BEVEZETÉS
I.
AZ
INSTITUTIO TÖRTÉNETEIRTA
DR. RÉVÉSZ IMRE
1. Az Institutio keletkezése
Minden könyvnek, minden írásnak van története. A legtöbbjének csak néhány napfényes órára terjedő, mint a tiszavirágé. A legkevesebbjének - 5 és a legjavának - évszázadokat átfogó, mint a hatalmas vén tölgyé. Az úgynevezett irodalmi szenzációk jönnek és mennek, mióta a világ: kérészéletük ott kergetőzik a könnyű és olcsó siker verőfényében s azután elhalva, lehullva, mindörökre elfelejtve ott sodródik tova az idő harsogó, szürke, kérlelhetetlen árjában. De vannak tölgyerejű irodalmi tények és alkotások is: alig észrevehető, szerény makknyi kezdetből, mely a szenzációnak minden, vagy legtöbb ismertetőjele híjával van, csöndes, türelmes, ráérő fejlődéssel hosszú századok során bontakoznak ki azzá a terebélyes faóriássá, amely viharral, földrengéssel, őrlő szúval dacolva, egyre gazdagabb lomb- és magtermésben sokszorozza meg önmagát, egyre több fáradt vándornak tud adni árnyas enyhelyet és egyre több égi madárnak biztos fészket.
Kálvin ilyen könyvet írt.
Ő és Institutiója bizonyos értelemben egyet jelent. Teljes lelki képe, egyéniségének, főként érzésvilágának nagyszerűen gazdag volta, stílusának csodálatos hangszerelése bizonyára nincs benne hiánytalanul ebben a főművében - aki ezekről is akar legalább sejtelemmel bírni, annak a reformátor másfajta írásait is, főként pedig a prédikációit meg a leveleit, forgatni kell - , de igenis hiánytalanul benne van a mondanivalója. Az, amiért küldetett és amire - prompte et sincere, corde mactato - az életét föltette. Ez a mondanivaló pedig nem más, mint az Igéről való bizonyságtétel, a teljes Szentírásban kijelentett Igazság kifejtése, igazolása, védelme. Ezzel az Üggyel vált eggyé az ember, amikor a huszonötéves bujdosó elkezdett dolgozni vallástanító könyvén. Ez az Ügy, amely nem az ember ügye volt, tette naggyá ezt az emberi művet, írójával együtt. Az Isten örök beszédétől kapott itt erőt az emberi erőtelenség - úgy, ahogy a mágnesnek nemcsak hatalmába jut, de tőle hasonló titkos vonzóerőt is kap ajándékba a néki engedelmeskedő, hozzátapadó vasdarab. Az Institu-
tiót a benne híven, tisztán, alázatosan és rettenthetetlen bátorsággal tolmácsolt Ige tette naggyá, tette erővé. Ez a történetfölötti örök hatalom ajándékozott neki történetet és történeti hatást. Ettől esett foglyul az az ifjú ércszív és lángelme, amelyekben az Institutio eszméje, terve és kidolgozása megszületett; ez örök Ige iránti felelősség - mint valami csontjaiba rekesztett tűz - kényszerítette a könyv szerzőjét arra, hogy ne nyugodjék meg az első kiadással már megszerzett európai hírneve babérain, hanem folyvást csiszolja, bővítse, tökéletesítse és szülötte hazája nyelvén is minél hívebben megszólaltassa művét; és végeredményben az Ige munkája volt az is - s csak az Igének alárendelten az emberi szellemnagyságé - , hogy a könyv a maga európai és világhatásában négy század során át jóformán egyenletesen növekedett s múltbeli és mai elterjedettségében, megbecsültetésében, irodalmi és theologiai hatásának meg-megújuló eláradásában - aminek éppen napjainkban is tanúi vagyunk - a reformáció valamennyi hasonló jellegű és célú irodalmi termékét messze felülmúlja s még a római katholicizmus óriási theologiai termelésében is - a középkort beleértve - csak a lehető legkevesebb versenyez, ha ugyan egyáltalán versenyezhet, ebben a tekintetben vele.
Az Institutiónak tehát hatalmas története van. Ennek első szakasza a legelső alakjában való megszületéséig, a második a végleges irodalmi formájának kikristályosulásáig tart; a harmadik - amely itt is, mint minden más élő könyv történeténél, befejezetlen és befejezhetetlen - az Institutiónak élő nyelveken való irodalmi megsokszorozódását, egyre jobban lombosodó irodalmi és theologiai hatásait foglalja magában. Erről a három történetszakaszról kíván röviden beszámolni Bevezetésünknek ez az első része: azonban kizárólag csak irodalomtörténeti tárgyalással, (1) amíg a műnek és hatásának tartalmi, theologiai értékelését a Bevezetés másik részében veszi az olvasó.
(1) A dolgozat készítésében állandóan használtam a következő műveket, ill. az azokban található bevezetéseket, apparátust: Corpus Reformatorum, Opera Calvini I - IV. Braunschweig 1863-66. és ugyanannak befejező LVIII-LIX. köteteit, Berlin 1900. - J. Calvini Opera Selecta ed. P. Barth - Niesel, I. és III. köt. München 1926-1928. - Institution de la Réligion Chrestiennie 1541. Biblioithèque de l'École des Hautes Études kiadása Paris 1911. - Doumergue E. Jean Calvin, les hommes et les choses de son temps. I-VII. kötet, Lausanne - Neuilly 1899-1927. - Walker-Weiss: J. Calvin, 1'homme et l'oeuvre, Genève 1909. - Warfield B. B. The literary history of Calvin's Institutes. Presbyterian and Reformed Review 1899. - Köstlin J. Calvins Institutio nach Form und Inhalt in ihrer gesch. Entwickelung. Theol. Studien und Kritiken 1868. - Pannier J. következő dolgozatait:
Recherches sur l'évolution religieuse de Calvin jusqu'à sa conversion. Revue d'Histoire et de Philosophie Religieuses 1923. Calvin à Strasbourg u. o. 1924. Une "première" Institution française dès 1537? u. o. 1928. Recherches sur la formation intellectuelle de Calvin u. o. 1930. Notes sur un chapitre die l'Institution écrit è Strasbourg u. o. 1934. - Továbbá: Auffin A. L'Institution Chrétienne de Calvin, Paris 1929. - Imbart de la Tour P. Les Origines de la Réforme, Tome IV. Calvin et l'Institution Chrétienne, Paris, 1935. - Barth P. 25 Jahre Calvinforschung. Theol. Rundschau 1934. - Lefranc A. La jeunesse de Calvin, Paris 1888. Az e művekből merített anyagra külön és egyenként csak kivételes esetben utalok alábbi jegyzeteimben, - Tér- és időhiány nem engedte összeállítanom az Institutióval s általában a Kálvin irodalmi munkásságával foglalkozó magyar irodalmat. - Olvasóim legnagyobb része bizonyára ismeri a két legalaposabb és legterjedelmesebb magyar Kálvin-életrajzot: a Révész Imréét (Kálvin élete és a kálvinizmus, Debrecen 1909) és a Pruzsinszky Pálét (Kálvin János. Életrajz. Ref. Egyh. Könyvtár IV. és VIII. köt. Pápa 1909-1912) s így külön rámutatás nélkül is meg fogja állapítani, hogy a dolgozatomban tárgyalt kérdéseket illetőleg hol és miben térek el kettejüktől.
Mikor és hol fogott hozzá Kálvin az Institutio írásához: máig sem tudjuk pontosan megmondani. De azt egészen pontosan tudjuk, mikor és hol fejezte be: Baselben, 1535 augusztus havának 23-án, mert erről a helyről és napról keltezte a Ferenc francia királyhoz szóló előbeszédét. Előszót a könyvhöz akkor szoktak írni, amikor maga a könyv már készen van. Hogy az Institutio is készen volt már az előszó írásakor, arról bárki meggyőződhetik, aki elolvassa a hatalmas "Praefatio ad Regem Galliae" néhány bevezető mondatát. Huszonhat éves és másfél hónapos volt mindössze a baseli peregrinus, amikor az előszó megírása után letette a tollat - a koraérettségnek és a korán felismert magasabb küldetésnek egyaránt bámulatraméltó jelét és példáját adva könyvében. De a legkivételesebb koraérettség és a legvilágosabb isteni elhivatás mellett sem lehet - embermivoltunk véges gyarlósága tiltja - föltennünk, hogy maga az egész mű valami hihetetlenül rövid idő alatt, mondjuk a baseli tartózkodás 7-8 hónapja alatt pattant volna ki fiatal szerzője agyából. Ennek az első Institutiónak még felületes átlapozása is bárkit, aki az ott tárgyalt kérdések világában némileg otthonos, meggyőzhet arról, hogy Kálvinnak évekre terjedő alapos és sokoldalú előtanulmányokra kellett támaszkodnia s ezekkel párhuzamban lelkileg is éveken át mélyülnie, tisztulnia és erősödnie, amíg e müvét létrehozhatta. Akkor még töretlen ifjú szervezetének szédületes munkabírása, alkonyáig megőrzött mesés emlékezőtehetsége magában nem lett volna erre elég. Minden bizonnyal csodálatos gyorsasággal és szabatossággal tudott dolgozni
még későbbi, megtört éveiben is, annálinkább a fiatal évek még eltékozolatlan, friss erejében - de amíg odáig jutott, hogy műve papírra vetését megkezdhette, őneki is a szellemi foganás, érés és vajúdás hosszú és nem könnyű folyamatán kellett átmennie.
A Bibliában, az egyházatyák, a scholastikusok és a megelőző reformátorok irataiban való elmélyedt és kiérlelt otthonosság, amelyről már az első Institutiónak jóformán minden lapja tanúskodik, meggondolásra készt még a megtérésének, (1)1 azaz az Evangéliumhoz való határozott odafordulásának, a tiszta Ige iránti engedelmessége megkezdődtének túlságosan késői keltezése tekintetében is. Ebben az évtizedek óta annyi buzgalommal kutatott és vitatott, annyi éles elmét annyi különböző megoldás keresésére késztetett kérdésben ma sem lehet ugyan még egészen tisztán látni - és talán, hacsak merőben új adatok elő nem kerülnek, sohasem is lesz lehetséges, a Kálvin ifjúkorának lelkileg döntő éveire vonatkozó adatok gyér, hézagos és többféleképen értelmezhető volta s magának a reformátornak élete e korszakáról szóló egy-két nyilatkozata szűkszavú, szemérmes tartózkodása és minden időrendi megállapítás kísérletével dacolása miatt. De annak a szélsőséges álláspontnak, amely szerint ez a "subita conversio" nem korábbra, mint az 1533 év folyamára esnék és ez évet megelőzően az ifjú Kálvinnál evangéliumi hajlamokról még egyáltalán nem is lehetne szó, sőt jóformán vallásos érdeklődésről sem: azt hisszük, már az eddig ismert adatok helyes értelmezése is ellenemond. Egészen kétségtelen, hogy kora ifjúságától fogva olyan körökben forgolódik, amelyekben az egyházi reform vágya, mélyebb és felszínesebb, inkább humanista-kritikai és inkább bibliai-építő formáiban egyaránt otthonos. Vékony, de alig kétségbevonható adatok utalnak oda, hogy már a serdülő ifjú lelke több oldalról is ki volt téve az Evangélium ébresztő és nyugtalanító hatásának. A nagyképzettségű humanista jogász legelső irodalmi föllépésében, a stoikus római bölcs
(1) K. megtérésének problémáira, a szétágazó s részben ellenkező nézetekre és azok irodallimára vonatkozólag igen jól tájékoztat Holl K. Kálvin-tanulmányának jegyzetes része (Gesamm. Aufsatze zur Kirchengeschichte III. Tübingen 1928) és legújabban Lang A. tanulmánya a debreceni ref. hittud. kar "Kálvin és a kálvinizmus" c. emlékkötetében "Az 1536-i Institutio forrásai"-ról. Lang szélsőséges álláspontjában nem tudok osztozni. A magam fenti felfogását a vonátkozó irodalom legnagyobb részének (tehát nemcsak az imént említett két dolgozatnak) áttanulmányozása után szűrtem le. Csak térkímélés miatt nem adok részletes repertóriumot ezen - tárgyunkkal nem legközvetlenebbül kapcsolatos - kérdésről.
Lucius Annaeus Seneca "De Clementia" (a kegyelmességről) c. művéhez írott 1532-i tudós kommentárjában semmiesetre sem áll még előttünk az a Bibliától átitatott lelkű tudós, akivel három évvel később az Institutióban találkozunk, de akinek a szava hallszik már egy év múlva is a Cop-féle párisi egyetemi évmegnyitó beszédben és két év múlva írott (de csak jóval később kiadott) első önálló theologiai művében, a Psychopannychiában. Am az tagadhatatlan, hogy már a Seneca-kommentáron keresztülhúzódik az emberi önerő tehetetlenségének, a bölcselő ész Istenhez jutása képtelenségének az az egészen mély hangoztatása, amely a humanizmus igazi szellemétől idegen, és sokkal inkább az evangéliumi reformáció szellemétől már nem is csak úgy felszínesen megérintett lelkiségnek a jele. Sokkal erősebben tanúskodik ez a szemlélet és hang az ifjú Kálvinnak biblikus-reformátori benyomásai és hajlama mellett, mint amennyire ellene szól ennek az, hogy magát a Szentírást az egész terjedelmes mű során mindössze háromszor idézi (hiszen a Bibliával való sűrűbb érvelést magának a tárgynak természete s a mű tudományos és irodalmi célja is meglehetősen kizárta). E mellett, akármily óvatosan bár, helyet lehet adnunk annak a föltevésnek is, hogy Kálvin nem minden célzatosság nélkül választotta tudós kommentálása tárgyául a tragikus sorsú római bölcselőnek éppen ezt a müvét, amely a kegyelmességet elsősorban mint az uralkodók erényét tárgyalja: a reformáció francia híveinek kegyetlen üldözése már akkor évek óta folyt, die egyelőre még csak szórványosan s elsősorban a római egyházi meg az alsóbbrangú világi hatóságok részéről; maga az állami főhatalom még nem szögezte le magát véglegesen sem a régi, sem az új mellett s különösen a mérsékeltebb reformszellem hívei nem minden alap nélkül remélték, hogy ez a szellem a humanista hajlamú 1. Ferencet, családját és udvarát is végleg meghódítja majd. A klasszikus műveltségű királynak szent meggyőződésű, vértanúi elszántságú alattvalói iránt "kegyelmességre" intése nem eshetett már egészen kívül a reformtáborhoz szító Kálvin gondolatán, midőn Seneca-kommentárjának megírására és kiadására elszánta magát.
Annyi azonban megint bizonyos, hogy a határozott, tehát nem humanista módon fontolgató és tapogatózó, evangéliumi reformáció melletti állásfoglalást, eddigi adataink alapján, nincs okunk Kálvinnál 1533 november 1-nél előbb látni, amikor barátja, Cop Miklós, a fiatal orvostanár a Kálvin-fogalmazta, vagy legalább minden lényeges részében sugalmazta beszéddel nyitja meg a tanévet a párisi egyete-
men. (1) Ez a beszéd - alapjában (ily alkalommal akkor is, később is, szokatlanul s már csak ezért is óriási feltűnést kellően) igehirdetés - nem egyéb, mint nyílt hitvallás az Ige egyedülvaló fensége, a hit által való megigazulás evangéliumi alapigazsága mellett: egy olyan lélek bizonyságtétele, aki Erasmus kalauzolásával ugyan, de kalauzának már hátat fordítva, megérkezett Lutherhez s a Luther képviselte Ügyhöz. Ez az út nem volt rövid; a legmérsékeltebb számítással is már öt éve tartott; végkifejletét valamikor ez öt év folyamán siettethette az a rejtélyes "subita conversio" - sőt e "megtérés" gyakorlati végkövetkezményének levonása még csak ezután történt meg, a következő év májusában, amikor a hazájában hontalanul bolyongó, a fővárosból már félévvel azelőtt menekülni kényszerült ifjú lemond azokról az egyházi javadalmakról, amelyekből - a római egyházban akkor már sokszázados visszaéléssel - gyermekkora óta élt és tanulmányai során fenntartá magát. Most bízza magát először egészen az elhívó Isten kegyelmére, most vállalja el a világ leikétől és, biztonságérzetétől örök-idegen próféta- és zarándoksorsot. A "hirtelen megtérés" tehát csak annyiban volt hirtelen, amennyiben valami, közelebbi körülményeiben tán örökre ismeretlen maradó nagy, egyszeri lelki földrengés állott a középpontjában; de előkészítéséhez évek kellettek és a következményei sem lettek nyilvánvalókká az egyik napról a másikra: hiszen bármennyi "docilitas"-hoz szokott is már Isten hatalmas keze alatt a "hirtelen megtérésen" átment ifjú, végleg még nem a Cop-féle beszéddel, még nem is a javadalmairól való lemondással, hanem majd csak az akarata ellenére Genfben maradással s az oda szintúgy akarata ellenére való visszatéréssel fogja nyakát Urának igájába hajtani.
Életének ebben a döntő fontosságú korszakában születik meg Institutiója is. Ugyanúgy, ahogyan a gyakorlati következményeit egymásután kénytelen átgondolni és levonni az Evangéliumhoz fordulásának: ugyanúgy gondolja át magát ezt az evangéliumi álláspontot is. Számot ad magának hitéről, mert érzi elháríthatatlan felelősségét annak, hogy nemsokára másoknak is számot kell adnia róla. Az Antikrisztus orcája előtt is bármikor hitvallásra kerülhet a sor - de a saját hitfelei is rászorulnak ebbeli segítségére. Hiszen azok már korán felismerték benne a csodálatos átadó képességű, hivatott taní-
(1) Mülhaupf E. és Barth P. kételkedése a "concio academica" kálvini eredetében nincs eléggé meggyőzően indokolva. L. Theol. Rundschau 1934. 170. lap.
tót s annyira vágytak ajkáról hallani az Igét, hogy valósággal megrohanásnak volt részükről kitéve (erről évtizedekkel később ő maga, a végletekig szerény ember is megemlékszik - jellemzőleg még akkor is a meglepetés hangján!). De igen nagy szükségük is volt hívő honfitársainak az ő segítségére. A francia reformációban körülbelül épp ezekben az években hágott tetőfokára az eszmék zűrzavara. Az óvatosan mérsékelt régebbi bibliás-humanista álláspontnak ekkor már kezdett bealkonyodni a lutheri- és a zwingli-féle eszmék egyre merészebb előretörése miatt; de ezeknek az egymás közt is sokban ellenkező eszméknek már sarkukban volt az anabaptizmus radikális fanatizmusa, a fenségest a nevetségessel, az egyházreformációt a társadalmi forradalommal, a lényegest a kevésbbé lényegessel végzetesen összekeverő útszéli prófétálkodása - s mindezek tetejébe ebbe a franciaországi eszmei zűrzavarba is belehull, mint már akkor s kevéssel azután több más helyt is, a szentháromságtagadás kovásza (Kálvin már ezidőben készült Servettel összemérni fegyvereit s nem rajta múlt, hogy meg nem tehette) és belehull egy csomó bizarr szellemi és erkölcsi szabadonc, libertinus lélek veszélyes maghintése is. Azok számára tehát, akiket minden emberi bölcselkedésnél, vágynál és izgalomnál jobban érdekelt az a kérdés: mit mond a Lélek a gyülekezetnek, mit szól Isten az ő megújhodni kívánó egyházának - egy falat kenyérnél is szükségesebb volt a megalkuvást nem ismerőén tiszta és teljes, hitben és tudományban egyaránt mély s mindamellett közönségesen érthető bibliai tanítás.
Maga mondja el, a kétféle értelemben is királyi előszó legelső soraiban, hogy könyve megírásával eredeti célja a franciaországi hívő gyülekezet szolgálata volt: elemi kalauzt akart adni az igaz vallásban azoknak a vágyakozó telkeknek, akik éhezték és szomjúhozták Krisztust, de az ő helyes ismeretéről a legkevesebbjének volt csak sejtelme is. Az egyszerű közembert akarta tehát könyvével szolgálni: testvér a testvért. Nem feltűnni kívánt valami magasröptű, öncélú theologizálással; eredetileg még az elszánt és hatalmas hitvédelem s a Róma-elleni, ettől elválaszthatatlan támadás sem volt, mint látni fogjuk, tulajdonképeni célja: tanítani akart és nem viaskodni, építeni és nem rombolni. Ő is a pozitívummal, nem a negatívummal kezdi tehát, mint valamennyi valódi reformátor.
Nem sok nyugalma és csendessége lehetett az 1534. esztendőben, amelyet a hazájában való jövés-menéssel töltött el, a helyét maradandólag már sehol sem találva. Az országban nőttön-nőtt a vallásos reform izgalma, de ezzel együtt a régi rendszer híveinek inge-
rültsége is. Oly keresztyéneknek, akik komolyan vették a hitvallás evangéliumi kötelességét, mindenütt nyomukban ólálkodott az üldözés, legalábbis a gyanú. Kálvinnak is valószínűleg elsősorban e miatt kell folyton helyet változtatnia - pontos, részletes ismeretünk és magyarázatunk máig sincs e mozgalmas éve történetéről - s végül is, az esztendő végével, amikor a talaj már, később meglátjuk miért, egyenesen izzóvá válik alatta, hazáját elhagynia. De e zaklatott esztendő első felében mégis talált néhány hónapot a csöndes tanulmányozásra, talán irogatásra is: Franciaország délnyugatán, egy kis püspöki városban, Angoulême-ben és közvetlen környékén, a vele körülbelül egykorú Du Tillet Lajos angoulême-i kanonoknak és claix-i plébánosnak, akkor még a Kálvin reformhajlandóságú jóbarátjának, később, a reformációtól elszakadása után, meaux-i püspöknek az otthonában. Du Tilletnek abban a korban ritka nagyszerű könyvtára volt: állítólag három-négyezer darabra fölmentek könyvei és kéziratai. Kálvin, amíg maga görögül tanítgatta barátját és házigazdáját, a tanulás alkalmát mohón kihasználta. A rosszindulatú, de a reformátor ez éveiről meglehetősen jól értesültnek látszó Florimond de Raemond, a reformáció és a reformátorok történetének egyik legelső francianyelvű római katholikus megírója (L'Histoire de la naissance, progrez et décadence de l'hérésie de ce siècle, megjel. 1605., 4 évvel a halála után) valószínűleg hiteles - bár közvetlenebb forrásanyaggal eddig még nem igazolt - történeti tényről számol be, amikor így szól: "Angoulême, ahol a fiatal Kálvin az éjtszakai álmot és a nappali étkezést egyaránt megvonta magától a tanulás kedvéért - Angoulê me lett a műhelye ennek az új Vulkánnak: itt kovácsolta ki azokat a különleges vélekedéseket, amelyeket azután közreadott; itt kezdte szövögetni, a keresztyénség majdani meglepetésére, Institutióját, amelyről el lehet mondani, hogy az (eretnekség Koránja, vagy inkább Talmudja."
A legmohóbb öntékozlással folytatott szellemi munka az itteni néhány nyugalmas hónap alatt a Kálvin csodálatos emlékezetében fölraktározta az Institutio legnagyobb részének anyagát, sőt lehet, már a kidolgozás megkezdését is lehetővé tette számára. De ez utóbbinak a dandárja minden bizonnyal Baselre maradt: hiszen Kálvin még ennek a mozgalmas 1534. esztendőnek a folyamán, egy, pillanatnyilag sürgősebb irodalmi szükség kielégítésére is vállalkozik: megírja a röviden csak Psychopannychiának, azaz "a lelkek egész éjen át tartó virrasztásának" emlegetett (de ilyen címet csak 1545-i, második kiadásában kapott) legelső ismert önálló theologiai értekezését, vita-
iratul a telkeknek testi halálutáni, halálszerű aluvásáról szóló anabaptista (tulajdonképen az anabaptizmusnál is sokkal régibb) tévely ellen. Ezt a munkáját csak kétszeri átdolgozás után, 1542-ben bocsátotta először közre s így ma már nincs mód megállapítanunk, milyen volt tartalmilag és formailag a tolla alól legelőször kikerült dolgozat. De azt kétségtelennek tarthatjuk, hogy ez akkor sok izgalmat okozó, az anabaptizmus iránti érdeklődést meglehetősen előmozdító, pedig tulajdonképen nagyon is nem elsőrendű theologiai vitakérdés már az 1534-i Kálvinban emberére talált: hatalmas bibliai felkészültsége, a lényegest a kevésbbé lényegestől nagyszerűen biztos pillantással elválasztani tudó theologiai érzéke már a kéziratban terjesztett első dolgozatban meg kellett, hogy nyilatkozzék. A műnek 1534-i, a bujdosó Kálvin orléansi tartózkodása alatt keletkezett s a nyomtatott kiadásokban változatlanul olvasható (első) előszava pedig még külön is bizonyságot tesz két dologról. Az egyik az, amit a 25 éves szerző maga nyilván mond itt: "Régóta nyomatékosan, sőt szorongatva kérnek már engem, hogy írjak erről a kérdésről." Akármilyen óvatosan értelmezzük ezt a "pridem"-et, ez mégis csak arra mutat, hogy ezt a fiatalembert legalábbis egy szűkebb baráti kör már hosszú hónapok, ha ugyan nem évek óta hivatott, a lelki zűrzavarban biztos útmutatásra képes tanítójának nézi. A másik meg, amit meg kell figyelnünk ebben az előszóban, Kálvinnak az a nyilatkozata, amely az ő írói működésének legmélyebb és egész életén át állandósult indítékára vet fényt: "Ha ilyen nagy szükségben hallgatnék és eltitkolnám a véleményemet, nem tudom, hogyan tudnám magam tisztára mosni az Isten igazsága elárulásának, vádjától." Nem fél hát, úgymond, a hitéről számot adni minden jó ember előtt, és nem fél attól a vádtól sem, mely mostanában gyakran felhangzik: hogy t. i. az Evangélium hitvallói felbontják a szeretet kötelékét és összetörik az egyházegységet. Nem, mert igazi egység csak a Krisztusban lehetséges és minden igaz szeretetnek csak Ő a köteléke: tehát az egység és a szeretet fönnmaradásának alapföltétele az igaz hit épségben maradása. (1)
Óriási felelősségérzet a megismert isteni igazság iránt, föltétlen bizonyságtevő készség annak szolgálatában, a hit tisztaságának és teljességének olyan alkut nem ismerő követelése, amelyet a (helytelenül értelmezett) szeretet és egység jelszavaival sem lehet megtéveszteni: ezek sarkalják Kálvint az írásra, nem az irodalmi babérok vágya.
(1) A Psychopannychia legújabb külön szövegkiadása: Quellenschriften z. Gesch. d. Prot. 13. sz. Leipzig 1932. Zimmerli W.-től.
És a következő, 1535. év legelejétől feltárul előtte a lehetőség, hogy kedve szerint engedelmeskedjék a nagy belső parancsszónak: az üldözés fúriáitól felzaklatott hazájában reménytelennek látván helyzetét, Baselbe húzódik el, hogy itt, szakadatlan továbbtanulás közben, végleges formába öntse azt a művét, amelynek terve, anyagának gyűjtése és talán első fejezeteinek kidolgozása is már körülbelül egy éve foglalkoztatja.
A rajnamelléki tudósközpont - formailag még németbirodalmi szabad város, tényleg már a legszorosabb kapcsolatban a svájci evangéliumi hitű kisállamokkal - évek óta a helvét reformáció egyik messzevilágló tűzhelye. Fényében és melegében csöndes, áldott munkahelyet talál a fiatal francia peregrinus, aki egy Klein Katalin nevű derék matróna külvárosi hajlékában lel szállásra. Gazdasszonya még évtizedek múlva is emlegette lakójának szigorú, tiszta életmódját, éjt nappallá tevő szakadatlan tanulását, írását. A külvilág számára ekkor Martinus Lucanius volt a neve (a "Caluinus" névből készült, akkor mindennapos, humanista betűjátékkal): itt talán nem is annyira az üldözött volta késztette ennek a, már nem legelső, álnévnek használatára - noha elhagyott hazájának közelsége ezt az óvatosságot is indokolttá teszi - hanem inkább az a vágya, hogy tudós rejtekének zavartalanságát annál jobban biztosíthassa jó és rossz emberekkel szemben egyformán. Egészen remeteéletet azért mégsem él: avatott mestertől héberül tanul, egész életére kiható barátságokat köt (Myconius Oswald, Viret, Bullinger); melegen érdeklődik rokonának, Pierre Róbert Olivier-Olivétannak (aki valószínűleg már hosszú évekkel azelőtt az egyik legelső kalauza volt az Ige világossága felé) hatalmas vállalkozása, az első protestáns (valdens) francia bibliafordítás iránt és nem is egy, de két pompás előszót ír hozzá, amikor az az esztendő derekán Neuchâtelben megjelenik. De igazi gondja, lázasan folytatott munkája mégis csak annak a kézikönyvnek a megírása, amellyel egyre szorongatottabb honfitársainak és hittestvéreinek akar szolgálatukra lenni az isteni igazság tiszta megismerésében és tévedezés nélküli megváltásában.
Mindvégig gyöngéd, mély érzéssel szeretett hazájából egyre sötétebb, riasztóbb hírek szállonganak hozzá a közeli határokon át. (1) Még a megelőző év őszén történt, hogy a reformáció egyes elszánt hívei radikális és eléggé meggondolatlan lépést kíséreltek meg: Páris
(1) Az itt és alább előadottakra nézve 1. Viénot J. Histoire de la Réforme française (I). Paris 1926. passim.
s több más város utcáin a misét gúnyoló, kíméletlen hangú plakátokat függesztettek ki, juttatva belőlük még a király hálószobájába is. Ferenc felbőszült - a hallatlan vakmerőségen talán méginkább, mint a plakátok tartalmán - és az addig közvetlen környezetében is szóhoz jutott mérsékelt reformhajlamokkal szakítva, egész királyi tekintélyével melléállott régi egyházának, melynek ügyét most már azonosnak vélte a saját fejedelmi tekintélyének védelmével. Az addig csak szórványos üldözés egyetemessé tágul. Máglya máglya után lobog fel és Kálvin összefacsarodó szívvel veszi hírét egymásután megannyi szeretett testvére szörnyű, de hitvallóan bátor kínhalálának. Hónapokon át tart az üldözés, alig engedő szenvedéllyel. 1534 február közepén máglyán tetőzi be élete nagy bizonyságtevését De la Forge István is, a bibliás, istenfélő párisi kalmár, az evangéliumi tanítás egyik leghívebb vallója és legáldozatosabb terjesztője. Kálvint különösen megrázza ez a vértanuság: hiszen az áldozattal, a párisi kis reformátori gyülekezetnek mondhatni vezérével, évek óta volt a legbensőbb kapcsolatban, s így azt is tudta róla - mint különben a többi áldozatok nagyrészéről is - mennyire nem tartozott a mindenáron robbantani kívánó, lármás, tapintatlan és felelőtlen vallási forradalmárok közé, mennyire csöndben, tisztán élt, mily becsületesen munkálkodott: nem is lehetett több bűne sem őneki, sem kivégzett társai legnagyobb részének, csak annyi, hogy nem kívánták megtagadni Urokat akkor, amikor ezt követelte tőlük a világ lelkét, az Antikrisztust képviselő egyházi és állami hatalom. A baseli névtelen magántudós szobácskájába bevilágít és szívébe beleperzsel a rőt rőzseláng; hallja a nemes áldozatok hörgő istendícséretét és könyvei, írásai fölé hajolva, vergődő lélekkel nyög fel nap-nap után a dicsőséges, de rejtelmes szándékú Úrhoz: "Seigneur, jusques à quand - Uram, meddig még?!" (Ez olyan sokatmondó igetöredék - Habakuk 1:1-ből - valószínűleg ezeknek a gyötrelmes hónapoknak emlékeként kerül már 1539-től jeligéül jóegynéhány latin és francia Institutio- kiadás címlapjára.)
Közben készül, folyvást készül a "könyvecske" is: nyugodtan, bölcsen magyarázgató, mindig építő és bizonyságtévő, sohasem száraz és elméleti, de az elején még csaknem szenvedélytelen hangja ebben a napról-napra izgalmasabbá váló hangulatban szinte észrevétlenül forrósodik át. Egyszer aztán kicsap belőle és az egészet elborítja valami szent, emésztő lángolás: Kálvin, a bizonyságtévő tanító mellett - és fölött - egyszerre ott áll előttünk Kálvin, az isteni
igazság és dicsőség lángpallosú, félelmes és győzhetetlen bosszúlója, védelmezője is - aminek azután egész éltében megmarad.
Ferenc királyt az irgalmatlan protestánsüldözés - melynek dühét az alsóbbrangú hatóságok, mint rendesen történni szokott, alighanem az ő szándékain túlmenve is fokozták - külpolitikailag hovatovább kényelmetlen helyzetbe kezdte hozni. A Habsburg-világhatalommal régóta tartó, nagyméretű, szívós és váltakozó sikerű birkózásában már 1532 tavasza óta szövetségese a németbirodalmi protestáns rendeknek (az ú. n. schmalkaldeni szövetségnek). Ezekre az elégedetlen, rendi szabadságaikat és protestáns hitvallásukat a spanyolmintájú abszolutizmustól egyaránt féltő német hűbéresekre támaszkodva tudja Ferenc éveken át sikerrel sakkban tartani főhűbérurukat, hatalmas ellenfelét - akinek egyszer már a börtönét is meglakta - V. Károly császárt. Könnyű lelkiismeretével és a felszínes humanista egyházreform felé hajladozásával még arra is képes, hogy vallási kapcsolatokat próbáljon keresni velük: diplomatája, a szintén reformhajlamú püspök, Du Bellay Vilmos által svájci, délnémet és egyéb reformátorokat egyaránt kecsegtet az eljövendő nagy francia egyházmegújhodással; Melanchthont pedig, aki a király széplelkű, misztikus hajlamú testvérével, a vallási reformpárt fő erősségével, Angoulême-i Margit hercegasszonnyal és navarrai királynéval már régebbi kapcsolatban áll, egyenesen Franciaországba hívogatja, az egyházmegújhodás érdekében tartandó értekezletre, a Sorbonne doktoraival vitatkozni ... Bent, országában ezalatt nemcsak elnézte a schmalkaldeniek hitsorsainak kíméletlen üldözését, de a plakátügy óta egyenesen ő maga adott annak új, ádáz lendületet. Ez természetesen a határokon túl sem maradhatott titokban: német protestáns szövetségesei közül azok, akik a politikai sikert és biztonságot előbbvalónak tartották a lelkiismeret ügyénél, szemet húnytak ugyan fölötte, mások azonban, akik a legbonyodalmasabb politikai szövevény közepett is mindennél előbbrevalónak tartották az Evangélium ügyét, nyugtalankodni kezdtek, sőt felháborodtak a cinikus kétarcúság láttán - hogyne, amikor Ferenc Melanchthont éppen abba a Párisba akarta barátságos vallási eszmecserére meghívni, amelynek terein a meghívás idejében szinte nap-nap után felpiroslott a máglyatűz!
A lelkiismereti aggodalmaktól sohasem háborgatott gáláns lovagkirály, hasonlóan könnyűlelkű tanácsadóival, nem sokat tépelődött a helyzet fölött. Minden hazugságok között akkor is a diplomáciai állván a legkönnyebb helyen, 1535 február 1-én nyomtatott kiáltványt bocsát ki a német protestáns rendekhez (a humanista refor-
mer lelkiismeret tág voltára jellemzően, a kiáltvány megfogalmazója ugyanaz a Du Bellay Vilmos püspök volt, aki a német és svájci reformátorokkal a theologiai egyezkedés útját egyengette!) és ebben a kiáltványban, (1) a közismert tények hihetetlenül vakmerő elcsavarásával, kijelenti először is azt, hogy Franciaországban egyetlenegy német embert sem bántalmaznak és üldöznek a vallásáért (mintha csak erről lett volna szó és mintha a schmalkaldeniek legkomolyabbjainak csak a maguk fajtája fájt volna és nem a francia hittestvér égrekiáltó vére is!), másodszor, hogy azok, akikkel Franciaországban szigorúan bánnak, nem egyebek, mint a társadalom és az állam egyetemes fölforgatását tervező dühös bolondok (furiosi magis quam amentes), akiknek minden tőle telhető erővel és eszközzel való elnyomása az emberi nem közös érdeke. Nem mondta ki éppen az erkölcsi fölháborodás hangját művészileg kezelő ravasz kis királyi sajtótermék, de igen világosan célzott rá: jobb lesz, ha a német rendek először a saját házuk előtt sepernek és véget vetnek a münsteri anabaptista uralom (1534 február - 1535 július) épp akkor tetőpontra hágott európai botrányának, a vallásos-álprófétikus alapon létrehozott "Sionkirályságnak", soknejűségnek, kommunizmusnak, vérengző őrjöngésnek - egyébként pedig legyenek nyugodtak, akikkel a király a saját országában elbánt, azok sem voltak mások, mint ilyen dühös bolondok; és ami fő, német egy sem volt közöttük - "patet aula, patent fora, patent omnia denique loca Germanis in Gallia omnibus!"
Még évtizedek múlva is reszket a Kálvin hangja az indulattól, amikor előadja (az 1557-58-i Zsoltárkommentár híres előszavában, e jóformán egyetlen olyan nyilvános nyilatkozatában, amely önvallomásszerűen személyes lelki életének fejlődésére vonatkozik), mit érzett, amikor, a hazájában elszenvedett szakadatlan mártiromságok hírével egyidejűleg, egyszer csak hírül vette a mártírokról terjesztett királyi hazugságot, sőt talán a kiáltványnak Svájcban szintén terjesztett szövegét is volt módjában látnia:
"Láttam, hogy ezek az udvari cselszövők a maguk képmutatóskodásával nemcsak arra törekednek, hogy az ártatlan vér kiontásának bűne maradjon eltemetve ama hazug vádak és rágalmak alatt, amelyekkel azokat a szent vértanukat halálunk után elhalmozták, hanem egyúttal azt is el akarják érni, hogy azután a legmesszebbmenően szabad kezük legyen a szegény hívők kínzására, akiket többé majd
(1) Szövegét l. Herminjard A. L. Correspondance des Réformateurs... III. köt. Genève - Paris 1870. 249. skk. lapokon.
nem fog megszánni senki. Ezért úgy éreztem, hogy ha én ezzel a hazugsággal erőmtől telhetőleg bátran szembe nem szállok, hanem hallgatok, semmivel sem moshatom le magamról a gyávaság és az árulás vádját. Ez az ok ösztönzött Institutióm kiadására; először is ez úton akartam megfelelni azokra a hitvány rágalmakra, amelyeket amazok hintegettek s meg akartam tőlük tisztítani az én testvéreimet, akiknek a halála drága volt az Úr szeme előtt; aztán pedig azt akartam, hogy ha majd ugyanazokat a kegyetlenségeket, lehet, nemsokára más szegény emberieken is elkövetik, az idegen nemzetek legalább valamennyi részvétet és aggodalmat érezzenek a sorsukon. Mert ezt a könyvemet akkor még nem ebben a mai, sok munkát kívánt terjedelmes alakjában tettem közzé; kis kézikönyv (petit livret, breve enchiridion) volt ez akkor még, amely pusztán a legfőbb tudnivalókat foglalta magában és nem volt egyéb célja, csak az, hogy megmutassa, milyen hiten vannak azok, akiknek ezek a gonosz és hitszegő tányérnyalók hitvány módon gyalázatos hírét költik."
Így tett tehát a már régóta tervezett s e végleges indítóok közbejöttékor legelső fejezeteiben talán már ki is dolgozott egyszerű vallástanító kézikönyvből, a második, nagyobb felében - szemmelláthatólag a sákramentomokról szóló résztől elkezdve - a reformációnak általában, az előszóból pedig még különösképen is a francia reformációnak az a páratlan erejű védelme és igazolása, amely rövid néhány év alatt európai névvé tette a baseli tartózkodása alatt még eltitkolt, de a címlapon már nyilván megjelentett, sőt a szerző francia, noyoni illetőségének megemlítésével még közelebbről is körülírt "Joannes Calvinus Noviodunensis" nevet. Kálvint - amiként már többször volt alkalmunk rámutatni - a rábízott Ige iránti felelősség, a Krisztus üldözött egyházával együttérzése és együttszenvedése tette íróvá. Műve az első szótól az utolsóig leküzdhetetlen belső kénytelenségből fakadó hitvallás. Az Isten kijelentéséről azért tud olyan hatalmasan tanítani és a félelmes hatalmú királyhoz azért tud oly félelmesen fenséges fölénnyel szólani, mert megelőzőleg nagyon sokat, nagyon alázatosan és nagyon engedelmesen hallgatott magára Istenre.
Bizonyos, hogy amint reformátornak nem volt úttörő, úgy a reformáció tanának, a tiszta és teljes bibliai igazságnak rendszeres kifejtésében és megoltalmazásában sem lépett teljesen járatlan irodalmi útra. Melanchthonnak, a lutheri reformáció hasonlíthatatlanul finom elmeélű és nemestollú tanrendszerezőjéniek 1521-i "Loci Communes"-e, Zwinglinek, a hit és a haza szolgálatában hősi halált halt zürichi reformátornak 1525-i "Commentarius"-a, amely szintén Fe-
renc királynak volt ajánlva már, belső tartalmukról nem szólva, irodalmilag is nagyszerű ösztönzést és példát jelentettek Kálvin számára. (Zwingli, aki a Ferenc támogatásához nagy politikai reményeiket fűzött, legutolsó, az evangéliumi tant szintén rendszeresen fejtegető kis összefoglalását is neki ajánlotta, ez az irat azonban, mely kivált a reformátor végső úrvacsoratani álláspontjára nézve igen nevezetes, csak szerzője halála után, az első Institutióval azonegy esztendőben jelent meg "Christianae fidei brevis et clara expositio ... ad Regem Christianum... címen; az Institutiót író Kálvin tehát még nem ismerhette.) Sőt a nemzetközi tudományos nyelve mellett már franciául is megszólalt Kálvin előtt az evangéliumi tan rendszeres fejtegetése: a tűzlelkű, robbanó Farel Vilmos, akinek Isten nem is egyszer olyan fontos szerepet juttatott a Kálvin életében, már 1523-ban kiadja "Somme de l'Escriture", 1525-ben pedig "Summaire et briefve declaration" c. művét, a két legelső francianyelvű theologiai értekezést (1) és megható, hogy a nála kerek húsz évvel fiatalabb honfitársának szellemi nagyságát milyen alázatosan elismeri ez a különben fékezhetetlenül szenvedélyes ember nemcsak, amint tudjuk, egyéb vonatkozásban, de irodalmi téren is, amikor utóbbi művének egy későbbi kiadása előszavában így nyilatkozik az akkor már francia kiadásban is megjelent Institutióról: "Mindazok, akik már látták ezt az én kis könyvemet, nézzék meg ezt a szép Institutiót is - és akkor nem lesz szükségük sem az én kicsiségemre, sem pedig arra, hogy kis könyvem elolvasásával fárasszák magukat."
Kálvin, akinél hálásabban senki sem becsülte meg az előtte járt úttörők szent fáradozását és útmutatásait, többet vagy kevesebbet mindezen elődeitől tanult. Legkevesebb hatással kétségtelenül Zwingli volt rá, akinek theologiai sajátosságai és módszere mindvégig idegenek maradtak számára, noha egyébként szellemük közt nem egy ponton erős volt az akaratlan kapcsolódás. Annál nagyobb hatással volt rá Melanchthon s még nagyobbal kettejük közös mestere: a Kálvintól mindvégig csodálva szeretett Luther. Az első Institutio, amint theologiailag a leglényegesebb pontokon Lutherrel azonos nyomon jár, úgy irodalmilag is könnyen felismerhető hatásait mutatja elsősorban az örökszép Kis Káténak - de valószínűleg a
(1) A "Summaire..." ez első kiadását sokáig elveszettnek hitték; 1928-ban Londonban került elő belőle egy példány (British Museum) s ezt adták ki legújabban fac-similiében (Piaget - Droz, Paris 1935). L. Bulletin de la Société de l'Histoire du Prot. Français 1935. 520. l.
Nagynak is -; a mellett pedig a nagy wittenbergi két európai hatású reformátort főiratának, a keresztyén szabadságról és az egyház babyloni fogságáról szólónak, valamint a Luther néhány latinra lefordított nagy prédikációjának (Kálvin németül egyáltalán nem tudott) alapos tanulmányozása is alighanem rajtahagyta a nyomát az Institutio gondolatvilágán és irodalmi megfogalmazásán egyaránt. Melanchthon, a későbbi jóbarát, akit Kálvin minden theologiai eltérésük mellett mindvégig gyöngéden szeretett és rendkívül nagyrabecsült, Loci-jának nemcsak az első, de nagyon valószínűleg még a második, 1535-i alakjával is nem egy ponton felismerhető segítségére volt a theologiai rendszerezésben és irodalmi megfogalmazásban az első Institutiót író ifjú franciának. De a Kálvin theologiai sajátosságai kiformálódásában és azok irodalmi megrögzítésében talán minden eddiginél nagyobb hatást kell tulajdonítanunk a másik jóbarátnak: Strassburg reformátorának, Bucer Mártonnak, akinek nagy, gazdag és mély tartalmú, bár formátlan és sokszor bizonytalan tanfogalmazású Evangéliumkommentárja nem egy ponton - kevésbbé lényegesek mellett kivált a predestináció kérdésénél - szemlátomást rajta hagyta erős nyomait az első Institutión, amely természetesen már ebben az első kiadásában is messze meghaladja világosság, szabatosság és rendszeresség tekintetében a strassburginak ezen és minden más írását. (1)
De az Institutio nemcsak a megelőző reformátort irodalomban, hanem az ókort és középkori theologiában is hatalmas olvasottságára vall ifjú szerzőjének. E téren folytatott tanulmányait egész életén át szakadatlanul bővítette - a scholastikában, kivált Anselmusban, Lombardus Péterben, Tamásban inkább később szerzett alapos jártasságot - de az egyházi atyák s elsősorban a páratlan Ágoston gondolatvilágába már 1535-ig is nagyszerűen beledolgozta magát (amiben több vagy kevesebb segítségére lehettek az akkor meglehetősen nagy számmal közkézen forgó, egyházi atyákból és egyéb
(1) Idevonatkozólag különösen nagy hasznát vettem Lang id. debreceni értekezésének. - A Bucer-hatásra fontos legújabb dolgozatok: Courvoisier J. Les Catéchismes de Strasboorg et de Genève, és Strohl H. Théorie et pratique des quatre ministères à Strasbourg au temps de C. Études sur Calvin et le calvinisme (a Bulletin de la Société de l'Histoire du Prot. Franç. 1935. márciusi füzetében és külön is). Barth P. (Theol. Rundschau 1934. 168. lap) mégis kérdésesnek tartja B.-nek K.-ra tett hatását, de forráskritikailag egyelőre nem indokolja kétségeit. Az indokolás, különösen a Lang eddigi nagyon alapos megállapításaival szemben, kissé bajos is tesz.
theologiai írókból összeállított, szemelvénygyűjtemények is). Ám a régi és új szerzők hatását teljesen átolvasztja és önmagához hasonítja a lángelme kohója: ahogyan theologiai egyéniségének legfőbb körvonalai már a legelső Institutióból valami egészen öntudatos magátólértődőséggel és szoborszerű nyugalommal emelkednek ki, úgy áll előttünk készen már itt az írói jellem is. Tökéletesen szabatos gondolatmenet, a hatalmas anyag fölötti abszolút uralkodás, a kifejezésmód teljes világossága, a mélyben lüktető és forrongó, de hatalmas önfegyelemmel fékezett érzelemvilág, a scholastikus formalizmusnak árnyékától is ment s mégis a legnagyobb pontossággal részletező, egy kérdés megítélésének különféle szempontjait hiánytalan logikai egymásutánban figyelembevevő tárgyalási mód, elegáns, finoman árnyalt, a latin eredetiben nem egy helyütt a humanista századok leghíresebb remekei mellé állítható tömör stílus: mindebben már az 1535-i Kálvin meghaladta idősebb kortársait és tanítómestereit mint írókat is.
Föltétlen és fölényesen kiemelkedő irodalmisága és tudományos színvonala volt az elsősorban, ami még a szembenálló táborok nagyrabecsülését is kezdettől fogva megszerezte és mindmáig biztosítá az Institutio számára: a tartalmát ádázul támadták, a formája és tudásanyaga előtt tisztelegtek. "Vedd eszedben, ki-ki vagy római hittűl el-szakatt - írja Pázmány, 90 évvel az első Institutio megjelenése után -:sem hitelesbet, sem tudománnyal és díszes elmével bővelkedőbbet nem ismérek vezérid közzül Calvinus Jánosnál. Azért ennek írásiból akarom főképpen bélyegezni vallásodat: kiváltképpen pedig a keresztyéni oktatásrúl írt könyvét [az Institutiót] hozom elő ... ehez képest söprű, moslék, hulladék, és csak gyermeki alak, valamit a többi új tanítók irkáltak ... Calvinus egyebeket bölcsességgel megdúlt és messze hátrahagyott..." (1) A Kálvin múlt századbeli híres, nagytudású, de persze sok tekintetben végzetesen elfogult római, majd ókatholikus theologus történetírója, Kampschulte Fr. V., nem habozott "Kunstwerk"-nek nevezni az Institutiót (2) és kifejezni azt a véleményét, hogy hasonló terjedelmű tudományos műnek talán még sohasem volt ekkora sikere. A tíz éve elhunyt kitűnő francia történész pedig, a nagyon erős róm. katholikus megyőződésű (de nem pap) Imbart de la Tour P., a francia reformáció kezdeteiről szóló befejezetlen nagy művében, így jellemzi az Institutióval a reformáció szín-
(1) P. P. összes munkái, magyar sorozat V. Budapest 1900. 351-352. l.
(2) Joh. Calvin;, seine Kirche u. sein Staat... c. művéből (I, 1869. II. 1899) id. Doumergue i. m. IV. 15-16. lapok.
padára lépő nagy honfitársát: "Az új vallás kebelében sohasem nyilatkozott meg ekkora szerkesztő erő, az új hit hívei sohasem kaptak ehhez hasonló tükröt, hitük egységének a tükröztetésére. Ebben Kálvin páratlan, jobbanmondva egyetlen. ... A német reformációt magáévá teszi ugyan, de azt francia és latin géniusszal gondolja át újra, azaz megfelelően rendező ösztönének, logikus szellemiségének, cselekvésvágyának és erkölcsi érzékének." - A tanító, a theologus, a reformátor Kálvin kétségtelenül sokkal nagyobbnak áll előttünk könyve későbbi kiadásaiban és végleges formájában (az imént idézett hódoló elismerések természetesen ezeknek is szólnak), de mint író, nem lesz lényegesen nagyobb, mint amilyennek már az első Insti tutio a maga fiatalos frisseségében, a tárgy és a személy sugalló erejű összeolvadásában, a holt és majd az irodalmilag még kimunkálásán élő francia nyelv nehéz és érzékeny műszerének fényesen biztos kezelésében mutatja. Maga is, önmagának szigorú bírája, nemcsak a királyi előszót hagyta meg lényegében változatlanul minden későbbi átdolgozásban, de egyéb, igen terjedelmes szakaszokat is, legfőként a IV-VI. fejezetekből alig valami igazítással átvett az első kiadásból minden későbbibe: nyilván maga is kénytelen volt megállapítani, hogy azok olyan jól vannak megírva, hogy jobban már az ő mértéke és tudása szerint sem lehet megcsinálni sem tartalmilag, sem a formájukban.
"Arany alma ezüst tányéron" - valóban Isten Lelke kettős mértékben volt azzal, aki a rábízott és általa helyén kimondott Ige arany almájának még ezüst tányért is ilyen mesteri ötvösmunkájút tudott már az első kísérletnél készíteni.
Az előszó megírásával, nyár végére teljesen készen lett a mű: kiadót kellett keresni. Basel a nyugateurópai humanizmus egyik legrégibb és legnagyobb nyomdái központja volt - tudjuk, hogy Erasmus is híres nyomdásza, Froben kedvéért töltötte ebben a városban élete alkonyának jó részét - de ismeretlen, kezdő embernek ott és akkor sem volt könnyű feladat a maga egyelőre márkátlan nevével és írásával belevinni valamelyik nyomdász-kiadót egy elvégre is kockázatos vállalkozásba, melynek anyagi terheiből az örökségrészecskéjén kívül semmi vagyonnal, és egyáltalán semmi biztosított jövedelemmel nem bíró ifjú szerző mit sem vállalhatott volna magára. Itt is gondviselésszerűen alakultak azonban a körülmények. Csak kevéssel azelőtt vette meg a Cratander András-féle nagyhírű nyomdát a Cr. özvegyétől egy négytagú társaság: Oporinus (Herbst) János, Platter Tamás, Lasius (Ruch) Boldizsár és Winter Róbert (az Opo-
rinus sógora). A társaság legkiemelkedőbb tagja a két első volt. A sokoldalú Oporinus - orvos, klasszikus filológus, gimnáziumigazgató - elsősorban a vállalat irodalomszervező részével foglalkozott: a baseli nagy nyomdák addigi, inkább tartózkodóan humanista álláspontjától eltérőleg, öntudatosan a reformáció szolgálatába állította vállalatát, fiatal írókat, tudósokat - köztük sok menekültet - gyűjtött maga köré, igyekezett őket munkához és kenyérhez juttatni, ha máskép nem lehetett, a saját műhelyében adván nekik alkalmazást, műveiket kiadogatta, terjesztette és önzetlen lelkesedésére oly alaposan ráfizetett, hogy teljes anyagi összeomlásban keltett végeznie nemesen szolgálatos életét. Társa, Platter, aki a két másikkal együtt (nem mindig a legnagyobb egyetértésben) technikailag vezette a vállalatot, valósággal romantikus alak, akinek mozgalmas, viszontagságos életében az egész renaissance-reformációkor igazság-, tudomány- és kalandéhsége megtestesül: nappal kötelet ver, este héber nyelvet tanít, lánggal ég a reformáció igazaiért, az eszményért minden önmegtagadásra képes, de azért ökölre is megy azzal, aki önérzetében bántja. Később, meghiggadva és megállapodva, mint Basel nagy pedagógusa végzi be életét, de történetünk idejében még a nyomda hírnevének a Cratander-korszakhoz méltó föltámasztásával küszködik. Az ilyen embereknek különösen finom érzékük kellett, hogy legyen egy-egy sokatígérő új irodalmi jelenség fölfedezéséhez: a névtelen francia - akit valószínűleg jó emberük és buzgó pártfogójuk, Myconius, a baseli első lelkipásztor ajánlott be nekik - éppen kapóra jött, fiatal szerző a fiatal vállalathoz. Éles szemük alighanem gyorsan megsejtette a vaskos kéziratban a leendő nagy könyvsikert, hívő lelkük pedig felujjongott a szokatlanul fényes fegyverzetben megjelenő bizonyságtétel és hitvédelem láttán - nem igen kellett őket sokat bíztatni a kiadásra, amit talán régibb, tekintélyesebb vállalatok aggályosabban megfontoltak volna. Csak azt nem tudták a legjobb akarattal sem keresztülvinni, hogy a munka a rendesen szeptember derekán tartott frankfurti őszi vásárra már kijöjjön a sajtó alól; ezért jelent meg a következő év kora tavaszán, március havában, hogy a rendesen húsvét előtt három hétig tartó frankfurti tavaszi vásáron forgalomba kerülhessen (lévén a kor nagy vásárai - ama vidék számára különösen a lyoni meg a frankfurti - azok az időszabályozók, amelyekhez az egész gazdasági élet mellett az irodalmi termelés üzleti része is igazodni volt kénytelen).
Így hagyta el a Platterék sajtóját az 520 lapra terjedő, de nagyobb zsebben könnyen elférő, nyolcadrétű, de tulajdonképen a tizen-
hatodrétűek megszokott méreteihez közelítő (15.5+10 cm. méretű) kötet, a következő címmel:
Christianae Religionis Institutio, totam fere pietatis summam, et quicquid est in doctrina salutis cognitu necessarium, complectens: omnibus pietatis studiosis lectu dignissimum opus, ac recens editum. - Praefatio ad Christianissimum Regem Franciae, qua hic ei liber pro confessione fidei offertur. Ioanne Calvino Noviodunensi auctore. Basileae, MDXXXVI.
Az egyszerű főcímet - amely nem jelent mást, mint ezt: tanítás a keresztyén vallásra, vagy modernebb-iskolásabb szóval: keresztyén vallástan - minden bizonnyal maga Kálvin választotta művének. Még sokkal szerényebben, alázatosabban hangzott ez, mint akár a "Loci communes", akár a "Commentarius" - pedig ezek sem valami fennhéjázó címek. Nem lehetetlen, hogy az ösztönzést ehhez a címhez magától Luthertől kapta, aki a Nagy Kátéja rövidebbik és régebbik előszavában maga nevezi e művét "institutio puerorum"-nak, a görög katechismus szó latin megfelelőjének mondván, értelmileg helyesen, a "puerilis institutio" kifejezést. Kálvin a maga művét joggal tekinthette katekizmusnak - hiszen anyaga teljesen a katekizmusi oktatás már akkor több évszázados módján volt elrendezve (tízparancsolat, Hiszekegy, Miatyánk, sákramentomok magyarázata - melyhez csak mintegy függelékként, a hitvédő szükség parancsára járult még a két utolsó, de a műnek egész második felét elfoglaló fejezet a hamis sákramentomokról és a keresztyén szabadságról, egyházról, államról) - és így nyugodtan nevezhette institutiónak, elemi vallásoktatásnak is; ha az akkor még ily célra föltétlenül szükségesnek nem tekintett kérdő-felelő forma hiányzott is belőle, az első felének vannak helyei, amelyek valósággal a Heidelibergi Káté egyszerű, közvetlen, meleg, szinte gyermeki hangján szólanak és annak szövegében sokszor szószerint vissza is zengenek. Ez a név aztán megmaradt minden későbbi kiadáson (sőt a birtokos-birtok megfordításával legelöl került a címben: Institutio christianae religionis vagy I. religionis christianae); a közhasználatban pedig korán elharapódzott, elvétve már magának Kálvinnak a tolla alól is kicsúszott, a cím többesszámú alakja: Institutiones - ami nyilván a római jog akkor is, azután is sokat emlegetett, a kitűnő jogi képzettségű Kálvintól alaposan ismert, Justinianus-féle Institutióinak névátviteli hatása volt, a Schultingius megjegyzése szerint nem is megérdemeletlenül, mert a Kálvin művében "methodus profecto adeo insignis est et artificiosa, ut cum Insti-
tutionibus Justiniani conferri possit.. ," (1) (Az angolban később meg is rögződött ez a többesszámú alak: The Institutes of J. C. s magyar közhasználatunkban is sűrűn előfordul, még irodalmilag is, régibb s újabb íróknál egyformán - de e tekintetben nem kívánatos az angol példa követése!).
A cím többi része nem vall a Kálvin szerénységére, aminthogy nem is tőle magától származik: egyszerűen a kiadó figyelemfelhívása az, a könyvreklám akkori tisztes és kezdetleges formája, amely a legkomolyabb művek címei megfogalmazásánál is szokásban volt, kivált ha - mint ebben az esetben is - még ismeretlen szerzőt kellett bemutatni a könyvpiacon. És itt annál kevesebb kifogás alá eshetett, mert - amit már az akkori könyvreklámokról sem lehetett mindig elmondani - százszázalékosan megfelelt a valóságnak: csakugyan magában foglalta az istenfélelem egész summáját (ez a megjelölés különben szemlátomást a könyv első - és lényegében azután is megmaradt - mondatából van merítve: "Summa fere sacrae doctrinae duabus his partibus constat..."), csakugyan megvolt benne mindaz a tudomány, aminek az ismerete szükséges az üdvösségre; és ezért csakugyan a legnagyobb mértékben megérdemelte, hogy elolvassa minden ember, akinek az Isten félelme szívén fekszik. De Kálvint - megint nagyon jellemzően - még így is bánthatta kissé a hangzatos bőbeszédű cím s ezért a második, 1539-i kiadásra annál rövidebb címet tétetett: Institutio christianae religionis, nunc vere demum suo titulo respondens: csak most felel meg igazán a könyvem a címének!
A könyv utolsó lapján a Platter-nyomda emblémája látható: a sisakos, kardos, dárdás Minerva, Gorgó-fejes pajzsával és baglyával, s ezzel a körirattal: "Tu nihil invita faciesve dicesve Minerva." Bizonyára nem volt Platteréknek egyetlen kiadványuk sem, amelyre jobban talált volna ez az ismert antik jótanács: az Institutio valóban nem "invita Minerva" készült, csakhogy ihlető múzsája nem a tudományok és a művészetek pogány istenasszonya volt, hanem a Szentlélek Úr Isten, akinek hatalma alá a fiatal szerző a Minerva humanista világából már évek óta elérkezett.
"Valami franciának a francia királyhoz írott katekizmusát nyomtatta ki legújabban Platter": ezt olvassuk egy 1536 március 28-i keletű baseli levélben (Bertschi Márk Vadianus Joachimhoz). Ezzel a kis híradással vonult be az Institutio a világba, ahol azonban nagy-
(1) Id. Warfield i. m. 204. 1.
hamar feltűnést keltett. Példányait egy év alatt annyira szétkapkodták, hogy Oporinus 1537 március 25-én már új kiadásra sürgeti Kálvint, jelentvén, hogy a baseli készlet egy szálig elfogyott, Frankfurtban is alig van már belőle ötven példány. Igen sokan óhajtva várják az új kiadást, úgymond, kivált azok, akik a szent theologiát tanulják. Kálvint, ahogy maga mondja a 2. kiadásnak az olvasóhoz intézett előszavában, meglepte ez a nagy siker, amelyet még remélni sem mert, nemhogy Istentől kérni: hiszen, mondá, az egész munkát nem tekintette túlságosan nagyjelentőségű dolognak s ehhez képest - az önismeret kálvini szava! - a nagyobb részének kidolgozásában nem is járt el valami nagyon alaposan ("leviter, maiori ex parte, ut in minutis operibus fieri solet, defunctus eram"). így most már annál nagyobb hálátlanság volna részéről, ha ez a meg nem érdemelt siker nem ösztönözné őt műve tökéletesítésére. E lelkiismereti kötelezettség tehát azonnal munkára sarkalta őt, de, életkörülményeinek közben történt nagy megváltozása évekig hátráltatta a széles körökben óhajtva várt második kiadás létrejöttét.
Az 1536-i latin editio princeps-ből ma, a Barth P. és Niesel V. felsorolása szerint 19 példány ismeretes, ebből négy Parisban és kettő Genfben. Ez az Opera Selecta-ban található felsorolás azonban sem itt, sem a többi kiadásoknál nem teljes, mert pl. a Magyarországon lévő példányokról, kettő kivételével, nem tud: így nem tud a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában levő editio princepsről sem, amely tehát már a 20-ik, és bizonyára nem a legutolsó (alighanem hazánkban sem az egyetlen) ismert példány. (1) Már itt megjegyezzük, hogy az Institutiónak a szerzője életében keletkezett kiadásaiból a latinnyelvűek általában sokkal nagyobb példányban maradtak fenn, mint a francianyelvűek (amelyekről alább bővebben is lesz szó, különleges jelentőségük miatt). Attólfogva, hogy a jelentőségére - különösen a második kiadástól és a francia fordítás megjelenésétől kezdve - felfigyelnek az ellentáborban is, az Institutio a reformációnak talán a legüldözöttebb könyvévé lesz: a párisi parlament már 1542-ben eltiltja terjesztését s természetesen más országokban is, ahol Róma az úr a lelkek fölött, a legéberebben akadályozzák az olvasását századokon át. De azért a latin kiadások Franciaországban is, egyebütt is, könnyebben húzták át a leggonoszabb
(1) A magyar kiegészítő adatok legnagyobb részét Dr. Varga Zsigmond egyetemi ny. r. tanár lekötelező szívességének köszönöm, néhányat pedig Dr. Pukánszkyné Dr. Kádár Jolán, Dr. Pongrácz József, Dr. Szabó Zoltán szíves segítő készségének.
időket: tudós emberek nagy könyvtáraiban mindig jobban megbújhattak ezek - sokszor még az ellenfélében is - mint az egyszerűbb emberek kezén a francia, általában az anyanyelvű példányok, amelyekre, mint legtöbb "kárt" tehetőkre, fokozott figyelemmel vadásztak. A hitükhöz vagyonuk és vérük árán is hű hugenotta családok hihetetlen leleményességet fejtettek ki az Institutio rejtegetésében - hiszen Biblia és Zsoltár mellett legkedvesebb, már a XVI. században igen egyszerű családok körében is elterjedt és folytonosan olvasott könyvük volt: a Lélek szava mellett hazai nyelvük is, addig ismeretlen fenséggel és szépséggel, benne szólalt meg legelőször; eltüntették a címlapját, kivakarták a szerző nevét és a leglehetetlenebb helyekre is eldugdosták a fanatikus üldözők elől. Megható, amikor a Corpus Reformatorum Kálvin-sorozatának kiadói elmondják, hogy egy délfrancia lelkipásztor mily örömmel adta nekik hírül felfedezését: egy ritka Institutio-kiadást talált egy falusi vagy tanyai tyúkólban, évszázados guanó-réteggel borítva! Bizonyosan nem gondatlanságból, hanem eredetileg nagyon is féltő gond következtében került oda. S érdekes, hogy még a latin kiadások között is van, mint később látni fogjuk, olyan, nem is egy, amelyik jelentékenyen kisebb példányszámban maradt fenn napjainkig, mint ez az első kiadás: ennek a terjesztése ütközött bizonyára a legkevesebb akadályba, szerzőjének akkor még ismeretlen neve miatt.
2. Az Institutio további latin kiadásai
Közel negyedszázad telt le az első Institutio megjelenésétől 1559-ig, amikor a mű legvégső és legtökéletesebb alakja is elhagyhatta a sajtót. Ez a negyedszázad Kálvin számára - jóformán csak az elején s a végén egynéhány esztendő kivételével - nem pusztán a szakadatlan gyülekezeti, tanító, pásztorkodó, irodalmi munka, hanem egyúttal a legkeményebb harcok korszaka is volt: harcoké, amelyek közt, bár nem a test fegyvereivel folytak, nagyon sokszor az élete sem volt biztonságban s amelyek még az ő egészen kivételes erélyét és lelki ellenálló képességét is súlyos próbára tették, olykor már-már felőrölni látszottak. Semmi sem mutatja jobban, milyen jelentőséget és elhivatást tulajdonított ő maga is Institutiójának, mint éppen az, hogy életének e szent harcoktól emésztett s egyre több testi betegségtől meglátogatott negyedszázadában majdnem szünte-
len gondja volt könyvének tökéletesítése. Alighanem ő maga is sejtette, hogy ez a műve túl fogja élni nemcsak minden egyéb irodalmi alkotását - amelyekben pedig szintén hatalmas garmadáját raktározta föl az időálló értékeknek - , hanem mindazokat a gyakorlati eredményeket is, amelyeket Genf egyházi és polgári életének átformálásában iszonyú harcok árán és legkevésbbé őt magát kielégítő mértékben kivívnia sikerült.
Az első kiadás megjelente után, tudjuk, rövid időre megfordult Itáliában - Renata, a reformációhoz hajló francia királyleány, ferrarai hercegasszony udvarában hintegette az evangéliumi tanítás tiszta magvait - , majd magán és családi ügyeinek rendezésére, életében utólszor, szülőhazáját is fölkereste, ahol ekkor Ferenc, az eretnekek "jobb útra" térésének reményében, hat hóra felfüggesztette az üldözést. E rövidre szabott franciaországi (valószínűleg csak párisi) tartózkodása után vándorolt ki végleg s e végleges külföldi letelepedést kereső útján történt - tudjuk, minő csodálatos körülmények között - Genfben maradása.
A számkivetéssel végződött első küzdelmes genfi években a reformátornak nem sok lehetősége maradt arra a nagyobbarányú tudományos elmélyedésre és irodalmi erőfeszítésre, amelyet Institutiójának a második kiadás számára célbavett átdolgozása megkívánt. De hogy az őt jellemző fáradhatatlan önfegyelemmel és minden percét kihasználandó munkaelosztással a fennmaradó legkisebb lehetőségeket is felhasználta erre s hogy annálinkább értékesítette erre a célra a száműzetés első, legnyugodtabb baseli hónapjait: azt onnan következtethetjük, hogy levelezésének bizonysága szerint 1538 kora őszén, Strassburgba megérkezésekor, az átdolgozás legnagyobb részével már készen volt. A következő évi tavaszi vásárra már ki is nyomhatta volna a könyvet a baseli Oporinus és Winter - akik közben, Platter-Lasiuséktól elválván, külön vállalatba fogtak - , de Winter, a Kálvin nagy keserűségére, úgy elhalogatta a munkát (holott ők sürgették, amint láttuk, az új kiadást!), hogy a mű a kellő tavaszi időpontra már nem jelenhetett meg. A pontosság és lelkiismeretesség dolgában önmagával, de másokkal szemben is nagyon szigorú Kálvin nem volt hajlandó tovább a baseliekkel fogódzni s az új kiadást a jónevű nyomdászcsaládból származó Rihel Wendelin strassburgi könyvnyomtatóra bízta, aki feladatának becsülettel meg is felelt, a könyvet az őszi vásár idejére pontosan kihozta s Kálvin bizalmát ezzel és egyébbel is kiérdemelvén, a reformátornak nemcsak éveken át nyomtatója és kiadója, de bizalmas barátja is lett: még anyagilag is
segíthetett olykor-olykor a Strassburgban nyomorral határos szűk viszonyok közt élő prédikátoron.
Ez a második latin kiadás (1539. augusztus), amint már láttuk is, "Institutio Christianae Religionis nunc vere demum suo titulo respondens" címet visel. Szerzője ugyanúgy van rajta megnevezve, mint az elsőn. Van azonban néhány példánya - a mintegy 18 ma ismert és nyilvántartott példányból öt ilyenről tudunk - amely a szerző igazi neve helyett a következő megjelölést viseli: "Autore Alcuino", a királyi előszó feliratában (megszólításában) pedig kihagyja mind a Ferenc, mind a Kálvin nevét és csak Francorum Rex-et, illetőleg Alcuinust emleget. Ezt a kis furfangot minden bizonnyal az a nagy érdek kívánta meg, hogy a könyv Franciaországba akadálytalanabbul bejuthasson: ezért változott át a szerző neve egy újabb betűjátékkal Caluinusból Alcuinusra, a leghatalmasabb "Francorum Rex", Nagy Károly udvarában működött, angolszász eredetű híres tudós pap és tanítómester nevére; Kálvin és kiadója föltették - aligha alaptalanul - , hogy lesz olyan felületes és tanulatlan könyvinkvizitor, aki csak a címlapot s az előszó legelső sorait olvasván el, csakugyan Nagy Károly-korabeli irodalmi terméknek fogja gondolni s gyanútlan átereszti a könyvet. Az ilyen ártatlan csalafintaság akkor is, meg még századok múlva is - egészen a szabad sajtó megvalósultáig - oly általános szokás volt az egymással szemben álló vallási és világnézeti táborok mindegyikében (nagyon sok esetben nemcsak szerzői álnév használatával, hanem a nyomdahely és cég koholt megjelölésével is), hogy Pázmánytól - aki maga is nem egyszer írt álnév alatt! - jellegzetes és végképen nem jóhiszemű eljárás, amikor felrója Kálvinnak, hogy Institutióját Alcuinus álnév alatt adta ki. (1) Magának igen jól
(1) Egész általánosságban mondja: "Mi üdőnkben Calvinus az ő Institutióját Alcuinus neve alatt bocsátá ki..." Ö. M. magy. sor. III. Bp. 1897. 8-9. l. Ugyanott (a Kalauz elöljáró beszédében) mindjárt ezt is hozzáteszi.: "Más könyveit Lucanius neve alatt nyomtatá Calvinus..." Erre alighanem egyetlen forrása az ugyanott idézett, a Kálvin álneveivel csúfolkodó epigramma, mert egyébként sehol semmi nyoma sincs annak, hogy K. a baseli álnevet irodalmilag is használta volna. Ez az epigramma, mely Kálvint egy harmadik betűátrakással Lucianusnak is (a keresztyénség ókori csúfondáros támadójának nevéről) megteszi, alighanem a Kálvin egyik legkorábbi rágalmazójának, Baudoin-nak a konyhájáról került ki. Az Alcuinus-álnévre vonatkozó hamis általánosításnak pedig valószínűleg a Pázmány kor- és rendtársa, Garasse páter a forrása. V. ö. Doumergue i. m. I. 563-565. lapok. - Hogy a nagy bíboros ilyen apróságokban nem volt kényes, azt mutatják pl. ugyancsak a Kalauzban (id. köt. 441. lap) a Debrecenben 1610-ben kiadott Lex Politica Dei c. könyvről szóló, egészen ferde és megtévesztő állításai, amelyek azért esnek különös súllyal a latba, mert magát a könyvet csaknem lehetetlen volt nem látnia.
lehetett volna tudnia, hogy ez az álnév egyes-egyedül ennek a második kiadásnak Franciaországba beküldött példányain szerepel, sem az elsőn, sem a többieken nincs rajta, legkevésbbé a végső, 1559-i recenzión, amelyet Pázmány forgatott és cáfolni igyekezett! S mégis olyan ügyes fogalmazásban beszél erről a dologról, hogy a tájékozatlan olvasó azt hiheti, Kálvin nem is írt máskép, csak álnév alatt. - Az óvatosság nem volt hiábavaló és gyümölcstelen: Franciaországban az Alcuinus-példányok meglehetős elterjedést vehettek addig, amíg az üldözés észbe nem kapott; a párisi parlament 1542-ben ezt a kiadásváltozatot emlegeti, amikor a latin Institutio terjesztését eltiltja - hogy nem eredménytelenül, mutatja a fennmaradt Alcuinus-példányok rendkívül csekély száma.
Ez a második kiadás már folio-alakban terjed több mint ötödfélszáz lapra (28 számozatlan, 436 számozott), tehát már külalakjával elárulja terjedelmének nagymérvű megnövekedését. Ez a megnövekedés csakugyan majdnem háromszoros, az első kiadás anyagához viszonyítva. Kálvin rendkívül alapos átdolgozásnak vetette alá művét. Színleletlen alázattal mondja előszavában: úgy érzi, nem érdemelte meg azt a jóindulatot, amellyel az első kiadást, minden várakozását és reménységét felülmúlva, fogadták; most tehát kötelességének tartja, hogy legalább az új kiadással megszolgálja ezt az előlegezett elismerést. Az átdolgozással most már az volt a főcélja, úgymond, hogy a theologiát tanulóknak legyen segítségére az Ige tanulmányozásában (1): megadja nekik a kulcsot hozzá és a folytonos továbbhaladás lehetőségét benne. Föltétlen szerénysége mellett sem hallgatja el, miben látja önmaga ez átdolgozás jelentőségét: "úgy látom, a vallás summáját minden részletében oly módon felöleltem itt és olyan rendben adtam elő, hogy annak, aki helyesen föl fogja ezt a summát, nem lesz nehéz világosan meglátnia azt is, hogy legfőképen mit kell keresnie a Szentírásban, meg azt is, hogy a Szentírás egész tartalma mily célra irányul. Miután tehát mostmár megtörtem az utat, ezentúl, ha szentírás-magyarázatokat adok majd ki, nem lesz szükség hosszas dogmatikai vitatkozásokba bocsátkoznom, az egyes tanok fejtegetésére részletesen kitérnem, hanem mindig rövidségre fogok törekedni. Ekképen majd írásmagyarázataimnak kegyes olvasója sok fáradságtól és unalomtól megszabadul, csak legyen fölszerelve ennek a munkámnak ismereté-
vei, mint szükséges eszközzel." Ma sem méltathatnék jobban az átdolgozott Institutio jelentőségét: nem pótolni akarja a Szentírást, hanem megbízható kalauz akar lenni annak önálló tanulmányozásához mindenki, de elsősorban az Ige elhívott szolgái számára. Dogmatika, de olyan, amely az Ige föltétlen uralma alatt áll s maga ád alkalmat arra, hogy újra meg újra odaállíttassék ez egyetlen Mérték alá.
Ez az első átdolgozás (recenzió) hat helyett mostmár 17 fejezetből áll: az Isten megismeréséről, az ember megismeréséről és a szabad akaratról, a törvényről, a hitről, a bűnbánatról, a hit által való megigazulásról és a cselekedetek érdeméről, az ó és az új szövetség hasonló és különböző voltáról, az Isten elevevégzéséről és gondviseléséről, az imádságról, a sákramentomokról, a keresztségről, az úrvacsoráról, a keresztyén szabadságról, az egyházi hatalomról, a politikai igazgatásról, az öt hamis sákramentomról és végül a keresztyén ember életéről. Már e fejezetcímek egyszerű elsorolása mutatja, hogy Kálvin az első kiadáshoz képest hatalmas új anyagot ölelt fel. Most alapozza meg egész rendszerét a vallási megismerés lehetőségének kifejtésével; most szentel először különálló nagy fejtegetést a hit általi megigazulás reformátori alaptanának; most veszi először önálló tárgyalás alá az egész tanának stílusát oly felségesen megszabó predestinációt; most tárgyalja először a részletekbe menően az egyházi és a világi kormányzat alapvető kérdéseit; és most fejti ki először önállóan a keresztyén erkölcsiséget. Mindezt pedig olyan alaposan, terjedelmesen, mélyrehatóan, hogy a későbbi kiadásokban, még az utolsó nagy átdolgozásban is, már ez az 1539-i szöveg uralkodik: átrendezi ugyan egyre szervesebben, egyre művészibb szerkesztő logikával, új meg új, mesteri kézzel beolvasztott toldalékokkal is kiegészíti - de az őt legjobban jellemző mondanivalóit már itt lényegi teljességükben elmondja, a később hozzájuk adandó részletekkel csak egyre többoldalú megvilágításukra és megvédelmezésükre fog törekedni; álláspontjának lényegbevágó módosításáról, vagy akár csak merőben új szempontok alkalmazásáról is, szó sem lesz többé nála. Kiváltképen predestinációtana már itt megkapja végleges formulázását, teljes gazdagságában és az Igéből merített rettenthetetlen bátorsággal s egyúttal a legmélyebb alázattal való kifejtését. Az utolsó fejezet pedig - "De vita hominis christiani" - , amely minden bizonnyal már Strassburgban keletkezett, a további kiadásokban csaknem teljes egészében változatlanul maradt meg: benne zendül meg először önállóan, érces-hatalmas hangon s mégis olykor csudálatosan
gyöngéd, meleg közvetlenséggel a kálvini keresztyén életfolytatás himnusza, amelynek legmélyebb szólama a valódi keresztyéni, evangéliumi önmegtagadás hirdetése és ajánlása. Olyan ember írta ezt a fejezetet, akinek strassburgi nehéz és sokoldalú pásztori és tanítói munkájáért 52 forint évi fizetést adtak - már amikor adtak - és akinek néha kedves könyveit kellett eladogatnia, hogy kielégíthesse minimális, és igazán aszkétailag minimális, életszükségeit. "Írt tudósabb és mélyebb lapokat, de nem igen írt soha erővel teljesebbeket, gyöngédebbeket, józanságtól és gyakorlatiságtól sugárzóbbakat", mint aminő ez a fejezet (Pannier). - Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a királyi előszóba is ekkor dolgozta bele Kálvin ama pótlásokat, amelyek azután - a későbbi kiadásokban már csak nagyon kevéssel szaporodva - mindvégig benne is maradtak s hogy első latin genfi kátéja (1538) szövegéből is nagy részleteket beszőtt Institutiójának e második alakjába: csodálva kell megállanunk a munka előtt, amelyet e legnagyobbrészt zaklatott és próbákkal teljes, meg-megismétlődő betegeskedéssel is súlyosbított éveiben csak ez egyetlen téren is végzett.
A kemény munkában eltöltött strassburgi évek után - amelyek folyamán nemcsak a helyi gyülekezet és iskola, hanem az egész németbirodalmi protestantizmus is többször igénybevette szolgálatait az Institutio immár európai hírű írójának - 1541 őszén, nehéz, "megáldozott" szívvel mégis csak vissza kellett térnie abba a Genfbe, amelytől az ő, még egészen meg nem öldökölt ó embere valósággal iszonyodott, de ahová mégis lebírhatatlan erővel küldte, ragadta az életének egyetlen Ura. Ennek a második genfi korszaknak a kezdő évei viszonylag csöndesek: a gyülekezet és a városállam a megmentőjükül visszahívott reformátor programmjához - amelyet visszatérésének feltételéül részletesen körvonalozott -:elvben kész szívvel járulnak hozzá s kezdetben gyakorlatilag sem gördítenek nagyobb akadályokat a megvalósítása elé. Igaz ugyan, már 1542 januárjában arról panaszkodik, hogy még mióta Genfbe viszatért, két órája sem telt úgy el egyvégtében, hogy ne háborgatták volna; de legalább még viaskodnia egyelőre nem kellett, a legdurvább életgondok többé már nem terhelték - és így mégis csak tudott időt szakítani az életével már összenőtt kedves foglalkozására, az Institutio újabb átdolgozására is, annálinkább, mert sok apró terhet és nyűgöt levett a válláról még Strassburgban megkötött házassága.
Így is csak az ő rendkívüli munkabírása alapján érthető, hogy már 1543 márciusában elhagyta a Rihel strassburgi sajtóját a har-
madik latin kiadás is. A Kálvinért lelkesülő s mellesleg a maga üzleti sikerét is fokozni kívánó derék nyomdász most felhasználta az alkalmat, hogy Genfbe visszatért barátja többé nem nézhetett állandóan a körmére: mert aligha a Kálvin tudtával és beleegyezésével, de semmiesetre sem az ő akaratából került a címlapra Sturm Jánosnak, az európai nevű strassburgi pedagógusnak, a Kálvin másik jóbarátjának és tisztelőjének néhány magasztaló sora, amelyekben ugyan semmi más túlzás nincsen, de amelyek annyiban mégsem találják fején a szöget, hogy szerintök Kálvin, e harmadik, átdolgozott kiadással, már tökéletességre vitte volna az elsőben megkezdett és a másodikban kibővített művét ("institutio ... quam primo inchoatam, deinde locupletatam, hoc vero anno absolutam edidit"). Amint a továbbiakból kiderül, Kálvin maga távol volt attól, hogy művét már ekkor befejezett alkotásnak tekintse.
Ez a szintén folió-alakú 3. kiadás Barth P. - Niesel szerint 15 nyilvántartott példányban ismeretes ma, ezekhez azonban 16-iknak hozzá kell vennünk a debreceni Csokonai-kör tulajdonában lévő s az ottani Déri-múzeumban állandóan kiállított, sajnos, a 8 utolsó lap hiánya következtében csonka, de egyébként elég jó karban lévő példányt (amely 1634-ben Liptói Benedicti Tóbiás tulajdonába került. 1706-ban "négy libertásért és négy rézkongóért" Csokonai Ferenc, az 1722-ben elhúnyt nemesoroszi református prédikátor vásárolta meg, 1775-ben Pállyi Istváné lett, a mostani tulajdonos antiquariumi úton jutott hozzá). Itt megint elejétől végig átgondolt új recenzióval állunk szemben. Nemcsak logikusakban rendezi át az 1539-i fejezetsort, de új fejezetekkel is kibővíti, amit rögtön megmutat a mostmár huszonegy fejezetnek a felsorolása: istenismeret, emberismeret, törvény, fogadalmak, hit, az ap. hitvallás 1. része, ugyanannak 2. és 3. része, ugyanannak 4. része, bűnbánat, megigazulás, ó- és újszövetség, ker. szabadság, emberi hagyományok, predestináció, imádság, sákramentomok, keresztség, úrvacsora, hamis sákramentomok, politikai kormányzat, ker. élet. Az anyag is bővült, kivált az angyalokról, de különösen az egyházról szóló tanban - az ap. hitv. 4. része magyarázatában -:ettőlfogva olvasható, nyilván strassburgi és genfi gyakorlati egyházépítő, szervező, fegyelmező, pásztorkodó munkájának elméleti vetületeként, egészen részletes kifejtése világraszóló hatású egyházrendszerének, a négy hivatalnak, kivált pedig a presbitérium feladatának. így a mű majdnem egy negyedrésszel lett ismét gazdagabb a második kiadásnál (bár a lapszám - minthogy a nyom-
dász itt más, gazdaságosabb szedéstükörrel dolgozott - nem mutat amahhoz képest ekkora terjedelembővülést).
Az új kiadás sikere mellett az abban esett számos tördelési és egyéb sajtóhiba is bizonyára ösztökélte a jó Riheliust, hogy minél hamarabb másikat, nyomdailag is tökéletesebbet hozzon ki. Ez már 1545 márciusára meg is történt. Ez a negyedik latin kiadás tartalmilag és szerkezet dolgában semmiféle változtatást nem szenvedett - az újabb átdolgozáshoz rövid lett volna az idő, Kálvin folyton szaporodó gondjához-bajához még a hosszantartó genfi pestisjárvány okozta aggodalmak és izgalmak is hozzájárultak - csak a nyomdai kiállítása volt különb: korrektúráját, lehet, maga Kálvin végezte, bár hibátlanná így sem lett. Ebből a kiadásból feltűnően kevés példány ismeretes: Barth P. - Niesel mindössze 9-ről tud (az egyik a budapesti Ráday-könyvtáré), ezekhez azonban még hozzá kell vennünk a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Nemzeti Múzeum birtokában lévő 1 - 1 példányt is.
Az olvasóhoz intézett előszó végén már 1543-ban megjelenik s a későbbi kiadásokban állandóan meg is marad a Kálvintól annyira szeretett és - bár éppen nem kritika nélkül - oly lelkesen és fáradhatlanul búvárolt Augustinusnak a 7. epistolájából vett következő idézet, mely mindkettejük szellemi alkatára és írói jellemére megkapó fényt vet: "Ego ex eorum numero me esse profiteor, quii scribunt proficiendo, et scribendo proficiunt" (Én, megvallom, azok közé tartozom, akik haladva írnak és írva haladnak: azaz folytonos szellemi gyarapodásuk és fejlődésük ösztönzi őket az írásra, irodalmi munkásságukból viszont újabb szellemi gyarapodásra és fejlődésre kapnak ösztönzést). Institutiójának tökéletesítése életének most következő legsúlyosabb évtizedében (1545 - 1555) sem hagyja nyugodni őt. Hiába halmozódnak teendői szinte emberfölötti módon; hiába veszi egyre jobban igénybe a csaknem naponkénti igehirdetés, a genfi egyház és állam egyre veszedelmesebben bonyolódó ügyei-bajai mellett a svájci, a francia és jóformán az egész európai protestantizmus sorsával való állandó törődés és foglalkozás; hiába kötik le új meg új irodalmi tervek és vállalkozások, amelyeknek megvalósításaként hihetetlen mennyiségben ontja könyveit, röpiratait, theologiai értekezés-számba menő leveleit, szakvéleményeit; hiába válik egyre vakmerőbbé és erőszakosabbá, életét, becsületét, nyugalmát szinte naponként fenyegetővé reformátori művének belső, genfi ellenzéke; hiába lesz egyre gyakoribb vendége a betegség, a mind sűrűbb és gyötrelmesebb fejgörcsök alakjában, majd egyéb alattomosabb, de
veszedelmesebb formákban is; hiába omlik össze rövid családi boldogsága egyetlen gyermekének még csecsemőkorban elvesztésével, majd gyöngéden szeretett kiváló hitvesének halálával: 1549 elejétől már foglalkoztatja az Institutio újabb átdolgozása. És 1550-ben, valószínűleg már a tavasszal megjelenik az új kiadás, ez alkalommal legelőször Genfben, a híres Gérard János-féle nyomdában.
Ez az ötödik latin kiadás - amelyből már húszon felüli példány ismeretes (egy a pápai főiskola könyvtárában) - újabb gondos recenzió. Feltűnik benne az egyházi atyákból merített, illusztráló és másodlagosan bizonyító idézetek számának nagy szaporodása - ami maga erős jele a tanulás és kutatás folytonosságának - továbbá a Szentírásról, a szentek és képek tiszteletéről és a lelkiismeretről szóló részek alapos kibővítése. A fejezetekre felosztás megmarad, de az egyes fejezetek most már kisebb szakaszokra is feltagozódnak, ami a mű áttekintését és használatát nagyban megkönnyíti. Ugyanezt van hivatva még nagyobb mértékben előmozdítani az előbbi kiadásokban még elég vékony tárgymutatónak jókora kibővítése és egy bibliai és patrisztikai locusjegyzékkel való kiegészítése. Az Institutio már ekkor a Melanchthon Loci-jával versenyző, mindegyre keresettebb theologiai vezérkönyvvé vált: a derék Valérand Poullain strassburgi lelkipásztor ezért vállalkozott arra az önzetlen szolgálatra, hogy a Kálvin iránti szeretetből és a theologiát tanulók hasznára maga jószántából elkészítse a műhöz a bibliai helyek indexét - lehet, tőle ered a patrisztikai idézetek jegyzéke, meg az új tárgymutató is - ; a quart-alakban ekkor már nyolcadfélszáz lapra nőtt műnek minden tanulmányozója rászorult erre és hálás lehetett érte.
A most következő években csapnak legmagasabbra a genfi pártharcok, a reformációnak nemcsak egyházi formái, de szellemi és erkölcsi lényege ellen intézett támadások tajtékos hullámai. Elég, ha csak a Servet-ügyre és az azzal sokképpen kapcsolódó, időnként teljes politikai és egyházi felfordulással fenyegető zavaros mozgalmakra gondolunk. Ezért a 6. és a 7. latin kiadás (1553 és 1554) érthetően nem mutatja újabb beható átdolgozás jeleit. Az 1553-i kiadáson először jelenik meg a nyomdászat történetében jól ismert "oliva Stephani", a Róm. 11:17-20-at szemléletesen ábrázoló olajfa-embléma: a nagyszerű Estienne (Stephanus)-nyomdászdinasztia jelvénye. Ennek a dinasztiának legkiválóbb tagja és akkori feje, a nagy tudományos készültségű Estienne I. Róbert, csak néhány évvel azelőtt települt át Genfbe Párisból, ahol, mint a Biblia halhatatlan érdemű, reformszellemű nyomtatójának, nem volt többé maradása. Nyomdája új
székhelyén alighogy megmelegszik, máris örvendetes újítással lepi meg a bibliakedvelőket: 1551-ben először adja ki a görög-latin Újszövetséget az ő nevéhez fűződő versekre osztással. Két év múlva, az Institutio 6., folio-kiadásában már gyakorlatilag is értékesítve van ez a felosztás. Ez az egyébként is a nyomda nagy nevéhez méltó, gondos kiállítású kiadás, amelyből több mint 20 példány meglétéről van eddig tudomásunk (egy a sárospataki főiskola könyvtárában), 1553 februárjában, Kálvin legizgalmasabb és legszomorúbb emlékű genfi esztendejében került ki a híres nyomdából: nem csoda, hogy egy-két kisebb jelentőségű javításon és betoldáson kívül semmi változáson nem ment át a szöveg a megelőző recenzióhoz képest. Az 1554-i, 7. kiadás pedig, mely a Rivery-testvérek genfi nyomdájának terméke, nemcsak éppoly kevéssé viseli magán újabb átdolgozás nyomait, de annyiban még visszaesést is jelent, amennyiben az 1553-i Estienne-féle, valamennyire mégis átnézett kiadás szövegét csak a II. fejezet 57. szakaszától kezdve veszi figyelembe: addig az 1550-i Gérard-féle szöveget adja. A Rivery-testvérek Kálvin számos pártfogoltja közé tartoztak, akiken ezer nagyobb gondja közt sem szűnt meg tanáccsal és tettel segíteni: valószínűleg ilyen segítség volt a részéről Institutiójának, mint akkor már üzletileg is nagyon jól értékesíthető műnek, nyomdájuk számára átengedése is. Ök azután - talán a könnyebb terjedés és kezelhetőség kedvéért - újból az 1536 óta elő nem fordult kis 8-rét alakkal kísérleteznek. Az ennek következtében már 1100-on felüli lapszámra dagadt egykori "könyvecske" ebben a kiadásban több mint 12 példányban ismeretes (egy a pápai főiskola könyvtárában).
Az 1555-ben bekövetkezett döntő fordulat - a belső ellenzék végleges letörése - végre lehetővé teszi Kálvin számára a "nyugodtabb" munkásságot, ha ugyan talál ez a jelző arra a lázas, hajszolt tevékenységre, amelyet a pártharcoktól felszabadult, de betegségek egész hadától annál gyötrelmesebben látogatott, halálát közeledni érző reformátor irodalmi, prédikátori, tanári, pásztori, egyház- és iskolakormányzási, egyházpolitikai és még jó néhány más téren Genf falain belül és - levelezésével, szellemi hatásaival - azokon kívül, egész Európára kihatólag folytat. Az 1558/59 közti télen sikerült végrehajtania az utolsó recenziót. Milyen testi és lelki állapotban, arról maga számol be az olvasóhoz intézett előszó legvégső alakjában. Az elmúlt télen, úgymond, azt hitte, a negyednapos hideglelés halálát fogja okozni (nyolc hónapig egyfolytában szenvedett a váltólázban, legnagyobbrészén ez időnek szobához és ágyhoz kötve), de
minél jobban szorongatta a betegség, annál kevésbbé kímélte magát, csakhogy fennmaradjon utána végső átdolgozásban ez a könyv s ezzel némileg meghálálja megannyi kegyes lélek sürgető várakozását. Nincs is egyéb vágya, mint az, hogy ezzel az átdolgozással is, mint az előbbiekkel, szerezzen valami hasznot az Isten egyházának. Hiszen rosszul is járna, ha nem érné be egyedül Isten helyeslésével, ha meg nem tudná vetni a tudatlan és gonosz emberek ostoba, illetőleg igazságtalan ítélkezéseit! - Itt észrevehetőleg elkeseredik a hangja, a szirtlélekből egyszerre kibuggyan az emberi gyengeség, keserves panaszkodás alakjában: "Isten és az angyalok a bizonyságaim, hogy amióta az egyházban a tanítói tisztet vállaltam, semmi egyéb szándékom nem volt, mint az igaz istenfélelem tudományának hirdetése által az egyháznak használni: mégsem hiszem, hogy volna a világon ember, akit jobban meggázolt, megmardosott és megmarcangolt volna a rágalom, mint engemet." Elmondja azután, hogy könyve ebben a recenzióban már sajtó alatt volt, amidőn azt kellett hallania, hogy az augsburgi birodalmi gyűlésen az a hír kezdett terjengem, mintha ő a pápához pártolt volna; és - ami a legjobban fájt neki - még a protestáns rendek is nagyhamar hitelt adtak ennek az átlátszó célzatú híresztelésnek (ami azt mutatta - teszi hozzá még keserűbb keménységgel, de csak a francia szövegben - , hogy sok hitvány képmutató, aki színleg evangéliumi hitvalláson volt, szívesen vette volna, ha a dolog csakugyan való!). "Ím ez a hála azok részéről - kiált fel - , akik pedig nagyon is jól ismerték az én állhatatosságomnak megannyi próbáját, amelyek, amennyire visszaverik az efféle gyalázatos rágalmat, épp annyira igazolhattak volna engem minden igaz és emberies érzületű lélek ítélkezése előtt. Ámde az ördög, minden ő seregével együtt nagyon csalódik, ha azt képzeli, hogy ezekkel a bűzhödt hazugságokkal, ezzel a méltatlansággal engem majd jobban megtör vagy megpuhít: mert hiszem az Istent, hogy Ő a maga végtelen jóságával megadja nékem, hogy azon az úton, amelyet az Ő szent hívása jelölt ki számomra, változatlan béketűréssel megmaradjak mind a végig. Hogy pedig ez valóban így van, arról a kegyes olvasóknak most íme újabb bizonyítékot szolgáltatok könyvemnek ebben az új kiadásában." A halál árnyékától körülvett, százfelől próbált és megkísértett, fáradt, ingerlékeny, beteg embernek - aki azonban a Kegyelemből nem esett ki, sőt abban naponként gazdagodva "gúnyolta", kedves szavajárása szerint, az ördögöt és a halált - egészen személyes hitvallási ténye volt hát az Institutiónak ez a végleges recenziója is.
Az Estienne-sajtóból került ki 1559 őszén a hatalmas fóliáns (58 soros nagyfolio alakban több mint 600 lap); elkészülte majdnem egybeesett a nagy I. Róbert halálával, aki a Kálvin Genfjében nemcsak művészi mesterségét és nagy tudományát, de - amit még Párisban nem mert megtenni - szívét is egészen odaadta az Evangélium igaz ügyének. Kevéssel a könyv közrebocsátása előtt Kálvin, néhány jóbarátja tanácsára, bizalmasan megkérdezte III. Kegyes Frigyes pfalzi választó miniszterét, von Erbach grófot, szívesen venné-e a református tan igazságát szívébe fogadni kész fejedelem, ha neki ajánlaná ezt az új kiadást, amelyet ebben a levelében maga nevez az élete főművének - de a miniszter egyelőre nem tartotta tanácsosnak uralkodóját lutheránus alattvalóival a Kálvinnal való kapcsolat ilyen erős kihangsúlyozása által szembeállítani s így az ajánlás elmaradt. Jobb is, mert határozottan rontotta volna az I. Ferenchez intézett levél hatását, amelyet viszont Kálvin semmiképen nem akart mellőzni ebből a kiadásból sem, "ut in testimonium patri et filio maneret" - s amelyre akkora súlyt helyezett, hogy még e végső recenzió számára is végzett rajta némi csiszolást (a fiú, a tehetségtelen II. Henrik egyébként éppoly kevéssé olvasta el az apjának szóló királyi epistolát, mint maga az apa!); viszont Kegyes Frigyessel való szívélyes kapcsolata e nélkül is kialakult és könyvajánlásban is megörökítést nyert később.
Ez a nyolcadik latin kiadás, az Institutio fejlődésének záróköve - amely ma húszon felüli példányszámban ismeretes, közülük egy a pápai főiskola könyvtárában - az 1539 - 54 közt kialakult középső szövegformához képest megint több mint egynegyedrésszel való gyarapodást hozott. Nem volt alaptalan Estienne-éknek az új címbe beleszövegezett kis nyomdászreklámja: "ut propemodum opus novum haberi possit." Terjedelemben az editio princepsnek jóval több mint háromszorosa ez a végső recenzió. Most jelenik meg a műben legelőször a négy könyvre s azokon belül fejezetekre, ezeken belül viszont szakaszokra, §-okra való, művészi logikával keresztülvitt felosztás, amelyet, minthogy e kiadás közkézen forgó Czeglédy-Rábold-féle fordításából a magyar olvasóközönség előtt is ismeretes, szükségtelennek tartunk bővebben ismertetni. Ebben a keretben az eddigi anyag helyenként megint nagyon alaposan átrendeződött s másfelől tekintélyes mértékben bővült; néhány kisebb terjedelmű és jelentőségű részlet viszont kimaradt belőle. A bővítmények legjelentősebb részét Kálvin nagy tanvitáinak anyaga szolgáltatta: ezeknek egy részét csaknem szöveg szerint szőtte bele korábbi nagyfontosságú po-
lémikus irataiból. A régebbi kiadásokhoz képest itt van legrészletesebben kifejtve a szentháromságtan, a Gentilisszel, Blandratával, főként pedig Servettel folytatott vitái visszhangjaként; és itt van legterjedelmesebben kidolgozva a keresztség, kivált pedig az úrvacsora tana, nemcsak Rómával, hanem egyrészt az anabaptizmussal, másrészt a lutheránus epigonokkal (Westphal, Hesshusius), sőt - mindenesetre igen barátságos, de határozott formában - a zwingliánus hagyománnyal szemben is, amely utóbbinak még a genfiek és a zürichiek 1549/51-i egységrejutása után is akadtak egyoldalú képviselői. Általában, az Institutio 1559-i végső recenziójának oly nagy az átalakulása az 1536-i elsőhöz képest, amilyenben egyetlen más reformátori theologus egyetlenegy iratának, még a Melanchthon Loci-jának sem volt része. De ez az átalakulás túlnyomólag formai és mennyiségi; jelentékenyen változott a hang is, amely kétségtelenül sokat vesztett az előbbi szövegeknek meleg közvetlenségéből, viszont méltósággal és erővel teljesebb lett, bár az előadás hatalmas, nyugodt plasztikáját nem ritkán heves polémikus szenvedélykitörések zavarják meg, a korábbi keserű emlékű nagy viták - elsősorban a Servet-ügy - utórezgéseiként. Tartalmilag azonban a változás valamennyi sarkalatos tankérdésnél csak a bővebb és rendszeresebb kifejtésben állapítható meg, elvi irányváltozás az alapvető theologicumokban (egészen eltérőleg pl. a Melanchthon Loci-jának korábbi és későbbi recenzióitól) egyáltalán nincsen, legföljebb csak néhány másod-harmadrendű kérdésnél mutatkozik, de ott is csak nagyon módjával. A Corpus Reformatorum Kálvin-sorozatának tudós kiadói teljes joggal állapítják meg: "A római ellenfelek, akiknek a szemében a változás már magában véve egyértékű volt a legsúlyosabb tévelygéssel, hasztalan erőlködtek, hogy abban a tanban, amelyet ez a könyv tanít, variációkat fedezzenek föl. Kálvin bővített, kifejtett, szabatosabban fogalmazott - de semmit a lényegből nem törölt és vissza nem vont." Önellenmondás, következetességhiány: ez az, amit az Institutio közel negyedszázados fejlődéstörténetében még a legrosszabb indulattól vezetett nagyítóüveg is hiába keres.
Természetes, hogy ebben a végső és legtökéletesebb recenziójában jutott el az Institutio a maga világhatásának teljességébe, amelyet a további latin kiadások száma is mutat. Még a reformátor életében megjelenik 1561. a kilencedik latin kiadás, a genfi Reboul-nyomdában - de ebben már, azon kívül, hogy a megelőzőnek egy tördelési hibája ki van igazítva, semmi továbbmenő változást nem lehet megállapítani. A nyolcadrétű, ezren felüli lapszámú kiadás, mely nyom-
dailag jóval gyengébb kiállítású a megelőzőnél, ma mintegy 17 példányban ismeretes, közülük három magyarországiban is: a Ráday- könyvtár, a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Nemzeti Múzeum példányában (az utóbbi kettő P. Barth - Nieselnél nincs kimutatva). Ugyanabban az 1561. esztendőben Rihel Wendelin (vagy Theodosius nevű fia) is megrendezi az utolsó recenzióból Strassburgban a genfi Etienne-félét utánozni törekvő tizedik latin (folio) kiadást, melyen azonban a helyet és a nyomdászt csak az emblémából és a monogrammból lehet megállapítani: ez a titkolódzás a C. R. kiadói szerint nem egészen "fair" okokból - az Etienne-féle kiadással való konkurrencia leplezésére - történhetett. (Barth - Nieselék ezzel a kiadással már nem foglalkoznak és így az ismeretes példányairól sem számolnak be. Egy példány van Debrecenben D. Dr. Kállay Kálmán tulajdonában.)
Kálvin halála után a teljes latin Institutiót még a XVI. században megint tízszer adják ki (legnagyobbrészt Genfben). A XVII. században 15 latin kiadás jő létre: ezekben már Genffel erős versenyre kél a Kálvin szellemi hatásának nemcsak egyházi és theologiai, de politikai téren is oly sokat köszönő református Németalföld, ahol csak az egy Leidenben és csak az egy 1654. esztendőben, egyszerre jelenik meg a latin Institutio hat különböző könyvkiadónál, köztük a világhírű Elzevirnél. (E 15 kiadásból kettő a Kálvin művei két első, egyébként hiányos és hibás összkiadásának, a genfinek 1617. és az amsterdaminak 1667-1671., szerves tartozéka.) - A felvilágosodás százada, könnyen érthető okokból, egyetlen új latin Institutio-kiadást sem terem. De már a XIX. század első felében (1834, 1846) két jó kiadást rendez a végső recenzió latin szövegéből a nagyemlékű Tholuck Fr. A. G., az újpietista szellemű kitűnő biblikus, aki lutheránus hitvallása mellett is annyira értékelte Kálvint, az exegétát, hogy főműve mellett kommentárjaiból is becses új kiadásokat rendezett. 1863-ban pedig megindul és 1900-ban az 59. folio-kötettel befejeződik a Corpus Reformatorum-sorozatban a Kálvin összes műveinek legelső kimerítő, a tudományos szövegkiadás alapelvei szerint rendezett braunschweig-berlini kiadása, három strassburgi theologus, Baum V., Cunitz E. és a nagynevű liberális bibliakritikus Reuss Eduárd örök hálát érdemlő óriási munkájával (amelyet a vállalkozás vezéri részét hordozó Reuss és a többiek halála után a kiváló strassburgi reformációtörténész, Erichson Alfréd fejezett be, több jeles munkatárssal, így a szintén nagynevű Lobsteinnel együtt, a R. kézirati hagyatékából). E hatalmas sorozat I - II. kötetei külön adják ki az
1536-i első szöveget, külön az 1539-1554 között kialakult szövegcsaládot (a fokozatos átalakulás feltüntetésével) s végül az 1559-i utolsó recenziót. Alapos és részletes bevezetéseik, szövegkritikai és egyéb jegyzeteik máig főforrásaink az Institutio fejlődéstörténete ismeretéhez, az 59. kötetben 1899-ig bezárólag összeállított könyvészeti jegyzék pedig (amelynek folytatása, sajnos, tudtunkkal még máig sincsen) az Institutio és Kálvin egyéb művei, valamint a Kálvinról szóló irodalom bibliográfiájához. Ennek a maradandó érdemű kiadásnak a vállán emelkedik, de természetesen az azóta eltelt több mint félszázad tudományos fejlődésének eredményeit is, úgy a szövegkritikai módszerében, valamint a szükséges egyéb apparátusban, nagy körültekintéssel értékesíti az 1926-ban megindult Barth P. - Niesel V.-féle, már a legújabb református theologiai megújhodás szellemétől hordozott müncheni Opera Selecta, amelynek I. kötete az első latin kiadást, a III., IV. és az e sorok írásáig még meg nem jelent V. kötete pedig a végső recenziót (de az 1539-től előállott valamennyi szövegbővülés és változás pontos kimutatásával) tartalmazza, illetőleg fogja tartalmazni. E kiadás egyik főértéke a Kálvin felhasználta theologiai és egyéb irodalmi anyagnak a forrásaiban való, lehetőségig részletes és pontos utánnyomozása, bár maguk a nagyérdemű tudós kiadók - a Kálvin theologiájának manapság egyébként is kevesekhez hasonló alaposságú kutatói - hangoztatják, hogy e tekintetben, majdnem minden rendszeres előmunkálat híján, csak az első úttörésre vállalkozhattak.
A latin Institutióból ezenkívül a XVI-XVII. századokban néhány nevezetesebb részletet (így a predestinációról, keresztyén szabadságról, keresztyén életről stb. szólókat) külön is kiadtak, másfelől pedig compendiumokat készítettek, amelyek szintén nagyon kapósak voltak, több kiadást értek el. Úgy, hogy ha Kálvin semmiféle egyéb irodalmi termelését (per impossibile!) számba nem vennők is - pedig egy olyan termelésről van szó, amelynek 1899-ig bezárólag összegyűjtött kiadáscímeit és egyéb könyvészeti adatait a C. R. említett záró kötete 26, kéthasábosan, kisebbfajta garmonddal elég sűrűn nyomott foliolapon sorolja fel! - pusztán már csak a latin Institutio bibliográfiai történetének imént előadott legfőbb mozzanatai alkalmasak megsejtetni a genfi Tanító irodalmi és egyúttal theologiai, általában világnézeti hatásának csaknem páratlan méreteit. Már a latin alapszövegre áll a Stähelin E. két emberöltő óta sem változott, érvényű megállapítása: "azt hisszük, túlzás nélkül állítható, hogy hasonló tu-
dományos alkatú és hasonló terjedelmű könyv sohasem ért meg ekkora elterjedést." (1)
De természetesen sokkal inkább alá fogjuk írni ezt a megállapítást akkor, ha az Institutio idegen, modern nyelveken való elterjedésének legfontosabb adatait is számbavesszük.
3. A francia Institutio
L'Institution Chrétienne: ezen a néven ismerik honfitársai négyszáz esztendő óta az egyik legnemesebb és legjellegzetesebb, hazája és nemzete lelki, erkölcsi és politikai javáért a legnagyobb önfeláldozással dolgozott és emésztődött franciának a főművét. Ezen a néven ragyog, mint a Biblia után leghatalmasabb eszmei hatóerő a hugenotta egyház mártírvértől áradó dicsőséges történetében. És ezen a néven tartja följegyezve legnagyobb büszkeségei között az annyi fényes névvel tündöklő francia irodalom-, nyelv- és szellemtörténet.
Annak, aki a királyi előszó első néhány sorát elolvassa, hamar szöget üthet a fejébe az a kérdés: vajjon ama célnak, amely az ifjú szerzőt elsősorban vezette - s amelyhez csak utólag járult hozzá a király előtti bizonyságtétel szándéka - megfelelt-é az, hogy az egyszerűek tanítására, mégpedig különösképen francia honfitársai szolgálatára, együgyű nyelven írni tervezett elemi valláskönyvét a tudósvilág nyelvén, latinul bocsátá először közre; azon a nyelven, amelyen az egyszerű francia ember - paraszt, kispolgár és kisnemes egyaránt - anyanyelvének jórészt a latinból származása ellenére is, egyáltalában nem érthetett? Ennek a kérdésnek a fontolgatása a régebbi Kálvin-irodalomban, néhány hamis vagy helytelenül értelmezett adat segítségével sokakat vezetett arra a jóhiszemű feltevésre, hogy Kálvin az Institutiót először anyanyelvén írta meg s vagy kéziratban terjesztette, vagy tán ki is adta (de a nyomtatott példányok mind elkallódtak), - s csak azután fogott hozzá a latin szöveg első kidolgozásához. Ezzel a föltevéssel azonban (melyet különben Kálvinnak egy saját kijelentése is elégséges megdönteni) az újabb Kálvin-kutatás végérvényesen leszámolt, úgy, hogy jóformán napjainkig uralkodott az az általános vélemény, amely szerint az Institution Chrétienne
(1) Id. Köstlin i, m. 7. topon a Stähelin E. 1863-i "Joh. C., Leben u. ausgew. Schriften" I. kötete 59. sk. lapjairól.
legelső francia szövegét Kálvin csak a strassburgi száműzetése alatt készítette el vagy legalábbis ott fejezte be s annak legelső kiadására, csak 1541-ben - az ezidőszerint tényleg legelsőként ismeretes szövegben - került sor.
Azt minden további nélkül érthetőnek is találhatjuk, hogy Kálvin a mű legelső kidolgozását latinul végezte el. Tudós embernek - kivált az olyan képzett jogásznak és humanistának, az ó- és középkori theologiai irodalom annyira alapos ismerőjének, amilyen ő volt már fiatal korában - a latin volt a második anyanyelve. Theologiai fejtegetést, habár a legelemibb formában s a legközvetlenebb bizonyságtévő hangon is, latinul írni akkor végtelenül könnyebb volt, mint a még Európa-szerte kiműveletlen élő nyelveken, amelyeken, talán az egy olasz kivételével, még a költészet s általában a könnyebb fegyverzetű irodalom is csak nehézkesen szólott - már ahol egyáltalán szólott - az újkor elején, a tudományos értekező próza pedig Franciaországban csak úgy, mint Európa egyéb legműveltebb országaiban, meg sem igen mert szólalni. Még olyan óriási szellemnél is, mint Kálvin, egészen érthető ebben a helyzetben, hogy amikor keresztyéni hitvallását és - ami, őnála ugyanaz - a theologiai gondolatrendszerét először akarja papírra vetni, ehhez nem egy, még ezen a téren kipróbálatlan eszközt, anyanyelvét választja műszerül, hanem egy kétezer év alatt szakadatlanul finomodott, gazdag regiszterű hangszert: a Cicero, az Ágoston és az Erasmus latinját szólaltatja meg. Egyébként is nem alaptalanul, számíthatott arra, hogy a latinul írott "kézikönyvecske" meg fogja tenni a maga hasznos szolgálatát a legegyszerűbb emberek evangéliumi oktatásában is, mert hiszen legelsősorban a reformációtól megragadott lelkű papok és humanisták kezébe kerül majd, akiknek élőszóbeli tolmácsolásával gondolatai elhatnak a legszélesebb rétegek közé - a mellett pedig a polgárság és a nemesség felsőbb rétegeiben, papi és irodalmi képzettség híján sem volt ritka a legalábbis konyhalatin műveltség. Végül azt se felejtsük, hogy az első Institutio másodsorban a király és a nagyvilág előtt való hitvallásnak, a reformátori tan önvédelmének is volt szánva; Kálvin már a legelső alkalommal bizonyosan gondolt arra, hogy éppen Németországban is - azokban a körökben, amelyek előtt Ferenc király olyan jobb ügyre méltó buzgalommal igyekezett befeketíteni az Evangélium francia hitvallóit - lesz, és kívánta is, hogy legyen, olvasóközönsége; erre a hitvalló és hitvédő célra pedig - amely, mint láttuk, a könyv második és nagyobb felében már uralkodóan formálja az anyagot és annak
feldolgozását - csakugyan a latin nyelv lehetett az egyedül alkalmas megszólalási lehetőség.
Ám, mindezeket tudva és elismerve is ébren marad az a kérdés: lehetséges-e föltenni, hogy az a Kálvin, aki Istentől nyert tudományos és írói képességeivel még emigrálása után is legelsősorban hazáját és népét óhajtotta szolgálni az Úrban és szolgálta is, minden, más szolgálatánál nagyobb állandósággal, küzdelmes élete végéig - ez a Kálvin évekig várt volna könyvének az Igére szomjúhozó honfitársai számára, nemzeti nyelven való megszólaltatásával?
Egy hollandi, két német és egy francia tudós - Marmelstein J. V., a már említett Barth P. és Niesel, valamint Pannier J. - mintaszerű módszerességgel vezetett, aprólékos, türelmes és rendkívül éleselméjű kutatásai megtalálták az imént említett téves föltevésben - egy 1536-i, a latint megelőző első francia Institutio hipotézisében - az igazságmagvat. Nem volna célunknak megfelelő, kutatásaikat e helyt egész terjedelmükben ismertetni, de azok legfőbb irányvonalairól. és eredményeiről mégis tanulságos lesz röviden beszámolnunk. (1)
Az 1539-i (első latin) recenzióban Kálvin - amint emlékszünk - egyebek mellett a királyi előszót is jelentékenyen kibővítette. Az 1541-i első ismert francia kiadásban már ez a kibővített epistola szólal meg franciául. Ámde ebben a francia szövegben vannak részek, amelyek nem az 1539-i, hanem az 1536-i latin szövegnek felelnek meg pontosan. Ugyanez a pontos megfelelés állapítható meg az első latin kiadás 4 utolsó fejezetének a szövegénél is, amelyeket Kálvin csaknem szóról-szóra átvett a második latin kiadásba. Amikor Kálvin 1541-ben ezt - az editio princeps III-VI. fejezeteiből átvett anyagot - tolmácsolja anyanyelvén, akkor szintén azt a jelenséget lehet megfigyelni, amit az epistola egyes részeinél: a francia szöveg nem az 1539-i, hanem az 1536-i latinnal egyezik pontosan (ha természetesen nem is szolgailag). Ezt a jelenséget bajos, sőt szinte lehetetlen abból megmagyarázni, hogy Kálvin, amikor az 1541-i francia szövegen dolgozik, mind az első, mind a második latin szöveget maga elé teszi s hol ebből, hol abból fordítgat. Sokkal természetesebb az a magyarázat, hogy akkor már előtte feküdt egy megelőzőleg, az első latinnak alapján készült francia szöveg is - és ott, ahol nagyobb átdolgozásnak szükségét nem látta, nem adott merőben új francia
(1) V. ö. a már idézettekkel: Barth P. - Niesel V. Eine franz. Ausgabe der ersten Institutio Calvins. Theol. Blätter 1928. - Marmelstein értekezéséhez: Étude comparative des textes latins et français de l'Institution ... Groningen - den Haag, 1921., sajnálatomra, nem tudtam hozzájutni.
fordítást, hanem egyszerűen bemásolta, talán csak beragasztotta kéziratába a régit. Azután: az olvasóhoz intézett előszó az 1541-i (első ismert) francia fordításban csekély kivétellel egészen más, mint az 1539-i második latin kiadásban. A latinnak az előszava már visszatekint a mű első latin kiadására; a franciának az előszavában pedig szó sincsen arról, hogy a mű már két megelőző latin kiadásban megjelent; a kétféle szöveg egyébként is más-más gondolatmenetet tartalmaz: a latin azt, ami, jócskán kibővítve, az 1559-i végső recenzió előszavában is olvasható; a francia pedig a könyvnek a Szentírás megértésében való haszmavehetőségét fejtegeti igen egyszerű, szinte népies hangon és olyan gondolatmenettel, ameiy egészen .azt a benyomást teszi, hogy itt most egy könyv legelőször lép a nyilvánosság elé. Úgyde ebben a francia előszóban Kálvin az Institutio addigi történetéről csak ennyit mond: "Először latinul írtam meg, hogy szolgálatára lehessen minden tanult embernek, bármelyik nemzetből való is. Azután pedig attól a vágytól vezettetve, hogy a belőle származható hasznot a mi francia nemzetünknek is részébe juttassam, lefordítottam a mi nyelvünkre is." Kálvin e szavait mérlegelve, egyáltalán nem tarthatjuk valószínűnek, hogy azokat akkor, ha már nemcsak az 1536-i, de az 1539-i latin kiadásnak is meglétében írja vala a francia előszót, így fogalmazza meg. Lehetetlenséggel határos elképzelni, hogy abban a francia előszóban, amelyben művét oly öntudatos nyomatékkal ajánlja az olvasók figyelmébe, hogy maga is szükségét érzi egy kicsit védekezni az öndícséret látszata ellen: meg ne említse, hogy a művéből már két latin kiadás jelent meg. Nyilván akkor, amikor az előszónak ezt a szövegét írta, egyáltalán nem is volt még meg a második latin kiadás, csak az első: erre céloz ez, hogy "először latinul írtam meg..." Általában nehéz elképzelni, hogy ha Kálvin kizárólag az 1539-i első latin recenzió alapján végzi az 1541-i francia tolmácsolást, akkor a francia előszóban olyan szűkszavúsággal szóljon a könyvnek már 5-6 esztendős történetéről. Sokkal természetesebb tehát itt is föltenni, hogy Kálvin az 1541-i francia kiadás előszavául egyszerűen egy már megelőző francia kiadás előszavát használta fel, némileg kibővítve vagy máskép is átdolgozva. - Azután: az 1541-i francia nyomtatott szöveg második felében - ott, ahol az 1536-i latinnak megfelelő szövegeket csaknem változatlanul átvéve találjuk meg - feltűnően kevesebb a sajtóhiba, mint az első felében: ez is arra enged következtetni, hogy ezeknél a részeknél a nyomdász nem a Kálvin ifjabb éveiben is elég nehezen olvasható kéziratából, hanem egy, a kéziratba beleragasztott, korábbi nyomtatott
francia szövegből dolgozott. - Van továbbá Kálvinnak egy 1536 október havában kelt levele, amelyben ezt írja egy orléansi jóbarátjának: "singulis momentis de gallica libelli nostri editione cogitabamus, et spes prope certa iam esse coeperat..." Ezen a "libellus noster"-en alig lehet bármi más, akkor már meglévő iratát érteni Kálvinnak, mint éppen csak az Institutiót, amelynek francia fordítása tehát genfi tartózkodásának első hónapjaiban nemcsak készen van, de már ia megjelenése is csaknem küszöbön áll. Az is bizonyos súllyal esik a latba, hogy a párisi theologiai fakultás által cenzúrázott eretnek könyvek 1544-i felsorolásában a francia Institutio kétszer, két különböző cím és szám alatt említtetik, ami nehezen volna megmagyarázható, ha 1544-ben még csak egyféle - az 1541-i - francia kiadás forgott közkézen.
Mindezek - és még más, itt nem részletezhető, önmagukban nagyon aprólékosaknak tetsző, de a kérdés nagy összefüggésében, szintén jelentős súllyal bíró szövegkritikai és történeti érvek - alapján a legkomolyabban számolnunk kell azzal a föltevéssel, hogy Kálvin már az első Institutiót lefordította "Gallis nostris" franciára. Ennek a nyelvileg és irodalmilag igen nehéz, úttörő munkának az elvégzése foglalta le valószínűleg az idejét és erejét az első latin Institutio 1535 augusztusi befejezése és Baselból a következő év első hónapjaiban Itáliába való távozása közt. Az ifjú reformátornak erről a félesztendejéről teljesen hiányoznak az adataink: lehet-é elfogadhatóbb feltevést alkotnunk ez idő alatti foglalatosságáról, mint azt, hogy a baseli magányban és csendben megfeszített erővel dolgozott Instiltutiója francia megszólaltatásán, forrón szeretett népe számára? Nagyon lehetséges, hogy a fordítás már 1536 őszén vagy 1537 tavaszán el is hagyta a (genfi?) sajtót. Hogy pedig ezidőszerint egyetlenegy példány sem ismeretes belőle: az XVI. századi könyveknél egyáltalán nem példátlan jelenség. Még olyan országokban is, ahol a reformáció jóval akadálytalanabbul terjedhetett - így pl. hazánkban tudjuk, mekkora a csak egyetlen példányban fennmaradt, vagy csak hírből ismeretes XVI. századi könyvek száma; mennyivel természetesebbnek találhatjuk ezt a sorsot olyan francianyelvű könyvnél, amely- jóformán a megjelenése pillanatától kezdve állandó üldözésnek varr kitéve éppen abban az országban, amelynek népéhez elsősorban kíván: szólni! Hiszen például a Farel említett Summaire-jének is - pedig hol van ez jelentőségben az Institutiótól! - sokáig ismeretlen volt s csak pár éve került elő egyetlenegy példányban a legelső, 1525-i kiadása, amelyet csak tíz év múlva követett a második.
Persze, mindezek a következtetések, bármily tetszetős és megfontolt érvelésen alapulnak, mégis csak hipotetikus értékűek maradnak mindaddig, amíg tényleg elő nem kerül valahonnan, a tudósvilág és Kálvin minden tanítványa igaz örömére, egy 1536/37-i Institution Chrétienne. Amíg ez meg nem adatik, francia editio princepsnek az 1541-it kell tekintenünk, amelynek a szövegét Kálvin minden valószínűség szerint már strassburgi számkivetése alatt elkészítette sajtó alá, de alighanem csak Genfbe visszatérése után, ott nyomatta ki (mint majdnem kivétel nélkül valamennyi, az ő életében megjelent további francia kiadást is). Ezt azonban csak következtetni lehet többféle körülményből, bizonyosan tudni nem, mert ezen az első ismert francia kiadáson nincs rajta sem a nyomtatónak a neve, sem a megjelenési hely. Ez a hallgatás alighanem szintén a terjesztés körül megkívánt óvatosságra vall - a szomszéd hatalmas és félelmes királyságban nem akarták az üldözött könyvet (vagy talán, politikai tekintetekből, magát a genfi államot sem) mindjárt már a címlapján, a hírhedt eretnekfészek megemlítésével kompromittálni - s hogy ez az óvatosság mennyire nem volt hiábavaló, arra szembeszökő bizonyság (s egyúttal a föltételezett 1536-i első francia kiadás eltűnését is segít megérteni) az a tény, hogy ma ez az 1541-i Institution Chrétienne mindössze 6 példányban ismeretes, tehát kevesebben, mint a latin kiadások akármelyike (Barth P. - Niesel kimutatása szerint, amelyhez azonban hozzáveendő a Bulletin de la Société de 1'Histoire du Prot. Français 1935. évfolyama 46. lapján közlött pótló adat.)
Ezt a kiadást követi, a latin szöveg fejlődésének megfelelő fokozatos átdolgozással és bővüléssel, a Kálvin életében 14 további, legnagyobbrészt genfi kiadás, amelyek közül az 1545-1560. köztiek mind feltűnően kevés (tízen jóval aluli) példányszámban maradtak fenn. Ezek természetesen 1560-tól kezdve az 1559-i végső recenzió szövegét tolmácsolják; és meg kell jegyeznünk, hogy ezt a tolmácsolást is maga Kálvin végezte, éppúgy, mint valamennyi megelőzőt. Hogy ez az 1560-i szöveg (amelynek 1560-i genfi, Crespin-féle, első kiadásából egy példány van a sárospataki főiskola könyvtárában; Barth - Niesel még öt példányról tud csupán!) sok helyt feltűnően összetört és értelmetlen, annak nem az a magyarázata, amit régébben föltételezett a kritika: hogy t. i. Kálvin, betegsége és más akadályok miatt, legföljebb a hét első fejezetét készítette volna maga ennek az utolsó francia recenziónak, a többit másokra bízta, akik aztán elég avatatlanul és felületesen látták volna el ezt a feladatukat. A valóság az, hogy a szövegen elejétől-végig rajta van a Kálvin könnyen felis-
merhető kezemunkája s a sokszor értelmetlenségig menő szövegromlások onnan álltak elő, hogy Kálvin a szöveg összeállításához és sajtó alá rendezéséhez (főként a régebbi francia szövegekből szóról-szóra átvett részeknek a kéziratba való beragasztásához) csakugyan munkatársak segítségét vette igénybe, akik aztán sietve és nem pontosan dolgoztak, a nyomdász a mozaikszerűen egybeállított kéziraton sokszor nem tudott elmenni, a korrektúrát viszont a szenvedő s önmagától kíméletlenül hajszolt reformátor már nem bírta maga végezni. így csakugyan egy, első látásra megbízhatatlan, romlott szöveg állott elő, romlásai azonban könnyen felismerhetők és még könnyebben helyrehozhatók - aminek megtörténtével ez az 1560-i utolsó francia recenzió éppoly jó és igazi kálvini szövegnek bizonyul, akárcsak az 1541-i első ismert szöveg. Ezt a teljes szöveget aztán, többé-kevésbbé alapos javításokkal, a XVI. században Kálvin halála után még négyszer, a XVIII.-ban egyszer kiadják, e század végétől már új, modernebb francia fordítás is készül a latinból, ennek azonban csak részei tudnak ekkor megjelenni. Ellenben a XVIII. század elején teljes egészében megjelenik ez az Icard-féle francia fordítás, amely egy század múlva új kiadást is ér, (a fordítója Brémába menekült hugenotta lelkipásztor) a mellett a XIX. században a javított Kálvin-féle szöveg is megér még két önálló kiadást és harmadikul a Corpus Reformatorum-belit. 1911-ben, bizonyára a két évvel azelőtti negyedik centenárium hatása alatt felújult érdeklődés következtében is, maga a Bibliothèque de l'École des Hautes Études adja ki újra, kitűnő bevezetéssel, szövegkritikával és egyéb apparátussal, két kötetben az 1541-i szöveget, a nagyérdemű s a Kálvin-kutatásban is gazdag új eredményeket hozott (pedig nem református vallású) francia irodalomtörténész és filológus Lefranc Ábel, valamint Chatelain H. és Pannier J. gondozásában. E sorok írásakor pedig sajtó alatt van ugyané szöveg új és még tökéletesebb, négy kötetre tervezett kiadása, a "Collection des Universités de Francé: ,les Textes français', publiés sous le patronage de l'Association Guillaume Budé" c. sorozatban, Pannier J. gondozása alatt (sajnáljuk, hogy ezt a, bizonyára minden eddiginél teljesebb apparátust ígérő, új kiadást, melynek teljes megjelenése csak évek múlva várható - az 1936. évre csak az I. kötet megjelenése van jelezve - e dolgozat készítésénél nem használhattuk még fel.)
Amint a legutóbbi két, első renden filológiai és irodalomtörténeti érdekből készült és készülő szövegkiadás ténye is mutatja, az Institution Chrétienne jelentősége nem szorítkozik pusztán vallási és egyházi térre. Ez, és nem a latin szöveg adott és ad alkalmat legelsősor-
ban Kálvinnak a vallási és theologiai szemponttól független, írói értékelésére. A francia irodalomtörténet és nyelvtudomány már évtizedek óta megállapította, hogy a francia Institutiónak a "grande nation" irodalmi nyelve fejlődésében, kivált pedig tudományos prózája megteremtésében alapvető és korszakos érdeme van. Kálvin az ő hőn szeretett nemzetének nemcsak az örökkévalóság útjára adott a könyvében - sajnos, a nemzet nagy többségétől végre is elutasított - hűséges kalauzt, hanem a nemzet evilági életének is kevesekéhez hasonló szolgálatot tett akkor, midőn a francia géniusz fényes szerszámát, a nyelvet, olyan hatalmas lépéssel vitte előbbre a tökéletesedés útján, hogy Brunot, a francia nyelv kitűnő történésze szerint, mintha csak egy egész évszázaddal előzné meg a vele egykorú egyéb hasonló tudós művek francia nyelvét. (1) Mintha érezte volna Kálvin, hogy ő egyebek mellett erre is hivatva van; ezért vállalkozott arra a nehéz feladatra, amelyet rajta kívül nemcsak a nagy, de még a kisebb reformátori theologusok közt sem mert vállalni senki: hogy hatalmas főművét a nemzetközi latin mellett maga szólaltassa meg élő, nemzeti nyelven is (más reformátorok latin, illetőleg anyanyelven írott munkáikat nagyon csekély kivétellel mindig mással fordíttatták le anyanyelvűkre, illetőleg latinra). Tudatában volt annak, hogy Isten őt még stílus, nyelvi kifejező erő tekintetében is milyen kivételes - tehát annál inkább szolgálatra kötelező - ajándékokkal áldotta meg. Latin stílusának főérdeméül maga is elismerte a tömörséget és a hiánytalanul logikus, kristálytiszta gondolatvezetést. Francia stílusának ezek mellett nagy értéke még az eleven, színes szemléletesség és az ellaposodás nélkül népszerű hang. Önnön latin szövegét, minden pontossága és szabatossága mellett, nem is fordította szolgailag szórul-szóra: eredeti francia beszéd az, élénkebb, üdébb, könnyedebb a latinnál - és mégis egészen Kálvin. Az örök élet beszéde a mindennapi valóság és a közvetlen élmény hangján szól itt egy nagy nemzethez - "vajha megismerted volna te is, amik néked a te békességedre valók!" (Luk. 19:42.)
Kálvin előtt nagy francia prózaíró az egy Rabelais-n kívül még egyáltalában nem szólalt meg. A Pantagruel és Gargantua írójának fényes és gyilkos szatírája már végigvert az egyházi és a világi élet visszásságain és hazugságain: itt már született művész lovagolta az új francia nyelvet, amely azonban ő alatta még alig fékezhető vad
(1) Histoire de la langue française, tom. II. 14-21. (1906). Id. Pannier, Recherches sur la formation intellectuelle... 147. lap.
pajzánsággal hányta-vetette magát, mint valami telivér harmadfü csikó; rúgásai és harapásai jobban lekötötték a figyelmet, mint az alapjában nemes cél, amelyet a minden skepticizmusában is idealista és minden trágár buffó-mutatványa mellett mély és gyöngéd emberi érzésű lovasa el akart vele érni. Kálvin viszont, akinél ellenlábasabb lelkiséget Rabelais-val szemben el sem lehet képzelni; szelleme acélkarjával teljesen az egyetlen, szentséges cél, nem a mulattatás és nem a csúfolódás, nem a filozófiai érvelés és nem a scholastikus polémizálás, hanem egyes-egyedül a bizonyságtévő tiltakozás és a tiltakozó bizonyságtétel szolgálatába idomította paripáját, az anyanyelvet, ő érte él a francia nyelvvel legelőször azt, amit az Arany János jótanácsa a "formai nyűgről" így fejez ki:
Pongyola járású lovadat fékezd meg erősen
S lépni tanul büszkén, tánchoz emelve nyakát.Lanson G., a legnagyobb francia irodalomtörténészek egyike - aki éppúgy, mint az alább idézendők, teljességgel nem osztozik a Kálvin vallási álláspontjában - a következő, negyven év óta szinte már klasszikussá vált sorokban hódol az 1541-i Institutióval nemzete számára nyelvi és irodalmi téren is halhatatlan ajándékot hozott Kálvinnak.
"Az Institutio francia szövege, a Rabelais könyvével együtt, francia prózánk legnagyobb emléke a XVI. század első feléből. Elmondhatjuk, hogy egészen Pascal-ig és Bossuet-ig hiába keresünk ilyen magasztosan komoly ékesszólást az erkölcs és a vallás filozófiájának tárgyairól. Ha meggondoljuk, hogy a Rabelais gondolkozása mennyi, olykor alantjáró tréfa bohócruhájába öltözik, akkor el kell ismernünk, hogy Kálvin az első és korában az egyetlen, aki súlyosan komoly eszméknek megfelelő méltóságú formát szabott, anélkül, hogy akár a szelleme, akár a tolla kisiklott volna. És ő az, aki halálos csapást mért a scholastikus theologiára s új theologiát kezdeményezett, amelynek új volta épp annyira megnyilvánult szellemében és módszerében, mint amennyire stílusában ... Ezen a réven ő az elődje Szalézi Ferencnek, Pascalnak, Bossuet-nek és Bourdaloue-nak." (1)
Ez értékelés legutóbbi mondatának igazságát különösen éles világításba helyezi az a tény, hogy a felsorolt négy római katholikus irodalmi nagyság egyike, Bossuet, a pompás szónok és elsőrendű
(1) Revue Historique 1894 janvier, 60. skk. lapok, id. Pannier, Recher- ches sur la form. intell... 146. lap és Autin i. m. 144. skk. lapok.
stílusművész, már maga is meghódolt a Kálvin irodalmi nagysága előtt, még hozzá éppen abban a könyvében (Histoire des variations des églises protestantes 1688), amely egyébként a legélesebb támadást intézi az evangéliumi protestantizmus és elsősorban az akkor már nemcsak szellemi fegyverekkel szorongatott hugenotta egyház ellen, azt igyekezvén kimutatni - ami ugyan, kivált éppen Kálvinnal szemben, hiú fáradozás - , hogy a protestáns egyházak tana folyton változott és változik s már csak ezért sem lehet igaz:
"Adjuk meg neki, ha már maga is annyira kívánja - ezt írja Bossuet Kálvinról, célozva ennek a saját stílusáról tett önérzetes nyilatkozatára - adjuk meg neki azt a dicsőséget, hogy olyan jól tudott írni, mint senki más a századában; sőt, ha úgy tetszik, helyezzük fölébe még Luthernek is. Mert ugyan Lutherben több volt az eredetiség és az elevenség s Kálvin teremtő szellem dolgában alatta maradt; de viszont Kálvin - legalább úgy látszék - tudománnyal győzte Luthert. A Kálvin fogalmazása, különösen latinban, szabatosabb volt, mint a Lutheré; a stílusa komorabb volt ugyan amazénál, de nyomon járóbb és fegyelmezettebb is. A hazája nyelvét pedig mindakettő kitűnően beszélte." (1)
És ezt a hódoló elismerést több mint kétszáz esztendő múlva a harcos és szenvedélyesen protestánsellenes francia róm. katholicizmus másik nevezetes alakja is megismételte - a szabadgondolkozóból Róma föltétien dicsőítőjévé (ha nem is hitvallójává) átalakult Brunetière Ferdinánd:
"Az Institutio a francia próza egyik legnagyobb alkotása, mégpedig időrendben a legelső olyan, amelyikről el lehet mondani, hogy arányaiban, elrendezésében, fölépítésében csakugyan van valami monumentális... Dicsérettel kell kiemelnünk nyelvét, amelynek minősége nem mérkőzhetik ugyan sem az Amadis-regény szépen folyó beszédével, sem a Rabelais gazdagon eredeti ékesszólásával - de minden szigorúságában sem szűnik meg ez a nyelv nemes lenni s még merev feszültségében is megvan a maga fensége... Sőt még kopasznak sem annyira kopasz, amennyire mondották: a stílus díszei egyáltalán nem hiányzanak belőle ... Kétségtelen, hogy őelőtte a mi nyelvünk fejlődésében még nincsen példa sem az okoskodásnak, jobbanmondva az érvelésnek erre az elevenségére, sem a kifejezések ily szabatos és találó fogalmazására, sem pedig ekkora tömör és átható rövidségre. De nem találunk előtte sehol ekkora mesterien nyomos
(1) Id. Pannier u. o. 145. lapon.
gondolatvezetést sem, ekkora művészi képességet arra, hogy valaki a gondolatát így ki tudja fejteni és körülírni, a nélkül, hogy egy pillanatra is szeme elől tévesztené." Sőt Brunetière - nem állhatjuk meg, hogy ezt is ide ne írjuk még - nem is elégszik meg a puszta nyelvi és formai elismeréssel: egyenesen kimondja, hogy a renaissance világszemlélete a pogányság új eláradását hozta magával, amely erkölcsi téren a mélység felé sodorta az emberiséget és ekkor "Kálvinnál többet senki sem tett arra, hogy a világot visszatartsa vagy megállítsa a lejtőn; s ez okból elmondhatjuk, hogy bármennyi kárt csinált, bizonyos kárpótlást is adott érte." (1)
Fejezzük be a Kálvin irodalmi értékelésére vonatkozó szemelvényeinket a már említett Lefranc Ábel megállapításaival, aki közel félszázada foglalkozik főleg nyelv- és irodalomtörténeti szempontból a reformátorral s aki most aggkorában, nemrég nagyszerűen összegezte mindazt, amit ő és mások a Kálvin írói egyéniségében maradandó értékül megláttak:
"A fiatal reformátor, amikor az Institutiót anyanyelvén megírta, kétségkívül egyáltalán nem törekedett irodalmi babérokra. Egyetlen célja volt megvédelmezni és terjeszteni azt, amit a maga elszánt hitében igazságul ismert föl s egyben megvédeni üldözött hitsorsosait is. Azonban mégis az történt, hogy - anélkül, hogy legkevésbbé is törekedett volna rá - ezzel a könyvével ő lett megalapítójává a nagystílű francia eloquentiának, e szónak mind modern, mind klasszikus értelmében - azaz annak az irodalmi műfajnak, amelyre mi talán a legbüszkébbek vagyunk, amelyet a többi nemzetek szívesen ismernek el a mi örökségünkül, és amely legjobban jellemzi azt a valamit, amit nemzetünk irodalmi temperamentumának nevezhetnénk."
"Egy csapásra megteremtette azt a gazdag és méltóságos stílust, azt az emelkedett hangot, azt a könnyed és elegáns mondatszerkesztést, amely által lehetségessé vált nyelvünket oly kérdések tárgyalására is fölhasználni, amilyenekhez azelőtt még - néhány eléggé esetlen fordítástól megválva - egyáltalában nem mert nyúlni."
"Talán vakmerőség nélkül föl lehet vetni a kérdést: van-é a mi egész irodalmunkban még egy olyan mű, amely az arányok nagyszerűsége, az egyes részek közti hiánytalan kapcsolat, az eltervezés egysége és nagyszabású volta tekintetében elbírja az összehasonlítást a Kálvinéval? Aki jól utánanéz, kénytelen lesz megállapítani, hogy a
(1) Revue des deux Mondes 1900. 5. (CXI. köt.) 907. skk. lapok.
francia reformáció feje a maga nemében páratlan műalkotást hozott létre, amelynek azóta talán még mai napig nem akadt versenytársa sem a terv gazdagságában, sem a felosztás világosságában és belső egybefüggésében, sem pedig abban a kifejezhetetlen, az egészen átizzó szenvedélyben, amely első szavától az utolsóig élteti ezt a hatalmas fejtegetést, annyira, hogy valóságos drámává alakítja, nagyszerű tragédiává, amelynek szívet emelő tárgya az ember és az ő örök üdvössége."
"Az, hogy a Kálvin stílusának jellegzetes vonása a komorság, nagyon elterjedt tévedés, amely ellen tiltakoznunk kell... Akárhány francia írását olvasva, csodálatba ejt bennünket az a könnyed közvetlenség, azok a folytonos utalások az élet konkrét valóságaira, azok az élettől duzzadó hasonlatok, azok a látható világból s a mindennapi környezetből kölcsönzött képek, azok a csipkelődő, sőt csúfondáros ötletek, amelyek annyi mozgalmas elevenséggel és annyi meglepő fordulatossággal töltik el francia írásait."
"Valójában politikai és vallási tevékenységének egész története arról győz meg, hogy őt senki sem múlta felül a meggyőzés és a rábírás művészetében, amelynek egyedüli ereje az élő beszéd. Ez az élő beszéd pedig kihangzik minden írásából."
"Ő is azok közé a nagy ősök közé tartozik, akik szolgálták ezt a szép francia hazát és szolgálván tisztességet szereztek ennek a hazának, amely, egy emlékezetes mondás szerint, egy ezredév hősiessége és béketűrése árán lett azzá, ami: az egyik keserves munkát végzett érte, a másik bátorságával és intelligenciájával szolgálta, szenvedni pedig mindegyik szenvedett érte." (1)
"Keressétek először Istennek országát és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak nektek": ezt a dicsőséges igét az Úr csakugyan seholsem engedte hívebben kiábrázolódni, mint az ő hű és engedelmes szolgájának, Kálvin Jánosnak életében, munkájában és bizonyságtévő könyvében. Kálvin csak az Isten országát és igazságát kereste Urának parancsa szerint: s mégis mennyi földi, evilági ajándék is kiáradt működéséből s mint látjuk, pusztán csak az egy Institutióból is, nemzete és minden, a gondolatkifejezés művészetét értékelni tudó és ellesni kívánó ember számára.
(1) Lefranc A. Calvin et l'éloquence française. Bulletin Soc. Hist. Prot. Franç. 1934. és külön is Paris 1934. passim.
4. Az Institutio más nyelveken
A francia géniusz önmagára ismert ugyan az Institutióban - abban, ahogyan, amilyen köszörült, logikus formák közt adta elő a mondanivalóit - de azt, amit mondott, mégis csak elutasítá magától a francia nép s két vele rokon latin nép óriási többsége is. Más nemzetek közt ellenben, amelyeknek gondolatkifejezési formái és módja meglehetősen elütöttek már akkor is a franciáétól, az Institutio tartalma annál inkább hódított, szembeötlő bizonyságaként a Kálvin igehirdetése és igemagyarázata nemzetfölötti jellegének és egyetemes igényének. Szemléletesen tanúskodnak erről az Institutio egyéb élőnyelveken való megszólalásánák legfőbb adatai is.
Az élénk, gazdagszellemű és megrendítő vértanúi készségű olasz reformátort mozgalom - amelynek azonban kezdettől fogva súlyos és végzetes, bár szellemtörténetileg egyedülállóan érdekes tehertétele volt az Evangélium központjától egyre jobban elhajtó, tarka, sokágú szektáskodási hajlam - meg sem várta a végső recenzió elkészültét. Miután a Kálvin kátéja már 1545-ben megszólalt a Dante nyelvén, 1557-ben megjelent Genfben az "Institutione della religione christiana" is, Giulio Cesare Pascali, az inkvizíció elől menekült olasz reformátorköltő tollából, (1) aki harmincöt évvel később olasz verses zsoltárfordítást is adott ki ugyanott. Pascali e művét Caracciolo Galeazzónak, Vico márkijának ajánlotta, a legnemesebb olasz hitvallók egyikének, aki hazáját és családi boldogságát áldozta föl, hogy szabadon élhessen tiszta református hitének Genfben, a tőle csodálva tisztelt Kálvin környezetében, kinek egyik leghívebb segítőtársa lett.
Az ígéretes kezdeteket azonban az inkvizíció és a nagy tömegek érzéki vallásossága itt éppúgy csaknem nyomtalanul letarolta, mint - még teljesebben - a spanyoloknál, akiknek számára (miután a Kálvin-káté már 1559-ben megszólalt nyelvükön) a teljes és végső Institutio-recenziót tolmácsolta és adta ki Genfben, 1597-ben Cipriano de Valera, a sevillai San Isidro hieronymita remeterendi klastromnak az Evangélium világosságára több rendtársával együtt eljutott szerzetese. De Valerát in effigie már 1562-ben máglyára tette az inkvizíció, ő azonban elmenekülvén, Cambridge-ben és Oxford-ban igen tevé-
(1) A C. R. nagy repertóriumának ezzel az adatával szemben Luzzi G. tanulmánya (Rivista Cristiana 1885) 1558-at mond. Az 1592-ben megjelent zsoltárfordítás címe: Rime spirituali e una tradizione dei Salmi. Csatolva van hozzá egy "Universo" c. nagyobb vallásos költemény I. éneke is. - Dr. Wallisch Oszkár egyetemi lector szíves közlése.
keny tanári és irodalmi működést fejtett ki; nagy érdemei vannak a castillan bibliafordítás körül is. (1) A spanyol irodalomtörténet ma mint a castillan-spanyol nyelv egyik érdemes reformátorát tartja számon, elsősorban éppen Institutio-fordításáért - Institucion de la religion christiana - , amelyet a "Reformistas antiquos españoles" c. sorozatban Madridban 1858-ban újra kiadtak: sajnos, a spanyol nemzetre nézve már akkor inkább csak irodalmi ereklyeként, semmint élő és életet árasztó könyvül.
Annál elevenebb és diadalmasabb ereje nyilvánult meg az Institutiónak a nemlatin fajú nemzetek között.
1560-ban jelenik meg, egyszerre kétféle kiadásban is (Emden és Dordrecht) - Institucie ofte onderwijsinghe der christelicken religie címen - a holland fordítás, utána még ugyanabban a században 3, a következőben 8, a XIX-ikben 4 további kiadás, három-négy különböző fordító műveiként - az 1889-i a nagy Kuyper Ábrahám bevezetésével. 1935-ben ismét új teljes fordítás jelent meg Sizoo-tól és egy kivonatos Wielengától. Ilyen kivonatok különben holland nyelven a megelőző századokban is készültek, egyik biztos jeléül annak, hogy a könyv a holland református léleknek és egyháznak állandó szükséglete volt, még a kálvini gondolatoktól való legnagyobb eltávolodásának apálykorszakaiban is.
Nagyarányú, gyors térhódításról beszél az Institutio története az angol nyelvterületen iis - a kálvini gondolatnak a holland mellett legdúsabban termő és továbbfejlesztő talajában. A legelső angol fordításnak - Institution of christian religion, London 1561 - a szerzője, Norton Tamás, (1532-1584) a XVI. századi angol irodalom- és egyháztörténetnek az egyik legérdekesebb egyénisége. (Különben Dawes J. már Nortont megelőzőleg lefordította az Institutiót, ez a dolgozat azonban sohasem került sajtó alá.) A vértanú Cranmer érsek veje, lírai költő, zsoltárfordító, a legelső angol tragédia (Gorboduc, későbbi címén Feerex and Porrex) szerzője volt Norton: elszánt híve a következetesen puritán kálvini reformációnak, kiváló jogi tudását és élénk politikai tevékenységét is elsősorban ennek szolgálatába állította, az Angliát visszaromanizálni akaró törekvésekkel, valamint az államegyház félreformátori álláspontjával szemben az erőszakosságig menő szenvedéllyel harcolt, amiért börtönt is szenvedett. (2) Ettől-
(1) Realenzykl. für prot. Theol. u. Kirche3 III. 143. és XVIII. 586.
(2) Az Encyclopaedia Britannica és a Dictionary of National Biography XLI. köt. London 1895. alapján.
fogva a Nortontól "nagy drágakő"-nek nevezett Institutio angol kiadásai egymást érik. Még ugyanabban a században megjelenik a Norton-félc fordítás ötször, a következőben kétszer, a XIX-ben, az Allan-, majd a Beveridge-féle új fordításokban hatszor (előbbi egyszerű angol tanító, utóbbi skót jogász volt), - de ezeken kívül az angol nyelvterületen különösen nagy elterjedettségnek örvendettek már a XVI. századtól fogva az Institutio kivonatos kiadásai, különböző szerzőktől Egy ilyen XVI. századi kivonatot még 1853-ban is újra kiadtak. A puritánizmus klasszikus földjén nyilván különösen nagy volt a kereslet a Kálvin gondolatai iránt a latinul nem értő s a teljes nagy mű tanulmányozására rá nem érő körökben is.
A heidelbergi theologusok nagyemlékezetű köréből kerül ki már 1572-ben a német fordítás: Institutio christianae religionis, das ist Underweitung inn christlicher Religion (Heidelberg). További két kiadást ér meg ugyanabban a században, egyet a következőben, németnyelvű kivonatai is csakhamar keletkeznek. 1823-ban új Institutio-fordítást ad Krummacher Frigyes Adolf, nagy testvérével, Gottfried Dániellel együtt a német református ébredésnek egyik mélyhatású munkása, ez a fordítás 1834-ben második kiadást ér: de mindkét kiadása csak a két első könyvet foglalja magában. 1887-ben jelenik meg az 1536-i legelső kiadás német fordítása Wiesbadenben Spiess B.-től: a francián (?) kívül ez a legelső modernnyelvű fordítása az editio princepsnek. Nagyérdemű új, két kiadást is ért, de helyenként kivonatos fordítást készített a végső recenzióból a nemrég elhúnyt Müller E. F. K., korunk egyik legjelentősebb német református theologiai írója és nevelője (Neukirchen, 1909 és 1928). (1)
1626-ban (két évvel a Szenczi magyarja után) jelenik meg a végső recenzió IV. könyvének részleges lengyel fordítása "Nauka o sakramenciech świętych nowego Testamentu. Wzięta z czwartych ksiąg Instytucyj..." (= "az Új Testamentom tanítása a szent sákramentomokról. Az Institutio IV. könyve alapján") címmel, Lubeczben, Siestrzencewicz-től. Egyetlen ismert példányát ma Wilnóban őrzik. Kálvin lengyel reformáció iránt mindig különösen nagy érdeklődést tanúsított annak belső szellemi vívódásaiban - amelyeket a korai felekezeti és szektás eltagolódás, majd különösen az antitrinitámus mozgalom okozott - készséggel nyújtotta nem is egy ízben hatalmas theologiai segítségét: teljesen érthető, ha a több oldalról is szoron-
(1) V. ö. Deutsches Pfarrerblatt 1935. 34. sz. és Reformierte Kirchen-Zeitung 1935. 237-238. lapok. Most van tervbevéve egy teljes modern német fordítás: ebben tehát mi jócskán megelőztük német testvéreinket!
gatott lengyel reformátusság szélesebb körökben is terjeszteni akarta nagy Tanítójának a sákramentomokról szóló európai hatású tudományát - de az is érthető, hogy az akkor már egyre kíméletlenebbül kibontakozó ellenreformáció ádázul irtotta a könyvet, ahol csak érte, s hogy az éppen ezért sem tehetett az egyre jobban leolvadó számú lengyel reformátusságra mélyebb és maradandóbb hatást.
Szenczi Molnár Albert a maga Institutio-fordításának címlapján azt is megemlíti, hogy az ő fordítását megelőzőleg a mű már cseh nyelven is megszólalt. Ennek a Corpus Reformatorum nagy könyvészeti kimutatásában nincsen nyoma, ez csak az 1896-ban Pardubitz- ban megjelent cseh fordításról tud, ennek sem közli - eltérőleg rendes szokásától - a pontos címét s könyvészeti leírását. Ellenben az 1935 tavaszán tartott párisi Kálvin-kiállítás katalógusában tényleg szerepel - sajnos, szintén pontos könyvészeti leírás nélkül, ami azt mutatja, hogy maga a könyv nem volt ott kiállítva - egy Streye (Vetteius) nevű egyéntől készített s 1612-14 közt "en Moravie" (?) megjelent fordítás: fordítója, ugyancsak e katalógus szerint, a kálvinizmus legbuzgóbb terjesztője volt a cseh-morva atyafiak között (talán azonos volt az atyafiak Vetter György nevű énekköltőjével). (1) Érdekes, hogy 1890-ben Sebesta református lelkész fordításában az 1539-i második kiadás első fele jelent meg csehül; ennek folytatásához a cseh Akadémia is megígérte támogatását, a fordító unokája, szintén Sebesta munkába is vette, de abbanmaradt. Ellenben az 1536-i editio princeps cseh fordítása most készül. (2)
Több helyt (3) találtam emlegetve az Institutio görög és arab fordításait is, de minden közelebbi utalás vagy könyvészeti (leírás nélkül. A C. R. nagy repertóriuma és Doumergue, Warfield, Pannier semmit nem tudnak róluk s így, ha valaha tényleg léteztek is, sajtó alá aligha kerültek. Az való, hogy a Kálvin kátéjának görög fordítása
(1) Calvin et la Réforme française. Exposition ... Paris 1935, 68. lap. V. ö. Realenzykl. f. prof Theol. u. Kirche3 X. köt. 430-431. lapok.
(2) Bulletin ... 1935. 297-298. lapok. A cseh fordításra vonatkozó adataimat azért nem merem egészen pontosaknak tartani, mert ugyancsak a Bulletin 1935. 473. lapján már azt olvasom, hogy van egy Pardubicban 1895-ben megjelent Sebesta-féle fordítása az Institutio II. könyvének! Ez az adat a fentebbieknek több ponton is ellentmondani látszik.
(3) La France Protestante. Livraison V. Paris 1860. 144. lap. Innen vették át valószínűleg más régebbi írók is; Révész Imre azonban az arab fordítást már nem említi (Kálvin élete...3 Debrecen 1909. 39. lap).
Στοιχείωσις της Χριστιανων πιστεως (Sztoikheiószisz tész Khrisztianón piszteósz) címen már 1551-ben megjelent Genfben és több kiadást is ért; 1554-ben pedig Genfben (a Tremellius fordításában), majd 1591-ben Leidenben héber fordításban is megjelent a káté. Azonban az Institutio görög fordításának elkészültéről mindössze egy szűkszavú és bizonytalan adat maradt fenn eddigi tudomásunk szerint, s azt ez az adat sem állítja, hogy ez .a fordítás tényleg meg is jelent volna. Ugyanez áll az arab fordításról, amelyhez a fennmaradt egy adat szerint csak készült Hottinger G. H. (1)
Legnagyobbrészt az élőnyelven megszólaló Institutio volt az útcsinálója Kálvin egyéb művei fordításainak is, amelyekkel - kivált a kommentárok és egyes kisebb, népszerűbb iratok fordításaival - a felsorolt nemzetek irodalmában többé-kevésbbé mindenütt, de természetesen angoloknál, hollandoknál és németeknél különösen nagy számmal találkozunk. Akik egyszer az Institutióban hallották Kálvint, az Ige harcosát és bizonyságtevőjét: azok természetesen vágytak az ő tanításainak, elsősorban bibliamagyarázásának minél bővebb megismerésére. Mind ennek a jelentőségét pedig csak akkor tudjuk igazán felmérni, ha föltesszük a kérdést: volt-é valaha olyan, akármekkora nagy római katholikus theologus - idevéve még Ágostont is, bár őreá tulajdonképpen még nem talál a "római" jelző - , akinek akár tudományosabb, akár népszerűbb jellegű müvei, akár a reformáció előtt, akár az után, csak megközelítőleg is ily mennyiségben szólaltak volna meg a holt latin mellett élő, nemzeti nyelveken is és a deákos műveltségben nem részesült hívő lelkek ily széles rétegeire hatottak volna ki? Azt hisszük, ilyet a legjobb akarattal s másfelől a legnagyobb elfogultsággal sem lehetne találni. Kálvint, akinél jobban a népszerűséget senki sem vetette meg, írásaiban és mindenekfölött az Institutióban az Ige tette a szó legjobb értelmében népszerűvé: egy nép és egy faj szívéhez nem forrott oda oly elválhatatlanul, mint nagy német reformátor-elődje és mestere; de minden népben, nyelvben, ágazatban és nemzetségben, amelyben voltak és vannak az élő Istennek választottai, felnyitotta és ma is felnyitja az általa oly erővel és mégis oly alázatosan, oly világosan és mégis olyan mélyen tolmácsolt Ige számára a szíveket a pünkösdi Lélek. (2)
(1) Henry: Das Leben J. Calvins. III. köt. Hamburg 1844. "Beilagen" 188. lap. V. ö. Realenzykl. 3 XI. 690. lap.
(2) Ennek nagyszerű legújabb bizonysága az az örvendetes tény, amelyről kevéssel e dolgozat sajtó alá adása előtt értesülünk: hogy az Inst. végső recenziója megjelent japán fordításban is. Fordítója Nakayama, a japán presbiteriánus egyház egyik lelkipásztora. A három kötetre tervezett fordításból eddig kettő jelent meg. Közelebbi részletek a fordítás előzményeire vonatkozólag még hiányzanak, csak annyit tudunk, hogy a megjelenése utáni első hónapban már elkelt 500 példány belőle. Ref. Kirchenzeitung 1935. 280. lap.
5. Az Institutio Magyarországon
A magyar református egyház tudományos történetírásában még nagyon sok olyan fehér folt van, amínőkkel a Livingstone előtt készült Afrika-térképeken találkozunk, ezzel a felírással: még teljesen ismeretlen, felkutatatlan területek. E fehér foltok között egyik sem igényelne sürgősebb munkábavételt, mint a talán valamennyi közt legterjedelmesebb és legtátongóbb: a Kálvin magyarországi theologiai hatásának, e hatás milyenségének, szélességben és mélységben való kiterjedésének, más hatásokkal való kereszteződésének, azok fölötti győzelmének, majd lassú leszorulásának s azután rejtett mélységekből újra feltörésének a kérdése. Ennek a kérdésnek rendszeres és alapos kivizsgálásához - amely végre megszüntetné a mai egyháztörténeti tudatunkban, éppen a "kálvinizmus" vonatkozásában nagy mértékben uralkodó frázisszerűséget - még jóformán előmunkálataink is alig-alig vannak. Természetes tehát, hogy a kérdés felderítésének egyik előmunkálataként tekinthető ama kutatás sincs elvégezve még, sőt még megkezdve sincsen alaposan és rendszeresen, amely azt volna hivatva megállapítani: milyen volt nálunk az Institutio irodalmi hatása; mikortól fogva, mennyiben és meddig mutatja használatának nyomát a theologiai és egyéb vallási irodalom, érvényesült-é ez a hatás az írók eszmevilágának tartalmi meghatározásán kívül még a gondolatkifejezés, a tanítás, a vitatkozás, a hitvédelem formáiban, módszerében, stílusában, hangjában is? Általában hogyan értékelte a magyar református művelt köztudat az Institutiót, mint theologiai irodalmi alkotást?
E dolgozat előkészítése alkalmával nem volt, nem is lehetett módomban megelőző évtizedek és emberöltők e téren fennálló nagy mulasztásait néhány hét vagy hónap alatt egymagámnak pótolni. Épp ezért az iménti kérdésekre jelenleg nem adhatok különb feleletet egy nagyon sovány adatkévénél, amelyet a mások és a magam egyébirányú kutatásainak mezein tallózgattam össze. Szolgáljanak ez adatok első, elemi tájékozásul - ami egy új magyar Institutio-fordítás bevezetéséből minden fogyatékossága mellett sem maradhat ki - s egyszersmind
buzdításul az alaposabb és rendszeresebb nyomozáshoz magyar református egyháztörténelmünk e sarkalatos kérdésében.
Magyar körökből a genfi reformátor tana és munkássága iránt már az 1540-es évektől kezdve megnyilvánul s a Kálvin haláláig folyvást fokozódik az érdeklődés, sőt még azután is évtizedeken át vezető súllyal bír a fiatal magyar református egyház életében a kálvini hagyományt híven őrző s némely ponton több-kevesebb szerencsével továbbfejlesztő Beza Genfje. Ennek ellenére a két legnagyobb alapvető és szervező: Szegedi Kis és Méliusz, még tanításaiban nem mutatja a Kálvin theologiai hatásának elhatározó érvényesülését. Kálvinra ugyan hivatkoznak, Szegedi igen ritkán, Méliusz sokkal sűrűbben, főként a kommentárjaira s egy helyt a Psychopannychiájára - de éppen az Institutiót nemcsak nem igen emlegeti nevén egyik sem, de a tanulmányozásának nyomait sem nagyon árulja el. (1) Magára az Institutióra theologiai irodalmunkban, eddigi megállapításom szerint - melyet új, korábbi adat előkerülése természetesen még módosíthat - legelőször az 1569-i nagyváradi szentháromságtani hitvitán, Méliuszéknak a Dávid - Blandrata-féle prepozíciókkal szemben benyújtott argumentumaiban történik hivatkozás: már kifejezetten tekintélyi érvként, de jellemzőleg egy színvonalra helyezve Kálvint és művét egy egészen másod-harmadrendű derék zürichi theologussal és könyvével. Ez a hivatkozás már a végső recenziót idézi, könyv, fejezet és § szerint: de ennek megjelentétől a nagyváradi idézéséig kerek egy évtized eltelt már s ez évtized folyamán az Institutio rendszeres tanulmányozásának nyomait hazai theologiai irodalmunkban még eddig hiába kerestük. Elszórt hatásnyomok a Kálvin jellegzetes theologiai fogalmazásaiból, mint más dolgozataimban részletesen kimutatom, kétségtelenül találhatók, kivált Méliusznál: de ezekről sem lehet föltétlen bizonyossággal megállapítani, hogy magából az Institutióból erednek. (2)
(1) Az itt mondottak bővebb kifejtése és indokolása megtalálható "Kálvin legelső magyar támadója ..." és "A Kálvinista Róma" c. tanulmányaimban (Theol. Szemle 1933 - 34. és a Theol. Tanulmányok c. sorozatban külön is), valamint az e sorokkal egyidejűleg sajtó alatt lévő "Méliusz és Kálvin" c. terjedelmes tanulmányomban, egyrészt a debreceni ref. hittud. kar "Kálvin és a kálvinizmus" c. emlékkötetében, másrészt az Erdélyi Múzeumban.
(2) D. Ember P. (Lampe): Hist. Eccl. Ref. in Hung. et Trans. Utrecht 1728. a 235. lapon: "Huc accedit authoritas magnorum virorum, ut Simleri Fok 190. lib. de aeterno Filio Dei. Et Calvini lib. 1. Cap. 13. diss. [!] 25. Institutionis."
Másfél évtized múlva azonban a megbecsülhetetlen Szegedi-életrajz szerzője, Skaricza Máté - aki épp a nagyváradi hitvita éveiben indult volt el külföldre - ebben a legértékesebb művében, amelyet először 1585-ben, Szegedi hatalmas posthumus műve, a Theologiae Sincerae Loci Communes bevezetéseként bocsát világ elé, már csaknem elragadtatott dícséretét zengi (a γ2 levelen) Kálvinnak s Institutiójának (a mű nevét már ő többesszámban emlegeti), ezt mondván egyebek közt: "A Kálvin minden írása kemény acél, az előzőké csak dióbél. Különösen pedig volt-e valaha mű, amely erőteljesebben, finomabban és szabatosabban lett volna kidolgozva az ő Institutióinál, akár a formáját, akár a tartalmát nézzük és vetjük mérlegre?" Nagyon is méltán mondotta hát róla - így folytatja rögtön Skaricza - a mi Thuri Pálunk:
Praeter Apostolicas, post Christi tempora, chartas,
Huic peperere libro secula nulla parem.Skaricza teszi, íme, legelőször irodalmi közkinccsé a kiváló Thuri Farkas Pálnak, az 1574-ben abaújszántói lelkipásztorságában meghalt, bátor és hitéért meg is szenvedett református hitvallónak ez az azóta világhírűvé vált (az európai irodalomba nyilván elsősorban a (Szegedi Loci-jának öt kiadása révén bekerült) talpraesett distichonát - a magyar lélek mélyen; átérzett és a külföldi hittestvéreket is megragadott hódolatát az Institutio előtt. Magyarul egy félszázad múlva, Institutio-fordítása címlapján - ahol az eredetit is közli - még talpraesettebben (mert a fölösleges "post Christi tempora" elhagyásával) tolmácsolja Szenczi Molnár Albertünk: (1)
Az szent könyvek után, kiket az nagy apastalok írták,
Ennél jobb könyvet még soha senki nem írt.A lelkes magyar Kálvin-tanítványnak, Thuri Pálnak ezt a pompában zengő két latin sorát szerte a világon mindenütt ismerik, ahol az Institutióról tudnak valamit. A református világtestvériségben talán ez a két sor a máig legismertebb magyar szellemi termék. Már 1630-tól külföldi theologiai írók is gyakran idézgetik; az Institutiónak - amint
(1) Sz. M. A. különben ezt a fordítását már "Postilla Scultetica" c. fordítmánya ajánlásában is 1617. Oppenheim, közreadja. - Thurinak Idea Christianorum Ungarorum sub tyrannide turcica c. epistoláját is ő adta ki 1616. Oppenheim, s ennék ajánlólevelében is közli a Th. eredeti distichonát. - Thuriról (legújabban l. Zoványi J. Melyik Szántón lelkészkedett T. P.? Prot. Szemle 1934. 512-513. lapok.
a Corpus Reformatorum tudós kiadói személyes tapasztalatból megállapítják - nagyszámú olyan régi példánya található, amelyeknek az elejére az (éppen nemcsak magyar) olvasók és tulajdonosok szemmellátható kedvteléssel odajegyezték ezt a distichont; sőt ennek kegyeletes továbbfolytatásaként a C. R. maga is ezt helyezi az élére (a szerzőt is, nemzetiségével együtt megnevezvén) a legelső Kálvin-kötete Institutio-szövegének! - Azt, a saját fordítása negyedik kiadásának előszavában (1582) Norton Tamás is megállapítja "hogy a Szentírás után ez a leghasznosabb könyvek egyike a keresztyén theologiai tanulói számára" - , de ezt a szentenciát könnyen bevésődő klasszikus poétái formába magyar elmének sikerült öntenie.
Kálvin magasztalásával együtt azonban Kálvinnak s elsősorban Institutiójának komoly tanulmányozása is elkezdődik lassanként nálunk. Körülbelül egy századon át - a XVI. század legvégétől a XVII. legvégéig - a református theologiában Magyarországon is, mint mindenütt a világon, Kálvin szelleme ragadja magához hatalmas fölénnyel a vezetést s ez a szellem legelsősorban természetesen az Institutión át fejti ki hatásait. E század alatt theologiai irodalmunknak mind polémikus és apologétikus termékei (mégpedig római hitűekkel, lutheránusokkal és unitáriusokkal szemben egyformán), mind öncélúbban tudományos alkotásai, úgyszintén a gyakorlati egyházépítéssel, reformkérdésekkel, lelki kegyességgyakorlással foglalkozó irodalom legjava is, kivétel nélkül az Institutio uralkodó hatása alatt állanak. Nem mind idézik ugyan egyforma sűrűn: pl. amíg Medgyesi Pálnak a presbitérium érdekében írott "Dialogus politico-ecclesiasticus"-a (Bártfa, 1650) telistele van egyéb gazdag bizonyító anyag mellett az Institutióból vett idézetekkel is (a 89. lapon egyenesen bűnnek mondja, hogy nem olvassák az Institutiót, holott "lám magyarra fordétva is vagyon már az") - addig nagy ellenlábasának, Geleji Katona Istvánnak óriás köteteiben Kálvinra és művére való kifejezett hivatkozás, aránylag elenyésző csekély számmal fordul elő, ami persze nem azt jelenti, mintha Gelejinek is nem Kálvin lett volna a theologiai vezére, akit "a keresztyén genevai ekklésiának angyala s a római Antichristusnak erős bajnokja"-ként emleget (A Váltság Titkának második volumenjében, Várad 1647, 544. l.). Nem is mindnyájan vetnek egyforma súlyt a Kálvin táborába való tartozásuk kifejezésére: a Pareus-féle uniós iskola hívei (Alvincziék) még elkeseredetten tiltakoznak a "kálvinista" névvel való lebélyegeztetésük ellen, amelyet egy későbbi nemzedék (Czeglédi, Matkó) már bizonyos dacos "csak-azért-is"-hangulattal maga is elvállal, s Kálvint a jezsuita támadások ellen:
már nemcsak tanában, de többé-kevésbbé személyében is elszántan védelmezi - amire különben már 1599-ben megadja a példát Gönczi István, amidőn a kálvini tant és magát Kálvint a Grawer Albert kassai tanító szenvedélyes lutheránus támadása ("Bellum J. Calvini et Jesu Christi Nazareni" Bártfa 1597) ellen védő, Vizsolyban megjelent s mind az Institutio, mind Kálvin egyéb művei gazdag és alapos ismeretére valló művének ezt a jellemző címet adja: "Panharmonia, sive universalis consensus Jesu Christi veri Dei et Hominis, et Joannis Calvini... (ezt a címet, bár az abban rejlő alapgondolat ellen már csak az alkalmául szolgált lutheránus támadás címe miatt sem tiltakozott volna, ebben a lelkesen és vigyázatlanul túlzó fogalmazásban mégis aligha helyeselte volna a magát halálos ágyán "nyomorult teremtmény"-nek, élete egész munkáját "semmitérőnek" valló reformátor!). De a Kálvin történeti alakjához való érzelmi és értékelő, személyes viszonyulása íróinknak bármily eltérő fokozatokat és árnyalatokat mutat is, theologiai vezetésére egyforma bizalommal támaszkodnak mind - még a coccejanus irány cartesianus balszárnyának képviselői is először csak alig észrevehető elhajlást mutatnak tőle, holott ők már valójában a felvilágosodás theologiájának úttörői.
Természetes, hogy abban a korban az Isten kijelentett igazságában való theologiai megerősödés nemcsak a lelkészembereknek feküdt a szívén: existentialis jelentőségét ennek a megerősödésnek megrendítő erővel átérezték a nem lelkészi képzettséggel bíró művelt és felelős állásban lévő hívek is. Amiként ecsedi Báthori Istvánnak, a tragikus lelkű nagy imádkozó országbírónak a végrendeletében is, a halál arca előtt döbbenetes komolysággal lefektetett meggyőződése volt, hogy "az mi hitünk... az, mely hitet az több igaz tanítókkal Calvinus és Beza hirdetett... az apostoli vallással egyez" (1) - ugyanúgy gondolkoztak kivétel nélkül a korszak nagy református vezető emberei, általában e hitet valló művelt magyarjai. Ezek aztán, a latin theologiai nyelvben járatlanok lévén (amiben osztoztak az egyszerűbb képzettségű, "domidoctus" pásztorok és tanítók jó részével) éppúgy kívánták anyanyelvükön olvasni az Institutiót, mint hasonló helyzetben levő külföldi hittestvéreik, akiknek ez a kívánsága - láttuk, mily bő mértékben - már a reformáció századában teljesedett.
A Kálvin tanulmányozására vágyakozó magyar lelkek közül a legvezéribbnek, Bethlen Gábornak éles szeme látta meg az Institutio lefordítására akkor legalkalmasabb magyar embert: azt, aki nem is
(1) L. Századok 1890. évf. 124. skk. ll.
igen vállalt soha más irodalmi feladatot, csak olyat, amely közönséges mértékekkel mérve lehetetlennek látszhatott, de amelyet az ő forró egyházszeretete s a magyar irodalomért való lángoló lelkesedése mégis győzelmesen célhoz vitt - Szenczi Molnár Albertét. (1) A fejedelemnek és leendő utódának, öreg Rákóczy Györgynek sürgető buzdítására jóformán töprengés nélkül hozzá is fogott az 1610-es évek végefelé. A tiszta Ige és a magyar géniusz nagy bujdosó szerelmesének a zsoltárfordításon kívül ez volt a legmerészebb és a legjobban próbáratevő vállalkozása. Oppenheimi és heidelbergi tartózkodásai alatt éveken át dolgozott rajta megfeszített szorgalommal, keservesen, küzdve az élet terheivel s közben - Heidelbergnek a császáriaktól bevétele következtében - egy iszonyú háborús élményt is saját testében, átszenvedve (spanyol zsoldosoktól csigáztatását és kiraboltatását, amit fordítása címlapján meg is örökíttetett). Annyi viszontagság után Hanauban - ahol Heidelberg feldúlatása után vonta meg magát - 1624 márciusára végre megjelent Aubrius Dániel s Dávid és Schleikius Kelemen bibliopólák "költségekkel", de tulajdonképpen Bethlen Gábor, V. Frigyes pfalzi választófejedelem, Móric, hesseni. tartománygróf, Rákóczy György s Molnár számos más hazai és külföldi jóakarója tetemes anyagi segítségének előzetes felhasználása után, több mint másfélezer quart lapon: Az keresztyéni religiora és igaz hitre való tanítás - az oly sokaktól várva várt magyar Institutio. (A "költségeken" kizárólag a nyomtatás költségei értendők, maga Szenczi a fordítás készülte alatt az említett pártfogói segítségéből tartotta fenn úgy-ahogy magát és családját, nehéz munkájáért a kiadóktól semmit nem kapott, csupán a korrektorkodását fizették meg heti másfél birodalmi tallérral.).
Nem adom a műnek részletes könyvészeti leírását, gazdagon, kiképzett nevezetes címlapja ismertetését - minthogy ezeket írásban, és képben nagyon sok helyt meg lehet találni. (2) E helyt fontosabb-
(1) V. ö. Dézsi Lajos: Szenczi Molnár Albert. Magy. Tört. Életrajzok: IV-V. Bp. 1897. U. annak kiadásában: Sz. M. A. naplója, levelezése és irományai Bp. 1898. - Más levelei Irod. Tört. Közlemények 1908. 218-225. lapok (újra és hibásan közölve és jegyzetezve Prot. Szemle 1935. 292. skk. lapok; itt csak a Turnovius-féle levél új közlés, v. ö. u. o. 500. lap). Az Institutio-fordításról mindezekben passim.
(2) A Dézsi-féle fentid. életrajzban, a Beöthy-Badics-féle Képes Magyar Irodalomtörténetben, a Fóris-Ványi-féle Magyar Irodalmi Lexiconban stb. látható a címlap hasonmása. Nagy Károly pedig az alább említendő Inst.-ford. előszavában részletesen leírja a címlapot s magát a könyvet. V. ö. Szabó Károly: Régi Magyar Könyvtár I. 540.
nak tartom ideírni Molnár ama szavait, amelyekkel "Tudósítás azt Calvinus hivataláról" c. ügyes kis Kálvin-apologiáját (Kálvinnak az egyházi szolgálatra szabályszerűen történt elhivatása igazolását) vezeti be:
"Mivelhogy sok emberek kárhosztattyák az mit ő magok soha nem olvastanak, és egy szálnyéra sem értenek, illendőnek láttatott, hogy ez az ember, mellyet az magyarok még ez ideig igazán meg nem hallgattanak, elő állattatnék és az magyaroknak magyaról prédikállaná az megfeszített Krisztust. És ez az ő hivatalának sincsen ellene, hogy midőn ő az Istennek igasságát állattya, az magyaroktul is meghallgattassék."
Molnár e szavai, amelyeket az ugyanott tovább mondottak még jobban megvilágítanak, öntudatos programmot foglalnak magukban: a reformátor Krisztusbizonyságtevését egészen közel vinni a magyar lélekhez, amely ez ideig Kálvint csak itthoni theologusai lelkének szűrőjén át ismerhette meg úgy-ahogy, és amelyet az általa még közvetlenül nem ismert Kálvintól akkor már egyrészt lutheránus, másrészt és sokkal inkább, római-jezsuita részről egész rágalomhadjárat igyekezett elidegeníteni. Molnár az egész lelkét rátette arra, hogy ez a közelvivés sikerüljön. Mély meggyőződéssel írja fejedelmi pártfogójának szóló ajánlólevelében: "elejéiül fogva, még nem találtatott a igazságnak olly vakmerő ellensége, az ki ezt a könyvet merte volna refutálni és meghamissítani. Jóllehet az Antichristusnak béresi... kapdosnak ki ez Calvinus Institutiojából és egyéb írásaiból némelly csonkított mondásokat, az mellyekből iszonyú káromkodásokat koholnak: de ha kik ez istenes embernek írásit megtekintik, olly dohos hazugságban érik ez írás vesztegetőket, hogy még magoktul is szégyenleniek kellene, ha minden szemérmet régen el nem vesztettek volna. Szánandó dolog bizonyára és szertelen méltatlanság, hogy minekelőtt Calvinus magyaról szólanék, ennyi rutalmas gazság fordíttatott magyar nyelven reája; de ez is könnyen mind füstbe megyen, mehelt az magyaról szóló Calvinust az magyar olvasó is megolvasandgya."
Molnár nem volt akkora nyelvművész, mint Kálvinnak abban az időben legnagyobb és legveszedelmesebb "rútalója", Pázmány Péter. Magyar Kálvinja semmiesetre sem áll azon a nyelvi és stiláris színvonalon, amelyiken a kardinál magyar "Imitatio Christ;"-je. Adottságaik különbözése mellett körülményeik is merőben mások voltak. Hol volt és mikor volt lehetősége a nyugodtan csiszolgató, nyelvátformáló és stílusteremtő irodalmi munkára az akkora Európa legnyug-
hatatlanabb vándordeákjának, az egyházáért s nemzetéért még garaboncás hírbe is szívesen keveredett magyar bujdosónak, aki a százötven zsoltárt száz nap alatt fordította le - volt kénytelen lefordítani - és aki ösztönösen tudta ugyan, mi a műgond, de gyakorolnia azt csak a lehető legritkábban, ajándékbakapott, kevés napok, talán csak órák zaklatottságmentes oázisán volt módja? Ezért bizony a Kálvin tömörsége nála meglehetősen kinyúlik, szabatossága sokszor terjengő körülírásoknak ad helyet, ragyogó logikájú mondatszerkesztése meg-megkuszálódik, prózájának numerusa lomposabban lépked. Mégis egészen nagyszabású teljesítmény a Molnáré: végtelenül lelkiismeretes, értelmes, hű tolmácsolás; ahol ráért nagyobb gonddal és ihlettel dolgozni, ott határozott magyar zamata van még elvontabb fejtegetéseinek is; bátran alkalmaz egész sereg nagyszerű érzékkel összeszedett, tőrőlmetszett magyar fordulatot; merészen és sokszor szerencsével próbál alkotni a magyarban még hiányzó fogalmi megjelölésekre új szavakat és kifejezéseket s akárhányszor érezhetőleg őt is átfűti, magával ragadja, magyar beszédét is nemes acéllá edzi a Kálvin latinját hevítő nagy belső tűz.
Hadd írjuk ide az ő tolmácsolásában, összehasonlítás kedvéért, a királyi előszó felséges végszavait (amelyek az első kiadás óta az utolsó recenzióig csaknem változatlanok):
"Hahol pedig Felséged füleit úgy elfoglalandgyák az gonoszakaró irégyeknek susárlási, hogy az bévádoltattaknak semmi meghallás, és mentségre való szabadság Felségednél nem engedtetik; és pedig az nyughatatlan ördögök Felségednek megengedéséből és eltűréséből, fogsággal, vesszőzéssel, csigázással, jószágoknak dúlásával, égetéssel szüntelen dühösködendik [!], minekünk bizonyára úgy mint felmészárlásra szánt szegény juhoknak bőrünkkel kell fizetnünk: (1) de úgy mindazonáltal, hogy békességes tűréssel bírjuk az mi lelkeinket, és elvárjuk az Istennek hatalmas kezét, az melly minden kétség nélkül az ő idejében eljő az mi segedelmünkre, és felfegyverkezett készületivel megmutattya magát, mind az szegényeknek nyomorúságból való szabadítására, mind pedig megbüntetésekre az csúfolóknak és megutálóknak, kik mostan illy gúnyosan és fennyen kevélkednek. - Az minden királyoknak királya az Úr Isten, Felségednek királyi székit erősítse meg igassággal és sellyeszékit igyenességgel! Ámen."
(1) Pompás, szemléletes magyar visszaadása az elvontabb latin gondolatképnek: "nos quidem, veluti oves mactationi destinatae, ad extrema quaeque redigemur ..."
"Nem sietett az jó Isten alkalmatosságot nyújtani" - úgymond Molnár, engedelmes, szinte derűs keresztyéni alázattal - a magyar Institutio megjelenésére. Bizonyosan volt vele valami titkos és áldottan bölcs célja, hogy nem sietett. Értelmetlen dolog volna - bár különben a képzelőerőt izgatná - azon szemlélődni, mi lett volna, ha Kálvin már legalább húsz-harminc esztendővel azelőtt megszólalhat vala magyarul, és ha egy Pázmányhoz hasonló nagy magyar nyelvvarázsló szólaltatja meg: mennyivel jobban fel lettek volna vértezve az előkelő magyar református famíliák, de bizony jórészt még maguk a lelkipásztorok is, az ellenreformáció nagy erővel és lebilincselő nyelven felvonuló szellemi támadásai ellen; mennyivel kevesebb lett volna az apostata Veresmarti Mihályok száma, akik Kálvinnal csak a Bellarmin és Pázmány Kálvin-"idézeteiből" ismerkedtek vala meg! (1) Hagyján: a valóságnál kell maradnunk. És a valóság az, hogy az első magyar Institutio-fordítás igy is nagy szolgálatot teljesített. Ha semmi egyéb haszna nem lett volna, csak az, hogy Bethlen Gábor, meg öreg Rákóczy György és áldott hitvese innen ismerték meg Kálvint és innen zárták szívükbe bibliai tanítását, a nagy peregrinusnak már akkor is érdemes volt fáradni véle. De volt - hogyne lett volna! - egyéb haszna is: nemzedékek tanultak belőle hitvallási hűséget, (2) puritánjaiknak a belső megújhodás hiteles bibliai-kálvini eszméi terjesztésében éppoly hasznos szolgálatot tett, mint az igazi református kegyesség ápolásában a Psalterium Ungaricum; későbbi korok theologiai íróinak alkalmas és kényelmes lépcsőfok volt, melynek használatával ők már magasabbra juthattak a magyar református theologiai műnyelv kialakításának meredek, fáradságos kapaszkodóján.
A két következő században - a magyar református szellem történetének e nagy apálykorszakaiban - természetesen mind kevésbbé és kevésbbé forgatták magyarjaink Kálvint, akár eredetiben, akár fordításban. Jelképes jelentőségű, hogy a felvilágosodás századának egyetlen, nyomtatásban is megszólalhatott, rendszeres theologiai írója, a kitűnően készült Helmeczi István püspök (Melianus Gnatereth: Igasság Paisa 1741) többször idézi ugyan "Calvinus drága szavait", de azokat már teljesen cartesianus-filozófiai módon értelmezi át (lásd pl. 252. lap); - a század legnagyobb építőírója, Szikszai György
(1) L. Veresmarti Mihály megtérése históriája, kiadta Ipolyi A. Bp. 1875. 25. skk, és kül. 33-34. lapok.
(2) Mintegy 30-40 fennmaradt példányából feltűnően sok maradt meg napjainkig magántulajdonban!
pedig már gondosan kerüli a predestinációtannak még az emlegetését is, annálinkább a mélységeibe alábocsátkozást! - Igaz, hogy még: 1804-ben "világi" ember is akadt, még hozzá az egyebekben meglehetősen kazinczyas-szabadkőműves szellemű dícséretíró poétánk, Pálóczi Horváth Ádám, aki őszintén csodálta Kálvint, mert azt tartotta róla, hogy "minden superstitio nélkül való orthodoxus theologus vodt és olyan tanult ember, hogy az Institutióival - melyet 24 [!] esztendős korában írt - még ma is vesződnek az ellenkezői." (1) De a nagy többség - nemcsak a világiak, hanem a lelkészek is - alighanem már ekkor úgy gondolkozott Kálvinról és művéről, amiként azt a különben nagyemlékű Fáy András egy emberöltő múlva tiszteletreméltó nyíltsággal kifejezte: "Különösen nem óhajtanám, hogy a protestantismus szellemét, Calvinnak, ki után gyakorta neveztetünk, írásaiból, és példáiból kívánjuk kivonni, őt, bár csodálnom kell is scholastico-theologiai tudományát, melyben a pap és törvénytudó egyaránt tündöklik, melyben azonban szent Ágostont csaknem szolgailag követte, becsülnöm fáradhatatlan kitűrését, szorgalmát, kiviteli lelkességét, szigorú, mértékletes és tiszta életét - a nagy Lutherrel, békés Melanchtonnal és józan Zvinglivel egy rangba helyezni nem tudom .... Az absolutismusnak sem istennél, sem embernél nem vagyok barátja." (2) Ugyanez a szellem szólalt meg még karakánabbul 1878-ban Kozma József felsőszabolcsi esperes emlékezetes szavaiban is: "Nagy hírre kapott Kálvinnak Institutiones Relig. Christ. című munkája. De hogy abban a Krisztus lelke nem lakott, mutatja Szervét és Kastellio elleni vérbíráskodása. Az ő gyümölcseiből esmertetik meg! Méltó, hogy e protestáns Torquemada emlékétől arcpirulással forduljunk el"; (3) - és ennek a szellemnek volt emlékezetes végső kihangzása a Zoványi Jenő Kálvin-értékélése: "Calvin még nem is tekinthető a szó szoros értelmében vett reformátornak... Mint a közvetítők általában, Calvin, sem volt teremtő lélek, alkotó tehetség. Csupán eklektikus. Rendszerének jellemző sajátságai mind máshonnan vannak kölcsönözve..." (4)
De amikor ez a jellemzés még - a magyar református egyház: hivatalos kiadványában, igaz, hogy a példányok legnagyobb részéből később eltávolítva - elhangozhatott, akkor már évtizedek óta volt
(1) M. Prot. Egyh. és Isk. Figyelmező 1875. 531. lap.
(2) Óramutató, Pest 1842. 23. lap.
(3) Prot. Egy. és Isk. Lap, 1878. 675. skk.
(4) Warga L. - Zoványi J. A keresztyén egyház történelme. Ref. Egyh. Könyvtár. A magyar ref. egyház kiadása. III, kötet. Sárospatak 1908. 731-733. lapok.
hazánkban a reformátort, könyvét és művét egészen máskép értékelő gondolkozás s irodalom is. Ennek kifejlődését itt nem ismertethetem, csak rámutatok, hogy amíg az 1864-i Kálvin-jubileumnak. egyetlen, komoly és értékes magyar irodalmi gyümölcse a Révész Imre három kiadást ért Kálvin-életrajza maradt, addig az 1909-i négyszázados évforduló körül, már jóval előtte is, annálinkább utána, minőségben és mennyiségben egyaránt figyelemreméltó s azóta meg sem szakadt irodalmi termelés indult meg. A Kálvin iránti érdeklődés e századfordulói megújhodásának - amelyet legmélyebb hatóerőként a másfél század óta dermedt református hitvallásos és hitvalló szellem lassú ébredezése mozgatott - lehet köszönni az Institutio két modern magyarságú fordítását is. Az 1536-iét a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság kiadásában (Budapest 1903) Szász Domokos erdélyi püspök alapítványából: ennek készítője Nagy Károly, akkor kolozsvári theologiai tanár, később szintén erdélyi püspök, Trianon egyik nemes áldozata; fordítása, amely tehát a világirodalomban a harmadik (?) modernnyelvű megszólalása az editio princepsnek, "A keresztyén vallás alapvonalai" címen egészben véve megbízható, becses munka; ma már rég nincsen könyvárusi forgalomban. - A végső recenzió új fordítását pedig, a születési centenárium alkalmából, maga a Magyarországi Református Egyház adta ki, "A keresztyén vallás rendszere" címen (Pápa 1909-10), a Református Egyházi Könyvtár V. - VI. köteteként, Czeglédy Sándor és Rábold Gusztáv nagyon gondos és szabatos átültetésében. - Mindkét nagyérdemű kiadásnak közös hiánya a magyarázó jegyzetapparátus viszonylagosan csekély volta, valamint a megfelelő tájékoztató, történelmi és értékelő bevezetések teljes mellőzése. Ez a mostani új kiadás - amellett, hogy az editio princeps önmagában is klasszikus szövegét újra, s a magyar nyelv egy újabb emberöltőnyi fejlődését is figyelembévéve, közkinccsé igyekszik tenni - az említett hiányok pótlásával is meg akarja mutatni azt, hogy tárgyi, nemcsak jubileumi szükség volt rá.
A magyar Institutio történetének legszebb napjai - ezt hisszük és Istenhez ezért könyörgünk - még előttünk vannak.
Függelék
Kálvin és Zwingli viszonyát illetőleg l. legújabban Soós Béla ily című dolgozatát a debreceni "Kálvin és a kálvinizmus" c. kiadványban.
A 7. (1554-i genfi) latin Institutio-kiadás néhány példányából - így a pápaiból is - hiányzik a címlapon a Genf neve. (L. C. R. XXIX. Opp. Calv. I. XXXIX. lap.)
Az LII. laphoz pótlólag megjegyzendő, hogy a Kálvin legelső, 1537-i francia kátéja is, amelyet 1877-ig elveszettnek hittek, mai napig szintén csak egyetlen példányban került elő. Lásd C. R. L. Opp. Calv. XXII. 6. skk. és Le Catéchisme français de Calvin publié en 1537. Réimprimé pour la première fois d'après un exemplaire nouvellement retrouvé ... Genève 1878. - Lásd Patay Lajos: Kálvin János valláspaedagógiája, Debrecen 1935. c. művét, ahol ez a káté teljes szövegében - sajnos, sok hibával - le van fordítva magyarra.
Olvasta-é Enyingi Török Bálint konstantinápolyi fogságában, a Kálvin Institutioját? - Ezt állítja határozottan Sebestyén Béla: Enyingi Török Bálint, mint Pápa város földesura (Pápa 1911.) c. műve 58. lapján. Forrásra is hivatkozik, de ez a forrás - Gyalui Torda Zsigmondnak Melanchthonhoz írt levele 1545 (vagy 1546?) végéről - erről egyetlen szót sem szól. Sebestyén Béla évekkel ezelőtt elhúnyván, az ő segítségét már nem lehetett igénybevennem valódi forrásának, kinyomozásához. Pedig az ő művén kívül ez az állítás tudtommal egyéb újabbkori szerzőnél, nem fordul elő s így, ha csak nem valami konfúzió eredménye az egész, állításában egykorú kútfőre kellett támaszkodnia. (1) Viszont ilyen egykorú kútfőt sem én, sem a nálamnál sokkal nagyobb kútfőismerő Zoványi Jenő és S. Szabó József nem ismernek, amint kérdezősködésemre közölni szívesek voltak. - Ab ovo azonban a dolgot mégsem szabad egészen lehetetlennek tekintenünk: 1550 szeptemberéig, amikor a szerencsétlen sorsú, evangéliumi hitű nagy magyar a Héttoronyban meghalt, már 4 vagy 5 latin és 2 vagy 3 francia kiadásban megjelent az Institutio. A francia király portai követei, közül pedig többen érdeklődtek a magyar foglyok sorsa iránt, különösen a szintén fogoly Szegedi Pica vagy Picus Ferenc magyar protestáns prédikátorral kapcsolatban (l. Verancsics Antal összes Munkái III. Magyar Tört. Emlékek II. írók IV. Pest 1858. 161., 163., 164. és 289. lapokon, v. ö. a Gyalui Torda Zsigmond levelével Egyh. Tört. Emlékek a magyarországi hitújítás korából IV. köt. 448. skk. lapokon). Az 1541-1550. között a portánál különböző rangban megfordult diplomáciai kiküldötteik között olvashatjuk (Charrière E. Négociations de la France dans le Levant I-II. Paris 1848-1850. passim) a Jean de Montluc valence-i püspök nevét "ambassadeur" minőségben: ez legalább egyideig, tényleg rokonszenvezett a reformációval (Viénot i. m. I. 425. lap). Akár az ő, akár más közvetítésével nem volt képtelenség Konstantinápolyba eljutnia egy latin vagy francia Institutio-példánynak - amelyből persze a jó Török Bálint inkább csak a más segítségével épülhetett.
Aprólékossága és bizonytalan volta ellenére is fel óhajtottam említeni ezt az adatot itt, mert - ha ugyan nem merő tévedésen alapul - ez volna a legelső nyoma annak, hogy a magyar lélek Kálvinnal az Institutio útján érintkezésbe került.