ELSŐ FELOLVASÁS.
A kálvinizmus és a történelem.
Tisztelt hallgatóim! Aki az európai kontinensről átjőve, az új világban partra száll, érzi, hogy mint a zsoltáríró mondja: "a gondolatok megsokasodnak." A háta mögött maradt életet az itt gyorsan hömpölygő életfolyam zúgó áradatával összehasonlítva, amaz oly lassú, korlátolt, csaknem megdermedtnek tűnik föl. Látja, hogy az emberi életnek olyan képességei bontakoztak itt ki, amilyeneket az óvilág még nem, vagy legalábbis arra a mértékre ki nem fejleszthetett. Észreveszi, hogy minden, amit eddig feltárt, csak még egy gazdagabb virágzásnak próféciája. Longfellow "Excelsior"-ját [1] csak itt, Amerika földjén érthetjük meg igazán. Nemhogy tán feledni tudnám azt az előnyt, mit az óvilág némely tekintetben még nyújthat. Aki Európából ide átjön, öregebbnek, de históriailag erősebben formált, fokozatilag hátramaradottabb, de érettebb élet hordozójának érzi magát. Emitt az élet még a tavasznak pazar gazdagsága, amott Európában már inkább az ősznek érettsége. De bár az élet kocsija gyorsabban gördül is itt s bár tőlünk már egy messzi távolban fekvő állomásig értek is el önök, mégis mindketten érezzük, hogy az életnek egy és ugyanazon fajtája az, amit itt és amott átélünk. Az emberiségnek egy és ugyanazon életárama az, mi Ázsiából Európába hatott, onnan a Levantén keresztül nyugatra nyomult, és most már Amerikában ismét keletről nyugatra áradt át. A zavartalan fejlődésben előrehatolt egy- és ugyanazon emberi élet
2
emellett még önökre és reám nézve szorosabb értelemben véve is azonos eredetű. Hiszen ugyanazon Európából, hova minket életünk sorsa köt, hajóztak át önök is ide, tehát a mi testünkből való testnek, a mi vérünkből való vérnek mondhatjuk önöket. Az önök csodálatos életének történeti folyamatát a vén Európában és különösen a kicsiny Hollandiában folyton figyelik.
De mégis több az, ami a külső nagy különbözőségek mellett is, minket összaköt. Életünk fejlődésénél szentebb előttünk életünk nemessége. Ez a nemesség pedig önökre is, reánk nézve is a keresztyén névben rejlik. A keresztyén elem a mi szent atyai örökségünk. Az emberi élet újjászületése nem Rómából és nem Görögországból indult ki. A hatalmas átalakulás Bethlehemtől és a Golgotától datálódik, és ha a reformációt szívünk szeretetébe zárjuk, az onnan van, mert az a Golgota világosságát, melyet a szacerdotalizmus [2] köde elhomályosított, újra teljes fényében ragyogtatja. Ám éppen a mi nemesebb életszféránk, a keresztvén név és ennek a névnek az élet minden mezején való befolyása ellen zúdult fel a modernizmus áradata. A fordulópont 1789-ben volt. Voltaire "Ecrasez l'infame" [3] kiáltása Krisztusra vonatkozott; annak a legtitkosabb gondolatnak volt kinyilatkoztatása, ami a francia forradalom eszmei alapjául szolgált. "Nous ne voulons plus de Dieu" [4], mint egy másik akkor élő filozófus formulázta; vagy a népgyűlések "ni Dieu, ni maitre"-je [5] volt az a jelszó, mi mellett az emberiségnek az isteni tekintélytől való megszabadítását, emancipálását bevezették. És bár Isten az ő kikutathatlen tanácsvégzése szerint ugyanazt a forradalmat használta fel eszközül, hogy a Bourbonok zsarnokságát szétmorzsolja, hogy ítélkezzék azok felett, kik népeikkel, mint lábaik zsámolyával éltek vissza – mégis a forradalom alapelve maga keresztyénellenes maradt, s mint ragályos betegség terjedt azóta is tovább, hogy keresztyén tudatunk minden szilárd alkatelemét meglazítsa, aláaknázza. Ez a ke-
3
resztyénség ellen fordult hatalom azóta még erősödött, mert a német tudományos panteizmus rendszerében elfogadhatóvá tétetve, a darwini evolúciótanban, mint fiziológiai alap minden létezőt megtámadott. És ami még szörnyűségesebb, ez a mérges bacillus Krisztus anyaszentegyházába is behatolt, hogy akár kegyes miszticizmus, akár történeti világosság álarca alatt először az egyház hitvallását, azután Isten igéjét és végül magát Krisztus szent személyét is megtámadja. Nem lehetünk kétségben afelől, hogy maga a keresztyénség is veszélyben forog. Két világnézet harcol egymással életre-halálra. A modernizmus a világot a természeti emberből, az embert pedig a természetből akarja felépíteni. Ezzel szemben mindenki, aki Krisztus előtt, mint Isten fia előtt, tisztelettel hajt térdet, ezt a keresztyén örökséget a világ számára meg akarja őrizni, hogy az – hála ez örökség belső erejének – általa még magasabb fejlődési jusson. Ez az igazi harc most Európában és a harc Amerikában; és ez elvi küzdelem az, ami a kicsiny Hollandiában már estvére hajló életemnek negyven évét kitöltötte.
Ebben a harcban az apologetika [6] egy lépéssel sem vitt előre. Mert az apologéták változatlanul azzal kezdték, hogy éppen a megtámadott sáncerődöt hagyák el azért, hogy egy amögött való másikba vonuljanak vissza. Azért nekem kezdettől fogva az volt az álláspontom, hogy ha a harcot dicsőséggel és a diadalra való reménységgel akarjuk végigharcolni, akkor elvet elvvel kell szembeállítanunk. Mert lássuk már be végre egyszer, hogy ha a modernizmusban bennünket egy mindent átölelő elv mérhetetlen erélye ostromol, úgy kötelességünk vele szembe egy éppoly mélyen járó, éppoly hatalmas mezőt átfogó, éppoly messze érő elvet helyezni. Ezt az elvet pedig nem kell kitalálnunk, nem is szükséges formuláznunk: csak meg kell találnunk, reá kell mutatnunk az életben magában; hisz' gyökereivel a múltba nyúlik vissza, lombkoronájával pedig beárnyal, befedez.
4
Azt mondani csupán, hogy maga a kereszténység ez az elv: még nem elég! Mert ez az egyetemes elv csak az ő történelmi legtisztább, legfejlettebb megnyilvánulásában adhat erőt a védelemre. Így fogva lel a dolgot, azt vallottam eddig is és azt vallom ma is, hogy ez az elv a kálvinizmus elve. Az én szívem megnyugvást ebben talált. Hogy a vélemények harcában állást foglaljak el: erőt innen nyertem. Azért, ha arra szólíttattam fel, hogy a Stone-felolvasásokat [7] ebben az évben itt én tartsam meg: egy percig sem haboztam arra nézve, hogy miután a mindenüvé benyomuló, mindent elárasztó modernizmussal szemben a prot. népek számára egyedül elégséges, egyedül jogosult, egyedül kitartó védőeszköznek a kálvinizmust tartom, azt vegyem fel magától értetődő tárgyamul. Nem mintha az én egyéni küzdelmem érdekelhetné önöket, nem, hanem azért, mert ugyanaz a harc az, amit mi Hollandiában küzdünk meg, önök pedig itt folytatnak, s mert egy ilyen egyetemes harcban egyedül csak az egyéni tapasztalaton nyugvó bizonyságtételnek van értéke és jelentősége.
Azért tehát méltóztassanak nekem megengedni, hogy hat felolvasásban a kálvinizmusról beszéljek önök előtt. Először a kálvinizmusról a történelemben, hogy megértsük, mi a kálvinizmus. Azután a kálvinizmusról és vallásról. Továbbá a kálvinzmusról, mint politikai jelenségről. Majd a kálvinizmusról, mint a tudományban és művészetben jelentkező szociális hatalomról. És végül arról a reménységről, amit a kálvinizmus a jövendőre nézve rejt magában.
*
A bizonyítás világossága követeli, hogy első felolvasásom bevezetéséül a kálvinizmus fogalmát történetileg állapítsam meg. Félreértés kizárása végett először is leszögzendő, hogy mit nem kell és mit kell a kálvinizmus alatt értenünk. Kiindulok e név most uralkodó használatából, ami a különböző országokban teljességgel nem azonos. Leginkább használják a kálvinista elnevezést szektárius érte-
5
lemben véve; nem ugyan protestáns, hanem katolikus országokban, mint Magyarországon és Franciaországban.
Magyarországon a református egyház két és fél millió lelket számlál, melyet római oldalról és a zsidó sajtóban állandóan a nem hivatalos kálvinista névvel bélyegeznek. Nem kedvező értelemben használt elnevezés, melyet a református egyház tagjaira még akkor is alkalmaznak, ha azok atyáik hit iránt való rokonszenvüknek utolsó morzsáját is eldobták maguktól. [8] Ugyane jelenségre bukkanunk Francia-, különösen Dél-Franciaországban, hol a "Calvinistes" név megbélyegző, még erősebben szektárius értelemben használt elnevezés; mikor senki sem kérdi, hogy az így elnevezett egyénileg mit hisz, hanem mindenkire alkalmazzák, bár ateista légyen is, ha csak az "église reformée"-hez (református egyházhoz) csatlakozott. Georges Thiébaud, antiszemitizmusáról híres tudós, Franciaországban egyúttal az antikálvinizmust is életre keltette, úgy, hogy egészen a Dreyfus-ügyíg a "zsidók és kálvinisták" mint két nemzetellenes hatalom voltak az "esprit gaulois"-val (gall szellemmel)) szembeállítva. A kálvinista név szektárius használata a róm. kat. hitvitázóktól származik, kik kezdettől fogva megszokták, hogy szemükben a protestantizmusnak legveszedelmesebb fajtáját ezzel a gyűlölt elnevezéssel ostromolják.
A kálvinizmus ismeretére és értékelésére nézve a névnek ez az első jelentése a legcsekélyebb fontossággal sem bír, mert minden konfesszionális tartalomra való tekintet nélkül tisztán formai és külsőleges. Ezzel szembeállítható a "kálvinizmus" név második használata, amit konfesszionálisnak nevezhetek. Ebben az értelemben kálvinista az, aki a predestináció dogmájának határozott híve. Mindazok, kik a predestinációhoz való erős ragaszkodást nem helyeslik, annyiban a római polemistákkal haladnak egy úton, amennyiben mikor téged kálvinistának neveznek, azt akarják ezáltal kifejezni, hogy az erkölcsi élet komolyságára is veszedelmes hatású dogmatikai korlátoltságban szen-
6
vedsz. És megfordítva, teológusok, kik különben teljes meggyőződésből szállnak síkra a praedestináció tanáért, és dicsőségüknek tartják, hogy kálvinisták: annyira érzik a kálvinista elnevezés ellenszenves voltát, hogy felfogásuk népszerűsítése kedvéért szívesebben "augusztinizmus"-ról [9] beszélnek, mint kálvinizmusról. Így tett pl. önök között Hodge [10] is, kinek irodalmi érdemeit egyébként hálásan ismerem el én is. A kálvinista név harmadik elnevezése megtalálható némely baptista és metodista felekezet egyházi címében. Nem kisebb egyén, mint Spurgeon [11] is a baptisták azon ágához tartozott, kiket Angliában "Calvinistic Baptists" néven neveznek és Walesben a Whitefield-i metodistákat [12] még mindig "Calvinistic methodists" néven ismerik. A megkülönböztetés itt egyfelől hitvallási jellegű, de már egy önálló egyház megjelölésére is szolgál. Ez pedig olyan használata ennek a névnek, amelyet Kálvinnál szigorúbban senki sem ítélne el, mert míg ő élt, soha egyetlenegy református egyház sem mert arra gondolni1 hogy Krisztus egyházát emberről nevezze el. A lutheránusok megtették azt; mi reformátusok soha. Azonban a szektárius konfesszionális, és egyházi használaton kívül előfordul még a kálvinista név úgy is, mint tudományos elnevezés, részint történeti, részint filozófiai és részint politikai vonatkozásban. Történetileg beszél a tudomány a kálvinizmusról olyan értelemben, hogy azzal azt a folyammedret jelölje meg, amelyben a reformációnak az a része áramlott tova, amely sem lutheri, sem anabaptista, sem szociniánus nem volt. Bölcsészeti tekintetben értették a fogalmak ama rendszerét, mely több téren Kálvin szellemének befolyása alatt jutott uralomra. És mint politikai elnevezés azt a mozgalmat jelöli, amely a népek szabadságát az alkotmányos államéletben először Hollandiában, azután Angliában és a múlt (18.) század vége óta az Egyesült Államokban is biztosította. A kálvinizmus név ebben az utolsó tudományos felfogásban különösen a német tudósok között használatos. És nemcsak
7
az beszél így, ki maga is "issu de Calvin", (Kálvin sarjadéka), de még aki a konfesszionális kálvinizmustól egészen elhajlott, az is beismeri az így értelmezett kálvinizmus e magas jelentőségét. Csak három tudós bizonyságtételét említem meg. Az első dr. Robbert Fruin, ki azt mondja: "A kálvinizmus Hollandiaba a maga saját külön zárt teológiai rendszerével, az egyházi rend saját külön demokratikus tervével, szigorú erkölcsi érzülettől áthatva egyformán kész fegyverrel jött be azért, hogy az emberiségnek úgy erkölcsi, mint vállási reformációját keresztül vigye. A római életelvvel szemben saját külön életelvet állított fel. És abban a harcban, amely következett, a kálvinizmus elég erős volt arra, hogy a közös ellenségnek sikerrel ellentálljon." * Egy másik, még határozottabban hitetlen tudós ** pedig így ír: "A 16. század vallási és államtudományi elvének legmagasabb rendűvé kifejlett formája a kálvinizmus volt." Egy harmadik pedig, hogy néven ne is nevezzem, beismeri, hogy Németországot, Hollandiát és Angliát a kálvinizmus tette szabaddá; a "Pilgrim Fathers"-ben [13] pedig az Egyesült Államok felvirulásához adta meg a lökést." Én tehát egyedül ebben az utolsó, szigorúan tudományos értelemben akarok önök előtt a kálvinizmusról mint önálló életirányzatról beszélni, mely a maga saját életelvéből a mi életünk és gondolkodásunk számára saját külön életformát fejlesztett ki, amely nemcsak Nyugat-Európa, de Észak-Amerika és hozzátehetem, most már Dél-Afrika népeire is vonatkozik.
Az életnek ama területe pedig, melyen a kálvinizmust fellépni látjuk, sokkal nagyobb, mint azt a szűkkeblű konfesszionális felfogás gyakran véli, mert éppen az ellenszenv az iránt, hogy magát, mint egyházat emberről nevezze el, lett az oka annak, hogy Franciaországban "hugenották"-ról, Hollandiában "Geusek"-ről, Nagybritanniában "puritá-
* R. Fruin: Tien jaren uit den tachligjarigen oorlog ed. 151. o.
** Bakhuizen van den Brink: Het huwelijk van Willem van Oranje met Anna van Saxen. 123. o.
8
nok"-ről, "presbiteriánusok"-ról és önök között gyakran "Pilgrim-fathers"-ről beszéltek az emberek, pedig mindkét kontinensen a "reformált" életnek mindezen nyilvánulásai kálvini eredetűek valának. Sőt azt sem szabad megtennünk, hogy a kálvinista terület határait csak ezékre az inkább tiszta megnyilatkozásokra korlátozzuk. Hisz' a keresztyénséggel sem teszünk így, mert ugyebár Oroszországot, a Balkán-államokat, Örményországot, sőt Abesszíniában Menelik birodalmát is a keresztyén örökséghez számítjuk? Ugyanígy a kálvinista örökséghez kell számítanunk azt is, ami egy, vagy más tekintetben a tiszta kálvinizmus határvonalát itt-ott elhagyta. Pl. a Church of England (Anglikán Egyház) az ő harminckilenc artikulusával nagyon is kálvinista, bár liturgiájában és hierarchiájában el is hagyta a helyes utat, hogy azután a pusey-izmusban [14] és ritualizmusban ennek az eltévelyedésnek veszedelmes következményeit érje meg. Határozottan kálvinista volt az independensek [15] hitvallása is, bár egyházfogalmukban az individualizmus az organikus szerkezetet összetörte. S bár a legtöbb metodista azzal végezte, hogy Wesley [16] befolyása alatt a kálvinizmus teológiai alapfelfogásával ellentétbe jutott: mégis a kálvinista szellem volt az, ami ezt a szellemi reakciót a mindjobban megkövesülő egyházi élettel szemben létrehozta. Sőt bizonyos értelemben véve el lehet mondani, hogy reformáció által elfoglalt egész területen, amennyiben az nem volt lutheránus, vagy szociniánus [17] a kálvinizmus uralkodott. Maga a baptizmus is a kálvinizmus sátorában talált hajlékra. Éppen a kálvinizmus szabadelvűségéből következett, hogy mindenféle felekezeti árnyalatot, eltérést s ezek ellen megint visszahatásokat hozott felszínre. A romanizmus a maga hierarchiájával egyforma és egységes. A lutheranizmus hasonló egységét és egyformaságát a fejedelem, mint summus episcopus túlsúlyának és ecclesia docens-ének köszöni. [18] A kálvinizmus ellenben – amelyiknek sem egyházi hierarchiája, sem ecclesia docens-e nincs, sem külső
9
hatóság beavatkozását ügyeibe nem engedi – csakis sokféle árnyalatban fejlődhetett; azonban éppen sokféle árnyalata folytán az eltérés veszélyét jelentette, és ez ellen meg mindig valamilyen egyoldalú reakciót hívott életre. Az olyan szabad életnyilvánulás, aminőt létrehozni a kálvinizmusnak célja volt, az erős, teljes életerejű centrum és a szélesen, messze elterülő, elmosódó perifériák között levő különbséget élesen kitünteti; ám a tiszta és kevésbé tiszta fejlődés között levő szünetlen küzdelemben volt éppen a kezessége annak, hogy a kálvinizmus szelleme folyton tovább és tovább fog hatni.
Így felfogva, a kálvinizmus a vallásnak egy saját külön formájában vert gyökeret, és ebből a sajátszerű vallási elvből először saját teológia, azután saját egyházrend alakult ki, majd az állami és társadalmi életről, az erkölcsi világrendről, természet és kegyelem, keresztyénség és világ, állam és egyház, végül a tudomány és művészet közötti viszonyról szóló felfogásnak egész külön alakja fejlődött ki. És mégis mindemez életnyilvánulásokban egy és ugyanazon kálvinizmust látjuk megnyilatkozni, amennyiben mindeme fejlemények egyformán és önként egy és ugyanazon életelvből folytak. Ennyiben tehát egy sorban áll az emberi élet ama más komplexumaival, amelyeket mi rendesen, jeléül annak, hogy a mi egyetlen világunkban tulajdonképpen négy önálló világ van, paganizmus [19] és iszlamizmus, romanizmus [20] és protestantizmus nevekkel szoktunk nevezni. S habár szigorúan véve a keresztyénséggel a paganizmust és iszlamizmust szokták koordinálni: a kálvinizmus ezekkel még inkább egy vonalba állítható, mert teljes önérzettel állítja magáról azt, hogy a keresztyén eszmét jobban és tisztábban testesíti meg, mint azt a romanizmus és lutheranizmus teszi. Oroszország és a Balkán-államok görög világában még a nemzeti elem az uralkodó tényező; a misztikus ortodoxiából sajátos életforma még nem fejlődött ki. A lutheránus országokban pe-
10
dig a világi felsőségekkel való küszködés az egyházi elv teljes érvényesülését megakadályozta. Egyedül a romanizmusről lehet elmondani, hogy életgondolatát az érzések és életnyilvánulások egy külön világában testesítette meg. De most már a romanizmus mellett és vele szemben a kálvinizmus lépett fel, de nem azért, hogy egy más egyházi formát, hanem, hogy az emberi életnek egy egészen más alakját teremtse meg, hogy az emberi társaságnak egy más létezási módját tegye lehetővé, hogy az emberi szív világát más eszményekkel és képzetekkel népesítse be.
Hogy ezt, mint komoly történeti kutatásnak gyümölcsét, barát és ellenség csak a mi századunkban ismerte be: idegenszerűnek ne tűnjék föl önök előtt. Nem így történt volna, ha először mint rendszert dolgozták volna ki s így átgondolva léptették volna életbe. De nem így volt. Itt az élet volt a fődolog. Igen sokat kellett tennie, szenvednie ahhoz, hogy át- és utángondolásra ideje maradhatott volna. Ehelyett az életben a kálvinista számára gyakorlatul ott volt a máglya és a csatamező. Ezenfelül pedig úgy a svájciak, mint a hollandok, valamint az angolok és skótok, amely népek között a kálvinizmus legjobban hódított, különben a természettől sem voltak valami különösen bölcselkedő tehetséggel megáldva. S hozzá még ezek a népek abban az időben spontán éltek, úgy, ahogy éppen jött. A történetbúvárok és gondolkodók pedig csak azután és fokonként gondolták át a kálvinizmust, és a kálvinista elv mindenen uralkodó egységéről csak későn adtak maguknak számot. Sőt el lehet mondani, hogy egy ilyen mélyreható és mindent átfogó étetjelenség fogalomszerű és rendszeres átgondolásának szükségessége a kálvinizmusban csak akkor jelentkezett, mikor első életereje már kimerült, és amikor, hogy jövőjét biztosítva lássa, határainak pontos megállapítására kellett gondolnia. És ha még azt is hozzátesszük, hogy bölcselkedő századunkban sokkal erősebb lett a hajlandóság arra, hogy életünket tudatunk tükrében egységes
11
képben tükröztessük vissza, akkor azonnal megértjük, hogy úgy a pillanat szükséglete, mint a jövőért való aggodalom a kálvinizmus lényegéről való mélyrehatóbb eszmélődésre miért kényszerít bennünket. Mindaz, ami római, tudja miért él, mert Róma életfelfogásának egységéből azt tiszta tudatossággal meríti. Az egyetlen elv által uralkodó életfelfogás ugyanilyen erejét még az iszlámban is megtalálhatjuk. Egyedül a protestantizmus bolyong irány és irányítás nélkül a sivatagban. Ide-oda megy, de előre nem halad. Innen magyarázható meg az, hogy a panteizmus, [21] melyet az új német filozófia költött ki, konkrét alakját pedig a darwinizmusnak [22] köszöni, lassanként az emberi életnek összes szféráit, így a teológiát is magának foglalja le; a prot. teológusok között pedig oly nyugtalanító módon és annyi különféle néven nyer tért, hogy már készen áll arra, hogy atyáink örökségét egy modern buddhizmus kezeibe játssza át. Az, ami a francia forradalomból a múlt század végén és a német filozófiából e század folyamán előállott: atyáink világfelfogásával, életirányzatával határozott ellentétben áll. Életküzdelmük Isten dicsőségéért és egy megtisztított keresztyénségért folyt. Korunk az ember dicsőségeért harcol, és lelkesedését nem a Golgotából, hanem a humanizmusból meríti. És hogy a mi köreink ezzel a humanizmussal szemben olyan gyengék voltak s egyúttal tért veszítettek: kizárólag abból magyarázható meg, hogy nélkülöztük az életfelfogásnak azt az egységét, ami egyedül képes arra, hogy valamely ellenséges életirányzatot határainkról sikerrel űzzön vissza. Ennek az életfelfogásnak egységét pedig a mi számunkra a protestantizmusnak nem az az üres fogalma adja meg, amely mindenféle kanyarulatban kígyózik, hanem abban a nagy történeti folyamatban találjuk azt meg, amelyik, mint kálvinizmus, a maga élete hatalmas folyama számára saját külön medret ásott magának. Hála a kálvinizmus egységes elvének, önök itt Amerikában, mi pedig Európában a romanizmustól külön és a mo-
12
dern panteizmussal szemben képesek leszünk újra állást foglalni. A kiindulási pont és a történeti életfelfogás egysége nélkül azonban önálló pozíció elfoglalására és a védelemre erőnk egyaránt hiányzik.
De éppen ennek az ügynek nagy fontossága tiltja meg nekünk, hagy minden bizonyítás nélkül elfogadjuk azt, hogy a káivínizmusban tényleg az életfelfogásnak ilyen egysége lépett fel, s hogy a kálvinizmusban nem részleges és időleges történeti jelenséggel, hanem egy olyan elvi, mindent átölelő életrendszerrel van dolgunk, mely a múltból származva egyedül képes arra, hogy bennünket a jelenben erősítsen, hogy a jövendő építésére segítsen. Fel kell tehát tennem a kérdést: mik azok a feltételek, melyekről oly egyetemes jellegű életrendszerek, minők a paganizmus, iszlamizmus, romanizmus és modernizmus, felismerhetők, hogy aztán megmutassam önöknek: a kálvinizmus ezeknek a szükséges feltételeknek teljes mértékben megfelel.
Ezek a feltételek elsősorban azt követelik, hogy minden emberi élet három alapviszonyának saját külön felfogása egy saját külön elvből következzék. Ez a három viszony pedig a következő: 1. viszonyunk Istenhez, 2. viszonyunk az emberhez, 3. viszonyunk a világhoz.
Első követelmény tehát az, hogy egy ilyen törekvés Istenhez való viszonyunknak meghatározott felfogásából induljon ki. És ez nem esetleges, ennek így kell történnie, másként nem lehetséges. Hogy pedig egy törekvés egész életünkre rányomja bélyegét, ahhoz elsősorban az szükséges, hogy tudatunknak pontjából vegye eredetét, hol életünk még osztatlan, egységes; tehát nem a szétterjedt hajtásokból, hanem a gyökérből, honnan a törzs és minden ág kinőtt. Ez a pont pedig nem lehet másutt, mint mindannak az ellentétében, ami emberi életünkben véges, szóval abban, ami mögötte áll, ti. a végtelenben. Egyedül ott van az a közös forrás, ahonnan emberi életünknek különböző folya-
13
mai erednek és szétválnak. Egyénileg folyton tapasztaljuk is, hegy kedélyünknek legmélyebb rétegeiben, azon a ponton, hol szívünk az Örökkévaló előtt feltárul, életünknek összes sugarai mintegy gyújtópontban hogyan jönnek össze és egyedül onnan nyerik azt a harmóniát, mit életünkben oly sokszor és oly kínosan veszítünk el. Az imádságban nemcsak Istennel való egységünk, de személyes életünknek egysége is rejlik. Azok a történelmi mozgalmak, melyek nem ebből a legmélyebb forrásból eredtek, nem is voltak mások, mint részleges és múló jelenségek; egyedül azok a históriai törekvések, melyek az ember egyéni létének e legnagyobb mélységeiből eredtek, ölelik át az egész életet és bírtak tartóssággal mindenkor.
Ez az eset a paganizmussal, melynek legáltalánosabb alakjában az az ismérve, hogy Istent a teremtményben sejti, véli és jelképezi. Ez áll a legalsó fokon levő animizmusról [23] éppúgy, mint a legfelső fokon levő buddhizmusról. [24] A paganizmus Istennek a teremtményen felül és kívül álló, önálló létezésére nem emelkedik föl. Mégis a kiindulási pont még ebben a gyarló formában is annak a viszonynak egy meghatározott felfogása, melyben a végtelen a végessel áll és az emberi együttélésre vonatkozó alakító erejét éppen ennek köszönhette. Éppen azért hozhatott tehát létre az egész emberi élet számára saját külön életformát, mert ilyen mély kiindulási pontja volt.
Ugyanígy állt a dolog az iszlamizmussal is. Ismertető jegye az, hogy teljesen pogányellenesen Isten és a teremtmény között minden összefüggést elvág. Mohamed és a Korán itt a történeti nevek: de lényegében a félhold nem más, mint a paganizmus abszolút ellentéte. Az iszlám Istent a teremtménytől izolálja, hogy a teremtménnyel való minden összevegyülését elvágja. Az iszlámnak, mint ellenlábasnak éppoly messzeható ereje van; ezért volt képes az emberi élet külön világát megalkotni.
Ez az eset a romanizmusnál is. Itt is a pápai tiara, a
14
hierarchia, a mise és még annyi más minden egyetlenegy alapgondolatnak a kifolyása. Az alapgondolat pedig ez: Isten egy misztikus közvetítő eszköz által a teremtménnyel közösségbe lép. Ez az eszköz pedig nem más, mint az egyház, de nem mint misztikus szervezet, hanem mint látható, tapasztalható, észrevehető intézmény. Itt az egyház Isten és a világ között áll, és amennyiben ez az egyház az emberi életet magába felvehette, annyiban az emberi együttélésnek a romanizmus is egy sajátos alakját teremtette meg.
Azonban nem kevésbé mély alapgondolattal áll e három mellett és e hárommal szemben a kálvinizmus. Ez Istent nem a teremtményben keresi, mint a paganizmus, Istent nem izolálja a teremtménytől, mint az iszlám, Isten és a teremtmény között közvetítő közösséget nem létesít, mint Róma, hanem azt a felséges gondolatot proklamálja, hogy Isten az ő fenséges létében minden teremtménye felett végetlen magasságban állva, Szentlelke által teremtményeivel mégis közvetlen közösségben áll. A kálvinista predestináció hitcikkének ez a magva és a szíve. Közösség Istennel, de egész az örökkévalóságig, ti. az ő tanácshatározatáig keresztülvive. Nincs kegyelem, csak az, amelyik Istentől közvetlenül jön hozzánk. Egész szellemi lételünket, életünknek minden pillanatában, maga Isten hordozza és tartja. Istennek minden gyermeke egyenesen összeköttetésbe lépve ővele, egész lételében őneki szolgál. A "Soli Deo gloria" [25] gondolata eredmény volt, nem kiindulási pont; a predestináció pedig kérlelhetlenül fenntartatott, de nem azért, hogy ember és ember között különbség létezzék, még kevésbé, hogy büszkeségünk legyeztessék, hanem azért, hogy a mi Istennel való, az örökkévalóságtól az örökkévalóságig tartó közvetlen és egyenes összeköttetésünkről kezességünk legyen. A kálvinistára nézve tehát a Rómával való szembehelyezkedés célja mindig az volt, hogy az egyházat, amelyik Isten és a lélek közé helyezkedett, az útból eltávolítsa. Az egyház tehát sem tisztségben,
15
sem önálló intézményben nem keresendő; az egyházat maguk a hívek alkották, amennyiben hitük által magával a Mindenhatóval állottak összeköttetésben. Így tehát itt a kálvinizmusban is éppúgy, mint a paganizmusban, az iszlámnál éppúgy, mint a romanizmusnál az Isten és ember között levő viszonynak saját külön meghatározott felfogását találjuk. Ennek a kimutatásával pedig eleget tettünk annak az első feltételnek, melyet minden önálló életfelfogás számára fel kell állítani, amely az emberi életnek saját külön formáját akarja megteremteni.
Közben azonban két ellenvetéssel találkozhatunk. Egyfelől ugyanis azt kérdezheti valaki: nem a kálvinizmus számára akarom-e kizárólag lefoglalni azt a dicsőséget, ami a protestantizmust általában megilleti? Másfelől meg azt, hogy korunk modernizmusa nem épp oly mindenre kiterjedő életformát alkot-e, bár nem a vallástól kölcsönözte, sőt inkább minden felfogható vallás megkerülésével teremtette azt meg magának? Mégpróbálok mindkét ellenvetésre megfelelni.
Lássuk az elsőt. Félreismerem-e a protestantizmus egyetemes jelentőségét akkor, amikor a kálvinizmusnak tulajdonítom azt a dicsőséget, hogy az Istennel való közvetlen közösséget helyreállította? Nem hinném. Hiszen történelmi értelemben fogva fel a dolgot, a kálvinizmus mellett egyedül a lutheranizmus protestáns örökség. A hősies kezdeményezés dicsőségét nem is kívánom Luthertől elvitatni. Szívében inkább ő, mint Kálvin, küzdötte át azt a kínos harcot, amely világtörténelmi szakadásra vezetett, Luthert Kálvin nélkül meg lehet érteni, de Kálvint Luther nélkül nem. Nem kis részben Kálvin aratta le azt, mit a wittenbetgi hős Németországon és azon kívül vetett. De ha azt kérdezzük, hogy a reformátori elvet ki értette meg a legmélyebben, ki dolgozta ki a legteljesebben és ki alkalmazta a legszélesebb területre, akkcr a történelem nem a valós érzés wittenbergi hősére, hanem a genfi nagy gondol-
16
kodóra mutat. Bizonyos, hogy a közvetlen összeköttetést Istennel Luther is akarta, de ő ezt a közösséget szubjektív antropológiai oldalról fogta fel és nem objektív-teológiai szempontból, mint Kálvin. [26] Az ő kiindulási pontja az igazzá tevő hitnek speciális szoteriológiai elve volt, míg a Kálviné Isten szuverenitásának egyetemes kozmológiai elvében rejlett. Ennek következménye volt azután az, hogy míg Luther az ecchesia representativá-t, az ecclesia docens-t tolta újból Isten és a hívők közé, addig Kálvin az egyházat magukban a hívőkben kereste. Ennyiben Luther még a római szakramentális felfogásra és római kultuszra támaszkodott, mialatt Kálvin mindkettőn keresztülvezette azt a vonalat, amely Istentől egyenesen az emberig és az embertől Istenig van megvonva. És ami még jellemzőbb, a reformáció az összes lutheránus országokban inkább a fejedelmektől indulván ki, mint a néptől, ezáltal a világi felsőség hatalma alá került, amelyik azután az egyházban, mint "summus episcopus" (legfőbb püspök) hivatalosan lépett fel, és ennek következtében életelvével megegyezően sem a szociális, sem az állami életet át nem alakította. A lutheranizmus egyházi és teológiai jellegű maradt; minden emberi életjelenségre, még az egyházon kívül is, a kálvinizmus nyomta rá bélyegét csupán. A lutheranizmusról, mint valami saját külön életforma megteremtéséről nem is beszél senki sem, meg a nevet is alig használják ma már, míg a kálvinizmus, mint egy, az emberi élet egy külön világának megteremtője előtt mind egyezőbb értelemmel hódolnak meg a történelem ismerői. És ha ennél az oknál fogva a lutheranizmus nem jöhet figyelembe, még kevésbé igényelheti ezt a protestantizmus általános fogalma, mert hiszen az tisztán negatív fogalom, s ezt a kifejezést ma leginkább azok a körök szeretik, amelyek a reformátori hitvallás minden pozitív tartalmával már teljesen szakítottak.
Lássuk a második ellenvetést. Ha igaz az, hogy az élet minden egyetemes fejlődési alakjának a mi Istenhez való
17
viszonyunkból kell kiindulnia: hogyan van az, hogy a francia forradalom, melyből a modernizmus előállott, ezzel az elvvel ellentétben minden vallással szakított? A kérdésben már benne van a felelet. Amikor ugyanis a "ni Dieu, ni maitre" jelszó által a gyakorlati életben és a világnézetben az élő Istennel az emberek többé nem számoltak, ezáltal tulajdonképpen Istenhez való viszonyuk egy saját külön felfogása nyomult előtérbe. Egy kormány, amely követét visszahívja és a másik állam kormányával minden összeköttetést megszakít, ezáltal meg is határozza ama másik állam kormányához való viszonyát, ti. feszült viszonyát, ami aztán könnyen háborúra vezethet. Így volt itt is. A francia forradalom hatalmassága, miután más viszonyt, mint a római egyház által közvetítettet nem ismert, az egyházét pedig nem akarta: megszakított Istennel is minden viszonyt, minek következtében minden vallásos hitirányzattal háborúba keveredett. De azért lényegében itt is egy, Istennek a teremtményhez való viszonyára vonatkozó alapfelfogást találunk, és ez Istennek, ha nem is a szív, de a tudomány és társadalom számára való halottá nyilvánításában áll. És bár igaz is az, hogy mikor a modernizmus francia kezekből németbe ment át, a tiszta tagadásnál meg nem állhatott, de az eredmény mutatja, hogy bár belőle attól a pillanattól fogva panteizmus, vagy agnoszticizmus [27] is lett, tulajdonképpen azért mindkét alakban mégis Istennek úgy a gyakorlati, mint a szellemi életből való kizárása mellett állandóan megmaradt. Gondolatmenetünkben ugyanis a fősúlyt mindenekelőtt arra fektetjük, hogy kimutassuk, hogy Istenhez való viszonyunknak milyen kilátásai vannak az emberi élet egyéb megnyilvánulásaira; ez azonban úgy a panteizmus, mint az agnoszticizmus hatása alatt a nullára redukálódik. Mindazt, amit e két szellemi irányzat uralma alatt az emberek gondolnak és mindazt, amit létrehoznak, kizárólag emberi tényezőből magyarázzák. A merev humanizmuson egyik irányzat sem tud felülemelkedni.
18
Határozottan ragaszkodom tehát egyfelől ahhoz a tételhez, hogy Istenhez való viszonyunknak képzete az az alapfelfogás, ami az emberi élet minden egyetemes fejlődésformáján uralkodik; másfelől pedig ahhoz, hogy egy ilyen alapfelfogás számunkra a kálvinizmusban is megadatott, hála a közvetlen közösségről szóló amaz alapfelfogasának, amelyet Isten és az ember, továbbá az ember és az Isten viszonyára nézve felállított. Hozzáteszem most már azt is, hogy ezt az alapfelfogást a kálvinizmus nem maga találta, vagy gondolta ki, hanem hithőseink szívébe és lelkébe maga Isten plántálta bele, meri mi itt nem valami száraz intellektualizmus termékével állunk szemben, hanem az Isten által a szívekben végzett munka gyümölcsével, vagy ha úgy tetszik, Istennek a történelemben jelentkező inspirációjával. A súlyt erre a tényre kell fektetni. A kálvinizmus a lángésznek sohasem tömjénezett, hőseinek szobrot nem állított, nevüket is alig említi. Kálvin emlékezetét Genfben egy a falba erősített kő hirdeti csupán. Sírját is elfeledték. Hálátlanság volt-é ez? Legkevésbé, mert bármennyire tisztelték is Kálvint az emberek, a 16. és 17. században élénk tudatában voltak mindig annak, hogy van Egy Valaki, aki több, mint Kálvin: ti. Isten maga az, és Ő működött itt. Éppen azért nincs az életben egy egyetemes mozgalom sem, melyben kevesebb összebeszélést, kevesebb egyezkedést lehetne találni, mint ebben. A kálvinizmust Nyugat-Európa összes nemzetei között egyidejűleg látjuk feltámadni és előtérbe lépni, de nem azért, mert az egyetemeket használja fel eszközéül, vagy mert a népet a tudósok vezetik, avagy, mivel városi hatóság áll az élére, hanem mert magának a népnek kebléből áll elő; takácsok és földmívesek, munkások és cselédek, asszonyok és leányok között; mindegyiknél egy és ugyanazon dolog az ismertető jegy: a hitnek bizonyossága az egyház közbenjárása nélkül, igen, mi több, az egyház ellenére is. Az emberi szív Istennel örök békére jutván, Istennel való közössége által meg-
19
erősödöttnek érzi magát; valami szent, magas hivatást érez magában s minden erejét és minden életnyilvánulását Isten dicsőségére irányozza. És amikor itt akár a férfiak, akár a nők, akik az Istennel való életnek részesei lettek, arra kényszeríttetnek, hogy hitükről mondjanak le, ez számukra lehetetlen, mert nekik megdönthetetlen erővel kell az Istenhez ragaszkodni. És így lépnek fel ezren és tízezren a máglyákra is, nem panaszkodva, de ujjongva s szívükben dicshimnusszal, ajkaikon zsoltárok dallamával. Ezt azonban nem Kálvin, hanem Isten cselekedte, az ő Szent Lelke által, Kálvinban éppen úgy, mint bennünk. Kálvin nem állott felettük, hanem mint testvér mellettük, mert őt is Isten áldotta meg azokkal együtt. És az Istennel való közvetlen közösség alapfelfogására is így jutott a kálvinizmus. Nem azért tehát, mert ezt is talán Kálvin gondolta ki, hanem azért, mert Isten maga a Vele való közvetlen közösség lehetőségében őseinknek egy olyan kincset ajándékozott, aminek tisztább tudatára Kálvin jutott legelőször. Ez a Szentléleknek a történelemben megnyilvánuló ama magasztos ténye, miáltal a kálvinizmus megszenteltetett, s amiből csodás eredetét megértjük.
Mert íme, vannak a történelemnek korszakai, mikor a vallásos élet ütőere lanyhán lüktet. És vannak ismét más idők, mikor a vallásosság dagálya hatalmas hullámokat vet. A 16. században, főleg a nyugat-európai népeknél, ez utóbbi volt az eset. Mikor a középkor végéhez közeledett, a nemzetek életének minden mozgalmában a hitkérdés uralkodik. Az újkor történelme a hitből indul ki, aminthogy a legújabb modern história a francia forradalom hitetlenség-kiáltásából. Hogy a vallásos élet hanyatlását és emelkedését micsoda törvény szabályozza: az előttünk rejtve van, de azt megtudhatjuk, hogy egy ilyen törvény van, s hogy erősen vallásos korszakban a Szentlélek hatása a szívekre sokkal nagyobb. Ezt a hatalmas működést az apostol írja le nekünk; amikor Istennek hatalmáról szól, amely élő, erős
20
és élesebben metsző, mint a kétélű kard, a velők és vesék megoszlásáig keresztül hat, a gondolatokat és szívnek tanácsait ítélve. A mi kálvinistáink, a mi puritánaink és pilgrim-father-eink Istennek ugyanazt a hatalmas működését tapasztalhatták. Nem egész tömegeket meggyőzve, amint az nem egy általános mozgalomnál tapasztalható, hanem igenis, érezték ezt a megragadtatást azok, kik akkor az élet centrumában állottak, s kik ennek az erős mozgalomnak főhordozói valának. Ilyen férfiak és ilyen nők pedig minden nép között és minden rendből voltak, kik az ő örökkévaló lényének felségével való közvetlen közösséget magától Istentől vették. Hála legyen Istennek a szívekben végzett eme munkájáért, a kálvinizmus alapgondolata most már az lett, hogy az ember egész életével Isten színe előtt áll. Ez a megragadó gondolat, vagy helyesebben hatalmas Lény az, mely minden téren való föllépésében érvényesül. Ez az az anyagondolat, melyből a kálvinizmus egész gazdag életnézete megszületett.
*
Ez visz magától a második feltételhez, mely minden mélyreható mozgalomnak, ha az az emberi életnek sajátos formáját meg akarja alkotni, ismertető jegye kell, hogy legyen. És ez az a követelmény, hogy az embernek embertársához való viszonyáról is külön felfogással bírjon. Hogyan állunk meg Isten előtt? Ez a második főkérdés, ami életünk irányítására és berendezésére döntő jelentőséggel bír; a harmadik pedig, amire azonnal rátérek, az, hogy hogyan állunk a világgal szemben? Az emberek között nem egyformaság, hanem sokféleség uralkodik. Már magában a teremtésben is megvan a nő és férfiú között levő különbség. A testi és szellemi adományok és tehetségek az egyik embert a másiktól állandóan megkülönböztetik. A múlt pedig úgy a nemzedékek életében, mint a saját egyéni életünkben, különbségeket idéz elő. A szegénynek és gazdagnak társadalmi helyzete is különbséget eredményez. Ezek a kü-
21
lönbségek életfelfogásunk által gyengíthetők, vagy erősíthetők. És a paganizmus éppúgy, mint az iszlamizmus, a romanizmus éppúgy, mint a modernizmus, és természetesen a kálvinizmus is eredeti alapelvük szerint foglalnak e tekintetben állást. Ha a paganizmus szerint Isten a teremtményben van, akkor abban a nagyságban, ami az emberek között jelentkezik, tulajdonképpen isteni többlet rejlik; akkor eljutunk a félistenek, a héroszok imádására és végre a Divus Augustus előtt való áldozatra is. De ugyanakkor megvan az alsóbbrendű istennélküliség is, és ebben az esetben Indiában és Egyiptomban a kasztokra osztás, másutt pedig a rabszolgaság lép fel. Egyik ember a másik alá helyeztetik. Az iszlámban, mely hurikkal telt paradicsomról álmodozik, érzéki gyönyör lesz az uralkodó; a nő a férfi rabnője, a kafír a moszlimnak alárendeltje lesz. A romanizmus keresztyén gyökérből nőve ki, ezen az abszolút megkülönböztetésen felülemelkedik és viszonylagossá teszi azt, de csak azért, hogy az embernek emberhez való minden viszonyát hierarchikusan [28] fogja fel, hierarchia Isten angyalai között, hierarchia Isten egyházában, hierarchia az életben, így tehát teljesen arisztokratikus életfelfogás, mint az eszménynek megtestesítése. És végül a modernizmus minden különbséget tagadva és száműzve addig nem nyugszik, míg nőt a férfiúval, férfiút a nővel egyenrangúvá nem tett, és így minden különbságet nivellálva s az egyformaság átka alá szorítva, az életet öli meg. Mindenki számára egy típust, egy öltözetet, egy és ugyanazon életfejlődést vesz fel; ami pedig azon kívül és azon felül van, mint a közfelfogásra bántót, elutasítja. Mármost így a kálvinizmus is, Istennel szemben való alapviszonyából kifolyólag, az ember és ember közötti viszonyt illetőleg egy saját külön alapfelfogást vezetett be, és ez az az egyedül helyes viszony, melyről azt látjuk, hogy a 16. század óta folyton nagyobb és nagyobb tért hódít. Ha ugyanis a kálvinizmus egész életünket egyenesen Isten elé állítja, akkor ebből az következik, hogy mindenkinek,
22
férfiúnak vagy nőnek, gazdagnak vagy szegénynek, gyöngének vagy erősnek, tehetségesnek, vagy kevésbé tehetségesnek, mint egyformán Isten teremtményeinek és mint szegény, veszendő bűnösöknek egymással szemben semmi dicsekedni valójuk nem lehet, és hogy mi Isten előtt, tehát egymás között is, mint ember és nép egyenlők vagyunk, s hogy semmi más különbség az emberek között fenn nem állhat, csak az, hogy egyiknek Isten nagyobb tekintélyt vagy több tehetséget adott, mint a másiknak, de csak azért, hogy velük másoknak és e másokban is velük együtt Isten[nek szolgáljanak. Ennélfogva a kálvinizmus kárhoztat] (*) nemcsak minden rabszolgaságot és kasztrendszert, de éppoly határozottan a nőnek és szegénynek minden álcázott szolgaságát is elítéli; tökéletesen ellene van az emberek között levő minden hierarchiának és semmi más arisztokráciát nem tűr, csak azt, amely akár az egyénben, akár a nemzetségben az Isten kegyelméből való tehetség vagy jellem dolgában a többiek fölött való kiváltságot mutat, és ezt a kiváltságot nem a maga méltóságának emelésére akarja kiélvezni, hanem Isten uralmának a világban való növelésére felhasználni. Azért a kálvinizmusnak következetesen az élet demokratikus felfogásában kell kifejezésre jutnia: a népek szabadságát kell mindenütt proklamálnia. És addig nem nyugodhatik, amíg úgy a felsőség részéről, mint a társadalmi életben is mindenkit, aki ember, csak azért, mert ember, azaz Isten képmására alkotott teremtmény, nem tisztelnek, fogadnak és értékelnek.
Nem az irigységnek eredménye ez. Nem az alsóbbrendű húzta le magához a fentebb állót, hogy aztán magát tolja fel, hanem minden lénynek az Izrael Szentje lábainak zsámolyánál való egyforma leborulása ez csupán. Innen van az, hogy a múlttal való hirtelen szakítás a kálvinizmusnál sem következett be. S miként a keresztyénség is a rabszolgaságot előállása pillanatában mindjárt meg nem szüntette, de erkölcsileg megbélyegző ítéletével aláak-
(*) A papírkönyv itt sajtóhibás, értelemszerűen javítottam az internetes angol kiadás alapján. [NF]
23
názta, úgy a kálvinizmus is kezdetben a középkortól örökölt hierarchikus-arisztokratikus állapotokat meghagyta. Ha az Orániaiak [29] fejedelmi sarj voltak is, azért még nem bizalmatlankodtak velük szemben, de annál inkább tisztelték őket. A kálvinizmus a társadalom épületét belsőleg építette át, de nem úgy, hogy osztályirigységet ébresztett, avagy a gazdagok birtokát akarta elkobozni, hanem szigorúbb életfelfogás, komolyabb munkásság, magasabbrendű jellemerő által a polgárság a nemességet, a munkás a mesterembert nemes versenyre ösztönözte. Először Istenre s azután felebarátainkra tekinteni: ez volt az a törekvés, az a hangulat, az a szellemi irányzat, amivel a kálvinizmus mindenhova behatolt, és ebből a kegyes istenfélelemből, ebből az Isten előtt való közös megállásból valami szent, demokratikus érzés fejlődött ki, hódított tért, vált végtére is uralkodóvá. Oly eredmény ez, amit semmi sem vitt annyira előre, mint éppen a szenvedésben való közös osztályosság. Mikor Egmond és Hoorne grófok, bár a római katolikus valláshoz még ragaszkodva, ugyanazon vérpadra léptek fel, [30] amelyiken nemes hitükért az iparos és takács már lefejeztetett, ebben a keserű közös halálban a különböző osztályok csak kiengesztelődtek egymással szemben. Alva, [31] az arisztokrata volt az, ki véres műve által a demokratikus szellem fellobogását elősegítette. Hogy ember és ember, tisztán emberi szempontok alapján az egyenlőség elvénél fogva egymás mellé állíttatott: ez a kálvinizmus soha el nem múló és el nem vitatható dicsősége. De a francia forradalom egyenlőség-utópiájától éppen abban különbözött, hogy míg Párizsban mindenki Isten ellen lázadt, itt mindenki Isten előtt borult le, és az Ő dicsőségéért lángolt felmagasztosult lélekkel.
A harmadik alapvető viszony, mely az életfelfogásra döntő jelentőséggel bír, az, hogy hogyan állunk a világgal szemben? Mert amint már mondottam volt, három fővalóság az, amellyel az ember érintkezésbe jut: ti. Isten, az em-
24
ber és a világ. Miután már láttuk azt, hogy a kálvinizmus Istenhez és az emberhez való viszonyunkat hogyan állapítja meg: most a harmadik és utolsó alapviszonyra kerül a sor, ti. arra, hogy milyen hát a mi helyzetünk a világgal szemben? E tekintetben a paganizmusról és iszlámról most nem akarok beszélni. Mert az ember és világ között levő ellentét e két életformában sokkal egyetemesebb és szétfutóbb volt, mintsem behatóbb tárgyalás nélkül meg lehetne világosítani, s különben is a kálvinizmusra nézve ez a fejtegetés céltalan volna. Általában véve azt lehet mondani, hogy a paganizmus a világot túlbecsüli, mert részben féli azt, részben elveszíti magát benne; míg az iszlamizmus megfordítva, a világot lebecsüli, vele játékot űz, és felette egy érzéki paradicsom fantasztikus világa után való vágyakozás erejével diadalmaskodik. De célunk elérésében az minket előbbre nem visz. A keresztyén Európában és egyúttal a keresztyén Amerikában, az ember és világ között levő ellentét a keresztyén ember és a világ szűkebbkörű ellentétét jelenti tulajdonképpen. Erre a középkori hagyomány kényszerítette. Róma hierarchiája alatt ugyanis egyház és világ egymással szembekerült, mint az örökös, aki már megszenteltetett, és mint az örökös, aki még átok alatt görnyedt. Ami az egyházon kívül maradt, az a démonok hatalmában volt, és ezt a démoni hatalmat az egyház űzte ki mindabból, ami az egyház oltalma, befolyása és inspirációja alá jutott. Azért keresztyén országban eszerint az egész társadalmi életnek az egyház szárnyai alá kellett rejtőzníe. A felsőségnek felkentnek és hitvallásilag megkötöttnek kellett lenni, művészetnek és tudománynak egyházi behatás és cenzúra alá jutni, iparnak és kereskedelemnek a céhek által az egyházzal összeköttetésben lenni, és a családi életnek a bölcsőtől a sírig egyházi gyámság alá kerülni. Mi más volt ez, mint egy óriási törekvés az egész világot Krisztusnak lefoglalni, ami azonban szükségszerűleg a legkeményebb ítéletet vonta maga után minden olyan életirányzatra vonatkozólag, ami
25
démoni, vagy eretnek módon az egyház állása alól kivonta magát!? Boszorkány és eretnek máglyán égett el, mert elvi szempontból mindkettő egyforma álláspontot képviselt. És ezt a lélekölő teóriát vaskövetkezetességgel vitték keresztül, nem kegyetlenségből vagy alacsony uralomvágyból, hanem attól a magas gondolattól vezéreltetve, hogy egy keresztyénné lett, tehát az egyház által gyámság alá vett világot elveszni ne engedjenek. Természetesen a világnak az egyházba való ezen bevonása megbosszulta magát, és a szellemi célok és a szentségtelen világiasság között levő ezen meghasonlás, a zajos Karnevál és a Krisztus halála fölött való misztikus elmélyedés között levő ellentétben, bántó élessággel napfényre is jutott. Ennek ellensúlyozására a szerzetesség világkerülése állott elő, és részben a klérusé, amelyik az egyház centrumában a szentségre törekvést annál erősebben űzte, hogy a világnak a végeken kifejlődött térfoglalása fölött annál inkább szemet hunyjon. Az eredmény azután az volt, hogy a világ az egyházban az egyházat megrontotta, az egyház pedig a világ fölött való uralma által a maga életének szabad fejlődését meggátolta.
Egy így berendezett népéletben lépve fel a kálvinizmus, a képzeteknek és gondolatoknak teljes átalakulását idézte elő. Itt Isten színe előtt állva, nemcsak az emberben tisztelte Isten képének mását, hanem a körülöttünk levő világban is az ő teremtményét becsülte meg, és azt a nagy alapelvet állította azonnal előtérbe, hogy más az a kegyelem, mely az üdvösségre vezet, és más az a közönséges vagy egyetemes kegyelem, amellyel Isten a világ élete felett uralkodik, s az átkot, mely a világon nyugszik, megerőtleníti, romlásának féket vet, és ezáltal életünk gazdag fejlődését engedi kibontakozni, hogy benne önnönmagát, mint Teremtőt megdicsőítse. Így lépett háttérbe az egyház, hogy ne legyen sem több, sem pediglen más, mint hívők gyülekezete; a világ élete minden területen emancipáltatott, de nem Istentől, hanem az egyház uralma alól, hogy a benne
26
lakozó romlással szemben egyedül Isten gyermekeinek hívő komolyságából merítse az ellenmérget. Így nyerte vissza a családi élet újra a maga önállóságát, kereskedelem és ipar a szabadság által saját erőikre utaltattak, művészet és tudomány megszabadultak az egyház bilincseiből, és saját inspirációiknak adattak át, és a természettel, valamint a benne rejlő erők[kel] és kincsekkel szemben való egész alávettetésünk pedig úgy értelmeztetett, hogy az nem egyéb, mint az Isten által még a paradicsomban adott teremtési rendnek való engedelmeskedés. Ezentúl tehát nem a világon magán, hanem a világban levő bűnösségen kell az átoknak nyugodnia; a szerzetesi világkerüléssel szemben pedig ott a kötelesség parancsa, hogy Istent benn a világban, még a világi, de azért nem kevésbé isteni hivatásban is szolgáljuk! Az egyházban Istent dicsérni, de azért a világban is neki szolgálni! Ez lett a mindenkit lelkesítő jelszó, és az egyházban nyerte meg most már az ember az erőt arra, hogy a világi élet közepette is annak kísértéseit, bűnös veszedelmeit legyőzze. Így haladt a puritán tartózkodó zárkózottság az egész világi élet lefoglalására való törekvéssel karöltve, és így adta meg a kálvinizmusnak a lökést arra az új életfelfogásra, amely a "nil humanum alienum puto"-t [32] tette jelszavává anélkül, hogy a világ méregpohara elkábította volna. A kálvinizmusnak ez a jellemvonása különösen az anabaptizmussal való ellentétben tűnik ki élesen. Hiszen az újrakeresztelő-irány épp az ellenkező úton indult el, amikor a világ kerülésében a szerzetesség kiindulási pontját tette a hívekre nézve általános szabállyá. Igen, ebből az anabaptista alapelvből és nem a kálvinizmusból született meg az az akozmizmus (világkerülés), mely a protestánsok [körében Nyugat-Európában oly nagy hódítást végzett. Az anabaptizmus] (*) tényleg a római elméletet vette át, csakhogy azzal a különbséggel, hogy az egyház helyébe Isten országát állította, és hogy a kétféle erkölcsiséget, a klérusét meg laikusokét elejtette. Egyébként az ő álláspontja is az volt, hogy: 1. a
(*) A papírkönyv itt sajtóhibás, értelemszerűen javítottam az internetes angol kiadás alapján. [NF]
27
kereszteletlen világ átok alatt van, tehát az anabaptista magát világi állásokért nem töri, és 2. hogy a megkereszteltek köre – Rómánál az egyház, de náluk Isten országa – az egész társas életet oltalma alá kell hogy vegye, újjá kell hogy teremtse. És így alapította meg Leydeni János az ő szörnyállamát Münsterben, [33] és ezért táncoltak meztelenül futkározók [34] Amsterdam utcáin. A kálvinizmus tehát ugyanazon okból, amelynél fogva Róma teóriáját a világ felett való gyámkodásra vonatkozólag elvetette: az anabaptizmus teóriájával is szembenállott, s azt proklamálta, hogy az egyháznak a maga szellemi területére kell visszavonulnia, hogy a világban Isten egyetemes kegyelmének munkáját kell tisztelnünk, hogy mi ezen az alapon a világot egyházi kötelékeitől megszabadítva, mégis benne éljünk, de úgy, hogy azért Isten szent törvényei kössenek bennünket.
Ilyenformán kitűnik tehát, hogy a kálvinizmus az emberi lét három főalapviszonyára vonatkozólag saját külön, élesen körülhatárolt kiindulási pontot mutat fel, amikor elénk írja, hogy milyen legyen a viszonyunk Isten[nel], a világ[gal] s az emberrel szemben. Ami az Istenhez való viszonyt illeti, tanítása ez: Az embernek közvetlen közössége van az örökkévaló lénnyel mindenféle egyház és papság kizárásával. Az ember és ember között levő viszonyt illetőleg pedig ez: Az emberi méltóságot, ami az Isten képére való teremtettségben áll, mindenkiben el kell ismerni, azért tehát Isten és a felsőség előtt mindenki egyenlő, és abban a szolgálatban is, amelyet Isten az ő számára kijelölt, s azokkal az adományokkal, melyeket Isten kinek-kinek e szolgálatra ajándékozott. Ami pedig nekünk, mint keresztyéneknek e világhoz való viszonyunkat illeti, ez a tanítása: Az átkot romboló munkájában a kegyelem az egész világon megakadályozta. A világ életét tehát a maga önállóságában tisztelni kell, az Isten által e világba és ennek életébe elhelyezett kincseket minden téren ki kell fejlesztenünk; ezen
28
munkánk közben azonban Isten félelme és a magasabb életfelfogás annak mérgétől bennünket mentesít. Ez ad nekünk teljes jogot arra a kijelentésre, hogy a kálvinizmus a legelöl felállított három feltételnek megfelel, tehát elvitathatlan joga van arra, hogy az életfejlődés ama hatalmas formái mellett, melyeket a paganizmusban, iszlamizmusban és romanizmusban láttunk fellépni, mint egy, vonatkozásaiban mindent átölelő, elvi alapon álló életforma érvényesüljön.
*
De ezzel még nem mondottunk eleget. Hogy a kálvinizmus egy meghatározott körben saját külön életfelfogást alkotott meg, amiből lassanként megszentelt és megszenteletlen téren, a családi és társadalmi életnek sajátlagos szerkezete állott elő: ez ugyan biztosítja a kálvinizmusnak a jogot arra, hogy önálló életfelfogás gyanánt érvényesüljön, de még nem emeli azt arra a dicsőségre, hogy elmondhassa magáról, miszerint ő az emberi nemzetnek, mint olyannak mutatta meg a fejlődés útját; tehát még nélkülözzük azt az erőt, ami azt követelhetné tőlünk, hogy szívünknek egész odaadását és minden életerőnket a kálvinizmus szolgálatára szenteljük. A konfucianizmusról [35] Kínában épp oly joggal állítható, hogy a maga körében az életnek saját külön formát ajándékozott, és ez a saját külön életforma természetesen a sárga fajnál is saját külön elméleten nyugszik. De vajon az életre, emberi nemzetségünk tartós fejlődésére vonatkozólag ugyan mit tett Kína? Ha életének vizei valamennyire tisztábban is csillámlottak, mit alkottak ezek a vizek mást, mint egy önmagában elzárt tengert? Arról a magas fejlődésről, amelyre egykor India fölemelkedett: körülbelül ugyanazt lehet mondani, valamint arról is, ami hajdan Mexikóban és Peruban a Montezumák napjaiban ragyogott. A földnek mindama tájain azott lakozó népek a fejlődésnek nem kicsiny fokára emelkedtek, de ez a fejlődés elszigetelve maradt, és az em-
29
beriség haladását előre nem vitte. Még inkább érvényes ez természetesen arra, amit a fekete faj Afrika partvidékén1 bensejében produkált, alapított meg; egy sokkal alantasabb életforma ez, ami már nem is a tengert, hanem inkább a lápot, mocsorat juttatja csak eszünkbe. Az emberi nemzetségen az életnek csupán csak egy friss folyama áramlik keresztül, az, amelyik méhében kezdettől fogva a jövendőnek ígéretét hordozta, az a folyam, ami Közép-Ázsiából és a Levantéból kiindulva, áramlásában állandóan keletről nyugatra haladt, s Nyugat-Európából az újvilágba és onnan Kaliforniába húzódott át. Ennek a fejlődési folyamnak első kezdetét Babilonban és a Nílus völgyében találjuk. Onnan Görögországba hatol, Görögországból pedig a római birodalmon áramlik keresztül. A római népektől útját Európa északnyugati részébe veszi, és Hollandiából meg Angliából így érte el utoljára az önök világrészét is. Itt aztán az áramlat megakadt. Nyugaton útját Japán és Kína zárja el, miközben senki sem mondhatja meg előre, hogy az eddig csendesen maradt szláv fajokból micsoda erő fog még a jövőben kifejlődni? De ha a jövendőnek ezt a titkát titokzatos sötétség fedi is, az emberi fejlődés gazdag folyamának a múltban és jelenben keletről nyugatra való áramlása mindenki előtt félreismerhetetlen. És ezzel kapcsolatban meg merem állapíthatni azt is, hogy a paganizmusban, iszlamizmusban és romanizmusban az a három egymásra következő alakzat van megadva, melyet ez a fejlődés keresztülfutott, míg végre a vezetés a kálvinizmus kezeibe ment át, hogy most már, a sorrend szerint, ezt az uralkodó befolyást a francia forradalomból kiinduló modernizmus ostromolja. Ennek a négy fejlődési korszaknak egymásra következése azonban nem gépiesen szigorúan határolt szögekben és vonalakban történt. A fejlődés szervesen történik, s ezért minden új periódusnak gyökere már a múltban ott van. A kálvinizmus alapgondolata, a maga legmélyebb formájában már Augustinusnál megvolt, és proklamálta azt már őelőtte
30
régen ugyanabban a Rómában Pál apostol a rómaiakhoz írott levelében és ugyanattól a Páltól visszaér az Izraelbe, a profétákhoz, igen, vissza egészen a pátriárkák sátoráig. A romanizmus sem állott elő mintegy varázsütésre, hanem a három hatalom vegyülékéből, ami Izrael papi rendjében, a Golgota keresztjében és a római császárság világszervezetében adatott meg az emberiség számára. Az iszlám Izrael monizmusához, a "názáretbeli Issá"-hoz és a koreisiták tradíciójához csatlakozik. És maga Egyiptom és Babilon paganizmusa meg egyfelől Hellász és Rómával, másfelől meg ismét azzal áll szerves összeköttetésben, ami e népek mögött volt és azok életének felvirulását megelőzte. Az azonban mindenesetre napnál világosabb, hogy az emberiség centrális fejlődésében a főhatalom sorrendben egymás után Babilonból és Egyiptomból Görögországha és Rómába, onnan csakhamar a pápai uralom főterületére s végtére Nyugat-Európa kálvinista népeihez ment át. Bár Izrael Egyiptom és Babilon napjaiban is virult, mégis bármily magas volt is műveltsége már akkor: az emberi nemzetség fejlődése és vezetése mégsem Izraelnél, hanem a Belsazároknál és fáraóknál volt. Azután is a vezérszerep nem Izraelre, hanem Görögországra és Rómára szállott át. És bármily magasan hullámoztak is már a keresztyénség vizei az Iszlám felléptekor, mégis a 8. és 9. században az Iszlám bölcsei voltak a mi tanítómestereink, és a világ sorsa az ő kezükben volt. S bár a romanizmus hatalmának a münsteri béke [36] után is van utóvirulása: mégsem vitathatja el senki sem azt a tényt, hogy az a magas fejlődés, amire emberi nemzetségünk azóta fölemelkedett, nem Spanyolországhoz, sem pedig Ausztriához s abban az időben még Németországhoz sem kapcsolódik, hanem a 16. században egész határozottan Hollandiából és Angliából, a kálvinizmus országaiból indult ki. A romanizmus Franciaországban XIV. Lajos alatt ennek a magas fejlődésnek gátat vetett ugyan, de csak azért, hogy nemsokára a francia forradalomban a
31
kálvinizmus torzképe üsse fel fejét, s ezáltal Franciaország belső erejét megtörje és nemzetközi jelentőségét meggyengítse. A kálvinizmus alapgondolatát is Hollandiából és Angliából vitték át Amerikába, és így hatolt a mi magasabb fejlődésünk mindinkább és inkább nyugatra, hogy a Csendes-óceán partján tiszteletteljesen várja meg mintegy azt, hogy továbbhatolása felől miként rendelkezik az Isten. De bármily sötétségbe legyen is burkolva a jövő, annyi bizonyos, hegy az emberiség fejlődésének széles folyama Babilontól San Franciscóig a babilon-egyiptomi, görög-római, iszlám, romanizmus és a kálvinista kultura öt fokozatán keresztül hömpölyög; és ami most már a lelkeket úgy Európában, mint Amerikában harci feszültségben tartja, nem más, mint az az elvi ellentét, amelyik egyfelől a kálvinizmus energiája és másfelől a francia forradalomban feltűnő torzkép között van meg. A kálvinizmus ugyanis Istenből indult ki, erejének forrását Isten igéjében találta meg, egész életünkben Isten dicsőségét tartja fődolognak, míg a francia forradalom a "ni dieu, ni maitre" kiáltásban mutatja meg hitetlenségét, hogy nemsokára a német panteizmus formájában modern pogánysággá süllyedjen alá.
*
Nem sokat mondtam tehát, mikor a kálvinizmus dicsőségét éppen abban találtam, hogy az sem egyházi, sem teológiai, sem szektárius fogalom, hanem úgy lépett fel, mint emberi nemzetségünk általános fejlődésének egyik főfázisa, és e főfázisok között a legfiatalabb, amelyik még állandóan magában hordja a hivatottságot arra, hogy az emberiség fejlődését vezesse. A modernizmusnak vele szembe úszó torzképeire, a francia-ateisztikus és német-panteisztikus alakra még visszatérek, most azonban tovább megyek, hogy egy másik körülményre mutassak reá, ami főállításomat csak megerősítheti, ti. arra a vérkeveredásre, ami az emberiség minden magasabb fejlődésének állandóan fizikai bázisát képezte. Emberi nemzetségünk Ázsia fennsíkjairól
32
bizonyos főcsoportokban ment szerteszéjjel, ezek a főcsoportok lassanként néptörzsekké, a néptörzsek pedig nemzetekké és népekké forgácsolódtak, és Noé profétai áldásszavának egészen megfelelőleg [37] kizárólag Sém és Jáfet gyermekei voltak azok, kik az emberiség fejlődését hordozták. A harmadik főcsoporttól azonban magasabb életlendületre sohasem indult ki lökés. Az a két főcsoport pedig, melyiken az áldás nyugodott, kettős jelenséget mutat. Vannak néptörzsek, melyek elzárkózva maradtak, és ismét mások, amelyek összeelegyedtek. Vannak egyfelől csoportok, melyek kizárólag csak egy törzs erői felett rendelkeznek, vannak azonban másfelől megint csoportok, melyek elegyedés által az egyik törzsnek erejét a másik törzsével keresztezik, és így magasabb eredményt érnek el. Érdekes most már, hogy az emberiség fejlődésmenete éppen azokon a csoportokon vonul keresztül, hol nem az elszigeteltség, hanem a keveredés a történeti jellegzetesség. A sárga faj általában nem vegyült, és azután elzárkózva önmagában is maradt, s így az egész emberiség számára gyümölcsöt nem termett. A Himalája mögött is hasonló élet terült el, onnan sem indult ki az emberi világot hajtó eszmei erő. Sőt el lehet mondani Európáról ís, hogy a skandinávok és szlávok, kik a legtisztább vérűek maradtak, az egyetemes fejlődésben csak kivételesen vettek részt és eleddig még nincsenek azon az úton, hogy az emberi élet számára valami gazdagabb típust állítsanak elő. Ellenben, mint a nagy múzeumokban összegyűjtött babiloni téglácskák is mutatják, a babiloniaiak kétnyelvűsége bizonyságát képezi annak, hogy Mezopotámiában az akkádok árja eleme a semita-babilóniaival korán vegyült, és az egyiptológia mindinkább arra az eredményre vezet, hogy a fáraók országában is két fajból elegyedett népességgel van dolgunk. A görögök feltételezett törzsegységében ma már senki sem hisz. Amint látszik, úgy Görögországban, mint Itáliában későbben bevándorolt néptörzsekkel van dolgunk, kik a korábbi pelasz-
33
gokkal, etruszkokkal s ki tudja, még miféle más törzsekkel elegyedtek. Az iszlám látszólag exkluzív arabs volt, de aki megfigyeli, hogyan terjedt el az iszlám a mórok, perzsák, törökök s egy csomó más leigázott nép között, s különösen, ha szem elől nem tévesztjük, hogy az iszlámita népek a legkülönbözőbb nemzetek közül hogyan szereztek maguknak asszonyt: nem tagadható le az a tény, hogy éppen az iszlám uralkodó népénél a vérkeveredés szokatlanul erős volt. Mikor azután a világ vezetése a román [latin] népek kezébe kerül, Itáliában, Spanyolországban, Portugáliában és Franciaországban hasonló jelenségre bukkanunk. Az eredeti lakók baszkok vagy kelták voltak; a keltákat germán törzsek hódították meg, és amint Spanyolországban a nyugat-gótok meg longobárdok, Portugáliában a szuevek az elgyengült hódítók ereibe új vért öntöttek: éppen ez a vérkeveredés volt az, aminek a román népek 16. századbeli gazdag virulásukat köszönhették. A népek életének alapterületén ugyanazon jelenség ismétlődik, amit egyes fejedelmi házakban látunk, hogy éppen az állandó internacionális házasságok folytán a Habsburgok, Bourbonok, Orániaiak és Hohenzollernek közül aránylag igen sok jelentékeny ember került ki. Az állattenyésztő földmíves a fajok keresztezése által hasonló eredményt ér el, és a botanikusok ugyanazon életszabályt a növények birodalmában is előnyösen alkalmazzák. Önmagában véve nehéz belátni, hogy a két vagy három törzs között megoszlott természeti erők összecsoportosítása magasabb erőkifejlődést eredményez. És van még valami, amit meg kell jegyeznünk, az ti., hogy az emberi nemzetség fejlődésmenete nem egyetlen törzsnek felemelését, hanem sok törzsnek együttes előhaladását célozza, és azért a vérkeveredés által csak erőt nyer. Ebből az okból várhatjuk azt is, hogy a kálvinizmus is ugyanazt a törvényt fogja követni. Tényleg azt találjuk, hogy ahol a kálvinizmus a legerősebben gyökeret vert, ott a népek a legkülönbözőbb vérkeveredést mutatják föl. Svájcban németek, olaszok,
34
franciák; Franciaországban a gallok, frankok, burgundok; Belgiumban és Hollandiában kelták, vallonok és germánok; éppúgy Angliában: a kelták, angolszászok, kik csakhamar Franciaországból áttelepedett normannokkal magasabb népegységgé keveredtek. [38] Különösen kiemelendő, hogy Nyugat-Európa három főtörzse, a kelta, germán és román a germán elem vezetése alatt a kálvinista népek genealógiáját adja meg nekünk. Amerikában, hová a kálvinizmus átterjed, hogy magasabbrendű szabadságban viruljon fel: a vérkeveredést a régebbi korhoz képest szokatlan arányban látjuk feltűnni. Itt az óvilág összes néptörzseinek vére egybefolyik; a kelták Írországból, a germánok Németországból és Skandináviaból, a szlávok Oroszországból, Lengyelországból és Galíciából ismét egyesülnek, hogy a már amúgy is erősen vegyült törzseknél új vérkeveredést idézzenek elő. És ez az utolsó vérkeveredés meg éppen ama magasabb exponenssel megy végbe, hogy nemcsak törzs érintkezik a törzzsel, de a különböző népcsaládok egyedei is, az amerikai típus asszimilációja mellett magasabb egységbe olvadnak össze. A kálvinizmus e tekintetben is megfelel hát annak a feltételnek, ami az emberi élet minden új fázisához szükséges. Olyan területen terjedt el, hol a vérkeveredés erősebb volt, mint a romanizmus alatt, és ezt a vérvegyülést itt Amerikában a gondolható legmagasabb fokig dolgozta át meg át.
Ebből kitűnik, hogy a kálvinizmus a vérkeveredés kívánt feltételének nemcsak hogy megfelel, hanem az emberi fejlődés nagy folyamatában, a követelménynek megfelelőleg egy további stádiumot is képvisel. A vérkeveredés Babilonban még alárendelt szerepet játszik; a görögöknél és rómaiaknál már nagyobb jelentősége van; még nagyobb az Iszlámban; uralkodó a romanizmus alatt, de tetőpontját a kálvinizmus népei alatt éri el. Itt Amerikában az óvilág minden népének egymással való vegyülése csaknem tökélyre jut. Végül hasonló tökélyre jutását mutatja fel e folyamat-
35
nak a kálvinizmus abban a másik tekintetben is, hogy az ő befolyása alatt indul ki legelőször magából a népből az önálló életre való törekvés. A népek életében fokozatos emelkedés van, a kiskorúságról a nagykorúságra. Mint a családban, míg a gyermekek fejletlenek, a család feje vezet és kormányoz, úgy természetes, hogy a népek életében is, amíg spontán cselekvésre még nem képesek, az ázsiai despota, azután a magisztrátus, majd a világi és egyházi hatóság, végül a papság áll egyedül a mozgalom élén. Amit a népek Babilonban a fáraók alatt, Görögországban és Rómában, majd az Iszlámban és utána a pápaság alatt, mint folytatólagos történetet átéltek: a fejlődésnek fentemlített menetét megerősíti. De mintegy magától értetődik, hogy ennyiben a dolog nem maradhatott. Éppen az a körülmény, mely a tovahaladó fejlődés folytán a népeket nagykorúsította: kellett, hogy elvezesse oket arra az utolsó stádiumra is, amikor felébredve, maga a nép lépett fel, és saját lelkének forrásából született meg a további mozgalmat vezető akció. És ez az a stádium, amely úgy látszik, hogy a kálvinizmus fellépésével csakugyan elérkezett. Eladdig az előrehaladás minden mozgalma az egyház, állam és tudomány vezéreitől indult ki, és a néphez felülről szállt alá. Ellenben a népet alsó, széles rétegeiben a kálvinizmusban látjuk először fellépni, hogy az emberi együttélés magasabb formájára spontán akaratából jusson el. A kálvinizmus magából a népből áll elő. A lutheránus országokban még a felsőség az, amely a mozgalmat vezeti, de már Svájcban a hugenották között, Belgiumban, Hollandiában, Skóciában és most már Amerikában is maga a nép adja meg a lökést. [39] Úgy látszik, megérett, úgy látszik, nagykorúvá lett. Ott is, hol a nemesség nagylelkű érzéstől vezettetve az elnyomottak pártját fogta, akciója eredményre úgyszólván alig vezetett. Egyedül a polgárság működik sikerrel; Hallgatag Vilmos számára a "kis emberek" [40] bátor fellépésű csoportja biztosítja a sikert.
*
36
Felmutattam tehát önök előtt, hogy a kálvinizmus, mini emberiség fejlődésében centrális életjelenség, a paganisztikus, iszlamitikus és romanisztikus fejlődési formák mellé nemcsak teljes joggal sorakozik, s nemcsak, mint ezek, az egész életen uralkodó alapelvet képvisel, de megfelel mindazon feltételeknek is, melyek képessé teszik őt arra, hogy az emberiség fejlődési folyamatát egy stádiummal tovább vezesse. De mindez csak puszta lehetőség volna igazság nélkül, ha a történelem nem bizonyítaná azt, hogy a kálvinizmus az emberiség fejlődésének folyamát tényleg más mederbe vezette, a népek arculatát az együttélésben megváltoztatta, megnemesítette. Záradékul még csak azt teszem hozzá, hogy a kálvinizmusról kitűnt: nemcsak a lehetőségeket hordozza magában, hanem a valóságban értékes gyümölcsöket is termett. Hogy ezt belássuk, próbáljuk meg csak elgondolni azt, mi lett volna Európából, mi lett volna Amerikából, ha a kálvinizmus a 16. század közepén uralkodó történelmi helyzetben egész Nyugat-Európában szinte egyszerre fel nem tűnik a láthatáron? Ha a kálvinizmus nem lépett volna fel és Spanyolország Hollandiát legyőzte volna, a Stuartok Angliának és Skóciának urai maradtak volna, Svájc pedig félúton állott volna meg, s az újkor életének kezdete egészen más jelleget öltött volna. Ennek következményeként az európai államok egyensúlya a 16. és 17. században egészen másként formálódott volna, a protestantizmus állami téren nem érvényesülhetett volna, a Habsburgok, Bourbonok, Stuartok római-konzervatív hatalmának gátat nem vethetett volna, és a népek szabad fejlődéséről, úgy, amint az Nyugat-Európában és Amerikában kibontakozott, egyszerűen szó sem lehetett volna. Egész Amerika Spanyolország hatalmának maradt volna alávetve, két világrész történelme egészen más, sokkal sötétebb lett volna, és kérdés, hogy magában is nem a lipcsei interim szelleme [41] került volna-e felül, hogy a romanizált protestantizmus hídján keresztül lassanként
37
Európa egész északi részét ismét egyházi és világi zsarnokság alá vesse? Az a csodálat, mellyel századunk második felében a legkiválóbb történetírók Hollandiának Spanyolország ellen folytatott küzdelme iránt, mint kutatásaiknak legszebb anyaga iránt újból és újból adóznak: abból a folyton nagyobb tért hódító meggyőződésből magyarázható meg, hogy ha akkor a kálvinista szellem heroizmusa Spanyolország túlhatalmát meg nem dönti, a történelem folyása nemcsak Hollandiában, de egész Európában, sőt az egész világon is épp oly mértékben lett volna kínosan szomorú, mint amilyen mértékben most, hála az Istennek, felemelő és örvendeztető. Jogosan írta tehát Fruin * professzor is: "Svájcban, Franciaországban, Hollandiában, Skóciában, mindenütt, hol a protestantizmusnak karddal kellett megszilárdulnia, a kálvinizmus volt az, ami a győzelmet kivívta."
Tegyük még hozzá, hogy a világtörténelemben ezt a fordulatot másként elő nem idézhette volna, mint az által, hogy az emberi szívbe egy más alapelvet plántált, az emberi szellem előtt a gondolatok egy más világát tárta fel; gondoljuk csak meg azt, hogy az elnyomott lelkiismeret mélyéből a szabadság zsoltárát hogyan hozta föl az ajkakra; alkotmányos polgárjogainkat hogyan vívta ki és biztosította; hogy egyúttal éppen Nyugat-Európából hogyan indult ki az a hatalmas mozgalom, amely a tudományt és művészetet felvirágoztatta, az iparnak és kereskedelemnek új utat nyitott, a családi és társadalmi életet derűssé tette, a polgárságnak tisztességet szerzett, a munkást és munkaadóját egyenlő jogokkal ruházta fel, a filantrópiát kifejlesztette, s mindezek felett puritán komolysága által az emberiség erkölcsi életét magasabb fokra emelte, tisztította, nemesítette.
* Tien Jaren uit den tachtigjarigen oorlog I. ed. p. 151. (Ezt a könyvet magyarra dr. Antal Géza pápai ref. teol. tanár fordította, s az Akadémia kiadásában jelent meg 1918-ban "Tíz év a nyolcvanéves háborúban" címmel.) [Helyesen: "Tíz év Németalföld szabadságharcából" – NF]
38
És akkor magunk is megítélhetjük, hogy vajon lehetséges-e ezt az Istentől nekünk adott kálvinizmust, mint valami lejátszott drámát, a történelem régiségtárába száműzni, és vajon olyan elgondolhatlan dolog-e az, hogy ugyanennek a kálvinizmusnak még egyszer áldást kell hozni mireánk, és hogy az a jövőnek szép reményét zárja magában?
Önök tudják azt, hogy Dél-Afrikában az utolsó húsz év alatt mi történt. A búrok szabadságharca Albion túlhatalma ellen az önök történelmének küzdelmeire emlékeztethet. Nos hát, amit Majubánál vagy a Spitskopnál, vagy csak nemrégiben is dr. Jameson betörésénél Krüger az ő maroknyi híveivel a leghatalmasabb világbirodalom ellen kiállott: az ismét a régi kálvinizmus hősi bátorságát ragyogtatja előttünk. Ha a búrok a kálvinizmust őseiktől nem örökölték volna, vérük hiába ömlik, és Transvaal nem lenne többé. A kálvinizmus azonban nem halott. Korábbi dicsőséges napjainak teljes életereje még él benne. És miként a fáraók szarkofágjában talált búzamagvak, ha azokat ismét a földbe vetik, százszoros termést adnak, úgy a kálvinizmusban is csodálatos erő rejlik még a népek jövendője számára. Ami Transvaalban történt: a korszellemmel való küzdelemben közöttünk is megtörténhetik. Ama korszellemmel szemben pedig, amely tőlünk a keresztyénséget akarja elrabolni: jobb, több, elvi s éppen azért legyőzhetetlenebb fegyvert semmi másféle irány nem nyújt, mint a kálvinizmus.
JEGYZETEK
4. = "Nincs szükségünk többé Istenre."
5.– "Sem Isten, sem úr (parancsoló)." Híres francia forradalmi destruktív jelszó.
6. Apologetika az a tudomány, amely a keresztyénséget a nem keresztyén világnézetekkel szemben védi.
19. Paganizmus alatt a pogányságot értjük általában.
20. Romanizmus alatt a római katolicizmust értjük általában.