítják be, hogy mi istenkáromlók vagyunk? Abból, hogy Pál az Isten templomainak nevezi a hívőket, és azt tanítja, hogy Krisztus benne lakozik a kegyesek szívében a hit által (2 Kor 6,16). Mintha bizony mikor az Atyaisten és Krisztus minket lakóhelyül választott, a lakozás módja nem lelki volna! Ha e tekintetben valami kétely merül fel, legyen maga Pál a saját mondásának magyarázója. "Ti – úgymond – az Isten templomai vagytok, mivel az ő lelke tibennetek lakozik." (1Kor 3,16) A harmadik hely azt mutatja, hogy minő lelkiismeretességgel szokták ők a Szentírást idézni. Hogy Krisztus a kolossébeliekre nézve a dicsőségnek reménye, ezt Pál miden időktől fogva elrejtett titoknak mondja (Kol 1,26skk). Mintha a Krisztus testének állagát belénk zárná! Krisztus azonban nem képzelődés folytán s nem is csupán általános hatalmánál fogva lakozik bennünk azért, mert az ő testének állagát a szánkkal nem esszük. Ama különleges mód ugyanis a kelleténél jobban megkülönböztet minket nemcsak a barmoktól (ezeket lobbantják szokásos őszinteségükhöz képest szemünkre ezek a küklopszok), hanem minden világias embertől is, midőn az Isten a maga templomaivá szentel és Krisztus saját testének egységébe olt be bennünket, hogy ővele együtt közös életünk legyen. Ha abban lelnők kedvüket, hogy a szidalmakkal har-
460
coljunk, talán nem látnók szűkét a szavaknak, de ennek ellene mond a természetünk, és lelkünk teljességgel iszonyodik tőle. És sokkal inkább szeretnék nyelv nélkül lenni, mint velük az átkozódásban versenyre kelni. Magukat megteszik szemérmes és meg nem rontott szüzeknek, minket pedig a paráznákhoz hasonlítanak, kik a maguk gyalázatát hirdetik; azt kiabálják, hogy méltatlanok vagyunk arra, hogy a föld a hátán hordjon bennünket; s ha hamarosan ki nem irtanak minket a világból, a legszelídebb bánásmód velünk szemben az, ha a szkítákhoz, vagy az indusokhoz küldenek száműzetésbe. A fejedelmeket tunyasággal vádolják, hogy kivont karddal azonnal ki nem irtják emlékezetünket azért, mert azt mondjuk, hogy Krisztus test szerint elhagyván a földet, az égbe fogadtatott be. De ha azon igyekezetükben, hogy az ő fennhéjázásuknak minden szabad legyen, a mi szavainkat elferdítik is, dühös tajtékzásukkal mégsem akadályozhatják meg, hogy mindig világos ne maradjon a mi tanításunk, hogy ti. Krisztus, bár mint Isten és ember, mint közbenjáró Isten és az ember között, teljesen és megosztatlanul betölti az eget és a földet, testileg mégsincs egyebütt, mint a mennyben.
Egy helyen idéztem az iskolák azon szokásos közmondását, hogy Krisztus mindenütt egész, de nincs mindenütt egészen. (1) Ha ez a mondás ismeretes lett volna ama derék teológusok előtt, megfékezhette volna dühüket. Mert – kérlek – micsoda gyalázat esik Krisztuson, ha arról a testről, amelybe öltözött és amelyben szenvedett, azt mondjuk, hogy felvitetett a mennybe úgy, amint a sírba be volt zárva? Ámde azt kiabálják, hogy ennél sem a zsidók, sem a szerecsenek nem mondhatnak szörnyűségesebb dolgot. – Miért nem engednek hát szabad folyást dühüknek az angyalokkal szemben, azért, mert úgy mertek okoskodni, hogy Krisztus, miután feltámadott, nincs a sírban? Ha Krisztus az istenség természetéhez képest testileg mindenütt ott van, akkor balga volt ez a válasz: "Feltámadt, nincsen itt." Péter is méltó arra, hogy minden szentségtörőnél kegyetlenebbül bűnhődjék, mert ő mindannyiuk közt a legrútabb istenkáromlást mondta el, hogy ti. Krisztusnak az égtől kell befogadtatnia" (Csel 3,21). Mit mondjak az egész ókorról? Bizonyos ugyanis, hogy mindazok a régi írók, kik az apostolok után következő öt egész században éltek, egyhangúlag minket védelmeznek. És itt az ő Osianderjüknek a szennyét szórják ránk,
(1) 1 Lib. 3. Sent. distinct. 22.
461
mintha valaha valami rokonság lett volna közöttünk. Ha Osiander a maga őrült felfuvalkodottságában kétségtelenül megvetette a megalázott Krisztust, mit tartozik ez reánk? A mi kegyességünk ismeretesebb, semhogy az ilyen piszkos hazugságokkal el lehetne rútítani. Sőt ezt a haszontalan fecsegést teljes joggal fordítom vissza az ő fejükre: mivel a megalázott Krisztust tagadják, azért ők a mi üdvösségünknek egész lényegét kioltják és istentelenül megsemmisítik az irántunk való isteni szeretetnek megbecsülhetetlen zálogát. Mert ha Krisztus nem üresíttetett meg, mikor a kereszten függött és a sírban feküdt, akkor hol van a megalázás? Ámde ők azt koholják, hogy akkor birtokában volt a mennyei boldogságnak; sőt nemcsak ezt, hanem hogy az a test, amelyben szenvedett, már halhatatlanul a mennyben székelt. Ebből kiviláglik, hogy szándékuk nem más, mint hogy a mennydörgéssel vagy a zajongással elvegyék a nyomorult nép eszét.
Azt mondják, hogy az Isten fia, a mi egyetlen dicsőségünk és reménységünk, a mennyben uralkodik, teljesen szabad, nincs hozzászögezve a kenyérhez, sem pedig a szférákhoz nincs hozzákötve. Ez azonban a mi hitünk és vallástételünk, csak azt engedjék meg, hogy Krisztus teste, mely mennyei dicsőségbe öltözött, a maga természetéből nem vetkőzött ki. Ugyanaz az ember Krisztus tehát, aki érettünk a halál borzasztó és legkeservesebb nemét a kereszten elhordozta, most birtokában van a minden név felett való névnek, úgy hogy előtte minden térd meghajol. És az uralkodásban és hatalomban való igazi és teljes szabadsága abban nyilvánul meg, hogy mint az egyház feje, mindent betölt. Ezt azonban helytelenül alkalmazzák a test mérhetetlenségének bizonyítására. Sokkal felségesebb lesz ugyanis, ha, bár test szerint a mennyben lakozik is, lelkének az erejével mutatja magát fent és alant jelenlevőnek úgy, amint ő jónak látja, mint ha a cselekvési erő szükségképpen hozza van kötve a testi jelenlétéhez. Mi azt mondjuk, hogy Krisztust, mint közbenjárót, a térbeli távolság nem akadályozza abban, hogy az ő testéből életet csepegtessen belénk, és jelenvaló hathatós voltát az ő testének, amelyben minket az Atyával egyszer megengesztelt, kifejtse; azt hirdetjük továbbá, hogy ez a test úgy elevenít meg minket, mint ahogyan a földi kenyér táplálja testünket. – A gigászoknak ez a büszke pártja azonban, ha csak eléjük nem teszik a Krisztus testét, Krisztusnak semmiféle jelenlétét sem ismeri el. Vajon ez nem annyit jelent-e, mint szűk helyre kényszeríteni őt? Hogy az elzárt sírból miként jött ki és a zárt ajtókon át hogyan
462
ment be tanítványaihoz, azt megmagyaráztam egy másik helyen annak világos bebizonyítására, miszerint ők ez alatt az ürügy alatt helytelenül és tudatlanul következtetik, hogy Krisztus mennybemenetele merő szemfényvesztés volt.
Mármost, bár ők az átkozódásban semmi határt sem szabnak maguk elé, mégis azt koholják, hogy teljes buzgalommal azon vannak, hogy minket magára a dolog megismerésére vezessenek. Mivel azonban valaki tán szkíta barbárságot vetett a szemükre, e szó felett oly hévvel lázonganak, hogy maga az ügy kikerüli figyelmüket; azt mondják, hogy ezt a vádat méltatlanul vetik szemükre ama tanítás miatt, amelyet Krisztus, az apostolok és minden orthodox író szerzőként támogatott. Ámde első sorban azt kell megfontolni, vajon Krisztus ezzel a mondásával: "Egyétek, ez az én testem", átalakította-é testét úgy, hogy ugyanabban a pillanatban halandó és halhatatlan, látható és láthatatlan, térileg határolt és mérhetetlen legyen; azután, vajon Krisztus szavait az utódok használták-é arra a szörnyűséges hazugságra, hogy akiknek az úrvacsorában a kenyér nyújtatik, azok állagilag eszik a Krisztus testét. A vád alól ugyanis nem szabadulnak mindaddig, amíg ezt be nem bizonyítják. De van-e nagyobb szemérmetlenség annál, mint hogy megátalkodott ábrázattal hánytorgatják a régi egyház megegyezését, amelyet tőlük már annyiszor elvitattak? Szóképet nem engednek meg, mivel szókép nem lehet az ilyen világos szavakban: "Ez az én testem". Mintha bizony nem épp ily világos volna ez a beszéd is: "Akire a Szentlelket látod alászállani". Ha volna kedvünk az ilyen üres fecsegésen lovagolni, mi mindent nem csinálhatnánk a látás és a lélek szóval? És mégsincs képtelenebb dolog, mintha azt mondják, hogy a galamb alakja a Lélek volt. Hamisan vádolnak itt minket azzal, hogy mi azért koholunk szóképet, mivel értelmünk felfogóképessége a misztérium mélységéig el nem érhet. Mintha bizony érzékeink alá esnék az a megfoghatatlan közöltetés, amelyet mi állítunk. Ha nem szűnnek meg ilyen csalafintaságokkal játszadozni, félek, hogy leleplezik rútságukat, amelynek pedig jobb volna elrejtve maradni.
Bizony, annyira kevés gyönyörűséget találok balgaságaik fejtegetésében, hogy még én is szégyellem magamat azok miatt. S könnyen eltűröm, hogy mindazokat a gyalázkodásokat, amelyeket ellenünk okádnak, védekezés nélkül olvassák az emberek, csak jusson egyúttal eszükbe a mi tanításunk is, amelyből menten bebizonyul, hogy mily helytelenül támadnak minket azon egy ürügy
463
alatt, mintha a szóképet a Krisztus szavaiban az emberi természet ajánlaná nekünk. Mivel mindig elég hangosan tettem vallást arról, hogy velünk az úrvacsorában Krisztus akként lép közösségre, hogy a közöltetés módja megfoghatatlan és ezért ezt a misztériumot, amely érzékeinket messze felülhaladja, imádnunk kell: mit akar az a kutya gonoszság elérni azzal, hogy mi semmit sem hiszünk, csak azt, amit az emberi értelem diktál? Már fentebb kimutattam néhányszor, hogy mi a sákramentumokban levő metonímiát csakis a Szentírás közönséges és állandó gyakorlata alapján állítjuk, s azután, hogy erre a magyarázatra, amelyet támadnak, nem annyira fizikai érvek, mint mennyei kijelentések kényszerítenek.
Előttük tetszetősnek látszott ez a felkiáltás: "Hallod ezt, óh test? Hallod ezt, óh értelem? Fontold meg a betűket, fontold meg az értelmet, hogy azok, akik méltatlanul esznek, csak hogy a rendelésnek engedelmeskedjenek, bűnösöknek mondatnak a test és vér ellen; a Szentlélek nem hazudik, az emberek azonban mind hazugok." – Ha valaki a valóságot a jegytől elválasztaná, helyesen mondanák ezt. De mikor megegyezünk abban, hogy a kenyér jelképe alatt valósággal felajánltatik a Krisztus teste, és a vére is valósággal ajánltatik fel a pohárban, gyerekes fecsegés ekkora hévvel támadni a test és az értelem ellen. Mennyivel alkalmasabban lehetne így visszavágni: "Hallod, ugató? Hallod, te őrült, hallod, te vadállat, hogy mi a Krisztus testének és vérének valódi közöltetését állítjuk az úrvacsorában? Miért lázongasz tehát? Vagy micsoda bizakodással próbálod kivájni az olvasók szemét, hogy ne lássák azt, ami oly szemmellátható?"
Ami a különbség nélkül való evést illeti, az ő tévelygésük világosabban megcáfoltatott, semhogy egy szót is érdemes volna még hozzátenni. Én azt mondom, hogy az úrvacsora meggyalázói bűnösök a Krisztus teste ellen, nevezetesen az ő felajánlott teste ellen, ámbár nem veszik azt, valamint az apostol tanúsága szerint (Zsid 10,29), aki az evangéliumot megveti, a Krisztus vérét tapodja éspedig csakis azért, mivel Krisztus a maga szavával hívogat minket az ő benne való igaz részesedésre. – Azon állításuk pedig, hogy a hitetlen és álnok emberek oly sokszor engedelmeskednek a Krisztus rendelésének, bár ezt ők valami elmés mondásnak gondolják, mindamellett is csak silányság. Kétségtelenül ez az oka annak, miért választották el kezdetben a parancsolattól és az ígérettől a rendelést. Mintha bizony Krisztus, mikor az úrvacsorát rendelte, kapcsolatosan nem tette volna hozzá a másik két dolgot
464
is. Sőt mi mást jelentett az úrvacsorát rendelni, mint megparancsolni, hogy ez a misztérium az ígéret közbejöttével hajtassék végre? Krisztus rendelése bizonyára igaz törvénye és szabálya az úrvacsora végrehajtásának. De ki fogja azt mondani, hogy a Krisztus által előírt szabályt követik azok, kik mellőzvén a parancsolatot s eltemetvén az ígéretet, nem tudom micsoda képzelt dolgot költenek? Úgy látszik tehát, hogy ezekre a jó teológusokra nézve az engedelmesség abban áll, hogy játszva, csalárdul és hit nélkül hajtsanak végre egy puszta szertartást.
Cragius Tileman (1) azzal dicsekszik, hogy ezeket a silányságokat vidáman írta. Vajha vidámságának mértéktelen heve ne ragadta volna őt ily ízetlen lármázásra, hanem inkább illendő józansággal és mérséklettel tárgyalta volna ezt az annyira komoly dolgot! Hízeleg elvtársának, Westphalnak, mivel Augustinus bizonyságait ellenünk összegyűjtve akkora gyűlölséget támasztott önmaga ellen. Vizsgálja meg, hogy ebben a könyvben ama gyűjtemény ellen micsoda dolgokat hoztam fel, s csudálkoznám, ha szégyenérzetében földre nem esnék. De bár megvallom, hogy előttem, ki az egyenességet és a tiszta őszinteséget szeretem, gyűlöletesek az ilyen fajta romlott lelkületek, ez a füllentő mégis azt hazudja, hogy én gyűlölöm azokat az embereket, akiknek üdvét még az általam használt zordon szavak mellett is szívemen viselem. Miután ugyanis előbb egy barátságos levélben kitapasztaltam, hogy mit ér náluk a szelídség és enyheség, úgy gondolom, hogy részükről csak úgy remélhetek magukba szállást, ha esztelen gőgjüket keményebben verem vissza.
Azt hiszem, már mindenkivel szemben elvégeztem tisztemet, hacsak talán abban nem lelném a kedvemet, hogy az olvasók terhes untatásával tízszer ismételjem ugyanazokat a dolgokat. Sőt a beszédet talán így is sokkal tovább húztam, mint kellett volna. Mert mi szükség volt megcáfolni a brémaiakat, akik ártani vágyó szándékukon kívül csaknem semmit nem hoztak fel? Miután tiszttársaikat odahaza elnyomták, (2) egyedül azt az egy okot hozzák fel arra, hogy mérgüket ellenem a távolból okádják, mivel én a részeg
(1) A hildesheimiak között első helyen ő adja aláírását és helyeslését ezekkel a szavakkal: "Én Cragius Tileman írtam és örömmel írtam alá a Krisztus igéje igazságának védelmére." (Corp. Ref. jegyzete).
(2) Általánosan ismert dolgok azok a szomorú zavarok, amelyeket a brémai lutheránusok Hardenberg Albert ellen támasztottak. (A Corp. Ref. megjegyzése.)
465
szászokat megvetettem. De ha ők nem tartoznak a részegek sorába, mire való volt annyira felhevülniök? Ámbár ebből kiderül, miszerint azok a derék bírák, hogy a világosság látásának kellemetlenségétől megszabaduljanak, sötétségben írják rendeleteiket. Megesett, (1) hogy Westphalt valahol ittas embernek mondottam, de nem azért, hogy iszákosságot vessek a szemére, amint ezt meg is magyaráztam, hanem olyan értelemben, aminőben a próféta részegnek mondja, de nem a bortól, azokat, kik a butaságtól megszállva, vagy az eszelősségtől elragadtatva, józan eszüket elvesztették. Amit külön egy emberről mondottunk, azt az egész népre átvinni, valóban vak ittasság jele. Tanulják meg tehát, hogy ezután óvatosabbak legyenek, hogy a vak bosszúállás hanyatt-homlok ne ragadja őket. Hogy pedig az ügy tárgyalásában mennyire biztosak voltak, az világos abból az egyszerű tényből, hogy miután bebizonyították az igazi test evését, mellőzik a módot, és abban bizakodnak, hogy a győzelmi pálmát megnyerték. Ámde én soha nem vontam azt kétségbe, hogy az úrvacsorában Krisztus valóságos testét esszük, csak arra figyelmeztetek mindenkit, hogy meg kell vizsgálni: mi módon.
Hogy mily nevetséges módon udvaroltak Westphalnak, azt megvilágítják az aláírásukban előforduló silányságok (2) is, melyeket restellek megtámadni. Különösen ama hildesheimi férfiú, aki őrült vígságában tombol, volt méltatlan arra, hogy rá szót vesztegessek, úgyhogy a két válasz nem volt egyéb, mint a jogos mérték megtetőzése. A többiek (3) majd ha látják, hogy mindazok az ellenvetések, amelyeket ők tetszetőseknek láttak, bőven meg vannak cáfolva, tartsák nyereségnek, hogy nekik külön semmit sem válaszoltam. Hogy pedig mennyire sóvárognak azokra a küzdelmekre, melyek az egész világot megzavarják, az kitűnik az ő dühös ösztökéléseikből. Mert nem leplezik, hogy őket semmi sem bántja jobban, mint az, hogy ugyanazokba a harcokba nem tudják bevonni mindazokat, akiket csak akarnak. S annak, hogy mind-
(1) Az első védekezés előszavában.
(2) Cragius után következtek: "Theodoricus Holthusius, aki Berengár eretnekségét, valamint Zwinglinek minap támadt tévelyét kárhoztatja; Nicolaus Bismarcius Osterburgensis, aki az igazság védelmére lép fel a sákramentáriusok hamis dogmája ellen, Henricus Sanius, aki a zwingliánusok régtől fogva rosszalt dogmáját helyteleníti." (A Corp. Ref. megjegyzése.)
(3) Ti. a hamburgiak, lübeckiek, luneburgiak, brunswickiak, hannoveriek stb., akiknek nyilatkozatai szintén csatolva vannak.
466
azokat, akik mitőlünk eltérő nézetet vallanak, árulással vádolják, csakis az az egy dolog áll útjában, hogy nagy gyalázatukra félnek a maguk csekély számát leleplezni. S ha mi hallgatunk is, eléggé kárhoztatja a Westphal-féle párt mértéktelenségét azoknak a hallgatása, kik a nézeteltérésben is a békességet ápolják. Ezek ugyanis okosan fontolóra veszik a dolog lényegét, hogy ti. mivel mind a két oldalról megegyezünk abban, miszerint az úrvacsorában nekünk valósággal felajánltatik a Krisztus teste és vére, hogy azoknak állagával tápláltassanak a mi lelkeink, csupán az evés módja tekintetében térnek el nézeteink; ez pedig nekik nem elég ok arra, hogy miatta civódást támasszanak.
Ha jogos összehasonlítás történik, igen sok dolog van, ami még sokkal élesebben s joggal ösztökél minket a harcra. Mindamellett nem rajtam múlik, hogy míg valaminő reménység mutatkozik a megbékélésre, a közöttünk levő jóakarat épségben maradjon. S ugyancsak én, ki a méltatlanul ingereltetés folytán ebben az iratban hevesebb voltam, mint akartam, kijelentem és megígérem, hogy ha baráti megvitatásra számomra helyet és időt tűznek ki, azonnal készen állok, éspedig olyan szelíd lelkülettel megáldva, amely nem késlelteti a kegyes és szent megegyezés kívánatos sikerét. Mert én nem vagyok olyan ember, hogy a belső villongásokban gyönyörűségemet lelném, vagy hogy a velem egy nézeten levők örömnyilvánításai annyira hízelegnének, hogy a háborúságokban szívesen keresnék alkalmat a győzelmi pálma megszerzésére. Sőt inkább azt siratom, hogy azok késedelmezése folytán, kiknek a versengések lecsillapítása végett a saját tekintélyüket kellett volna közbevetni, kénytelen voltam ennek a szükségszerűségnek engedni.
Gyakran szállingóztak a hírek valami békítő összejövetelről. S valóban az sem hihető, hogy a fejedelmekben akkora tunyaság volna, hogy lelküket az egyháznak ily veszedelmes züllése arra ne izgatná, hogy orvoslásról gondoskodjanak. Én pedig, amint nem kételkedem abban, hogy a dolog az ő tanácsukban nem egyszer tárgyaltatott, úgy más oldalról nem tudom, mi okozta a késedelmet; csak nagy szomorúsággal látom, hogy míg némelyek makacsul ragaszkodnak nézetükhöz, s mások szeretetlen gyanúknak hódolnak, ezt az igen hasznos dolgot elhanyagolják, vagy egyenesen visszautasítják. Egyébként nem kételkedem abban, hogy akik előtt tűrhető lesz az igazság őszinte védelmezése, ha barátias megbeszélésre jövünk össze, méltányosabb lelkülettel fognak onnét
467
eltávozni. Akárhova ragadja tehát ezután a düh ezeket az embereket, az én elhatározásom az, hogy a helyes tudományt szelíden és minden versengés nélkül tanítva, inkább a tanulékony és szerény emberek javán munkálkodom, mint hogy a makacs, gőgös és megátalkodott emberekre vesztegessem hiába a szót. Eközben kérni fogom Krisztust, akinek sajátos tiszte kiegyenlíteni mindazt, ami meghasonlás a világban van, hogy erre a szerencsétlen viszálykodásra, amelyben ellenfeleink reménykednek, ő találjon orvoslást.