MÁSODIK FEJEZET.

A hitről,

ahol az úgynevezett apostoli hitforma is magyarázatot nyer.

Már az eddigi tárgyalásből világosan megérthettük, hogy a törvény által minő kötelességeket szabott előnkbe az Úr; amelyek tekintetében, ha akár csak részben is vétkezünk: rettenetes büntetésül kárhozatot és örök halált rendelt. De meg másfelől azt is, hogy a törvényt úgy betölteni, amint azt ő kívánja, nemcsak nehéz, hanem egyenesen túlhaladja erőnket és minden képességeinket. Azért ha csak saját magunkra tekintünk és meggondoljuk, hogy mire vagyunk érdemesek: semmi jó reménység sem marad számunkra; hanem mint Istentől elvetettekre, a halál és bizonyos megsemmisülés vár reánk. Kifejtettük azt is, hogy e veszedelem elkerülésére és arra, hogy jobb sorsunk legyen, egyetlenegy út van csupán, ti. az Isten könyörületessége, amelyet bizonyosan meg fogunk tapasztalni, ha szilárd hittel magunkba fogadjuk és abban zavartalanul megnyugszunk. – Most már az van hátra, hogy felmutassuk: milyennek kell a hitnek lenni. Ezt pedig az úgynevezett apostoli hitvallásból könnyen megtanulhatjuk, amelyben rövid alapvonalaiban és mintegy kivonatosan benne foglaltatik a hit, amelyben a közönséges (egyetemes) egyház egyetért. Mielőtt azonban tovább mennénk, meg kell jegyez-

(1) Jakab lev. 2,19.

nünk, hogy a hitnek két formája van. Az egyik: ha valaki hiszi, hogy van Isten; igazaknak tartja a Krisztusról elbeszélt történeteket. Olyan ez, mint ami vélekedésünk azon dolgok felől, amelyeket régi történteknek mondanak, vagy azokról, amelyek szemünk láttára folynak le. Ez azonban, amint minden jelentőség nélküli: olyannyira méltatlan is a "hit" nevezetre, amellyel, hogyha valaki dicsekednék, gondolja meg, hogy ilyen hite a Sátánnak is van, (1) amiből azonban reájuk nézve semmi egyéb nem háramlik, mint annál nagyobb rettegés, gyötörtetés és kétségbeesés. – A másik ez: amellyel nemcsak hisszük, hogy van Isten és Krisztus, hanem hiszünk is Istenben és Krisztusban, őt valósággal a mi Istenünknek és Krisztust a mi Idvezítőnknek ismerve fel. Ez pedig annyit tesz, hogy nemcsak igaznak ítéljük mindazt, ami az Istenről és Krisztusról írva van vagy mondatik, hanem minden reménységünket és bizodalmunkat az egy Istenbe és Krisztusba vetjük, és ebben a tudatban úgy megerősödünk, hogy az Istennek irántunk való jőakaratában semmit sem kételkedünk; hogy szilárdan meg legyünk győződve aziránt, hogy mindent, amire csak szükségünk van akár testünkre, akár lelkünkre nézve, ő meg fogja adni nekünk; hogy biztosra vegyük, miszerint amelyeket az Írás felőle megígért, azokat be is fogja teljesíteni; hogy egy cseppet se kételkedjünk afelől, hogy Krisztus a mi Jézusunk, azaz Idvezítőnk; hogy valamint általa nyerjük a bűnbocsánatot és megszentelődést: általa adatik az idvesség is; és hogy végre átvitetünk az Isten országába, amely az utolsó napon nyilvánvalóvá tétetik. Ez pedig a fődolog; – ez, ami magában foglalja együttvéve mindazokat, amelyeket az Űr az ő szent igéje által velünk közlött és nekünk ígért; ez a határkő, melyet nekünk az ő irataiban felállított, ez a cél, melyet kiszabott.

Az Isten igéje tehát a hitnek tárgya és célja, a

melyre néznünk kell; és alapja, mely támogatja és fenntartja, amely nélkül fenn sem is állhatna. Ez az igaz hit tehát, mely végtére is csak egyedül nevezhető keresztyén hitnek, nem egyéb, mint a léleknek az a szilárd bizodalma, amely nem hágy minket kétségben afelől, hogy Isten igaz volta annyira bizonyos, hogy nem lehet véghez nem vinnie, amit szent igéje által munkálni elkezdett. (1) Ez az, amit Pál (2) az ő meghatározásában tanít: a remélt dolgok állagának (substantia) és a láthatatlanok bizonyosságának nevezvén a hitet: Az állag, vagy a hogy görögül mondják: hypostasis alatt ő mintegy nyugvó pontot ért, amelyre támaszkodunk és amelyen megnyugoszunk; mintha mondaná: a hit bizonyos és zavartalan birtoklása azoknak, amiket nekünk Isten megígért. Továbbá, mintha azt akarná ezáltal jelezni, hogy ezek a dolgok egészen amaz utolsó napig, mikor a könyvek megnyílnak előttünk, (3) igen magasak arra, hogy érzékeinkkel felfoghatnók, szemeinkkel megláthatnók vagy kezünkkel érinthetnők. Addig azokat másképpen nem birtokolhatjuk, csak úgy, hogy ha értelmünk minden felfogóképességén túlszárnyalunk, és tekintetünket mindenen, ami csak e világon van, fölül emeljük; egy szóval: ha önmagunk fölébe emelkedünk. Hozzáteszi, hogy a birtoklásnak e bizonyossága azokra a dolgokra vonatkozik, amelyeket reménylünk és így nem látunk. Mert amint egy másik helyen (4) ő maga is írja: a reménység, melyet látunk, nem reménység; sem azt, amit lát, nem reméli senki. Midőn pedig a nem látható dolgok mutatójának és bizonyosságának nevezi (mert ezt jelenti a görög "elenchus"): ez által mintha azt mondaná: szembetűnősége a nem látható dolgoknak, szemlélése azoknak, amelyek nem láttatnak, érthetősége az érthetetleneknek,

(1) Római. 10,11.
(2) Zsidőkh. 11,1.
(3) Vonatkozással talán János Mennyei Jelenések könyve 5,1-re. Ford.
(4) Római 8,24.

jelenlétele a távollevőknek, megmutatása az elrejtetteknek. Az Istennek titkai ugyanis – amilyenek a mi üdvösségünkre tartozó dolgok – önmagukban és – amint mondani szokták – természet szerint észre nem vehetők, hanem azokat csak az ő igéjében szemléljük, amelynek igazsága előttünk oly kétségtelen kell hogy legyen, hogy bármit mond, azt ténynek és valóságnak tartsuk.

A hitnek ez a formája amaz elsőtől nagyon különbözik. Kinek ilyen hite van, lehetetlen, hogy kedves ne legyen az Isten előtt; valamint megfordítva az is lehetetlenség, hogy enélkül neki valaki tessék. (1) Ez által nyerünk meg mindent, amit Istentől óhajtunk vagy kérünk, amennyiben bölcsessége jónak látja azt nekünk megadni. Az ilyen hit azonban fonák, elvetemült és hazug szívben nem lakozhatik; se el nem kezdődhetik, se meg nem maradhat más-képen, hanem csak egyedül az Isten kegyelme által. Éppen ez az, amit Isten az ő törvényének első parancsolatjában tőlünk kíván; ahol a bevezető szavak után, hogy egyedül ő a mi Urunk, Istenünk, hozzáteszi: ne legyenek idegen isteneink őelőtte. Azt akarja ugyanis, hogy a mi reménységünket és bizodalmunkat ne másba, hanem egyedül csak őbeléje vessük, mert egyedül őt illeti ez. Jelzi vele egyszersmind azt is, hogy ha reménységünk és bizodalmunk másra néz: akkor más a mi Istenünk. Erről a hitről akarunk beszélni, amelynek rövided tanítására szerkesztetett össze az apostoli hitvallás, amely négy részre oszlik. Ezek közül a három első a Szentháromság három személye számára van rendelve: az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, aki a mi egy, örök és mindenható Istenünk, akiben hiszünk; a negyedik azokat fejtegeti, amelyek az Istenben való ezen hitből reánk visszaszállanak, és amelyek a mi kegyes váradalmaink tárgyát képezik.

Minekutána pedig bizonyos istentelenek – hogy a mi hitünket gyökerestül kitépjék – már itt az első lépés-

(1) Zsidókh. 11,6.

nél ránk támadnak és gúnyolódnak felettünk, mint akik egy Istent vallunk három személyben: itt volna helye, hogy féket vessünk az ő istenkáromlásuknak. Mivel azonban ez alkalommal az a szándékom, hogy a tanulni akaróknak nyújtsak vezető kezet, s nem az, hogy a vita- és harckedvelőkkel összetűzzek: rendszeres vitába velük nem bocsátkozom. Csupán néhány szóval reá akarok mutatni arra, hogy e részben mit kell szem előtt tartani és mitől kell óvakodni, hogy akiknek füle hajlandó és kész befogadni az igazságot, legyen, hol lábaikat biztosan megvethetik. Az Írás egy Istenről szól nekünk és nem többről. Izrael – így szól – a te Urad Istened, egy Isten. (1) Mindazonáltal ugyanaz az Írás világos bizonyságot tesz az Atya Istenről is, a Fiú Istenről is, a Szentlélek Istenről is.

Csak egy bizonyítókra hivatkozunk, de amely ezerrel is fölér. Pál ezt a hármat: Isten, hit és keresztség úgy kapcsolja össze, hogy egyikről a másikra következtet. (2) Éspedig úgy, hogy mivel egy a hit, ebből kimutatja, hogy egy az Isten; és mivel egy a keresztség, ebből kimutatja azt is, hogy egy a hit. – Mert, miután a hitnek nem szabad erre vagy arra tekintgetnie, sem különböző mezőket bekalandoznia, hanem csak az egy Istenre kell tekintenie, reá irányulnia és rajta csüngenie: ebből könnyen kiviláglik, hogy ha több hit volna, több Istennek is kellene lenni. S viszont, mivel a keresztség a hit szakramentuma: ennek egysége bizonyíték nekünk arra nézve, hogy az is egy. Ámde hitvallást senki sem tehet, hacsak nem az egy Istenre. Következőleg, valamint egy hitre keresztelkedünk, azonképpen egy Istenben hiszen a mi hitünk. Így tehát az is egy, ez is egy, mivel mind a kettő az egy Istenre vonatkozik. Ebből következik az is, hogy csak az egy Istenre szabad keresztelkednünk, mivel az abban való hitre keresztelkedünk meg, akinek nevére keresztelkedünk. Már-

(1) V. Mózes 6,4.
(2) Efezus 4,5.

most, mikor az Írás azt akarta, hogy megkeresztelkedjünk az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevére: (1) ezzel egyszersmind azt is akarja, hogy mi mindnyájan egy hittel higgyünk az Atyában, Fiúban és Szentlélekben. Mi egyéb pedig ez, mint nyilvánvaló bizonysága annak, hogy az Atya, Fiú és a Szentlélek – egy Isten?! Mert, ha ezeknek nevére keresztelkedünk: az ezekben való hitre keresztelkedünk. Ezek – tehát egy Isten, ha egy hittel tiszteltetnek. – Vannak más fényes bizonyságok is, amelyek részint a háromnak egy istenségét, részint a személyeknek megkülönböztetését bizonyítják. Így pl. a Fiúnak Jeremiásnál az a név tulajdoníttatik, amelyet a zsidók kimondhatatlannak neveznek. (2)

Egynek kell tehát lenni amaz örökkévaló Istennek, aki egy másik helyen azt mondja, hogy az ő dicsőségét másnak nem adja. (3) De másfelől, midőn az mondatik, hogy a Fiú kezdetben az Istennél volt és hogy az Atya általa teremtette a mindenséget; ezenkívül amidőn maga bizonyítja, hogy ő az ő dicsőségében volt az Atyánál, mielőtt a világ lett volna: mindezekben a megkülönböztetés jut kifejezésre. De még jobban kitűnik ez abból, hogy nem az Atya jött el és vette magára a mi testünket, hanem a Fiú jött ki az Atyától, hogy hozzánk leszálljon és emberré legyen. (4) Egyszerre mindkettőt kifejezve találjuk egy másik prófétánál, (5) a hol az Atya őt társának és rokonának nevezi. Istennek pedig társa és rokona csak annyiban lehet, amennyiben maga is Isten. – S viszont, ha Istennek társa, akkor tőle különbözőnek kell lennie, amennyiben társasághoz legalábbis kettő szükséges. – Hogy a Szentlélek Isten: azt nyilván mondja Péter az apostolok csele-

(1) Máthé 28,19.
(2) Jeremiás 23,6. 33,16.
(3) Ezsaiás 42,8.
(4) Ján. ev. 1,14; Zsidókh. 1,2; János ev. 16,28 stb.
(5) Zakariás 13,7.

kedeteiről írott könyvben. (1) Hogy a Krisztustól mégis különbözik: a János evangéliumának több mint tíz helyéből látható (2) De az összes apostolok között a legvilágosabban magyarázta meg ezt az egész misztériumot Pál, (3) midőn Krisztus lelkét és annak lelkét, ki Jézust a halálból feltámasztotta, felváltva említi. Hogyha pedig egy az Atyának és Fiúnak lelke: szükséges, hogy egy legyen az Atya és Fiú. Továbbá maga a Lélek is egy kell hogy legyen az Atyával és a Fiúval, mivel saját lelkétől egyik sem lehet különböző. – Némelyek ugyan azt az üres ellenvetést teszik, hogy ők hallották: az Isten lélek; ennélfogva a lélek alatt semmi egyebet nem értenek, mint Istent – az Atyát. – Ámde, amint hallották, hogy Isten lélek, úgy hallották azt is, hogy a Szentlélek Isten lelke. Semmi akadálya sincs tehát annak, hogy az Istennek egész lényege szellemi és hogy e lényegben vannak: az Atya, a Fiú és a Lélek. – Olyanok sem hiányoztak, akik azt mondták, hogy nem más értelemben neveztetik az Isten most Atyának, majd Fiúnak, majd Szentléleknek, mint a hogy most hatalmasnak, majd jónak, majd dicsőséggel teljesnek, majd könyörületesnek neveztetik. – De ezek is könnyen megcáfolhatók; mert ezek a kifejezések jelzők, amelyek azt mutatják, hogy milyen az Isten; amazok azonban nevek, amelyek azt jelentik: ki ő, az ő igazi lényege szerint. – Látják tehát, akik nem készakarva kötekednek és akadékoskodnak, hogy az Atya, Fiú és Szentlélek egy Isten, mivel az Atya is Isten, a Fiú is Isten, a Szentlélek is Isten, s mégsem lehet több, csak egy Isten. Túlfelől ismét három van megnevezve, három van leírva, három megkülönböztetve. Egy tehát és három is; egy Isten, egy lényeg. S micsoda három? Nem három Isten, nem három lényeg. Az igazhitű atyák, hogy mind a kettőt kifejezzék, ezt mondták:

(1) Apost. Csel. 5,4.
(2) János ev. 14. és 15. rész.
(3) Római 8,9-11.

nünk, mint gondolkodnunk; jóllehet minden, amit róla magunktól gondolunk, balga és amit róla mondunk, méltatlan. De valami szabályt mégis csak kell tartanunk. És mindenesetre az Írásból kell venni a szabályt úgy arra, hogy miként gondolkozzunk, mint arra, hogy hogyan beszéljünk róla; és ehhez kell mérnünk mind értelmünk gondolatait, mind szájunk beszédeit. Ámde mi akadályoz minket abban, hogy az Írásnak felfogásunkat túlhaladó és megérteni nehéz helyeit világos szavakkal fejtsük és fejezzük ki?! Ezeknek a kifejtéseknek azonban természetesen lelkiismeretesen és híven magának az Írás igazságának világosabbá tételére kell szolgálniok, és csak a szükség szerint és csínján s nem minden ok nélkül kell használni őket. Erre nézve mindennapi példák állanak előttünk. Gyakran vitatkoznak például a hit általi megigazulásról, de kevesen fogják fel, hogy miként leszünk igazak a hit által. De tegyük hozzá, hogy ez a Krisztus igazsága és nem a miénk; benne van és nem bennünk; ámde a beszámítás által a mienkké lesz, amennyiben mint elfogadott nekünk tulajdoníttatik. Így midőn azt mondjuk, hogy mi nem valósággal, hanem beszámítás folytán vagyunk igazak, vagy nem is vagyunk igazak, hanem a beszámítás folytán igazaknak tekintetünk, amennyiben a Krisztus igazságát a hit által magunkévá tesszük: a dolog világos lesz és a megértés nehézsége megszűnt.

Egy másik példa: Mondják, hogy Isten maga munkál az elvetettekben, akiknek művei kárhoztatottak. – Nehéz és bonyolult kérdés csakugyan, hogy Isten-e a bűnnek szerzője, vagy hogy a rossz Istennek számítandó-e be, és hogy a gonosz cselekedetek az ő művének tekintendők-e? De fejtsük ki így: Ugyanazon cselekedetben meg kell különböztetnünk a gonosz ember és az igaz Isten munkáját. A gonosz ember magában hordozza a gonoszságnak állandó gyökerét, magától gondolja ki a rosszat, magától akarja, magától tervezi és magától hajtja végre. Így tehát neki kell betudni mindazt, ami az illető cselekedetben rossz

és bűn, mivel szándékkal, akarattal, cselekvéssel Isten ellen támad. Az Isten ellenben a gonosz akaratot és gonosz szándékot oda irányítja, ahová akarja: most akadályozza és mérsékli, majd sikerre juttatja és erőt ád hozzá. De mindeniket helyesen és igazságosan. Így Pharao, Nabugodnezár és Szánherib az élő Isten ellen harcoltak, az ő hatalmát kinevették, az ártatlan népet, amennyiben rajtuk állt, üldözték, erőszakkal és minden jog nélkül idegen országra rontottak. Mindnyájukat Isten serkentette arra, hogy mindezeket véghezvigyék, de őbennük már előbb megvolt a rosszakarat és gonosz szándék; vagy még inkább: az ő rosszakaratukat és gonosz tervüket Isten Izrael ellen irányította és engedte érvényesülni, egyfelől azért, hogy az ő népének gonoszságát megbüntesse, másfelől azért, hogy annál dicsőségesebben megszabadítsa az ő népét. Így a Jób megpróbáltatása is Isten és a Sátán műve volt; de meg kell különböztetni benne a Sátán gonoszságát és Isten igazságosságát, amelynél fogva a Sátán elveszíteni törekedett őt, Isten pedig próbára akarta tenni. (2) Éppen így Assur az Úr haragjának korbácsa, Szánherib pedig balta volt az ő kezében: (3) mindenik általa elhíva, serkentetve, indíttatva; szóval: mindenik az ő szolgája. De hogyan?! Úgy, hogy míg saját elvadult kívánságukat követték: nem tudva Isten igazságosságának szolgáltak. (4) Íme tehát, ugyanazokat a cselekedeteket Isten és ők együtt hozták létre, de ugyanazon cselekedetekben Istennek igazságossága, nekik pedig gonoszságuk tűnik ki. – E megkülönböztetéssel meg van oldva a fentemlített bonyolódott csomó. – Ha pedig valaki ellenvetésül azt mondaná, hogy ilyen megkülönböztetőseket egyáltalán nem fogad el, mivel a szofisták is minden fortélyaikat szőrszálhasogató megkülönböztetgetéseikkel vitték keresztül: ki nem vetné meg az

(1) II. Mózes 9,16; Jeremiás 5,15.
(2) Jób könyve 1-2. rész.
(3) Ezsaiás 10,15.
(4) Jeremiás 27,6.

efféle akadékoskodást?! Ha pedig valaki az új kifejezéseket kifogásolná: nem méltán ítélnénk-e róla úgy, hogy nem képes elhordozni az igazság fényét, mivel csak annyit is kifogásol, hogy az igazság tiszta és világos kifejezést nyer?! Különben az ilyen új kifejezések használata (ha már így kell neveznünk) főleg akkor válik szükségessé, mikor az igazságot azokkal a facsaroskodókkal szemben kell fentartani, kik azt fondorkodva kijátszani igyekeznek. Ez pedig manapság, mikor nekünk legtöbb dolgot az igazság ellenségeivel való harc ád, kelleténél jóval többször fordul elő, mert ezek a sima kígyók nagyon jól értenek ahhoz, hogy hol csúszva, hol tekervényes csavargással kimeneküljenek, hacsak bátran meg nem markoljuk őket és megragadva, agyon nem szorítjuk. Így voltak kénytelenek a régiek is, a különféle hamis tételek megcáfolására hívatván ki, véleményüket választékos szavakkal fejezni ki világosan, hogy a hátsó ajtókon való menekülést elzárják a gonoszak elől, kik a szavakat tévelygéseik takarójául használták. Árius pl. elismerte a Krisztust Istennek és Isten fiának, mivel az Írás világos helyeivel szemben nem tagadhatta meg, s csak hogy a tisztesség látszatával végezhessen, úgy mutatta, hogy ő bizonyos tekintetben a többiekkel egyetért. De nem szűnt meg eközben mégis azt hajtani, hogy Krisztus teremtetett és kezdete van, mint minden más teremtménynek. – Az ősök, hogy e csűrhető-csavarható ravaszságát az embereknek napvilágra hozzák, tovább mentek, s Krisztust az Atya örökkévaló Fiának s az Atyával egylényegűnek nyilvánították. Így tűnt ki az áriánusok istentelensége, midőn a "homoousia" (= egylényegű) szó ellen ádáz haragra lobbantak és átkozni kezdették. Mert hogyha ők eleitől kezdve Krisztust őszintén és lelkükből Istennek vallották volna, nem tagadták volna most, hogy egylényegű az Atyával. Nos, így állván a dolog, ki merné azokat a derék férfiakat gáncsolni, mint békebontókat és civakodókat azért, mert egyetlen szócskáért oly heves vitát foly-

tattak s az egyház nyugalmát megháborították? Mert hiszen éppen ez a szócska tett különbséget az igazhitű keresztények és a szentségtörő áriánusok között! – Azután fellépett Sabellius, ki azt vitatta [állította], hogy az Atya, Fiú, Szentlélek nevek puszta üres nevek, és nem valami másféle különbség kifejezésére szolgálnak, hanem egyszerűen az Istennek különböző tulajdonságai, amilyen több is van. Ha vitára került a dolog, akkor azt vallotta, hogy ő hiszen az Atya Istenben, a Fiú Istenben és a Szentlélek Istenben; de azután azzal mosakodott, hogy ő nem mondott egyebet, mintha az Istent hatalmasnak, igazságosnak és bölcsnek nevezte volna. Így ismét más nótát fújt, azt ti, hogy az Atya: a Fiú, a Szentlélek: az Atya, minden rend és minden megkűlönböztetés nélkül.

Azok, kiknek akkor a kegyesség szívükön feküdt, hogy ez ember istentelenségét megtörjék, ellenkövetelésül azt állították fel, hogy az egy Istenben valósággal el kell ismerni a három lényegsajátságot (= proprietas). És – hogy magukat a tekervényes fortélyoskodásokkal szemben az egyszerű igazsággal megvédjék – azt állították, hogy az egy Istenben valósággal három személy van, vagy (ami ugyanaz volt) az Istennek egységében a személyek háromsága foglaltatik. Ha tehát nem volt merész könnyelműség ezeknek a neveknek kieszelése: úgy bizonyára merész könnyelműség ezeknek a visszautasítása. Bárcsak eltemetve lennének, csakhogy mindnyájunk között uralkodnék e hit, hogy az Atya, Fiú és Szentlélek egy Isten; azonban mégis sem a Fiú nem az Atya, sem a Szentlélek nem a Fiú, hanem bizonyos lényegsajátságnál fogva különböznek egymástól. Valóban – amidőn itt egyfelől az áriánusokkal, másfelől a sabelliánusokkal kell szembeszállani, – akik zsémbelődnek amiatt, hogy a menekvés útja mind a kettő elől elzáratik: azok méltán keltik fel azt a gyanút, hogy vagy Áriusnak, vagy Sabelliusnak tanítványai. Árius azt mondja ugyan, hogy a Krisztus Isten, de utánadörmögi, hogy teremtetett és kezdete van; egynek mondja az Atyá-

val, de híveinek titokban fülükbe susogja mindjárt: egyesült vele éppúgy, mint a többi hívők, habár különös elsőségi előjoggal. Ámde mondjad: "egylényegű", s ezzel ravasz álarcát azonnal lerántottad, jóllehet semmit sem pótoltál az Íráshoz. – Sabellius azt tanítja, hogy az Atya, Fiú és Szentlélek semmi különbséget sem jelentenek Istenben. Mondd, hogy ez három, s azonnal rád sütik, hogy három Istent tanítasz. De mondd, hogy az Istennek egy lényegében a személyeknek háromsága van: röviden azt fogod mondani vele, mit az Írások tanítanak, és az üres csacskaságot vele mégis el fogod hallgattatni. És ha e kifejezéseket nem is fogadják el, annyit legalább megengednek nekünk, – amit letagadni, ha megszakadnak, sem képesek, – hogy ti. midőn egyről hallunk beszélni: értendő alatta a lényeg egysége; midőn káromról: ez ebben az egy lényegben levő, de megkülönböztetendő három létmód. Ugyanezeket úgy különbözteti meg az Írás, hogy az Atyának tulajdonítja a működés elvét; őt tekinti minden dolgok forrásának és eredetének; a Fiúnak a bölcsességet és a végrehajtandók tervét; a Szentléleknek a működésben nyilvánuló erőt és hatást. Aminek következtében a Fiú az Atya Igéjének is neveztetik, nem olyan értelemben, mint ahogy az emberek gondolkoznak és kimondják azt, hanem mint örök és változhatatlan Ige, mely kibeszélbetetlen módon jön ki az Atyától: aminthogy a Szentlélek is erőnek, Isten ujjának és hatalmának neveztetik.

De most már, hadd halljuk az igazság egyszerű vallomását !

A hitvallás első része.

/"Hiszek az Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében."

Ezzel arról teszünk vallást, hogy,i minden bizodalmunkat szilárdan Istenbe, az Atyába helyezzük, akit úgy a magunk, mint általában minden teremtett dolgok teremtőjének ismerünk el; amiket Igéje és örök bölcses-

sége által (aki a Fiú) és az ő erejével (aki a Szentlélek) teremtetett. (1) És hogy amint egyszer megteremtette, úgy most fenntartja, gyámolítja, kormányozza és megőrzi jóságával és erejével, amelyek nélkül minden azonnal összedőlne és a semmiségbe süllyedne. Midőn pedig őt mindenhatónak és minden dolgok teremtőjének nevezzük: mindenhatóságát olyannak kell gondolni, amellyel mindent munkál mindenekben, gondviselését pedig olyannak, amely által kormányoz mindent, (2) és nem olyannak, amilyennek a szofisták képzelik: erőtlennek, öntudatlanul szendergőnek és munkátlannak, hogy teljes hittel meggyőződve legyünk afelől, hogy mindaz, ami minket ér, akár öröm, akár bánat, akár jó, akár rossz, akár a testre, akár a lélekre tartozó, tőle jön reánk (kivéve természetesen a bűnt, melyet a mi rosszaságunknak kell betudnunk); aminek következtében bízzunk abban is, hogy ő az ő oltalmával minket biztosan béfedez, véd és megőriz, hogy semmi ellenséges hatalom ne árthasson nekünk: (3) szóval – mivel mindent az ő kezéből kapunk, – semmi sem történhetik velünk, ami javunkra ne szolgálna, akárhogy lássuk is a dolgokat közönségesen, most jóknak, majd rosszaknak. (4) És mindezeket az Isten nem azért adja nekünk, mintha valami módon méltókká tettük volna magunkat, vagy valamelyes érdemet szereztünk volna reá, amiért nekünk ezzel a keggyel tartozik; nem is azért, mintha ezekért a jótéteményekért méltó viszontszolgálatra képesek volnánk: hanem pusztán az ő atyai jótetszéséből és kegyelmességéből, úgyhogy az ő ezen bánásmódjának egyedüli oka az ő jósága. (5) Ugyanazért azon kell lennünk, hogy neki e nagy jóságáért hálákat adjunk, azt elménkbe forgassuk, szájunkkal hir-

(1) Zsolt. 33,9. 104,24; Apost. Csel. 17,24; Zsidókh. 1,10.
(2) I. Kor. 12,6; Jerem. Siralm. 3,37.
(3) Hozseás 13,14.
(4) Római 8,28.
(5) Római 11,35.

dessük és minden tőlünk kitelhető dicsérettel magasztaljuk. Ily jó Atyánkat hálás kegyességgel, lángoló szeretettel tiszteljük azáltal, hogy magunkat egészen az iránta való engedelmességre szenteljük s őt mindenben dicsőítsük; mindent – még a rosszat is – nyugodt és csendes lélekkel úgy fogadjunk, mint ami az ő kezéből jön; eszünkbe vévén, hogy az ő gondviselése az által is a mi üdvünkön munkál, ha lesújt és ostoroz. Így tehát bármi érjen is, abban soha sem szabad kételkednünk és bizalmatlankodnunk, hogy ő irántunk jóindulattal és jóakarattal viseltetik, és üdvösségünket is nem kevésbbé tőle kell várnunk. Mert valóban és kétségtelenül ez az igaz hit, amelyet hogy mindenki megszerezzen: arra tanít a hitvallás ezen első része.

Második rész.

És (hiszek) Jézus Krisztusban, ő egyetlen Fiában, mi Urunkban, ki fogantatott Szentlélektól, született szűz Máriától, szenvedett Pontius Pilátus alatt, megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett; szálla alá poklokra, harmadnapon halottaiból feltámadott, felment a mennybe, ül az Atyának jobbján: onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.

Ezáltal valljuk, hogy hiszünk a Jézus Krisztusban, akiről bizonyosak vagyunk, hogy az Atya Istennek egyetlen Fia, nem miként a hívők, csupán örökbefogadás és kegyelem alapján, hanem természet szerint és úgy, mint akit az Atya öröktől fogva nemzett. Mert ezáltal különböztetjük meg őt mind a többiektől, hogy egyetlenegynek mondjuk. Eszerint, amennyiben ő Isten: egy az Atyával, ugyanazon természetű és állagú vagy lényegű, aki csupán csak személye által különbözik tőle, amely kizárólag az övé és az Atyáétól különböző. Bármilyen legyen is az emberi bölcsesség, itt meg kell hajolnia és mintegy foglyul vitetvén, elhallgatnia, és minden tudákos bizonyítgatás és tétovázás nélkül imádnia az ilyen titkokat, amelyek messze túlhaladnak minden emberi felfogó képességet. És hogy ebben a részben valami más értelmet adjunk, egyebet gon-

doljunk vagy mondjunk, mint amit az Írás tanít: attól rettentsen el minket az eretnekek példája, kik fővel rohantak a tévelygésekbe, mihelyt a saját felfogásuknak akartak érvényt szerezni. Amennyiben tehát a Fiú-Isten egy és ugyanaz az Atya-Istennel: úgy tartjuk, hogy ő igaz Isten, az égnek és földnek teremtője. (1) És amint minden bizodalmunkat az Atyába helyezzük: úgy kell azt a Fiúba is vetnünk; miután egy az Isten.

Hogy azonban az ég és föld teremtőjének itt különösen az Atya mondatik, ennek oka a lényegsajátságosságnak (proprietas) fennebb jelzett megkülönböztetése, amelynél fogva a működés elve s kezdete az Atyának tulajdoníttatik, úgy, hogy tulajdonképpen róla mondjuk ugyan, hogy cselekszik, de az ő Igéje és bölcsessége által, s egyszersmind az ő erejével. Egyébiránt, hogy a világ teremtésében a három személynek közös működése volt, kitűnik az Atyának eme szavából: (2) "Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!" Mert nem az angyalokkal tanácskozik ott, sem nem magamagához beszél; hanem a saját bölcsességét és erejét hívja fel. – Ezenkívül bizonyságot teszünk ebben a részben, hogy hisszük, miszerint őt az Atya a maga isteni jóságából és könyörületességéből érettünk küldötte, hogy minket a Sátán hatalmából, melybe estünk vala, a bűn láncaiból, melyekkel lekötözve voltunk, a testi, mint a lelki halál szolgaságából, amelybe taszíttattunk vala és az örök büntetéstől, melyre adattunk volt, – megszabadítson. Mert miután mi nem voltunk képesek ezt eszközölni és végrehajtani: az Atya az ő isteni kegyelméből és könyörületességéből elküldötte őt, hogy leszállván hozzánk, magára vegye a mi testünket, amelyet saját istenségével összekapcsolt. Mert az volt a mi érdekünkben, hogy akinek a mi közbenjárónknak kelle lenni: az igaz Isten és igaz ember legyen.

Mert amidőn romlásunk teljes vala, midőn bűneink

(1) Zsidókh. 1,2.
(2) I. Mózes 1,26.

nehéz felleget vontak közénk és a mi Istenünk közé: ki juthatott volna közel őhozzá? (1) Talán ember? – Csakhogy az emberek az Úr orcájától, ősszülőjüktől, Ádámtól kezdve, mindnyájan visszarettentek. (2) Talán angyal? -De hisz’ nekik is szükségük volt egy főre, akiben összeköttetésben legyenek az Istennel. (3) Hogy állunk tehát? – Bizony csak úgy, hogy minden elveszett volna, ha maga az Istennek fensége nem szállott volna le hozzánk, miután mi felemelkedni hozzá nem tudánk. Így lett az Isten-fia ránk nézve Immáuuellé, azaz: "Velünk az Isten"-né. (4) – De másfelől, miután a mi semmiségünk Isten fenségével minden tekintetben ellentétben áll: ki merészkedhetnék még így is azt hinni, hogy Isten hozzá közel van, mellette áll, vele van? – Az ő közelsége mindaddig nem elég benső, a kapcsolat nem elég szilárd, míg – amint az ő istenségét hozzánk kapcsolta, úgy a mi emberségünket is saját istenségéhez hozzá nem kapcsolja vala. Így Pál, (5) midőn őt a mi közbenjárónknak tünteti fel: kifejezetten "ember"-nek nevezi. Az Isten és ember közt közbenjáró, így szól, az "ember" Jézus Krisztus. Mondhatta volna Istennek, vagy legalább az "ember" szót is, mint az "Isten" szót elhagyhatta volna előle; de ismerte a mi gyarlóságunkat, s erre való tekintettel, nehogy valaki afelett tépelődjék, hogy hol kell keresni ezt a közbenjárót s hogyan lehet hozzájutni: mindjárt hozzáteszi, hogy "ember"; mintha azt akarná vele mondani: rokonotok, sőt testvéretek, – a ti testetekből való. Ezáltal ti. ezt akarta érinteni, amit más helyt világosabban kifejtett: (6) nem olyan főpapunk van nekünk, aki a mi gyengeségünkön megindulni ne tudna, holott megkísértetett mindenekben, miként mi, de

(1) Ezsaiás 59,2.
(2) I. Mózes 3,8.
(3) Efezus 1. 30; Kolossé 1,16.
(4) Ezsaiás 7,14.
(5) I. Timoth 2,5.
(6) Zsidókh. 4,15.

bűn nélkül. Nem volt az közönséges dolog, amit a közbenjárónak el kellett végeznie: hogy az emberek fiait Isten fiaivá, a gyehenna örököseit a mennyország örököseivé tegye. S ki tehette volna ezt, ha Isten fia emberré nem lett volna és így, ami a miénk, magára nem vette volna, s ami az övé, azt reánk nem ruházta volna, hogy ami az övé volt természet szerint, azt a mienkké tegye kegyelembŐl? – Ez tehát a mi reménységünk, hogy Isten fiai vagyunk: mivel Istennek természetes Fia magának a mi testünkből való testet, húsunkból való húst, csontunkból való csontot alkotott, hogy ugyanegy legyen velünk. Azt, ami a mi sajátunk volt, a magáévá tette, hogy ami az ő sajátja volt, a mienké legyen; hogy így közösségben velünk, Isten-fia is, ember-fia is legyen. Ez azon mi reménységünk alapja, hogy miénk a mennyország öröksége: hogy az Isten egyszülött Fia, akié vala egyedül az örökség, testvéreivé fogadott minket; s hogyha testvérei vagyunk: az örökségnek is részesei vagyunk. – Ezenkívül a mi üdvösségünkre az volt szükséges, hogy akinek a mi közbenjárónknak kellett lennie, igaz Isten és igaz ember legyen. Az ő feladata volt: elnyelni a halált. S ki tehette volna ezt, ha nem az élet?! – Az ő feladata volt: legyőzni a bűnt. S ki tehette volna ezt, ha nem maga az igazság?! – Ámde, kicsoda akár az élet, akár az igazság, hanem ha egyedül az Isten?! – A nagykegyelmű Isten tehát magamagát tette a mi megváltónkká, midőn meg akart minket váltani.

A mi váltságunknak másik főrésze ez vala: hogy az ember, aki saját engedetlensége folytán elveszett vala, saját romlását engedelmessége által elhárítsa, hogy az Isten igazságának eleget tegyen, hogy a bűnnek büntetését lefizesse. (1) Előállott tehát az igaz ember, a mi Urunk; magára vette Ádám személyét, felvette nevét, hogy helyette maga álljon, mint engedelmes, az Atya elébe; hogy a mi

(1) Római 5,19.

testünket elégtételül adja az Isten igazságosságának; hogy a mi testünkben a bűnök büntetését megfizesse. Akik tehát Krisztust akár az ő Isten-voltától, akár az ő embervoltától megfosztják: azok vagy az ő dicsőségét káromolják, vagy az ő jóságát homályosítják el; de nem kevésbé ingatják meg és dúlják föl a mi hitünket is, amely más fundamentumon, mint ezen, meg nem állhat. Az Ige tehát testté lett, és ki Isten vala: egyszersmind emberré is lett, hogy egy és ugyanaz a személy ember is, Isten is legyen; nem a lényeg összeolvasztása, hanem a személy egysége által.

Ezt az ember példájából lehet megérteni, akiről látjuk, hogy két részből áll, amelyek úgy vannak mégis egymással összeszőve, hogy egyik sem veszti el a saját természetének lényegsajátságát. Mert sem a lélek nem test, sem a test nem lélek. Aminél fogva mind a lélekről külön mondjuk azt, ami semmiképpen sem illhetik a testre, mind viszont a testről külön azt, ami semmi módon sem illik a lélekre; az egész emberről pedig azt, ami sem a lélekre, sem a testre külön-külön nem alkalmazható – hacsak nem átvitt értelemben, – végre átvitetnek a lélek tulajdonságai a testre és viszont a testéi a lélekre. Mindazáltal, aki ezekből áll: egy ember és nem több. Az ilyen beszédmódok egyfelől azt jelentik, hogy az emberben egy, bár két alkotórészből összetett természet van; másfelől pedig azt, hogy két eltérő sajátságosságú természet van együtt, amelyek ezt az egységet alkotják. – Hasonló értelemben szól az Írás a Krisztusról is. Némelykor olyan dolgokat tulajdonít neki, amelyek különösen emberi oldalára vonatkoztatandók, máskor meg olyanokat, amelyek kizárólag istenségét illetik; nem egyszer olyanokat, amelyek mindkét természetet magukba foglalják, s külön egyikre sem illenek eléggé. Végre a tulajdonságok közöltetése (communicatio idiomatum) folytán, ami embervoltának tulajdonsága, azt az ő istenségére, ami pedig istenségének tulajdonsága, azt az ő embervoltára ruházza át.

Mindezeket nem én mondom, hanem nyilvánvaló példákkal maga az Írás. Például: mikor a Krisztus maga-magáról így szólott: (1) minekelőtte Ábrahám lett volna, én vagyok: ez korántsem az ő embervoltára vonatkozik. Mert emberré csak Ábrahám után sok századdal lett. Így tehát ez különösen az ő istenségére vonatkozott. – Hogy az Atya szolgájának neveztetik, hogy növekedett korban és bölcsességben Isten és emberek előtt, hogy nem kereste a maga dicsőségét: ez egyedül csak embervoltáról mondatott. (2) Amennyiben ugyanis Isten: egyenlő az Atyával; mint ilyen nem is növekedhetik semmiben és mindeneket saját magáért cselekszik. (3) Sem Istenségét, sem ember-voltát nem illette különösen, hanem mindkettőt egyszerre és együtt az, hogy hatalmat kapott az Atyától a bűnök megbocsátására, halottak feltámasztására s hogy bíróvá tétetett élők és halottak felett. (4) Mert ilyen előjogokkal volt felruházva az Isten-fia, midőn testben megjelent, amely előjogok közösek voltak az Atyával még a világ teremtetése előtt, amelyeket pedig embernek, aki semmi egyéb, mint ember, nem lehetett volna adni. – Ilyen formák nagy számmal vannak a János evangéliumában; amelyek ti. sem Isten, sem ember voltára külön-külön nem illenek teljesen, de Krisztus személyére, akiben Isten és ember jelent meg, a legjobban találnak. Ebben az értelemben kell felfogni azt is, amit Pálnál olvasunk: (5) hogy Krisztus vissza fogja adni az országot Istennek és az Atyának. Mert az Isten-fia országának amiként kezdete nem volt, vége sem leend; hanem valamiképp az ő megaláztatása után dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztatott és fölébe helyeztetett mindennek; valamiképpen, – minekutána magát megüresítette és az Atya iránt engedelmes volt egész a halálig, felmagasztaltatott és oly

(1) János ev. 8,58.
(2) Ezsaiás 42,1. 53,10; Lukács 2,52; János ev. 8,50.
(3) Filippi 2,9-11.
(4) Lukács 5,24; János ev. 5,26. 6,54; Apost. Csel 10.42.
(5) I. Korinth. 15.

nevet kapott, amely előtt minden térdnek meg kell hajolnia: azonképpen majdan magát a nevet is és mindent, mit az Atyától kapott, át fogja adni az Atyának, hogy Isten legyen minden mindenekben. (1)

A tulajdonságok vagy sajátságok közöltetésének példája az, mikor Pál azt mondja, hogy Isten az ő vérével szerezte meg magának az egyházat, vagy amidőn azt mondja, hogy a dicsőség Ura megfeszíttetett. (2) Mert az Istennek – sajátlag – sem vére nincs, sem nem szenved. De mivel a valóságos Isten és a valóságos ember Krisztus a kereszten érettünk vérét ontotta: amit embervoltánál fogva végbevitt, az az ő istenségére vitetik át. Viszont, midőn Krisztus azt mondja: (3) senki sem ment fel az égbe, csak az embernek fia, ki az égben van: bizonyára testére nézve, melyet magára vett, akkor nem volt az égben; hanem, miután ő Isten és ember ugyanazon személyben: a természetek egyesülésénél fogva az egyiknek tulajdonította azt, ami a másikat illette. Ezt részletesebben kifejtem azok kedvéért, akiket semmi módon sem lehet annyira vinni, hogy a Krisztus egy személyében mindkét természet tulajdonságait figyelembe vegyék. Így Krisztusról vallják ugyan, hogy ő Isten és ember és Isten-fia. De ha közelebbről tekinted, észre fogod venni, hogy nem más értelemben mondják Istennek és isten-fiának, hanem csak abban, hogy a Szentlélektől fogantatott a szűz méhében. Épen olyan eljárást követnek ebben, mint régen a Manicheusok, kik olvasván, hogy Isten az emberbe lehelte az élet szikráját, botorul azt fecsegték, hogy az ember az ő lelkét az Isten nemzés-csatornájáből nyeri. És e tévelygésük védelmére untalanul azt hajtják, hogy az Írás azt mondja, miszerint Isten saját Fiának sem kedvezett; és hogy az angyal megparancsolta, hogy azt, ki a szűztől születik, a magasság fiának nevezzék. – Bizonyára nem

(1) Filippi 2,11.
(2) Apost. Csel. 20,28; I. Kor. 2,8.
(3) János ev. 3,13.

csinálunk két Krisztust, hanem egyszerűen valljuk róla, hogy ő, ki az Isten örök fia vala, a mi testünket úgy vette magára, hogy egy és ugyanaz a Krisztus Isten is, ember is legyen a természetek egyesülése, nem pedig összeelegyedése folytán. Egyébiránt ne legyenek olyan nagyra azzal a haszontalan okoskodásukkal, melyen lovagolnak, hogy ti. Krisztus csupán emberi természete szerint Isten fia, mivel Isten fiának csak az neveztetik, aki mint ember a szűztől született és szenvedett; hanem tanulják meg az Írás beszédmódját a próféta egyetlen helyéből, ahol így szól az Úr: (1) És te Efratának Bethleheme, jóllehet kicsinyke vagy a Judának fővárosai között: mindazáltal tebelőled születik nékem a fejedelem, ki uralkodik az én népemen Izraelen, és az ő kijövétele eleitől fogva, örök időktől fogva. Hallják-e? – neki, a Krisztusnak, ki Bethlehemben születik, kijövetele örökidőktől fogva van. De – mondják ellenvetésül – ha az örökkévalóság ama napjára tekintünk; akkor Krisztus még nem volt. Ez ugyan igaz; de volt az Isten fia, ki aztán Krisztussá lett. – A Zsidókhoz írott levél írója így szól: (2) az utolsó időkben szólott nekünk Isten az ő szerelmes Fia által, kit tett mindeneknek örökösévé, aki által a világot is teremtette. – Bizonyosan kellett hát léteznie a Fiúnak, mielőtt emberré lett volna, ha általa teremtettek a világok; sőt ebből lehet következtetni arra is, hogy az Isten Igéje az Isten-fia. Mert ahogy János mondja, (3) az Ige által teremtettek mindenek; az apostol (a zsidókhoz írott levél szerzője) meg így mondja: a Fiú által. Pál is annyira világosan megkülönbözteti a két nevezetet: Isten-fia és ember-fia, hogy e megkülönböztetést kétségbevonni nemcsak vakság, hanem egyenesen nyakasság volna. Először is, midőn magáról azt mondja, hogy ő kiválasztatott az Isten evangéliumának hirdetésére, melyet a próféták által eleve meg-

(1) Mikeás 5,1.
(2) Zsidőkh. 1,2.
(3) János ev. 1,3.

ígért az ő Fiáról, ki test szerint a Dávid magvából származott, de Isten-fiának bizonyíttatott erőben: (1) miért emelte volna ki a különbséget: test szerint Dávid fia, ha azt nem akarta volna jelezni, hogy Isten-fia nem a test szerint? Egy másik helyen (2) ezt mondja: akik közül való (3) Krisztus is test szerint, ki mindörökké áldandó Isten. Avagy ennél is világosabb bizonyítékot kívánnak-e, hogy Krisztus test szerint Ábrahám maradékának neveztetik, különben pedig a testen kívül örökké áldandó Isten?! – Csak azt akarom ismételten kétségbevonhatatlanná tenni, hogy mi nem tagadjuk, miszerint az egy Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, sem az ő istenségét ember voltától ezáltal el nem szakítjuk, hanem csak megkülönböztetjük. Ezek pedig szépen összeillenek, ha van, aki józanul magyarázza, s ily nagy titkot illő vallásos érzülettel tárgyaljon. De viszont semmi sincs a földön, mit az agyafúrt és megháborodott lelkűek össze ne zavarnának. Így itt is most az emberi tulajdonokat rántják elő, hogy azokkal semmivé tegyék az istenit; majd az istenieket, hogy azokkal megsemmisítsék az emberit; ami pedig mindkét természetről egybekapcsoltan akként mondatik, hogy külön-külön egyikre sem talál: azt mind a kettő megsemmisítésére fordítják. Ez pedig mi egyéb, mint állítása annak, hogy Krisztus nem ember, miután Isten; és nem Isten, miután ember; és sem nem Isten, sem nem ember, miután ember is és egyszersmind Isten is. – Krisztus tehát, amellett, hogy Isten, a valóságos test felvétele által emberré lett. Hisszük is, hogy amiképpen az Atya szavával és a mennyei kijelentéssel így neveztetett: akképpen valósággal Jézus, (4) és az embereknek ez, és nem más név adatott, amelyben kell üdvözülniök. (5) Hisszük, hogy ő Krisztus is; azaz, reá

(1) Római 1,1.
(2) Római 9,5.
(3) Ti. zsidók közül.
(4) Lukács 1,31.
(5) Apost. Csel. 4,12.

a Szentlélek minden ajándékai kitöltettek, amelyek éppen azért neveztetnek olajnak, (1) mert azok nélkül megszáradva és gyümölcstelenül elsorvadnánk. Kitöltettek pedig úgy, hogy a Lélek rajta megnyugodott és magát teljesen kitöltötte őbelé, úgy hogy annak teljességéből mi is mindnyájan részesüljünk, akik hit által az ő társai és osztályosai vagyunk. (2) Hisszük végre, hogy e felkenetés által tette királlyá az Atya, aki neki minden hatalmat alávetett az égen és a földön, (3) hogy benne királyok legyünk mi is, kiknek hatalma van az ördög, bűn, halál és pokol felett. (4) Aztán főpappá tétetett, aki a saját maga feláldozásával az Atyát velünk kibékítse és kiengesztelje, hogy benne papokká legyünk mi is, az ő kezessége és közbenjárása folytán az Atya elébe vivén könyörgéseinket, hálaadásainkat, önmagunkat és mindenünket. (5)

Ekként elismerjük azt is, hogy ő az egyedüli Úr, amint az Atya által nekünk rendeltetett. Hisszük, hogy mint ember a Szentléleknek csodálatos és általunk megfoghatatlan ereje által fogantatott a szent szűz méhében; (6) tőle születve, mint halandó ember, – hogy elvégezze, amiért jött vala, a mi üdvösségünket, saját testét a legnyomorultabb halálra adta és vérét váltságunk árába kiontotta. – Szenvedett pedig Pontius Pilátus alatt; bírói ítélettel ti. mint veszedelmes gonosztevő elítéltetett, hogy mi ama legmagasabb ítélőszék előtt, az ő elítéltetése által feloldoztassunk. Megfeszíttetett, hogy a kereszten, melyet Isten törvénye kárhoztatott volt, a mi kárhoztatásunkat, melyet bűneinkkel kiérdemeltünk, elhordozza. (7) Meghalt, hogy halála által legyőzze a halált, mely minket fenyegetett

(1) Zsolt. 45,8. 89,21.
(2) Ezsaiás 11,2. 61,1; János 1,16.
(3) Zsolt. 2,6.
(4) I. Péter lev. 2,9.
(5) Kijelentés k. 1,16; Zsolt. 110,3. Zsidókh. 5,1-10. 13,15.
(6) Lukács 1,35. 2,21.
(7) V. Mózes 21,22. Galat. 3,13.

és elnyelje, ami minket elnyelni akart vala. (1) Eltemettetett, hogy az ő kegyelme folytán eltemettessünk a bűnre nézve és megszabaduljunk az ördög és halál uralmától. (2) Hogy pedig ő leszállott a pokolra, ez azt jelenti, hogy Istentől megaláztatott és érezte az isteni ítéletnek szigorúságát és rettenetes voltát. Leszállott pedig azért, hogy közbevesse magát Isten haragjának és az ő igazságának a mi nevünkben eleget tegyen, (3) így róván le és fizetvén meg, nem az ő, – mert őbenne soha semmiféle bűn nem vala –, hanem a mi tartozásunkat és bűneink megérdemlett büntetését. Ezt azonban mégsem kell úgy érteni, mintha az Atya reá valaha haragudott volna. (4) Mert hogyan haragudhatott volna az ő szerelmes Fiára, akiben neki kedve telt; vagy hogyan békíthette volna ki az Atyát az ő közbenjárásával, ha az Atya neki ellensége lett volna? Hanem ez abban az értelemben mondatik, hogy magára vette az isteni szigorúságnak súlyát, amennyiben az Isten keze által lesújtatva és gyötörtetve, az Isten haragjának és büntetésének mindenféle nyilvánulását tapasztalta, annyira, hogy a szorongató gyötrelmek alatt kénytelen volt így kiáltani fel: Atyám, Atyám, mért hagytál el engemet?! (5) Éppen ez az értelme annak, hogy ő leszállott a poklokra; nem pedig az, hogy egy bizonyos helyre, – melyre a pokol (tömlöc) nevet költötték – ment volna le, hogy onnan az ó-szövetség alatt élt atyákat, akik itt mintegy börtönbe zárva fogságban és bilincsek közt várták az ő szabadítását, kiszabadítsa, erővel áttörvén e helynek kapuit.

Mert ez a mese, jóllehet nagynevű férfiak a szerzői, és manapság is sokan mint igazságot védelmezik, – még sem egyéb mesénél. De nem is ilyen értelemben kell venni

(1) Hozsiás 13,14. I. Korinth. 15,55.
(2) Zsidókh. 2. 14; Római 6,4.
(3) Zsolt. 1,10; Ezsaiás 53,4-5.
(4) Máté 3,17.
(5) Máté 27,46.

a péteri helyet, (1) amelyre folyton hivatkoznak azok, akik azt a mesét védeni akarják, ti. hogy Krisztus lélekben elmenvén, prédikált a tömlöcbe zárt lelkeknek. Mert ezzel Péter csak annyit akart mondani, hogy a Krisztus által megszerzett váltság ereje közöltetett azokkal és teljesen kijelentetett azoknak a lelkeknek is, kik már azelőtt elköltöztek volt. A hívők ugyanis, kik az ő üdvösségüket mindig tőle várták vala, akkor nyilván és saját szemükkel szemlélték az ő megjelenését. Ellenben az elkárhozottak, akik későn vették észre, hogy ő az egyedüli üdvösség, melyből ők ki vannak zárva: most világosabban belátták, hogy számukra nincs semmi reménység. Azt pedig, hogy Péter a kegyeseket és istenteleneket egyformán fogságban voltaknak mondja, nem úgy kell érteni, mintha a kegyesek egy bizonyos szűk helyre lettek volna megkötözötten zárva, hanem úgy, hogy ők Krisztust homályosan és mintegy a messze jövendő fellegébe burkoltan nézték és látták, nem pedig mint jelenlevőt. Ezt az ő szorongó váradalmukat nevezte ő bizonyos szójátékkal, fogságnak. – Különben is az Írás bizonyságot tesz arról, hogy ők akkor az Ábrahám kebelében voltak és vannak még most is; azaz, nyugalomban és csendességben, amely reájuk nézve a boldogság kezdete. (2) Tudják ugyanis, hogy ők Istenben élnek és elválaszthatatlanul rajta csüngenek. Ennek megértése által különös vigasztalást nyernek, várván a boldog feltámadás napját.

E részecskét, a poklokra való szállásról, némelyek mellőzik, pedig egyáltalán nem felesleges, mivelhogy legmagasabb dolgokról tartalmaz mélységes titkokat. – Ezenkívül hisszük, hogy a harmadik napon feltámadott a halottak közül; azaz, ugyanazon halálból, amellyel a többi emberek is a természet törvénye szerint meghalnak: és mint igaz ember életre támadott fel, de többé már nem

(1) I. Péter 3.18-20.
(2) Lukács 16,22; Mennyei jelenések k. 6,9.

mint halandó, hanem mint romolhatatlan és testére, lelkére nézve, melyeket visszakapott, – megdicsőülve. És hisszük, hogy az ő feltámadásának ereje abban áll, hogy általa mint megigazultak támadunk fel a bűn halálából mi is új életre és igazságra; (2) s egysznrsmind abban, hogy bizonyosak vagyunk afelől, hogy minden ember, ki valaha hasonló halált szenvedett, fel fog támadni. Mert az ő feltámadása a legbiztosabb bizonyítéka és támasza az emberek feltámadásának. (2)

Hisszük, hogy felment a mennybe; ami által megnyitotta számunkra a mennyország kapuját, ami Ádámban mindnyájunk elől elzáratott volt. (3). Mert ő ami testünkben, mintegy a mi nevünkben ment be az égbe, hogy már őbenne – reménység által – bírjuk az eget és ekként bizonyos módon már az égiek között üljünk. (1) Hasonlóképp hisszük, hogy úgy, mint amilyennek a testben megjelent, ül az Atyának jobbján. Ami azt jelenti, hogy ő királlyá, bíróvá és úrrá tétetett és nyilváníttatott, mindenek felett, egyetlen teremtményt sem véve ki, amely az ő uralma alá nem vettetett, – hogy azáltal szellemi ajándékokkal gazdagítson minket az ő erejével. (5) Ennélfogva megszentel minket és megtisztít a bűn szennyétől; kormányoz és vezet bennünket, míg a halál által hozzá jutunk, amely egyszersmind a mi tökéletlenségünknek is vége, de amely elhozza kezdetét is azon boldogságnak, melyet benne nyerünk meg, hogy az ő országa és dicsősége legyen a mi erőnk, hatalmunk és dicsőségünk a pokollal szemben. Most is nagy javunkra van nekünk az, hogy ő az Atyánál van; annyival inkább, mert hozzájutásunkat előkészíti, utunkat egyengeti, ajánl neki minket s kegyelmet szerez tőle a mi

(1) Római 6,4.
(2) I. Korinth. 15,13; Apost. Csel. 1,22.
(3) János ev. 14,1-3.
(4) Zsidókh. 2,10; Efezeus 2,6.
(5) I. Kor. 15,27; Zsidókh. 2,8; Efezus 4,8.

számunkra, folytonoson könyörög érettünk és mint közbenjáró közbelép nála a mi vétkeinkért, és őt irántunk folytonosan békítgeti. (1) Így hát ő, bár az égbe vitetett és testileg szemünkkel nem látjuk: segedelmét és hatalmát nem vonta meg a benne hívőktől, és jelenlételének nyilvánvaló hatását érezteti. Ezt meg is ígérte volt e szavakkal: íme, én veletek vagyok, mind a világnak végéig. (2) Végre hisszük, hogy onnan abban a látható formában el fog jönni, amelyben látták oda felmenni; az utolsó napon ti., amelyen egyszersmind meg fog jelenni mindeneknek az ő országának kibeszélhetetlen dicsőségével, hogy megltéljen eleveneket és holtakat; (3) azaz azokat, akiket akkor, az a nap élve talál és azokat, akiket a halál már azelőtt elragadott; és megfizet kinek-kinek az ő cselekedetei szerint, (4) úgy, amint ki-ki, az ő cselekedetei által, hívőnek vagy hitetlennek bizonyította magát. – Mivel tehát látjuk, hogy a mi üdvösségünk úgy egységes egészében, mint összes részeiben is a Krisztusban van összefoglalva: vigyázni kell, nehogy azt gondoljuk, hogy a mi üdvösségünknek bár akármily kicsinyke részecskéje is egyebütt van letéve. Mert az összes mennyei kincsek egyedül benne vannak elrejtve. Ahonnan, ami jót csak kívánni lehet, bőséges mértékben megnyerik azok, akik egész reménységükkel egyedül csak rajta csüngenek. Ha pedig mindazokat, melyekről fennebb szólottunk, kétségtelenül megadja nekünk, akik az ő igéjéből szilárd hittel várjuk: akkor nincs olyan jó, aminek bármely kis részecskéje is hiányozhatna nekünk.

(1) Zsidókh. 7,24-28. 9,11-23; Római 8,24; I. János lev. 2,1.
(2) Máté 28.20.
(3) Apost. Csel. 1,11; Máté 24,27.44.
(4) I. Thessal. 4,13-18; Máté 16,27.

"Hiszek Szentlélekben".

Ezzel vallást teszünk arról, hogy hisszük, miszerint a Szentlélek az Atyával és Fiúval együtt igaz Isten, a Szentháromságnak harmadik személye, az Atyával és Fiúval azonos lényegű és egyörökkévalóságú, mindenható és mindeneknek teremtője. Mert amint mondottuk, a három külön személy – egy lényeg; amit, mint mélységes és elrejtett titkot, inkább imádni, mint kutatni kell, mivel sem értelmünk okosságával, sem nyelvünk beszédeivel kifejezni nem lehet és nem is szabad. Ezért, amiképpen minden bizodalmunkat az Atya Istenbe és az ő egyszülött Fiába helyezzük: úgy kell helyeznünk a Szentlélekbe is, mivel ő az Atyával és Fiúval együtt egy Istenünk nekünk. Meg vagyunk győződve, hogy nincsen nekünk más vezetőnk és űtmutatónk az Atyához, mint a Szentlélek, aminthogy nincs más út, mint a Krisztus; és hogy Istentől kegyelem számunkra másként nincsen, mint a Szentlélek által. Mert hiszen a kegyelem nem egyéb, mint magának a Léleknek ereje és működése. Általa hoz létre az Atya Isten minden jót a Fiúban; általa végez mindent, általa tart fenn, éleszt, éltet mindeneket, s általa igazít meg, szentel meg, tisztít meg s hív és von magához minket is, hogy elnyerjük az üdvösséget. (1) – Így tehát a Szentlélek, midőn ekképpen bennünk lakozik, saját fényével világol előttünk, hogy tanuljuk meg és nyilván ismerjük el, hogy Krisztusban az isteni jóságnak mily mérhetetlen gazdagságát bírjuk. (2) Szívünkben felgyújtja a szeretet tüzét úgy az Isten, mint felebarátaink iránt, s napról-napra mind inkább és inkább kioltja és kitisztítja belőlünk a mi érzéki bűnös kívánságainkat; (3) annyira, hogy ha van bennünk valami jó: az

(1) Római 8,29; Efezus 2,18; I. Korinth. 12,7-13.
(2) I. Korinth. 2,10; II. Korinth. 13,4.
(3) Római 8,13.

egyedül az ő kegyelmének ereje és gyümölcse; a mi részünk pedig nála nélkül: értelmünk sötétsége és szívünknek gonoszsága. (1) Mindezen ajándékok pedig nem a mi munkánknak és érdemünknek valamelyes jutalmai, hanem Isten adja azokat nekünk, szabadon és ingyen az ő gazdagságából. Így tehát hiszünk a Szentlélekben, midőn őt az Atyával és a Fiúval egy Istenünknek ismerjük el, és kétségtelen bizonyosnak tartjuk, hogy az ő műve és az ő ereje, hogy az evangélium szent igéjét hallgatjuk, és azt hittel elfogadjuk, és abban a hitben megállunk. Mindez – mondom – ingyen ajándék; ne tekintsük hát a mi érdemünknek! Ezek pedig, miután minden hívőnek egyformán javára vállnak: szükséges, hogy mindenek hite is legyen.

Negyedik rész.

"Hiszek egy közönséges (= egyetemes = katholikus) anyaszentegyházat, szenteknek egyességét, a bűnöknek bocsánatát, a testnek feltámadását és az örök életet."

Először, hiszünk egy szent közönséges (= katholikus = egyetemes) egyházat; azaz, hisszük azt az egyházat, amelyet a választottak összessége alkot; legyenek e választottak akár angyalok, akár emberek; (1) az emberek közül akár halottak, akár még élők; az élők közül ismét lakjanak bármely országban, vagy legyenek bármiféle népek között szétszórva. Hisszük, hogy csak egyetlenegy egyház vagy társaság van, és az Istennek csak egy népe, melynek vezére és fejedelme s – mint egy testnek – feje, a mi Urunk, a Krisztus; aminthogy benne választotta ki az Istennek jósága őket a világ teremtetése előtt, hogy mindnyájan összegyűjtessenek az Isten országába. E társaság pedig katholikus, azaz egyetemes, mivel nem lehet kettőt vagy hármat találni, hanem Istennek választottai oly mó-

(1) Galat. 5,19.
(2) Efezus 1,10; Kolossé 1,16.

don vannak egyesítve és összekapcsolva a Krisztusban, hogy valamint egy főtől függnek, össze is vannak forrva, mint egy test és ugyanazon kapcsolat fűzi őket egymással össze, mint egy és ugyanazon testnek tagjait.

Ők igazán eggyé lettek, akik egy hitben, egy reménységben, egy szeretetben, ugyanazon isteni lélekben élnek és ugyanazon örökségre vannak elhíva: az örök életre. (1) És ez szent is; mivel azok, akiket az ő örök végzéséből kiválasztott, hogy mint az egyház tagjai összekapcsolva legyenek: meg is szenteltetnek az Isten által mindnyájan. (2)

Az isteni kegyelemnek e rendjét pedig Pál úgy írja le nekünk, (3) hogy az emberek közül akiket kiválasztott, azokat elhívja; akiket elhívott, megigazítja; akiket megigazított, megdicsőíti. Elhívja, midőn az övéit magához vonja, azáltal, hogy magát mint Istent és Atyát ismerteti meg. Megigazítja, midőn Krisztus igazságával felruházza, hogy azzal egyfelől felékesítve legyenek az ő tökéletessége szerint, másfelől, hogy elfedezzék az ő tökéletlenségüket; és betölti őket az ő Szentlelkének áldásaival, amely napról napra megtisztítja érzéki romlottságuktól és újjászüli új életre, mindaddig, amíg teljesen szentek és mocsoktalanok nem lesznek az ő tekintete előtt. – Megdicsőíti, amidőn az ő országának fensége nyilvánvalóvá lesz mindenekben és mindenek által. Így hát az Úr, midőn az övéit elhívja,megigazítja és megdicsőíti, nem tesz egyebet, mint nyilvánosságra hozza az ő örök elválasztását, amellyel őket erre elrendelte, mielőtt még születtek volna. Aminél fogva a mennyország dicsőségébe soha senki sem léphet be, aki ilyen módon el nem hívatott és meg nem igazíttatott; amennyiben az Úr a saját kiválasztását összes választottaiban kivétel nélkül ezen az úton, így hozza nyilvánosságra és jelenti ki. A Szentírás gyakran, midőn

(1) Római 12,4-6. I. Korinth. 10,1-; 12,12-; Efez. 4,4-6.
(2) János ev. 17,17-19; Efezus 5,26.
(3) Római 8,30.

a mi értelmünkhöz alkalmazkodik, csak azt nevezi isteni kiválasztásnak, amely már ezen elhívás és megigazitás által nyilvánvalóvá lett. Ez az oka annak, hogy gyakran Isten népéhez számítja azokat, akikben Isten a maga erőit működteti vala, jóllehet nem tartoztak a kiválasztottak közé; viszont, akik valósággal kiválasztottak, azokat nem számítja Isten népe közé, mivel, hogy kiválasztottak, még nincsen nyilvánvalóvá téve. (1) Ez ugyanis nem amaz egyetlen és változhatatlan isteni elrendelésre vonatkozik, hanem Istennek azokat a gyermekeit mutatja fel nekünk, akiket már mi felismerhetünk, akikben ti. már az Isten lelke működik. (2) De, mert az egyház az Isten választottainak népe: nem történhetik meg, hogy akik annak igazi tagjai, végre mégis elvesszenek vagy rossz véget érve elpusztuljanak. Mert az ő üdvösségük olyannyira szilárd és biztos alapokon nyugszik, hogy ha mindjárt az egész föld alkotmánya fenekestől felfordulna is: az még akkor sem inghatna meg és nem lehetne semmivé.

Először is azért nem, mert az Isten kiválasztásán alapszik, s másként meg nem változhatik és meg nem szűnhetik, hacsak amaz ő örök bölcs[ess]égével nem. Ingadozhatnak hát és tétovázhatnak, sőt el is eshetnek, de tönkre nem mehetnek, mivel az Úr saját kezével támogatja őket. Ezt fejezi ki Pál, (3) midőn azt mondja, hogy az Istennek ajándékai és az ő elhívása olyanok, hogy ő azokat soha meg nem bánja. – Másodszor azért nem, mert akiket az Úr elválasztott: azokat ő az ő Fiának, a Krisztusnak őrizetére és felügyeletére bízta, hogy senki azok közül el ne vesszen, hanem feltámadjanak mindnyájan az utolsó napon. (4) Ilyen jó pásztor alatt eltévedhetnek ugyan és eleshetnek, de semmi esetre sem veszhetnek el. Azonkívül bizonyosra kell venni, hogy

(1) Hozseás 2,19.23; Római 9,25. 10,20. 11,7.24.28.
(2) Római 8,14.
(3) Római 11,29.
(4) János ev. 6,39.

a világ teremtése óta nem volt és a világ végéig nem is lesz idő, mikor e földön Istennek egyháza nem lett volna vagy ne lenne; – amint ezt ő maga is megígérte. (1) Mert habár mindjárt az emberi nem kezdetén, az Ádám vétke által megromlott és elfajult is az emberiség: mégis, e megfertőztetett tömegből is mindig szentelt némely edényt tisztességre, hogy ne legyen kor, mely az ő könyörületességét ne tapasztalja. – Végre úgy kell hinnünk az egyházat, hogy az Isten jósága iránti szilárd bizodalommal bizonyosnak tartsuk, hogy mi magunk is bele tartozunk abba, és Isten többi elválasztottaival, akikkel együtt elhíva és már részben megigazítva vagyunk, meg fogunk tökéletesen igazíttatni és meg is dicsőíttetünk. Nem vagyunk ugyan képesek felfogni Isten felfoghatatlan bölcseségét és nem is a mi feladatunk kutatni, hogy megállapítsuk: kik vannak az ő örök tanácsa folytán elválasztva és kik elvetve. (2) De erre nincs is szüksége a mi hitünknek, amelyet különben is teljesen megnyugtat az az ígéret, hogy Isten, fiainak ismeri el azokat, kik az ő egyszülött Fiát befogadták. (3) Ki lenne kívánságában oly gonosz, hogy nem elégedve meg azzal, hogy ő Istennek fia: ennél még többet is kívánna?!

Ha tehát Istennek, az Atyának irántunk való jóakaratát, az életet, az üdvösséget s végre magát a mennyországot egymagában a Krisztusban megtaláljuk: akkor ő nekünk egymagára bőségesen elég kell, hogy legyen. Mert ezt kell meggondolnunk: ha ő a miénk, egyáltalán semmi nélkül sem szűkölködünk, ami csak a mi üdvünkre és javunkra szolgálhat. Ő pedig és vele minden, ami az övé, a miénk lesz, ha szilárd hittel belé fogódzunk, ha őbenne nyugszunk meg, ha belé helyezzük üdvünket, életünket és végre mindenünket, s ha biztosnak tekintjük, hogy ő minket soha sem fog elhagyni. Mert ő segítő jobbját nyújtja

(1) Joél 3,1; Zsolt. 89,29.37. 132,12-.
(2) Római 11,18.21.31-.
(3) János ev. 1,12.

minekünk, – csak hittel fogadjuk el! Akik azonban Krisztussal meg nem elégednek, és magasabb után vágyakoznak: kihívják maguk ellen Isten haragját; és mert az ő fenségének mélyére akarnak betörni: nem várhatnak egyebet, mint azt, hogy az ő dicsősége megeméssze őket. (1) Minthogy ugyanis Krisztus, a mi Urunk az, akiben az Atya öröktől fogva elválasztotta azokat, kiket magáéinak akart választani és az ő egyháza nyájába összegyűjteni: ez elég világos bizonyítékot szolgáltat nekünk arra nézve, hogy magunk is az Isten választottai közé tartozunk, és az ő egyházából valók vagyunk, – ha közösségünk van a Krisztussal. Továbbá, mivel Krisztus, mint az Atyának állandó és változhatatlan igazsága, mindig ugyanaz: legkevésbbé sem szabad kételkednünk azon, hogy az ő beszéde a valóságnak megfelelően tanítja nekünk az Atyának akaratát, amilyen az kezdettől fogva volt és lesz mindig. (2) Amennyiben tehát Krisztust és mindazt, ami az övé, a hit által bírjuk: bizonyosra kell vennünk, hogy amint ő az Atyának szerelmes Fia és a mennyországnak örököse: úgy mi is általa Isten fiaivá fogadtattunk, s így az ő testvéreivé és társaivá lettünk, hogy ugyanazon örökségnek legyünk részesei, hogy ennélfogva bizonyosak legyünk afelől is, miszerint mi azok közé tartozunk, akiket az Úr öröktől fogva elválasztott, akiket mindig védelme alatt tart, és akiket soha sem enged elveszni. (3)

Másként hiábavaló és haszontalan lenne hinnünk, hogy van egyetemes (katholikus) egyház, ha nem hinné ki-ki, hogy ő annak tagja. Egyébként, másokról határozott ítéletet mondani a tekintetben, hogy vajon ők az egyházhoz tartoznak-e vagy nem, kiválasztottak-e vagy elvetettek: nem tartozik reánk. Mert tudni azt, hogy kik az övéi: az, az Istennek különös előjoga, amint ezt Pál is bizonyítja. (4)

(1) Példabeszédek 25,7.
(2) János ev. 1,14. 14,7.
(3) Római 8,31-39.
(4) II. Timotheus 2,19.

És hogy az emberi vakmerőség annyira ne vetemedjék, hogy e tekintetben ítéletet merjen mondani: a mindennapi tapasztalat figyelmeztet, hogy mennyire felülmúlja az Úr ítélete a mi értelmünket. Mert az ó jósága még azokat is visszahívja az igaz útra, akik a legelvetemedettebbeknek látszottak, és akiket teljesen elveszetteknek tartottunk; akikről pedig azt gondolók [gondoltuk], hogy mások fölött állanak: gyakran semmivé lesznek. Egyedül az Isten szemei látják, hogy kik fognak megmaradni állhatatosan mindvégig, (1) és végre is ez a fődolog az üdvösségben. (2). És hogy megítélni tudjuk azt, hogy kik tartoznak az egyházhoz és kik nem: nem következik abból sem, hogy a Krisztus biztosított arról, hogy valamit az ő igéjének szolgái e földön megkötnek vagy megoldanak: meg van oldva vagy kötve az égben is. Mert ezzel az ígérettel nem valami külső ismertető jelt akart adni nekünk, amely nyilvánvalóvá tegye és szemeink elébe tárja azokat, akik feloldva vagy megkötve vannak, hanem csak ezt ígérte: akik hallgatják és hittel fogadják az ember által nékiek hirdetett amaz evangéliumi ígéretet, amellyel Krisztus e földön, azaz ebben az életben váltságra és szabadításra ajánltatik: az olyanok – mondom – valósággal szabadok lesznek az égben is, azaz Isten és az ő ítélőszéke előtt; akik pedig gyalázzák és megvetik: azoknak arra szolgál bizonyságul, hogy ők az égben is, azaz Isten előtt, a saját békóikban és így a saját kárhozatukban maradnak.

Azonban, bármennyire nem vagyunk is képesek teljes bizonyossággal megismerni a választottakat: a Szentírás azért – amint fennebb mondottuk – mégis ad nekünk bizonyos ismertető jeleket, amelyek szerint a kiválasztottakat és Isten fiait a kárhozottaktól és kívülállóktól megkülönböztethessük; már amennyiben ti. Isten akarja, hogy mi megismerjük. Eszerint szeretetteljes ítélettel kiválasz-

(1) Máté 24,13.
(2) Máté 16,25.

tottaknak és az egyház tagjainak kell tekintenünk mindazokat, akik úgy hitvallomásukkal, mint életpéldájukkal és a sakramentumokban való részesedésükkel ugyanazt az Istent és Krisztust vallják, mint mi, habár maradt is valami tökéletlenség az ő erkölcseikben (aminthogy senki sem is tekinthető itt tökéletesnek), csakhogy vétkeikben ne tetszelegjenek maguknak szerfelett és ne kéjelegjenek bűneikben. És legyünk felőlük jó reménységgel, hogy a jóban Isten segedelmével mindig előbbhaladnak, míg minden tökéletlenségüket levetkezve, a választottak örök boldogságára eljutnak. Ezekkel a vonásokkal és ismertető jelekkel határozza meg nekünk az Írás az Isten választottait, az Isten fiait, Isten népét, Isten egyházát, hogy felismerhessük. Akik ellenben vagy nem ugyanazt a hitet vallják, mint mi, vagy ha szájukon hordozzák is a vallástételt, de cselekedeteikkel megtagadják azt az Istent, kit szájukkal vallanak (aminthogy sokakat látunk, kik gonoszak és romlottak egész életükben, ittasok a vétkezés gyönyörétől és mélyen alusznak vétkeikben): az ilyenek az ő ismertető jeleikkel azt árulják el mindnyájan, hogy ez idő szerint nem tagjai az egyháznak.

Az ilyen esetekben való alkalmazásra rendeltetett a kizárás (excommunicatio), amelynél fogva a hívek társaságából kiutasíttassanak és kitaszíttassanak azok, akik a Krisztusban való hit örve alatt haszontalan életük és zabolátlan bűnös dobzódásuk által az egyháznak botránykövei, sőt méltatlanok arra, hogy a Krisztus nevével ékeskedjenek. (1) Az ilyenek kiközösítendők először azért, hogy Isten gyalázatára ne említtessenek a keresztyének között, mintha az ő szentegyháza gonosz és nyilvánvaló istentelen emberek cimborasága volna; azután pedig azért, hogy romlott életükkel a gyakori érintkezés folytán másokat is meg ne rontsanak; s végre azért, hogy a szégyen által megdöbbentve, elkezdjék megbánni saját alávalósá-

(1) I. Korinthus 5,5; Máté 18,17; I. Timoth. 1,26.

gukat és e bűnbánat folytán végre tanuljanak újra magukhoz térni.

Az ilyen emberekről, amennyiben mi belátni képesek vagyunk és a fennebb már említett ismertetőjegyek szabálya szerint méltán elmondhatjuk, hogy ők ez idő szerint az egyházra nézve idegenek. Ámde még így sem szabad felőlük reményt veszteni, mintha őket Isten keze végképp eltaszította volna. Teljességgel nem szabad pedig senkit kitörülni a választottak sorából, sem pedig felőle minden reményt feladni, mintha már elveszett volna, hacsak teljes bizonyossággal nyilvánvalóvá nem lett, hogy az Isten ígéje által már kárhoztatva van; pl. ha valaki szántszándékos gonoszsággal teljes erejéből harcol az igazság ellen, hogy elnyomja az evangéliumot, hogy eltörülje az Isten nevét, hogy szembeszálljon a Szentlélekkel. Mert az ilyenek felől már Isten szája ítélt, midőn ezt mondotta: a Szentlélek ellen való bűn meg nem bocsáttatik sem ezen, sem a más világon. Ezt azonban annyira ritkán lehet magunktól megítélni (ha egyáltalán valaha lehet), hogy tanácsosabb a kijelentés napjára várni és Isten ítéletének vakmerően elébe nem vágni. (1) Több szabadságot az ítélkezésben magunknak ne igényeljünk, hacsak nem akarunk az Isten erejének határt s az könyörületességének törvényt szabni; holott amikor jónak látja, a leggonoszabbakat a legjobbakká változtatja, idegeneket vesz fel s kívülállókat von be az egyházba, hogy így az emberek vélekedését megszégyenítse és merészségüknek határt vessen, hogy az ítélkezés jogát ne merészkedjenek maguknak nagyobb mértékben igényelni, mint ahogy illik. Sőt inkább arra kell törekednünk, hogy kölcsönös őszinteséggel egymásról a lehető legjobb véleménnyel legyünk, egymás cselekedeteit és szavait kölcsönösen a legjobb értelemben vegyük, s ne úgy, mint a

(1) Máté 12,32.37.41; Zsidókh. 6,6.9; János ev. 5,28-; I. Korinth. 4,5.

gyanusítók szoktak, elcsűrve és félrecsavarva. (1). Ha pedig némelyek oly megromlottak, hogy lehetetlen róluk kedvezően ítélni: azokat is bízzuk Isten kezére és ajánljuk az ő jóságába, jobbat remélve felőlük, mint amilyent látunk. Mert csak így lesz lehetséges, hogy kölcsönös méltányossággal és türelemmel lévén egymás iránt, ápoljuk a békességet és szeretetet, és vakmerően Isten ítéletének szentélyébe rontva, tévelygések vermébe ne jussunk. Egyszóval, hogy végezzek: ne magát a személyt kárhoztaasuk, amely Isten kezében és ítélete alatt van, hanem kinek-kinek a cselekedeteiről mondjunk megfelelő ítéletet az Isten törvénye alapján, mely jónak és rossznak zsinórmértéke.

Ily értelemben kell felfogni az egyházból való kiközösítést (exnommunicatio), és nem úgy, mintha azok, kik az emberek előtt az egyház seregéből kitiltattak, egyszersmind az üdvösség reménységéből is ki lennének zárva; hanem úgy, hogy ez által fegyelmeztetnek mindaddig, míg korábbi piszkos életükből a helyes útra visszatérnek. Mint ahogy Pál írja, (2) hogy ő azt az embert átadta a Sátánnak, testének veszedelmére, hogy lelke megtartassék az Úr napján; azaz (amint én értelmezem) az időleges kárhozatra vetette, hogy az örökkévalóságban üdvözüljön. (3) És így – jóllehet az egyházfegyelem szabálya a kiközösítettekkel mindennemű, akár bizalmasabb érintkezést, akár bensőbb barátkozást megtilt: mégis kötelességünk a lehető módon, hol buzdítással és oktatással, hol szelíd és nyájas bánásmóddal, hol Istenhez küldött könyörgéseinkkel azon munkálni, hogy megjavulásuknak jelét adva, az egyház társaságába és keblébe visszafogadtassanak. – És nemcsak ezekkel kell ilyen módon bánnunk, hanem még a törökökkel és szaracénusokkal és az igaz vallás többi

(1) Máté 7,1.4; Római 1,9.10.21. 14,1.13.19; I. Thessal.5,14-; Zsidókh. 12,14.
(2) I. Korinthus 5,5.
(3) II. Thessal. 3,14.

ellenségeivel is; annyira távol van, hogy helyeselhetők volnának azok az eszközök, amelyekkel őket a mi hitünkre téríteni eddigelé oly sokan fáradoztak, midőn tűztől, víztől s még a levegőtől is eltiltják, s megtagadtak velük szemben minden emberi kötelességet, és tűzzel-vassal üldözik őket. Jóllehet azonban, hogy mindaddig, míg Isten ítélete bizonytalan előttünk, egyénenként ítéletet mondani nem szabad arra nézve, hogy kik tartoznak igazán az egyházhoz és kik nem: mégis, ahol látjuk, hogy az Isten igéje tisztán prédikáltatik és azt hallgatják, s ahol a szakramentumokat Krisztus rendelkezése szerint szolgáltatják ki, ott semmi esetre sem szabad kétségbe vonnunk, hogy jelen van az Isten egyháza; miután nem csalhat az ő ígérete: ahol ketten-hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok őközöttük. (1) Valami más biztosabb ismertető jegye e földön Isten egyházának nincsen, sem más mérték annak meghatározására, hogy kik tartoznak ahhoz és kik nem. Sőt mindezeket csak hit által lehet megérteni, s éppen ezt fejezzük ki, midőn azt mondjuk, hogy hisszük az egyházat. Mert a hit tárgyai csak azok, amelyeket testi szemeinkkel nem láthatunk. Ezáltal pedig világossá lesz, hogy az egyház nem valami érzéki dolog, amelyet a mi érzékeinknek alá lehetne vetni, vagy bizonyos határok közé szorítani, vagy bizonyos székhez kötni.

Éppen úgy hisszük a szenteknek közösségét (egyességét); azaz, hogy a közönséges egyházban az összes kiválasztottakra nézve, kik egyszersmind igaz hittel tisztelik az Istent, minden javakban kölcsönösen fennáll a vagyonközösség és kölcsönös részesedés. – Ezáltal azonban nem tagadjuk, hogy az egyeseknek különböző kegyelemajándékai vannak (amint Pál is tanítja, hogy a Lélek ajándékaiban különbség vagyon és különféleképpen vannak kiosztva. (2) Nem is úgy értjük, hogy ki-ki a magáét helyesen

(1) Máthé 18,20.
(2) I. Kor. 12,4-.

és jogosan a magáénak ne tarthatná, amit az állami jogrend szerint birtokol (aminthogy szükséges, hogy e világban a vagyon az emberek között eloszolva legyen); hanem a szenteknek egyessége azt akarja kifejezni, hogy minden eféle vagyonban akár lelki, akár testi, amennyire méltányos és a szükség kívánja, egymást jóakarattal és amint illik, szeretettel részesítsék.

És valóban, ami Isten adományaiból az egyiknek osztályrészül jutott, abból mindnyájan valóban részesülnek, jóllehet Isten háztartása szerint az kizárólag az egyiknek adatott és nem a többieknek; (1) éppen úgy, amint egy testnek tagjai közösségüknél fogva egymás közt mindenben közösködnek, de azért mégis mindeniknek megvan a maga külön adománya és különleges feladata. Mert, amint mondva volt, egybefoglalva és egybeszerkesztve alkotják a testet. Ez a közönséges egyház Krisztus titokteljes teste. (2) Ily értelemben tettük a fennebbi sorokban azt a vallomást, hogy hisszük az egyházat. Itt arról teszünk őszinte nyilatkozatot, hogy milyennek higgyük azt. Jól tudom ugyan, hogy ezt a részt némelyek mellőzik, mások más értelemben veszik: de én úgy magyaráztam, amint legjobb hitem szerint tudtam.

Hisszük a bűnöknek bocsánatát, azaz hisszük, hogy Istennek szabad tetszéséből, Krisztus érdemének közbejöttével bocsáttatnak meg a mi bűneink és nyerünk kegyelmet, akik az egyház testébe felvétettünk és beplántáltattunk; és valljuk, hogy akár egyebünnen, akár más úton, akár mások részére semmiféle bűnbocsánat nem nyerhető. (3) Minthogy ezen egyházon és a szenteknek ezen közösségén kívül nincsen üdvösség. Sőt maga az egyház e bűnbocsánaton alapszik és nyugszik; és mintegy fundamentumra erre támaszkodik. (4) Amennyiben ugyanis a bűnöknek bo-

(1) Római 12,5. I. Kor. 12,21.26.
(2) Efezus 1,10.23.
(3) Ap. Csel. 10,43; I. János 2,2. Ezsaiás 33,24.
(4) Hozseás 2,19.23.

csánatja az út, amely Istenhez vezet, és ez az eszköz, amely vele kibékit: ennélfogva az egyházba is, mely Isten birodalma és sátora, s melyet saját lakóhelyéül szentelt a magosságos Isten, egyedül az nyit utat, ez tart és őriz meg minket abban. (1) E bocsánatot pedig akkor kapják a hívők, amidőn bűneiknek tudata által leveretnek, gyötörtetnek, megrendülnek, az isteni ítélet érzete folytán szorongásba esnek, önnönmaguknak visszatetszenek, és mint valami nehéz teher alatt nyögnek és vergődnek, és a bűnök iránti gyűlölségből és saját meghasonlásuk folytán érzékiségüket és mindazt, mi magukból való, megöldöklik. És valamint e bűnbánatot, amíg a test börtönében járnak, folytonosan – mert így kell! – gyakorolják: szintúgy a bűnbocsánatot is ismételten és folytonosan veszik. Nem mintha bűnbánatukkal kiérdemelnék; hanem mivel tetszett Istennek az üdv ezen rendjében mutatni meg magát az embereknek. Hogy ti. midőn saját szegénységük megismerése következtében minden kevélységet levetkőztek, magukat a porig megalázták és maguknak merőben haszontalanokká lettek: akkor kezdjék végre megízlelni a Krisztusban eléjük adott irgalmasság édes voltát, melyet érezve, újra éledjenek és vigasztalódjanak, biztosan remélve maguknak a Krisztusban mind a bűnbocsánatot, mind a boldog üdvösséget. Másfelől, akik nem ezeken a fokozatokon keresztül törekednek Istenhez jutni, ezt a bűnbocsánatot, mely az üdvösségnek alapfeltétele, soha megnyerni nem fogják. (2) Ékeskedjenek bár akármiféle fénylő és nagyszerű cselekedetekkel és fokozzák ezt egészen a csodálatosig: mégis megveti Isten minden beszédüket, cselekedetüket, gondolataikat, és pedig annyival inkább, minél inkább sikerül megcsalniok szenteskedésükkel az embereket, akiknek szemeit azoknak a haszontalan cselekedeteknek fénye gyakran elkápráztatja.

(1) Zsolt. 46,6. 87,3; I. Timoth. 3,15.
(2) Lukács 16,15.26.31.

Hisszük a testnek feltámadását; azaz, hogy minden ember teste a romlandóságból a romolhatatlanságra, halandóságból halhatatlanságra költetik fel egykoron; (1) és pedig úgy, hogy akik az előtt meghaltak: testüket visszakapják, akár férgek emésztették meg vagy földben rothadott, akár elhamvadott vagy bármi más módon szétszóródott. Akik pedig akkor még életben találtatnak, levetik romlandó testüket, s hirtelen átváltozással mindnyájan halhatatlan természetbe mennek át, és pedig a kegyesek az élet dicsőségére, az elvettetettek pedig a kárhozat halálára. (2)

Hisszük végre az örök életet; azaz, hogy az Isten azokat, akiket testben, lélekben megdicsőített, a boldogságba felveszi, vég nélkül megvédve őket minden változástől és romlástól. Ez lesz valóban az igazi tökéletesség életben, világosságban, igazságban, midőn elválaszthatatlanul Istenen fogunk csüngeni, ki mindezeknek kimeríthetetlen, teljes forrása. (3). Ez a boldogság lesz az Isten országa, minden tisztasággal, örömmel, erővel és boldogsággal tökéletes; és teljes minden olyan dolgokkal, amelyek most titkok az emberek szemei előtt, és amelyeket, mint Pál mondja, (4) sem fül nem hallott, sem szem nem látott, sem emberi értelem fel nem fogott. – Ellenben az istentelenek és elvetettek, kik nem keresték és nem tisztelték Istent tiszta hittel, minthogy sem Istenben, sem az ő országában részük nem lesz, a Sátánnal az örök halálra vettetnek, hogy megfosztva minden örömtől, erőtől és a mennyország egyéb javaitól, az örök sötétségre és örök gyötrelemre kárhoztatva halhatatlan férgek által emésztessenek és olthatatlan tűzzel égettessenek. (5)

(1) I. Kor. 15,22-; I. Thess. 4,16-; Ap. Csel. 23,6.
(2) Máthé 25,11.34.41.
(3) I. Kor. 15,28.53.
(4) I. Kor. 2,9.
(5) Máté 22,23; Ezsaiás 66,24; Márk 9,48.

És pedig, úgy a szenteknek egyességét, mint a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet úgy kell hinnünk, hogy az Úr jóvoltában bízva, biztosra vegyük hogy mindezek nekünk a többi szentekkel együtt részünkbe jutnak. Annak jelzésére pedig, hogy mindezeknek igazsága mily bizonyos és állandó, és hogy midenki magát e hittel megerősítse, az Istent ki-ki Urának és a Jézust üdvözítőjének tartsa, és saját testének feltámadását és örök életét remélje: az egész hitvallás ezzel végződik: "Ámen", ami a kipróbált bizonyosságnak a jelzése. – Bárhol jelentkezzők pedig az élő hit, amely – amint fennebb megmutattuk –, abban áll, hogy bizodalmunkat az egy Istenbe és Jézus Krisztusba vessük: tétlen e hit bizonyára nem lehet; sőt társulnak hozzá mindjárt a reménység és a szeretet. Ha pedig e két utóbbi belőlünk teljesen hiányzik, bármily tudományosan és ékesen bölcselkedjünk is a hitről, be van igazolva felőlünk, hogy nincs semmiféle hitünk. Nem azért, mintha a reménységből és szeretetből származnék bennünk a hit, hanem mivel semmi esetre sem lehetséges az, hogy a hitnek a reménység és szeretet nyomába ne járjon. Mert, hogy ezt először az a reménységről mutassuk ki, ha a hit – amint hallottuk – megingathatatlan bizodalom az Isten igaz voltában, amely nekünk sem nem hazudhatik, sem meg nem csalhat minket, sem hiábavaló nem lehet: akik e bizonyosságot megszerezték, egyszersmind valósággal is várják, hogy Isten a maga ígéreteit be fogja tölteni, miután azok, az ő véleményük szerint, csakis igazak lehetnek. Úgy hogy, egy szóval, a reménység nem egyéb, mint azon dolgoknak várása, amelyeket valósággal Isten ígéreteinek hiszen a hit. Így a hit hiszen Isten igazmondásában; a reménység pedig várja, hogy alkalmas időben kimutatja az ő hűségét. (1) A hit hiszi, hogy Atyánk van

(1) "Hűség"-nek mondják a hittan nyelvén azt, hogy Isten az ő ígéreteihez tartja magát, betartja azokat. Vö. V. Mózes 7,9; I. Tessal. 5,24; I. János 1,9. stb. Ford.

nekünk; a reménység várja, hogy ő irántunk magát mindig annak mutassa. A hit hiszi, hogy nekünk örök élet van adva; a reménység várja, hogy ez valamikor nyilvánvalóvá lesz. A hit alap, melyen a reménység nyugszik, a reménység táplálja és fentartja a hitet. Mert amint senki sem várhat semmit Istentől addig, míg előbb az ő ígéretében nem bízik: megfordítva, épp annyira szükséges, hogy a mi gyenge hitünket – nehogy kifáradva összeroskadjon – tápláljuk és élesszük, türelmesen várván és remélvén. – Semmi sem könnyebb, mint ugyanezt a szeretetről is kimutatni. Miután ugyanis a hit magában foglalja a Krisztust úgy, amint őt az Atya nekünk adja; ő pedig nemcsak bűnbocsánat, békesség, igazság és kiengesztelés az Atyánál, hanem megszentelés is és az élet vizének forrása is: kétségtelenül megtalálja benne a szeretetet, amely a Szentlélek ajándéka és gyümölcse és az ő megszentelésének eredménye. (1) Íme, mindkettő, a reménység és a szeretet miként származik és születik egyformán a hitből, s miként van törhetetlen kapoccsal a hithez kötve mind a kettő. De azért mégsem szabad a szeretetről úgy vélekedni, ahogy az imént a reménységről nyilatkozánk, ti. hogy azáltal a hit tápláltatik, fenntartatik és erősíttetik. Ez ugyanis csak a reménység sajátossága; mert amidőn a reménység csendességgel és türelemmel várja az Urat, féken tartja a hitet, hogy ne rohanjon vakon, és megerősíti, hogy ne tétovázzék és ingadozzék az Isten ígéreteiben való bizodalomban. (2) Egészen más a szeretet természete, melyben semmi sincs ezekhez hasonló. Akik mohón kapnak Pál eme nyilatkozatán: (3) ha valakinek akkora hite volna is, hogy hegyeket mozgatna, szeretet pedig nincs benne: – semmi

(1) Gal. 5,22.
(2) Ezsaiás 28,16.19.29.
(3) I. Korinth. 13,2.

az; és akik ezzel azt akarják bizonyítani, hogy van hit szeretet nélkül is, – melyet ők maguk is formátlannak neveznek –: azok nem veszik észre, hogy mit ért az apostol e helyen a hit alatt. Mert az előző fejezetben, midőn a különböző lelki ajándékokról beszélt, amelyek közé számította a csodatételre való erőket, a nyelvbeszédet, (1) és prófétáló képességet, és miután figyelmeztette a korinthusiakat, hogy ezen ajándékok közül a jobbakat keressék, amelyekből ti. több haszon háramlik az Isten egyházára, – utánateszi, hogy még egy különösen kiváló utat mutatand nekik: azt ti., hogy mindezen kegyelemajándékok, bár önmagukban is kiváló jelentőségűek, mégis semmitérők, ha nem a szeretetnek állnak szolgálatában. Mert az egyház építésére vannak adva, s ha nem arra használtatnak, kegyelemajándék jellegüket elveszítik. Ennek bizonyítására használja azt a megkülönböztetést, amelyben ugyanazon

(1) A "nyelvbeszéd", görögül "γλώσσαις λαλῶν", "ὁ λαλῶν γλώσσῃ", később úgynevezett "glossolália" egy különös jelenség az őskeresztyének vallásos és különösen gyülekezeti életében. Pál apostol az I. Korinth. 12,4-ben és a tizennegyedik részben több helyt szól róla. A különböző kegyelemajándékok közt említi. Bár e jelenség dolga mindmáig végleg tisztázottnak éppen nem mondható, a Pál apostol jellemzése után, valami olyan eksztatikus beszédnek (talán hálaadásfélének) kell tekintenünk, amelynél nemcsak az értelmi működés szorult háttérbe, hanem a nyelvnek és toroknak rendes szervi működése is, értelmesen artikulált hangok helyett, valami miszteriózus hangokat adva. (Talán az angyalok szavának és hangjának utánzása akart lenni.) Ez az apostol szerint "nem embereknek szól, hanem Istennek: mert senki sem érti, noha a Lélek által titkos dolgokat szól." – Hogy ez alatt a jelenség alatt nem valami olyan dolgot kell értenünk, mint amilyent ebből később az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv írója csinált (Apost. Csel. II. 4.6.8.11.): valami nyelvészeti csodát, hogy minden tanulás nélkül egyszerre csak mindenféle nemzet nyelvén tudtak beszélni: eléggé kitűnik abból, hogy "nyelvük által bizonyos jegyző (fogalmat kifejező) szót nem szóltak" (I. Kor. 14,9.11.), s innen volt, hogy senki sem értette. Az apostol csak abban az esetben is tulajdonít ennek valami értéket, ha az illető "nyelvbeszélő" meg is tudja magyarázni, hogy a gyülekezet épüljön belőle. (Lásd: Hilgenfeld, Die Glossolalie in der alten Kirche" c. művét.) Ford.

kegyelemajándékokat ismétli, melyekről fennebb elmondta ítéletét, csakhogy más nevek alatt. Az "erők"-et és a "hit"-et azonban ugyanazon dolog jelzésére használja: a csodatevőképességre. Mintán azonban ezek, ti. akár a csodatevő-erő, akár a csodatevő-hit, Istennek kiváltképpen való ajándéka, amelyekkel bárki éppúgy visszaélhet, mint a nyelvbeszéd adományával vagy a prófétálással vagy bármely más kegyelemajándékkal: világos, hogy ez az igazi és valódi keresztyén hittől nagyon messze áll. Ezt világosan láthatjuk a Júdás példájában is, akinek megvolt az előbbi értelemben vett hite (ti. a csodatevő-hit), de azért legkevésbbé volt "hívő". (1) Ha azonban valaki, akár ebből a helyből, akár egy másikból, mely erre következik, azt akarná bizonyítani, hogy a szeretet nagyobb, mint a reménység és a hit, s hogy inkább a szeretet által igazíttatunk meg, mint a hit által, azaz az erény által, mely, amint ők mondják, többet érő: ez a bizonyítás, minden erőfeszítés nélkül megdönthető. Láttuk ugyanis, hogy amit az első helyen (I. Kor. 13,2) mond, annak semmi köze az igaz hittel. A másodikat mi is az igaz hitre értjük, amelynél a szeretetet nagyobbnak mondja, mivel gyümölcsözőbb, messzebb kihat, többeknél használ, mivel mindig virágzik, míg a hit gyakorlása csak meghatározott időre szorítkozik.

Helyes ítélettel – hacsak minden esze el nem ment – ugyan ki következtethetné ebből, hogy inkább a szeretetből igazulunk meg? Mert megigazító erő a cselekedetek érdemében nincsen. Egyedül Isten könyörületességén nyugszik a mi megigazulásunk, amelyet midőn a hit megragadott, akkor mondjuk: megigazult. Ha pedig valami akadékoskodó az ellen szólalna fel: mért hogy a "hit" szót mindjárt-mindjárt más értelemben veszem: erre azt felelem, hogy az ilyen magyarázatra nekem fontos okom van. Miután ugyanis a Pál által felsorolt adományok bizonyos mértékig mind

(1) Luk. 10,17.20.42.

a hit es a remenység alá tartoznak, mivel Isten ismeretére vonatkoznak: azért az apostol mindazokat összefoglalólag (ἀνακεφαλαίωσις útján) a hit és reménység neve alá gyűjti; mintha mondaná: úgy a prófétaságnak, mint a nyelvbeszédnek és az írásmagyarázatnak és a bölcsességnek az a céljuk, hogy minket Isten ismeretére vezessenek. Istent pedig nem ismerhetjük meg ez életben másként, mint csak a hit és reménység által. Mikor tehát én hitről és reménységről beszélek, mindazokat az előbbieket összefoglalom bennük. Így hát marad e három: a hit, remény és a szeretet; azaz, bármily nagy száma legyen is a különböző kegyelemajándékoknak, mind erre a háromra vonatkoznak; ezek közt pedig legfőbb a szeretet stb.

Meg kell gondolni továbbá, hogy mind a hit, mind a reménység, mind a szeretet a Szentlélek ajándéka és közülük Isten könyörületessége nélkül sem elkezdődni, sem fennmaradni nem képes egyik is. (1) Tanuljuk meg tehát, hogy mindezeket Istentől kell kérnünk, s nem magunkban keresnünk; és hogy akár a reménységből, akár a szeretetből, akár a hitből érzünk magunkban valamit: hálaadással ismerjük el, hogy mindazokat egészben Istentől kaptuk, szívvel és szájjal (különösen pedig szívvel és folytonosan) kérvén őt, hogy azokat bennünk tartsa meg és tegye napról-napra tökéletesebbekké. Mert arra szükségünk van, hogy azok folytonosan növekedjenek, míg csak ebben az életben vagyunk, amely – ha a legjobban foly is dolgunk – nem egyéb, mint vándorlás és tökéletesedés, mígnem egészen eljutunk Istenhez, akiben van a mi teljes tökéletességünk.

-(1) I. Kor. 4,7.