HARMADIK RÉSZ.
Az imádságról,
ahol az úri-imádság is megmagyaráztatik.
Azokból, amelyeket eddig megvitattunk, világosan látjuk, hogy mennyire szegény az ember és szűkölködik minden jóban és hogy mennyire híjával van mindennek, ami őt az üdvre segíthetné. Ennélfogva ha segedelmet keres, mely tehetetlenségében támogassa, magán kívül kell keresnie, és azt magának egyebünnen kell megszereznie. Azután azt is kifejtettük, hogy az Úr magát önként és szabad jótetszéséből ajánlja nekünk a Krisztusban, hogy őbenne, a mi nyomorúságaink helyett minden boldogságot, szegénységünk helyett gazdagságot ajánljon, hogy őbenne mennyei kincseket nyisson fel előttünk oly célból, hogy a mi hitünk teljesen az ő Szerelmes Fiára irányuljon, minden várakozásunk teljesen őtőle függjön, minden reménységünk egyedül rajta csüngjön és benne nyugodjon meg. Ez ugyan titkos és elrejtett bölcsesség, és olyan, amelyet okoskodó következtetésekkel (syllogismusokkal) kikényszeríteni nem lehet; hanem olyan, amelyet csak azok értenek, akiknek szemeit Isten felnyitotta, hogy az ő világosságában lássanak világosságot. Mintán az igaz hit által megtanított annak megismerésére, hogy amire csak szükségünk van, és amivel magunkra hagyatva nem bírhatunk, mindaz megvan Istenben és a mi Urunkban, a Jézus Krisztusban, akibe ti. tetszett az Atyának az ő gazdagsága egész teljességét kitölteni, hogy mint egy kimeríthetetlen forrásból belőle merítsünk mindnyájan: (1) most már csak az van hátra, hogy nála keressük és könyörgésekkel tőle kérjük azt, amiről tudjuk, hogy benne van. Mert különben tudni azt, hogy minden adományoknak Isten az Ura és adója, aki hívogat, hogy kérjük tőle, de hozzá nem menni és tőle nem kérni: ez annyira semmit sem ér, mintha valaki a megtalált kincset a földbe ásva és temetve, számba sem venné. Ez az utóbbi pont, mivel fennebb csak úgy mellékesen volt róla szó és alig érintettük, megérdemli, hogy behatóbban foglalkozzunk vele.
135
Erre térve, az igazi imádság legelső törvénye az legyen, hogy a saját dicsőségünk minden gondolatáról mondjunk le; hogy minden képzelt méltóságunkat vetkezzük le; hogy hagyjunk fel minden magunkban való bizodalommal, dicsőítvén az Urat a mi elvetett és parányi voltunkban, amint a próféta int: (2) Nem a mi igazvoltunkban, hanem a te nagy irgalmasságodban bízva könyörgünk tehozzád; hallgass meg minket Uram; Uram, légy kegyelmes nekünk; hallgass meg minket és cselekedd meg, amiket kérünk tenmagadért, mert a te nevedről neveztetik a te néped és a te szent helyed!" Egy másik próféta pedig azt írja: (3) "Töredelmes szív és a bűn nagysága felett kesergő lélek, megalázkodott és tehetetlenségét érző, éhező kebel és kisírt szemek: Uram, ím ezek adnak neked dicsőséget. Nem atyáink igazvoltában bízva járulunk színed elé és könyörgünk a te orcád előtt irgalmasságodért, mi Urunk Istenünk; hanem mivel te igalmas vagy, könyörülj rajtunk, mert vétkeztünk te előtted!"
Az imádkozás második törvénye pedig az legyen, hogy valósággal érezzük a mi tehetetlenségünket és gondoljuk meg komolyan, hogy mily nagy szükségünk van azokra, amelyeket Istentől a saját javunkra kérünk és
(1) Kolossé 1. János ev. 1.
(2) Dániel 9,18-19.
(3) Baruch 2,18.
136
hogy azokat mi azért kérjük, hogy tőle megnyerjük. Mert ha más gondolattal és érzülettel imádkoznánk: imádságunk hamis és tisztátalan lenne. Ha például valaki Istentől bűnei bocsánatát kérné, de bűnös voltát határozottan és komolyan eszébe nem venné: akkor képmutatásával csak gúnyolná az Istent. Továbbá, amit csakis Isten dicsőségére kérünk: azt a lángoló szív forró vágyakozásával kell kérnünk; úgy hogy ha például az ő nevének megszenteltetését kérjük: akkor – hogy úgy mondjam – gyötrő éhséggel és égő szomjúsággal kell epednünk ama megszenteltetés után. Tehát, ha megismertük, hogy minket a bűn terhe nyom s gyötör, ha belátjuk, hogy nincsen bennünk semmi, ami számunkra Istennél kegyelmet szerezhetne: ez érzés azért mégse rettentsen el attól, hogy hozzá közeledjünk, mert ránk nézve nélkülözhetetlen, hogy ilyeneknek ismerjük és ítéljük magunkat, midőn hozzá közeledünk. (1) Mert nem arra van az imádság rendelve, hogy büszkélkedve vagy magunkat nagyra tartva járuljunk Isten elébe; hanem arra, hogy általa a mi gyarlóságunkat beismerve, azt előtte megsirassuk, miként a gyermekek bizalmasan megvallják szülőik előtt az ő bajaikat. Sőt inkább, ennek az érzésnek minket egyenesen ösztönöznie és sarkallnia kell azimádkozásra. A mi gyarló voltunk ezen érzete mellé a jó Isten még két dolgot adott, hogy azok minket az imádkozásban való szorgalmatosságra még hathatósabban serkentsenek: a parancsolatot, melynél fogva az imádkozást elrendeli; és az ígéretet, mely által biztosít, hogy meg fogjuk kapni, amit csak kérünk. A parancsolat gyakran van ismételve: "Kérjetek, jöjjetek hozzám; keressetek engem; forduljatok hozzám; hívjatok segítségül engem, a ti nyomorúságtoknak idejében" és még sok más helytől eltekintve, különösen a harmadik parancsolatában is, hol óva int minket, hogy az ő nevét hiába fel ne vegyük. (2) Mert amikor itt azt pa-
1) Lukács 17,10.
2) Luk. 11,13; János 16,23; Máté 7,7; Zakh. 1,3; II. Móz. 20,7. Zsolt. 50,14.
137
ranesolja, hogy hiába fel ne vegyük: egyszersmind azt is parancsolja, hogy magasztalva emlegessük, dicsőítvén őt mint minden erőnek, jónak, segedelemnek és oltalomnak forrását, azáltal, hogy mindezeket tőle kérjük és tőle várjuk. Ennélfogva ha mi, mikor bennünket valami szükség szorongat, nem hozzá fordulünk, nem őt kérjük és nem az ő segedelméért esdeklünk: haragját éppen úgy kihívjuk, mintha akár idegen isteneket, akár bálványokat csinálnánk magunknak; – mert parancsainak kicsinylésében az ő akaratát mindkét esetben egyaránt megvetjük. Másfelől azonban, akik őt segítségül hívják, őt keresik és őt magasztalják: azok nagy megnyugvást találnak abban a tudatban, hogy így őelőtte kedves dolgot cselekesznek és az ő akaratának szolgálnak. – Az ígéret így szól: "Kérjetek és megadatik néktek; meghallgatlak titeket; kiszabadítlak titeket; megnyugtatlak; megerősítlek; legeltetlek titeket bőségben; nem háborítlak meg titéket". (3)
Mindezek, amint Isten nekünk megígérte, kétségtelenül be is fognak teljesedni, ha szilárd hittel várjuk. Mert nem a könyörgés érdeme és méltósága biztosítja a sikert, hanem a kéréshez fűzött minden remény az ilyen ígéreten nyugszik és egyedül attól függ. (2) Ennélfogva teljes lelkünkből meg kell győződve lennünk afelől, hogy meghallgatásra fogunk találni éppúgy, mint Péter vagy Pál, vagy bármelyik más szent, – jóllehet az ő életük szentebb volt, mint a miénk, – hogyha ugyanazt és ugyanazon erős hittel kérjük az Istentől. Mert hiszen, miként az imádkozásra nézve ugyanazt a parancsolatot kaptuk: a meghallgattatásra nézve is ugyanazon ígérettel vagyunk felvértezve. Isten ugyanis az imádkozás értékét nem az imádkozó személyének méltósága szerint ítéli meg, hanem egyedül aszerint, hogy minő hittel engedelmeskedünk az ő parancsolatainak
(1) Máté 7,8. Luk. 11,10; János 16,23; Márk. 11,23.
(2) Ezsaiás 65,24; Jerem. 29,13; Zsolt. 50,15. 91,2.9.15; Máté 11,2.
138
és minő hittel bízunk az ő ígéreteiben. Viszont azok, akik Isten ígéreteiben kevésbé bíznak és az ő hűségét kétségbe vonják, és ennélfogva kétkednek és haboznak abban, hogy vajon meghallgattatnak-e: azok kihívják magát az Istent, és semmit sem érnek el, amint Jakab mondja, (1) ki az ilyeneket a szél által ide s tova hajtott és ingatott hullámokhoz hasonlítja. Aztán, midőn az Isten biztosít, hogy mindenkinek a saját hite szerint lesz: ebből következik, hogy hit nélkül semmit sem érhetünk el. (2)
Miután pedig az emberek közül senki sem méltó arra, hogy Isten elébe járulhasson és az ő tekintete előtt megállhasson: maga a mennyei Atya, hogy minket e szorongatott helyzetből, melynek mindnyájuuk lelkét csüggedésbe kell vala ejtenie, kimentsen minket, – saját Fiát, a mi Urunkat, a Jézus Krisztust ajándékozta nekünk, hogy ő, nála nekünk szószólónk és közbenjárónk legyen, és hogy az ő vezetése alatt biztosan eljussunk hozzá. (3) Ilyen közbenjáróban bízva, semmi, amit az ő nevében kérünk, meg nem tagadtatik tőlünk, minthogy tőle az Atya semmit sem tagadhat meg, (4) lévén az Isten trónja is nemcsak az ő fenségének, hanem az ő kegyelmének is trónja, amelynél midőn a Krisztus nevében teljes bizodalommal megjelenni bátorkodunk, könyörületességet és kegyelmet fogunk találni az ő támogatásában. És amint az Isten segítségül hívására nézve parancsolat adatott és ígéret arra nézve, hogy akik segítségül hívják, meghallgattatnak: úgy különösen meg van az is parancsolva, hogy a Krisztus nevében könyörögjünk és bírjuk egyszersmind azt az ígéretet is, hogy amit az ő nevében kérünk: meg is fogjuk kapni. (5) Ebből minden kétség nélkül világos, hogy akik az
(1) Jakab 1,6.
(2) Máté 8,13. 9,22; Márk 11,24.
(3) I. Timoth. 2,5; I. János 2,1; Zsidók 8,1. 9,14.
(4) Zsidók 4,14-16.
(5) János 14,15; 16,15.
139
Istent más nevében hívják segítségül, mint a Krisztuséban, az olyanok az ő parancsait vakmerően megsértvén és akaratát semmibe sem vévén: ezeknek nincs semmi ígéretük arra, hogy könyörgésük meghallgattatik. Mert amint Pál mondja: (1) Istennek minden ígéretei a Krisztusban lettek "igenek és Ámenek"; azaz, benne nyertek megerősítést és beteljesedést. Továbbá, miután ő az egyetlen út és kapu, amelyen át az Istenhez juthatunk: (2) akik erről az útról letértek vagy ezt a kaput elveszítették, azokra nézve nem maradt sem más út, sem más kapu az Istenhez való jutásra és az ő trónján számukra semmi egyéb nem maradt, mint harag, ítélet és rettegés. – Végre, mivel Isten őt a mi fejünkké és vezérünkké jelölte ki: (3) akik tőle valami úton-módon eltérnek vagy őt elhagyják, azok arra vállalkoznak, – amennyiben rajtuk áll, – hogy az Isten által reájuk nyomott bélyeget letörüljék és házasságtörésre vetemedjenek. (4)
Ami a szenteket illeti, kik meghalván, a Krisztusban élnek, ne álmodozzunk arról, mintha nekik talán más útjuk lett volna az Istenhez való imádkozásra, mint a Krisztus, ki az egyedüli út; vagy mintha más névnél fogva volnának kedvesek az Isten előtt. Így tehát, miután az Írás minket minden mástól egyedül csak a Krisztushoz hív vissza, miután a mennyei Atya benne akart összegyűjteni mindeneket: (5) tévelygés azt akarni, hogy Istenhez jutásunkat a szentek által eszközöljük, amit ők még magukra nézve sem voltak képesek eszközölni. Ezen kívül, midőn
(1) II. Kor. 1,20.
(2) János 14,6.
(3) János 6,47.69.
(4) Az ószövetségi próféták – s különösen Hozseás – Izrael népének Jáhvé iránt tartozó hűségét a házastársak viszonyában szemléltetik. E képpel van kifejezve itt a híveknek a Krisztushoz való viszonya s ily értelemben "házasságtörők" azok, akik elhajlanak a Krisztustól. Ford.
(5) Kolossé 1,17; Efezus 1,10.
140
ők minden óhajtásukkal Isten akaratához fordulnak, arra tekintenek és abban nyugosznak meg: balgatagon és érzékileg, sőt meggyalázóan gondolkoznak felőlük azok, akik azt gondolják, hogy ők imádságukban valami egyebet kértek maguknak, mint olyan dolgokat, amelyek az Isten országa eljövetelére vonatkoznak; ami egyfelől a kegyesek üdvösségével, másfelől az elvettetettek megsemmisülésével fog beteljesedni. Ennélfogva nem kell azt hinni, hogy minket ők imádságaikkal valami módon segíthetnek, ha a Krisztusban részünk nem vala és az ő országának tagjaivá nem levénk. Valamint másfelől, ha részeseivé lettünk a Krisztusnak, teljes bizalommal kell lennünk aziránt, hogy érettünk van minden, ami csak Istentől van, és az egész egyház, amelynek ama szentek is tagjai, érettünk könyörög, midőn imádkozik, hogy az ő Urának országa eljöjjön. Ámde azért, jóllehet ily módon könyörögnek érettünk, mégsem kell őket segítségül hívnunk. Hogy így tegyünk, az abból sem következik, hogy e földön élő emberek egymást könyörgéseikben kölcsönösen ajánlhatják. (1) Mert ez csak arra való, hogy élessze bennük a szeretet kötelességét az által, hogy egymás közt egymás szükségeit mintegy megosztják és kölcsönösen magukra veszik. Ez pedig a halottakra nézve, akiket az Úr a mi társaságunkból kiszólított, lehetetlen. Irántunk való szeretetük ugyan bár folyton érvényesül, aminthogy velünk egy hittel vannak összekapcsolva a Krisztusban, de nincs semmi érintkezésünk sem nyelv, sem fül által. (2) Mert erről a dologról egyebet határozottan állítani mi volna más, mint agyvelőnknek bódult álmodozásával Isten titkos határozataiba rontani és törni az Ő igéje nélkül, és lábbal taposni az Írást, amely oly sokszor tanítja, hogy a mi testünknek okossága ellenség az Isten bölcsességének, s egyáltalán annyiszor kárhoztatja a mi gondolatainknak hiábavalóságát, semmivé tévén
(1) I. Timoth. 2,1; Jakab 5,15.
(2) I. Kor. 13,10.
141
minden mi okoskodásunkat, s azt akarja, hogy egyedül az Isten akaratára tekintsünk. (1) Istennek ez akarata pedig kizárólag és egyes-egyedül a Krisztust ajánlja nekünk, hozzá utasít és beléje állít. Ő maga a mi szájunk – úgymond Ambrosius – ki által az Atyával beszélünk; ő a mi szemünk, ki által az Atyát látjuk; jobbunk, ki által mi magunkat az Atyának ajánljuk, s az ő közbenjárása nélkül sem nekünk, sem semmiféle szenteknek nincsen közösségünk az Istennel.
Továbbá, akik maguknak a szentek közül egy különös patrónust fogadnak vagy választanak, abban a reményben, hogy annak ajánlata folytán valami különös támogatáshoz jutnak: nem közönséges gyalázattal illetik őket. Mert amidőn olyan érzéki indulattal ruházzák fel őket, hogy közülük ki-ki egyik vagy másik tisztelője iránt különösebb jóakarattal van: akkor megfosztják őket attól az egyetlenegy akarattól, melyet – mint fentebb állítottuk -állandóan és változhatatlanul az Istenbe helyeztettek, (2) és amely arra irányul, hogy jöjjön el az ő országa. Akik pedig őket, a maguk közbenjárójukká teszik, minthogyha a Krisztus elerőtlenedett vagy túl szigorú volna: azok meggyalázzák a Krisztust és megfosztják "egyedüli közbenjáró" címétől, mely amiként neki az Atyától különös előjogképpen adatott: úgy senki másra át nem vihető. Ezzel pedig az ő születésének dicsőségét elhomályosítják, a keresztet semmissé teszik; szóval, amit a mi üdvünkre tett és szenvedett, mindazt megfosztják és megrabolják dicséretétől. Mert hiszen mindezeknek az a célja, hogy ő legyen és ő tartassék egyedüli közbenjárónak. De ezzel megvetik egyszersmiad Isten jóságát is, aki nekik Atyjukul ajánlotta magát. Mert az Isten csak akkor Atyjuk nekik, ha Krisztust testvérüknek ismerik. Amit pedig nyilván megtagad-
(1) V. Mózes 12,8.32.
(2) Akaratukat az Istenbe helyeztették = akaratukat Isten akaratával egyesítették = amit Isten akar: azt akarják. Ford.
142
nak, ha csak el nem ismerik, hogy ő oly testvéri indulattal van irántuk, melynél gyöngédebb semmi sem lehet. – De talán az indítja őket arra, hogy a szentek közbenjárásához folyamodjanak, mert gyakran olvassák, hogy a szentek könyörgései meghallgatást nyertek. – De miért hallgattattak meg? – Nemde, mivel imádkoztak. Benned bíztak – így mond a próféta (1) – és megszabadítottad őket; hozzád kiáltottak, és meg nem szégyenültek. – Könyörögjünk mi is úgy, mint ők, hogy mi is meghallgattassunk, miként ők! Mi azonban, ellentétben azzal, ahogy kellene, fonákul így okoskodunk: csak azok fognak meghallgattatni, akik már egyszer meghallgattattak. Mennyivel helyesebben szól Jakab! Illyés is – úgymond – hozzánk hasonló ember volt, és könyörögve könyörgött, hogy ne legyen eső, és nem esett a földön három évig és hat hónapig. (2) Aztán ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld meghozta gyümölcsét. Ezzel nem Illyésnek tulajdonít valamely előjogot, hanem az imádkozás erejének bizonyságául hozza fel, hogy hasonló imádkozásra buzdítson minket.
Az imádkozásnak – aminő értelemben azt itt vesszük – két része van: könyörgés és hálaadás. A könyörgésben szívünk kívánságait visszük Isten elé, az ő jóságától mindenekelőtt azokat kérve, amelyek kizárólag az ő dicsőségére szolgálnak, és azután azokat, amelyek nekünk is javunkra szolgálnak. (3) A hálaadásban az ő irántunk való jótéteményeiről emlékezünk meg, és dicsérettel ismerjük el, összes javainkat, ami csak van, az ő jósága ajándékának tekintvén. Dávid mindkettőt összefoglalta egy versbe, midőn Isten nevében így ír: (4) hívj segítségül engemet a te nyomorúságodnak idején, én megszabadítlak tégedet, és te dicsőítesz engemet. Mindkettőt folytonosan
(1) Zsolt. 22,5.
(2) Jakab 5,17.
(3) I. Timoth. 2,2.
(4) Zsoltárok 50,15.
143
gyakorolnunk kell. (1) Mert akkora a mi gyámoltalanságunk, annyi szükség szorongat és gyötör minden oldalról, hogy mindnyájunknak, még a legszentebheknek is, bőséges okunk van reá, hogy szünet nélkül fohászkodjunk és esdekeljünk az Istenhez, s leborulva kérjük az ő segítségét. Ezek mellett oly számos és oly nagy áldásokkal árasztott el minket az Isten, s bármerre nézel, oly számos és oly felséges csodadolgai láthatók, hogy a hálaadásra és magasztalásra mindig bőven van okunk, tárgyunk és alkalmunk. És – hogy még jobban kifejtsük – minekutáua minden mi reménységünk és segedelmünk Istenben van, elannyira, hogy – amint már előbb eléggé bebizonyítottuk, – Istennek áldása nélkül sem magunknak, sem a mi javainknak jó dolga nem lehet: szükséges magunkat állandólag neki ajánlanunk és mindenünket őreá bíznunk. (2) Továbbá bármit gondolunk, szólunk és teszünk: az ő kezének és akaratának vessük alá; szóval az ő segedelmének reménységével gondoljuk, mondjuk és tegyük. Mert Istentől átkozottaknak mondatnak mindazok, akik önmagukban vagy másokban bizakodva terveinek és határoznak; akik az ő akarata és segítségül hívása nélkül fognak valamibe vagy akarnak valamit kezdeni. (3) Mivel pedig megmondatott, hogy őt kell minden áldás szerzőjének elismernünk: ebből az következik, hogy folytonos hálaadással kell mindent mintegy az ő kezéből fogadnunk; és az ő áldásait, melyek az ő gazdagságából megszakadás nélkül jőnek és áradnak ki reánk, helyesen egyedül csak akkor használjuk, ha az őt illető dicséretmondásban és hálaadásban állhatatosak vagyunk. Mert amidőn Pál amellett tesz bizonyságot, (1) hogy ige és könyörgés által szenteltetik meg minden teremtmény: ezzel egyszersmind arra int, hogy ige és könyörgés nélkül semmi-
(1) Lukács 18,1. 21,36; Efezus 5,20.
(2) Jakab 4,2.15.
(3) Ezsaiás 30,15. 31,1.
(4) I. Timoth. 4,5.
144
képpen sincs megszenteive; értve ige alatt, szócserével, a hitet.
Ezért parancsoIja Pál egy másik helyen, (1) hogy szüntelen imádkozzunk; azt akarván, hogy minden időben, minden órában, minden helyen, minden dologban mindenkinek kívánságai Istenre irányuljanak, azok beteljesedését is tőle várják, és mindezekért dicséretet neki mondjanak; amiképpen ő megszakadás nélkül szolgáltat okot a dicséretmondásra és könyörgésre. Ez a "szüntelen-imádkozás" mindenkinek saját és magán-imádkozására vonatkozik, és egyáltalában nem a közegyházi imádkozásra, amely sem folytonosan tartó nem lehet, sem másként nem történhetik, mint a közmegállapodásból folyó egyházi rend szerint. E végre bizonyos órák jelöltetnek ki és állapíttatnak meg, amelyek ugyan, amily közömbösek az Isten előtt, éppoly fontosak az emberek társasági rendjére nézve, hogy tekintet legyen minden méltó kívánalomra, s így – amint Pál mondja – az egyházban mindenek ékesen és jó renddel folyjanak. (2)
Erre vannak rendelve a nyilvános helyek is, amelyeket templomoknak nevezünk; nem minthogyha elkülönítve, valami különös szentségük által az imádságot inkább megszentelnék, vagy annak Isten által való meghallgattatását eszközölnék: hanem hogy a hívek gyülekezetét kényelmesebben befogadják, mikor imádkozásra, az ige hirdetésének hallgatására, szakramentumok felvételére összegyűlnek. Egyébiránt, mint Pál mondja, (3) mi magunk vagyunk Istennek igazi templomai, kik ha imádkozni akarunk Isten templomában, saját magunkban imádkozzunk. Aki azonban azt hiszi, hogy közelebb hajtja Isten az ő füleit hozzánk a templomban, vagy a hely szentsége által könyörgését megszenteltebbnek tekinti: ezzel zsidós vagy pogányos babonát
(1) I. Tessal. 5,17; I. Timoth. 2,1.
(2) I. Korinth. 14,40.
(3) I. Korinth. 3,17. 6,19; II. Korinth. 6,16.
145
űz, mert érzékileg imádja az Istent. Ez ellen adatott a parancsolat, hogy a helyre nézve semmi különbséget nem téve, lélekben és igazságban imádjuk az Istent. (1)
Amennyiben pedig már előbb is azt mondtuk a könyörgés céljának, hogy a megindult lélek úgy a hálaadásban, mint a segélykérésben Istenhez emelkedjék: ebből önként érthető, hogy az ima lényege a szívben és a lélekben van. Sőt még helyesebben: maga az ima nem egyéb, mint a szív benső vágyódása, melyet kiöntünk és föltárunk Isten előtt, ki a szíveket vizsgálja. Éppen ez okból a mi Urunk, a Jézus Krisztus, mikor az imádkozás legjobb szabályait akarta adni, azt parancsolta, hogy a midőn imádkozni akarunk, vonuljunk be a mi szobácskánkba, és ajtót zárva imádkozzunk a mi Atyánkhoz titkon, hogy a mi Atyánk, aki titokban van, meghallgasson minket. (2) Mert amidőn arra hív fel, hogy őrizkedjünk a képmutatók példájától, akik az emberek tetszését azzal vadásszák, hogy kevélykedő fitogtatással imádkoznak: mindjárt hozzáteszi, hogy melyik jobb: ti. bemenni a mi kamrácskánkba, és ott – ajtót zárva – imádkozni. Ezekkel a szavakkal – ahogy én értelmezem – arra tanít, hogy szálljunk alá a mi szívünk mélyébe, vonuljunk magunkba; ígérvén nekünk, hogy a szív ilyen érzelmei mellett, közel lesz hozzánk az Isten, akinek temploma kell hogy legyen a mi szívünk. Mert ezzel nem azt akarta tagadni, hogy más helyen is ne lehetne imádkozni, hanem azt adja értésünkre, hogy az ima valami olyan elrejtett dolog, amelynek egyfelől legkiváltképpen a szívben van a helye, másfelől pedig, távol minden zavaró gondtól, legfőképpen a szívnek nyugalmát keresi, eszközli.
Ezekből fényesen kiviláglik, hogy az imádkozásban sem a fennszóval való mondásnak, sem az éneklésnek semmi különös jelentősége nincs, sem Istennél semmit sem használ, hacsak a szív mélyéről felfakadó érzelemből nem szár-
(1) János ev. 4,24.
(2) Máthé 6,6.
146
mazott. Sőt mind a kettő Istennek haragját hívja ki ellenünk, hacsak a nyelvnek és toroknak van szerepe bennük; mert ez az ő szentséges nevével való visszaélés és az ő fenségének nevetségessé tétele, amint ezt a próféta által maga bizonyítja, midőn így szól: (1) Ez a nép csak szájával közelget énhozzám, és nyelvével tisztel engemet, de szíve távol van tőlem; és emberi parancsolat és bölcseség szerint féltek engemet, amiért – íme – a nép között ezt a nagy és bámulatra méltó csodát teszem, hegy az ő bölcseiknek bölcsessége elvesz és véneiknek tanácsa semmit érő lesz. Ezzel azonban nem ítéljük el sem a fenhangon való imádkozást, sem az éneklést; csakhogy a lélek érzelmeinek legyenek kifolyása és annak álljanak szolgálatában. Mert hiszen ezek így az észt gyakorolják abban, hogy Istenről gondolkozzék, és a figyelmet ébren tartják, amely – minthogy csapongó – könnyen megcsappan és elszóródik. Ezenkívül, miután Isten dicsőségének testünk minden egyes tagjában valami módon nyilvánulnia kell: e szolgálatra kiváltképpen a nyelv illetékes és hivatott úgy az ének, mint a beszéd által, amely különösen az Isten dicsőségének hirdetésére és prédikálására teremtetett. Különösen nagy szerepe van a nyelvnek a nyilvános könyörgésekben, amelyek a hívők gyülekezetében tartatnak, s amely közös könyörgésekben azt akarjuk, hogy az Istent, kit egy szívvel és ugyanazon közös hittel tisztelünk: egy szóval és mintegy ugyanazon egy szájjal, egyformán is magasztaljuk mindnyájan; és pedig nyilvánosan, hogy ekként az atyafiak egymástól kölcsönösen hallják a hitről tett vallomást és hasonló eljárásra nyerjenek ösztönöztetést. Innen az is világosan kitetszik, hogy a latinok közt ne görögül, a franciák vagy angolok közt ne latinul mondassanak a nyilvános könyörgések, amint ez idáig szerteszét történt; hanem a nép nyelvén, amit az egész gyülekezet közönségesen megérthet. Mert a cél, az egész gyü-
(1) Ezsaiás 29,13; Máté 15,8.
147
lekezet építése, amire nézve a meg nem értett beszédnek éppen semmi haszna sincs. Akik pedig nem gondolnak azzal, hogy mit kíván a szeretet: azok legalább a Pál tekintélyére adjanak valamit, kinek szavai határozottak, midőn ezt mondja: ha te hálákat adsz a Lélek által a gyülekezetben, az ott levő tudatlanok mi módon mondanak a te hálaadásodra "Ament"-t, ha nem tudják, mit beszélsz?! Mert te ugyan hálákat adsz, de más azon nem épül. (1) Egyébiránt feltétlenül amellett kell tartanunk, hogy sem a nyilvános, sem a magán-imádkozásban semmiképpen sem lehetséges, hogy a nyelv lélek nélkül Isten előtt kedves legyen. Azután meg, amit az elme gondol, annak erőteljesnek és tűzzel telinek kell lenni, hogy messze túlszárnyalja azt, amit a nyelv beszéd által kifejezni képes. Végre a magánimádkozásnál nem is nélkülözhetetlen a beszéd; elég az ösztönzésre maga-magának a belső indulat; aminthogy gyakran a legigazabb imádságok nélkülözik is a szót (szótlan imádságok), miként a Mózes és Anna példájában látjuk. (2) No, de az imádságnak nemcsak természetével, hanem formájával is közelebbről meg kell ismerkednünk; azzal ti., amelyre az ő Szerelmes Fia által tanított meg minket a mennyei Atya, s amely tényében az ő mérhetetlen jóságát és kegyességét ismerhetjük fel. (3) Mert nemcsak int és buzdít, hogy miként a gyermekek a szülők szeretetéhez fordulnak, mi is minden szükségünkben hozzá folyamodjunk; hanem, látván, hogy még azt sem tudjuk eléggé felfogni, hogy mily szorongató a mi szegénységünk, s hogy mit kell kérnünk s mi ebből a mi hasznunk: ezen mi tudatlanságunk tekintetében is segítségünkre jött, és a mi felfogásunk hiányait kipótolta és kiegészítette a magáéból. Mert egy formulát írt előnkbe, amelyben, mint egy táblán előnkbe adta mindazt, amit tőle kérnünk szabad, ami csak javunkra szolgál; mind-
(1) I. Korinth. 14,16.
(2) II. Mózes 14,21.27; I. Sámuel 1,13.
(3) Máté 6,9; Luk. 11,2.
148
azt, amit kérnünk szükséges. Ebből az ő szíves jóságából nagy megnyugvást merítünk; mert tudjuk, hogy mi, akik majdnem az ő szája szerint könyörgünk, semmi lehetetlent, semmi idegenszerűt vagy nem nekünk valót, szóval, semmi olyant nem kérünk, ami előtte tetszésre nem talál.
Ez az imaforma vagy szabály hat kérésből áll. Mert, hogy el ne fogadjam azok nézetét, akik hét részt különböztetnek meg benne, erre az indít engemet, hogy Lukácsnál csak hatot olvasunk, aki pedig az imádságot megcsonkítva bizonyára nem hagyta volna reánk; úgyhogy, ami Máténál hetedikül van hozzácsatolva, az – az írásmagyarázat szabálya szerint – a hatodik kéréshez kapcsolandó. Jóllehet mindenik részben egyfelől Istennek dicsősége tartandó legelső sorban szem előtt, másfelől pedig mindenik a mi javunkra céloz, s úgy válik hasznunkra, ha úgy teljesedik be, amint kérjük: mindazáltal különösen a három első van Isten dicsőségére rendelve. Ezekben egyedül ezt kell szem előtt tartanunk, minden tekintet nélkül – amint mondani szokták – a mi hasznunkra. A másik három rólunk gondoskodik, és szorosan véve, arra van rendelve, hogy azokat kérjük, amik nekünk szükségesek. Úgyhogy pl. amikor mi az Isten nevének megszenteltetését kérjük: akkor egyáltalán nem szabad a mi előnyünkre gondolni, hanem egyedül az ő dicsőségét kell szem előtt tartanunk, minden figyelmünket egyedül arra kell irányítanank, és nem szabad, hogy ilyen kérések alkalmával más érzelmek illessék meg lelkünket. Ez különben, saját magunknak is nagy javunkra szolgál; amennyiben, midőn az ő neve, úgy, amint kérjük, megszenteltetik: ami megszentelődésünk is megtörténik. Hanem azért - amint mondók – szemünknek még a ránk háramló előnyökre nézve is, mintegy vaknak kell lennie, nehogy valami módon arra tekintsünk. Annyira, hogy ha semmi reményünk sem volna is arra, hogy az nekünk magunknak is javunkra szolgál: még akkor sem volna szabad megszűnnünk óhajtani és könyörögvén kérni e megszenteltetést,
149
vagy akármit, ami az Isten dicsőségére vonatkozik; amint a Mózes és Pál példájában látjuk, (1) akik nem gondolva és nem tekintve magukra, buzgó és lángoló lélekkel kívánták saját vesztüket, hogy akár saját pusztulásuk árán is előmozdítsák Isten dicsőségét és országát. És viszont, midőn azért könyörgünk, hogy adja meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket, jóllehet azt kívánjuk, ami a mi javunkra szolgál: mégis, ezzel is különösen az Isten dicsőségét kell keresnünk, annyira, hogy még ezért se fognánk könyörögni, ha Isten dicsőségére nem szolgálna.
Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy!
Íme, már itt a kezdetén találkozunk azzal, amit fennebb mondottunk, hogy minden imádságunkat Krisztus nevében kell Istenhez intéznünk, aminthogy semmi imádság sem kedves előtte másnak a nevében. Mert mihelyt Istent Atyának nevezzük: a Krisztus nevére hivatkozunk. Mert micsoda bizodalommal nevezhetné az Istent valaki Atyának, s ki merészkednék igénybe venni magának az istenfiúság méltóságát: ha a Krisztusban a kegyelem fiaivá nem fogadtattunk volna; aki, mivelhogy valóságos Fiú, minékünk az Atyától testvérül adatott, hogy ami neki természet szerint sajátja volt, a fiúváfogadás kegyelmi ténye folytán, a miénk legyen, ha ezt az oly nagy kegyelmet szilárd hittel magunkhoz öleljük. Amint János apostol mondja: Az a hatalom adatott mindazoknak, akik az Isten egyszülött Fiának nevében hisznek, hogy ők maguk is Isten fiai legyenek. (2)
Így tehát mind az Atya a mi atyánknak nevezi magát, mind tőlünk azt kívánja, hogy így nevezzük őt. Ezzel az olyannyira kedves névvel minden bizalmatlanságunkat
(1) II. Mózes 32,32; Római 9,3.
(2) János 1,12.
150
eloszlatja; mert erősebb szeretetet találni sehol sem lehet, mint egy atyábsn. Az ő szeretete pedig éppen olyan mértékben nagyobb és különösebb a mi szülőink minden szereteténél: aminőben az ő jósága és irgalma fölülmúlja minden emberét. Úgyhogy, ha a földi atyák az atyai érzelmet merőben levetkőzve, mind elhagynák az ő fiaikat: ő minket nem fog elhagyni soha, mivel maga-magát meg nem tagadhatja. Mert bírjuk az ő ígéretét: Ha ti gonosz létetekre is tudtok a ti fiaitoknak jót adni: mennyivel inkább a ti Atyátok, ki a mennyekben van? (1) És hogyha mi az ő fiai vagyunk, valamiképpen a fiú nem menekülhet egy idegen ember oltalma alá anélkül, hogy egyszersmind az atya keményszívűsége, vagy tehetetlensége felől is ne panaszkodnék: szintúgy mi sem kereshetünk rajta kívül másnál segítséget anélkül, hogy ezáltal gyengeséggel vagy tehetetlenséggel, szeretetlenséggel vagy túlságos szigorúsággal ne gyanusítanók őt. Azt se használjuk ürügyül, hogy lelkiismeretünket méltán ejti félelembe bűneinknek tudata, amelyek az Atyát, ha még oly jó és szelíd is, haragra indíthatták ellenünk. Hiszen még az emberek között is a fiú atyja előtt a maga ügyének jobb pártfogót nem szerezhet, és elvesztett kegyét semmiféle szószóló által jobban vissza nem szerezheti, mintha maga esdve, megalázkodva és bűneit beismerve az atya könyörületességéhez fordul (mert akkor az atyai szív nem képes tettetni magát, mintha az ilyen könyörgés meg nem indította volna): hát akkor a könyörületnek Atyja és minden vigasztalásnak Istene?! (2) Vajon, – különösen mikor felhív és buzdít minket arra – nem inkább hallgatja-e meg az ő fiainak kegyelmet esdő siralmát és zokogását, mint bárki más pártfogását? akiknek támogatásához csak azért folyamodnak, mivel az Atyának az ő jóvoltában és kegyelmességében kételkednek.
(1) Máté 7,11.
(2) II. Korinth. 1,3.
151
Az Isten ezen kimeríthetetlen atyai jósága van előnkbe rajzolva és feltüntetve abban a példázatban, (1) amelyben az atya fiát, – ki tőle elidegenedett, ki örökségét kivéve, eltékozolta, s ki ezekben iránta súlyosan vétkezett, – midőn hozzá visszatért, tárt karokkal fogadja; és nem vár addig, míg szóval bocsánatot kér, hanem maga megy eleibe, s a visszatérőt messziről felismerve, készségesen hozzá siet, megvigasztalja és kegyelmébe visszafogadja. Mert azzal, hogy egy emberben a megbocsátó kegyelemnek ily kiváló példáját mutatja fel nekünk: arra akart tanítani minket, hogy mennyivel nagyobb kegyelemre számíthatunk nála, aki nemcsak atya, hanem minden atyák között a legjobb és legkegyelmesebb, kinek mi, bár hálátlan, engedetlen és gonosz fiai vagyunk: mégis az ő kegyelmére bízhatjuk magunkat. És hogy annál bizonyosabbakká tegyen bennünket afelől, hogy ilyen Atyánk ő minekünk, hogyha keresztyének vagyunk: nem csupán Atyának, hanem kifefejezetten a mi Atyánknak akarta neveztetni magát. Mintha így szólanánk hozzája: Atyánk, ki oly nagy szeretettel viseltetel gyermekeid iránt, ki oly kész vagy a bocsánatra: mi, a te fiaid hozzád fohászkodunk és tégedet kérünk teljes bizalommal, sőt azon erős hittel, hogy bár méltatlanok vagyunk ily jóságos Atyára, te csupán csak atyai indulattal viseltetel irántunk. – Ha pedig nem arra nyerünk utasítást, hogy mindenki külön a maga Atyjának nevezze őt; hanem inkább, hogy mindnyájan közösen a mi Atyánknak mondjuk: ez arra figyelmeztet, hogy mekkora testvéri szeretettel kell lennünk egymás iránt nekünk, kik egy ilyen Atyának vagyunk közös gyermekei. Mert ha mindnyájunknak egy közös Atyánk van, akitől származik minden jó, ami csak nekünk részünkbe juthat: illik, hogy mindent, ami közöttünk elosztva van, készek legyünk nagy lelki örömmel egymással megosztani, amennyiben a szükség úgy kívánja. S ha úgy, amint illik, készek va-
(1) Lukács 15,11-: Példázat a tékozló fiúról.
152
gyunk egymásnak kölcsönösen segédkezet nyújtani s egymást támogatni, akkor semmi által sem tehetünk nagyobb szolgálatot felebarátainknak, mintha őket a legjobb Atyának gondjába és gondviselésébe ajánljuk, kinek jóindulatát és kegyelmét bírva, semmi más kívánni valónk nem lehet.
És valóban, ezzel a mi Atyánknak is tartozunk. Mert aki valamely családapát igazán és szívből szeret: az egyszersmind annak egész házanépét is szeretettel és jóakarattal veszi körül. Ekképpen aminő indulattal és érzelemmel viseltetünk a mi mennyei Atyánk iránt: hasonló indulattal kell lennünk az ő népe, családja és öröksége (1) iránt is, amelyet annyira megtisztelt, hogy az ő egyszülött Fia teljességének nevezte. (2)
A keresztyén embernek tehát e szabály szerint kell imádkoznia, hogy imája legyen egyetemes és mindenkire kiterjedő, kik a Krisztusban az ő testvérei. Éspedig nemcsak azokra, kiket a szemeivel lát vagy ismer, hanem mindenkire, akik csak a föld szinén vannak. Akik felől, hogy mit határozott az Úr, nem tudjuk; hanem csak azt, hogy nekik a legjobbat kell kívánnunk és remélnünk. Jóllehet mindenek előtt a mi hitünk cselédei iránt kell különös jóakarattal lennünk, akiket az apostol nekünk minden esetben kiválóképpen ajánl figyelmünkbe. (3) Egyszóval, olyannak kell lennie minden imádságnak, hogy tekintettel legyen arra a közösségre, amelyet a mi Urunk az ő országában és házában szerzett.
Mindazáltal ez nem akadályoz abban, hogy akár magunkért, akár bizonyos más személyekért különösebben ne imádkozhatnánk: csakhogy mégis a lélek a közösség szemléletétől el ne szakadjon és el ne forduljon, hanem mindent reá vigyen vissza. Mert bárha ezek magán-imák is, de mivel e célpontra irányulnak: nem vesztik el egyete-
(1) Az ő öröksége az egyház. Ford.
(2) Efezus 1,23.
(3) Gal 6,10.
153
mességük jellegét. Egy példa ezt az egészet könnyen megérthetővé teszi. Íme: általános parancsolata Istennek, hogy minden szegény szükségein enyhítsünk. E parancsolatot teljesítik mindazok, kik ezzel a célzattal segélyére sietnek azoknak, akikről látják vagy tudják, hogy szűkölködnek, noha sokat mellőznek, akiket nem kisebb szükség szorongat, de akiket nem ismernek, vagy nem képesek mindannyit segíteni. Így azok sem szállanak szembe Isten akaratával, akik az egyház ezen közös társaságát szem előtt tartva és meggondolva, ilyen személyes vonatkozású imákat mondanak, amelyekben a közösségre irányult lélekkel, de az egyesekre vonatkozó szavakkal, magukat vagy másokat Istennek ajánlják, akiknek szükségét az Isten velük közelebbről megismertette. Mindazonáltal e hasonlat az imádság és a könyöradományokkal való segélyezés között nem egészen teljes. Mert könyöradományt csak azoknak nyújthatunk, akiknek szükségét megtudtuk, de imádsággal, bármekkora távolság választja őket el tőlünk, azoknak is szolgálatára lehetünk, kik merőben idegenek és ismeretlenek előttünk. Ez pedig a könyörgésnek éppen azon általános formulája által történik, amelyben Istennek összes gyermekei bennfoglaltatnak, akik közé amazok is tartoznak.
Hozzá van téve a megszólításboz: "ki a mennyekben vagy". Ebből azonban nem szabad mindjárt azt következtetni, mintha az Istent az ég boltja, mint valami korlát körülvéve és bezárva, egy helyhez kötné. Mert hiszen már Salamon is vallja, (1) hogy az egek egei őt be nem foghatják, és ő maga mondja a próféta által, (2) hogy az ég az ő ülőszéke, a föld pedig az ő lábainak zsámolya. (3) Ami által ti. azt jelzi, hogy nincs bizonyos hely által határolva, hanem áthat (betölt) mindent. Mivel azonban az ő
(1) I. Király. 8,24.
(2) Ezsaiás 66,1.
(3) Cselek. 7,49. 17,24.
154
kibeszélhetetlen dicsőségét a mi értelmünk saját gyarlósága miatt másként felfogni és kifejezni nem képes: azért ez az ő dicsősége a menny (az ég) által van nekünk jelezve, ami mindennél magasztosabb és fenségesebb, amit csak szemeink láthatnak. Ami tehát annyi, mintha hatalmasnak, felségesnek és megfoghatatlannak mondanók. Ha pedig e szavakat halljuk, mihelyt Istenről van szó, gondolatunknak egy magasabb világba kell emelkednie, hogy valami földit vagy érzékit ne képzeljünk róla, hogy a magunk kicsinyke mértékével ne mérjük őt, s hogy az ő akaratát a mi érzületünkhöz ne szabjuk.
Első kérés.
"Szenteltessék meg a te neved."
Isten neve jtt az ő hatalmát jelenti, ami az ő összes isteni tulajdonságaiban áll; úgymint az ő erőiben, bölcsességében és igaz voltában; mert abban az Isten nagy és csodálatos, hogy ő igazságos, hogy ő bölcs, hogy ő könyörületes, hogy ő hatalmas, hogy ő igaz stb. Azért könyörgünk tehát, hogy Istennek ezen fensége az ilyen tulajdonságokban szenteltessék meg; de nem magában az Istenben, aki önmagában semmit sem nyerhet vagy veszíthet; hanem, hogy őt szentnek tartsák mindenek; azaz: igazán megismerjék és magasztalják. És bármit tesz az Isten, minden ő cselekedetei tűnjenek föl dicsőségeseknek, amilyenek valósággal. Hogy ekképpen ha büntet, mint igazat, – ha megbocsát, mint könyörületest, – ha megadja, amit ígért, mint igazmondót magasztaliuk őt. Szóval, ne legyen semmi, amiben mintegy bevésve, nem az ő dicsősége tündököl, és így az ő dicsérete zendüljön föl minden szívben, minden ajakon. – És végre azt kérjük ebben, hogy vesszen el és semmisüljön meg minden istentelenség, ami ezt a szent nevet bemocskolja és megszentségteleníti; azaz, ami ezt a megszenteltetést elhomályosítja vagy kisebbíti. És még a gonosznak e megsemmisülésében is az Isten fensége tűnjék ki mind inkább
155
és inkább. És így ebben a kérésben a hálaadás is benne foglaltatik. Mert amidőn azt kérjük, hogy az Isten neve megszenteltessék mindenütt: neki minden jóért dicsérettel adózunk, minden jót, ami részünkbe jutott, neki tulajdonítunk, s velünk közlött jótéteményeinek ismerjük el.
Második kérés.
"Jöjjön el a te országod!"
Az Isten országa egyfelől abban áll, hogy Isten az ő Szent lelkével vezeti és kormányozza az övéit, hogy ezáltal azoknak minden dolgaiban az ő nagy jóságát és könyörületességét tegye nyilvánvalóvá; másfelől meg abban, hogy az elvetetteket, akik nem ismerik el őt Istennek és Úrnak, akik az ő uralmának magukat alávetni nem akarják, elveszíti és semmivé teszi, és az ő kárhozatos dölyfösségüket porba dönti, hogy ezek által nyilvánvalóvá legyen, hogy nincsen semmi hatalmasság, mely az ő hatalmának ellenállhatna. Miután pedig ezek a dolgok nap nap után a mi szemeink előtt történnek, valameddig az ő szent igéje, mint egy magasra emelt kormánypálca még a kereszt alatt, a világ megvetése és gúnyjai között is teljes erőben áll, uralkodik, terjed és termi gyümölcseit: látható, hogy az ilyen ország ebben a világban is virágzik, habár nem e világból való; (1)először, mert lelki ország és lelki dolgokból áll, és azután, mert romolhatatlan és örökkévaló. (2)
Könyörgünk tehát, hogy Istennek ez az országa jöjjön el; azaz, hogy az Úr napról napra sokasítsa a hívőknek új seregét, akik az ő dicsőségét minden módon hirdessék; hogy mindig teljesebb és teljesebb mértékben töltse ki reájuk az ő kegyelmének gazdagságát, ami által napról napra mind inkább éljen és uralkodjék őbennük, amíg tökéletesen magához kapcsolva, egészen betölti őket. – Kérjük
(1)I. Kor. 1,27; János ev. 17,14. 18,36; Róm. 14,8.17.
(2) Lukács 1,48. Dániel 7,27.
156
egyszersmind, hogy az ő világosságát és igazságát mindig tündököltésse, hogy azáltal a Sátán és az ő országának sötétsége és hazugsága eltűnjék, elűzessék, kiirtassék, megsemmisíttessék. Midőn azonban ily módon kérjük, hogy eljöjjön az Isten országa: egyszersmind óhajtjuk, hogy végre tökéletességre jusson és megvalósuljon; az ő ítéletének nyilvánosságra hozatalában (1) tudniillik, amely napon egyedül ő fog magasztaltatni és lesz minden nindenekben, magához gyűjtvén és dicsőségének részeseivé tévén az övéit, és lerontván és porba döntvén a Sátán birodalmát. (2)
Harmadik kérés.
"Legyen meg a te akaralod, miként a mennyben, úgy itt a földön is!
Ezzel azt kérjük, hogy úgy az égben, mint a földön, azaz mindenütt mindent az ő akaratja szerint rendezzen és kormányozzon, aszerint intézze a dolgok kimenetelét, minden teremtményeivel az ő akarata szerint bánjék, és mindeneknek minden akaratát alávesse magának; hogy az ő akaratának kivétel nélkül mindenek engedelmeskedjenek, némelyek önként – mint az övéi – mások akaratuk ellenére és kénytelenségből – mint az ördög és az elkárhozottak, kik az ő uralmát magukról lerázzák, azalól magukat kivonják és az engedelmességet megtagadva dacolni merészkeduek. – Éspedig e kérésünkkel lemondunk minden mi kívánságainkról, és amit csak óhajtunk, azt mind az Úrra hagyjuk és bízzuk; és őt arra kérjük, hogy a dolgokat ne a mi kívánságunk szerint intézze, hanem úgy vigye véghez, amint azt ő előre látta és elhatározta. S nem is csak azt kérjük, hogy a mi kívánságainkat, amelyek az ő akaratával ellentétben vannak,
(1) azaz: az ítélet napján, midőn ítéletét kinyilvánítván, végre is hajtja azt. Ford.
(2) I. Kor. 15,28.
157
hiábavalókká és semmivé tegye, sőt még inkább azt, hogy a miénknek kiirtásával új szívet és új elmét teremtsen bennünk, (1) hogy semmi más kívánságot ne érezzünk magunkban, mint csupán azt, hogy az ő akaratával egyetértsünk. Egy szóval, hogy semmit se akarjunk önmagunktól, hanem, hogy ő akarjon az ő Lelke által mibennünk, amelynek belső tanítása folytán tanuljuk meg szeretni azokat, amelyek előtte kedvesek, és gyűlölni és megvetni azokat, amelyek neki nem tetszenek.
Íme, az imádságnak három első része, amely kérésekben egyedül az Isten dicsőségét kell szem előtt tartanunk, mellőzve a magunkra vonatkozókat, és semmit sem tekintve a mi javunkra. Mert bár ezekből is bőven folynak olyanok, amelyek ami javunkra szolgálnak, – mégis itt nem a magunkéit kell keresnünk. És bárha mindezek a maguk idejében még akkor is bizonyosan bekövetkeznek, ha nem óhajtjuk, nem kérjük, sőt reájuk sem gondolunk: mégis kötelességünk nekünk is óhajtani és kérni. És ezt tenni valóban érdemes a fáradságra, azért, hogy ezáltal tényleges vallomást tegyünk arról, és bizonyságát szolgáltassuk annak, hogy mi az Isten szolgái és fiai vagyunk, szolgálván – amennyire tőlünk telik – az ő tiszteletére, mely őt mint Urunkat és Atyánkat megilleti. Akik tehát nem az Isten dicsőségének előmozdítására irányult igyekezettel és kívánsággal imádkozzák, hogy az Isten neve megszenteltessék, hogy jöjjön el az ő országa, hogy legyen meg az ő akaratja: azok nem is számítandók az Isten fiai és szolgái közé; és miképpen mindezek az ő akaratjuk ellenére fognak megtörténni: azonképpen az ő vesztükre és kárhozatukra fognak történni.
(1) Ezekhiel 36,36.
158
Negyedik kérés.
Ez az első kérés ama hátralevő három közül, amelyekben azokat kérjük az Istentől, amelyek különösen a mi hasznunkra vannak és a mi szükségeinkre vonatkoznak.
"A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma!"
E kérésben általában mindazokat kérjük az Istentől, amelyek e világon a mi testünkre nézve szükségesek; éspedig nem csak a ruházatot, hanem mindazt, amit ő szükségesnek lát reánk nézve arra, hogy kenyerünket békében ehessük. Röviden: e kérésünkkel az ő gondjaira bízzuk és gondviselésébe ajánljuk magunkat, hogy minket tápláljon, gondozzon és megtartson. Mert nem tartja méltóságán alulinak a legjobb Atya, hogy még a mi testünket is az ő oltalmába és védelmébe vegye, hogy ekként hitünket még ily kisszerű dolgokban is gyakorolja, midőn tőle várunk mindent, le a falat kenyérig és egy csepp vízig. Minthogy ugyanis, nem tudom hogyan, a mi gyarlóságunkkal karöltve jár, hogy inkább aggaszt és gyötör a mi testünk, mint lelkünk gondja: sokan vannak, kik lelkükre vonatkozólag bíznak az Istenben, de azért testükre nézve annyira aggodalmaskodnak, hogy mindig csak azon töprengenek, hogy mit egyenek és mivel ruházkodjanak? – hogy ha nincs bőven készletben bor, gyümölcs és olaj: már reszketnek. Ennyivel fontosabb előttünk ez a pillanatnyi árnyék-élet, mint amaz örök halhatatlanság! Ki azonban Istenben bízva, a testi gondok miatti aggódást egyszer levetette: az olyan legott a nagyobbakat, az üdvösséget és az örök életet is mindjárt tőle várja. Nem könnyű tehát begyakorolni magunkat abba a hitbe, hogy azokat a dolgokat, amelyek különben nekünk annyi gondot okoznak, az Istentől reméljük, és nem jelentéktelen haladást tettünk előre, mihelyt ezt a hitetlenséget, mely csaknem minden ember csontjába beette magát, kiűztük. (1) Ezért kérjük a mi Atyánktól a mi kenyerünket.
(1) Máthé 6,25-34.
159
Midőn pedig "mindennapi"-nak mondjuk és így szólunk, hogy "ma": ez arra tanít, hogy ne emésszenek ama múló dolgok után epedő mértéktelen vágyak, amelyeket azután hiúságunknál fogya dobzódásra, fényelgésre, vagy valami más pompára pazarolnánk. Hanem csak annyit kell kérnünk, amennyi szükségeink kielégítésére éppen elegendő, éspedig – úgyszólván – egy napra. Mert azzal törhetetlen bizalommal kell lennünk a mi Atyánk iránt; hogy ha a mai napra valót megadta nekünk, nem fog megfeledkezni a holnapiról sem. De másfelől bármily bőségben vagyunk is, ha mindjárt tele van is csűrünk, kamránk: mégis mindig imádkoznunk kell a mindennapi kenyérért, meggondolván azt, hogy minden vagyon semmi, s csak addig ér valamit, míg az Úr, áldását rá kiárasztván, sikert ad neki és gyümölcsözővé teszi; sőt ami a kezünkben van, az is csak annyiban a miénk, amíg abból óráról órára egy-egy morzsát részünkbe juttat és felhasználását megengedi. Aki azonban a mindennapi kenyérrel meg nem elégszik, hanem mértéktelenül felette sokra vágyakozik, vagy aki eltelve az ő gazdagságával és elbízottan az ő vagyonának sokaságában, mégis ezzel a kéréssel fordul az Istenhez: az olyan nem kevesebbet tesz, mint hogy kigúnyolja az Istent. Az előbbiek ugyanis olyant kérnek, amit nem akarnak elérni, sőt amitől leginkább irtóznak, ti. a puszta mindennapi kenyeret; és – amennyire csak tehetik – saját fösvénységük érzelmét eltagadják az Isten előtt, holott az az igazi imádság, hogy az ember egész lelkét és mindazt, mi benne van, kiöntse előtte. A második fajták meg valami olyant kérnek, amit egyáltalán nem várnak tőle, ti. olyant, amiről azt hiszik, hogy már birtokukban van. Hogy a kenyérről azt mondjuk: a mi kenyerünket, – ebből annál inkább kitűnik Isten jósága, aki a miénkké teszi azt, ami minden érdem nélkül adatott nekünk. (1) – Azáltal, hogy arra kérjük, hogy "adja meg nekünk": az nyer
(1) V. Mózes 8,14.17-.
160
kifejezést, hogy az egyszerűen Istennek ingyen ajándéka, akárhonnan kapjuk is, még ha a legvilágosabban látható volna is, hogy a mi ügyességünknek és szorgalmunknak és saját kezünk munkájának eredménye.
Ötödik kérés.
"Bocsásd meg ami vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk véikeztek".
Ebben azt kérjük, hogy ajándékozzon meg az Isten minket, a kivétel nélkül minden emberre nézve nélkülözhetetlen bűnbocsánattal. (1) Vétkeinket pedig tartozásnak, adósságnak nevezzük, (2) mivel azokért a bűnökért Istennek mintegy adósai vagyunk, és semmiképpen meg nem fizethetnénk, ha ezen bocsánat folytán attól meg nem szabadulnánk; amely bocsánat az ő ingyen könyörületességének eredménye, amennyiben ő ezen adósságot nagylelkűleg elengedi, és az azért való bűnhődés alól minket felold. Nem, mint hogy ha tőlünk a legkisebb megfizetést is kapná, hanem a saját maga könyörületessége folytán eleget téve magának a Krisztusban, aki magát egyszer az Atyának elégtételül adta. Így tehát, akik abban bíznak, hogy akár a maguk, akár a mások érdeme által Istennek eleget tesznek és ezen elégtétel által bűnük bocsánatát megfizették és azt megvásárolták: ebben az ingyen ajándékban a legkisebb mértékben sem részesülnek. Sőt amidőn így imádkoznak az Istenhez: saját vádlevelüknek írnak alá, és kárhoztatásukat saját bizonyságukkal pecsételik meg. Mert elismerik magukról, hogy ők – hacsak az elengedés ajándéka által fel nem oldoztatnak – adósok; ezt azonban nem fogadják el, sőt inkább ellökik maguktól, midőn saját érdemeikkel és elégtételükkel tolakodnak Isten elébe. Mert így nem az ő
(1) Római 3,23.
(2) Az eredeti latin, illetőleg görög szöveg megfelelő szavai "τὰ ὀφειλήματα" = "debita", melyeket a Károli-fordítás "vétek, vétkek"-kel fordít, azt teszik: tartozás, adósság. Ford.
161
könyörületességébez folyamodnak, hanem az ő igazságosságára hivatkoznak. – Végre azt kérjük, hogy úgy bocsásson meg nekünk, amint mi is megbocsátunk azoknak, akik miellenünk vétkeztek; azaz amint mi kímélettel vagyunk és megbocsátunk azoknak, akik minket bármi tekintetben megsértettek, akik minket méltatlan, cselekedetekkel illettek vagy gyalázó szóval megbántottak. Nem mintha a mi hatáskörünkbe tartoznék azokkal szemben a bűnöket és sérelmeket megbocsátani, mert hisz ez egyedül az Istent illeti; (1) ellenkezőleg, a mi megbocsátásunk abban áll, hogy a haragot, gyűlölséget, a bosszúvágyat lelkünkből messze kivetjük, és hogy a méltatlanságnak még emlékezetét is készséggel kitörüljük lelkünkből. Ennélfogva csak akkor kérhetjük Istentől a mi bűneinknek bocsánatát, ha mi magunk is mindenkinek megbocsátunk, aki velünk szemben méltatlan volt. Ha azonban gyűlölséget rejtegetünk szívünkben, bosszút forralunk, vagy lessük az alkalmat, hogy árthassunk nekik, sőt ha ellenségeinkkel is ki nem békülünk és őket mindenféle szolgálattal el nem kötelezzük és magunk iránt békülékenységre nem hangoljuk: akkor ezen könyörgésünkkel Istent arra hívjuk fel, hogy ne bocsássa meg a mi vétkeinket. Mert hiszen azt kívánjuk, hogy azt tegye velünk, amit mi teszünk másokkal. Ez pedig azt tenné, hogy azt kérjük, hogy ne bocsássa meg nekünk, ha mi is meg nem bocsátunk. Akik tehát ilyenek, könyörgésüknek mi egyéb lehet következménye, hanemha annál súlyosabb ítélet?!
Végre tekintetbe kell még venni, hogy ez a feltétel, ti. bocsáss meg nekünk, amint mi megbocsátunk azoknak, akik miellenünk vétkeztek, – nem azért van hozzákapcsolva, mintha a mi másokkal szemben gyakorolt bocsánatunkkal az Isten bocsánatát kiérdemelnők. Nem; hanem az által Isten a mi hitünk gyengeségében mintegy vigasztalni akart bennünket. Mert azért adta ezt mintegy
(1) Ezsaiás 43,25.
162
pecsétképpen hozzá, hogy bizonyosakká tegyenek minket afelől, hogy oly bizonyos az ő részéről a mi bűneinknek bocsánata, amily bizonnyal érezzük magunkban, hogy az, ami részünkről megtörtént mások iránt, s ha különben lelkünk ment és tiszta minden gyűlölségtől, irigységtől, megtorlási szándéktól. Ezenkívül ezzel mintegy bélyeggel kitörülte a fiak sorából azokat, akik készek a bosszúra, restek a bocsánatra, nyakas ellenségeskedők, és akik – midőn azt magukra nézve lekönyörgik Istentől – haragot táplálnak mások iránt; – hogy ne merjék őt mint Atyát segítségül hívni.
Hatodik kérés:
"Ne vígy minket a kísértetbe, de szabadíts meg a gonosztól!"
A kísértéseknek sok és különféle formája van. Mert kísértések egyfelől a mi lelkünknek minden gonosz indulatjai, amelyek minket a törvény áthágására ösztönöznek, és amelyeket vagy a mi érzéki természetünk rejt magában, vagy az ördög támaszt ellenünk. (1) Másfelől mindazok, amelyek saját természetüknél fogva ugyan nem rosszak, de az ördög incselkedései következtében kísértésekké lesznek, midőn olyan benyomásokat tesznek ránk, hogy azoknak csábja elvon és elhajlít az Istentől. (2) És mindezek valóban kísértések, akár jobbról, akár balról. A jobbról valók: a gazdagság, a hatalom: a méltóság és több efélék, amelyek külső ragyogásuknál és a jó látszatánál fogva, melyet magukon hordoznak, az embereket káprázatba ejtik, s csábjaikkal annyira rászedik, hogy az eféle csalfaságok által foglyul ejtetvén és az efféle gyönyörök által megrészegíttetvén az ő Istenükről elfelejtkeznek. A balrólvalók a szegénység, gúny, megvettetés, gyötrelem és más effélék, amelyeknek keserűségei és bajai a lelket el-
(1) Jakab 1,14.
(2) Máté 4,8; I. Tessal. 3,3.5.
163
csüggesztik, az ember bizodalmát és reménységét megingatják, s végre az Istentől egészen elidegenítik. Ezek a kísértések vagy saját kívánságaink által feltüzelve, vagy a Sátán fondorlata folytán reánk támadva, viaskodnak ellenünk; és imádságunkban azt kérjük Istentől, a mi Atyánktél, hogy ne engedjen azoknak győzelmet mifelettünk. De sőt inkább, kezével tartson fenn és támogasson minket, hogy az ő ereje által megerősíttetvén, a veszedelmes ellenség minden támadásaival szemben szilárdan megállhassunk, bárminő gondolatokat támasztana is lelkünkben. Továbbá hogy bármi jőjjön reánk akármelyik részről, azt jóra fordítsuk; azaz a szerencsében fel ne fuvalkodjunk, a szerencsétlenségben kétségbe ne essünk. Azonban ezáltal egyáltalán nem kérjük azt, hogy semminemű megkísértésben részünk ne legyen, mert azokra nagy szükségünk van, hogy általuk serkentessünk, ösztökéltessünk, élesztessünk, hogy tunya tétlenségben el ne tespedjünk. (1) Mert hiszen Dávid sem ok nélkül kívánta, hogy megkísértessék ; (2) és nem ok nélkül kísérti Isten naponként az ő választottait gyalázattal, szegénységgel, háborgattatással és másféle keresztekkel szorongatva őket. (3) De másként kísért az Isten s másként a Sátán; ez: hogy elveszítsen, elkárhoztasson, megzavarjon, tönkretegyen; Isten azonban: hogy az övéit megpróbálja, gyakorolja, érzékiségüket megöldökölje, kilúgozza, kiégesse. Mert ha így nem gyakorolná: zabolátlankodnék és módfelett clbizakodnék.
Azonkívül a Sátán a fegyvertelenekre és készületlenekre támad, hogy a vigyázatlanokat megejtse; Isten azonban kísértéseivel egyben azt eszközli, hogy az övéi türelmesen elhordozhassák, bármit küld is reájuk. (1) Ez az tehát, amiért mi imádkozunk: hogy bennünket semmiféle kí-
=(1) Jakab 1,12. (2) Zsoltárok 26,2. (3) I. Mózes 22,1.12; Mózes 8.16. 13,3. (4) I. Korinth. 10,13; II. Péter 2,9.
164
sértés se győzzön le és ne ejtsen romlásba; hanem Isten ereje által szilárdan megálljunk minden ránk támadó ellenséges hatalommal szemben; azaz hogy ne győzedelmeskedjenek rajtunk a kísértések. Az pedig, amiért könyörgünk, hogy ti. az ő őrizetébe és gondjaiba fogadtatván és az ő védelme alatt minden veszélytől távol lévén, legyőzhetetlenül álljunk a bűnök, a halál, a pokol kapui és a Sátán egész birodalma ellen: ez annyi, mint a gonosztól való megszabadítás. E ponton azonban mindig szem előtt tartandó, hogy a mi erőink nem elégségesek a harcot oly hatalmas ellenséggel, mint az ördög, megvívni, sem az ő erejének és támadásának nem képesek végig ellenállani. Másként hiábavalóság és nevetség valami olyant kérni az Istentől, ami magunknak is hatalmunkban állana. Akik a magukban való bizodalmat elégnek tartják egy ilyen harchoz: azok bizonyára nem ismerték fel eléggé, hogy micsoda elszánt és kitanult ellenséggel van dolguk. Most azonban azért könyörgünk, hogy szabadítson meg az ő hatalmából, mint valami dühös és ragadozó oroszlán szájából, amely minket az ő körmeivel és fogaival széttépne és elnyelne, ha Isten a halál torkából ki nem ragadna. De egyszersmind legyünk biztosak afelől, hogy ha az Úr mellénk áll és érettünk – ha nem kérjük is – harcoland: az ő erejében erősek leszünk. Hadd bízzanak mások – amint akarnak – a maguk szabad akaratában és az abból származó erőkben: nekünk legyen elég, hogy egyedül Isten ereje által állunk és érünk valamit!
E három utolsó kérés, amelyekben különösen magunkat és a mieinket ajánljuk Istennek, nyilván mutatja, amit előbb mondottunk, hogy a keresztyének imádságának közönségesnek kell lennie; s az egyház nyilvános építésére és a hívek gyülekezetének előmenetelére kell tekintettel lennie. Mert lám; senki sem a maga számára kér külön, hanem mindnyájan közösen kérjük a mi kenyerünket, a mi bűneinknek bocsánatát; s hogy kísértetbe ne jussunk,
165
hogy a gonosztól megszabadíttassunk. – Azon kívül most következik az okadatolása mindannak, hogy miért kérünk mi oly bátran, mind annak, hogy miért bízunk oly nagyon abban, hogy meg is kapjuk. (ti.:)
"Mert tiéd az ország és a hatalom, és a dicsőség mindörökké."
Ez, és ebben van a mi hitünk igazi biztos nyugodalma. Mert ha a mi érdemünk alapján kellene imádságunkat Istennek ajánlanunk: ugyan ki merné száját még csak megnyitani is az Isten előtt?! Így azonban, ha még olyan nyomorultak vagyunk is, ha még olyan érdemtelenek is, ha még annyira híjával vagyunk is mindennek, ami minket ajánlana, mégis van alapunk az imádkozásra, és bizodalmunk soha sem hágy cserben, amennyiben a mi Atyánktól nem lehet elvenni soha az ő országát, hatalmát és dicsőségét.
A végére hozzá van téve: "Amen": ami által az az égő vágy nyer kifejezést, hogy megkapjuk azt, mit Istentől kértünk; és megerősítéét nyer a mi reményünk, hogy mindezek már részünkbe jutottak és bizonyosan meg fognak adatni, amennyiben Isten ígérte meg azokat.
*
Íme, amit csak az Istentől kérnünk kell és egyáltalán kérnünk lehet, megírva találjuk ezen imádságban, amelyet mint egy imádságmintát a legjobb tanító, a Krisztus hagyott reánk, akit a mi Atyánk tanítóul adott nekünk, és akiről azt akarta, hogy egyedül reá figyeljünk és őt hallgassuk. (1) Mert Krisztus az Istenek örökkévaló bölcsessége volt mindenha [mindenkor]; és emberré lévén nagy tanácsadóul adatott az embereknek. (2) És ez az imádság annyira tökéletes minden imádságok felett, hogy bármiféle külső és idegen toldalék – amit ezzel kapcsolatba hozni nem lehet – istentelenség és méltatlan arra, hogy az Isten megadja. Mert ebben összegezve írta elő Isten, hogy mi
(1) Máté ev. 17,5.
(2) Ezsaiás 9,6.
166
hozzá méltó,- mit fogad kedvesen és mi szükséges nekünk, és végre, hogy mit akar megadni.
Ennélfogva akik ezen túl mernek lépni; és ezeken túl akarnak kérni valamit Istentől: azok legelsőbben is Isten bölcsességét a magukéból akarják pótolni, ami pedig esztelen istenkáromlás nélkül nem történhetik. Azután pedig nem szabják magukat az Isten akaratához; hanem azt megvetve, saját kívánságaik után messzire elcsatangolnak attól, s végre is semmit sem fognak soha elérni, mivel hit nélkül imádkoznak. Hogy pedig minden ilyen imádság nem hitből származik: kétségen felül áll, mivel itt hiányzik az Isten igéje, holott a hitnek mindig arra kell támaszkodni, mert másként semmi módon meg nem állhat. Az ilyenek pedig nemcsak hogy szem előtt nem tartják az Isten igéjét, hanem – amennyire csak rajtuk áll – szembeszállnak vele.
Ezekkel azonban nem azt akarjuk mondani, mintha ez az imaforma annyira kötne minket, hogy egyetlen szavát avagy betűjét sem szabad megváltoztatni. Hiszen az Írásban is itt-ott sok imádságot olvasunk, amelyek a szavakat tekintve ettől nagyon különböznek; de ugyanazon szellemben vannak írva, és így használatuk felette hasznos is nekünk.
Midőn ezt tanítjuk, csak azt akarjuk, hogy senki teljességgel ne keressen, várjon vagy kérjen egyebet, mint ami ebben az imádságban összegezve benne foglaltatik; és hogy a szavak lehetnek a legkülönbözők: értelmük azonban ugyanaz legyen. Ily felfogás mellett bizonyos, hogy az Írásban levő összes imádságok ebben vannak összefoglalva. S valóban, sehol sem található semmi olyan imádság, mely tökéletességben ezzel mérkőzhetnék, annál kevésbé, hogy ezt felülmúlhatná. Nincs ebből semmi kimaradva, amit csak Isten dicsőségére gondolni lehet, és semmi, amit az embernek saját javára eszébe kell vennie. És annyira szabatos, hogy méltán nem lehet senkinek reménye ahhoz, hogy valami jobbat lehessen kigondolni.
Szóval, meg kell gondolnunk, hogy ez isteni bölcsességnek tudománya, amely megtanított arra, amire akart;
167
azt akarta pedig, ami szükséges volt. – Jóllehet pedig, hogy már fennebb mondottuk, hogy Istenhez emelkedett lélekkel kell fohászkodnunk és szünet nélkül imádkoznunk: mégis – minekutána annyira gyarlók és annyira restek vagyunk, hogy támogatásra és sarkallásra van szükségünk – úgy illik, hogy saját gyakorlására mindenikünk különös órákat szabjon ki magának, amelyek el ne múljanak imádkozás nélkül, amelyek egész lelkünket, minden érzelmeivel együtt teljesen az imádkozásra foglalják le. Például, midőn reggel felkelünk, mielőtt napi munkánkhoz fognánk, midőn ételhez ülünk, midőn Isten áldásából jóllaktunk és midőn nyugalomra térünk. Csakhogy ez ne legyen babonás órához kötöttség, minek folytán úgy gondolkozzunk, hogy ezzel mintegy leróván Isten iránti tartozásunkat, az idő többi részében feloldozottaknak tekintsük magunkat; hanem legyen iskolája a mi gyarlóságunknak, melyet ez úton támogat és újra meg újra ösztönöz. Különösen nagy gondot kell fordítanunk arra, hogy ha akár mimagunkat nehéz körülmények gyötörnek, akár látjuk, hogy mások szorongattatnak: azonnal gyorsan nem lábakkal, hanem szívvel hozzá siessünk. Azután ne engedjük elmúlni se a magunk, se a mások szerencséjét anélkül, hogy magasztalással és hálaadással bizonyságot tegyünk arról, hogy az ő kezét ismertük fel abban. – Végre minden imádságban vigyázzunk különösen arra, hogy ne akarjuk bizonyos körülményekhez kötni az Istent, ne akarjuk előírni neki, hogy mi, minő időben, melyik helyen és minő módon történjék meg. Amint ez az imádság tanít, ne szabjunk elébe törvényeket vagy feltételeket, hanem bízzuk az ő akaratára, hogy amit tenni akar, úgy tegye, amint, ahol és amikor jónak látja. És aztán, mielőtt valamit önmagunkért kérnénk, bocsássuk előre, hogy: az ő akarata legyen meg; amivel a mi akaratunkat már előre alávetjük az övének, hogy ekként mintegy fékvetéssel, korlátok közé szorítva, Istennek rendet szabni ne vakmerősködjék, hanem minden kívánságában őt állítsa bíróul és vezetőül. Ha ily