A KERESZTYÉN VALLÁS ALAPVONALAI
ÍRTA
KÁLVIN JÁNOS

ELSŐ FEJEZET.
A törvényről,
mely a tízparancsolat magyarázatát foglalja magában.

Az egész szenttudomány általán e két részből áll: Isten – és magunk ismeretéből. Azok, amelyeket Istenről nekünk már most állítanunk kell, a következők: Először, hogy szilárd hittel bizonyos, 1536nak tartsuk, hogy ő a végtelen bölcsesség, igazságosság, jóság, irgalmasság, igazság, erő és élet, annyira, hogy rajta kívül nincsen semmiféle bölcsesség, igazságosság, jóság, irgalmasság, igazság, erő és élet. (1) És hogy bármit ezek közül akárhol látunk – az Őtőle van. (2) Másodszor, hogy minden, ami csak az égen és földön van, az ő dicsőségére teremtetett. (3) Így Őt joggal megilleti, hogy minden egyes, a saját természete szerint, neki szolgáljon, az Ő uralmára tekintsen, az ő dicsőségére nézzen és őt engedelmes alázattal urának és királyának ismerje. (4) – Harmadszor, hogy ő igazságos bíró s így szigorúan fog ítélni azok felett, kik az ő parancsolataitól elhajlanak; kik nem követik mindenben az Ő akaratát; kik mást gondolnak, beszélnek és cselekesznek, mint ami az ő dicsőségére szolgál. (5) – Negyedszer, hogy ő irgalmas és ke-

(1) Baruch 3,31-35; Jakab 1,16.
(2) Példabeszédek 16.
(2) Zsoltárok 148,1-14; Dániel 3,28.29.
(4) Római lev. 1,25.
(5) Zsoltárok 7,9.10.18; Római 2,6.11

gyelmes, ki a nyomorultakat és elhagyatottakat, kik az ő irgalmasságákoz fordulnak s benne bíznak, kegyelmesen magához fogadja; ki kész megengedni és megbocsátani azoknak, akik bocsánatért hozzá esedeznek; ki kész támogatást és segítséget nyújtani azoknak, akik menedékért hozzá folyamodnak; ki kész gondját viselni azoknak, akik minden bizodalmukat benne helyezik és reá alapítják. (1) Hogy magunkról helyes ismeretet szerezzünk, mindenekfelett azt kell szem előtt tartanunk, hogy mindnyájunknak ősatyja Ádám, Isten képére és hasonlatosságára teremtetett (; (2) azaz bölcsességgel, igazsággal és szentséggel felruháztatott és hogy ezen kegyelemajándékok által annyira az Istenhez volt kapcsolva, hogy állandóan Őbenne élt volna, ha e romlatlan természetben, melyet Istentől kapott vala, megmaradott volna. Csakhogy mihelyt a bűnbe esett (, (3) Istennek ezen képe és hasonlatossága eltörlődött és semmivé lett; azaz az isteni kegyelemnek minden jó ajándéka, mely az élet útján vezethette volna, elveszett. Ezenkívül Istentől messze távozott s tőle merőben elidegenedett. Aminek az lett a következménye, hogy minden bölcsességtől, igazságtól, erénytől és élettől elesett és megfosztatott, amelyeket, mint már előbb mondám, másként nem lehet bírni, csak Istenben.

Ennélfogva számára egyéb nem maradt, mint tudatlanság, gyarlóság, tebetetlenség, halál és kárhozat ; (4) ezek ti. a bűn gyümölcsei. Ez a csapás pedig nemcsak őt magát sújtotta, hanem ránk is kihatott, kik az ő magva és maradékai vagyunk. Tehát, akik csak Ádámtól születtünk, Isten ismeretétól és a vele való közösségtől mindnyájan távol vagyunk: megátalkodottak, megromlottak és minden jóra képtelenek. Kiváltképpen pedig a szívünk min-

(1) Zsoltárok 103,3-13; Ézsaiás 55,3.6; Zsoltárok 25,6-11; Zsoltárok 85,3-5.
(2) 1 Mózes 1,27.
(3) 1 Mózes 3.
(4) Római 5.

den rosszra hajlandó és gonosz kívánságokkal teljes; ezeknek enged és Istennel szemben dacos. (1) Mert ha néha-néha látszólag mutatunk is valami jót: belül mégis lelkünk érzülete megmarad a maga szennyében és fonák elvetemültségében. Pedig legelső sorban, vagy helyesebben szólva, mindenekért ez esik Isten ítélete alá, aki nem a külszín után ítél, sem a külső fényt sokra nem becsüli, hanem a szív titkos mélységeit nézi. (2) Így tehát a kegyesség bármily tündöklő látszatával bírjon az ember önmagától: nem egyéb az képmutatásnál; és Isten előtt utálatos is, mivel alapját a szív gonosz és megromlott gondolatai képezik mindig. – És habár úgy születtünk is, hogy semmi olyant nem tudunk tenni magunktól, ami Isten előtt kedves lehetne; sem arra nem vagyunk képesek, hogy neki kellő hálákat adhassunk: azért mégis éppen azzal tartozunk Istennek, amit megadni nem tudunk, mert miután Isten teremtményei vagyunk, az ő tiszteletére és dicsőségére tartozunk vala szolgálni és az ő parancsainak engedelmeskedni. S azt a mentséget sem szabad igényelnünk, hogy nem vagyunk rá képesek és mint a csődbe jutott adósok megfizetni nem tudunk. Mert a saját vétkünk és saját bűnünk következménye, ami minket annyira megkötve tart, hogy a jót sem akarni, sem véghezvinni nem tudjuk. (3) Mivel pedig Isten igazságos bírája a bűnnek: el kell ismernünk, hogy kárhozatnak kell martalékul esnünk és az örök halál ítéletét érdemelnünk. Amennyiben senki sincs közöttünk, aki akár akarná, akár képes volna megtenni azokat, amelyek kötelességei.

Ez okból nevez az Írás mindnyájunkat az Isten haragja fiainak, és hirdeti előre, hogy mi mindnyájan a halálba és kárhozatba rohanunk. (4) Így tehát semmi sem marad az emberben, aminek alapján a maga megigazulását, eré-

(1) Jeremiás 17.
(2) I. Sámuel 16m7; Jeremiás 17,10.
(3) János 8,34; Római 7,15.
(4) Efezus 2,3; Római 3,10.23.

nyét, életét és üdvösségét maga-magában kereshetné, mert mindezek egyedül csak az Istenben vannak, akitől vétke folytán elszakadt és eltávozott (1) az ember, s magánál semmi egyéb nem maradt, mint boldogtalanság, erőtlenség, gyarlóság, halál s végre maga a pokol. Amelyekre nézve, hogy az emberek kétségben ne legyenek: Isten minden szívbe beleírta, sőt mintegy belevéste – a törvényt. (2) Ez pedig nem egyéb, mint a lelkiismeret, mely bensőnkben bizonyságot tesz nekünk azok felől, amelyekkel Istennek tartozunk és nekünk megmondja, hogy mi jó és mi rossz, és addig vádol és addig tart foglyul bennünket, míg magunk beismerjük magunknak, hogy kötelességeinket nem teljesítettük úgy, amint kellett volna. Miután azonban az embert önhittsége és nagyravágyása annyira felfuvalkodottá tette és önszerelme annyira elvakította, hogy magát megismerni s mintegy magába szállani s ez által önmegalázkodásra, meghunyászkodásra és saját nyomorult voltának beismerésére jutni nem képes: az Úr írott törvényt adott nekünk előnkbe, amely kioktasson a tökéletes megigazulásról, hogy miben áll, milyen és miként valósítható meg: ti. ha elválhatatlanul Istenben gyökeredzünk, s bármit gondoljunk, kívánjunk, tegyünk vagy szóljunk, azzal egyedül őreá célzunk, csak egyedül reá irányítjuk. A megigazulásról szóló ezen tudomány határozottan meg fogja mutatni nekünk, hogy mennyire távol vagyunk az igaz úttól.

Erre céloznak még mindazon ígéretek és kárhoztatások, amelyek magában a törvényben előnkbe adattak. Mert ezekben azt ígéri az Isten, hogy ha valaki teljes és tökéletes cselekedetekkel be fogja tölteni mindazt, amit parancsolt: annak jutalmul adja az örök idvességet. (3) Amivel ti. azt adja értésünkre, hogy a megigazultság va-

(1) Hozseás 13,6.
(2) Római 2,15.
(3) III. Mózes 18,4.5.

lősággal azon tökéletes életben áll, amelyről a törvény tanít; ő maga is ilyennek tekinti és ilyen jutaiomra tartja méltónak, ha az emberek közt ilyent találhat. Viszont a kárhoztatást mondja ki és az örök-halál ítéletét hirdeti ki mindazokra, kik a törvény igazságának teljesen és minden kivétel nélkül eleget nem tesznek. (1) E büntetés pedig köt bizonnyal minden embert, aki valaha csak volt, van vagy lesz. Akik között senkit sem lehet mutatni olyant, aki nem törvényszegő. Ennélfogva a törvény, – midőn egyfelől megismerteti velünk Isten akaratát, melynek betöltésére mi kötelezve vagyunk, s annak mintegy fizetni tartozunk, és amidőn megmutatja, hogy mennyire nem töltünk be tökéletesen semmit azokból, amiket az Isten rendelt, (2) egyenesen tükörré lesz reánk nézve, amelyben éppúgy megismerhetjük és megláthatjuk a mi bűneinket és kárhozatunkat, amiképpen a tükörben látjuk arcunk szennyét és szeplőjét minden nap. És sajátlag, maga ez az írott törvény nem egyéb, mint a természeti törvény bizonyítéka abból a célból, hogy gyakrabban figyelmeztessen és mintegy emlékünkbe vésse azokat, amelyeket a természeti törvény benső tanításából eléggé meg nem tanultunk. Most már könnyű megérteni, hogy mit kell a törvényből megtanulnunk: ti, hogy Isten a mi teremtőnk, urunk és atyánk; minélfogva tartozunk őt dicsőiteni, tisztelni és szeretni; de miután már senki közülünk abból a maga részét meg nem adja, mindnyájan méltók vagyunk az ítéletre, kárhozatra s végül az örök halálra: tehát az üdvnek más útját kell keresni, mint a mi cselekedeteinkbŐl való megigazulást. Ez az út: a bűnbocsánat. Aztán, minthogy nem vagyunk képesek saját erőnkből és tehetségünkből megtenni azt, amivel a törvénynek tartozunk: önbizodalmunkról le kell mondanunk és máshol keresni és más-

(1) V. Mózes 27,2; Galác. 3,10.12. (2) Római 3,10; 7,18-

honnan kérni és várui a segítséget. Minekutána e megtörődésre és megalázkodásra eljutottunk, azonnal feltűnik előttünk az Isten, mint aki szelíd, könyörületes, kegyelmes és hosszútűrő, akiről meg van írva, hogy a kevélyeknek ellene áll, az alázatosoknak kegyelmet ád. (1) És legelsősorban, mihelyt bizalomteljes könyörgéssel elfordítjuk haragját és bocsánatot esdekelünk: bizonyára megbocsát nekünk, s amit bűneink megérdemeltek, elengedi és kegyelmébe visszafogad.

Azután, ha az ő segedelméért és támogató jobbjáért esedezünk azzal a bizonyos reménységgel, hogy az ő segítsége által gyámolíttatva mindenre képesek leszünk: úgy az ő jóságos akaratjából új szívet és új lelket ajándékoz nekünk, (2) mely által akarjuk, – és új erőt, mely által képesek legyünk betölteni az ő parancsolatait. Mindezeket pedig a mi Urunk a Jézus Krisztusért ajándékozza nekünk, aki, noha egy Isten volt az Atyával, (3) magára vette a mi testünket, hogy ez által szövetségre lépjen velünk, és az Istennel szorosan összekapcsoljon minket, akiket a bűnök tőle oly nagy távolsággal választottak el. (4) Sőt halálának érdemével lerótta, amivel Isten igazságának tartozánk, és kiengesztelte az ő haragját, megváltván minket az ítélettől és kárhozattól, amelybe estünk vala, és elviselvén a bűnnek büntetését saját testében, hogy minket attól megszabadítson. (5) Ezen mennyei javaknak egész tárházát, a földre szállván, magával hozta, hogy azokat reánk bő kézzel árassza. (6) Ezek pedig a Szentlélek ajándékai, aki által újjászületünk, az ördög hatalmából és láncaiból kiszabadulunk, ingyen-kegyelemből isten fiaivá fogadtatunk és minden jócselekedetre megszenteltetünk; aki által to-

(1) Jakab 4,6; I. Péter 5,6.
(2) Ezekhiel 36,26.
(3) János ev. 1,4-14.
(4) Ezsaiás 53,46.
(5) Efezus 2,4.6; Kolossé 1,13-14.
(6) János 1,14-16; 7,38; Római 8,32.

vábbá, míg csak e halandó testben vagyunk, megöldököltetnek bennünk a gonosz kívánságok, az érzéki vágyak és minden, ami a mi megromlott és elvetemült természetünk fonákságából származik; aki által napról-napra megújulunk, hogy új életben járjunk és igazságban éljünk.

Mindezeket a jókat Usten, a mi Urunk a Krisztusban adja és ajándékozza nekünk: ti. a bűnöknek ingyen-kegyelemből való bocsánatát, az Istennel való kiengesztelődést és békességet, a Szentlélek kegyelemajándékait és adományait, hogyha azokat erős hittel magunkhoz öleljük és fogadjuk, nagy bizodalommal támaszkodván az Isten jóságára, sőt abba mintegy belemerülve és semmit sem kételkedve afelől, hogy az Isten igéje, amely nekünk mindezeket ígéri, erő és igazság. (1) Szóval, ha Krisztussal egyesülünk, őbenne birtokába jutunk mindazon mennyei kincseknek és a Szentlélek mindazon ajándékainak, amelyek minket az életre és üdvösségre vezetnek. Amit azonban soha sem érünk el másként, mint csupán az igaz és élő hit által; amidőn ti. megismerjük, hogy minden kincsünk egyedül őbenne van, mi pedig nélküle semmik vagyunk, és ha magunkra nézve bizonyosnak tartjuk, hogy általa Isten fiaivá s a mennyország örököseivé leszünk. (2) Viszont azok, akiknek nincs részük a Krisztusban, legyenek bármilyenek, akarjanak és tegyenek bármit is: mégis veszedelemre, kárhozatra és az örök halálra jutnak, elvettetvén az Istentől s kizáratván az üdvösség minden reménységéből. (3) És minekutána magunknak és ami gyengeségünknek és romlásunknak amaz ismerete, mely megtanítana arra, hogy Isten előtt meghajoljunk, magunkat megalázzuk és az ő irgalmát keressük, (4) éppúgy nem tőlünk van és éppúgy nem a mi hatalmunkban áll, mint az a hit, mely megízlelteti velünk Istennek ama jóságát és ir-

(1) Római 3,21-; 5,1-
(2) János ev. 1,12; Római 8,14.31-
(3) János ev. 3,18-; I. János 5,16.
(4) Jeremiás 31.

galmát, melyet irántunk az ő Krisztusában gyakorol: kérnünk kell az Istent, hogy tettetés nélküli bűnbánat által vezessen minket önmagunknak, erős hit által pedig amaz ő jőságának és kegyelmességének megismerésére, melyet az ő Krisztusában szemünk elébe állít, hogy az ő vezérlete alatt az örök boldogságra eljuthassunk, mert ő az egyedüli üt, mely az Atyáboz vezet. (1)

*

A törvénynek tíz parancsolata két táblára volt osztva, (2) amelyek közül az első tábla az első négyet foglalja magában, amelyek azokra tanítanak meg minket, amikkel Isten iránt tartozunk: ti, hogy őt egyedüli Istennek ismerjük meg és valljuk, őt mindenek fölött és mindenek előtt szeressük, tiszteljük és féljük, minden reménységünket egyedül őbeléje vessük és az ő segedelméért mindig könyörögjünk. – A másikon van a többi hat parancsolat, amelyek a szeretetet és a szeretet azon kötelességeit tárgyalják, melyeket Istenért felebarátainkkal szemben kell gyakorolnunk. Ez okból a mi Urunk, – a mint az evangélisták tudósítanak – az egész törvényt röviden ebbe a két főparancsolatba foglalta össze: szeressük Istent teljes szívünkből, egész lelkünkből és minden erőnkből, és szeressük felebarátainkat, mint önmagunkat. Jóllehet e két parancsolatban ez egész törvény benne foglaltatik: mégis, hogy önmentségünkre semmi ürügy se maradjon, a mi Urunk tíz parancsolatban kívánta bővebben és részletesebben előnkbe adni úgy azt, ami az ő tiszteletére, félelmére és szeretetére tartozik, mint azt, ami arra a szeretetre vonatkozik, melyet érette parancsol gyakorolnunk felebarátainkkal szemben. Mielőtt azonban a parancsolatokhoz fogna, ily bevezetéssel kezdi: (3):

Én vagyok a te Urad Istened, ki tégedet kihoztalak Egyiptomnak földéről és a szolgálatnak házából.

(1) Filippi 1,6;; János ev. 14,69; Római 5,2.15.
(2) II. Mózes 32,15; V. Mózes 10,5.
(3) II. Mózes 20,2; V. Mózes 5,6.

Ezzel figyelmeztet, hogy ő az Úr, a kinek joga van úgy parancsolni, mint engedelmességet követelni. Ezen kívül emlékeztet, hogy mily fényesen megmutatta erejét és hatalmát, midőn Izrael népét a Fáraó és az egyiptomiak szolgaságából kiszabadította. Ugyanazt a hatalmat teszi nyilvánvalóvá folytonosan, midőn kiválasztottait – akik az igazi izraeliták – a bűn szolgaságából – ami Egyiptom nevével jelképeztetik – kiszabadítja; midőn feloldozza őket az ördög láncaiból – ki a szellemi Fáraó – az egyiptombelieknek, azaz azoknak, kik a saját érzéki vágyaik után járnak – ura. E szempont alá helyezi azután az első parancsolatot, a következő formában:

I. Parancsolat.
Ne legyenek idegen Isteneid énelőttem.

Ezzel a parancsolattal megtiltja, hogy másba vessük bizodalmunkat, melyet egészen őbeléje kell helyeznünk; hogy másnál keressük a segítséget; hogy mást dicsérjünk bármiféle erőért és áldásért, amelyekért a dicséret egyedül csak őt illeti meg. (1) Sőt inkább, őt minden más dolgoknak felette annyira kell félnünk és szeretnünk, hogy egyedül csak őt ismerjük Istenünknek, belé helyezvén a mi minden rernénységünket és bizodalmunkat, (2) eszünkbe véve, hogy minden jó, ami nekünk részünkbe jut, tőle származik és magunknak teljességgel semmi mást meg nem engedve, csak ami az Úr dicsőségére és tiszteletére szolgál. (3) És nem elég csak azt tennünk, hogy nyelvünkkel és taglejtésünkkel s egész külső megjelenésünkkel bizonyságot szolgáltassunk arról, hogy nincsen nekünk más Istenünk; hanem hogy elménkkel, egész szívünkkel és minden igyekezetünkkel is ilyennek bizonyítsuk magunkat. Mert nemcsak szavaink és külső cselekedeteink vannak nyilván ő-

(1) Ézsaiás 30,20; 31,1-; Jeremiás 2,13.32.
(2) I. Timoth. 1,17; V. Mózes 6,4-.12-14; 10,12-13.21.
(3) I. Korinth. 10,31.

előtte, hanem szívünknek legtitkosabb rejtekeit és lelkünk legbensőbb gondolatait is jobban és bizonyosabban ismeri ő, mint saját magunk. (1)

II. Parancsolat.

Ne csinálj magadnak faragott képet, sem semmi hasonlatosságot azoknak formájára, melyek odafenn vannak az égben, vagy idelenn a földön, vagy a föld alatt a vizekben; ne imádd és ne tiszteld azokat.

Ezzel azt adja tudtunkra, hogy minden tisztelet és imádás az egy Istent illeti. És miután ő megfoghatatlan, test nélküli, láthatatlan, és úgy tartja össze az egész mindenséget, hogy semmi hely be nem foghatja: ne álmodozzunk arról, hogy ő valamiféle alakban kiábrázolható, vagy valamiféle képben előnkbe állítható volna. Bálványt se tiszteljünk, mintha az az Istennek hasonlatossága volna, hanem inkább imádjuk az Istent, ki lélek – - lélekben és igazságban. (2) Míg tehát az első parancsolat arra tanít, hogy egy az Isten, aki mellett semmi más isteneket gondolni vagy elfogadni nem szabad: ez arra tanít, hogy milyen az Isten – és milyen tisztelettel kell őt illetni; hogy semmiféle érzéki vonást reá ruházni vagy őt érzékeink körébe vonni ne vakmerősködjünk, mintha a mi korlátolt értelmünkkel őt felfogni vagy valamiféle alakban magunk elé állítani képesek lehetnénk. Erre legyenek tekintettel azok, kik az átkozott bálványimádásnak, amely miatt ez előtt sok századokon keresztül az igaz vallás elhanyatlott és elfajult, nyomorult ürügyek alatt védelmére vállalkoznak. – A képeket – így szólanak – nem tartjuk mi isteneknek! – No hiszen, teljességgel nem voltak oly tudatlanok a zsidók sem, hogy mielőtt az aranyborjút öntötték, meg ne emlékeztek volna arról, hogy Isten volt az,

(1) 1 Krónikák 28,9.
(2) V. Mózes 6,16. 10,12-; I. Királyok 8,27; János ev. 1,13. 4,24; I. Timoth. 1,17.

aki őket Egyiptomból kihozta. A pogányokat sem kell oly eszteleneknek hinni, mintha nem tudták volna, hogy Isten egyéb, mint a fák és a kövek. Hiszen tetszésük szerint változtatták a képeket, míg lelkükben ugyanazok maradtak az istenek és egy istennek több kép is volt szentelve, de azért nem képzeltek maguknak annyi istent, ahány kép volt. Ezenkívül minden nap szenteltek új képeket, anélkül, hogy azt hitték volna, hogy ezáltal új isteneket csinálnak.

tévelygéseit, amelyek mindnyájának lelkét csaknem teljesen elfoglalva tartják: csak arra mutatok rá, amit maguk is beismernek, midőn magukat legfőképpen a bálványimádás vádjával szemben akarják tisztázni. – Mondják: nem nevezzük isteneinknek! Nem nevezték annak ők sem, sem a zsidók, sem a pogányok, hanem mintegy az istenek jelképeinek és hasonmásainak. És mégis a próféták és az összes szent iratok azt vetik untalan szemükre, hogy a fákkal és kövekkel paráználkodnak, éppen azok miatt, amiket manapság ezek tesznek, akik magukat keresztyéneknek akarják tartatni, ti. hogy az Istent fában és kőben érzékileg imádták. (1) – Végső menedékük, hogy azt mondják: ezek (ti. a képek és szobrok) az együgyűek könyvei. – Ha el is fogadjuk ezen állítást, – ámbár üres kifogás csupán, miután egészen bizonyos, hogy nem egyébre szolgálnak, hanem hogy imádják [őket], – akkor sem látom át, hogy a képeknek, főleg azoknak, melyekkel Istent akarják kiábrázolni, miféle más eredménye lehet a tudatlanoknál, mint az, hogy alkalmul szolgálnak arra, hogy Istent valósággal emberi alakkal bírónak gondolják. Azok pedig, amelyek a szenteket ábrázolják, ugyan mi egyebek, mint a legelvetemültebb fényűzés és nemtelenség példányai, amelyeket ha valaki utánozni akarna: botot érdemelne?! Hiszen még a bordélyházak hölgyei is szemérmetesebb és illedelmesebb öltözetűek, mint amilyenek azok a templomi szentképek, melyek egyes szüzeket akarnak ábrázolni.

Képeiknél tehát legalább egy bizonyos szemérmetességet tarthatnának szem előtt, hogy aztán valamivel tisztességesebben hazudhassák, hogy azok valamelyes szentségnek könyvei. De még akkor is azt fogjuk felelni, hogy nem ez a módja az Isten népe tanításának, akit az Úr egészen más tudománnyal akart taníttatni, mint efféle

(1) V. Mózes 32,18-21; Ezsaiás 40,18-; Jeremiás 2,27; Ezekhiel 6,13; Habakuk 2,18-

dajkamesékkel. A saját igéjének hirdetését, ezt a mindenkire nézve közös tudományt, rendelte arra. Mi szükség lenne tehát annak a sok fa-, kő-, sőt sokszor ezüst- és aranykeresztnek felállítására, ha újra meg újra szívükbe vésnők az embereknek, hogy Krisztus a mi bűneinkért adatott halálra, hogy a kereszten ami kárhoztatásunkat elviselje és a mi vétkeinket lemossa?! Ebből az egyetlen mondatból többet tanulhatnának, mint ezer kő- vagy fakeresztből. Mert a fösvényeknek eszét, szemét jobban leköti az arany és ezüst, mint az Istennek bármiféle igéje. – És kiket neveznek – kérdem – együgyűeknek? – Éppen azokat, akikről az Úr elismerte, hogy az Isten tanította őket. (1) Íme, a képeknek az a semmivel össze nem hasonlítható nagy haszna, melyet pótolni semmivel sem lehet!

Hogy pedig annál kifejezettebben tudtunkra adja, hogy mily szigorúan ítél meg minden hitetlenséget és bálványimádást, – ehhez a két parancsolathoz hozzáteszi még az Úr, hogy Ő a mi Urunk, Istenünk, erős bosszúálló, ki megbünteti az atyáknak álnokságait a fiakban harmad- és negyedíziglen, azokban, akik az ő nevét gyűlölik; de irgalmasságot cselekszik ezeríziglen azokkal, akik őt szeretik és parancsait megtartják. – Ami pedig annyi, mintha azt mondaná, hogy ő az egyedüli, akin csüngnünk kell és ő nem tűrhet maga mellett vetélytársat, és bosszút is fog állani azokon, akik az ő méltóságát és dicsőségét képekre vagy valami egyebekre ruházzák át; és pedig nem is csupán egyszer, hanem az atyákban, a fiakban és az unokákban, azaz: mindörökké; éppen úgy, amint kegyelmét és irgalmát is állandóan megtartja azok iránt, akik őt szeretik és törvényeit megőrzik.

(1) János ev. 6,45.

III. Parancsolat.

A te Istenednek nevét hiába fel ne vedd.

Ennek értelme ez: mivelhogy az Istent félnünk és szeretnünk kell: az ő szentséges szent nevével semmi módon vissza ne éljünk; sőt inkább őt az ő szentségénél fogva mindenek felett magasztaljuk, minden dolgainkban, - jóban ógy, mint rosszban

dicsőítsük, egész lelkünkből csak őt keressük, hálákat adván mindenért, amit az ő kezeiből kapunk. Szóval: az ő nevének minden meggyalázásától és káromlásától szigorúan tartózkodjunk, őt csak úgy emlegessük és róla csak úgy beszéljünk, amint az ő nagy méltóságához illik; az ő szent nevét másra ne használjuk, mint amire ő maga akarta; mivel az az ő nevének megszentségtelenítése és meggyalázása lenne. (1) Mint ahogy cselekesznek azok, akik az ő nevét szellemidézésekre, boszorkányságra, rettentő átkozódásra, túrhetetlen ördögűzésre s más istentelen babonákra használják. Ami pedig a vallási és polgári esküt illeti, óvakodjunk attól, hogy az ő szent nevét bármiben is hamis bizonyságtételre hívjuk, mert az örök igazságot semmivel sem lehetne súlyosabban meggyalázni, mint azzal, ha a hazugság bizonyítására hívnók. És végül: ok nélkül semmiféle, még igaz esküre se merjük használni, hacsak azt vagy az Isten dicsőságe vagy felebarátaink érdeke nélkülözhetetlenül meg nem kívánja. Ezen esetek kivételével mindenféle eskű tilos; amire megtanítanak minket a Krisztus szavai, aki, midőn a törvény[nek] ezt a részét magyarázza, azt kívánja, hogy a mi minden beszédünk legyen: Úgy – úgy; nem – nem; ami ezen felül van, arról azt mondja, hogy az a gonosztól van. (2) E pontnál szem előtt tartandó az is, hogy vaktában és saját egyéni vakmerőségéből esküdni senkinek sem szabad. Ellenben az az eskü, melyet a polgári hatóság felhívására és rendeletére teszünk, egyáltalán nem ellen-

(1) III. Mózes 20,7; V. Mózes 18,2.
(2) Máté 5,37.

kezik ezzel a parancsolattal, mivel annak az eskütétetésre való hatalmat egy másik helyen megadta az Isten arra az esetre, amidőn az igazság bizonyításának ez a módja az ítélethozás érdekében megkívántatik. (1) Épp úgy ki van véve e tilalom alól minden nyilvános eskü; amilyenek például azok, amelyeket Pál tett az evangélium méltóságának bizonyítására. (2) Mert az apostolok nem magánemberek az ő működésükben, hanem Istennek nyilvános szolgái. Ilyen esküt tehetnek akár a fejedelmek a szövetségek megkötésénél, akár a nép, midőn a fejedelem nevére felesküszik vagy más ilyen alkalomkor, ha nem magánkívánságra történik, hanem a közjó érdekében. A fődolog tehát az, hogy meggondoljuk, miszerint az eskü nem a mi tetszésünkre vagy kívánságunkra van bízva, hanem csak szükség esetére van megengedve. Amiképpen pedig nyilatkozatunknak megerősítése céljából nem szabad az Isten nevére másként hivatkoznunk, mint ahogy már mondottuk: úgy, valahányszor esküszünk, egyedül csak őreá és nem másra kell hivatkoznunk. Mert az hozzá tartozik az ő tisztességéhez és dicsőségéhez, hogy ő az igazság egyetlen tanúja és csak őt kell annak tartani; őt, ki az egyedüli és örök igazság. (3) Végre az Úr, hogy ezzel az ő nevének magas méltóságát minél jobban lelkünkre kösse, e parancsolathoz hozzátette, hogy nem fogja büntetlenül hagyni azt, aki az ő nevét hiába felveszi. Amely szavakkal mintegy különös megtorlást mond ki azokra, akik ezt az ő parancsolatát megszegik.

IV. Parancsolat

Megemlékezzél a szombat (4) napról, hogy azt megszenteld. Hat napon át munkálkodjál és minden dolgodat elvé-

(1) II. Mózes 22,9; Zsidókhoz 6,16.
(2) Római 1,9; 9,1.
(3) V. Mózes 6,10-; 10,12; Ezsaiás 45,23. 48,15.
(4) A zsidó: sabbath, a latin: sabbatum, a magyar: szombat azt jelenti: "nyugodalom".

gezd, a hetediken azonban a te Uradnak, Istenednek szombatja vagyon. Ne tedd akkor semmi dolgod, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se barmod, se a te jövevényed, aki a te kapudon belől van. (1) Mert hat napon át teremtette az Úr az eget és földet, a tengert és mindent, ami azokban van, és a hetedik napon megnyugodott. Azért megáldotta és megszentelte azt.

A kegyességhez és az Isten tiszteletéhez tartozik a szombat megtartása is, amennyiben éppen az első táblához van kapcsolva, és a nap megszenteltetésének neveztetik. Azért soha semmit sem kívánt ennél szigorúbban az Úr, (; (2) és a midőn a prófétáknál azt akarja jelezni, hogy az egész vallás megromlott: azt mondja, hogy az ő szombatja bemocskoltatott, megszentságteleníttetett, megsértetett, nem őriztetett és nem szenteltetett meg; (3) mintegy ha azt jelezné, hogy ezen engedelmesség megtagadása után nem maradna semmi, amivel őt tisztelni lehetne. Kétségtelen, hogy ez a parancsolat árnyképes (4) volt csupán, és csak a zsidóknak volt rendelve a ceremoniális időkre, azért, hogy ennek külső megtartásában, Istennek lélekben való tisztelete legyen ábrázolva. Ennélfogva, mint a mózesi törvény többi árnyképei, ez is megszűnt a Krisztus eljövetelével, ki az árnyaknak fénye és a képeknek valódisága, –

(1) "A te jövevényed, ki a te kapudon belül van," = a te (szálló) vendéged.
(2) II. Mózes 31,15; IV. Mózes 15,30-36.
(3) Jeremiás 17,21-27.
(4) "Árnyképes"-nek nevezik Pál apostol után azokat a zsidá ceremóniákat és ceremoniális törvényeket, melyeket úgy fognak fel, hogy az Isten azokban valami magasabb igazságot akart szemléltetni, azok által valami felsőbb igazságra előkészíteni és arra vezérelni, melyet aztán csak a keresztyénségben, a Jézus Krisztus által jelentett ki teljesen és világosan, s amelyek olyan viszonyban vannak egymáshoz, mint maga a dolog és annak árnyékképe. Amiből következtették, hogy mikor már magát a dolgot világosan látjuk, akkor nem tartjuk magunkat az árnyékképhez, vagyis ez utóbbiak érvénye megszűnik. Ford.

amint erről Pál világosan bizonyságot tészen. (1) De hogyha a ceremóniák és külső szertartások alól, amelyek által Isten, a törvény nevelő korszaka alatt a zsidók hitét fejlesztette, mi felszabadultunk is: azért a törvény igazsága, melyet az Úr a zsidóknak és nekünk egyaránt örök érvánnyel rendelt – kötelező marad ránk nézve. Ez az igazság pedig a következő: minekutána Istent félni és szeretni tartozunk: legyünk rajta, hogy nyugodalmunk legyen őbenne. Ami akkor lesz, ha teljesen lemondunk a mi hiábavaló kívánságainkról, amelyek úgyis csak a mi lelkiismeretünket gyötrik, zavarják és háborgatják; (2) ha felhagyunk a mi érzékiségünk gonosz cselekedeteivel, azaz azokkal, amelyek a mi testi kívánságainkból és a mi természetünk gyarlóságából származnak; egyszóval: ha felhagyunk mindazon cselekedetekkel, amelyek nem az Isten lelkétől vannak, viseljék bár az emberi bölcseség bármiféle bélyegét magukon. Minden ilyen cselekedet igazán szolgai munka, amelyeknek elhagyását parancsolja a szombat törvénye, hogy ekként az Isten bennünk lakozzék és munkálja mibennünk a jót és az ő Szentlelkének vezetésével minket kormányozzon; (3) akinek uralma békességet és nyugodalmat hoz a lelkiismeretnek. Ez az igazi szombat, amelynek a zsidók szombatja csak előképe (typusa) és mintegy árnyéka volt. – És azért tétetett a hetedik napra, mivel ez a szám a szentírásban a tökéletesságet jelöli. Ami arra tanít bennünket, hogy Isten folytonos szombatot rendelt nekünk, amelynek vége ne legyen; aztán meg arra, hogy ez a szombat soha sem fog teljesen és kellő tökéletességgel megszenteltetni, egészen a hetedik napig. (4) Ama hetedik nap pedig az utolsó és örökkévaló, amelyre ha részben rávirradunk is, amennyiben hívők vagyunk, mégsem értük el teljesen. Mert most a

(1) Galác. 4,5-10; Kolossé 2,16.17.
(2) Ezsaiás 35,58-; Zsidókhoz 3,18-; 4,9.
(3) János ev. 14,26; Efezus 3,15; 1 Korinth. 3,16; Római 8,14.
(4) Zsidókhoz 4,1-11.

hit által csak megkezdettük a mi nyugodalmunkat Istenben, és e nyugodalomban naponta előbbre is haladunk, hogy akkor végre teljessé legyen, midőn betelik Ézsaiásnak ama jövendölése, (1) amelyben Isten egyházának szombat szombatra ígértetik; ti. midőn Isten lesz minden mindenekben. (2) Ezt az Úr is megmutatta nekünk az ő világteremtésében, amelyet hat napon át elvégzett, míg a hetediken megszűnt minden munkától, hogy az ő példája szerint mi is a munkától megszűnvén, nyugodalmunkat benne keressük és szüntelenül arra törekedjünk, hogy eljussunk a hetedik nap ezen szombatjára.

Ami az Úr napját, a vasárnapot illeti, amelyet most ünneplünk, az nem azért rendeltetett, hogy a többieknél inkább megszenteljük, azaz szentebbnek tartsuk. Mert ez egyedül az Isten előjoga, aki minden napot egyformán megtisztelt. (3) Hanem inkább azért, hogy az Istent imádni és dicsérni, az igét hallgatni és a szakramentumokkal élni az egyház ezen a napon összegyűljön. (4) Hogy e kötelességünket minden akadálytól menten minél nagyobb buzgalommal betölthessük: szünetelünk minden mesterségtől és kézi munkától, szintúgy minden szórakozástól, amelyek a mi e világbeli életrendünkhöz tartoznak. Ugyanezen természetűek a többi ünnepnapok is, amelyek a mi üdvösségünk titkainak emlékezetét újítják fel. Mert, ha mi az igét, amint illik, egész lélekkel magunkba szívjuk, és általa az ó-ember cselekedeteit megöldököljük: akkor nemcsak ünnepnapokon, hanem mindennap folytonosan szombatot szentelünk és – amint itt rendelve van – elkezdünk szombatot szombatra ünnepelni. Egyszóval: nem vallási okokból teszünk különbséget nap és nap között, hanem a közéleti rend érdekéből. Mert bizonyos előírt napjaink nem azért vannak, hogy akkor egyszerűen ünnepeljünk, mintha a mi

(1) Ezsaiás 66,22.
(2) 1 Korinthus 15,28.
(3) Galác. 4,10.
(4) Kolossé 3,16.

munkaszünetünkkel tisztelnők és gyönyörködtetnők az Istent: hanem azért, mert szükséges, hogy az egyház valamelyik napon összegyűljön. A napot pedig biztosan megszabni és megállapítani azért fontos dolog, hogy mindenek jó rendben és zavar nélkül történjenek. (1) Így lesznek semmivé azoknak az álbölcselkedőknek üres fecsegései, kik ezen zsidónézettel árasztották el a világot, hogy ezen parancsolatban elvesztette ugyan érvényét, ami ceremoniális volt (így nevezik ugyanis – nyelvhasználatuk szerint – a hetedik napnak tulajdonított különös méltóságot): megmaradt azonban, ami erkölcsi, ti. a hét egyik napjának különös tiszteletben tartása. Ámde ez semmi sem egyéb, mint a zsidók kisebbítésére megváltoztatni a napot, de megtartani a napnak tiszteletét. És valóban, eléggé látjuk, hogy az ilyen felfogásnak minő eredménye lett. Mert akik az ő rendelkezéseikhez kötik magukat, azok az szombatoskodásuk durva és érzékies babonájával háromszorosan felülmúlják még a zsidókat is: annyira, hogy az a pirongatás, amit Ezsaiásnál olvasunk, (5) éppúgy ráillik ezekre ma, mint azokra, kiket az ő idejében a próféta ostorozott.

A szombat megülésáben a zsidóknak egy másik kötelességre is kellett nézniök, amely nem a vallásra tartozott, hanem a méltányosságnak az emberek közti ápolására vonatkozott; ami azt akarja, hogy koronként a szolgákról és állatokról a teher levétessék, hogy embertelen munkáltatók a folytonos hajszolással mértéken túl ne gyötörjék őket. Jóllehet ezzel Mózes – amint én ítélem – nem annyira a teendő intézkedés okára, mint a tett intézkedés áldására mutatott reá. (3) E méltányossági tekintetet ma is figyelembe kell vennünk, nem valami szolgai kényszerűségből, hanem a szeretet sugallatából. – Íme, ez a négy első parancsolat, amelyek előnkbe írják, hogy

(2) 1 Korinth. 14,33.
(2) Ezsaiás 1,13. 58,5.13.
(3) II Mózes 23,11; V. Mózes 5,14.

melyeknek teljesítésável tartozunk Isten iránt, s amelyekkel zárul is a törvény első táblája.

Arra nézve pedig, hogy én a közönséges és csaknem általánosan bevett eljárástól eltérőleg négy parancsolatot veszek az első táblára, meg kívánom jegyezni, hegy ezt nem ok nélkül vagy kicsinyes okból teszem. Mert akik másként osztják fel, azok törlik a sorozatból az általunk másodiknak jelzett parancsolatot, holott kétségtelen, hogy az Úr külön parancsolatképpen helyezte oda. A tizediket pedig, mely arról szól, hogy ne kívánjuk felebarátaink javait, helytelenül kétfelé szakítják, ami pedig egy és ugyanaz. Hogy a felosztásnak ez utóbbi módja a tisztább századokban ismeretlen volt, látható abból, hogy Origenes (1) minden ellenmondás nélkül ezt a mi felosztásunkat alkalmazta. Augustinus korában ugyan már az a másik is forgalomba jött, de nem volt mindenki által elfogadva. Maga Augustinus (2) azon könnyelmű okból hajlott feléje, hogy a hármas számban (ha ti. három parancsolatot veszünk az első táblára) a szentháromság titka inkább kitűnik; egyébként inkább tetszett neki is a mienk. Velünk ért egyet a Mátbé evangéliumára írott bevégzetlen munka szerzője is. És én távolról sem kételkedem afelől, hogy a mienktől eltérő felosztás az ördög mesterkedésének következménye, ki ezzel azt akarta, hogy lassanként kivesszen az emberek lelkéből az a parancsolat, amely oly elővigyázatosan tiltja a bálványimádást. Átmenőleg meg kellett ezt jegyeznem, nehogy valaki ezt a mi felosztásunkat mint valami újat, melyet csak mostanság eszeltek ki, kinevesse vagy csudálkozzék rajta.

Ezek után térjünk át a második táblára!

(1) Origenes "Az Exodushoz" (Mózes második könyvéhez) c. műve.
(2) Augustinus: "Vizsgálódások az ószövetségi könyvekről."

V. Parancsolat.

Tiszteld apádat és anyádat.

Azaz, mivelhogy az Istent félnünk és szeretnünk kell: szülőinket sem szabad elhanyagolnunk, sem bármiféle dologban őket megbántanunk; sőt inkább terheikből minél többet vegyünk le vállaikról, őket tiszteljük és becsüljük, nekik Isten akaratja szerint engedelmeskedjünk, kényelmükön munkálni és kedvükre tenni törekedjünk mindenben, amiben csak nekik használhatunk. (1) E parancsolathoz az az ígéret van kapcsolva, hogy sokáig él a földön, aki szülőit az őket megillető tiszteletben részesíti. Ez ígéret mintegy különös ajánlatképpen van melléje csatolva, amely egyfelől értésünkre adja, hogy Isten előtt mily kedves e parancsolat megtartása, és felráz és felserkent minket a mi lelki tunyaságunkból; másfelől figyelmeztet, hogy a háládatlan gyermekekre, kik elmulasztják leróni a hálát és kölcsönös viszontszolgálatot, a legbizonyosabb kárhoztatás vár.

VI. Parancsolat.

Ne ölj!

Azaz, minthogy az Istent félnünk és szeretnünk kell: senkit semmiféle bántalommal ne illessünk, senki iránt méltatlanok ne legyünk, senkit ne ingereljünk és senkin se erőszakoskodjunk, hanem inkább, ha van bennünk valami istenfélelem és szeretet, jóakarattal legyünk mindenkihez: baráthoz és ellenséghez, s mindkettőnek tetszésére törekedjünk, mindkettőnek, ha valami veszélyben vannak, segédkezet nyújtsunk, és amennyire tőlünk telik, mindkettőnek szolgálatára lenni törekedjünk. (2)

(1) Efezus 6,1; Máthé 15,4-.
(2) Máthé 5,44-48.

VII. Parancsolat.

Ne paráználkodjál!

Ide tartozik, hogy miután az Istent félnünk és szeretnünk kell: egész életünk folyamán keresztül mindenben szeplőtlenek és önmegtartóztatók legyünk, beszédben úgy, mint cselekedetben. És minthogy a szűzi élet Istennek különös ajándéka: vizsgálja meg ki-ki, hogy mi adatott neki. (1) Mert akik ez ige teljesítésére nem képesek: azoknak az ő testi tisztátalanságuk ellen megvan a maguk, Isten által rendelt orvosszerük, (2) s ha azt nem használják, Isten ellen tusakodnak, és az ő rendeletének szegülnek ellene. Azt pedig ne mondják (mint manapság sokan), hogy Isten segedelmével – mindenre képesek. Mert Isten az ő segedelmét csak azoknak adja, kik az ő utaiban járnak, (3) azaz az ő elhívását követik, amely alól pedig ezek Isten akarata ellenére kitérni merészkednek. Ebben a makacsságban Isten segedelmáre ne számítsanak, hanem inkább emlékezzenek arra, ami megmondatott: ne kísértsd a te Uradat, Istenedet! (4) Az pedig egyenesen istenkísértés, ha az általa belénk adott természetnek ellenére törekszünk és az ő bennünk levő ajándékait megvetjük.

Ezek pedig nemcsak ezt teszik, hanem a házasságot is, melyet Isten méltónak tartott elrendelni, és amelyet mindenkinél tiszteletreméltónak nyilvánított, s amelyet Krisztus Urunk is megszentelt az ő jelenlétével, és amelyet első csudájával megtisztelni méltónak talált, (5) fertőzésnek merészkednek nevezni, annyira, hogy ennek rovására akármicsoda-fajta nőtlenséget csodálatos dicsőítésekkel magasztalnak. Mintha bizony nem egészen más volna a

(1) Máthé 5,28; Efezus 5,23-; I. Korinth. 6,15-; Máthé 19,12; I. Korinth. 7,2-. (2) ti. a házasság. (3) Zsoltárok 91. (4) V. Mózes 6,16; Máthé 4,7. (5) I. Mózes 2,24; Zsidókh. 13,4-; János ev. 2,1-.

nőtlenség és ismét más a szüzesség. Angyali életnek nevezik a nőtlenséget, és ezáltal a legnagyobb méltatlanságot követik el az Isten angyalaival szemben, akikhez a feslett életűeket, házasságtörőket, sőt még sokkal rosszabb és becstelenebb fajtákat hasonlítanak. És valóban, itt a legkevesebb szükség sincs a bizonyításra, ahol maguk a tények nyilván reájuk bizonyítanak. Hiszen szemeinkkel látjuk, hogy az ilyen kérkedést és az ő adományainak e megvetését mily borzasztó büntetéssel sújtja az Úr mindenütt. – De a házastársak se gondolják, hogy nekik minden szabad, hanem legyen mindenki az ő feleségével, és viszont a feleség az ő férjével szemben józan és mértékletes, úgy élvén, hogy semmi olyant meg ne engedjenek, ami a házasság tisztességével és mértékletességével ellenkező, és végre gondolják meg, hogy az Úrban keltek egybe.

VIII. Parancsolat.

Ne lopj!

Ennek értelme ez: mivelhogy az Istent félnünk és szeretnünk kell: senkitől, ami az övé, se furfanggal el ne tulajdonítsuk, se kézzel és erőszakkal el ne ragadjuk; a tapasztalatlanokat üzletekben és szerződésekben be ne hálózzuk azáltal, hogy vagy drágábban árulunk azoknak, vagy a kellőnél olcsóbban vásárolunk azoktól, kik a dolgok értékét nem ismerik; sem bármiféle más fogással vagy csellel mások javait kezünkre ne kerítsük. Sőt inkább, ha van bennünk istenfélelem és szeretet, minden igyekezetünkkel azon legyünk, hogy barátainkat, mint ellenségeinket, amint illik, tanáccsal és gyámolítással az övéik megtartásában segítsük, és inkább a magunkéból engedjünk, semhogy a másikéból valamit elvegyünk. Nemcsak, hanem ha nehéz viszonyok szorongatják, nyomorúságaikban részt vegyünk és szükségeikben őket a mi feleslegünkkel támogassuk. (1)

(1) Ezsaiás 58,7; Római 12,13; II. Korinth. 8; Efezus 4,28 stb.

IX. Parancsolat.

Hamis tanúbizonyságot ne tégy!

Ez a parancsolat azt akarja, hogy miután az Istent félnünk és szeretnünk kell: hamis vádaskodással senkit el ne nyomjunk, senki jó hírnevén csorbát ne ejtsünk, ócsárlásra és rágalomra sem ajkunkat, sem fülünket meg ne nyissuk, rosszat senkiről fel ne tegyünk és ne gondoljunk; hanem inkább, ha van bennünk valami istenfélelem és szeretet, mindenkiről, amennyire lehet, kedvezően is vélekedjünk és tiszteletteljesen is beszéljünk, hogy méltányosak legyünk ítéleteinkben mindenki iránt, és mind beszédüket, mind cselekedeteiket, amennyire lehet, a legjobb értelemben vegyük. (1) Arra is kiterjed ez a parancsolat, hogy semmiféle hazugságban ne gyönyörködjünk, léha szellemeskedést ne mesterkéljünk, hízelgő és hivalkodó csacskaságban ne tetszelegjünk. (2)

X. Parancsolat.

Ne kívánd a te felebarátodnak házát, ne kívánd az ő feleségét, sem szolgáját, sem szolgálóját, sem ökrét, sem szamarát, se semmit, amelyek az övéi!

Ezzel az Isten, kit félnünk és tisztelnünk kell, megtilt minden kívánságot a más felesége, családja, birtoka vagy bármiféle javai után. Ekként még sokkal inkább tiltja azt, hogy – még ha tisztességes ürügy alatt tehetnők is, – lest hányjunk, cselt vessünk vagy bármiféle csalárdsághoz folyamodjunk, aminek folytán akár az asszony elhagyná az ő férjével való háztartását, akár a szolgák szöknének el az ő uruk keze alól, akár másnemű javai esnének ki az ő birtokából. Rendeli, hogy az asszonyt az ő férjétől és a szolgákat az ő uruktól hízelgő beszédekkel el ne csábítsuk, se magát a férjet el ne idegenítsük az ő feleségétől, hogy aztán az eltaszított nő a miénk legyen, se az urat az ő szolgáitól, hogy aztán az

(1) Máthé 7,1-; Római 13,9-; 14,10.
(2) Zsolt. 5,10; Máthé 12,36; Efezus 4,29. 5,4-.

elűzött szolgák hozzánk jöjjenek. És végre, hogy ne éljünk semmi olyan furfanggal, minőkkel a csalárd emberek szoktak, hogy ezzel mások javait kezünkre kerítsük. Mert a cselekedetet kétségtelenül tiltani kell, mikor még az akarat, a kívánság, sőt a gondolat is a mások javainak bírása után, tiltva van. Hanem inkább, ha van bennünk valamelyes félelem és szeretet Isten iránt, úgy ne csupán óhajtsuk, hogy mindenkinek sértetlenül és érintetlenül megmaradjon a maga felesége és minden birtoka, hanem legyünk rajta, hogy ápoljuk is a férj és a feleség egymás iránti szeretetét, buzdítsuk a szolgákat kötelességeik teljesítésére és végre oltalmazzuk minden tőlünk kitelhető módon kinek-kinek a magáét.

Egyébiránt a tilalmat, hogy a másét ne kívánjuk, ki kell terjeszteni arra is, hogy ki-ki hivatása szerint forgolódjék a maga munkakörében, és tegye meg, amivel másoknak kötelesség szerint tartozik. (1) Mert a másét kívánja és tartja vissza jogtalanul, aki nem végzi, amit hivatásának kötelessége mások irányában reája ró.

Ez alapon a nép tartsa tiszteletben a maga királyát, fejedelmét, kormányát és minden más elöljáróját; uralmukat viselje nyugodt lélekkel, a törvényeknek és rendeleteknek engedelmeskedjék, és meg ne tagadjon semmit, amit Isten akaratja szerint megtehet. (2) És viszont, ezek népüknek gondját viseljék, igazságot szolgáltassanak, ápolják a közbékét és csendességet, a jóknak oltalmazói, a gonoszaknak korlátozói legyenek, s általában úgy végezzenek mindent, mint akik a legfőbb királynak és bírónak tartoznak számadással hivatalos eljárásukról. (3) A püspökök és egyházi szolgák híven sáfárkodjanak, az üdvösség tudományát meg ne hamisítsák, hanem Isten népével tisztán és hamisítatlanul közöljék, és a népet ne csak tanítással, hanem életpéldájukkal is oktassák; szóval: járjanak úgy,

(1) Efezus 4,1.
(2) Római 13,1-; I. Péter 2,17; Titus 3,1.
(3) V. Mózes 17,19; II. Krónikák 19,6.

mint jó pásztorok az ő juhaik előtt. (1) Viszont a nép is őket Isten hírnökeinek és apostolainak tekintse, s azt a tiszteletet adja meg nekik, amelyre Isten őket méltóvá tette, és ami életük fenntartására szükséges, ne tagadja meg tőlük. (2) A szülők a gyermekeket úgy tekintsék, mint akiket Isten bízott reájuk, hogy táplálják, tanítsák, vezessék, és embertelen s durva bánásmódjukkal azoknak lelkét el ne vadítsák és maguktól el ne idegenítsék, hanem amint az ő személyükhöz illik, szelídséggel és bocsánatkészséggel gondozzák és vegyék körül őket, amint viszont – amint már előbb mondottam – a gyermekek is szülőik iránt tisztelettel tartoznak. (3) Az ifjak tiszteljék az öreg kort, mivel az Úr azt akarta, hogy tiszteletreméltó legyen az a kor. Az öregek is mérsékeljék az ifjúság gyarlóságait saját körültekintő okosságukkal és tapasztalataikkal, melyekben azoknál gazdagabbak; ne támadjanak rájuk durva és viszályt keltő szidalmakkal, hanem a szigort gyöngédséggel és tapintattal mérsékeljék. A szolgák kötelességeik teljesítésében legyenek szorgalmasak és engedelmesek uraikkal szemben; nemcsak látszatra dolgozván, hanem lélekből, mintegy Istennek engedelmeskedvén ezáltal. Az urak se viselják magukat a szolgákkal szemben mogorván és tűrhetetlenül; szertelen durvasággal ne gyötörjék őket, és ne bánjanak velük lealázóan, hanem inkább ismerjék testvéreiknek, saját szolgatársaiknak egy és ugyanazon Úrral szemben, ki az égben van. Szolgatársaiknak, akikkel szemben kölcsönös szeretet és minden szelídséggel párosult türelem illik. (4) Ekképpen gondolja meg mindenki, hogy a saját állásában és helyzetében

(1) I. Timoth. 3,1; II. Timoth. 2,3-; 4.2-; Titus 1,7-; I. Péter 5,3-.
(2) Máthé 10,10; Római 10,14. 15,27; I Korinth. 9,9; Galác. 6,6; I Tessal. 5,12; I Tim 5,17.
(3) Efezus 6,1-; Kolossé 3,20-.
(4) Efezus 6,5; Kolossé 3,22; 4,1-; Titus 2,9; I Péter 2,18; Kolossé 4; Filemon 1,12-13.

mivel tartozik az ő felebarátainak, és amivel tartozik: adja meg.

*

Ím, a tízparancsolatból álló egész törvényt megmagyaráztuk; amelyek eléggé értésünkre adják mind azt, hogy mit kíván, mind azt, hogy mit tilt Isten tőlünk úgy vele, mint másokkal szemben. Azt pedig, hogy mindezeknek mi a célja, könnyű belátni; ti. hogy szeretetre tanítsanak. Éspedig elsősorban arra, hogy az Istent féljük, szeressük, tiszteljük, benne bízzunk, hozzá fohászkodjunk és utána vágyakozzunk, mindent tőle várjunk, minden bizodalmunkat beléje helyezzük, benne megnyugodjunk. Ez az első tábla össztartalma, amely által különösen a kegyességre (vallásosság) tanít. (1) – Azután pedig arra, hogy az Istenért gyakoroljuk a mások iránti szeretetet, úgy cselekedvén másokkal, a mint kívánjuk, hogy mások cselekedjenek mivelünk. Ez a fődolog a második táblán, és nem az, hogy saját magunkat szeressük. Arról ugyanis az egész törvényben egyetlenegy betű sincs, hogy az embernek saját hasznára mit kellene tennie és mit elhagynia. És valóban, miután az emberek úgy születtek, hogy a saját maguk szeretetére igen könnyen hajlanak: semmi szükség sem volt arra, hogy a törvény a magától is túlságos önszeretetet még inkább élessze. Ennélfogva egészen világos, hogy miután a parancsolatok nem a saját magunk, hanem az Isten és felebarátaink iránti szeretetet tartják szem előtt: leghelyesebb és legszentebb életet az folytat, aki a lehető legkevésbé él magáért és saját érdekeiért; rosszabbul és helytelenebbül pedig senki sem, mint az, aki csak magának él és magáért munkálkodik s csak a maga hasznára gondol és csak azt keresi.

Azt pedig különösen jól meg kell jegyeznünk, hogy Isten a törvény által nem csupán a cselekedetek külső formáját rendeli vagy tiltja, hanem magukat a gondolatokat és a szív legbensőbb érzelmeit; hogy senki se higgye

(1) Máthé 7,14.

azt, hogy a törvénynek azzal már elég van téve, ha a kéz nem hajtotta végre a gonosz cselekedetet. Mert vannak emberek, akik szemmel, lábbal, kézzel és a test minden tagjával nem kevéssé buzgólkodnak a törvény megtartásán; eközben azonban szívüket, mely az engedelmességtől merőben idegen, egészen távol tartják attól. Azt hiszik, hogy akkor töltötték be a törvényt, ha jól elrejtették az emberek elől azt, amit Isten előtt szívükben hordoznak. Hallják: ne ölj! ne paráználkodjál! ne lopj! Nos, szablyájukat ölésre ők ki nem rántják, becstelen személyekkel magukat össze nem adják, s kezüket más javaira nem vetik. Mindez eddig egészen jól van! Ámde egész lelkük gyilkosságot lehel, kéjvágyban égnek, mindenki vagyonára kancsal szemmel néznek és sóvárgásukban szinte elnyelik. Márpedig így éppen az hiányzik belőlük, ami a törvényben a fődolog vala. Ez ellen kel ki Pál apostol oly határozottan, midőn azt állítja, hogy a törvény szellemi, (1), azaz olyan, amely azt kívánja, hogy az egész lélek, az egész szív, az egész akarat engedelmeskedjék neki. Midőn azt állítjuk, hogy ez a törvény valódi értelme: nem valami magunktól kieszelt új magyarázatot csempészünk be, hanem Krisztust követjük, a törvény legjobb magyarázóját. Mert, amidőn a farizeusok a nép fejét azon fonák nézettel töltötték tele; hogy aki külsőleg a törvény ellen semmit sem cselekedett, az a törvényt betöltötte: (2) ő ezt a legveszedelmesebb tévelygésnek bélyegezte, és kijelenti, hogy a gonosz kívánság, amellyel valaki egy nőre néz, már paráznaság; kijelenti, hogy gyilkosok, kik felebarátaikat gyűlölik; méltók az ítéletre, kik avagy csak haragot is táplálnak szívükben; méltók a törvényszékre, kik perpatvarral ellenséges indulatot árulnak el; méltók a gyehenna tüzére, kik szitkaikkal és átkozódásaikkal nyílt haragra vetemednek.

A kik ezt be nem látták, az olyanok a Krisztusból egy második Mózest csináltak, ki az evangéliumi törvényt adta,

(1) Római 7,14.
(2) Máthé 5.

hogy a mózesinek hiányait kipótolja, – ami pedig a lehető leghelytelenebb felfogás. Mert Jézus semmit sem toldott a régi törvényhez, hanem csak érvényre emelte és megtisztította a farizeusok hazugságai által elhomályosított és kovásza által megtisztátalanított törvényt. Ugyanazon tudatlansággal vagy rossz indulattal azon törvényekből, melyek tiltották a bosszúállást és sürgették az ellenség szeretetét, és amelyek, mint hajdan az összes zsidókra, úgy később az összes keresztyénekre, mint általánosan kötelező érvényűek szerepeltek, – tanácsokat csináltak, melyeket követni vagy nem követni egyiránt szabados. (1). Ezeknek követésére nézve a kötelezettséget a szerzetesek számára foglalták le, hogy ezek pusztán azáltal, hogy e tanácsok követésére magukat önként kötelezték, a közönséges keresztyéneknél szentebbek legyenek. És az okát annak, hogy miért nem tekintik ezeket törvénynek, abban adják, hogy előttük ezek szerfelett nehezeknek és terheseknek látszanak, s kivált keresztyénekre nézve, akik a kegyelem törvénye alatt vannak. S hát így merészkednek vakmerően érvényen kívül helyezni Istennek örökkévaló törvényét a felebaráti szeretetről?! Pedig hát, vajon nem felebarátunknak nyilvánította-e Krisztus egyik parabolájában még az ezeridegent (*) is, kinek segítségünkre szüksége van?! (2) Vagy nem találkozunk-e ismételten parancsolatokkal a szentírásban, amelyek ellenségeink szeretetét kívánják meg tőlünk?! (3) Például, hogy az éhezőnek enni adjunk, ellenségünk csatangoló ökreit és szamarait hazatereljük, vagy ha a teher alatt nyögnek, könnyítsünk rajtuk?! (4) Avagy nem örökkévaló-e az Úrnak igéje: "Enyém a bosszú-

(1) A római egyház tanítását érti az ún. "evangéliumi tanácsok"-ról (consilia evangelica), mely alapjául szolgál a kétféle erkölcsiségnek, a laikusok alsóbbrangú s a klerikusok magasabbrangú tökéletességéről, emberi és angyali szentségről való tanoknak. Ford.
(2) Lukács 10,29-37.
(3) Példabeszédek 25,15; Római lev. 12,14.
(4) II. Mózes 33,4-5.
(*) Victor János fordításában: "a legidegenebb embert." [NF]

állás, és én megfizetek"?! (1) És kérdem, mit akarnak e szavak: szeressétek ellenségeiteket, jót tegyetek azokkal, kik titeket gyűlölnek, imádkozzatok azokért, kik titeket háborgatnak, hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai?! (2)

Kik lesznek tehát a mennyei Atyának fiai? Tán a barátok?! – No ugyan jól lenne dolgunk, ha egyedül csak a barátok mernék Istent Atyának nevezni! Ezért valóban a Sátán fiainak bizonyítják magukat az olyanok, akik az istenfiúságnak közös kötelékét ily önkényűleg dobják le magukról. S hozzá, mily sületlenül okoskodnak! – Szerfölött nehéz teher volna a keresztyéneknek – így okoskodnak. – Mintha bizony lehetne valami nehezebbet kigondolni, mint szeretni Istent teljes szívűnkből, egész lelkünkből és minden erőnkből! E törvény mellett semmi sem lehet nehéz; sem az, hogy szeressük ellenségeinket, sem az, hagy minden bosszúvágyat kiirtsunk szívünkből. Igaz, a mi gyarlóságunkra nézve minden terhes és nehéz, le a törvény legkisebb pontjáig. Csak az Úr az, akiben az erényt gyakorolhatjuk. Megadja Ő, amit parancsol és hadd parancsolja, amit akar! Továbbá, a kegyelem törvénye alatt lenni, nem azt teszi: törvény nélkül, zabolátlanul csapongani, hanem: beleoltva lenni a Krisztusba, kinek kegyelme által a keresztyének a törvény átkától megszabadultak és a kinek lelke által a törvényt szívükbe írva hordozzák. Ezt a kegyelmet csak átvitt értelemben nevezte Pál törvénynek, célozva mintegy az Isten törvényére, mellyel az összehasonlításban a kegyelmet szembeállította. De ezek a törvény nevében a semmi felett bölcselkednek! Továbbá, már fennebb hallottátok, hogy az Úr kemény és rettenetes ítéletet mondott ki mindazokra, kik az ő törvényét bármi csekély részében is áthágják vagy minden pontjában be nem töltik; amit pedig, hogy betölt-

(1) V. Mózes 32,35; Zsidókh. 10,30.
(2) Máthé 5,45.

sünk, nem áll nekünk hatalmunkban. Ennélfogva mindnyájan törvényszegőknek nyilváníttatunk, és azok a kárhoztatások, melyek a törvényben a bűnösökre kimondva vannak, nem csupán egyikünkre vagy másikunkra, hanem kivétel nélkül mindnyájunkra tartoznak és mindenikünknek feje felett függenek. Így hát ha csak a törvényre tekintünk, nem marad számunkra egyéb, mint hogy lelkünk bátorságát elveszítsük, zavarba és kétségbe essünk, mivel a törvény alapján mi mindnyájan elítéltetünk és kárhoztattatunk. (1) Ez az, amit Pál mond, midőn így szól: akik a törvény alatt vannak, mindnyájan átok alatt vannak. (2) Mert a törvény nem tehet másképpen, mint hogy mindenkit, az utolsó emberig vádol és hibáztat, meggyőz és mintegy foglyul ejt, és végre Isten ítélőszéke előtt kárhoztat: hogy egyedül Isten legyen igaz és előtte elnémuljon minden test. (3) Arról se beszéljünk hiában, amit manapság sokan elbizakodottan emlegetnek, akik – miután kénytelenek bevallani, hogy a teljes és tökéletes igazoltatást a cselekedetek érdeméből elérniök lehetetlen dolog, mert a törvényt sohasem töltik be – e vallomást ugyan megteszik, de hogy mégis olyanoknak ne tűnjenek fel, akik minden dicsőségtől megfosztattak, azaz: Istentől merőben elfordultak, arra hivatkoznak, hogy ők a törvényt részben megtartják, s így erre a részre nézve igazak; ami pedig hiányzik, arról komolyan állítják, hogy azt kipótolják és megszerzik az elégtevő és felesleges érdemű jócselekedetek által. Ezek az ő hiányaikat kiegyenlítő értékek Isten előtt. Ily tévelygésbe sodorta őket a saját magukról való megfeledkezés, az isteni igazságosság kicsinylése és saját bűnösségüknek nem ismerése. Mert bizonyára, távol vannak az önismerettől mindazok, kik magukat másnak merészlik tartani, mint amilyennek az Írás Ádám összes gyermekeit festi, kiknek kiválóságát, íme, így magasztalja: elvetemült

(1) Galác. 3.
(2) Galác. 3,10.
(3) Római 3,19.

és keményszívűek, szívük gondolatja gonosz születésüktől fogva, minden gondolatuk hiábavaló, világosságuk sötétség, olyanok mindnyájan, mint az eltévelyedett juhok, minden egyes saját útjára tért le, egy sem található, ki a jót cselekedné, senki sem ismeri közülük az Istent és nem keresi őt, nem tartják szemük előtt Isten félelmét, – röviden: testből valók – érzékiek. (1) E szó alatt pedig érteni kell mindazokat a cselekedeteket, amelyeket Pál a következőkben számlál elő: (2) házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, kuruzslás, ellenségeskedés, versengés, féltékenykedés, gyűlölködés, viszálykodás, meghasonlás, szakadás, irigység, gyilkosság és minden kigondolható undokság és utálatosság. Íme, ily nagy méltóságba vetett bizodalmunk folytán dölyfösködünk mi nagy balgán Istennel szemben! Mert egyetemes tételnek kell tekintenünk ezt: Istennel szemben dicsekesznek, akik magukat dicsőítik. Amennyiben Pál azzal, hogy az emberektől elvétetett a dicsekvésnek minden anyaga, (3) azt fejezi ki, hogy a világ Istennek van alávetve. Merészelhet-e hát az ember, kit az Isten ily nagy gyalázat miatt eíltélt, még valami érdemet tulajdonítani magának?! Ezek után is azt véli, hogy ő még valami?! Még mindig nem tanulja meg magát megalázni, meghajtani és mindent Istennek tulajdonítani?! Még mindig nem tanulja meg saját megalázkodásában magasztalni az Istent?! Mert nem nevezem megalázkodásnak azt, ha valaki azt hiszi, hogy számára maradt fenn még valami. És bizony, veszedelmes képmutatást tanítottak mind ez ideig azok, kik összekapcsolták e két dolgot: megalázkodva ítélni magunkról Isten előtt, és tudni, hogy vannak némelyes érdemeink. Mert ha meggyőződésünkkel ellenkező vallomást teszünk Isten előtt: hazudunk őelőtte; ha pedig valósággal és komolyan be-

(1) Jeremiás 17,2; I. Mózes 8,21; Zsolt. 94,11. 14,3; Máthé 6,12. 7,11; Ezsaiás 53,6; I. Mózes 6,3.
(2) Galácia 5,19-. (3) Római 3.

ismerjük, hogy semmi sem a miénk: füstbe megy nemcsak az érdemekben való minden bizakodásunk, hanem annak még a gondolata is.

(1) Ezekhiel 18,24.
(2) Jakab 2.10.
(3) Példabeszédek 24,16; I. János 1,8.

a törvény iránti folytonos engedelmességből. Egyébiránt a bűn Isten előtr annyira elátkozott és oly súlyos jelentőségű, hogy az emberek összes igaz cselekedetei egy csomóba gyűjtve sem lennének elégséges ellenérték avagy csak egyetlen bűnnel szemben is. Látjuk ugyanis, hogy Isten az embert egyetlenegy vétek miatt annyira eltaszította és elvetette, (1) hogy ezáltal egyszersmind visszaszerzésének és újból bírhatásának útját is elvesztette.

Megszűnt tehát minden képességünk arra, hogy eleget tehessünk; s aki magát azzal áltatja, bizonyára sohasem fog eleget tenni Istennek, aki nem fogad el és nem vesz kedvesen semmit, ami az ő ellenségeitől jön. Ellensége pedig Istennek mindenki, akinek ő bűnt tulajdonít. Szükséges tehát nekünk, hogy elfedeztessenek és megbocsáttassanak a mi bűneink, mielőtt Isten bármely cselekedetünkre még csak reá is tekintene. Amiből az következik, hogy a bűnök bocsánata ingyen kegyelemből van, amit elhomályosítanak és káromolnak azok, kik saját elégtételüket belékeverik, Mi azonban az apostol példája szerint (2) azokat, amelyek mögöttünk vannak, elfeledve, azokra pedig, amelyek előttünk vannak, igyekezve, fussunk a mi pályánkon, az égi hivatás pálmájára törekedve. Különben is felesleges jócselekedetekkel kérkedni hogy illik össze azzal, ami nekünk mondatott: ha mindent megtettünk is, ami nekünk parancsolva lőn, mondjuk, hogy haszontalan szolgák vagyunk, és többet sem tettünk, mint amivel tartozánk? (3) Isten előtt pedig "mondani", nem annyit tesz, mint színlelni és hazudni, hanem: bizonyosnak tartani és valósággal úgy is érezni. Ekként az Úr azt parancsolja nekünk, hogy győződjünk meg őszintén, és vegyük szívünkre, hogy mi vele szemben semmi ingyenszolgálattételt nem teljesíthetünk, hanem csupán köteles tartozást. E szavak pedig: "ha mindent megtettünk is, ami

(1) I. Mózes 3.
(2) Filippi 3,13.
(3) Lukács 17,10.

nekünk paranesolva lőn", ezt jelentik: ha összes gondolatainkat és minden tagjainkat a törvény cselekvésére fordítanók is, avagy ha saját igazságosságunk egymagára az egész világ igazságosságánál nagyobb lenne is. És mégis, akik legtávolabb vannak attól, hogy megcselekedték volna azt, ami parancsolva lőn: azok mernek dicsekedni, hogy a köteles mértéken felül is gyűjtöttek egy csomó érdemet. Ám természetesen igen könnyű, s bárki is megteheti, hogy ezeket a dolgokat tanszékeken és katedrákon kényelmesen vitassa. Hanem amikor ama legfőbb Bíró ítélőszéket ül: akkor minden szájnak el kell némulnia és minden dicsekedésnek elmúlnia. Azt és csupáncsak azt kell vala keresnünk, hogy micsoda védelemben bízva léphetünk az ő ítélőszéke elébe; nem pedig azt, hogy az iskolákban és tantermekben mit mesélhetünk.

S ezekhez, lássuk, milyenek azok a felesleges érdemek, melyeket ezek Istennek eladni akarnak?! – Haszontalanságok, melyeket Isten sem nem parancsolt soha, sem nem helyesel, sem pedig akkor, mikor azok beszámításáról lesz szó, el nem fogad. Ily értelemben megengedjük, hogy azok csakugyan "felesleges cselekedetek"; aminthogy ezekről mondta hajdan a próféta: (1) ki kívánta ezt tőletek?! – Áll tehát az, hogy a törvény által az egész emberi nemzet Isten haragjának és kárhoztatásának van alávetve, és hogy azalól feloldoztassunk, a törvény hatalma alól ki kell lépnünk és szolgasága alól fel kell szabadíttatnuuk. Nem arra az érzéki szabadságra, amely a törvény szem előtt tartásától elvon, minden dologban féktelenségre csábít s mintegy átszakított korlátok és odadobott gyeplők mellett, a testi vágyaknak szabad csapongást enged; hanem arra a szellemi szabadságra, mely a megsebzett és lesújtott lelkiismeretet megvigasztalja és felemeli, amidőn nyilvánvalóvá teszi, hogy megszabadult attól az ítélettől és kárhoztatástól, mellyel a törvény lenyűgözve

(1) Ezsaiás 1,12.

és leigázva gyötörte vala. A törvény uralmától való e megszabadulást és – hogy úgy mondjam – mintegy szabad lábra helyeztetést pedig csak akkor érjük el, mikor az Istennek a Krisztusban nyilvánított könyörületességét a hit által megragadjuk; ami által megnyugtattatunk és megbizonyosodunk a bűnök bocsánatáról, amelyeknek tudatával a törvény minket kínzott és mintegy halálra gyötört. E bűnbocsánatot pedig Isten nem egyszer adja – amint sokan balgán képzelik, – hogy ekként megnyerve a múltra nézve a bocsánatot, azután a törvényben keressük a megigazulást; mert ez által semmi egyebet nem nyertünk volna, mint azt, hogy csalfa reményt ébresztve bennünk, nevetség tárgyává és játékszerré tett volna minket. Minekutána ugyanis semmiféle tökéletességre szert tenni nem tudunk, valameddig e testben járunk, a törvény pedig halállal és kárhozattal fenyeget mindenkit, aki cselekedeteivel tökéletes megigazulást nem szerzett: mindig maradna, amivel minket vádoljon és mint büntetésre méltókat előrántson, ha segítségünkre nem jönne Istennek könyörülő kegyelme, hogy állandó bocsánatával ismételten feloldozzon. Ezért áll az mindig, mit kezdetben mondánk, hogy amíg mi saját érdemünk szerint ítéltetünk meg, bármit gondoljunk és tegyünk is: mi mégis minden igyekezetünkkel és törekvéseinkkel együtt halálra és kárhozatra méltók vagyunk. Ez oknál fogva a törvényben nekünk tett összes ígéretek is kivétel nélkül hatálytalanok és hiábavalók. Mert azon feltételnek, hogy a törvényt egészen betöltsük, amely feltételtől függnek az ígéretek és azok beteljesedése, eleget tenni nem lehet soha.

Ezt a bizonyítékot még inkább hangsúlyozza az apostol. (1) Ha a törvényből van – így szól – az örökség ígérete: hiábavaló a hit és eltörültetett az ígéret. Amiben két dolog foglaltatik. Először is az, hogy a hit hiábavaló és tartalom nélküli, ha az ígéret a mi cselekedeteink ér-

(1) Római 4,14.

demére van alapítva vagy a törvény megtartásától függ. Mert így az ígéretbe vetett hite senkinek sem lehetne biztos, és az ígéretben senki sem nyugodhatnék meg teljesen soha; mert biztosan soha és senki sem állíthatja, hogy ő a törvénynek eleget tett, amint bizonyára cselekedetek által soha senki sem tesz eleget teljesen. E tekintetben, hogy messze ne menjen, mindenki bizonyságot tehet önmagának, aki elfogulatlanul nézi önmagát. Eszerint tehát amíg csupán magunkra számítunk, mindnyájunk lelkében fel kell ébrednie először a kételkedésnek és azután az elcsüggedésnek is afelett, hogy mekkora kötelezettség terhe nehezedik reánk, és mily messze állunk az előnkbe szabott feltétel teljesítésétől. Íme, már elfojtatott és kialudt a hit! Mert ide-oda ingadozni, habozni, felszárnyalni és újra elhanyatlani; kétkedni, bizonytalanságban vergődni és végre kétségbeesetten elcsüggedni: nem ez a hit! Az a hit, hogy lelkünket rendületlen bizonyosság és szilárd meggyőződés töltse be; az, hogy legyen mire támaszkodjál és a hol lábodat megvessed. (1) – Ebből következik a második, ti. hogy maga az ígéret is megszűnt és mint tartalom nélküli és érvénytelen megsemmisült. Mert az ígéret csak azokra nézve teljesedik be, akiknek bizonyos és minden kételyt kizáró meggyőződésükké lett, hogy az ígéret rájuk nézve beteljesedik, vagy – hogy egy szóval mondjam –: akik hisznek benne. Ha tehát a hit megingott, az ígéretnek sem maradhat fenn semmi ereje. Hogy tehát némi reménység maradjon az üdvösségre: új ígéreteket kellett adni, melyeknek megfelelni lehetséges ránk nézve. Ezek pedig az evangéliumnak azon ígéretei, amelyeket nekünk az Úr ingyen könyörületességéből tesz, nem ami érdemünkre vagy jócselekedeteinkre való tekintetből, hanem a saját atyai jóságából; (2) nem szabván előnkbe semmi más feltételt, csak azt, hogy az ő jótetszéséből folyó e nagy kegyelmét

-(1) 1. Korinth. 2,9; II. Korinth. 13,4.
(2) Római 10,20.

teljes szívünkből magunkhoz öleljük. Ezt fejezi ki Pál, (1) midőn így szól: az üdvösség öröksége azért jut részttnkbe hitből, hogy bizonyos legyen az ígéret. Mert szilárd csak az a hit, mely egyedül Isten könyörületességére támaszkodik, tudván, hogy – mivel reá nézve irgalom és igazság összetalálkoztak – amit Isten irgalomból megígér, azt meg is tartja igazán. És a szilárd hitet a bizonyos ígéret követi, amely a hívőkre nézve nem lehet, hogy be ne teljesedjék. (2)

Ezek alapján immár el kell ismernünk, hogy a mi üdvösségünk egyedül Isten könyörületességén alapszik, és semmi esetre sem a mi érdemükön, vagy valami olyanon, ami tőlünk van. Azért reményünk horgonyát egészen abba kell vetnünk és mintegy erősen abba kapcsolnunk, anélkül, hogy saját cselekedeteinkre tekintenénk, amelyektől semmi támogatást sem várhatunk. Ekként tehát a hitnek természete: a füleket kinyitni, a szemeket behunyni; azaz, egyedül az ígéretre hallgatni, és minden emberi derékség és érdem tekintetbe vételétől elfordulni. Mert addig sohasem fogunk eléggé bízni az Istenben, míg minden magunkba vetett bizodalmunkkal teljesen fel nem hagyunk; lelkünk addig sohasem kel kellő új erőre őbenne, míg előbb önmagában el nem csüggedett; elégséges vigasztalást sohasem találunk addig őbenne, míg önmagunkban vigasztalanokká nem lettünk; eléggé őbenne sohasem dicsekedhetünk, míg minden mi dicsőségünkről le nem mondottunk. Isten kegyelmét tehát csak akkor nyerjük el és fogjuk megtartani, ha az önmagunkban való bizakodást merőben elvetjük, az ő jóságában azonban feltétlenül bízunk; és amint Augustinus mondja, (3) ha ami érdemeinkről elfelejtkezve, a Krisztus adományait öleljük magunkhoz; ami annyit tesz: igaz hittel bírni, úgy, amint kell. – E bizonyosságot azonban másképpen meg nem

(1) Római 4,16.
(2) Zsoltárok 85,11.
(3) "Az apostolok szavairól" c. műve 11. fej.

szerezhetjük, hanem csak a Krisztus által. Egyedül az ő áldása által szabadulunk meg a törvénynek mindnyájunkra kiszabott és kijelentett kárhoztatásától. Mert miután azon gyarlóság miatt, melyet Ádám apánktól örökségül kaptunk, nem vagyunk képesek a törvényt cselekedeteinkkel úgy betölteni, ahogy kellene azoknak, akik abból akarnának megigazulni: – végre is a Krisztus igazsága által leszünk igazak és töltjük be a törvényt. Amint ugyanis Krisztusnak ezen igazságát magunkba fogadjuk, Isten valósággal is a miénk gyanánt elfogadja; úgy hogy szenteknek, tisztáknak és ártatlanoknak ítél minket. Így bételik, amit Pál mond, (1) hogy Krisztus lett nékünk igazság, szentség és váltság. Mert a könyörülő Isten az ő jósága és ingyen tetszése szerint előbb kegyelmébe fogad minket, elengedve és megbocsátva nekünk a mi bűneinket, amelyek haragot és örök halált érdemelnek vala. (2) Azután pedig az ő Szentlelkének kegyelme által belénk költözik és bennünk uralkodik, aki által a mi testünk kívánságai napról-napra mindinkább megöldököltetnek, mi pedig megszenteltetünk; azaz felavattatunk Istennek életünk teljes tisztaságára, átformálván szívünket a törvény iránti engedelmességre, úgy hogy egyedül az legyen a mi akaratunk, hogy az ő akaratának engedelmeskedjünk, az ő dicsőségét minden módon előbbre vigyük és gyűlöljük, ami bennünk a mi testünknek szennyéből visszamaradt. Akkor aztán végre – bár akkor is csak a Szentlélek vezetése folytán – az Úr utaiban járunk; de még ekkor is – nehogy magunkról megfeledkezve elbizakodjunk – marad bennünk bizonyos tökéletlenség, hogy az bizonysága legyen a mi gyarlóságunknak s ezáltal Isten előtt elnémuljon minden nyelv, – és megtanuljuk minden bizodalmunkat magunkból mindig beléje helyezni át. (3) Így tehát nekünk mindig

(1) I. Korinth. 1,30. (2) Római 5,6.
(3) Római 7,23.

szükségünk van a bűnbocsánatra. Aminélfogva azok a cselekedetek is, amelyeket mi az Úr utaiban járva cselekszünk – jóllehet amennyiben a hitből származnak tetszenek Istennek – még sem képesek minket maguktól Isten előtt kedvesekké tenni, hogy ő minket elfogadjon; hanem a Krisztus igazságának, amely valamint egyedül tökéletes, úgy egyedül is tudja kiállani Isten tekintetét, kell helyettünk oda állani és az ítéletnél, mint kezesnek képviselni minket. (1) Ezt fogadja el Isten és ezt tulajdonítja nekünk, egészen úgy, mintha a miénk volna. Ekként a hitben bűneink bocsánatát azonnal és állandóan nyerjük és, a mi tökéletlenségünknek semmi szennye és foltja nem tulajdoníttatik be nekünk, hanem a Krisztusnak ama tisztasága és tökéletessége, mintegy eltemetve elfedezi azokat, hogy Isten ítélete alá ne kerüljenek, mígnem jő az óra, amelyben bennünk ami ó-emberünk meghalván, sőt feloszolván, az Isten jósága az új Ádámmal, aki a Krisztus, felvesz minket a boldog békességbe. (2) Ahol várjuk az Úrnak ama napját, amelyen a mennyek országának dicsőségébe, romolhatatlan testet nyerve, átvitetünk.

Ezekből megérthető, hogy miféle feladata és haszna van a törvénynek. Ez három részből áll. – Az első, hogy amikor Istennek igazságát, azaz, amit Isten tőlünk kíván, felmutatja, ugyanakkor mindenkit figyelmeztet a saját tökéletlenségére és meggyőz bűnös voltáról. Mert miután az emberek, hacsak az Isten az ő tökéletlenségüket szemeik elébe nem tartja, egytől-egyig mindnyájan önhitten, saját erejükkel vannak eltelve: szükséges, hogy ezen saját erejükbe vetett dőre bizodalmat feladva beismerjék, hogy egyedül Isten keze által állhatnak és maradhatnak meg. Továbbá, minthogy az emberek saját cselekedeteik igazsága által Isten kegyelmével szemben elkapatják magukat: szükséges a kevélységet megtörni és semmivé tenni,

(1) Zsidókh. 11,6; Római 8,34.
(2) I. Korinth. 15,45.

hogy semmi nélkül maradt koldusként Isten kegyelméhez meneküljenek, egészen arra támaszkodjanak és abba merüljenek belé s igazság és érdem gyanánt ezt az egyet ragadják meg, ami a Krisztusban mindeneknek nyújtatik, akik arra igaz hittel törekesznek is, várnak is.

A második feladata és haszna a törvénynek az, hogy amennyiben Istent bosszúállónak tünteti fel s a törvény megrontóira büntetést állapít meg, halállal és ítélettel fenyegetve őket: azt éri el, hogy akik kénytelen-kelletlen, csak rászorítva törődnek azzal, ami jó és igaz, azok legalább a büntetéstől való félelem által féken tartatnak. Féken tartatnak ugyan, de nem azért, mert lelkük mélyén megindulva vagy megilletődve volnának; hanem csak azért, mert kezük a külső gonosz cselekedetektől mintegy bilincsekkel vissza van tartva, s gonoszságukat, melynek másképpen szabad folyást engednének, magukba fojtják. Ezáltal ugyan sem jobbakká nem lesznek, sem Isten előtt igazabbakká: mert ha akár félelemből, akár szégyenből nem is merik véghezvinni azt, amit lelkükben forgatnak, sem magukat tetszés szerint kitombolni nem merészelik: szívük azért még sem hajlik az Isten félelmére és az iránta való engedelmességre; sőt minél inkább visszatartják magukat, annál inkább ég, forr, buzog bennük a gonosz, és készek volnának bármit tenni és bármily irányban kitörni, ha a törvénytől való eme félelem őket vissza nem tartaná. Nemcsak, de ádáz gyűlölséggel viseltetnek maga a törvény iránt is és átkozzák Istent, a törvényadót is, úgy, hogy ha tehetnék, nagyon szívesen eltennék láb alól, mert nem tűrhetik sem azt, ha a jót parancsolja, sem azt, ha méltóságának megvetőit megbünteti. De azért ez a kikényszerített és kierőszakolt igazságos élet szükséges a társadalmi közéletre nézve, melynek békéjéről így gondoskodott az Isten, midőn ezáltal elejét vette annak, hogy minden fenekestől felforduljon, ami bizonyosan megtörténnék, ha mindenkinek minden szabad volna.

Végre, harmadszor, a hívőknek is, kiknek szívében

már él és uralkodik az Isten lelke, nem közönséges hasznára van a törvény: amennyiben folytonosan mindinkább és inkább figyelmezteti őket arra, hogy mi a helyes és Isten előtt kedves. Mert jóllehet a törvény Istennek ujja által nekik szívükbe van írva és vésve, (1) azaz úgy vannak hangolva és olyan lelkületűek, hogy az Isten akaratának engedelmeskedni kívánnak: mégis az a hasznuk van a törvényben,- hogy abból napról-napra mind biztosabban és jobban megtanulják, hogy milyen az Isten akarata. Éppen úgy, mint a szolgának is, ki kész ugyan már lelkének minden igyekezetével az ő urának kedvére szolgálni, szüksége van mégis arra, hogy urának természetét pontosan ismerje, hogy magát ahhoz szabja és alkalmazza.

Ezen kívül bármennyire készek és gyorsak is az ilyenek az Isten iránti engedelmességre lélek szerint: test szerint mégis restek és inkább szolgálnak a bűnnek, mint Istennek. E testre nézve a törvény olyan, mint a korbács, mely miként a rest és lusta szamarat nógatja, ösztökéli és cselekvésre sarkallja. Szóval, a törvény a hívőkre nézve serkentés: nem arra, hogy lelkiismeretüket a kárhoztatással megkösse, hanem arra, hogy restségükből folytonosan ébresztgesse s tökéletlenségüknek minél élénkebb tudatára juttassa. Sokan, amidőn a törvény kárhoztatásától való megszabadulást akarták kifejezni, ezt mondották: a hívőkre nézve a törvény eltöröltetett; nem úgy, mintha továbbra is nem parancsolná nekik azt, ami helyes, hanem csak annyiban, hogy reájuk nézve a törvény többé nem az, ami azelőtt vala, azaz: lelkiismeretüket a halál hirdetésével nem zavarja és nem rettenti, nem kárhoztatja és nem ejti kétségbe. De éppúgy másfelől a jócselekedetektől is megtagadják a megigazító erőt; nem mintha jócselekedetek nem volnának, vagy tagadnák a jócselekedetek jóságát, hanem abban az értelemben, hogy ne bízzunk azokban, ne dicsekedjünk velük és az üdvösséget ne tu-

( 1) Jeremiás 31,33; Zsidókhoz 10,16.

lajdonítsuk nekik. Mert a mi bizodalmunknak egyedül csak az az alapja, hogy Krisztus, az Istennek fia, a miénk és nekünk adatott, hogy őbenne mi is Isten fiaivá és a mennyország örököseivé legyünk, (1) elhívatván az örök üdvösség reménységére, nem a mi érdemünk alapján, hanem az Isten jóságánál fogva. Elhívattunk pedig nem tisztátalanságra és gonoszságra, hanem hogy tiszták és szeplőtlenek legyünk a mi Istenünknek tekintete előtt a szeretetben. (2) Ha ezeket kellő renddel tárgyalták volna és helyesen kölönböztették volna meg az elmúlt századokban: sohasem keletkezett volna annyi zavar és meghasonlás. Pál (3) azt mondja, hogy a keresztyén tudomány épületében meg kell tartani a fundamentumot, amely vettetett, s amelyen kívül semmi más nem vettethetik: ami – Jézus Krisztus.

De hát milyen az a fundamentum?! Talán, hogy Jézus Krisztus kezdete volt a mi üdvösségünknek és hogy nekünk az utat megnyitotta, mikor kiérdemelte számunkra az alkalmat az érdemszerzésre? Távolról sem. Hanem hogy kiválasztattunk őbenne öröktől fogva, a világ fundamentumának megvettetése előtt, nem a mi érdemünk folytán, hanem Istennek feltett ingyen jótetszéséből; hogy az ő halála által a halál kárhozatából megváltattunk és a veszedelemből megszabadíttattunk; hogy benne az Atya által fiakká és örökösökké fogadtattunk; hogy az ő vére által az Atyával kiengeszteltettünk; hogy az Atya által az ő őrizetére bízattunk, – hogy soha el ne vesszünk és ki ne vágassunk; hogy így vele összenőve, bizonyos módon már az örök életnek részesei vagyunk, belépvén a reménység által Isten országába. (4) De ez még kevés; hanem hogy ilyen részünk lévén őbenne, habár önmagunkban még

(1) Ezsaiás 9,6; I. Thessalonika 4,14.
(2) Efezus 1,4.
(3) I. Korinth. 3,11.
(4) Efezus 1,4; Római 9,12; II. Timoth. 1,9; János ev. 1,12; Efez. 1,7. 3,15; Római 5,2. 8,17; II. Korinth. 5,19; János ev. 10,28. 17,12.

balgák vagyunk: Isten előtt ő maga a mi bölcsességünk bárha bűnösök vagyunk: ő maga a mi megigazulásunk; bárha tisztátalanok vagyunk: ő maga a mi megszenteltetésünk; bárha erőtlenek, védtelenek vagyunk és a Sátánnak prédája: őnéki azonban hatalom adatott a mennyen és a földön, hogy érettünk a Sátánt semmivé tegye és a pokolnak kapuit összetörje; bárha még a halál testében járunk: ő minékünk életünk. (1) Röviden, hogy minden, ami az övé – a miénk, és mi őbenne minden vagyunk, önmagunkban semmi. E fundamentumra kell nekünk építtetnünk, ha Istennek szentelt templommá akarunk növekedni. Márpedig e fundamentum megvettetvén, a bölcs építők arra építenek. Mert ha akár tanításra, akár buzdításra van szükség: arra figyelmeztetnek, hogy Istennek fia azért jelent meg e világban, hogy elrontsa az ördög cselekedeteit, hogy akik Istentől vannak, ne vétkezzenek; elég volt, hogy eddig a pogányok módjára éltünk; hogy Isten könyörületességőnek kiválasztott edényei vagyunk, tisztességre kiválasztva, ha meg is kell még tisztíttatnunk a szennytől. (2)

De mindezek kifejezést nyernek egy tételben, midőn értésünkre adatik, hogy Krisztus olyan tanítványokat kíván, akik önmagukat megtagadják és felvévén az ő keresztjét, követik őt. (3) Mert aki maga-magát megtagadta: kitépte szívéből minden gonosznak gyökerét, hogy ne keresse többé azokat, amelyek az övéi. Aki az ő keresztjét felvette: alkalmassá tette magát minden türelemre és szelídségre. De a Krisztus példája úgy ezeket, mint a kegyességre és szentségre tartozó minden más kötelességet is magában foglalja: ő engedelmes volt az Atyának mind a halálig; ő tökéletes volt az Isten dolgainak elvégzésében; (4)

(1) I. Korinth. 1,30; Máthé 28,18; Kolossé 1,22. 3,4; Római 8,34; Efez. 2,14. 4,24.
(2) I. János 3,8; I. Péter 4,3; II. Timoth. 2,20.
(3) Máthé 16,24.
(4) Filippi 2,8; Lukács 2,1; János ev. 4,34. 7,17. 8,55. 10,32. 15,10. 17,4.

Lelkének minden lehellete Isten dicsőségére volt, saját életét adta testvéreiért, ellenségeivel jót tett és érettük imádkozott. (1) Ha vigasztalásra van szükségünk, csodálatos vigasztalást ad az, hogy szorongattatunk, de kétségbe nem esünk, küzködünk, de el nem hagyatünk, megaláztatunk, de cserben nem hagyatunk, lesujtatunk, de el nem veszünk, testünkben hordozván mindig a Jézus Krisztus megöldököltetését, hogy Jézusnak élete nyilvánvaló legyen mibennünk. (2) Mert ha vele együtt meghalunk: együtt is fogunk élni ővele, ha vele együtt szenvedünk: együtt is fogunk uralkodni ő vele, mert az ő szenvedései szerint átalakíttatunk, mivel az Atya eleve úgy rendelte, hogy akiket őbenne kiválasztott, azok az ő Fia képe hasonmásaivá legyenek, hogy ő elsőszülött legyen a sok testvér között. (3) Tehát hogy sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem jövendők el ne szakítsanak minket Isten szerelmétől, mely van a Krisztusban. – Íme, mi nem tanítjuk azt, hogy az ember a cselekedetek folytán igazul meg az Isten előtt; hanem azt mondjuk, hogy mindenki, ki az istentől van, újjászületik és új teremtmény lesz, hogy a bűn országából átmenjen az igazság országába. E bizonyság által a választottak kétségtelenné teszik saját elhivatásukat és mint a fák, gyümölcseikről ítéltetnek meg. (4)

Ezzel az egy szóval meg lehet cáfolni azoknak az istenteleneknek rágalmát, kik minket azzal gyaláznak, hogy mi eltörüljük a jócselekedeteket, midőn az emberek minden arra irányuló törekvését kárhoztatjuk; hogy szerfölött könnyű bűnbocsánatot hirdetünk, midőn azt ingyen kegyelemből valónak állítjuk, és e kecsegtetéssel az embereket – kik arra maguktól is elég hajlandók – a bűnre csábítjuk; hogy az embereket a jócselekedetekre való tö-

(1) Lukács 23,34.
(2) Filippi 2; II. Korinth. 4,8-10; II. Timoth. 2.
(3) Filippi 3,10; Római 8,17.29.
(4) II. Péter 1,8.

rekvéstől elvonjuk, midőn őket arra tanítjuk, hogy a cselekedetekből meg nem igazulnak, sem az idvességet ki nem érdemlik. Mindezen rágalmak – mint mondám – azzal az egy igével eléggé meg vannak cáfolva. Röviden azonban mégis felelni fogok reájuk külön-külön.

Nem tagadjuk a jócselekedeteket, hanem azt állítjuk, hogy amelyek ilyenek, azok Istentől származnak, s így miután tőle vettük: neki is kell tulajdonltanunk azokat, mivel ilyen értelemben nevezi Pál mindazokat az Isten lelke gyümölcseinek, (1) hogy aki dicsekszik, az Urban dicsekedjék. Igaz, hogy a jócselekedetek dicséretét sem osztjuk meg – mint ők teszik – az Isten és az ember között, hanem az egészet csonkítatlanul és hiány nélkül Isten számára tartjuk fenn. Az embernek pedig csak annyi részt ítélünk azokban a jócselekedetekben, hogy azokat, amelyek jók valának, saját tisztátalanságával beszennyezi és megfertőzteti. Mert az embertől, bármilyen tökéletes legyen is, semmi sem származik, ami valami szenny által bemocskolva ne volna. Az Úr tehát ítéletre hívja azokat, amelyek az emberi cselekedetekben a legjobbak, és azokban a saját igazságát ismeri meg, az emberének pedig azt, ami azokban tévelygés. Ilyen értelemben ítéljük el az emberi fáradozásokat; azaz kárhozatra méltónak tartjuk mindazt, amije csak az embernek magától van, vagy amit csak magától tesz.

Egyébiránt különös vigasztalással emeli föl a hívők lelkeit ez a mi tudományunk, amely azt tanítja, hogy a jócselekedetek az Istenéi és ő adja nekik azokat; mert ha Isten adta: egyszersmind kedvesek is az Isten előtt, és ők maguk ezekben tetszenek neki, nem azért, mintha úgy érdemelnők, hanem azért, mert Isten jósága ezt szabta nekik jutalmul. Sőt ez alapon annál inkább követeljük, hogy senki semmiféle cselekedethez ne fogjon, azt meg ne próbálja hit nélkül; azaz a nélkül, hogy az ő lelkét teljes bizalom

(1) Galác. 5,22.

ne töltené el aziránt, hogy az tetszeni fog Istennek. És ellenfeleink?! – A jócselekedeteket folyton a szájukban hordozzák ugyan, de eközben lelkiismeretüket olyanná teszik, hogy soha sem merik bizton remélleni, hogy Isten kegyesen és kegyelmesen fogadja cselekedeteiket. – Továbbá, nem ösztönözzük bűnre az embereket, midőn azt állítjuk, hogy a bűnbocsánat ingyenvaló; hanem csak annyit mondunk vele, hogy a bűnbocsánat oly drága, hogy azt semmi jócselekedetünkkel meg nem vásárolhatjuk s így soha el nem nyerhetnők, hogyha ingyenvaló nem volna. Aztán nekünk ugyan ingyenvaló, de nem úgy a Krisztusnak, akinek oly sokba került, ti. az ő szentséges szent vérébe, amelyen kívül semmi sem volt elég méltó ára annak, hogy az Isten igazságosságának elég legyen téve. Midőn ezt tanítjuk, figyelmeztetjük vele az embereket, hogy valahányszor vétkeznek, mindannyiszor ezt a szentséges szent vért ontják ki. Ehhez annyit mondunk, hogy ez oly undokság a mi részünkről, amelyet soha sem moshat le egyéb, mint az ő legtisztább vérének forrása. Nos, akik ezt hallják, ha van még Istenük, hogyne riadnának vissza attól, hogy sárban fetrengjenek, ami által – amennyiben rajtuk áll – beszennyezik ezt az oly tiszta forrást?! Megmostam lábaimat – így szól a hívő lélek Salamonnál, (1) hogyan szennyezném be ismét azokat?! S most már nyilvánvaló, hogy kettőnk közül melyik teszi olcsóbbá a bűnbocsánatot. Ők azzal hivalkodnak, hogy Isten az ő nyomorult elégtételeikkel, azaz ocsmányságaikkal ki van engesztelve; mi pedig azt állítjuk, hogy a bűnnek súlya sokkal nagyobb, semhogy azt ily haszontalan semmiségekkel kiengesztelni lehetne; az Isten ellen elkövetett sértés nagyobb, semhogy annak bocsánatát ilyen hiábavaló elégtétellel meg lehetne nyerni; – ez egyedül a Krisztus vérének előjoga. – Aztán, nem vesszük el az emberek kedvét sem a jócselekvéstől, amikor eloszlatjuk azt a hiú

(1) Énekek éneke 5,3.

reményt, hogy azzal valami érdemet szerezhetnénk. Mert amit ők állítanak, hogy az érdemre való kilátás nélkül lehetetlen a helyes életfolytatásra való törekvés: az egész vonalon téves. Ha ugyanis csak arról van szó, hogy az emberek, midőn Istennek szolgálnak, jutalomra néznek és a saját cselekedeteiket neki eladják vagy nála kamatoztatják: ezzel ugyan keveset nyernek. Mert az Isten úgy akarja, hogy őt ingyen tiszteljék és ingyen szeressék; mondom, az Isten azt akarja, hogy neki olyan tisztviselői legyenek, akik a jutalom minden reménye nélkül sem szűnnek meg őt tisztelni. S különben is, ha ösztönözni kell az embereket a jócselekedetekre: hathatósabb ösztönzést senki sem alkalmazhat, mint Pál alkalmazott, midőn azt mondja, (1) hogy a Krisztussal feltámadtunk, hogy az igazságnak éljünk; midőn azt rendeli, (2) hogy a mi testünket Istennek tetsző, élő, szent áldozatul vigyük; midőn azt parancsolja, (3) hogy miután egy testté lettünk a Krisztusban: egymás iránti kölcsönös szolgálatainkkal bizonyítsuk be, hogy mi ugyanazon testnek tagjai vagyunk; midőn figyelmeztet, (4) hogy a mi testünk a Szentléleknek temploma és semmi közössége sincs Krisztusnak Béliállal, a világosságnak a sötétséggel; midőn értésünkre adja, (5) hogy az Isten akaratja ami megszenteltetésünk, s hogy tartózkodjunk a tiltott vágyaktól; midőn arra hivatkozik, (6) hogy meg vagyunk szabadítva a bűn szolgálatátől, hogy az igazságnak engedelmeskedjünk. Vagy ösztönöztethetünk-e a szeretetre hatalmasabb argumentummal, mint János ezen felhívásaival, (7) hogy kölcsönösen szeressük egymást, mint a hogy az Isten szeretett minket; és: az különbözteti még

(1) Római 6,4.
(2) Római 12,1.
(3) Efezus 4,16.
(4) II. Korinth. 6,16.
(5) I. Tessal. 4,3.
(6) Római 6,18.
(7) I. János 4.

Isten fiait a Sátán fiaitól, a világosság fiait a sötétségéitől, hogy ők a szeretetben maradnak?! Avagy mivel lehetne hathatósabban buzdítani a szentségre, mint amidőn ugyancsak Jánostól azt halljuk, (1) hogy mindenki, kinek megvan e reménye, megszenteli maga-magát, mivel az ő Istene szent; vagy amidőn halljuk, (2) hogy Krisztus magát nekünk például adta, hogy az ő nyomdokait kövessük?!

De hiszen e pár helyet csak ízelítőül iktattam ide, mert ha aprólékosan össze akartam volna szedni minden ilyen buzdító helyet a szentírásból: vastag kötetet kellett volna összeszerkesztenem. Mert az apostolok telve vannak buzdításokkal, felhívásokkal, fenyegetésekkel és vigasztalásokkal, amelyekkel az Isten emberét minden jócselekedetre ösztönzik, az érdemnek minden említése nélkül. És valóban, reánk nézve elég oknak kellene lenni ezen egyetlenegynek: hogy megdicsőíttessék mibennünk az Isten. Mert hogyha némelyek nem is éreznek különös lelkesedést Isten dicsősége iránt, mindazáltal már az Isten jótéteményeinek meggondolása is elég, hogy jótettekre sarkallja az ilyeneket. (3) A mi ellenfeleink azonban, mivel ők csak valamely szolgai és kikényszerített törvény iránti engedelmességről akarnak tudni, belekevervén az érdemeket is, azt hazudják, hogy miután mi nem haladunk velük egy úton: nincs is mivel buzdítanunk a jócselekedetekre. Mintha bizony a törvény olyan kényszerű megtartásában igazán gyönyörködnék az Isten, aki nyilván megmondja, hogy a jókedvű adakozót szereti, és megtiltja, hogy mintegy kedvetlenül és kényszerűségből adjunk valamit. (1) Mindazonáltal az Írás, hogy a buzdításnak semmiféle nemét se hagyja tekinteten kívül, igen gyakran említi

(1) I. János 3,3.
(2) János ev. 15. (13,15.)
(3) Máthé 5,44.
(4) II. Korinthus 9,7.

azt is, hogy Isten kinek-kinek megfizet a maga cselekedetei szerint. Csakhogy ebből senki se okoskodja azt ki, hogy e megfizetésnek oka a mi cselekedeteink volnának; ha ugyan a mennyország nem a szolgák zsoldja, hanem a fiak öröksége, amelyhez csak azok juthatnak, akiket az Isten fiakká fogadott, semmi egyébért, csupán csak ezen fiúváfogadásnál fogva. (1)

Ne gondoljuk tehát, mintha az ilyen ígéretekkel a Szentlélek a mi cselekedeteink érdemes voltát akarná kiemelni, és mintha azok ilyen jutalmat érdemelnének. Mert semmi afféle tanítás nem foglaltatik az Írásban, ami által mi Isten színe előtt büszkélkedhessünk; hanem sokkal inkább az vonul keresztül az egészen, hogy a mi nagyzásunkat mérsékelje, minket megalázzon, leverjen és mintegy porba sújtson. Hanem ekként jön segítségére a mi erőtlenségünknek, amely bizony másként összeroskadna és semmivé lenne, ha ez a kilátás nem tartaná fenn és nem vigasztalná. Hiszen, először is, mily nehéz nemcsak mindenünkről lemondani, hanem önmagunkatis megtagadni: mindenki megítélheti; és a Krisztus mégis ezzel az ünnepélyes melódiával avatja fel az ő tanítványait; azaz: minden kegyes embert. (2) Azután, egész életükön keresztül a kereszt fegyelmezése alatt úgy neveli őket, hogy szívüknek se örömét, se bizodalmát földi javakba ne helyezzék. Röviden: úgy bánik velük, hogy bármerre fordítsák szemeiket e széles világon, magukra nézve csak reménytelenséget lássanak mindenütt; hogy amint Pál mondja: ha csupán csak e világba vetjük reményünket: minden embernél nyomorultabbak vagyunk. (3) De hogy ezen ily nagy szorongásban lelkük el ne vesszen: melléjük áll az Úr s inti őket, hogy fejüket magasabbra emeljék és tekintetüket messzebbre irányítsák, mert a boldogságot, mit

(1) Efez. 1,5.
(2) Máthé 16,24.
(3) I. Korinth. 15,19.

e világban nem látnak, nála fel fogják találni. Ezt a boldogságot nevezi ő jutalomnak, érdemnek, megfizetésnek; nem mintha a cselekedetek érdemét értené alatta, hanem mintegy jelezni kívánván, hogy az ő gyötrődésük, szenvedéseik, gyaláztatásuk stb. ebben, nyer kiegyenlítést.

Ennélfogva nincs miért tartózkodnunk attól, hogy az örök életet az Írás példája szerint jutalomnak nevezzük; mert abban az Isten az övéit a küzdelmekből a nyugalomba, a gyötrelemből a vigasztalásba, a szomorúságból az örömbe, a gyalázatból a dicsőségbe viszi át; röviden: minden rosszat, mit elszenvedtek, annál nagyobb javakkal cserél fel. Ekként nem is lesz nekünk semmi terhes, ha az élet megszenteltetését olyan útnak tekintjük, amely ha ugyan maga nem is visz be, de mégis rajta vezeti be Isten az ő kiválasztottait a mennyország dicsőségébe; amennyiben ez az ő jótetszése, hogy megdicsőítse azokat, akiket megszentelt. Ily értelemben neveztetik némelykor a törvény megtartása az Úr igazságának, nem mintha azáltal igazítana meg az Isten: azaz azért tartana igazaknak és azt nekünk tulajdonítaná; hanem, hogy az ő igazait, akiket saját kegyelméből már azelőtt megigazított, azáltal gyakorolja. – Ellenben, ha valaki a mi üdvösségünknek akár csak a legkisebb részét is a cselekedetekből származtatja: az felforgatja és meghamisítja az egész Írást, amely e dicsőséget kizárólag Isten jóságának tulajdonítja. Aki azért az "érdem" szó használatával visszaél: Isten kegyelmét káromolja, mert a kettő együtt meg nem állhat. Az efféle beszéd bizonyára dölyffel és szertelen hiúsággal teljes Istennel szemben. De – mondják – Isten jutalmat és büntetést ígér! – Hallom. Csakhogy a mi kötélességünk az volna, hogy Istennek ily nagy jóságáért hálákat adjunk, ami által elismernők, hogy azt adta nekünk, ami legkevésbé sem illetett; és nem az, hogy felfuvalkodjunk és többet akajunk magunknak kaparítani, mint amennyi

adatott. Aki valamely birtok haszonélvezetét ajándékba kapta, ha annak tulajdonjogát is követeli magának: vajon e nagy háládatlansággal nem érdemli-e meg, hogy az addig élvezett haszonélvezetet is elveszítse?! Nos hát, minket is, – kik az ő ily nagy kegyelmével szemben annyira hálátlanok vagyunk – hagyhat-e büntetés nélkül az Úr?!