A MAGYAR PROTESTÁNS IRODALMI TÁRSASÁG KIADVÁNYAI
SZERKESZTI
SZŐTS FARKAS
A MAGY. PROT. IROD. TÁRSASÁG TITKÁRA.
KÁLVIN JÁNOS
A KERESZTYÉN VALLÁS
ALAPVONALAI
(INSTITUTIO RELIGIONIS CHRISTIANAE)
AZ 1536-IKI ELSŐ LATIN KIADÁS UTÁN
FORDÍTOTTA
NAGY KÁROLY
NY. R. TANÁR
A KOLOZSVÁRI EV. REF. THEOL. FAKULTÁSON
REVIDEÁLTÁK
ERŐSS LAJOS |
Dr. BARTÓK GYÖRGY |
BUDAPEST
KIADJA A MAGYAR PROTESTÁNS IRODALMI TÁRSASÁG
1903
Hornyánszky V. cs. és kir. udvari könyvnyomdája Budapesten.
Elektronikus kiadás: Németh Ferenc, 2009.
KÁLVIN JÁNOS
szül. 1509. július 10-én Noyonban (Franciaország)
Meghalt 1564. évi május 27-én Genfben (Svájc)
|
Előszó A DJVU olyan képformátum, melyet fekete-fehér, betűket és vonalas grafikát tartalmazó oldalak tárolására és megjelenítésére optimalizáltak. Ezen fájlok megjelenítéséhez jól jöhet egy ingyenes plugin (beépülő program), amely a Celartem honlapjáról letölthető. Telepítése után a böngésző eszköztárában megjelenik egy fejléc, navigációs gombokkal; ezekkel lehet ezután a megnyitott állományon belül előre-hátra lépegetni. Ezzel együtt egy önálló DJVU-nézegető program is települ, amely böngésző nélkül is megnyitja a letöltött állományokat. Hogy lépkedni is lehessen a lapok közt, a fájlkezelőben az i2.djvu, i3.djvu... nevekre kell kattintani vagy rájuk entert nyomni. Lehet, hogy szükség lesz a djvu kiterjesztés és a nézegetőprogram egymáshoz rendelésére (associate). Ez a Total Commanderben a File menüpontból végezhető el. Ahogy készen lesz a függelék is, a DJVU-változatot letörlöm. |
A FORDÍTÓ ELŐSZAVA.
A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság 1898. évi kolozsvári közgyűlésén b. e. Szász Domokos erdélyi ref. püspök 1000 frtos alapítványt tett azzal a rendeltetéssel, hogy az, mint forgótőke teológiai tankönyvek és tudományos teol. irodalmi művek kiadására fordíttassék. Így kiadandó első munkául, a nagy reformátor, Kálvin János örökbecsű művének, az "Institutio religionis christianae" első kiadásának magyar fordítását tűzte ki.
A fordításra a megbízatást négy év előtt mi vállaltuk el; de íme, csak most vagyunk abban a helyzetben, hogy ez iránti kötelezettségünket beválthatjuk.
Késedelmunk okainak részletes felsorolása mit sem változtathatna a dolgon s így legfennebb saját mentségünkre hivatkozunk arra, hogy nem mindig lehetünk a magunk urai. A családi bajok, a betegség, a hivatalos elfoglaltság, a sürgős kielégítést kívánó sokrendbeli társadalmi feladatok és kötelességek nem egyszer s nem csekély mérvben gátolják a testi s lelki nyugodalmat egyformán feltételező irodalmi munkásságot. Fordítónak pedig az utóbbi években nagyon kijutott mindezekből. A családi s egészségi bajok özönéröő nem is szólva, mióta e munkára vállalkozott, azóta halasztást nem tűrő hivatalos teendői legalább is megnégyszereződtek. Alig volt e munka derekán, midőn egyszerre két hetilap szerkesztésének
és kiadásának terhe nehezült vállára, majd az erdélyi egyházkerületi "Egyházi Értekezlet" titkárságának sokoldalú társadalmi feladatai vették igénybe s ezekhez járult még, hogy ki kellett vennie részét egyik elhunyt tanártársa előadásainak helyettesítéséből is. Nem tehetett hát róla, hogy attól kezdve a munka csak lassan haladhatott előre, mikor folytatására csak az éjjeli nyugalom itt-ott meglophatott órái maradtak.
De mindegy. Végre megvan. S teljesen meg volnánk nyugodva, ha ami munkánkról is el lehetne mondani, mit egykor Kálvin annyi joggal mondhatott a magáéról: "Verum sat cito, si sat bene". [Tényleg elég hamar, ha elég jól.] Dacára azonban a legjobb igyekezetünknek, nem állíthatjuk, hogy munkánk fogyatkozások nélkül volna. A minek többféle oka van. A műfordítás, még egyik élő nyelvről a másikra is, hogy mekkora nehézséggel jár: tudja, aki próbálta. Az úgynevezett holt nyelvekről való fordítás pedig, természetesen, még sokkal nehezebb. Igaz, a latin nyelv nem esik olyan nagyon távol tőlünk s az is igaz, hogy a középkori egyházi írók közül alig van még egy, akinek nyelve a klasszikusok latin nyelvét annyira megközelítené, mint éppen Kálvin. Nem is ezekben van a dolognak az igazi nehézsége. Hanem főleg a tárgyban és a Kálvin irályának sajátosságában.
Tárgyánál fogva – s ezt nyugodtan merjük mondani – az Tnstitutio forditásának nehézségei vetekednek, sőt bizonyos tekintetben felülmúlják a bibliafordítás nehézségeit. A vallásos nyelv, a vallásos élet természetéből kifolyólag, sokkal elvontabb, fogalmai kevésbbé élesen elhatárolhatók, árnyalatai sokkal gazdagabbak, mint más nyelvé. Ha pedig e vallásos élet a maga lélektani finomságaiban s kapcsolatos transzcendentális képzeteiben tudományos vizsgálat tárgyává tétetik: a dogmatika nyelve vetekedik a legnehezebb
filozófiai nyelvvel. A bibliának is az ilyen dogmatikai tartalmú helyei a legnehezebben fordíthatók s ezek legnagyobb része Kálvin biblikus dogmatikájából sem hiányzik. Sőt bizonyos kérdések tárgyalásánál – főleg a vitázó részleteknél lehetetlen – éppen a vita miatt – a középkori iskolás teológia (skolasztika) szőrszálhasogató dialektikájának használatát is teljesen mellőznie. Mindez magában annyi fordítási nehézségnek a kútforrása, hogy az a legerősebb talentumokat is próbára teszi.
Ezekhez járul a Kálvin irályának sajátossága. És ez az a bámulatos, csaknem példátlan tömörség, mely nem egy helyt tömöttségbe, sőt néhol túltömöttségbe megy át. Vaslogikája lépésről-lépésre halad, – figyelme a legapróbb dologra és argumentumra is kiterjed, s nincs a sorozatban egyetlen láncszem, amelyet kiugrana. Sőt amidőn a végső következtetést teszi meg, akár egy tétele bizonyítására, akár az ellenfél cáfolására: ott a végső mondatban egyszerre vonul fel minden argumentum, egyszerre feszül meg minden láncszem, egyszerre zárul el minden lehető kibúvó, hogy a rugdalódzó foglyul essék és az igazság, mint a nap, tündököljön. Az ilyen helyeken alig-alig képes megbirkózni az ember a gondolatok tömegével és az eredetiben mesterien csoportosított mondatok részei fordításának megfelelő elrendezésével. Miután e munkával eredetileg arra számítottunk, hogy protestáns híveink minél szélesebb körének legyen házi kincstára – innen, hogy a munkának éppen legrövidebb és legegyszerűbb első kiadását vettük a fordítás alapjául –: meg is kísérlettem a fordítás irályát egyszerűbbé s a figyelmet kevésbbé fárasztóvá tenni. De mert az így elkerülhetetlen ismétlések és körülírások dacára sem sikerült e célt teljesen elérni, munkatársaim tanácsára visszatértünk a szöveghez való szigorúbb ragaszkodáshoz, s ennek körén
belül igyekeztünk lehetőleg hű és jó magyar fordítást adni. Most, amidőn a kinyomott íveket olvasom, látom ugyan, hogy a hűség nem egy helyt a jó magyarság rovására esett, de ezen már ez alkalommal nincs módunkban segíteni. Talán – reméljük! – a második kiadásban!
Mert dacára annak, hogy a könyvnek nyelvezete a népszerűséget és szélesebb körben való elterjedését nem biztosítja: kell hogy biztosítsa írója és tárgya, főleg a mostani viszonyok között. Írója, mert bizony mégis csak szomorú dolog az és szánalmasan jellemző ami vallásos és egyházi életünkre, hogy akit keresztyén hite felfogásában és értelmezésében majdnem hárommillió magyar vall szellemi atyjának: Kálvin Jánosnak rengeteg számú irata közül manapság egyetlenegy munkája sem forog e népnek kezén (1), és így a Kálvin cégére alatt árult, sokszor selejtes, sőt hamis árut nincs módjában kellően megbírálni. – De elterjedését biztosítani még inkább hivatott a tárgya. A keresztyén vallás nagy üdvigazságai mindenkor legméltóbb tárgyai lesznek az öntudatos vallásos meggyőződésre törekvő emberek vizsgálódásának és tanulmányozásának. Napjainkban pedig ezt, főleg minálunk, annál sürgősebben követelik a felekezetközi viszonyok és egyházi közállapotok. A vallásos élet és a vallás igazságai iránti érdeklődés, habár, – fájdalom, nem mindenütt a legegészségesebb formában, de tagadhatatlanul fellendült. Az, hogy ez az úgynevezett vallási megújhodás (reneszánsz) nem mindenütt a lelkeknek üdv után való
(1) E munkájának későbbi (1559-es) nagyobb terjedelmű kiadását Bethlen Gábor fejedelem parancsolatjára s más jóakaróinak is segedelmekkel lefordította ugyan magyar nyelvre és Hanoviában 1624-ben kiadta Szenczi Molnár Albert ily címen: "Az keresztyéni religióra és az igaz hitre való tanítás", de ez ma már igen ritka könyv s alig van belőle az egész országban 10 példány, többnyire könyvtárakban eltemetve.
sóvárgása tiszta forrásából ered: az e tényen mit sem változtat; mert nem lehet tagadni, hogy ismét sok kegyes lélek "éhezi és szomjúhozza a Krisztust".
Ezeknek a Szentírás mellett, sőt annak helyes megértésére is, legalkalmasabb munka: Kálvinnak e könyve. Nem éppen könnyű eledel; nem szórakoztató olvasmány, hanem olyan, amely gondolkozó elmét, az igazságot hőn kereső lelket s a megigazulás útját óhajtó szívet feltételez. Nem egyszeri olvasást, hanem folytonos, komoly tanulmányozást kíván. – De ez természetes is. Az idvezítő hit életünk legnagyobb kincse; ily kincshez pedig csak nehéz munkával juthatunk. Az isteni kegyelem, mely megvilágosít, az igazságra elvezérel, szabadokká tesz és a Krisztus képére átalakít, ingyen való ugyan, és ami érdemünk nélküli: de elsajátítása, magunkévá tétele nehéz vívódások által történik. Az újjászületés, a lelki ember kiformálódása is születés s miként a testi születés kínokkal és fájdalmakkal jár: a lelki ember születésének is megvannak a maga gyötrődései, vívódásai, kínjai és fájdalmai. De a vége élet: Örök élet. Ez örök életet éhező és szomjúhozó lelkeknek lesz egyik legnemesebb tápláléka e könyv is. Főleg művelt protestáns közönségünknek és teol. ifjúságunknak, akik hitük felett elmélkedni is hivatottak.
Ezeket fogja öntudatosabb hitre, mélyebb vallásosságra vezetni, nevelni. Éspedig – hisszük – felekezeti különbség nélkül, miután Kálvin e munkája is azok közé a reformátori iratok közé tartozik, melyekben a keresztyénség felfogásának inkább általános evangéliumi elvei, mint a felekezetileg később kiélezett dogmák lépnek előtérbe. – Ezen kívül gazdag tárháza úgy hitünk és egyházunk védelmi fegyvereinek, mint – ha kell – az ellenfél vára támadásához szükséges ostromszereknek. A tekintély elve hangoztatásának e korában pedig nagyban hozzá-
járul ahhoz, hogy az emberi tekintélyek ingó bálványa helyett az emberek tekintetét a megingathatatlan örök isteni tekintély felé fordítsa s az iránta való engedelmességre szoktatva, segítsen gyógyítani felbomlással fenyegető társadalmi rendünk betegségeit.
Magára a fordítása vonatkozólag itt csak két tekintetben teszünk előleges megjegyzést: a munka címére és a bibliai idézetekre nézve. A munka címének magyarul való visszaadása nem kis nehézséget okozott. Az "Institutio" szó különböző árnyalatú jelentései közül, amelyek a nyelvhasználat során kifejlődtek, komolyan csak ezek jöhettek számba itt: intézmény, rendszer, tanítás, oktatás. – Hogy Kálvin a keresztyén vallást "intézmény"-nek, még pedig Istentől származó "üdvintézmény"-nek (nem a római egyház értelmében, hol a vallás helyét az egyház foglalja el mint üdvintézmény) tekinti: ez kétséget sem szenved. Mindazáltal nehezen állítható, hogy munkája címében erre gondolt volna s ezt akarta volna kifejezésre juttatni. A "rendszer" inkább bölcsészeti, vagy általában mélyebb fajta tudományos eljárás jellegzésénél felelne meg az institutiónak. A mily bizonyos egyfelől az, hogy Kálvin e művének bölcsészetí jellegét egyik formájában is, sem adni, sem tulajdoníttatni nem kivánt: oly világos az is, hogy főleg ez első kiadást, – amelyet "rudimentum"-nak, "liber ... ad simplicem rudemque docendi formam appositus"-nak nevez – mélyebb, tudományos jellegű munkának sem tekintette s így ennek a címben sem akarhatott kifejezést adni. S ha meg is lehetne nyugodni abban, hogy az Institutio 1559-es kiadása magyar fordításának címe ez legyen: "A keresztyén vallás rendszere": semmiképpen sem volna ez helyes ez első kiadás címéül.
Kétséget nem szenved különben, hogy Kálvin e munkája címében az Institutio szót az "oktatás",
"tanítás" értelmében alkalmazta. Ámde, a "Tanítás a keresztyén vallásra" cím, a magyar fülnek távolról sem hangzik oly jól, mint bár a németnek az: "Unterweisung" vagy még inkább: "Unterricht in der christlichen Religion". Nem annyira azért, mintha idegenszerű volna, hanem inkább, mert, mintha – főleg könyvcímnél – a használatból kiment volna. Így aztán, hogy valami módon kifejezésre jusson az is, hogy tanítás céljára iratott, az is, hogy nem tudományos jellegű, hanem elemibb oktatásra szánt, de azért a rövidre foglalt lényeg részei benső összefüggésbe és kapcsolatba vannak hozva egymással, mondhatnók: mintegy elemi rendszerbe foglalva: mondom, hogy ez lehetőleg mind kifejezésre jusson a cimben, így állapodtam meg végre a mostani ezímben: "A keresztyén vallás alapvonalai". Nem mondom, hogy az eredetit teljesen fedi, de bizonyára nem is jár messze attól s korunk nyelvhasználatának talán a legjobban megfelel.
A bibliai idézetek fordítására nézve pedig azt kell megjegyeznem, hogy a munkát ugyan sokhelyt nagyban megkönnyítette volna, ha egyszerűen a Károli-féle fordítás szövegét írtam volna be, minden változtatás nélkül, amit az egyik revizor több ízben javasolt is. Lehetőleg tartottam is magam hozzá, tudva, hogy népünk a bibliai idézeteket, még ha kevésbbé világos értelműek is – nem egy esetben talán éppen azért is – szereti, ha bibliájában szó szerint úgy találja meg. Azonban, tekintettel arra, hogy egyházunk bevett magyar bibliafordítása úgyis revízió alatt áll, melynek szövege ha évek múltán megállapítva is, a Károliétól bizonyára sok helyt különbözni fog: nem haboztam itt-ott a változtatástól, ahol azt a fordítás hűsége s az értelem világossága javára szolgálónak ítéltem. Végre kikerülhetetlen volt az eltérés olyan helyeken, hol az argumentáció súlya
egy-egy olyan szón fordult meg, amely szó a Károli-fordítás magyar szövegében más, éspedig többé-kevésbé más értelmű szóval van helyettesítve. – Egyébként én a magam részéről a bibliai idézetek esetleges kisebb eltéréseit nem is tartom olyan nagy bajnak. Mindenesetre megvan az a jó hatása, hogy mindig emlékezteti az olvasót arra, hogy bibliánk idegen nyelvről fordított munka, melynek oly módon kapaszkodni a betűjébe, amint azt a szektáknál gyakran tapasztaljuk: igazolatlan és helytelen. Ez is kényszerít a betűtől beljebb, a lélekhez hatolni.
Ezek után még csak egy kedves kötelességet kell teljesítenem: köszönetet mondani a magam részéről tudós munkatársaimnak akiknek lelkiismeretes felülvizsgálatának sokat köszönhet e munka. Dr. Bartók püspök úr nagymérvű elfoglaltsága dacára is végig kitartott a munkában. Erőss Lajos kollégámat – fájdalom – szemeinek gyengülése megakadályozta a hatodik fejezet revíziójában, melyben aztán Ravasz Árpád, illetőleg Szabó András sz[ékely]udvarhelyi kollégiumunk tanárai voltak segítségül.
Végül itt veszek alkalmat magamnak egy indítvány előterjesztésére. Mikor e munka nagy részével már készen voltunk, az Irodalmi Társaság egyik ülésén, különösen a sárospataki főiskola teol. tanárai tekintélyes érvekkel azt indítványozták, hogy az Institutiónak ne 1536-os első, hanem 1559-es utolsó kiadását fordíttassa és adja ki a Társaság, amely kétségen kívül érettebb gyümölcse a Kálvin hatalmas szellemének, tudományos értéke is összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint ezé az elsőé, s így méltóbb a költségre és fáradságra. – Akkor a változtatás tervének magam is ellene voltam, részben fogyatékos erőmnek érzetében, mely az ötször akkora munkát semmiképpen meg nem bírta volna, részint s főleg – mert hiszen a nagyobb munkára bizo-
nyára akadt volna izmosabb tehetség – azért, mert az alapítványtevő intenciója, mint egyházunk közszüksége – szerintem – azt kívánta, hogy a laikus nagyközönség érdeklődésére és olvasására inkább számítható első kiadás adassék ki, miután a tudós teológusoknak úgyis eléggé hozzáférhető az utolsó kiadás, ha latin nyelven is. Akkor a Társaság választmánya is ily értelemben döntött. – Azonban az akkor felvetett terv elől akkor sem zárkóztam el mereven, s annak megvalósítását most is főleg papságunk és teológus ifjúságunk fontos érdekében állónak ítélem.
Megvalósíthatására azt indítványozom, hogy a Kálvin nagy szelleme gyümölcsét fordítsuk arra, hogy e hatalmas szellem további hatásának eszközeit szolgáljuk vele. E jelen munka esetleges – hiszem, hogy biztos – tiszta jövedelmét "Kálvin-irodalmi alap" címen kezelje külön a Társaság s abból az idők rendjén Kálvin műveinek – s elsősorban az Institutio 1559-es nagy kiadásának – magyar fordításai kiadását eszközölje.
Szelleme áldásaiért való köszönetünk s hálánk adójáért így fog ő minket mindig újabb áldásaival jutalmazni s erősíteni egyházunkat s általa a magyar protestantizmust.
Mikor egy teljes magyar Kálvin-fordításunk lesz: akkor nem kell aggódnunk egyházunk jövendője felett.
Hozza a jó Isten mihamarább ezt az időt s áldja meg e most kiinduló első zsengét, e kicsiny mustármagot gazdag gyümölcsözéssel a lelkekben s anyagiakban a "Kálvin-irodalmi alap" javára!!!
Kolozsvárt, 1903. szeptember 1-jén.
A fordító.
BEVEZETÉS.
A munka, melynek magyar fordítását veszi a könyvben a magyar protestáns közönség, Kálvin Jánosnak, Genf városa reformátorának, az evang. reform. egyház atyjának világhírű munkája: az "Institutio religionis christianae". Az a munka, amelyről az egykor híres magyar teológus, Thuri Pál verse így ítél:
|
"Krisztus után, az apostolok munkái mellett Könyvet, ehez foghatót, nem szüle többet a kor." |
Bevezetésül ennek a munkának keletkezéséről és történetéről akarunk elmondani egyet-mást, hogy az olvasók előre tájékozva legyenek e munka jelentőségéről.
Kálvin János Franciaországban, Pikárdia tartományának Noyon nevű városában született 1509. júl. 10-én. (1) Miután atyja akarata szerint, ki a noyoni püspök titkára s az egyházi törvényszék ügyvédje volt, előbb a papi, később a jogi pályára készült, 1529-ben került Orleansba, hol ismeretségbe lépvén Olivetán Róberttel, a szentírás kiváló francia fordítójával, általa a reformáció elveivel is megismerkedett. Később a bourges-i akadémián Wollmár Menyhérttel, a görög nyelv és irodalom kiváló tanárával
(1) Kálvin életéről, működéséről és tudományáról magyar nyelven a következő munkák szólanak részletesebben:
Révész Imre: Kálvin élete és a kálvinizmus. Debrecen.
Budai János: Kálvin János élete. Számos képpel. Ára 2 kor.
Jancsó Sándor: Kálvin János élete és egyházpolitikája. 1894. Ára 2 korona.
Nagy Károly: Kálvin teológiája. 1895. Ára 3 kor.
hozta össze a Gondviselés, akivel már az evangéliumokat és Pál apostol leveleit eredeti nyelven olvasván, megismerte a tiszta, hamisítatlan keresztyén vallást, melynek mind lelkesebb hívévé és szószólójává lett.
Atyjának 1531-ben bekövetkezett halála után, a jogi pályával szakítván, Párizsba megy, hol a görög és latin nyelvek alapos tanulmányozása közben, 23 éves korában, magyarázatokat irt és adott ki Senevának, a Jézus Krisztus korában élt s tanítványa: Neró császár által Kr. u. 65-ben kivégeztetett bölcsésznek, "A kegyességről" című, vallásos irányú munkájához.
Az 1533-adik év fordulópont életében. Barátja, Kopp Miklós orvostudor a párizsi egyetem igazgatójává választatván, Mindenszentek napján beszédet kellett tartania az ünnephez mért vallásos tartalommal. Kopp keveset értvén ehhez, Kálvin írta meg számára a beszédet, "Keresztyén bölcsészet" címmel, amelyben a reformáció fölfogásának kel védelmére. E beszéd oly vihart idézett elő, főleg a papság körében, hogy írója és felolvasója egyként csak szökés által menthették meg életüket.
Bujdosásban, de nem munka nélkül telik el egy év. Amerre jár, mindenütt érintkezik a reformáció híveivel. Oktatja, buzdítja, kitartásra serkenti őket. A máglyák ugyan lángolnak, a bilincsek csörögnek a reformáció hívein egész Franciaországban, de az Ige hódít, az igazság terjed s az imádság erősíti a híveket. Kálvinnak már a belső ellenség ellen is fel kell vennie a küzdelmet. Az anabaptisták ellen Orleansban írja a "Lélekalvás" [lélekvirrasztás] (Psychopannychia) c. munkáját. 1534 őszén újra Párizsban látjuk, de a fokozott üldözés elől menekülve, Strassburgon keresztül Baselbe megy, azzal a szándékkal, hogy csendes visszavonultságban a keresztyén vallás tudományos kutatásának, védelmének és terjesztésének fog élni.
Itt jelent meg először az "Institutio religionis christianae", az "Oktatás a keresztyén vallásra', vagy "A keresztyén vallás alapvonalai". 1536 március havában
latin nyelven és nem francia nyelven, mint némelyek állítják. (1)
Hogy mely okok indították Kálvint e munkának megírására és éppen ilyen formába való öntésére: azt ő maga megmondja, a munka elébe tett és I. Ferenc francia királyhoz írt ajánló levelében. Előbb – mondja – csak az volt szándéka, hogy valami olyan egyszerű tankönyv-félét írjon, amely elvezesse az igaz kegyességre azokat, akik még érdeklődnek a vallás iránt. Mert sok embert látott, aki éhezte és szomjúhozta a Krisztust, de keveset, akit a Krisztus ismerete, bár némileg is, áthatott volna.
E közben azonban Franciaországban az üldözés hihetetlen magas fokra hágott, s mikor a reformációboz hajló Európa lelkiismerete ez ellen felszólalt, Franciaország erre azzal felelt, hogy azok, akiket ott üldöznek, nem annyira a vallásos reformációnak hívei, hanem istentagadó politikai forradalmárok, mindent fenekestől felforgatni akaró anarchisták; akik el akarnak törölni mindenféle törvényt, megszüntetni a vagyont és tulajdonjogot s megbuktatni a királyságot. Árulónak tűntem volna fel önmagam előtt – mondja a Zsoltárokhoz írt magyarázatai előszavában – ha ez álnok hazugságok ellen teljes határozottsággal ki nem keltem volna. "Még egy kutya is ugat, ha gazdáját megtámadják; hogyan hallgathattam volna én, midőn a Krisztust támadták meg így!?"
Ezekre a vádakra is azonnal felelni kellett s felvilágosítani az egész világot s első sorban Ferenc királyt arról, hogy itt a legaljasabb rágalomról van szó; mert őket azért üldözik, "mivel reménységüket az élő Istenbe vetik s mert hiszik, hogy ez az örök élet: megismerni az egyedül igaz Istent, s kit ő elküldött: a Jézus Krisztust."
"Ezért – írja a királyhoz – érdemesnek látszott előttem a fáradtságra e könyvet úgy megírni, hogy ugyanaz
(1) Az idevonatkozó kérdésekről részletesebben szól: Nagy Károly: "Kálvin teológiája" 3–6.
a munka tankönyvül is szolgáljon azoknak, akiket oktatni szándékom vala és hitvallásként is állhasson teelőtted, melyből megismerhetedd, hogy milyen az a tudomány, amely ellen olyan dühösen fenekednek azok az őrjöngők, kik mostanság országodat tűzzel-vassal pusztítják."
Tankönyv és egyben hitvallás: ez volt a munka kettős célja. E kettős föladat azonban eléggé összevágott a tekintetben, hogy mindkét célt egyazon úton lehetett elérni: a keresztyén hit olyan leírása által, amelyben a saját felfogásuk szembeállíttatik a római egyház felfogásával s míg a magukénak helyes volta bebizonyíttattk: a római helytelensége kimutattatik. Nehézséget a kettős cél együttes szolgálatában csak az okoz, hogy a könyv, amely az egyszerű nép tanítását tűzte ki célul, külső beosztásában bármily népsterű is, hitvallási jellegénél fogva tárgyalásában kénytelen sokszor oly tudományos magaslatra emelkedni, amely meghaladja a népies tankönyv tárgyalási módját és irályát. Ezt tapasztalni fogják bizonyára e könyv olvasói is.
Külső beosztása egyszerű s egészen megfelel a nép számára készítni szokott kátékénak. Mint a tartalommutatóból látni lehet, hat részből áll s szól:
I. A törvényről s ebben a 10 parancsozatról;
II. A hitről s ebben a "Hiszek egy"...-ről;
III. Az imádságról s ebben a "Mi Atyánk...-ról.
IV. A szákramentumokról – keresztségről és úrvacsoráról;
V. A másik öt, nem igazi szákramentumról, – bérmálás, gyónás, utolsó kenet, papi rend és házasság;
VI. A keresztyén szabadságról, egyházi hatalomról és állami kormányzásról.
Ez egyszerű keretben olyan teljes hittant ad, amilyent semmi korabeli hitvallásban vagy tudományos munkában uem találunk.
Ideiktatom az egésznek gondolatmenetét feltüntető
kivonatát, amely – hiszem – jó szolgálatot fog tenni az olvasóknak a mnnka olvasásában.
Az első fejezet – "A törvényről". – Itt nem kezd azonnal a tízparancsolat magyarázatához, hanem a vallástudomány két tényezőjének, az istenismeretnek és önismeretnek tárgyalásával kezdi. – Az istenismeretre vonatkozólag szól röviden az Isten tulajdonságáról, megjegyezvén, hogy az egész teremtmény-világnak legtöbb célja e tulajdonságok nyilvánítása s ezáltal Isten dicsőségének nyilvánvalóvá tétele és hirdetése. Kiemeli és szembeállítja aztán az Istent, mint igazságos bírót és könyörületes, kegyelmes Atyát. – Az önismeretre nézve kiindulási pontja Ádám, ki Isten képére teremtetett ugyan, de az eset által a kegyelem ajándékait s az Istennel való közösséget úgy önmagára, mint utódjaira nézve elvesztette; úgy, hogy "minden Istennek tetsző cselekvésre képtelenek", "a haragnak fiai" lettünk mindnyájan, elmerülve az önzésbe és öntetszelgésbe annyira, hogy önismeretre s ez által önmegalázásra jutni sem vagyunk önmagunktól képesek. – E ponton jön segítségünkre az Isten által adott írott törvény, hogy az, midőn egyfelől felmutatja a megigazulás feltételeit, meggyőzzön másfelől arról is, hogy üdvünket ez úton elérni képtelenek vagyunk; szóval: "hogy legyen a törvény tüköre a mi bűneinknek és kárhozatra méltó voltunkat lássuk meg abban", hogy "e tükörben szemlélt megtöbbentő látvány által leveretve, tanuljuk magunkat megalázni s üdvünket az egyedül fennmaradó úton: a Krisztus által keressük". Mivel azonban sem a mi gyarlóságunk mély érzetét feltételezett önismeretre nem vagyunk képesek; sem az ebből való menekülés útja: a Krisztusba vetett hit nincs birtokunkban, az Isten könyörületességéhez kell folyamodnunk, őt kell kérnünk, hogy adja meg nekünk a Szentlélek azon ajándékait, amelyek által újjászületünk, hogy adja meg az iránta való szeretet azon teljes mértékét, mely a vele való közösség elérésére szükséges. – Hogy miben áll "a szeretetnek e teljes mértéke", megmutatja a tízparancsolat,
melynek két része az Isten és felebarátaink szeretetét hangsúlyozza. Miután a tízparancsolat mindenikét egyenkint megmagyarázza, e fejezet záradékául és átmenetül a következőre, szól a törvény céljáról, jelentőségéről és hasznáról. A törvény sem a maga egészében, sem egyes részeiben nem egyes dolgokra céloz, nem valamely egyes dolog megtevését vagy elhagyását sürgeti, hanem azt, hogy egész lényegünk, belső állapotunk méltó legyen az Isten fiaihoz. – A törvény célja: szeretetre tanítani; szeretetre Isten és felebarátaink iránt. Egyes külső cselekedetek által nem lehet hát betölteni, hanem csak úgy, ha e szeretet által belsőleg áthatva vagyunk, ha minden – úgy a gondolatban, mint a cselekvésben – e szeretet, kifolyása. Ezt kívánja tőlünk a törvény, de hol van e szeretet? A törvény betöltésére hiányzik belőlünk minden erő, minden képesség. A törvény első haszna éppen ennek kimutatása. A második, hogy kijelenti Istent, mint igazságos bírót, ki a törvény áthágóit örök halállal bünteti. A harmadik, mely a hitben újjászületettekre nézve is fennáll; hogy belőle nyilván megismerik Isten akaratát. – A törvényt csak a Krisztus segítségével tudjuk betölteni s így az mintegy ujjmutatás a Krisztusra. A Krisztus által szabadulunk meg a törvény jármától, de vajon megszűnik-e maga a törvény és megszűnik-e a mi kötelezettségünk annak betöltése iránt? Korántsem, sőt éppen a Krisztus által leszünk képesek a törvény valódi betöltésére, járni a törvénynek útján. De hogy jutunk a Krisztushoz, hogy őt bírjuk? – A feleletet erre
"A hitről" című második fejezet adja meg, mely szerint a Krisztust a hit által sajátítjuk el, kapcsoljuk magunkhoz. A hitnek csak alsóbb formája, mely nem is érdemes a hit névre, az Isten lételének elismerése vagy a Jézusról szóló elbeszélések igaznak tartása. A valódi hit az, mely az Istenben a mi Istenünket, a Krisztusban a mi Krisztusunkat ismeri el, azaz: erős meggyőződés aziránt, hogy Isten gondoskodik mindenről és tesz mindent, mi akár testünkre, akár lelkünkre nézve szükséges és hogy
a Krisztus a mi Idvezítőnk, általi kapjuk csak a bűnbocsánatot és üdvöt. "A hit tárgyá és célja az Isten igéje". Csak ez érdemli meg a keresztyén hit nevet. E valódi hit tárgyalását az apostoli hitvallás alapján kísérti meg, "melynek három első szakasza a Szentháromság három személyének megfelelően: az Atya, Fiú és Szentlélekről, – ki a mi egy, örök és mindenható Istenünk, akiben mi hiszünk – szól; míg a negyedik ezen Istenben vetett hitünk gyümölcséről és a mi kegyes váradalmunk tárgyáról beszél. Ennek bővebb tárgyalása előtt szól bevezetésül a Szentháromságról, szemben azon "istentelenekkel, akik a mi hitünket gyökerestől kiszakítani akarják, midőn gúnnyal illetik azt, hogy mi egy Istent ismerünk el a három személyben". Azonban nem a vitatkozás lévén célja, hanem "bevezetést adni", nem ereszkedik mélyebben a vitába. Az Írásra (Efez. 4,5) támaszkodó tárgyalásában a tévtanok ellen harcol a régi atyákkal s alkalomszerűleg megvitat közbe-közbe egy-egy kérdést, mint például: az Isten működése, hatása az elvetettekben s végre egy remekül rajzolt történeti képet ad az arianizmus és szabellianizmus felmerüléséről és leveretéséről.
Az apostoli hitvallás magyarázatára térve, az első rész tárgyalásánál szól az Istenről, mint teremtőről, hol különösen kiemeli az ő mindenhatóságát és mindentudóságát, hangsúlyozva, hogy ezek munkás tulajdonságok benne, s a dolog természete szerint megemlékszik – bár röviden – e tulajdonságoknak megfelelő működésekről: a teremtésről és kormányzásról.
A hitvallás második részének magyarázata a Krisztusról szól, kit Pál után leginkább a "közvetítő" néven nevez; és az ő művéről: a váltságról. Személyének tárgyalásánál a kettős természetről szóló tan, melyet Kálvin rendesen az emberi test és lélek viszonyában szemléltet, jön tekintetbe; míg műve, a váltság röviden a szokásos elégtételi elméletben szemléltetik: eleget tett érettünk Isten igazságosságának. A lutheri felfogás ellen, hogy a Krisztusban az
isteni és emberi tulajodonságok egymással kölcsönösen közöltettek, már most nyíltan fellép, s különösen hangsúlyozza a követelményt, hogy a két természetet a személy egységében kell felfogni. A Jézus Krisztusban mindkettő egyformán elismerendő: 1), hogy Ő Jézus, azaz: igaz ember; és 2) hogy ő a Krisztus, azaz: "a Szentlélek kegyelemajándékaival oly mértékben teljes, hogy maga a Szentlélek rajta megnyugodott és magát a Jézusra teljesen kitöltötte, hogy mi aztán az ő teljességéből merítsünk s a hit által az ő társai és részesei legyünk a Szentlélek ajándékaiban". "A Szentlélekkel való teljessége folytán tétetett ő Királlyá az Atya által mindenek felett, s e Szentlélekkel való teljessége alapja az Ő Főpapságának is, melynél fogva képes az ő áldozatával minket az Atyával kibékíteni." E részben továbbá különösen kiemelendő a "poklokra szállás", melynek Kálvin egészen új, nagyjelentőségű magyarázatot ad, ti. érti alatta azt az igazi, mély lelki fájdalmat, a belső, lelki szorongást, félelmet, melynek legmagasabb nyilvánulása e felkiáltás: "Én Istenem, én Istenem, miért hagyál el engem?!" Másféle pokol és oda leszállás mese.
A "Hiszek egy..." harmadik részének rövid magyarázatából legyen elég kiemelnünk e jellemző mondatot: "Meg vagyunk győződve, hogy nincs más vezetőnk az Atyához, mint a Szentlélek, sem más utunk oda, mint a Krisztus; hogy Istennek semmi kegyelmében nem részesülünk, hanemha a Szentlélek által; hogy a kegyelem éppen maga a Szentlélek ereje és működése, mely által az Atya a Fiúban hat, mely által mindenben munkás, mindent mozgat és éltet, mely által minket megigazít, megszentel, megtisztít, magához hív és vonz, hogy elérjük az üdvöt". Emlékeztet azonban, hogy a kegyelem mindez adományai ingyen valók és nem kiérdemlettek.
Az apostoli hitvallás negyedik részénél: "hiszek egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat", elsősorban az "általános egyház" alapja az elválasztás vagy predesztináció jön szóba, mert "az egyház a választottak serege, legyenek
azok angyalok vagy emberek, halottak, élők vagy még meg sem születettek." Az üdv rendje Pál alapján: "akiket kiválasztott, el is hívja, akiket elhívott, meg is igazítja, akiket megigazított, meg is szenteli". Kiválasztja, midőn magához vonja, hogy Őt Atyjukul ismerik el; megigazítja, midőn Krisztus igazságával felruházza és újjászületésre segíti; megszenteli, midőn az ő országának fenségét, mindenekben és mindenek által nyilvánvalóvá teszi. És e folyamatban nem tesz egyebet, mint kinyilvánítja örök elválasztását. Midőn azért ezt mondjuk: "hiszek egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat", már a "hiszünk" szó által azt fejezzük ki, hogy az nem valami érzékeink alá eső, nem valami térbe zárt, vagy helyhez kötött, hanem a testi szemek előtt láthatatlan dolog, mert csak egyedül ilyen lehet a hitnek tárgya: "a láthatatlan egyház, a választottak serege, maga az isteni kiválasztás". Miután még megemlékezik röviden a bűnbocsánatról, melyet a hívő az érzékiség megölése, saját semmiségének elismerése s a Krisztusba vetett hit által nyer meg: szól még a feltámadásról, örök életről és örök halálról s az egész fejezetet bezárja a hit, remény és szeretet viszonyának vizsgálatával, mely szerint a két utóbbi az elsőtől elgondolhatatlan s annak kimaradhatatlan következménye ugyan, de megigazító köztülük egyedül csak a hit.
A harmadik, "Az imádságról" szóló fejezet azzal kezdi: az eddigiekből látható, hogy az üdvre feltétlenül szükséges, már előszámlált javak teljesen hiányoznak bennünk. A segedelmet megszerzésükre magunkon kívül, Istennél kell keresnünk, tőle kérnünk az imádságban. Az imádság különböző formái és az igazi imádság feltételei – önmegalázás, szükségérzet, a kegyelem elismerése stb. – után s miután igazolja, hogy egész életünknek egy folyton tartó imának kell lenni, a minta-imádság a "Miatyánk" részenkénti tárgyalása jön és az egésznek zárszavául ismételten biztosít, hogy Isten az imában hozzá fordulóktól segélyét meg nem tagadja, ha gyakran nehéz próbáknak veti is alá, hogyha a Krisztus nevében imádkozunk.
A negyedik fejezet tárgya: a szákramentumok; "melyekről, hogy bizonyos és határozott fogalmat szerezzünk, igen fontos érdekünk". Rövid meghatározása: "a szákramentum a mi hitünk erősítésére szolgáló külső jegy"; vagy "Isten kegyelmének bizonysága, mely nekünk külső jegyek által előnkbe állíttatik"; vagy Augustinusszal "a látható ige," "a mi hitünknek oszlopa", "az isteni kegyelemnek peesétje", amelyet azonban éppoly helytelen az isteni kegyelem elnyerése bizonyságának tartani, – mert hiszen gyakran istentelenek is veszik! – mint puszta külső jegynek. A szákramentumnak nincs más szerepe, mint az igének." E tétel alapján harcol úgy azok ellen, kik kevésre becsülik, mint azok ellen, kik önmagában túlbecsülik. Ily alapfelfogással fog "a megtisztulás" és "megváltatás" szákramentumainak, a keresztségnek és úrvacsorának tárgyalásához.
A keresztségben három dolog a fő: 1. Jelképe bűneinktől való megtisztulásunknak; 2. Eltemeti az ó-embert az Krisztussal az Ő halálában és benne egyszersmind új, szellemi életre költ. Nem az eredendő bűnt törli el ugyan, hanem csak annak kárhoztató erejét, amennyiben bűnbocsánatról biztosít, azaz: bizonyossá teszi a mindig újra vétkező embert, hogy megfelelő feltételek mellett ki nem marad a bocsánat; 3. Hogy a Krisztussal belsőleg összenővünk s így részesülünk minden áldásban, ami ezzel jár, s aminek összesége az istenfiúság. Végül az egyházhoz való tartozásuknak is külső jegye.
Az úrvacsora a mi Idvözítőnk által való szellemi tápláltatásunk, melynek egész jelentősége sajátlag a szereztetési igék ezek részében van: "érettetek töretik meg, érettetek ontatik ki". Enélkül nem sokat használ az Úr testének és vérének vétele. Az anyagi elemek itt csak képek, melyek által a szellemire vezettetünk. Nem is e kegyes érdek körül forog – mondja tovább – a fennforgó vita, hanem némely túlkíváncsiak által felvetett azon kérdés körül, hogy hogyan? és milyen módon? van jelen a
Krisztus teste és vére a kenyérben és borban? Míg az egyik (katolikus) az elemeket csodás átváltozáson viszi keresztül, a másik (lutherálus) magát a kenyeret teszi testté, vagy a kenyér színe alatt elrejti: addig a harmadik (Zwingli) nem tekinti másak, mtnt puszta emlékeztető jegyeknek, képeknek. És folyik a vita sok szóval s még több elkeseredéssel, s eközben megfeledkeznek a főkérdésről: miként adatott érettünk a Krisztus teste és ontatott ki vére? s főként: hogyan éri el célját ránk nézve?
A szákramentum lelki eledel, lelki tápláltatás, nem a testre, hanem a lélekre rendelve s így Krisztust nem testi karjainkkal kell megfogni akarni, hanem hogy a belső ember tudja, hogy őt valósággal bírja. Krisztus a mennybe ment, s ha valóságos testét elismerjük – amint hogy el kell ismerni – úgy az a mennyben van, mert a valóságos test tulajdonsága a térbeli korlátozottság. Ha meg nem akarjuk fosztani e testet valóságos test voltától, ha nem. akarjuk azt csak látszattá tenni: nem is állíthatjuk, hogy az mindenütt jelen van. A Krisztus az Atya jobbján ül, de hatása, éltető ereje mindenütt és korlátlanul munkás; "hatása, mely által ő az övéit táplálja, élteti, erősíti, éppen, mintha testileg jelen volna. Így és nem másként van jelen és adatik nekünk a szákramentumban a Krisztus teste és vére. "Világosan kifejezve: valósággal és hathatósan nyújtatik, de nem természetileg; ami annyit tesz, hogy nem magát a testnek lényegét vagy a Krisztus igazi és természeti testét vesszük, hanem mindazon jótéteményeket, melyeket Krisztus számunkra testében megszerzett. Ilyen a test jelenléte, mit a szákramentum fogalma megkíván. Minden ettől eltérő felfogásban, mely többet tulajdonít a szákramentumnak, illetőleg a szákramentum érzéki elemeinek, mely az adományozó helyett magát az adományt teszi tisztelete tárgyává, kettős bűn van:
1. Megfosztja Istent az ő dicsőségétől s azt a teremtménynek tulajdonítja; és
2. magát Istent mocskolja be s utálja meg az ő félre-
magyarázott szákramentumában, midőn abból ocsmány bálványt csinál.
A szákramentumokkal való helyes élés és az abból folyó haszon rövid tárgyalása és a mise ellen intézett beható támadás után a két valódi szákramentumot röviden és összefoglalólag úgy jellemzi, hogy a keresztség az egyházba való belépés és a hit kezdetének szákramentuma; az úrvacsora pedig egy folyton tartó tápláltatás, mely által Krisztus az ő híveinek seregét lelkileg táplálja. Ez alapon tagadja meg a keresztség ismétlését és sürgeti az úrvacsorával való gyakori élést.
Ha csak e kettő valódi szákramentum, minden más méltatlan e névre. Az ötödik fejezet feladata éppen az, hogy kimutassa, milyen a katolikusoknál még ezek mellett gyakorlatban levő öt más szákramentum. Az ítélet alapjául azon tétel szolgál, hogy szákramentumok rendelésére egyedül Isten jogosult, úgy, hogy szákramentum nem lehet más, mint amihez isteni kegyelemígéret van kötve s melynek igazsága felől a hívő lelkiismeretében maga Isten tesz bizonyságot az Ő igéje által. "Isten igéje kell, hogy elöl járjon, hogy a szákramentumot szákramentummá tegye." Ezek alapján, éles polemiába gyakran átcsapva, könnyen kimutatja, hogy a katolikus egyház másik öt szákramentnma korántsem érdemli meg e nevet, mert emberi tekintélyen alapszik.
Az "oroszlánbőrbe bújtatott szamár" e leleplezése után megy át az utolsóra, a hatodik fejezetre, mely szól: "A keresztyén szabadságról, az egyházi hatalomról és állami kormányzásról". A három közül hittani szempontból legfontosabb a keresztyén szabadságról szóló rész, melynek három mozzanata van:
Az első: miután a hívők megigazulásukat egyedül Istennél kell, hogy keressék, felül kell emelkedniök a törvenyen és az egész törvényből való megigazalást elfeledniök, annyira, hogy semmit azután a cselekedetek érdemére ne adjanak, hanem csak a Krisztusban megjelent isteni
kegyelemre tekintsenek. Hogy ez által a törvény, mint törvény nem szűnik meg, hanem csak annak kárhoztató, vagy önmagában megigazítő hatása s hogy érvénye a már újjászületettekre nézve is – bár más formában – fenmarad: az a törvény hasznáról szóló részben kimutattatott.
A második, mely az elsőtől függ, hogy a lelkiismeret a törvény kényszerítő hatalma alól felszabadul, ügy, hogy a törvény jármától szabadon, saját akaratunkból engedelmeskedünk Isten törvényének. Mit a törvény parancsol: szeretni Istent teljes szívünkből és minden erőnkből, nem tölthetjük be, míg a törvény alatt állunk, mint szolgák, Istennel, mint Úrral szemben. Fiakká lévén azonban, könnyen be tudjuk tölteni azt, mire előbb, mint szolgák képesek nem valánk. Úgy, hogy a lényegében ugyanannak maradt törvény betöltése egyedül a hozzá való viszonyunk megváltozása folytán érhető el. "Nem uralkodik már felettünk a bűn, mert nem vagyunk immár a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt."
A harmadik mozzanata a keresztyén szabadságnak, hogy semmi, külsőleg közönbös dolgot nem tekintünk a lelkiismeretet megkötőnek; azaz: Istenhez való viszonyunkat nem kötjük egyes, olyan külsőségekbez, melyek megtevése vagy mellőzése önmagában nem vallásos. Megkötni a lelkiismeretet ételek, italok használatában, bizonyos napok meg- vagy meg nem tartásában, mint a pápista egyházban, végül is megzavarják a lélek nyugalmát s folytonos lelkiismereti szorongást idéznek elő, holott áldástalan s gyakran babonás jellegük által nem egyszer veszélyeztetik az üdv egész vigaszát.
Végül tárgyal röviden az egyházi hatalomról, a tanítói és fegyelmi hatalomról, a hivatalokról és azok rendeltetéséről s az államról, melynek feladatául tűzi ki: megtartani a keresztyéneket a nyilvános keresztyénségnek; az embereket az emberiségnek, s az egészet bezárja az alattvalók és felsőség egymáshoz való viszonyának és kötelességeiknek ismertetésével.
A 27 éves szerző e műve egy csapásra meghódította a közönséget. Csak Baselben nem tudták, hogy a szerző köztük van, mert Kálvin akkor álnév alatt tartózkodott ott.
Kálvin Farell közbeléptére még az Institutio megjelenésének évében (1536.) Genfbe tette át működése terét. Három évi nehéz gyakorlati működése után, ellenségei Genfből száműzik, s most Strassburgban telepszik meg, hol a menekült franciák lelkipásztorsága mellett, a teológia tanításával is foglalkozik. Könyvét itt most átdolgozva s úgy teológus tanítványai érdekeihez szabva, mint ez évek gazdag teologiai vitáitól is indíttatva, az első egyszerűbb munkát tudományosabb alapokra fekteti.
Részletesebben és tudományosabban szól benne az alapvető kérdésekről: a vallás alapjáról, az isteni kijelentésről, a Szentírásról, mint a mi hitünk és cselekedeteink szabályozójáról, a vallás igazságainak biztosítékáról: a Szentléleknek a hívő lelkében való belső bizonyságtételéről s ezekben megveti a keresztyén vallás apologiájának (védelmének) biztos fundamentumát. Melanchtonnal szemben részletesen kifejti a predesztináció tanát; az anabaptistákkal szemben a keresztségről, gyermekkeresztségről való nézeteit; a háromságtagadókkal szemben a Szentháromságot stb. fejti ki még nagyobb alapossággal.
"Úgy tetszik – írja e kiadás előszavában – hogy a vallást s annak lényeges tartalmát úgy foglaltam itt össze s oly renddel adtam elő, hogy aki ezt ismeri, annak nem lesz nehéz megítélni, hogy mit kell az Írásban különösen keresni, s ami abban foglaltatik, azt helyesen érteni."
Ez új kiadás 1539-ben jelent meg Strassburgban. Kálvin ugyan 1541-ben újra elfoglalja genfi hivatalát, de bármennyire sokoldalú gyakorlati tevékenységet fejt is ki, irodalmi munkásságát is ritka termékenységgel folytatja, s eközt is főművének, az Institutiónak többszörös átdolgozását. Mint ő maga írja, azt az elkötelezést, hogy munkáját a közönség oly ritka pártolásban részesítette, azzal a hálával igyekezett leróni, hogy nemcsak a második kiadásban, de
azután is, valahányszor újra kiadásra került, mindig bővítette és javította.
A közbeeső kiadásokról és az azokban tett változtatásokról – az 1543-as és 45-ös strasasurgi és az 1550-es, 53-as, 54-es genfi kiadásokró1 – itt nem szólhatunk hosszasabban.
De meg kell emlékeznünk az író életében utolsó, 1559-es genfi kiadásról; mert az Institutio világhírűvé főleg ebben az alakjában lett. Ebben a könyv 1536-os első kiadásának csaknem ötszörösére nőtt, bevégzett tudományos rendszert kapott, s ennek megfelelően négy könyvre (liber), s ebben fejezetekre és ezekben pontokra oszlott; úgy, hogy amint a címlapon maga Kálvin megjegyzi, "csaknem új munkának tekinthető".
A tudományos rendszert az egyes könyvek felirataiból s a bennük levő fejezetekben tárgyalt kérdések egymásutánjából lehet megállapítani.
A négy könyv címe sorrendben ez:
I. A teremtő Isten ismeretéről.
II. A megváltó Isten ismeretérő1 a Krisztusban, mely először az atyáknak a törvény alatt, aztán pedig minékünk is az evangéliumban kinyilváníttatott.
III. A Krisztus kegyelme elsajátításának módjáról éa arról, hogy ebből micsoda gyümölcsök származnak nekünk és micsoda eredmények következnek belőle.
IV. Azokról a külső eszközökről és támogatásokról, amelyek által Isten minket a Krisztus társaságába hív és abban megtart.
E könyvek rövid tartalma:
Az első könyv az Isten- és önismeret ugyanazon viszonyára való hivatkozással kezdődik, amely mindenik kiadás kiindulási pontját képezi (I.). (1) Az Isten-ismeret útja és célja
(1) A zárójelbe tett római számok a fejezeteket jelentik. Szerző.
(II.) után tárgyal ez Isten-ismeret eredetéről, forrásáról és szabályozójáról, szóval az isteni kijelentésről általában (III–IX.), éspedig eredetéről (III.); fejlődésének tényezőiről, a kijelentés fokozatai szerint: természet- és embervilág (IV.–V.) és a Szentírás (VI.), mely mint legmagasabb, amiről pedig a Szentlélek tesz bizonyságot (VII–VIII.), egyszersmind zsinórmértéke is minden más kijelentésnek (IX.). Ezen forrásukból tanuljuk az Írás vezetése mellett: hogy egy Isten van (X.), kinek kiábrázolása bűn (XI–XII.), s kit tökéletes kijelentése, az Írás folytán, mint Szentháromságot ismerünk (XIII.) ; ki magát már a világ, de különösen az ember teremtése által megkülönbözteti a költött istenektől (XIV.); ki az embert tökéletesnnk, saját képére, szabad akarattal ellátva teremtette (XV.); ki, miként teremtője, éppúgy fentartója és kormányzója is a világnak (XVI). Amiből megtanulhatjuk, hogy az Ő akarata nélkül semmi sem esik (XVII.), nem maga a rossz sem, bár ő ebben makula nélkül való (XVIII.).
A második könyv az Istenről, mint Megváltóról tárgyal, s így elsősorban a váltság szükségességének okáról kell szólnia, ami Ádámban szemlélve az eset [bukás], nálunk az eredendő bűn (I.), mely által megfosztva a szabad akarattől, a bűn rabságába estünk (II.) éspedig oly mélyen, hogy kárhozatra érdemesnél egyebet nem cselekedhetünk (III.); de azért óvakodnunk kell Istent ebben részesnek, vagy tán éppen a bűn okának tartani (IV.), jóllehet másfelől az elesett ember szabad akaratát védeni is helytelen (V.). A váltság egyedül a Krisztusban keresendő (VI.), mert hogy azt cselekedeteink által meg nem szerezhetjük, azt eléggé mutatja a törvény, melyet betölteni nem tudunk, de amelynek éppen az is a célja, hogy ezt kimutatva, a Krisztusra előkészítsen (VII.); arra a Krisztusra, ki, a mint a törvénynek magyarázatából (VII.) kitűnik, nem volt ismeretlen a törvény alatt álló népre nézve sem (IX.), mert a törvényt tartalmazó ószövetség lényegére nézve nem különbözik a Krisztust magában foglaló újtól (X.), mivel mindkettőnek lényege a közbenjáró, csakhogy az evangéliumban világosabban lép elő (XI.).
A váltság tehát Krisztusban keresendő egyedül, kinek, hogy közbenjárói tisztét véghez vihesse, emberré kellett lennie (XII.), éspedig igaz emberré (XIII..), kiben az isteni és emberi egysége a személy egységében áll előttünk (XIV.), s ki a váltságnak művét az Ő hármas (prófétai, főpapi és királyi) hivatalának betöltésében valósítja meg (XV.), megszerezvén számunkra az idvességet, az ő halála, feltámadása és mennybemenetele által (XVI.), éspedig igazán, igazi értelemben szerezte meg (XVII.).
A harmadik könyv "A Krisztusban megjelent kegyelem elsajátításának módjáról" szól. Mind e Krisztus által számunkra megszerzett javak, a Szentlélek titkos munkálkodása folytán lesznek a mieink (I.), melynek első eredménye bennünk az igaz hit (II.) Ezen, a Szentlélek által létrehozott hit hatása: az újjászületés, mely elsősorban a bűnbánatban jelentkezik (III.), ami azonban egészen más, mint a katolikus gyónás és elégtétel (IV.), ha mindjárt mások feleslegesnek állított, jó cselekedeteiből is vásárolnak a maguké mellé (V.); mert az igazi bűnbánatnak a keresztyén ember életében kell nyilvánulnia (VI.): az önmegtagadásban (VII.), melyre a kereszt hordozása, az engedelmesség gyakorlása készít elő (VIII.) és a jövő életnek meggondolása serkent hathatósan (IX.), s amely a földi dolgok méltó használatában áll (X.). Amint a Szentlélek által létre hozott hit által születünk újjá, e hit által meg is igazulunk (XI.), éspedig Istennek ingyen kegyelméből (XII.) és nem saját érdemünkből (XIII.). Megigazulunk pedig, mikor elnyerjük a folytonos bűnbocsánatot, az újjászületést, a megújulást, mely egy folyton tartó folyamat (XIV.). Ez az igazi megigazulás az ingyen kegyelemből, míg a cselekedetek érdemére való hivatkozással veszélyeztetve van az egész, úgy Isten dicsősége, mint a mi üdvünk (XV.), s ezt veszélyeztetik a katolikusok, e tannak rágalmazói (XVI.), holott azzal hiába állanak elő, hogy így a törvény és evangélium ellenmondanak, mert az nem igaz (XVII.). Hitvány beszéd, hogy a cselekedetek igazítnak meg (XVIII.), sőt éppen az
ingyen kegyelemből való újjászületés képesít a jó cselekedetre az újjászületettnek lelki szabadsága által (XIX.). S ha igaz, hogy ez az egész az isteni ingyen kegyelem ajándéka, akkor csak imádkozzunk, kérjük Istentől ez ingyen ajándékot; imádkozzunk, amint a Krisztus tanított (XX. Miatyánk magyarázata). Nincs más út a megigazulásra, mint az ingyen kegyelem. De hát miért nem igazulunk meg akkor mindnyájan? Mert Isten az ő ingyen ajándékát csak azoknak adja, kiket az üdvre kiválasztott; míg megtagadja azoktól, kiket kárhozatra rendelt (XXI.). Ezt tanítja az Írás is (XXII.) s így hiábavaló e tan ellen támadni (XXIII.), mert az Isten elhívja valóban, akit elválasztott, míg az elvetettek maguk vonják magukra a veszedelmet, mire rendeltettek (XXIV.). A Krisztus biztosítéka feltámadásunknak (XXV.).
A negyedik könyv végül "Az üdvösségre vezérlő külső eszközökről" szól, éspedig elsősorban az egyházról (I–XIII.), hol az igaz és hamis egyházról (I–II.), egyházi hivatalokról és tisztségekről (III.), míg a IV–XIII. fejezetben azon katolikus egyházról szóló tanok történeti és bíráló fejtegetése foglaltatik, melyek a katolicizmus és pápizmus képzelt igényei címén már a korábbi kiadásokban is szerepelnek; az egyház állapota régen és a katolicizmusban (IV–V.), a pápa elsősége (VI.), a pápaság emelkedése a szabadság romjain (VII.), az egyház hatalma a hit dolgában (VIII.), a zsinatok (IX.), egyházi törvénykezés és fenyítékek (X–XII.), s végül a fogadalmakról (XIII.). Aztán jőnek a szákramentumok, éspedig általánosságban (XIV.); a keresztségrŐl (XV.), a gyermekkeresztségről (XVI.) és úrvacsoráról (XVII.) különösen. Ezt követi a katolikus mise (XVIII.) és a hamis szákramentumokról (XIX.) szóló rész, míg a befejezést az "állami kormányzásról" (XX.) képezi.
A könyv ez alakjában a világirodalom egyik remeke. "Élő emlékül" akarta szerzője maga után hagyni, s Isten kegyelméből "örökkön élő emlék lett, miután írója 1564 .májns 27-én Krisztusához költözött. Az evangéliumi igazság
lelke által különösen, melyet felébresztett egész Európában, de mint könyv is, mert mint Stähelin mondja, az Institutio különböző kiadásainak száma túlterjed a felszámíthatás határán, úgyhogy nagyítás nélkül mondhatjuk, hogy soha munka, ily tudományos és ily nagy terjedelmű, hasonló elterjedésnek nem örvendett.
A világ majd minden művelt nyelvére lefordították, s bár az inkvizíció minden módon dühöngött ellene, elterjedt a nép minden rétegében, s általa világosság gyúlt az elmékben és szívekben.
A mi magyar nemzetünk tudományos és irodalmi nyelve az időben a latin lévén, műveltjeink a latin eredetit olvasták. Csak amidőn, főleg éppen a reformáció hatása alatt és hazai bajnokainak elsőrangú közreműködése mellett, kifejlődött a nagyobb vállalkozásra is képes magyar irodalmi nyelv: akkor kezdték érezni annak szükségét is, hogy Kálvint magyarul szólaltassák meg. A magyar fordítás nagy munkáját Betblen Gábor erdélyi fejedelem felhívására, az ő és mások segedelmével Szenczi Molnár Albert, irodalmunk e korbeli egyik legelsőrangú kiválósága teljesítette. Az 1600 oldalnyi nagy negyedrét ívekből álló munka kinyomatása 1624-ben készült Hanóviában, s Bethlen Gábor fejedelemnek van ajánlva, hogy a Kálvinra szórt "rutalmas gazságok füstbe menjenek, mihelyt az magyarul szóló Calvinust az magyar olvasó is megolvasandja".
A munka címlapján, az akkori idők szokása szerint, egy képekből álló keret fogja körül a címlap szövegét. Szöveg és kép összhangban vannak egymással, egymás megvilágosítására, értelmezésére valók. A képkeret egy portálé benyomását teszi, melynek talpgerendáját és a felső, neki megfelelő szemöldökfáját kétoldalt oszlopok kötik össze. Úgy a szemöldökfa, mint a talapzat három-három mezőre oszlik: a jobb és bal szegletekben az oszlopok szélességének megfelelő mezőkre, míg középen, felül és alul egy-egy, a szöveg szélességének megfelelő mező van. Úgy a három felső és három alsó mező, mint a kétfelőli oszlopok képekkel és
feliratokkal vannak díszítve, melyek mindannyian a munkára vannak vonatkozással, és többnyire szimbolikus jelentőségűek.
A felső rész két szegleti mezején levő kép az emberiség két életútját mutatja; a jobbsarki "a széles kaput és tágas utat, mely a veszedelemre viszen", a balsarkon levő "a szoros káput és keskeny utat, mely viszen az életre". (Lásd Máté ev. VII. 13–14.) Megszámlálhatatlan nép tolong a széles úton, melynek kezdetét rózsák szegélyezik, s a melynek széles kapuja a Sátán torka, mely mint egy ordító oroszlán nyeli el a beletódulókat; az életre vivő keskeny út, ellenben meredek s elöl kopár, csak tövisek szegélyezik, kapuja keskeny ugyan, de félfái a béke olajágából és a győzedelem pálmájából valók, s ahol egy boltívvé összefonódnak, érintkező pontjukról az élet koronája csüng alá a kevés számú átmenő feje felett, kik kezükben az evangélium szövétnekével haladnak a meredek ösvényen.
Az evangéliumi figyelmeztetés e két képe közötti mezőn, két griffmadár a magyar címert tartja, mintegy figyelmeztetésül a magyarnak, hogy az élet szoros kapuján csak úgy mehet be, és keskeny ösvényén csak úgy járhat, ha azt a "Keresztyéni Religiót" és "Igaz hitet" követi, amelyet a kétfelőli oszlopképek mutatnak, s amelyre e munka tanít, amit deákul irt Calvinus János – képe ott van a talpgerenda balszegletén a "Religio" oszlopa, alatti mezőben "mostan pedig az Magyar nemzetnek Isteni Igazságban való épületire Magyar nyelvre fordított Molnár Albert" – kinek képe a talpgerenda jobb szegletén levő mezőben a "Fides" oszlopa alatt látható. Szerző és fordító feje fölé van írva jelmondatuk, a Kálviné: "Prompte et sincere" = határozottan és becsületesen; a Molnár Alberté: a Gal. VI. 14 latin szöveggel = "Távol legyen pedig éntőlem, hogy egyébben dicsekedjem, hanem csak a mi Urunk Jézus Krisztusnak keresztjében, ki által nékem e világ megfeszíttetett és én is e világnak". Hogy pedig Molnár Albertnek e jelszava nemcsak szó, de tény: arcképe mögött a háttérben ott szemlélhetjük viszontagságos életének egyik
bizonyító jelenetét, azt, a mikor Heidelbergben Tilly spanyol katonái mindenéből kifosztván, úgy kínozták meg, hogy kezeit, lábait hátrafelé gúzsba kötvén, egy póznára felhúzták, s egy spanyol jezsuita alulról perzseli. Az író és fordító feje felett, a munka címének szövege alatt Thury Pálnak az Institutiót magasztaló híres distychonja, Kálvin felett e latin szöveggel:
|
"Praeter apostolicas post Christi tempora chartas Huic peperere libro, secula nulla parem"; |
míg Molnár felett ugyanez általa eszközölt e magyar fordításban:
|
"Az szent könyvek után, kiket az nagy Apostolok írtak Ennél jobb könyvet még soha senki nem írt." |
Szerző és fordító képe közt a talpgerenda középső mezőjén, a szemöldökfán, a griffek által tartott magyar címernek megfelelően van egy allegorikus kép, mely azt a hatást jelképezi, mit az Institutiótól várhat a magyar nemzet.
Ezt a következő részletek magyarázzák: A baráti jobbot szorító két szárnyas kéz jelenti a politikailag és vallásilag meghasonlott magyar nemzet két felének gyors kibékülését; a két kéz azt a messze világló kormánypálcát szorítja, a mely azt az igazságot érvényesíti, a melyet az Institutióból megismerhető evangélium szövétneke irányít; a gyors és becsületes kereskedelem és a két felől kinyúló bőségszarvakból omló földmívelés áldásai jelképezik azt a hatást, melyet az Institutio becsületes, szorgalmas, munkás egyénnek képzése által, közgazdaságilag fog eredményezni, a lábaival a bőségszarvak áldásaira támaszkodó, vágtató Pegázus pedig azt, hogy a nemzeti anyagi jóléten fog felépülni a költészet, művészet, tudomány, egyszóval amihez magasabb ihlet kívántatik, s az egyeseknek és egész nemzetnek lelkét betölti a hit, remény és szeretet, mint ott levő jelképeik mutatják. S hogy mindez a keresztyén vallásból és az igaz hitből következendik, annak jelképéül az egész kép központján ott van egy nyitott könyv, s rajta tisztán olvasható betűkkel: "Institutio christianae religionis". Íme,
az örök igazság egy allegorikus képben: a vallás áthatja, megnemesíti és megszenteli az egész életet s annak minden viszonyát; az igaz keresztyénség a nemzeti életnek és nagyságnak is egyedüli biztosítéka.
A két oszlop, a melyen az élet egész rendje nyugszik, – tanít tovább a kép –: a "Fides" és "Religio" – "Hit" és "Vallás" vagy "Kijelentés". A Hit, amely – mint a jobbfelőli oszlop képe mutatja – a Krisztus keresztjébe kapaszkodik, vidám, bízó lélekkel az égre néz s tekintetét oda fordítja, ahonnan a Jehova világossága fénylik. Nem a földre néz, hanem vállára vévén súlyos keresztjét, örömmel viszi terhét s követi a mennyei fényt. A "Religio" képének értelmét, amely a balfelőli oszlopon vagyon (szembe nézve) maga Sz. Molnár Albert egy a könyvhöz adott versben így magyarázza:
|
"Az Ember kérdésére felel az Religio: E. Mondd meg oh szent Religio Istentől nemzett leányzó Ki tiszteled nagy hívségben Az Istent minden időben: Mire való ez korona Fejeden, csillaggal rakva? R. Én mutatok mennyországra Utat és az boldogságra. E. Mire viselsz rosszas ruhát? R. Megvetek mulandó jókat. E. Mit jegyez a könyv kezedben? R. Atyám törvényét nézd ebben. E. Melled miért mezítelen? R. Tiszta hívségem értsd ezen. E. Miért könyöklesz keresztre? R. Kereszt nyugoszt meg kedvemre. E. Szép szárnyaid mire valók? R. Mennybe repülni tanítok. E. Miért vagy ily fényességgel? R. Szívet tisztítok új fénnyel. E. Mire tartasz zablyás féket? R. Szívnek tiltom kényességet (felfuvalkodottságot) E. Halált mit nyomsz lábad alá? R. Vagyok halálnak halála. |
|
E. Mit kell érteni ez hadon Környüled ez zűrzavaron? R. Mindenütt nagy erőszakot Szenvedek méltatlanságot De szenvedvén erőt vészek S végre Istenhez felmégyek." |
A mindezt eszközlő tiszta "Keresztyéni Religió"-tól es "Igaz Hittől" s az ezt tanító Institutiótól várta Szenci Molnár a nagy nemzeti átalakulást. Ám, ha valahol méltó volt a szent Religiónak, ez Istentől nemzett leányzónak e panasza:
|
"Mindenütt nagy erőszakot Szenvedek s méltatlanságot": |
különösen illett ez akkor a jezsuiták uralma alatt nyögő Magyarországon.
A magyar fordítás kézrekeríthető példányait lefoglalták, elégették, úgyhogy a hazába bizony kevés került belőlük, s ma már csak mint ritkaságokat lehet találni – olvasatlanul, könyvtárak polcain.
E mi mostani fordításunk az Institutio 1536-os első kiadása. Azt akartuk, hogy népünkhöz, különösen művelt magyar népünkhöz hozzuk közelebb nagy Kálvinunkat. Kell, hogy az ő szavának hatása legyen; s mi nagyon reászorultunk erre!
Kálvin azt írja az 1559-es kiadás előszava végén, hogy a könyvecske, melyet egykor még szükségesnek tartott mentegetni, a tanulásra törekvés által íme, nagy kötetté nőtte ki magát. Ennek magyarázatát pedig Auguztinus 7-edik levele egyik pontjának magára vonatkoztatásában adja, mely így szól: "Én azok közül való vagyok, kik gyarapodni akarván írnak és írni akarván gyarapodnak."
Vajba a magyar protestáns közönség is gyarapodni akarván olvasna és olvasván gyarapodnék az igaz hitben és keresztyéni szent életben!
Akkor talán e kis könyvecske is, melyet most még mentegetni kellett, maga után vonná azt a nagy kötetet is, mellyé az Isten segedelmével, Kálvin kezében kinőtte magát.
Az Úr áldása legyen az olvasókon!
Fordító.