A KERESZTYÉN VALLÁS
ALAPVONALAI.

A VALLÁS LÉNYEGÉNEK
S AZ
ÜDVÖSSÉG TUDOMÁNYÁBÓL SZÜKSÉGES ISMERETEKNEK

RÖVID FOGLALATJA.

LEGÚJABBAN MEGJELENT MÉLTÓ OLVASMÁNY
A KEGYESSÉGRE TÖREKVŐK
SZÁMÁRA.

ELŐSZAVA:
FRANCIAORSZÁG LEGKERESZTYÉNIBB KIRÁLYÁHOZ,
MELYBEN NEKI E KÖNYV HITVALLÁSKÉNT
AJÁNLTATIK.

ÍRTA
NOYONI
KÁLVIN JÁNOS

BASEL
MDXXXVI.










TÁRGYMUTATÓJA
AZOKNAK A FEJEZETEKNEK,
MELYEK E KÖNYVBEN TÁRGYALTATNAK.

1. A törvényről, mely a "Tízparancsolat" magyarázatát tartalmazza.
2. A hitről, ahol az úgynevezett "Apostoli Symbolum" is megmagyaráztatik.
3. Az imádságról, melyben az "Úri imádság" is kifejtetik.
4. A sakramentumokról, a keresztségről és Úrvacsoráról.
5. amelyben kimutattatik, hogy amelyeket idáig közönségesen sakramentumoknak tartottak,
a másik öt nem sakramentum; és azután felfejtetik, hogy mifélék.
6. A keresztyén szabadságról, egyházi hatalomról és az állami kormányzásról.











FERENCNEK

A HATALMAS
ÉS DICSŐSÉGES URALKODÓNAK
A FRANCIÁK LEGKERESZTYÉNIBB KIRÁLYÁNAK
MINT AZ Ő FEJEDELMÉNEK ÉS URÁNAK
ALATTVALÓI HÓDOLATTAL
BÉKESSÉGET ÉS ÜDVÖT KÍVÁN
AZ ÚRBAN

KÁLVIN JÁNOS.




      A francia királyok a római pápaságnak tett szolgálataikért már Nagy Károly óta viselték a "legkeresztyénibb király" címet.









Mikor e munkához fogtam, távolról sem gondoltam arra, Dicső Király, hogy oly munkát írjak, amit Felségednek ajánlok. Szándékom csak annyi volt, hogy valami elemi vezérfonalat adjak, mely az igaz kegyességre vezesse azokat, akik valamelyes érdeklődéssel még viseltetnek a vallás iránt. És e munkában legkiváltképpen ami francia népünk érdekében fáradoztam, akik közül igen sokat láttam éhezni és szomjúhozni a Krisztust, de igen keveset, aki az ő ismeretével bár némileg is áthatva lett volna. Hogy ez volt feltett szándékom, tanúsítja maga e könyv, – ti. a maga egyszerű és keresetlen tanmódjával.

Mikor azonban észrevettem, hogy országodban bizonyos istentelenek dühe. egészen odáig hágott, hogy az igaz tudományt onnan teljesen ki akarják irtani: érdemesnek látszott előttem a fáradságra, úgy írni meg, hogy ugyanaz a munka kézikönyvül is szolgáljon azoknak, kiket tanítani szándékom vala, és hitvallásként is állhasson teelőtted, melyből megismerheted, hogy milyen az a tudomány, amely ellen olyan dühösen fenekednek azok az őrjöngők, kik mostanság országodat tűzzel-vassal pusztítják. Nem habozom ugyanis nyíltan kimondani, hogy én ebben a munkában éppen annak a tudománynak foglaltam össze csaknem teljes egészét, amelyet ők börtönnel, száműzetéssel, fej- és jószágvesztéssel és máglyával üldözendőnek s az egész föld kerekségéről kiirtandónak kiáltottak ki. Jól tudom ugyan, hogy mily szörnyű vádakkal töltötték tele füledet, lelkedet, hogy ügyünket előtted minél gyűlöletesebb színben tüntessék fel. De neked királyi kegyelmednél fogva


8

meg kell gondolnod, hogy ha elég csupán a vád, akkor nem lesz ártatlanság sem szóban, sem cselekedetben.

Valóban, ha valaki gyűlölség szítása céljából azt hozza fel, hogy e tudományt, melyről neked számot adni akarok, az összes rendek szavazatukkal kárhoztatták és törvényszékek már több ízben ítéletükkel sújtották: ezzel semmi egyebet nem mond, mint azt, hogy részint az ellenfél pártüzelme és hatalmaskodása buktatta meg erőszakkal, részint hazugsággal, cselszövénynyel, rágalommal nyomták el ravaszul és ármányosan. Mert erőszak az, hogy vizsgálat nélkül hoznak vérengző ítéleteket ellene; és ármány, hogy alap nélkül, forradalom és istentelenség vádjával bélyegzik meg. Hogy pedig senki se gondolja, hogy mi alaptalanul vádaskodunk, magad lehetsz nekünk tanúnk, Felséges Király, hogy mily hazug rágalmakat fognak rá e tudományra előtted naponként, hogy ti. nem más a célja, hanem hogy mindenféle királyi uralom és kormányzás megdöntessék, a béke megzavartassék, minden törvény eltöröltessék, megszűnjön a vagyon és tulajdon, – egyszóval: hogy fenekestől felforduljon minden. S pedig ami a te füledbe jut, az még semmi; mert a nép közt oly rémséges dolgokat hintegetnek, amelyek hogyha igazak volnának, méltán ítélné e tudományt szerzőivel egyetemben ezerszeres tűzre s keresztre valónak az egész világ.

Ki fog már most csodálkozni azon, hogy ahol e szertelen rosszindulatú vádak hitelre találnak, ott lángra gyúl a közgyűlölet? Íme, miért hogy minden rend egyetért ellenünk s személyünk és tudományunk kárhoztatására szövetkezik. Ilyen indulat által megvesztegetve, kik a bírói székben ülnek, hazulról hozott előítéleteiket mondják ki ítéletül. És azt hiszik, hogy a maguk részéről helyesen jártak el, ha senkit sem ítélnek halálra mást, csak akire vagy saját vallomása vagy hiteles tanúk bizonysága folytán a bűn rábizonyult. – De miféle bűn?! – Ennek a kárhoztatott tudománynak bűne, – felelik. – De hát, mi jogon kárhoztatják ezt? Hisz a védelem sánca éppen


9

ez vala: a tudományt magát nem tagadni meg, de ellenkezőleg, mint igazat védelmezni. (1) De e tekintetben még mukkanni sem szabad. Ennélfogva nem méltánytalanul kívánom, Hatalmas Király, hogy elfogulatlanul vizsgáld meg e tudományt, melyet eddig csak rendetlenül, minden törvényes forma mellőzésével és sokkal inkább féktelen szenvedéllyel, mint hivatalos komolysággal tárgyaltak.

Ne gondold pedig, hogy én itt talán saját személyes védelmemen járatom eszem, hogy ezáltal hazámba való szabad visszatérésemet készítsem elő; amire bár – amint illik – emberi érzelmeimnél fogva vágyakozom, de azért, amint a dolgok most állanak, nem esik nehezemre arról lemondani. Bizony, az összes hívők közös ügyét, sőt magának a Krisztusnak ügyét vállaltam itt magamra, mely manapság a te országodban minden kigondolható módon meggyalázva és elnyomva, a legsiralmasabb állapotba jutott; inkább ugyan ama bizonyos farizeusok zsarnoksága miatt, mint a te beleegyezésed következtében. – Hogyan jutott ennyire? – arról beszélni nem tartozik ide; elég, hogy halálra váltan vonaglik. Mert azok az istentelenek annyira vitték, hogy a Krisztus igazsága, ha nincs is éppen egészen kiirtva és megsemmisítve, de bizony mint valami halálra keresett vagy céda személy csak lappang, a szegényke egyház pedig részint a kegyetlen öldöklés által megapasztva, részint számkivetések által szétszórva, részint fenyegetések és rémítgetések által megfélemlítve még mukkanni sem mer. És nem szűnnek meg most sem szokott őrülettel és kegyetlenséggel hevesen tovább ostromolni és rommá tenni a már düledező falat. És eközben nem akad senki, ki ez őrjöngőkkel szemben védelmére kelne. Sőt azok is, akik az igazság legbuzgóbb

(1) Tudvalevő dolog, hogy a reformáció pörbe fogott hívei mindig ezen eljárást követték. Védelmhk gerince, a sánc, mely mögé magukat vonták, ez volt: mi nem tagadjuk, hogy a "kárhoztatottnak" nevezett tudományt valljuk, hanem azt állítjuk, hogy ez a tudomány "az igaz tudomány", amiért is ezt védeni kívánjuk. E védelmet azonban soha sem engedték meg nekik. Ford.


10

pártfogói színében akarnak feltűnni, azok is csak ezt mondják: "tudatlan emberek tévelygésével és oktalanságával szemben elnézőnek kell lenni". Mert így beszélnek ők; tévelygésnek és oktalanságnak nevezve Isten legbizonyosabb igazságát, s tudatlan embereknek mondva azokat, kiket az Úr a mennyei bölcseség titkára méltatott. Ennyire szégyenlik mindnyájan az evangéliumot!

A te feladatod lesz azonban, Jóságos Király, hogy el ne zár sem füledet, sem szívedet az olyannyira jogos védelemtől; kiváltképpen ahol oly nagy dologról van szó, hogy ti. mi módon biztosíttassék e földön Isten dicsőségének a maga sértetlensége; hogyan őriztessék meg Isten igazságának a maga méltósága; hogyan maradjon meg köztünk sértetlenül és állandóan a Krisztusnak az ő országa. Méltó ez a dolog, hogy meghallgasd; méltó, hogy megismerd; méltó a te királyi székedhez! Mert hiszen igazi királlyá is annak tudata tesz valakit, hogy ő országa kormányzásában Istennek szolgája. Eszerint már nem is országlást gyakorol, hanem rablást folytat az, akinek uralkodása nem arra irányul, hogy Isten dicsőségének szolgáljon. Csalatkozik továbbá, ki maradandó üdvét várja annak az országnak, mely nem az Isten jogara, azaz az ő szent igéje által kormányoztatik; amennyiben nem csalhat az égi jóslat, melyben mondva van: elzüllik a nép, ahol hiányzik a prófécia. (1) Téged se tartson vissza e törekvéstől az, hogy ami csekélységünket számba sem veszed. Jól tudjuk mi, hogy mennyire nyomorult, megvetett emberek vagyunk; nyomorult bűnösök Isten előtt, merőben megvetett teremtmények az emberek szemében, sőt – ha úgy akarod – a világ söpredéke és szemetje, vagy még alábbvaló, ha lehet rá nevet találni; s mindez azért, hogy semmi se maradjon, amivel Isten előtt dicsekedjünk, kivévén egyedül az Ő kegyelmét, amely által minden érdemünk nélkül az üdvösség részeseivé tétettünk; az emberek előtt

(1) Példabeszédek k. 29,18.


11

pedig semmi mással, mint a mi erőtlenségünkkel, aminek bevallását ők maguk között oly nagy szégyennek tartják.

De tudományunknak rendületlenül kell állania minden hatalom és a világ minden dicsősége felett; mert az nem a miénk, hanem magáé az élő Istené, és az ő Krisztusáé, kit az Atya királlyá tett, hogy uralkodjék egyik tengertől a másikig és a folyó vizektől a föld kerekségének véghatáráig; – éspedig úgy uralkodjék, hogy szájának egyetlen lehelletével ezt az egész földet vaserősségével, ércszilárdságával, arany- és ezüst-tündöklésivel egyetemben darabokra törje, mint a cserepet, – amint az ő országa dicsőségéről a próféták jövendölnek (1)

Felhozzák ugyan ellenfeleink, hogy jogtalanul hivatkozunk arra, hogy mellettünk szól az Isten igéje: – mi, kik annak éppen hírhedt megrontói vagyunk. De hogy ez állítás nemcsak rosszakaratú rágalom, hanem szemenszedett szemtelenség: e hitvallásunkat olvasva, saját belátásoddal magad megítélheted. Egyet s mást azonban itt is el kell mondanom, hogy az olvasásra egyengesse az utat előtted. Midőn Pál (2) a hit analógiája szerint kívánt magyarázni minden próféciát: az írásmagyarázat megítélésére a legbiztosabb zsinórmértéket adta. Nos, ha a miénkre a hitnek ezt a szabályát alkalmazzák: kezünkben a diadal. Mert hiszen mi illik inkább és mi alkalmasabb a hithez, mint megismerni azt, hogy mi minden erény nélkül szűkölködünk, azért, hogy azzal Isten által ruháztassunk fel; hogy belőlünk hiányzik minden jó, azért, hogy Ő töltsön be minket azzal, hogy mi szolgái vagyunk a bűnnek, azért, hogy Őáltala szabadíttassunk meg; – hogy mi vakok vagyunk, azért, hogy általa világosíttassunk meg ; – bénák, hogy Ő vezéreljen; – gyengék, hogy Ő támogasson; – hogy elvétetett tőlünk a dicsekedésnek minden anyaga, azért, hogy egyedül az Ő dicsősége tündököljön és mi benne dicsőüljünk meg? Ha azonban mi ezt, vagy más efféléket mondunk: akkor ránk esnek és jajveszékelnek, hogy így

(1) Dániel 2,34; Ézsaiás 11,4; Zsolt 2,9.
(2) Római 12,6.


12

semmivé lesznek a természetnek – nem tudom miféle – vak világossága képzelt képességei, a szabad akarat és az érdemek; mivel nem tudják tűrni, hogy minden jónak, erénynek, igazságnak és bölcseségnek osztatlan dicsérete és dicsősége egyedül az Istené legyen. Pedig nem azt olvassuk, hogy megfeddetnének azok, akik az élővíznek forrásából sokat merítettek; sőt ellenkezőleg keményen dorgáltatnak azok, akik maguknak kutakat ásnak, átereszes kutakat, melyek a vizet magukban megtartani nem képesek. (1) És továbbá, mi illik inkább a hithez, mint az, hogy az ember Istent szerető atyjának tartsa, mikor aztán a Krisztust is testvérének és kibékítőjének ismeri; mint az, hogy minden örömét és üdvösségét bizalommal tőle várja, kinek kibeszélhetetten Szeretete annyira ment irántunk, hogy saját fiának sem kedvezett, hanem érettünk adta őt (2); – mint az, hogy megnyugodjék az üdvösség és örök élet bizonyos reménységében, amikor is megismeri, hogy Krisztust, kiben ily nagy kincsek vannak elrejtve, az Atya adta.

Itt közbevágva, azt harsogják, hogy maga e hitbizonyosság sincs önhittség és elbizakodottság nélkül. Igen ám, csakhogy amint mi magunktől semmit sem várhatunk, azonképpen az Istentől mindent kell reméllenünk; nem egyébért utasítjuk el magunktól a hiú öndicsekvést sem, hanem hogy az Úrban dicsekedjünk. Mit mondjak még?! Vizsgáld meg, óh, Hatalmas Király, ami ügyünket minden oldalról, és tarts minket még a gonoszok közt is leggonoszabbaknak, ha meg nem győződöl afelől, hogy minket azért sanyargatnak és gyaláznak, mert reménységünket az élő Istenbe vetjük, s mert hisszük, hogy az az örök élet, hogy megismerjük az egyedüli igaz Istent, s kit ő elküldött, a Jézus Krisztust. (3)

E reménység miatt közülünk némelyeket bebörtönöz-

(1) Jeremiás 2,13.
(2) Római 8,32.
(3) I. Timotheus 4,10; János ev. 17,3.


13

nek, másokat megostoroznak, sokat világ csúfjára meghurcolnak, sokat számkivetnek, némelyeket kegyetlenül kínoznak, másokat bujdosni kényszerítenek, mindnyájunkat nyomorgatnak, kegyetlen átkokkal kiátkoznak, szidalmakkal marcangolnak, mindnyájunkkal a legembertelenebbül bánnak.

Tekints már most a mi ellenfeleinkre (a misés papok rendjéről szólok, kiknek hatalomszavára és uszítására lettek ellenségeink a többiek), és vizsgáljuk meg együtt egy kicsit közelebbről, hogy miben is fáradoznak ők! Az igaz vallást, melyet a Szentírás tanít, és amelynek minden népek közt fenn kellene állania, könnyelműen mind maguk elhanyagolják, mellőzik, megvetik; mind másoknak ezt megengedik. Keveset törődnek azzal, hogy mit tart vagy nem tart valaki Istenről és Krisztusról, csak hogy engedelmes hittel saját értelmét alávesse az egyház ítéletének. Igazában fel sem is veszik, ha Isten dicsőségét nyilvános káromlással durván beszennyezik; de miért folytatnak oly dühös és elkeseredett küzdelmet a miséért, a purgatóriumért, a búcsújárásokért s több ilyen balgatagságokért annyira, hogy azt állítják: ezeknek – hogy úgy mondjam – minden ízében formulázott hite nélkül nincs üdvözítő kegyesség, – holott mindebből egyiket sem tudják igazolni az Isten igéjéből? Miért?! – hanemha azért, mert nekik a has az Istenük, s a konyha a vallásuk, s mert azt hiszik, hogy ezektől elesve nemcsak keresztyének, de még emberek sem lennének. Mert habár az egyik részük földi javakban dúskálkodik, a másik meg kenyérhéjon tengődik, azért mégis mindenik ugyanazon fazékból él, amely bizony ama tüzelőszer nélkül nemcsak hogy kihűlne, hanem éppen jéggé fagyna. Így hát, ki köztük a hasát a leginkább félti, hitét a leghevesebben az védelmezi. Szóval, ők egy célt ismernek mindannyian: hogy uralmuk sértetlen muradjon, s hasuk tele legyen; de hogy a tiszta igazságért buzgólkodnának, annak legkisebb jelét sem adja egyik is.

És mégsem szűnnek meg a mi tudományunkat szi-


14

dalmazni és minden kigondolható módon vádolni és gyalázni, hogy azzal vagy gyűlöltté vagy gyanússá tegyék. Újnak mondják, csak a minap születettnek, s kötekedve kétesnek és bizonytalannak nevezgetik. Kérdik, hogy micsoda csudák tettek mellette bizonyságot, és hogy illik-e ezt szembeállítani annyi szent atyának egyező értelmű és ősrégi hitelességű tanával? Kényszergetnek, hogy vagy valljuk be, hogy e tan eretnek tudomány, mely az egyház ellen harcra hív, vagy mondjuk azt, hogy az egyház halott volt azon sok évszázadon keresztül, amikor effélékről hallani sem lehetett. Végül, azt mondják, felesleges minden további bizonyítgatás, mert hogy milyen, azt gyümölcseiről meg lehet ítélni, mert oly sok szektának adott életet, annyi forradalmi zavart idézett fel, s akkora szabadságot adott a bűnre. Persze, könnyű nekik a védtelen ügyet egy hiszékeny és tudatlan tömeg előtt kihívóan gúnyolni; de ha nekünk is szabad volna szólanunk, eme csipkedŐ buzgalmuk, mellyel tele hasból pöfögnek ellenünk, tudom bizony, lelohadna!

Először is, ha tudományunkat újnak mondják, Isten ellen követik el a legvakmerőbb igazságtalanságot, akinek szent igéje még sem érdemli vala azt, hogy újsággal vádolják. Hogy azoknak új, akiknek új a Krisztus és új az evangélium is: kétségbe legkevésbé sem vonom. De akik elismerik, hogy régi Pál apostol azon prédikálása, hogy a Krisztus meghalt a mi bűneinkért, feltámadott a mi megigazulásunkért (1) – azok nálunk sem fognak semmi újat találni. Hogy pedig ez sok időn keresztül elrejtve volt ismeretlenül: ez az emberi gonoszságnak a bűne; de most már miután Isten kegyelme újra visszaadta nekünk, felújított jogán ősiségét is vissza kell nyernie.

A tudatlanság ugyanazon forrásából ered az is, hogy tudományunkat kétesnek és bizonytalannak hírlelik. Valóban ide illik, ami miatt az Úr az ő prófétája által pa-

(1) Római lev. 4,25.


15

naszkodik, hogy az ökör ismeri az ő gazdáját és a szamár az ő urának jászolát, – de az ő népe nem ismeri őt. (1) De bármint gúnyolódjanak is ennek bizonytalanságával, az, hogy a saját magukét mennyire becsülik, csak akkor tűnnék ki igazán, ha azt vérük és életük feláldozásával kellene megpecsételniök. Mily más a mi bizodalmunk, melyet meg nem rettent sem a halál félelme, sem az Isten ítélőszéke!

Hogy tőlünk csudákat követelnek: orcátlanul cselekszik. Mert hiszen mi nem valami új evangéliumot kovácsolunk, hanem éppen azt akarjuk fenntartani, amelynek bizonyságára szolgálnak mindazok a csudák, melyeket csak valaha Krisztus és az apostolok tettek. – De nekik az a különös előnyük felettünk, hogy hitüket egész napjainkig lenyúló szakadatlan csudákkal tudják igazolni! – Sőt inkább, igazában olyan csudákat alkalmaznak, amelyek képesek megháborítani a különben teljesen nyugodt lelket is, annyira ízléstelenek és nevetségesek vagy alaptalanok és hazugságok. Sőt még ha valóban csodálatosak volnának is, akkor sincs semmi jelentőségük Isten igazságával szemben, miután Isten nevének is meg kell szenteltetnie mindenütt és mindig, akár a csudák által, akár a természet rendje által. És nem szabad felednünk, hogy a Sátánnak is megvannak a maga csudái, amelyek ugyan szemfényvesztések inkább, mint igazi kegyelemajándékok, de mégis olyanfajták, amelyek a tudatlanokat és tapasztalatlanokat rászedik. Csudák által vergődtek hírre mindig a varázslók és boszorkányok is; a bálványimádást a bámulatos csudák nevelték nagyra; de ezek azért még sem igazolják előttünk sem a varázslók, sem a bálványimádók babonáját! Egykor a donatisták (2) is ezzel a fogással tartották

(1) Ézsaiás 1,3.
(2) A donatisták a IV. század elején az uralkodó r. katolikus egyházban szigorúbb egyházfegyelmet sürgető párt; azzal a követeléssel léptek fel, hogy az egyházban nem elég csupán az, hogy az intézmények szentek legynnek, hanem szenteknek kell lenniök mindenekfelett maguknak a személyeknek is, annál inkább a szent sakramentumokat kiszolgáltató papoknak. Nevüket vezérükről, a "nagy"-nak nevezett karthágói Donatus püspöktől nyerték. Különben afrikai nemzeti keresztyén párt, kik a r. katolikus egyházból hozzájuk áttérteket újra keresztelték, s az egyház és állam szétválasztásának és kölcsönös függetlenségének első hirdetői. A r. katolikus egyház részéről Augustinus vitázott velük és ellenük Karthagóban 411-ben. Ford.


16

izgalomban a tudatlan népet, hogy ti. ők csudákat tudnak tenni. Nos, most a mi ellenfeleinknek mi is azt válaszoljuk, amit akkor a donatistáknak Augustinus, hogy az Úr minket elővigyázókká tett az ilyen csudatevőkkel szemben, midőn előre megmondotta (1), hogy támadni fognak hamis próféták, kik nagy jelekkel és csudákkal tévedésbe ejtik, ha lehet, még a választottakat is. És Pál is figyelmeztet (2), hogy az Antikrisztus országa mindenféle erővel, hazug jelekkel és hazug csudákkal fog eljőni. Igen, de – vetik közbe – ezek a mi csudáink nem bálványoktól, nem csalóktól, nem hamis prófétáktól, hanem szentektől erednek! Mintha bizony nem tudnók, hogy éppen abban áll a Sátán fogása, hogy a világosság angyalává változtatja át magát! – Hajdan az egyptomiak a náluk eltemetett Jeremiásnak áldozatot vittek és istentiszteleti cselekményekkel vették körül. Nos hát, nem éltek-e vissza Isten szent prófétájával bálványimádásra, a halott ilyetén tiszteletének azt tulajdonítva, hogy meggyógyítja a kígyómarást? Ugyan mit mondjunk az effélékre, ha nem azt, hogy az volt és lesz mindig Istennek méltó büntetése azokkal szemben, kiket nem az igazság szeretete vezérel, hogy még nagyobb tévelygést bocsát reájuk: hogy higgyenek a hazugságnak. (3) – Tehát nekünk is megvannak a magunk csudái, éspedig olyanok, amelyek bizonyosak és nem nevetségesek; amelyekre azonban ők hivatkoznak, azok a Sátán merő szemfényvesztései, amelyek a népet Istennek igaz tiszteletétől hiábavalóságra csábítják.

(1) Máté ev. 24,24.
(2) II. Thessal. 2,9.
(3) II. Thessal. 2,11.


17

Ezén kívül felhozzák ellenünk elég ravaszul az Atyákat (1), – a hajdani és jobb időkből való írókat értem; – mintha azok az ő istentelenségük mellett bizonyítanának. Pedig hogyha ezeknek tekintélyével kellene eldönteni a vitát, a győzelem jobb része a mi javunkra esnék. De amidőn azok az atyák igen sok dolgot igen helyesen és bölcsen írtak meg, – némely dolgokban pedig velük is megesett, ami emberekkel megesni szokott (2), – ezek, ti. az ő istenfélő utódaik, mind értelmi tehetségük, mind ítélő képességük, mind lelki tehetségeik kiválóságánál fogva amazoknak minden tévedéseit és hibáit imádják, azokat pedig, amelyeket helyesen írtak meg, vagy észre sem veszik vagy eltitkolják vagy éppen elcsavarják annyira, hogy azt mondhatnád: az volt legfőbb gondjuk, hogy szemetet válogassanak össze az arany közül. És hitvány lármával mégis nekünk rontanak, mintha mi becsmérelnők az atyákat, és mi szegődtünk volna ellenségeikül. Holott mi őket annyira nem mellőzzük, hogy – ha mostani feladatom az volna – semmi sem kerülne kevesebb fáradságomba, mint az ő saját bizonyságtételükkel igazolni jó nagy részét azoknak, amelyeket ma mi tanítunk. Csakhogy mi úgy olvassuk az ő műveiket, hogy mindig eszünkben tartjuk: minden a miénk; – nem azért, hogy rajtunk uralkodjék, hanem hogy nekünk szolgáljon, – mi pedig a Krisztuséi vagyunk, akinek kivétel nélkül mindenekben engedelmeskedni tartozunk. Aki e különbséget meg nem teszi, az nem fog a vallásban semmit találni, ami bizonyos; mivel azok a szent férfiak is sok dolgot nem tudtak, egymástól gyakran eltérnek s néha önmagukkal is ellenmondásba kerülnek.

(1) "Atyák" néven nevezik az egyháztörténelemben azokat a kiváló, általános tekintélynek örvendő tudós keresztyén írókat, akik részint az apostolok kortársai voltak, részint az őskeresztyén egyházban éltek. Az előbbiek az "apostoli atyák", az utóbbiak az "egyházi atyák".      Ford.
(2) Tudniillik az, hogy tévedtek.


18

Nem ok nélkül figyelmeztet Salamon (1) – mondják ők, – hogy ne bontsuk meg a régi határt, melyet őseink vetettek. De hiszen a szántóföld határára vonatkozó szabály (2) csak nem azonos a hitbeli engedelmesség szabályával, amelynek olyannak kell lennie, hogy felejtkezzék el az ő saját népéről és atyjának házáról. (3) És hogyha oly nagy kedvük telik az allegorizálásban (képes beszédben), miért nem vonatkoztatják azt inkább az apostolokra, mint bármi más atyákra, hogy az általuk megszabott határokat ne legyen szabad megbontani?! Hiszen Hieronymus, kinek szavait kánonaikba foglalták, így magyarázta azt!

És hogyha ők áthághatatlannak akarják tekinteni ama határokat, melyeket azok vetettek, akikre ők hivatkoznak, miért hágják át maguk, mihelyt nekik tetszik? Mert lám, az atyák közül valók voltak, kik közül egyik (4) azt mondta: a mi Istenünk sem nem eszik, sem nem iszik, és így nincs szüksége sem kelyhekre, sem tányérokra; és a másik (5): a szent dolgoknak (sakramentumoknak) nincs szükségük aranyra, sem nem tetszhetnek az arany miatt azok a dolgok, amelyeket arannyal megvásárolni nem lehet. – Átlépik hát a határt, midőn istentiszteleteiket arannyal, ezüsttel, elefántcsonttal, márvánnyal, drágakövekkel, selyemmel felcicomázzák, és amidőn azt gondolják, hogy nem tisztelik kellőleg az Istent, ha mindent el nem áraszt a pompa. – Atya volt az is (6), aki azt mondta, hogy ő azért eszik bátran húst azokon a napokon, mikor mások böjtölnek, mert ő keresztyén. Átugorják hát a határt, midőn elátkozzák azt a lelket, aki a nagyböjtben húst eszik. – Atyák valának (7), akik közül egyik azt

(1) Példabeszédek 22,28.
(2) melyről ti. Salamon az idézett helyen szól. Ford.
(3) Zsoltárok 45,11.
(4) Achatius: a "Hármas történet"-ben.
(5) Ambrosius: "A kötelességekről" I. k.
(6) Spiridion: "Hármas történet" I. k. 10. fej.
(7) "Hármas történet" V. k. 1. fej.


19

mondta, hogy az olyan szerzetes, ki nem saját keze munkája után él, olyan, mint a haramia; – és a másik (1), aki azt írja, hogy nem szabad a barátoknak másokkal tartatniok magukat, még ha folyton szemlélődésbe, imádkozásba és tanulmányokba vannak is elmerülve. Ezt a határt is átlépték, midőn a semmittevő, hasas barátokat a klastromokba, a kicsapongások e gyűlhelyére telepítették egybe, hogy ott magukat mások által hizlaltassák. – Atya volt az is (2), ki megbotránkoztató utálatosságnak mondotta, ha képet látni a keresztyének templomaiban. Mennyire távol vannak e határ megtartásától, mikor templomaikban egy szegletet sem hagynak kép nélkül! – Egy másik atya (3) azt tanácsolta, hogy a halottak iránti emberi kötelességeinket a temetéskor elvégezve, hagyjak őket pihenni. E határt is lerontják, midőn a halottakért való folytonos aggodalmaskodást beléverik az emberekbe. – Az atyák közül való volt (4), aki tagadta, hogy az úrvacsora sakramentumában valódi test van jelen, hanem – amint magát szó szerint kifejezi – "a testnek mintegy mysteriuma". Ezen is túlmentek tehát, midőn valóságos és lényeg szerinti testet csinálnak belőle. – Atyák voltak azok is, kik közül az egyik (5) kimondotta, hogy egészen el kell zárni a Krisztus szent vacsorájától azokat, akik az egyik jegy vételétel megelégedve, a másiktól vonakodnak; – és akik közül a másik (6) hevesen harcol azellen, hogy a keresztyén néptől elvonják az ő Urának vérét, holott meg van rendelve, hogy róla saját vére ontásával is vallást tegyen. Ezeket a határokat is lerombolták, midőn sérthetetlen törvénnyel éppen azt

(1) Augustinus: "A szerzetesek foglalkozásáról".
(2) Epiphanius, a Hieronymus által fordított levélben.
(3) Ambrosius az "Ábrahámról" c. könyvben.
(4) A Mátéhoz írt bevégzetlen munka szerzője. 11-edik Homilia a Chrysostomus iratai között.
(5) Gelasius "Tapasztaltuk" kezdetű kánonában: "A szentelésről" 2. fej.
(6) Ciprián, 2. levél, I. könyv: "Az elesettekről."


20

parancsolják, amire az első, büntetésül az egyházból való kiközösítést szabta, s amit a második, határozottan kárhoztatott. Atya volt (1), aki merényletnek nyilvánította azt, hogy valamely kétes dologról döntsenek akár erre, akár arra, a Szentírás tiszta és világos bizonysága nélkül. Ezt a határt is elfeledték, midőn annyi rendszabályt, kánont, tantételt állítottak fel az Isten igéjének minden bizonysága nélkül. – Atya volt (2), aki Montanusnak egyéb eretnekségei között azt is szemére vetette, hogy ő szabott először törvényt a böjtről. E határon is messze túlmentek, midőn a böjtöt a legszigorúbb törvényekkel szentesítették. – Atya volt (3), aki amellett küzdött, hogy a papokat a házasságtól nem kell eltiltani és a törvényes feleséggel való együttélést szűziességnek nyilvánította; – és atyák, akik az ő véleményével teljesen egyetértettek. E mezsgyén is túltették magukat, midőn áldozópapjaikra a nőtlenséget ráparancsolták. – Atya volt (4), aki azt mondotta, hogy egyedül a Krisztust kell hallgatni, akiről mondatott: – "Őt hallgassátok!", – és hogy nem kell arra tekinteni, hogy mit mondtak vagy tettek előttünk mások, hanem csak arra, hogy – aki mindenek közt első, – mit parancsolt a Krisztus. E határt is sem maguk meg nem tartják, – sem mások által megtartani nem engedik, midőn úgy magukra, mint másokra nézve szívesebben ismernek el mesterül másokat, mint a Krisztust. – Az atyák mindnyájan egyértelemmel elítélték és egy szívvel – kárhoztatták, hogy Isten szent igéjét – az álbölcselkedés szőrszálhasogatásaival beszennyezzék és dialektikai (elvont bölcsészeti) harcokba bonyolítsák. Vajon ők ehhez a határhoz tartják magukat, midőn egész életükön át egyebet sem csinálnak, mint hogy vég nélküli vitákkal és a legtöbbször álbölcselkedő köte-

(1) Augustinus: "Az újszövetség kegyelemajándékáról," az I. könyv vége felé.
(2) Apollonius; "Egyháztörténelem" V. k. 18. fej.
(3) Paphnutius; "Hármas történet" II. k. 14. fej.
(4) Cyprian, 3. levél, II. k.


21

kedéssel a Szentírás egyszerűségét összekuszálják és elhomályosítják, annyira, hogy ha most az atyák feltámadnának, s egy ilyenfajta vitatárgyalást (a mit ők spekulatív teológiának neveznek) hallanának, minden egyebet inkább elhinnének, mint azt, hogy ott Istenről van szó? De hiszen fölöttébb hosszúra nyúlnék beszédem, ha részletesen ki akarnám mutatni, hogy az atyák tekintélyét, kiknek pedig engedelmes gyermekeiként akarnának feltűnni, mily hetykén rázzák le nyakukról. Hónapok, sőt évek sem volnának erre elégségesek. S mégis annyira megy gonosz és átkozott szemtelenségük, hogy minket merészkednek pirongatni, hogy átlépjük az ősi határokat!

Immár pedig azzal sem érnek semmit, hogy minket a szokás ítélőszéke elébe idéznek. Mert bizony, nagyon rosszul volna dolgunk, ha a szokásnak hinni kellene. Ugyanis, ha az embereknek helyes ítéletük volna, a szokást a jóktól kell vala átvenniök. De ez a leggyakrabban egészen másként szokott történni. Mert, a amit a többségtől láttak, az nyerte meg a szokás jogát. Pedig aligha állt valaha oly jól az emberiség dolga, hogy a többségnek tetszett volna a jobb. Így tehát a többség magánvétkeiből a legtöbbször köztévelygés lett, vagy inkább a vétkeknek közhelyeslése, amit most ezek a derék férfiak törvényként akarnának érvényesíteni. Akinek szeme van, látja, hogy nem egy gonoszságnak tengere borította el a földet, hanem sok veszedelmes pestis támadt fel ellene, hogy szakadékba döntsön mindent, úgy, hogy vagy kétségbe kell esni az emberiség sorsa felől, vagy gátat vetni a rengeteg gonoszságnak, vagy még inkább erőszakot alkalmazni (1). És az – orvosságot csak azért nem alkalmazzuk, mert előbb már hozzászoktunk a rosszhoz. De tartsa meg bár helyét a köztévelygés az emberi társadalomban: az Isten országában azonban egyedül az ő örök igazságára kell hallgatni és tekinteni, amellyel szemben semmi év-

(1) Dekretálék. VIII. megjegyzés a "Szokásokról".


22

százados gyakorlat, semmiféle szokás és semmiféle cimboraság sem szabbat törvényt. Így tanította hajdan Isten választottaít Ésaiás (1), hogy ne mondják mindenre "összeesküvés", amire a nép ezt mondta: összeesküvés; azaz, ne cimboráskodjanak maguk is együtt a népnek összeesküvésében és közmegegyezésében, se az ő félelmük szerint ne féljenek és ne rettegjének, hanem inkább a seregek Istenét szenteljék meg, Őt féljék és tőle rettegjenek. Most tehát állítsák szembe velünk, amint akarják, mind a múlt századokat, mind a jelen példáit: ha a seregek Urát megszentelendjük, nemigen rettentenek meg minket. Mert ha évszázadok közmegegyezésével találkozik is az istentelenség: erős az, ki bosszút áll harmad- és negyedíziglen; vagy ha az egész világ esküszik is össze ugyanazon gonoszságra: tapasztalat által tanított meg reá, hogy mi lesz vége azoknak, kik a sokasággal együtt vétkeznek, midőn özönvízzel pusztította el az egész emberi nemet, megtartva Noét – az ő kicsiny családjával (2), aki az Ő egyedüli hite által az egész világot kárhoztatta. Egyszóval: a gonosz szokás nem egyéb, mint bizonyos általános pestis, amelyben nem kevésbbé mennek tönkre azok, kik a tömegben estek bele.

Dilemmájukkal (kétszarvú okoskodás) is hiába kényszergetnek minket, hogy annak bevallására szorítsanak, hogy vagy az egyház bizonyos ideig mintegy halva volt, vagy most az egyház ellen harcolunk. – Élt valóban a Krisztus egyháza és él, míg csak uralkodik Krisztus az Atya jobbján, kinek keze fentartja, kinek óltalma körülöleli s kinek ereje erősíti. Mert kétségtelenül megáll az, amit egyszer megígért, hogy az övéivel marad az idők végéig (3). Ez egyház ellen mi most nem harcolnnk, ha különben az egy Istent és az Úr Krisztust a hívők seregével egyetértőleg tiszteljük és imádjuk úgy, amint az istenfélők mindig imádták. De nem kevéssé tértek el az igazságtól ők, midőn

(1) Ézsaiás 8,12.
(2) I. Mózes 7; – Zsidókhoz írott lev. 11,7.
(3) Máté ev. 28,20.


23

más egyházat nem ismernek el, mint azt, amelyet szemeikkel látnak, s amidőn oly korlátok közé akarják szorítani, amelyek pedig távolról sem foghatják be azt. Abban van sarkpontja a köztünk fennforgó eltérésnek: először, hogy ők azt állítják, hogy az egyház mindig külső formában jelentkezik és látható; s másodszor, hogy a formát a római egyház székével és annak püspöki rendjével azonosítják. Mi ellenben azt állítjuk, hogy az egyház minden látható forma nélkül is fennállhat; és a formájának ismertető jegye is, nem az a külső csillogás, melyet ők balgán bámulnak, hanem egészen egyebekben áll, ti. Isten igéjének tiszta hirdetésében és a szakramentumoknak helyes (szereztetésszerű) kiszolgáltatásában. – Zajonganak, ha az ember az egyházat mindig ujjával nem mutatja. Pedig hányszor nem fajult el a zsidó nép közt is annyira, hogy semmi alakja sem látszott? Minő fénylő formájának képzelhetjük akkor, midőn Illyés panaszolja, hogy egyedül maradt? (1) Krisztus eljövetele után is mennyi ideig lappangott formátlanul? S hányszor nem nyomták el attól fogva is a háborúk, a meghasonlások, az eretnekségek, annyira, hogy semmi részével sem csillámlott ki? Vajon, ha abban az időben éltek volna, hitték volna, hogy van valamiféle egyház? De Illyés hallotta, hogy van még hétezer feddhetetlen férfiú, kik térdeikeit meg nem hajtották Baál előtt. S afelől sem kell kétségeskednünk, hogy Krisztus e földön, melyről a mennybe ment, mindig ne uralkodott volna.

Ha akkor valamelyes észrevehető formát kerestek volna az istenfélőknek szemei, nem csüggedtek volna-e el legott lelkükben? Bízzuk tehát az Úrra azt, hogy amidőn egyedül csak Ő maga tudja, hogy kik az övéi (2), némelykor az Ő egyházának külső ismertető jegyeit is elvonja az emberek szeme elől. Ez ugyan, elismerem, ama rettentő büntetése Istennek a világra nézve. De ha az emberek go-

(1) I. Királyok 19,14.
(2) II. Timotheus 2,19.


24

noszsága úgy érdemli, miért akarnánk tusakodni az isteni igazság ellen? Így bosszulta meg az Úr az elmúlt századokban az emberek háládatlanságát. Mert minekutána az Ő igazságának engedelmeskedni nem akartak és az Ő világosságát kioltották: Ő is elhagyta, hogy megvakultan képtelen hazugságok játékszereivé is legyenek, mély sötétségbe is merüljenek, annyira; hogy az igaz egyháznak semmi külső formája se mutatkozzék. Eközben mégis az övéit szétszórtan is, elrejtve is a hazug tévelygések és sötétség közepette megtartotta. És nem csoda, hiszen meg tudta tartani magának Babilonnak pusztulásában is és a tüzes kemence lángjai közepette is.

Hogy pedig abban, hogy az egyház külső formáját nem tudom minő haszontalan pompával akarják mérni, minő veszély rejlik: arra inkább csak rámutatok, mint kifejtem, hogy beszédem túl hosszúra ne nyújtsam. Azt mondják, hogy az egyházat a római pápa, ki az apostoli széken ül és a többi püspökök képviselik, s ők tekintendők az egyháznak, aminél fogva ők nem is tévedhetnek. Miért? – Azért, mert ők az egyház pásztorai és Istennek vannak szentelve! – De hiszen Áron is és Izrael többi vezetői is pásztorok valának; Áron és az ő fiai már papoknak voltak elpecsételve, s tévedtek mégis, midőn az aranyborjút készítették. (1) Ki tagadhatná ilyen okoskodással, hogy az egyházat az a négyszáz próféta képviselte, kik Achábnak hazudtak? (2) De az egyház azért mégis a Mikeás részén állott, aki ugyan egyedül volt és lenézett ember, de akinek szájából az igazság szólott. – És nem viselték-e az egyháznak nevét is, alakját is azok a próféták, akik egy emberként támadtak fel Jeremiás ellen és fenyegetődzve kiáltották: a pap nem tévedhet a törvényben, a bölcs a tanácsban, a próféta az igében?! (3) A próféták ez egész népsége ellen az Úr egyedül küldötte Jeremiást.

(1) II. Mózes 2828,1; 32,4.
(2) I. Királyok 22,11.
(3) Jeremiás 18,18.


25

hogy jelentse ki a Úr nevében: igenis megtörténik, hogy a törvény elvétetik a paptól, a tanács a bölcstől, az ige a prófétától. – És nem tündöklött-e hasonló fényben az az egyházi tanács, amelyet a főpapok, farizeusok és írástudók gyűjtöttek egybe, hogy elhatározzák benne a Krisztus megöletését? (1) Menjenek most, és csüngjenek a külső burkon, hogy ezáltal a Krisztust és az élő Isten összes prófétáit tegyék szakadárokká, a Sátán szolgált pedig a Szentlélek eszközeivé. Hogyha pedig szívükből szólanak, hát mondják meg nekem jó lélekkel, hogy ítéletük szerint a föld melyik pontján és melyik nép között székel az egyház, mióta a bázeli zsinat Jenő pápát letette és megfosztotta a pápaságtól, helyébe ültetve Amadeust?! Ha megszakadnak, sem tagadhatják, hogy ez a zsinat, ami a külső szertartást illeti, teljesen törvényes volt, nem is csak egy, hanem két pápa által összehíva. Ez a Jenő pápa mint szakadár, lázongó és nyakas, kardinálisaival és püspökei egész seregével együtt, kik vele a zsinat feloszlatására törekedtek, – kárhoztattatott. Mégis azután a fejedelmek kegye által támogattatva, a pápai méltóságot a maga teljességében újra visszakagta. Az Amadeus választása pedig – jóllehet az egyetemes szentséges szent zsinat tekintélyével, törvényes formák közt történt, – füstbe ment; kivévén, hogy száját bedugták a bíborosi kalappal, mint az ugató kutyáét a konccal. Ama szakadárok, lázadók és nyakaskodók seregéből került ki azután ami pápa, kardinális, püspök, apát, presbiter csak volt. Itt, hogy meg vannak fogva, el kell ismerniök. Mert a két párt közül melyikre ruházzák az "egyház" nevet? Avagy tagadják ezen zsinat egyetemes voltát, amelynek külső méltóságából semmi sem hiányzott? Ti. ez két bulla által hívatott össze ünnepélyesen; a római szék elnöklő követe által áldatott meg, a dolgok minden rendje szerint kifogástalanul alakult meg és ugyanazon

(1) János ev. 11,12–20.


26

méltósággal folyt a végéig. Vagy Jenőt vallják szakadárnak az ő egész táborával együtt, akitől eredt mindnyájuk felszenteltetése?! – Tehát, vagy az egyház formáját másként határozzák meg, vagy mi fogjuk őket, valahányan vannak, szakadároknak tartani, akik ti. tudva és akarva eretnekek által vannak felszentelve. Hogyha már régóta bizonyos nem volna, hogy az egyház nincs a külső pompához kötve, maguk szolgálhatnának erre nekünk világos bizonyságul, akik az egyháznak ama fényes címe alatt annyi időn keresztül behízelegték magukat nagy kevélyen a világnak, holott pedig az egyháznak halálos fekélyei.

Erkölcseikről s rettenetes gonoszságaikról, amelyektől hemzseg egész életük, nem szólok, miután magukat farizeusoknak nevezik, kiket hallgatni s nem követni kell. – Magát, magát az ő tudományukat, melynek köszönni lehet, – mondják, – hogy van egyház: azt világosan olyannak fogod megismerni, mint amely a lelkeknek halálos kínpadja, égő üszök, romlás és pusztulás az egyházra, – ha üres időd egy részét arra szenteled, hogy megolvasd a mi írásunkat.

Végre, nem tisztességes az eljárások, amidőn gyűlölködve folyton azt emlegetik, hogy mennyi zendülést, forrongást és meghasonlást hozott magával a mi tudományunk hirdetése és minő gyümölcsöt terem most is sokaknál. Mert amaz elvetemülteknek vétkét jogtalanul származtatják belőle, amelyeknek okát a Sátán gonoszságában kellene keresniök. Mintegy természete ugyanis az Isten igéjének, hogy megjelenése a nyugalomból és szunnyadásból mindig felkölti a Sátánt. Ez a legbiztosabb és legmegbízhatóbb ismertető jegye az Isten igéjének, amely a hazugság tudományától megkülönbözteti, amit könnyen fel lehet ismerni arról, hogy mindenki szívesen hallgatja és a világ tapssal fogadja. Így annyi évszázadon át, melyekben síri sötétségbe merülve volt minden s az emberek a világ ezen urának kedvtelésére és játékára szolgáltak, mint valami Szardanapal mély nyugalomban pihent és kéjelgett.


27

Mert mit is tehetett volna mást, minthogy nevessen és gúnyolódjék békés és csendes uralmának érzetében?! De mihelyt megcsillant az odafennről való világosság és az ő sötétségét valamennyire elűzte; mihelyt ama hatalmasabb az ő uralmát megzavarta s rajta rést ütött: megszokott szendergéséből azonnal ébredezni kezdett és fegyvert ragadott. Először is az emberek kezét hozta mozgásba, hogy a feltündöklött igazságot ezáltal erőszakkal elnyomja. Ahol ezek által semmit sem tudott elérni, cselhez folyamodott: meghasonlást és dogmatikai (hittani) vitákat támasztott az ő visszakeresztelkedői (1) s más hitvány fajzatjai által, hogy velük elhomályosítsa s végül teljesen kiirtsa az igazságot. Most is mind a két fegyverrel küzd ellene szakadatlanul. Amennyiben egyfelől a tiszta búzát törekszik kitépni erőszakkal és az emberek keze által, másfelől amennyiben rajta áll – konkolyával igyekszik elfojtani, hogy ne nőjön és gyümölcsöt ne hozzon. Ámde ez mind hiábavaló, ha az Úr figyelmeztetésére hallgatunk, aki egyfelől már jóval ezelőtt felderítette előttünk a Sátán ezen fogásait, hogy a vigyázatlanokat meg ne ejtse, másfelől meg elég erős pajzzsal vértezett fel minket az ő minden mesterkedéseivel szemben. Egyébként, mekkora gonoszság kell ahhoz, hogy magának az Isten igéjének tulajdonítsák a gyűlölséget vagy azokat a zavargásokat, amelyeket elvetemültek és lázadók, vagy azokat a szektáskodásokat, melyeket gonosz csalók ellene szítanak?! A példa azonban nem új. Hiszen Illyés elébe is oda állították a kérdést, hogy nem ő-e az, ki felzavarja Izraelt? (2) Krisztus a zsidók szemében lázadó vala (3), az apostolokra pedig a

(1) Az anabaptistákat (= újrakeresztelkedők) gúnyosan katabaptistáknak, azaz visszakeresztelkedőknnk nevezi, mintegy azt akarva ezáltal kifejezni, hogy első keresztségüket visszacsinálják, ami által pogányságukba térnek vissza.       Ford.
(2) I. Királyok 18,17.
(3) Lukács 23,14; János ev. 19,12.


28

népbujtogatásnak vádját kenték (1), s mi egyebet tesznek azok, kik ma minden zavargást, lázongást és felkelést, melyek ellenünk dühöngenek, nekünk tulajdonítanak? Az ilyeneknek azonban, hogy mit kell felelni, arra megtanított minket Illyés, ti. nem mi vagyunk azok, kik akár a tévelygést terjesztjük, akár a zavargást szítjuk, hanem ők maguk, akik Isten ereje ellen tusakodnak. Igaz ugyan, hogy ez az egy elég az ő vakmerőségük elhallgattatására, de másfelől segítségükre kell sietnünk azoknak a gyengéknek is, akiket az efféle ráfogások könnyen megtévesztenek, zavarba hoznak és nemritkán megingatnak. Hogy pedig ezeket se ingassák meg és tántorítsák el az efféle támadások, tudják meg, hogy ugyanazokat tapasztalták az ő idejükben az apostolok is, amelyeket mi most. Voltak – mint Péter mondja (2) tudatlán és ingadozó emberek, kik a Pál által isteni ihlettel megírottakat saját veszedelmükre elcsavarták. Voltak olyan istentelenek, kik midőn hallották, hogy "elhatalmasodott a bűn, hogy annál nagyobb legyen a kegyelem" – mindjárt ilyen következtetést csináltak: maradjunk hát a bűnben, hogy növekedjék a kegyelem. (3) Midőn hallották, hogy akik hisznek, nincsenek a törvény alatt, azonnal felkiáltottak: vétkezzünk hát, mivel nem vagyunk a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt! (4) Voltak, kik őt azzal vádolták, hogy a bűnt ajánlja; (5) sok hamis apostol lépett fel alattomban ellene, hogy szétbomlasszák az egyházakat, melyeket ő alapított. (6) Némelyek gyűlölségből és vetekedésből s nem tiszta szándékból prédikálták az evangéliumot, sőt azzal a gonosz célzattal is, hogy még nyomasztóbbá tegyék az ő fogságát. (7) Néhol

(1) Apost. Cselek. 24,5.
(2) II. Péter. 3,16.
(3) Római lev. 6,1.14.
(4) Római lev. 3,7.19.
(5) I. Korinthus 1,28.
(6) II. Korinthus 11,13; Galác. 1,6.
(7) Filippi 1,15.


29

nem sok eredménye volt az evangéliumnak, mert mindenek a magukéit keresték és nem a Jézus Krisztuséit. Mások visszatértek előbbi állapotukra, mint a kutyák az okádásra, mint a disznók a pocsolyába fetrengeni. Többen a szellem szabadságát az érzékiség féktelenségeire zsákmányolták ki. (1) Közéjük furakodott sok hamis atyafi, akik azután a híveknek veszedelmóre váltak. Maguk közt a keresztyének közt is különféle versengések támadtak. – Mi vala ily körülmények közt az apostolok teendője? Vajon nem az, hogy akár egy időre eltitkolják, akár teljesen feladják és cserbenhagyják azt az evangéliumot, amelyről látták, hogy oly sok vitának melegágya, anyagul szolgál annyi veszélyre s alkalmul annyi botrányra?! Ámde ilyen szorongattatásuk közt eszükbe jutott, hogy a Krisztus "megütközés köve" és "botránkozásnak kősziklája", vettetvén sokaknak romlására és feltámadására és jelül, kinek ellene mondanak. (2) E bizodalommal felfegyverzetten, bátran haladtak előre a zavargások és támadások minden veszélye közt.

Ennek meggondolása kell, hogy fenntartson minket is, mikor Pál apostol tanúbizonysága szerint az az evangéliumnak örök sajátsága, hogy legyen halálnak illatja a halálra azoknak, akik elvesznek; életnek illatja az életre azoknak, akik megtartatnak. (3)

De hozzád fordulok ismét, ó, Nagylelkű Király! Ne engedd magadat befolyásoltatni azon üres besúgások által, amelyekkel téged elrémíteni akarnak ami ellenségeink, hogy ti. nem egyébre irányul és törekszik ez az új evangélium, – mert így nevezik! – mint alkalmat szerezni a forradalomra és arra, hogy minden bűnt bűntetlenül lehessen gyakorolni. Mert az Isten nem a szakadásnak, hanem a békességnek Istene és az Istennek fia nem a bűn szolgája, hanem azért jött, hogy megsemmisítse a Sátán

(1) Filippi 2,21; II. Péter 2,21.
(2) Ézsaiás 8,14; Római lev. 9,33; Lukács 2,34; I. Péter 2,6.
(3) II. Korinthus 2,16.


30

munkáját. (1) Minket is alaptalanul vádolnak ilyen törekvésekkel, amelyeknek feltevésére mi soha a legkisebb okot sem szolgáltattuk. Mi járatjuk ti. a királyság felforgatásán eszünket, akiknek soha egyetlen izgató szava sem volt hallható, és életünk mindig köztudomás szerint a legcsendesebb és a legbékésebb volt, mikor alattad éltünk, és akik most is, hazánkból száműzetve, sem szűnünk meg mégis reád és országodra minden áldást könyörögni. – Mi hajhásszuk ti. azt, hogy a vétkekben bűntetlenül dobzódjunk, akiknek erkölcsi életében, – habár sok kívánnivalót hagy is még fenn, – még sincs semmi, ami ily súlyos megbélyegzésre volna érdemes. És Isten kegyelméből, az evangéliumban való előhaladásunk sem volt oly szerencsétlen, hogy a mi életünk úgy szeplőtlenség, jóindulat, könyörületesség, önmegtartóztatás, türelem, szelídség, mint bármi más erény tekintetében ama mi becsmérlőinknek példányképül ne szolgálhatna. Valóban, hogy mi az Istent tiszta lélekből féljük és tiszteljük, maga az a tény bizonyítja, hogy mi mind életünkkel, mind halálunkkal az ő nevének megszenteltetésére törekszünk. Még az irigység is kénytelen volt közülünk némelyiknek szeplőtelen életéről és állampolgári feddhetetlenségéről bizonyságot tenni, akikben éppen az az egy büntettetett halállal, ami különös elismerésre vala érdemes. Hogyha pedig valaki az evangélium köpenyege alatt zavargásokat csinál, amelyek a te országodban ez ideig nem voltak észlelhetők; ha valaki az Isten kegyelmének szabadságát saját vétkeinek szabadosságára használja köpönyegül, – amilyet én sokat ismertem –: vannak törvények és a törvényeknek büntetései, amelyekkel érdemük szerint súlyosan büntettessenek, csakhogy eközben Isten evangéliumát, gazemberek hitványsága miatt, rossz hírbe ne hozzák.

Íme, Dicső Király, elég bő részletességgel kifejtve állanak előtted a mi hamis vádlóinknak méreggel telt

(1) I. Korinthus 14,33; Galác. 2,17; I. János 3,8.


31

rosszindulatú vádjai, hogy besúgásaik túlhiszékeny fülekre ne találjanak; sőt félek, nehogy talán túlságos részletesen is, miután már ez az előszó csaknem valóságos védelmi irathoz (apologia) közelít, amivel pedig nem védelmet írni, hanem mintegy magának a dolog tárgyalásának meghallgatására akartam előkészíteni lelkedet, amely ugyan most tőlünk elfordult és elidegenedett, – többet mondok: haragra is gyúlt irántunk, de akinek kegyét magunknak újra visszanyerhetni reméljük, ha ezt a mi hitvallásunkat, melyet Felséged előtt védiratul kívánunk tekinteni, csendes szívvel és szenvedély nélküli lélekkel egyszer elolvasod. Hogyha pedig füleidet annyira elfoglalják a rosszakaratúaknak besúgásai, hogy a vádlott védekezésének semmi hely nem marad, azok az erőszakos fúriák pedig a te elnézésed mellett börtönnel, vesszőzésekkel, kínpaddal, felnégyeléssel és máglyákkal mind tovább dühöngenek: mi ugyan, mint a mészárszékre szánt bárányok a legvégső nyomorra jutunk, úgy azonban, hogy lelkünk béketűrését megőrizzük (1) és várunk az Úr hatalmas kezére, mely alkalmas időben minden bizonnyal megjelenik, hogy fegyverével kiszabadítsa szenvedéseikből a nyomorultakat és bosszút álljon a sanyargatókon.

Az Úr, a Királyoknak Királya erősítse meg a te trónodat igazsággal és a te székedet részrehajlatlansággal – Hatalmas és Felséges Király!

Bázel, augusztus 23.

(1) Lukács ev. 21,19.