HARMADIK FELOLVASÁS.
A kálvinizmus és a politika.Harmadik felolvasásommal elhagyom a vallás mezejét és az állam területére térek át. Az a tévhit, mintha a kálvinizmus kizárólag csak egyházi és dogmatikai mozgalmat képviselne, elvi és tárgyi cáfolatát itt találja meg. A kálvinizmus vallási indító ereje, éppen azért, mert nemcsak ágakat metszett és a törzset tisztította, de mert egészen az élet gyökeréig hatott: a politikai együttélésnek is sajátos alapgondolatát teremtette meg. Hogy ennek így kellett történnie, az mindenki előtt világos, aki be tudja látni, hogy semmiféle politikai rendszer uralomra nem juthat, mielőtt bizonyos vallásos nézetben alapot nem talált; hogy pedig ez a kálvinizmussal is így volt, kitűnik abból a politikai átalakulásból, amelyet az a politikai szabadság három történelmi országában, Hollandiában, Angliában és Amerikában mindenki szeme láttára előidézett. Minden szakbeli történetíró versenyezve igazolja Bancroft * ítéletét, amely szerint "a buzgó kálvinista egyúttal a szabadságnak is rajongó bajnoka volt, mert a népek felszabadításának erkölcsi küzdelmében hitvallása mintegy alkotórésze volt a hadseregnek és leghűségesebb szövetségese volt a csatatéren is". Amit Groen van Prinsterer [94] úgy fejezett ki, hogy: "alkotmányos szabadságunknak forrása és záloga a kálvinizmusban rejlik". Hogy a kálvinizmus az államjogot
* Bancroft: Hist. of the United States from the discovery of the united States. 15-th ed. Boston. 1853. I. 464.
77
először Nyugat-Európában, azután két világrészben, majd lassanként minden művelt népnél új vágányokra terelte: azt, ha a nyilvános közvélemény talán nem is, de minden tudományos búvárlat bizonyítja. Ámde annak a célnak elérésére, amit magam elé kitűztem, magának e fontos ténynek konstatálása még nem elég. Hogy meggyőződést ébresszek és hogy a kálvinizmus befolyását államjogi fejlődésünk jövőjére nézve is megelevenítsem, szükséges megmutatnom azt, hogy a kálvinizmus miféle politikai alapgondolatoknak nyitott utat és hogy ezek a politikai eszmék a kálvinizmus vallási gyökerével micsoda összefüggésben vannak.
A kálvinizmus alapelve a Szentháromság-egy-örök-Isten tökéletes felsősége (szuverenitása) [95] minden teremtett élet felett, akár látható, akár láthatatlan legyen az. Ezért nem ismer a földön mást, csak leszármazott szuverenitást, éspedig háromfélét, úgymint 1. az államban, 2. a társadalomban és 3. az egyházban megnyilvánuló szuverenitást. Engedjék meg azért, hogy az itt szükséges bizonyítást előterjesszem, miközben ezt a három levezetett szuverenitást, úgymint: 1. az államban levőt, 2. a nép életében levőt és 3. a Krisztus földi egyházában levőt, egymás után fogom vizsgálni.
Lássuk hát először a szuverenitást abban a politikai körben, amit államnak neveznek. És itt mindjárt el kell ismerni, hogy az államok alkotására indító ösztön az ember szociális természetéből ered; azért nevezte már Aristoteles az embert zóon politikon-nak (Társas lény). Isten az embereket egymástól független, egymás mellett szabadon álló individuumoknak is teremthette volna. Mint ahogy Ádám külön teremtetett, úgy a másodikat és a harmadikat és így tovább minden embert külön életre hívhatott volna önmagában is. De nem úgy történt. Az ember embertől születik, és így a születés erejénél fogva az egész emberi nem-
78
zetséggel szervesen függ össze. Akárhány millióra vagyunk is szétesve, azért együtt egy emberiséget formálunk, és nemcsak azokkal, akikkel most élünk, hanem mindazokkal a nemzedékekket is, amelyek már mögöttünk vannak s majd utánunk jönnek. Egész emberi nemzetségünk egyetlen vérből származik. Az az állameszme tehát, mely a földet világrészekre és minden világrészt darabokra oszt, ezzel természetesen nincs összhangban. Az emberiség szerves egysége csak akkor tűnnék ki teljesen, ha az egész világot egy birodalom ölelné át, és ebben az egy világbirodalomban az egész emberiség szervesen élne együtt. Mert ha a bűn, mint bontó erő, az emberiséget részekre nem választja, az emberiség egységét semmi szét nem törte, meg nem zavarta volna. És a Nagy Sándorok és Augustusok és Napóleonok hibája nem az volt, hogy egy világbirodalom gondolata kábította el őket, hanem az, hogy ezt az eszmét egy, a bűn által darabokra tört világban akarták megvalósítani. A szociáldemokrácia internacionális kozmopolitisztikus törekvése a maga egységgondolatával szintén nagy ideál, amely megragad bennünket, bár elérhetetlen, amennyiben ezt a szent és magas ideált már most, ebben a bűnös világban akarják megvalósítani. Sőt mi több, még maga az anarchia sem egyéb, mint az elvesztett paradicsom visszasóvárgása, szóval oly törekvés, amely a felsőség megszüntetésével az emberek között minden mechanikus összeköttetést meg akar szüntetni avégből, hogy egy új, szerves kapcsolat magából a természetből álljon elő; mert bűn nélkül sem hatóságra, sem állami rendre szükség nem lett volna, hanem az élet a családból patriarchális alapon nőtt volna ki. Bűn nélkül sem törvényszék, sem rendőrség, sem hadsereg, sem haditengerészet el nem gondolható, éppen így minden szabály, rendelet, törvény elesnék; minden hatósági ellenőrzés és az életbe való beleavatkozás felesleges volna ott, ahol az élet normálisan és minden zavar nélkül a saját ereje által fejlődnék tovább. Vagy ki alkalmaz kötést ott, ahol
79
törés nincs, és mankó után ki nyúl, ha a lábai gyorsak? Így hát az állam mindenféle alakzata, a felsőség bárminő fellépése, szóval a rend és az élet szabályos menetének biztosítására szolgáló minden gépies eszköz állandóan természetellenes valami, ami természetünk mélyebb hajlamával ellentétbe jut, s éppen azért a hatalmasoknál a hatalmukkal való borzasztó visszaélésre, a nagy tömegnél pedig vakmerő ellenszegülésre nyújthat alkalmat. A tekintély és szabadság közötti, századok óta és századokig tartó küzdelem ebből született; a belénk oltott szabadság utáni szomj pedig Isten által rendelt eszköz arra, hogy a könnyen zsarnoksággá fajuló tekintély erejét megtörje.
Így tehát egyfelől az államélet természetét és a felsőség fellépését, másfelől a szabadság védelmének jogát és kötelességét illető minden helyes felfogás azzal a tétellel függ össze, melyet, mint alapvető igazságot, a kálvinizmus domborított ki, hogy ti. Isten a felsőséget a bűn miatt teremtette. Az államélet fény- és árnyoldala ebben az egy gondolatban rejlik. És pedig árnyoldala abban, hogy mesterségesen alkotott államoknak tulajdonképpen létezési joga nincs; csak egyetlen egy világbirodalomnak szabadna lenni. A felsőség gépiesen kormányoz, és természetünkhöz tulajdonképpen nem is tartozik; a felsőség hatalmát gyakorlatban bűnös emberek érvényesítik, és így mindenféle uralomra vágyó célzat fűződik hozzá. De fényoldala is van a dolognak, mert a bűnös emberiségnek államokra való szétosztása, törvény, hatóság és kormányzó tekintély nélkül, a földön már most valóságos pokol volna, ismétlése azoknak az állapotoknak, amelyek akkor voltak, mikor Isten a bűnbe merült emberiséget özönvíz által pusztította el. A kálvinizmus tehát a bűnről való mélyenjáró felfogása által így mutatta meg az államélet tulajdonképpeni gyökerét, egyszersmind pedig két dolgot vésett tudatunkba: először azt, hogy az államéletet és felsőséget, mint nélkülözhetlen mentőeszközt, hálásan kell Isten kezéből elfogadnunk, másod-
80
szor pedig azt is, hogy mivel az államéletben az egyéni szabadságunkat fenyegető veszély állandóan ott rejlik, óvatosaknak kell lennünk vele szemben.
Azonban a kálvinizmus még ennél is többet tett. Valamint ugyanis a sötétség mélységét a fény ellentéte által fogjuk fel, úgy a bűn mélységét sem tudjuk másként megérteni, mint ha minden népet és nemzetet ezen a ponton is Isten színének világosságába állítunk. Itt sem a nép a fődolog, hogy ti. Isten közbejöttére csak azért volna szükség, hogy a népet a veszedelemből kiszabadítsa; hanem ellenkezőleg, Istennek minden népek előtt az ő teljes felségében kell ragyogni, és hogy vele szemben minden nép a mérlegbe vetve: semminek tekintendő. Isten a népeket a föld minden részéből hívja az ő magas ítélőszéke elé. Minden nemzetet Isten teremtett. Őérette léteznek, az Ő tulajdonai azok. Azért az összes népek és bennük az emberiség az Ő dicsőségére vannak teremtve; mert éppen az Ő törvényei megtartása által előálló helyes rendben kell az isteni bölcsességnek napvilágra jutni. Ha tehát a bűn miatt az emberiség a különböző népek sokféleségére esik szét, s ha ezeknek a népeknek kebelében a bűn mindenféle gyalázat és igazságtalanság képében old, bont és rothaszt: Isten dicsősége megköveteli, hogy ezek a borzalmak megszűnjenek, a rend ebbe a káoszba visszatérjen s az emberi együttélés lehetővé tételére egy külső hatalom kényszerítőleg lépjen fel. Erre pedig Istennek és csakis Istennek van joga. Egyik embernek sem lehet joga a másik felett; mert ha igen: akkor azonnal az erősebb joga lesz belőle. Amint a dzsungel tigrise uralkodik a védtelen szarvas felett, úgy uralkodott Egyiptomban is a Nílus partján a fáraó a fellahok szerencsétlen elődei felett. De szövetkezés alapján társult embercsoport sem kényszeríthet bennünket arra, hogy felebarátunkkal szemben engedelmességgel viseltessünk. Vagy miért kötne engem az a szerződés, [96] amelyet évezredekkel ezelőtt őseim másokkal kötöttek? Mint ember
81
büszkén és szabadon állok minden más embertársammal szemben. A családról most nem beszélek, mert itt természetes kötelékek uralkodnak, de az államban senki előtt, aki csak olyan ember, mint én, meg nem hajlok. Emberek fölött gyakorlandó tekintély emberektől nem származhatik; többségtől sem a kisebbség fölött, mert hát a történelemnek csaknem minden lapja nem azt bizonyítja-e, hogy éppen a kisebbség részén volt az igazság? És amaz első kálvinista tételhez, hogy ti. a felsőség hatalmát egyedül a bűn tette szükségessé, így kapcsolódik most már az a nem kevésbbé fontos második, hogy minden felsőség hatalma egyedül az Isten szuverenitásából ered a földön.
Ha tehát Isten mondja nekem azt, hogy "engedelmeskedjél", akkor – Igen, akkor, – mély tisztelettel hajlok meg előtte, anélkül, hogy ez emberi önérzetemet bántaná. És amilyen megalázó az, amikor ember előtt alázkodunk meg, annyira felemelő, ha az ég és föld Urának tekintélye előtt borulunk le szent némasággal. Így tehát igaz marad az Írás szava, hogy "általam uralkodnak a királyok" és az apostolé: "Minden hatalom, amely van, Istentől vagyon, azért aki ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad ellene". A felsőség az egyetemes kegyelem eszköze, hogy a féktelenséget és kegyetlenséget megakadályozza és hogy a jót a rosszal szemben megoltalmazza. De még ennél is több. Isten a felsőséget, mint szolgálóleányát, minden irányban azért állította be, hogy műremekét, az embert, a teremtésben az általános megsemmisüléstől megóvja. Isten törvénye, Isten rendelése, Isten igazsága, Istennek, mint legfőbb művésznek és építőmesternek dicsősége az, amit a bűn megtámadott. Isten tehát azért állított be felsőségeket, hogy a bűn pusztításaival szemben az ő saját igazságosságát védelmezze meg s még az élet és halál felett való hatalom borzasztó jogát [97] is ezért adja meg a felsőségnek. Ezért uralkodik minden felsőség, császárságokhan és köztársaságokban, államokban és városokban "Isten ke-
82
gyelméből". [98] Azért van az igazságszolgáltatásnak szent jellege. És ezért vagyunk mindnyájan engedelmességre kötelezve, nem csupán a büntetés miatt, hanem letkíismeretünkben is.
Már most, hogy miként szervezik ezt a felsőséget és hogy milyen formában jelentkezik: az, mint Kálvin világosan megmagyarázza, a dolog lényegén semmit sem változtat. Ami azonban Kálvint magát illeti, ő, mint tudjuk, a köztársaságnak adott előnyt, és a monarchiának azt az ideális jogát, mintha egyedül ez volna az Isten által akart kormányforma, nem ismerte el. Igaz, így lenne ez, ha bűn nem volna: mert hisz, akkor Isten maga maradt volna mindenek egyedüli királya. Olyan állapot ez, amely majd csak akkor következik be, amikor ismét Isten lesz minden mindenekben. Hogy Isten tulajdonképpeni uralma monarchikus jellegű, e tétellel szemben a monotheisták [99] ellenvéleményt nem is tűrnek. De a mechanikus hatalmi szervezetre vonatkozólag, mely ma éppen a bűn miatt van életünkbe belekapcsolva, Kálvin (hivatkozással Példabeszédek XI. 14.-re: "a megmaradás pedig a sok tanácsos által van") a hatalomnak több személy között való elosztását, ti. a köztársaságot tartotta legelőnyösebbnek. Ez azonban rendszerében a felsőség lényegét illetőleg csak a gyakorlati használhatóság szempontjából való fokozati különbséget jelent, nem pedig elvit. Monarchia, arisztokrácia, demokrácia: számára mind a három lehetséges és használható forma, de mind a háromnál, mint mindenen uralkodó és változhatatlan alapelvet szilárdan fenntartotta azt, hogy az emberek felett való hatalom gyakorlása senkinek e földön osztályrészül nem juthat, hacsak nem Isten kegyelméből való az; tehát engedelmességre ember nem, csak maga Isten kötelezhet bennünket.
Mármost arra a kérdésre, hogy azok a személyek, akik Istentől a felsőség tekintélyével ruháztatnak fel, hogyan uralkodjanak: Kálvin szerint sem minden időre, sem min-
83
den népre vonatkozólag egyforma feleletet adni nem lehet. De azért nem vonakodik ideális értelemben véve ama véleményének adná kifejezést, hogy a legkívánatosabb állapot az, mikor a nép saját maga választja a maga felsőségét. Ahol ez az állapot fennáll, ott, Kálvin szerint, kell, hogy a nép Isten kegyelmét hálásan elismerje, amint ez az önök alkotmányában [100] nem is egy helyütt kifejezésre jutott ezekben a szavakban: "Hálásak vagyunk a mindenható Isten iránt, hogy hatalmat adott nekünk arra, hogy felsőségeinket magunk válasszuk." A Sámuel könyvéhez írott kommentárjában az ilyen népekhez szól Kálvin a következőképpen:
"És ti népek, kiknek Isten szabadságot adott, vigyázzatok, hogy Istennek eme kegyelmére méltatlanná magatokat ne tegyétek azáltal, hogy a legfelsőbb hivatalokba Istennek ellenségeit és haszontalan embereket választotok." Hozzáteszem még, hogy ez a nép által való választás magától előállott ott, ahol más rend nem áll fenn, vagy pedig a létező magától megszűnik. Új államok alkotásánál, kivéve a hódítást vagy erőszakot, az első tekintély mindig népválasztás által erősíttetik meg. Ott is, ahol az örökösödési rend szabályozása nélkül egy királyi család kihal, vagy pedig forradalom következtében a régi felsőség összeomlik, a nép mindig előáll, hogy képviselői által azt helyreállítsa. De éppoly határozottan hangsúlyozza Kálvin azt is, hogy Isten egy népet, szabad hatalmából kifolyólag, gondviselésének tanácsa szerint, megfoszt, vagy pedig ezt a legkivánatosabb állapotot neki kezdettől fogva nem adja meg, ha akár éretlen reá, akár pedig az ehhez való jogát bűnével eljátszotta. Egy nép történelmének lefolyása önként megmutatja, hogy a tekintély gyakorlása minő más formákat vehet fel. Származhatik örökségből, mint az örökösödési joggal bíró monarchiákban. Eredménye lehet egy háborúnak, mint ahogy egy Caesarnak Pilátus által hatalma volt Jézus felett, amely neki felülről adatott. Származhatik választó fejedelmektől, mint a régi német
84
császárságban. Lehet a szövetkezett tartományok államkormányánál, mint volt a régi németalföldi köztársaságban. Egyszóval mindenféle formát felvehet, mint ahogy a népek fejlődésének élete is egymástól végtelenül különbözik. Egy olyan kormányforma, mint az önöké, Kínában egy napig sem állhatna fenn. Oroszország népe ez idő szerint még minden alkotmányos életre fejletlen. És az afrikai kaffer meg hottentotta törzseknél még az orosz uralmi forma is elgondolhatatlan. Isten mindezt az ő gondviselésének kikutathatatlan tanácsa szerint szabályozza és rendezi. De a magas tekintély gyakorlásának bármelyik formája áll is fenn, eredetében isteni marad az, és bölcs az, aki benne Isten szuverenitását dicsőíti.
Ez azonban azért nem theokrácia. [101] Theokrácia egyedül Izraelben volt, mert Isten Izraelben közvetlenül lépett fel s úgy az Urim és Thummim, [102] mint a prófécia által, a szabadító csodatételek által szintúgy, mint ítéletei által, a nép vezetését és a jogszolgáltatást kezeiben tartotta. Amit ellenben a kálvinizmus akar Isten szuverenitásának vallásával mondani, az az egész világra áll, minden népre vonatkozik, minden formához találó, amelyben csak ember uralkodik ember felett, még ahhoz is, amelyben szülők uralkodnak gyermekeik felett. Politikai hitvallása tehát ebben a három alapelvben összegezhető: 1. a népek felett rendelkezési joggal soha semmiféle teremtmény, egyedül csak Isten bírhat, mert a népeket egyedül Isten teremtette, mindenható ereje által ő tartja fenn, rendeletei által ő kormányozza; 2. a bűn politikai területen Isten közvetlen uralmát megtörte, azért Ő az emberek közé a felsőségi tekintély gyakorlását, mint mechanikai segédeszközt vezette be; 3. bármilyen formában lépjen is fel az uralkodó hatalom, sohasem bír hatalommal egyik ember a masik felett, csak akkor, ha ez a hatalom Isten felségétől szállott alá a számára.
85
Ezzel a kálvinista hitvallással szemben most már két más teória áll: egyik a népfelségiség (Volkssouverainität) elve, amint azt 1789-ben Párisban antitheisztice [103] proklamálták, és a másik az államfelségiség (Staatssouverainität) elve, amint azt a németországi történelmi panteista iskola kitalálta. Mindkét teória legmélyebb alapjában véve egy és ugyanaz, de a világosság kedvéért mindkettő elkülönített tárgyalást követel.
A nagy francia forradalomban mi űzte, mi lelkesítette a szellemeket? Megbotránkozás a visszaélések miatt, vagy elfordulás a koronás despotizmustól? Merész felkelés a nép jogaiért és szabadságáért? Bizonyos, hogy részben igen, de mindebben oly kevés bűnös elem rejlett, hogy a kálvinista inkább még három szempontból is hálás azért az istenítéletért, ami akkor Párizst sújtotta. De ennek a revolúciónak ereje nem is a visszaélések megszüntetésében rejlett. Burke Edmund, * az 1688-as ún. "glorious revolution" [104] győzedelmes elveit összehasonlítva az 1789-es forradalom elvével, azt mondja: "A mi forradalmunk és a franciaországi forradalom úgy részleteiben, mint a mindkettőt lelkesítő szellem tekintetében éppen a fordítottja egymásnak." Azonban Burke, akinél pedig a francia forradalmat senki erősebben el nem ítélte, az önök Anglia ellen szervezett felkelését is férfias bátorsággal védelmezte, amikor azt mondta rá, hogy az "egy olyan hajtóelvből támadt, mely a szabadság ösztönét ennél a jó népnél eleven erőben tartotta meg, és a lélek és gondolat mindenféle rabszolgaságával homlokegyenest ellentétben állott." Hollandiának Spanyolország ellen való felkeléséről ugyanezt lehet mondani. Mindezek a forradalmak Isten dicsőségét érintetlenül hagyták, és éppen az ő felségének elismeréséből indultak ki. Hallgatag Vilmosnak Spanyolország ellen vezetett felkeléséről mindenki így vélekedik. Senki sem vonta kétségbe ugyanezt arról a "glorious revolution"-ról sem, amelyet
* Burke, Works III. p. 52. Ed. McLean, London.
86
III. Vilmos, az orániai támasztott a Stuartok ellen. Ugyanez áll az önök forradalmáról is. A Declaration of Independence-ben [105] John Hancock sokszor kifejezi, hogy Amerika "a természet törvénye alapján és a természet Istenének erejénél fogva" lépett fel, hogy úgy cselekedtek, mint "akik a Teremtő által bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal vannak felruházva", hogy "törekvéseik igazolása érdekében a világ legfőbb bírájára" hivatkoztak, és hogy a "Declaratíon of Independence"-t "az Isteni gondviselés támogatásába vetett erős bizodalom alapján" bocsátották kí. Az "Articles of confederation"-ban [106] azzal kezdik, hogy: "tetszett a világ nagy Kormányzójának a törvényhozók szívét irányítani". A legtöbb állam alkotmányának bevezetésében is ott van, hogy "hálatelt szívvel a mindenható Isten iránt a polgári, politikai és vallásszabadságért, amelynek megengedte, hogy régóta örüljünk; reá tekintünk, hogy törekvéseinkre áldását adja". Majd úgy dicsőítik Istent, mint "szuverén uralkodó"-t és a "mindenség törvényhozójá"-t. Majd pedig elismerik, hogy "a kormányforma megválasztásának jogát" Isten adta a népnek. A nemzetgyűlés egyik ülésében Franklin tette azt a javaslatot, hogy egy nehéz pillanatban imádságban Istentől kérjék a bölcsességet. És ha valaki még kételkednék az amerikai és párizsi forradalom különbözőségében, azt a Jefferson és Hamilton között 1793-ban lefolyt küzdelem [107] teljesen megnyugtathatja, úgyhogy Holtznak, a német történetbúvárnak ítélete megtámadhatatlan. Szerinte: "bolondság azt mondani, hogy Rousseau iratai Amerika fejlődésére befolyással voltak". Hamilton maga pl. ilyen éles formában fejezi ki ugyanezt: "az amerikai és francia forradalom éppen annyira hasonlítanak egymáshoz, mint amennyire a csendes, puritán családanya hasonlít a francia botrányregény házasságtörő asszonyához".
Már most mindezekkel a nemzeti felkelésekkel, melyek imával az ajkakon és Istenben vetett bizodalommal foly-
87
tak le, a francia forradalom elvi ellentétben áll. Istenről tudni nem akar, szembehelyezi magát Vele. Vonakodik az életnek mélyebb alapját elismerni annál, ami a természetben, azaz magában az emberben van. A "ni Dieu, ni maître" itt a legteljesebb hitetlenség hitvallásának első tétele. Istent az ő szabad hatalmától megfosztják, és az embert a maga szabadakaratával helyezik a trónra. Az ember akarata határoz. Az ember tetszése a döntő. Minden hatalom, minden tekintély az embertől származik. Így jutnak az egyes emberről a sok emberre, és aztán minden szuverenitás legfőbb forrása a sok emberben, mint népben rejlik. Itt tehát szó sincs arról, ami az önök állami törvényeiben megvan, ti. az Istentől levezetett szuverenitásról, amelyet Ő bizonyos körülmények között a népre ruház, hanem inkább valami eredeti szuverenitásról, mely mindenütt, minden államban a néptől származik, és amelynek alapja egyszerűen az emberi akaratban van. Egy olyan népszuverenitás tehát, amely az istentagadással egyenlő. És ebben rejlik most már az önlealázás; mert a kálvinista felfogás szerint az önök alkotmányában is Isten előtt térdet hajt az ember, de embertársával szemben fejét büszkén emeli fel. Itt azonban, a népszuverenitás álláspontján, az ember Isten előtt ökölbe szorított kézzel áll, embertársai előtt pedig csúszik-mászik, és ez az önlealacsonyítás egy több ezer évvel ezelőtt olyan képviselők által megkötött társadalmi szerződés [108] (contrat social) hazug kitalálásának aranyos ruhájába van öltözve, akikre senki sem emlékszik. Az eredmény megmutatta, hogy a hollandiai felkelés, az angol "glorious revolution" és az önök felkelése [109] Anglia ellen a szabadságot miképpen vívta ki, míg a francia forradalom más eredményre nem vezetett, mint hogy az állami mindenhatóság a szabadságot bilincsekbe verte. Tényleg nincs olyan ország, amelyiknek szomorúbb állami története volna, mint Franciaországnak a 19-ik században.
A fikcióra alapított népszuverenitás tévhitével Német-
88
ország tudósvilága de Savigny és Niebuhr óta tényleg szakított. Az általuk alapított történeti iskola 1789-nek apriorisztikus fikcióját pellengérre állította. A történet minden ismerője nevet most már rajta. De amit annak helyébe tettek, az, sajnos, még messzebb vezet el bennünket a helyes úttól. Nem népszuverenitás, hanem államszuverenitás az, mint Németország bölcseleti panteizmusának produktuma. Eszerint a valóságban az eszmék testet öltenek, s az embert és embert összekötő minden kapcsolatok között az állameszme a legmagasabb, leggazdagabb, legtökéletesebb. Így lett az állam misztikus fogalommá. Az állam tehát titokteljes lény, amelynek rejtett "én"-je, önmagából fejlődő állam-öntudata, erősödő állam-akarata van, s lassú folyamatban a legmagasabb államcél felé halad. A nép tehát nem individuumok számtani összege, mint Rousseau-nál. Mert azt nagyon helyesen belátták, hogy egy nép sem összerakott valami, hanem szerves egész. Ennek az organizmusnak most már tagozatai vannak, mik lassanként történetileg tűnnek elő. Az államakarat ez orgánumok által hat, és ezen államakarat előtt mindennek meg kell hajolni. Ez az államakarat tehát mindenható, szuverén volt. Ez a szuverén államakarat a köztársaság, királyság formájában, Cézárban, valamely ázsiai despotában, Spanyol Fülöp tirannizmusában, vagy Napóleon diktátorságában egyaránt megnyilatkozhatott. De mindezek csak formák voltak, egy soha be nem végződő processzus átmeneti fokai, amelyekben azonban azért ugyanaz az állameszme testesült meg, és bármily formában nyilvánult is meg az államnak e misztikus lényege, az eszme mégis uralmon maradt; az állam szuverenitását mindenkor érvényesítette, és az állam istenítése maradt az állampolgárok számára a bölcsek köve. Így tehát minden transzcendens jog, amely Istenben van, s akihez az elnyomott felemelkedhetnék, elesik. Nincs más jog, mint az az immanens jog, amely a törvényben íratott meg. A törvény a jog, de nem azért, mert tartalma a jog alapeszméjének megfe-
89
lel, hanem egyszerűen azért, mert törvény. Ha tehát holnap éppen az ellenkezőt állapítja meg, akkor ez lesz a jog. És ennek a gyilkos elméletnek gyümölcse aztán az lesz, hogy a jogérzék elhalványul, minden jogbiztosság eltűnik a lelkekből, és minden magasabb lelkesedés tüze kialszik. Ami van, az jó, mert van és életünk folyását nem Isten határozza nseg, aki teremtett, ismer bennünket, s aki maga minden államhatalom felett magasan áll, hanem az államnak állandóan változó akarata, mely felett nincs senki, s ezáltal valójában Istenné is válik. És ha most már meggondoljuk azt, hogy ennek a misztikus államnak akaratnyilvánulása egyedül emberek által történik, akaratát csakis emberek által valósítja meg és viszi keresztül: szükség-e még bizonyítanom, hogy az embernek ember alá vettetésénél feljebb ez az államszuverenitás sem tud jutni, és hogy nem tud felemelkedni az engedelmesség kötelességéig, melynek súlypontja a lelkiismeretben van?
Azért úgy az enciklopédisták népszuverenitásával, mint a német panteisták államszuverenitásával szemben én tehát Isten magas szuverenitását védelmezem, melyet, mint az emberek között levő minden hatalom és tekintély forrásának gondolatát, a kálvinizmus proklamált. Legjobb és legnemesebb aspirációinkat táplálja a kálvinizmus akkor, amikor minden embert és minden népet a mi mennyei Atyánk színe elé állít. A kálvinizmus számol a bűn tényével is, amelyet először letagadni és eltüntetni igyekeztek, most pedig pesszimista hóbortossággal ugyanazt, mint létünk lényegét, üdvözlik. A kálvinizmus különbséget tesz organikus együttélésünk természetes kapcsolatai és ama mechanikus kapcsolat között, amellyel a felsőség hatalma köt össze bennünket. Könnyűvé teszi a tekintély előtt való meghajlást, mert tudtunkra adja, hogy minden tekintélyben Isten szuverenitásának követelményét kell tisztelnünk. Megszabadít bennünket attól, hogy az erős kéznek félelemből engedelmeskedjünk, s felemel bennünket odáig, hogy
90
már lelkiismeretből tudunk engedelmeskedni. Megtanít bennűket, hogy a fennálló törvényen túl az örök jog Istenben való forrására tekintsünk fel, és legyőzhetetlen bátorságot önt belénk, hogy az igazságtalanságban meg ne nyugodjunk, még ha törvény is az, és a legmagasabb jog nevében tiltakozni tudjunk ellene. És bármily hatalmas legyen is az állam, és a szabad egyéni fejlődésnek bármennyire állja is útját, lelki szemeink előtt e hatalmas állam felett is ott ragyog a még mindig véghetetlenül hatalmasabb felsége a királyok Királyának, kinek ítélőszékéhez minden elnyomott bármikor apellálhat, s kihez a mi imádságunk folyton száll, hogy minket, mint népet és a népben bennünket s családjainkat is megáldjon.
Ennyit az államban levő szuverenitásról; most már "a saját körünkben levő szuverenitás"-ra térünk át. Ez alatt a kálvinista azt érti, hogy a család, ipar, tudomány, művészet és még több egyéb területe az életnek külön társadalmi köröket alkotnak, melyek létüket nem az államnak köszönik, sem élettörvényüket nem az államtól kölcsönzik, hanem egy, a saját lelkükben élő magas tekintélynek engedelmeskednek, melyek éppen úgy, mint az állami szuverenitás, Isten kegyelméből uralkodnak. Az állam és a társadalom között levő különbségről van itt szó, mégpedig ama közelebbi meghatározással, hogy a társadalmat nem valami tömeghalmaznak kell tekinteni, hanem organikus részeire bontani, és e részek mindenikének önálló jellemét meg kell becsülni. Az önálló jellemben szükségszerűleg tekintély nyilatkozik meg. Ez a tekintély a különböző körökben lépcsőzetesen emelkedhetik, de végezetül is a maga körében a legfőbb tekintély alakját ölti fel. És ezt a legmagasabb tekintélyt most már szándékosan az "egyéni életkör szuverenitása" névvel jelöljük meg, hogy hatarozottan és élesen fejezzük ki azt, hogy a legfőbb tekintély fölött minden körben már csak Isten van, és hogy az állam ide már nem furakodhatik be, és saját hatalmából kifolyólag itt
91
nem parancsolhat. Szóval, mint talán ezt már sejtik is önök, a mi polgári szabadságainkat mélyen érintő kérdésről van itt most szó.
Itt azonban most már a legfontosabb, hogy a társadalom organikus élete és a felsőség mechanikus jellege között levő fokozati különbséget határozottan meglássuk, amire én már ismételten ráutaltam, de amit most még jobban meg kell világítanom. Ami az emberek között egyenesen a teremtésből származik, abban megvan minden tényező arra, hogy az emberi természetben, mint olyanban kifejlődésre jusson. Ezt a tényt a családban, meg a vér- és közeli rokonok közötti kapcsolatban azonnal észrevehetjük. A férfi és nő kettősségéből áll elő a házasság. Egy nő és egy férfiú közötti viszony teszi a monogámiát. A beléjük teremtett fajfenntartási képesség hozza létre a gyermekeket. A gyermekek egymással önként testvéri viszonyban vannak. És amikor a gyermekek is megházasodnak, magától előállanak a vér- és egyéb rokonsági kötelékek, melyek az egész családi életen uralkodnak. Mindebben semmi mechanikus nincs. Épen úgy fejlődk itt minden, mint ahogy a növényen a szár és az ágak maguktól állanak elő. És bár a bűn itt is zavarólag hatott, és sok dolgot, ami áldásra volt teremtve, átokká tett, mégis a bűnnek e végzetes áthatolását a közönséges kegyelem megakadályozta; és bármennyire fölzavarja is és megszentségteleníti a házassági szövetséget a szabadszerelem és az ágyasság, ezért nemzetségünk túlnyomó többségénél a házasság marad mégis továbbra is az emberi együttélés alapja, és a társadalmi együttélésben a családi élet a primordiális [elsőrendű] kör. És ez a többi életkörökre nézve is érvényes. És bár legyen úgy, hogy a bűn következtében a természet körülöttünk paradicsomi gazdagságát elveszítette, s a föld most már csak bogáncsot és tövist terem, úgyhogy mindennapi kenyerünket arcunk verejtéke nélkül nem ehetjük: mégis az emberi fáradozásnak fővonása az marad, ami volt a teremtés értel-
92
mében a bűneset előtt is, ti. a természet felett való uralom, és ezt az uralmat másként nem lehet megszerezni, mint azoknak az erőknek kifejtése által, amelyek, hála a teremtés rendjének, a természetbe beleplántáltattak. Ennek következtében a tudomány nem más, mint a belénk teremtett kutatási és gondolkozási tehetségeknek a kozmoszra való alkalmazása, és a művészet nem más, mint a mi képzelőerőnk természetes tevékenysége. Tehát, ha megengedjük is azt, hogy a bűn a "közönséges kegyelem" által akadályozva, ezekben a különböző életnyilvánulásokban sokféle változtatásokat hozott létre, amelyek tulajdonképpen csak az elveszett paradicsom után támadtak, és majd elmúlnak akkor, ha a dicsőség országa elkövetkezik, mégis ezeknek az életnyilvánulásoknak alapjellege az maradt, ami eredetileg volt, ti. teremtményi élet, a teremtés rendje szerint való, éspedig organikus fejlődésben megnyilatkozó élet.
A felsőség fellépése azonban nem ilyen. Mert igaz ugyan, hogy a bűnön kívül is előállhatott volna az a szükség, hogy sok család magasabb egységbe foglaltassék össze, ez az egység azonban belsőleg Isten királyságához lett vobna kötve, aminek szabályszerűen, rendszeresen s harmonikusan kellett volna minden szívben és minden életben uralkodnia és külsőleg a patriarchális hierarchiában megtestesülnie. Így tehát államok nem lettek volna, hanem ehelyett Isten királyságának jogara, alatt egy egyetlen világbirodalomnak kellett volna lennie; ugyanaz tehát ez, amit nekünk a jövőre nézve prófétálnak, amely majd akkor vár reánk, amikor már minden bűn kihal. De hát a bűn a mi mostani emberi életünkben éppen ezt törte össze. Többé nincs meg ez az egység. Isten uralma nem érvényesülhet. A patriarchális hierarchia szétromboltatott. Most már világbirodalom többé nem lehet, de nem is szabad, hogy legyen. A bábeli toronyépítés vakmerősége éppen abban állott, hogy ezt akarta. Így támadtak aztán népek és nemzetek. A né-
93
pek államokat alkottak. És az államok fölé Isten felsőségeket állított. Nincs tehát, ha szabad magamat így kifejeznem, olyan természetes feje a társadalomnak, mely mintegy szervesen nőtt volna ki a nép testéből, hanem csak mechanikus feje van, amely kívülről került a népek teste fölé. Az előállott visszás állapotok között ez lett a mentőeszköz. Támasz, amilyet a növénynél alkalmaznak, hogy egyenesen álljon, mert különben belső gyengesége következtében a földre hajolna. Ennek a felsőségnek fő ismertető jegye az élet és halál felett való jog. Az apostoli bizonyságtevés szerint mint attribútumot, a kardot hordozza; és ennek a kardnak háromféle jelentése van. Ez a kard ugyanis egyfelől az igazságosság kardja, hogy a bűnöst testileg büntesse; azután a háború kardja, hogy az állam becsületét, jogát és érdekét az ellenséggel szemben megvédelmezze; és végül a rendnek a kardja, hogy a lázadásokat az országban megakadályozza. Luther és a többi reformátorok rá is mutattak, hogy a felsőségnek tulajdonképpeni beállítása és teljhatalommal való felruházása csak az özönvíz után történt, mikor Isten parancsot adott arra, hogy aki embervért ont, ezt a borzasztó bűnt halálbüntetéssel kell megtorolni. A jog, valakinek életét elvenni, egyedül csak annak a joga, aki az életet adja, ti. az Istené; így tehát ehhez törvényes joga a földön senkinek sincs, hacsak Istentől nem vette azt. Ennélfogva a római törvényhozás, mely a jus vitae et necis-t [110] az apára és rabszolgatartóra bízta, elvileg sokkal alacsonyabb fokon áll, mint Izraelé, mely szerint senki az embert életétől meg nem foszthatja, csak a hatóság, vagy annak megbízásából valaki. Az igazságszolgáltatás tehát a felsőség legfőbb hivatása, továbbá kötelessége a nép egységét megőrizni, éspedig egyfelől a belföldi dolgokat illetőleg, az egységérzet minél mélyebbé tétele által, hogy azt semmi se zavarja, másfelől pedig külügyi tekintetben, hogy a nemzeti létet semmi veszedelem se fenyegesse.
Ennek az eredménye most már az, hogy a népek ke-
94
belében egyfelől a társadalmi körökből mindenféle szerves életnyilvánulások jönnek felszínre, másfelől azonban ezek felett magasan ott van a felsőség mechanikus egységre törekvése is, amely a maga erejét állandóan érezteti. Mármost ez az, amiből az a sokféle súrlódás és összeütközés áll elő. A felsőségnek ugyanis mindig megvan a maga hajlandósága arra, hogy a maga mechanikus tekintélyével a társadalmi életbe belenyúljon, azt alárendeltjévé tegye és mechanikusan szabályozza. Ez az állami mindenhatóság. De másfelől a társadalmi élet is állandóan arra igyekszik, hogy a felsőség tekintélyét válláról lerázza, amint ez a törekvés most újabban a szociáldemokráciában és anarchizmusban jutott csúcspontjára; mert hiszen mindkettő arra törekszik, hogy a mechanikus tekintély-intézmény egészen megszűnjék. Azonban e két szélsőséget nem tekintve, minden egészséges nép- és államélet e két hatalom közötti küzdelem történelmi eredménye volt, és az úgynevezett konstitucionális államjog az, amelyben a mindkét oldali viszony szilárdabb alapokon való szabályozására kísérlet történt. Már most, ebben a küzdelemben a kálvinizmus foglalt el legelőször határozott álláspontot. És amily nagy tiszteletben részesítette egyfelől az Isten által beállított hatósági tekintélyt, éppen oly nagyra becsülte másfelől az Isten által a teremtés rendje szerint megszabott társadalmi körök számára adott szuverenitást is. Mindkettő számára a maga körében önállóságot kívánt, és mindkettő viszonyának a törvényben való szabályozását követelte. És ezzel a szigorú követelményével a kálvinizmus a maga alapgondolatából kifolyólag az alkotmányos államjogot teremtette meg. A történelem pedig megdönthetetlenül bizonyítja is, hogy az alkotmányos államjog nem a római katolikus, sem a lutheránus államokban, hanem a kálvinista népek között jutott legelső és leggazdagabb virágzásra.
Azért tehát itt is az a gondolat képezi az alapot, hogy amikor Isten szuverenitása emberekre száll alá, két szfé-
95
rára oszlik; egyfelől az állam hatalmi körére, másf elől a társadalmi életkörök hatalmi szférájára és a mindkét szférában benne rejlő tekintély szuverén, ti. egyedül Isten van felette. Azonban nem szabad itt szem elől téveszteni mégsem azt, hogy a szuverenitás minősége e két szférában nem ugyanaz. Az állam ugyanis a maga tekintélyszférájában mechanikusan hat, azaz külsőleg, erős karral kényszerít és győz, a társadalmi élet pedig a maga tekintélyszférájában szervesen, azaz morális és inherens túlsúlyával kényszerít bennünket. És miközben mindkettő így saját jellege szerint szemben áll egymással, addig a család élete mintegy mindkettőnek összevegyülése alapján fejlődik. A jó szülők ugyanis erkölcsi alapon uralkodnak, de legvégső esetben egyszersmind a fegyelmet is gyakorolják.
A felsőség mechanikusan kényszerítő tekintélye itt további magyarázatra nem szorul, hanem annál inkább az organikus-szociális tekintély. Ez organikus-szociális tekintély uralkodó jellege legfeltűnőbben a tudomány mezején vehető észre; Lombardus Sententiae és Aquinói Tamás Summa Theologica című műve egyik kiadásának bevezetésében írja a tudós tomista: [111] "Lombardus műve százötven évig uralkodott és Aquinói Tamást hozta létre, utána Tamás "Summá"-ja teljes öt századon keresztül kormányozta egész Európát (totam Europam rexit) és az összes utána jövő teológusokat ő nevelte." * Ha büszke is ez a kijelentés, azért maga az eszme, ami itt kifejezésre jut, tökéletesen igaz. Olyan férfiaknak, mint Aristoteles és Plato, Lombardus és Tamás, Luther és Kálvin, Kant és Darwin, uralma századokra terjed. Mert a lángész szuverén hatalom, iskolát alkot, a lelkeket ellenállhatatlan erővel ragadja meg és az emberi élet egész alakulására mérhetetlen befolyást gyakorol. Mármost a lángész szuverenitása Isten adománya, egyedül az ő kegyelméből szár-
* Editio Mique, Paris. 1841. Tom. I. praef. I.
96
mazik, senkinek alávetve nincs és egyedül Istennek felelős, aki ezt a zseniális szellemi túlerőt adományozta. Minden zseniális művész: pap a művészet templomában nem öröklés alapján, vagy íntézményszerűleg, hanem kizárólag Isten kegyelméből. És az ilyen művészek érvényesítik is maguk tekintélyét és hatalmát; magukat senkinek alá nem vetik, de uralkodnak mindenek felett, és művészi tehetségük túlsúlya előtt végre is mindenki meghajol. A személyiség szuverén hatalmáról ugyanezt lehet mondani. Személyi egyenlőség nincs. Mert vannak korlátolt eszű, szeretetnélküli emberek, kiknek életköre nem nagyobb, mint egy verébé, és vannak széles látókörű, imponáló jellemek, kik magasan szárnyalnak, mint a sas. Az utóbbiak között aztán ismét találunk néhány királyi jellemet, kik a maguk körében uralkodnak, tekintet nélkül arra, hogy meghajolsz-e előttük, vagy ellentállasz nekik, sőt ellentállás esetén a legtöbbször még erőteljesebben. És ugyanez a folyamat megy végbe az élet minden területén: a hivatalban, a gyárban, a börzén, a kereskedelemben, a hajózásnál, az emberszeretet és jótékonyság minden mezején. Mindenütt kitűnik, hogy egyénisége, talentuma és a körülmények által egyik hatalmasabb, mint a másik. Mindenütt uralom van, de olyan uralom, mely szervesen hat, nem állami felhatalmazás erejénél fogva, hanem az élet szuverenitásából kifolyólag.
Ezzel kapcsolatban és ugyanazon szerves túlsúly alapján az egyéni szuverenitás mellett az életkör szuverenitása is megszilárdul. Az egyetemnek tudományos hatalma van, a szépművészetek akadémiájának megvan a maga művészeti ereje, az ipar, technika képesség felett rendelkezik, a trade-union [112] munkaerő felett; és e körök, vagy testületek mindegyike tudatában van annak, hogy saját területén önálló ítéletre jogosult és erőteljes cselekvésre alkalmas. E szerves körök mögött s intellektuális, esztétikai és technikai szuverenitásuk mellett feltárul a család köre is a
97
maga házasságjogával, házi békéjével, a nevelés és tulajdon jogával és a természetes fő ebben a körben is tudatában van annak, hogy a maga tekintélyét érvényesítheti, de nem azért, mert azt a felsőség engedi meg neki, hanem mert Isten ruházta azt reá. Az atyai hatalom magában a vérben gyökerezik és az ötödik parancsolat proklamálta azt. És végezetül említsük fel azt is, hogy városokban és falvakban a helyi együttélés is életkört formál, mely magából az élet szükségességéből ered, és azért a saját kebelében autonómnak kell lennie.
A szuverenitást tehát sokféle módon látjuk az egyéni életkörben érvényesülni, éspedig: 1. az egyéni élet szférájában a lángésznek és személyi túlsúlynak szuverenitása által; 2. az egyetemek, ipartestületek, társaságok stb. korporatív szférájában; 3. a család- és házasélet körében; 4. a községi élet autonomiájában.
Mármost egy szférában sem szabad a felsőségnek önhatalmúlag érvényesíteni a maga rendeléseit, hanem a beléjük teremtett élettörvényt respektálni kell. Isten ezekben a körökben éppoly szabadon uralkodik, mint ahogy hatalmát az állam körében a felsőség által gyakorolja. A felsőség, megkötve a saját megbízó levele által, Istennek ama megbízó leveleit sem ignorálhatja, változtathatja vagy tépheti széjjel, amelyek e körök életét szabályozzák. A felsőségnek Isten kegyelméből való szuverenitása itt, Isten akaratáért, egy éppen olyan isteni eredetű szuverenitás elől tér ki az útból. Sem a tudomány, sem a művészet, sem az ipar, sem a kereskedelem, sem a hajózás, sem a család, sem a községi élet nem kényszeríthető arra, hogy a felsőség kegyeihez alkalmazkodjék. Az állam nem lehet élősdi növény, mely minden más életet felszív magába. Az erdőben más törzsek között saját gyökérzettel kell helyét elfoglalnia, tehát az önállóan fejlődő életet a maga szent autonomiájában védelmeznie kell.
De hát azt jelenti vajon ez, hogy a felsőségnek semmi
98
joga sincs ezekbe az életkörökbe belenyúlni? Távolról sem! Ez a három hivatása mindig megvan és megmaradt, hogy: 1. őrködjék az egyes körök között levő összeütközés elkerülése és egymás határainak tiszteletben tartása felett; 2. az egyes egyedeket és a gyengét az egyes körökben az erősebb túlkapásai ellen védelmezze; 3. az államban levő természetes egység egyensúlyának megőrzése végett az összességet a személyes és pénzbeli terhek közös hordozására kényszerítse. De a súrlódás és összeütközés veszélye éppen ezáltal áll elő. És a döntés itt sem lehet egyoldalúlag a felsőség kezében. Csak a törvény mutathatja meg itt minden egyesnek a jogát, és a polgárságnak saját vagyona felett való joga kell, hogy a felsőség hatalmi túllépésével szembeszálljon. És itt van a felsőség és a társadalmi körök szuverenitásának együttműködése számára az a kiindulási pont, amely szabályozását az alkotmányban találja meg. Kálvin ennek az alapján állította fel korának viszonyai szerint a magistratus inferiores tanát. [113] Rendi jog, városjog, céhek joga és még annyi más abban az időben, a saját kormányzó hatalommal bíró szociális "államok" kiépítésére vezetett, és ezeknek a magas felsőséggel való együttműködéséből állott elő a törvény, hogy a felsőség hatalmával való visszaélésnek ezzel lehessen ellentállni. Azóta ezek a viszonyok, melyek részben a hűbérrendszerből keletkeztek, mindenféle változáson mentek át.
Hatósági hatalommal ezek a rendek vagy testületek már nincsenek felruházva, most mindezeknek együttes helyébe a parlament, vagy a különböző országokban levő akárminő névvel is nevezett képviselet lépett, hogy a népjogok és népszabadságok mindenkiért és mindenki nevében, az államfelsőség segítsége mellett, vagy azzal szemben is, érvényesíttessenek. A külön körökben való védekezés helyett a közös védelemnek adtak helyet az emberek, hogy az államberendezés összetétele és munkája egyszerűbb, működése pedig gyorsabb legyen. De bármily alakot öltött is, alapjában a régi kálvini gondolat érvényesült, hogy a népnek minden
99
rangban és rendben, minden körben és szférában, minden testületében és önálló intézményében egészséges, demokratikus értelemben vett, a törvény megállapítására törvényesen szabályozott befolyása legyen. [114] Különbség csak abban a fontos kérdésben van még, hogy megmaradjunk-e a jelenleg érvényben levő megoldás mellett, amely minden különleges jogot és szabadságot ez[en] egyéni szavazatjoggal helyettesített, vagy pedig tanácsos lesz-e mellé még egy korporatív szavazati jogot is helyezni, amely különleges védelemre is képessé tesz? Szervezkedésre való hajlam különösen a kereskedő- és iparoskörökben észlelhető, s nem kevésbé a munkások között; és különösen Franciaországból hallatszottak hangok, melyek szerint a szavazati jogot ezeknek a szervezeteknek meg kell adni. Én ezeket a törekvéseket, feltéve, hogy nem egyoldalúan alkalmaztatnak, részemről csak helyeselni tudom... Azonban nem szabad, hogy ezek a kítérések most engem itt feltartóztassanak. Mert főcélom annak a felmutatása volt, hogy a kálvinizmus azáltal, hogy az Istentől nyert jogot és szuverén tekintélyt a szociális életkörökben is elismeri, hogyan tiltakozik az állam mindenhatósága ellen, mintha a fennálló törvényen kívül és felett más jog nem volna, és hogyan tiltakozik ugyanúgy az abszolutizmus dölyfössége ellen is, mely más alaptörvényszerű jogokat, mint fejedelmi kegyből folyókat, nem ismer. Ez a három irányzat, melyet a feltámadó panteizmus oly vészthozóan ápolt, polgári szabadságunk halálát jelenti, és a kálvinizmusé a dicsőség, hogy ennek az abszolutisztikus áramlatnak gátat vetett, de nem a nép erejére, sem az emberi nagyság tévhitére, hanem a polgári társadalom jogaira és szabadságára való hivatkozással; levezetve ezt ugyanabból a forrásból, melyből a felsőség magas tekintély-e folyik, ti. Isten abszolut szuverenitásából. Ebből az egyetlen forrásból árad ki az egyéni, családi és minden más szociális életkörben való szuverenitás éppen úgy, mint az állami legfőbb tekintélyé. Azért mindkettőnek meg kell egymást érteni és mind-
100
kettőnek ugyanaz a kötelessége, hogy a saját tekintélyét megvédelmezze és azt Isten felségének szolgálatába állítsa. Egy oly nép, amely a családi élet jogait, vagy egyetem, amely a tudomány jogát a felsőség beleavatkozásanak engedi zsákmányul, éppúgy bűnös Isten előtt, mint az a nemzet, amelyik a felsőség jogán erőszakot követ el. Így hát a szabadságért való küzdelem nemcsak megengedett dolog, hanem mindenkinek a maga körében kötelessége is, de nem úgy, mint a francia forradalomban, hogy Istent mellőzzük és a Mindenható trónjára az embert helyezzük, hanem úgy, hogy minden embert, a hatóságokat is beleértve, a mindenható Isten felsége előtt való mély meghajlásra kötelezünk.
Felolvasásom harmadik vagy utolsó részében még egy igen kényes kérdésről kell szólnunk, ti. arról, hogy az egyház szuverenitása az államban miként ítélendő meg. Kényesnek nevezem ezt a kérdést; nem mintha az arra adandó feleletre vonatkozólag kétségeskedném, sem pedig, mintha önöknek e felelethez való hozzájárulásában kételkedném. Ami engem egyénileg illet, én már negyedszázaddal ezelőtt jelszóul választottam azt, hogy: "szabad egyház szabad államban" és kemény harcokban ennek lobogóját mindig magasan tartottam. Azonban a konfessziónkban levő erre vonatkozó hitcikket revideálni kell. E kérdés kényes volta pedig máshol keresendő, így pl. Servet máglyájának fölállításában; a presbyteriánusoknak az independensek ellen való fellépésében, [115] a szabad istentiszteletek fölállításában és a "civil disabilities"-ben, [116] amely magában Hollandiában is évszázadokon keresztül alkalmaztatott a római katolikusokkal szemben. Hitvallásunknak kényes volta abban a tételében rejlik, amelyik a felsőségre azt a feladatot rója, hogy "minden bálványimádást és hamis vallást eltávolítson és kiirtson" [117]. Kényes volta Kálvinnak és utódainak azon közös és egybehangzó felfogásában rejlik, amely a felsőségnek a vallás dolgaiba való beleavatkozását egyenesen szükséges-
101
nek tartja. És kényes volta még erősebben nyilvánul abban az el nem tagadható tényben, hogy nem ritkán baptisták és remonstránsok [118] voltak azok, kik a szabad egyház elvét, ezelőtt háromszáz évvel, a kálvinizmussal szemben védelmezték. Ez alapon nagyon kézenfekvő tehát az a vád is, hagy mi a vallás szabadrágáért harcolva, nem a kálvinizmus érdekében vesszük fel a keztyűt, hanem éppen homlokegyenest a kálvinizmussal szemben haladunk.
Hogy egy ezt a nehéz vádat elhárítsam, azt a szabályt helyezem előtérbe, hogy egy rendszer különös jellege nem abból a tulajdonságából ismerhető meg, ami más megelőző rendszerekkel közös, hanem abból, ami azt más rendszerektől megkülönbözteti. A felsőségnek az a hivatása, hogy minden hamis vallást és bálványimádást kiirtson; még Nagy Konstantintól datálódik, és azoknak a borzasztó üldözéseknek volt visszahatása, amiket a császári trónon a názáretiek szektájával szemben pogány elődei folytattak. Azóta ezt az irányzatot minden római teológus védte és minden keresztyén fejedelem alkalmazta. Hogy ez az irányzat az igazságot képviselte, az Luther és Kálvin idejében általános felfogás volt. Az összes nevezetes teológusok, legelöl Melanchtonnal, Servet máglyáját helyeselték, és az a lipcsei vérpad, amelyet egy szigorú kálvinista férfiú, Krell számára állítottak fel, lutheránus oldalról sokkal súlyosabb jellegű eset volt. De ha meggondoljuk azt, hogy a reformáció századában a vérpad és máglya áldozatait tízezrével a reformátusok szolgáltatták, (a római és lutheránus részről való mártírokat hamar meg lehetne számlálni), durva és messzeható méltánytalanság az, hogy mint "crimen nefandum"-ot [119] folyton és mindig ezt az egyetlen Servet-máglyát vetik a szemünkre. Mindamellett magam is nemcsak nagyon sajnálom, de feltétlenül el is ítélem ezt az egyetlen máglyát is. De nem mint a kálvinizmus egy speciális jellemvonásának gyakorlati érvényesülését, hanem úgy, mint egy százados irányzat fatális megnyilatkozását, amit a kálviniz-
102
mus már itt talált, amiben felnőtt és amitől megszabadulni nem tudott. Ha azonban ezzel szemben azt akarom tudni, hogy mi folyik a kálvinizmus lényegéből, akkor a kérdést egészen másként állítom fel. Azt kell belátni és megismerni, hogy mikor ez a rendszer a vallás dolgaiban való eltéréseket a felsőség büntető igazságszolgáltatása alá helyezi, egyenesen abból a meggyőződésből cselekszik, hogy Krisztus egyháza e földön csak egy alakban és egy intézményben valósulhat meg. Szerinte csak ez az egyház volt Krisztus igazi egyháza és minden, ami attól eltért, az egy igaz egyházzal szembenálló, ellenséges jellegű irányzatnak tekintetett. A felsőségnek tehát nem kellett ítélni, sem választani, sem határozni. Krisztusnak csak egy egyháza volt a földön, és szakadás, eretnekség, szekták ellen ezt az egyetlen egyházat kellett védelmezni. Ha azonban ez az egy egyház darabokra tört, ha megengedjük azt, hogy Krisztus ezen egyháza különböző országokban, sőt egy és ugyanazon országban is különböző alakzatokban, intézmények sokféleségében jelentkezhetik, akkor a látható egyház egységével bukik mindaz, mi abból folyt. Ha már most nem tagadható az, hogy a kálvinizmus az egyház egységét tényleg megszüntette, s hogy épen a kálvinista országokban a mindenféle alakzatoknak gazdag sokfélesége lépett fel, akkor erre nézve az igazi kálvinista jellemvonás nem abban keresendő, amiben egy ideig a régi rendszert utánozta, hanem abban, ami saját gyökérzetéből, mint új dolog nőtt ki. És az eredmény tényleg még most háromszáz év múlva is, azt tanítja, hogy amíg a túlnyomólag róm. kat. országokban, sőt még a dél-amerikai köztársaságokban is a római egyház, a lutheránus országokban pedig a lutheránus egyház államegyház volt és az ma is: addig a szabad egyház kizárólag a kálvinizmus áramlatába került országokban, úgymint Svájcban, Hollandiában, Angliában, Skóciában és az észak-amerikai Egyesült Államokban virult fel. Római kat. országokban a látható és láthatatlan egyház azonosítása a pápai egy-
103
ség alatt még fennmaradt. Lutheránus országokban a "cuius regio, eius religio" [120] elve által az udvari konfesszió szörnyű módon országos konfesszióvá tétetett, a reformátusokkal pedig szigorúan bántak el, mint száműzötteket kiutasították s mint Krisztus ellenségeit gyalázták, Lipcsében egyenesen halálra ítélték. Ellenben a kálvinista Hollandiában minden hitéért üldözött menedékhelyet talált, még a zsidókat is vendégszeretőleg fogadták, a martinisták (lutheránusok) becsületben voltak, a mennoniták [121] virultak, sőt a remonstránsoknak és a róm. katolikusoknak is egyházaik voltak. Az independensek Angliából száműzve Hollandiában szabad földre léphettek, és ugyanabból a Hollandiából vitorlázott ki a Mayflower, hogy "a pilgrim-father"-eket [122] új hazájukba átvigye.
Nem kibuvót keresek tehát én, mert amikre hivatkozom, mind történeti tények; itt csak megismétlem újra, amit fentebb mondtam, hogy ti. nem abban keresendő a kálvinizmus jellemének mély alapvonása, amit a múltból áthozott, hanem abban, amit újat alkotott. Megszívlelendő az is, hogy a lelkiismeret szabadságát az inkvizícióval szemben kezdettől fogva kálvinista teológusaink és jogászaink védelmezték. Róma nagyon is jól átlátta azt, hogy a lelkiismeret szabadsága az egyház egységének fundamentumát bontja meg, azért szembeszállott vele. De megfordítva viszont azt is be kell ismernünk, hogy a kálvinizmus akkor, amikor a lelkiismeret szabadságát elismerte, a látható egyház egységét elvben fel is adta. Mihelyt egy és ugyanazon nép kebelében az egyik fél hitvallás tekintetében a másikkal került szembe, a szakadás ténnyé vált és semmiféle orvosság azon többé nem segített. Már 1649-ben kimondották, hegy a hit miatt való üldözés: "szellemi gyilkosság, a lélek meggyilkolása, maga az Isten ellen való őrjöngés, a bűnök legborzasztóbbika volt." És hogy Kálvin maga, ha nem is jutott még arra a tiszta konklúzióra, de a praemisszumát ennek a konklúziónak már aláírta, kitűnik a római kat. ke-
104
resztség elismeréséből, azután ama kijelentéséből, hogy az ateistával szemben még a római katolikus is szövetséges társunk, továbbá a lutheránus egyházak fenntartás nélkül való elismeréséből és részben abból a tételes nyilatkozatból, hogy: Scimus tres esse errorum gradus, et quibusdam fatemur dandam esse veniam, aliis modicam castigationem sufficere, ut tantum manifesta impietas capitali supplitio plectatur. Azaz: "A keresztyén igazságtól háromféle eltérés lehetséges, úgymint lényegtelen, amit el lehet hallgatni; mérsékelt, mit kisebb büntetéssel helyre lehet hozni; és megátalkodott istentelenség, amit keményen kell büntetni." Elismerem, hogy még mindig kemény nyilatkozat ez is, de mégis olyan, melyben a látható egyház elvileg feláldoztatott; ahol pedig az egység felbomlik, ott a szabadság napja önmagától jő fel.
Az egyház érintetlen egysége kezdettől logva azon meggyőződésen alapszik, hogy a hitvallás, melyet elfogadtak, az igazságról való abszolút vallástétel; és ettől a megtévesztő káprázattól keletkezése stádiumában a kálvinizmus sem tudott megszabadulni. De miként az egyház egységének megbontása által minden egyes hitvallás relatív jellegének önként napvilágra kellett jönnie, úgy a kálvinizmus is, belátásunk korlátoltságát az igazságról való vallástételnél is, az egyházalakzatok sokféleségének lehetővé tétele által nyilvánosságra hozta.
Ennyit a tényekről; s most már magát az elméletet szólaltassuk meg, a felsőségnek a lelki dolgokban való hivatását a következő sorrendben vizsgálva, úgymint: 1. Istennel, 2. az egyházzal és 3. az egyes személyekkel szemben. Ami az első pontot illeti, a felsőség mindig "Isten szolgája" volt és marad. Istent, mint legfőbb főurát kell elismernie, akitől hatalmát nyeri. Istennek kell szolgálnia úgy, hogy a népet Ő törvényei szerint kormányozza. Az istenkáromlással, mikor az különösen Isten felsége kigúnyolásának határozott jel-
105
legét ölti fel, szembe kell szállnia. Isten legfőbb hatalma elismerésének azáltal adja jelét, hogy nevéről az alkotmányban vallást tesz, a nyugodalom napját megszenteli, imádkozó és hálaadó ünnepeket tartat, hogy Isten áldását és oltalmát az egyházak részére kikérje. Hogy pedig az ő szent törvényei szerint kormányozhasson, minden hatósági személy kötelezve van Isten jogait az ő igéjében és a természeti törvényben kutatni, de nem azért, hogy valamely egyház határozatának vesse magát alá, hanem hogy azt a világosságot nyerje meg, amelyre Isten akaratának megismerése céljából szüksége van. Ami pedig az istenkáromlást illeti, a felsőségnek ezt megakadályozó joga a mindenkivel veleszületett istenfogalmon alapul. Kötelessége pedig abból a tényből származik, hogy Isten minden népnek legfőbb királya. De éppen azért az istenkáromlás ténye csak akkor veendő bebizonyítottnak, amikor kitűnik, hogy valaki Istennek a népek feletti uralmát bűnös vakmerőséggel szándékosan akarja kigúnyolni. Amit ilyenkor büntetnek, az nem a vallásos tévelygés, sem a hitetlen érzület, hanem annak az államjogi alapnak megtámadása, melyen mind az állam, mind a felsőség együtt nyugoszik. Itt azonban nagy a különbség az államok között, aszerint, hogy azokat abszolút egyeduralkodó, vagy alkotmányosan több ember, vagy végül a még szélesebb köztársasági alapon álló parlament kormányozza. Az abszolút uralkodónál a tudat és a személyes akarat egy, tehát ez az egy személy van hivatva arra, hogy személyes belátása alapján Isten törvényei szerint kormányozzon. Ha pedig ezzel szemben sokaknak tudata és sokaknak akaratnyilvánulása hat össze, akkor az egység veszendőbe megy, és sokaknak Isten rendeléseibe való szubjektív belátása csak közvetve kormányozhat. De akár egyetlen személy akaratnyilvánulásával, akár sokaknak szavazás útján létrejött határozatával legyen is dolgunk, a fődolog az, hogy a felsőség önállóan ítél és önállóan határoz, nem mint az egyház függeléke, sem pedig, mint az egyház szócsöve. Az államte-
106
rület maga is az Úrnak felsége alatt áll. Ezen az államterületen tehát Istennel szemben önálló felelősség van érvényben. Nem úgy áll tehát a dolog, hogy az egyház öröksége megszentelt terület, az azon kívül fekvő államterület pedig profán, hanem úgy, hogy mindkettő, az egyház és állam, de mindegyik a saját területén, Istennek kell, hogy engedelmeskedjék és az Ő dicsőségét szolgálja. Ennek elérésére pedig az szükséges, hogy mindkét területen Isten Igéje uralkodjék, az államterületen azonban egyedül a hatalommal felruházott egyének lelkiismerete által. A legmagasabb követelmény természetesen mindig az marad, hogy minden népek keresztyéni alapon kormányoztassanak, azaz amaz alapelvek szerint, melyek az államvezetésre vonatkozólag Krisztustól erednek, de amelyeket megvalósítani soha másként nem lehet, csakis a hatalmon levő egyének szubjektív meggyőződése által, és annyiban, amennyiben azok a keresztyénségnek az államkormányzásra vonatkozó elveit ismerik és alkalmazzák is.
Egészen más természetű a második kérdés, hogy ti. az egyház és felsőség közötti viszonynak milyennek kell lenni. Ha Isten akarata az lett volna, hogy ez a látható egyház mindig egy alakzatban maradjon, akkor erre a kérdésre egészen más feleletet adnánk, mint így. Hogy kezdetben egységre törekedtek, az természetes. A vallás egységének a népéletre nagy vonzóereje van és a kétségbeesésnek ama dühöngése fölött, amellyel Róma a 16-odik században a hit egységének megtartásáért harcolt, csak a kislelkűség bosszankodhatik. Az is érthető, hogy ez az egység kezdetben erős, ép volt. Minél alsóbb fokán áll valamely nép a fejlődésnek, annál kevesebb a gondolkozásmódban való különbség. És csakugyan a fejlődés majdnem minden népnél egységes vallással kezdődik. Amint azonban a fejlődés folyamán az individuális élet erőben nyer, egészen természetes, hogy az egység bomlik és a sokféleségnek, mint gazdagabb életfejlődésnek elodázhatatlan követelménye érvé-
107
nyesül. És így állunk most már az előtt a tény előtt, hogy a látható egyház szétesett és a látható egyház egységét többé egy országban sem lehet fenntartani. Mármost a dolgok ilyetén állapotában mi a felsőség hivatása? Joga van-e vajon – mert a kérdés ezen fordul meg – ítéletet alkotnia arról, hogy a sok egyház közül melyik az igazi és ezt a többivel szemben védeni, vagy pedig a felsőségnek a saját ítélet alkotásától óvakodnia kell, és mindeme vallásközösségek sokféleségének komplexumában Krisztus egyháza földi kijelentésének egészét kell látnia? Kálvinista szempontból kiindulva csakis az utóbbi értelemben kell dönteni; de nem hamisan felfogott semlegességből, sem pedig azért, mintha előtte az igaz vagy nem igaz mindegy volna, hanem azért, mivel a felsőség, mint ilyen, nélkülözi azokat a feltételeket, melyeknél fogva ítéletet nyilváníthatna, és mert minden erre vonatkozó ítélet az egyház szuverenitását igen közelről érinti. Mert máskülönben, ha ti. a felsőség abszolút egyeduralkodó, a lutheránus fejedelmek "cuius regio eius religio"-ját kapjuk vissza, ami ellen pedig kálvinista oldalról mindig küzdöttek; vagy pedig, ha a felsőség hatalma személyek sokaságán nyugoszik, akkor a szavazás eredménye szerint ma igaz egyháznak fogják tartani azt, amely tegnap még hamis volt, és az államkormányzás minden folytonossága veszendőbe megy. Így történt, hogy a kálvinisták a lutheránus teológusoktól eltérőleg a szabadságért, azaz az egyháznak a maga belső ügyeiben való szuverenitásáért oly büszkén és férfias bátorsággal küzdöttek. Az egyháznak Krisztusban megvan a maga saját királya és az államban nem a felsőség engedélye alapján, hanem "jure divino" [123] lép fel. Megvan saját szervezete, megvannak a saját tisztséget viselői, tehát saját képessége is arra, hogy igazság és hazugság között különbséget tudjon tenni. Az ő és nem a felsőség joga az igaz egyház ismérveit megállapítani és saját hitvallását, mint az igazságról szóló vallástételt proklamálni. Ha más egyházak eközben szembe jutnak
108
vele, úgy velük a szellemi harcot szellemi és szociális fegyverekkel ő vívja meg és tagadja bárkinek, és így a felsőségnek is a jogát arra, hogy különböző intézmények felett hatalmat gyakoroljon, valamint azt is, hogy ő és mellékalakzatai között ítélkezési joggal bírhasson. A felsőség kezében a kard van, amelyik sebez, és nem a szellem fegyvere, amely lelki dolgokban dönt. Azért a kálvinisták mindig is tagadták azt, hogy "patria potestas"-a lehetne. Bizonyos, hogy egy családapa családjában a vallást is szabályozza. De mikor a felsőség fellépett, a család nem tűnt el, hanem megmaradt, úgyhogy a felsőségnek osztályrészül csak bizonyos határok közé szorított feladat jutott, amelyet úgy az embernek a saját körében való, mint a Krisztus egyházának szuverenitása is nem kis mértékben korlátoz.
Azonban mégse legyünk túlságos puritánok e tekintetben és ne vonakodjunk Európában a történeti állapotok utóhatásával számolni. Mert egészen más dolog szabad földön új házat építeni és ismét más valamely fennálló épületet átalakítani. Ez azonban egyáltalában nem dönti meg azt az alapelvet, hogy a keresztyén egyházak komplexumában a felsőségnek Krisztus földi egyháza sokalakzatú kinyilatkoztatását kell tisztelni, hogy a szabadságot, azaz a Krisztus egyházának szuverenitását, ezeknek az egyházaknak saját területén tiszteletben kell tartani; hogy az egyházak akkor virulnak legjobban, ha a felsőség engedi őket a saját erejükből élni, hogy tehát sem az orosz cár cezaropápiáját, sem az államnak, mint Róma tanítja, az egyház alá való alárendeltségét, sem a lutheránus jogászok "cuius regio, eius religio"-ját, sem a francia forradalom vallástalan közönyös álláspontját, hanem egyedül a "szabad egyház szabad államban" jelszót kell tiszteletben tartani. Oly álláspont ez, amely két követelményt von maga utám az egyik az, hogy a felsőség mindenben, ami a vallást illeti, az egyházat, mint érdekeltet hallgassa meg; és a másik az, hogy a felsőség polgári háztartásában a saját útján haladjon és
109
ne engedje meg, hogy valamely vallásos párt akár a monogámiát, akár a polgári jogrend bármelyik pontját illetőleg, az állam törvénye ellen szociális tényekkel törjön. Az állam és egyház szuverenitása egymás mellett állanak, egymást kölcsönösen határolják és korlátozzák.
Egészen más természetű az a kérdés, amit utóljára említettem, nevezetesen a felsőség hivatása az egyes személyek szuverenitásának kérdésében. E felolvasásnak már második részében utaltam arra, hogy a felnőtt embernek is van személyi életköre és saját körében rejlő szuverenitása. Ez alatt most nem a családját értem. Mert hiszen az már több személy szociális összeköttetése. Amit én gondolok, azt Weitbrecht professzor így fejezi kí: "Lelkiismereténél fogva mindenki király, szuverén, mert minden felelősség felett áll." (Weitbrecht: Woher und wohin? 1877. p. 103.), vagy amit dr. Held hasonló tartalommal így formulázott: "Bizonyos tekintetben minden ember "supremus," vagy szuverén lesz, mert minden embernek bírnia kell egy szférával s tényleg bír is, melyben a legfőbb..." (Held: Verfassungssystem I. p. 234.). Reámutatok erre, de nem azért, mintha a lelkiismeret jelentőségét túl akarnám becsülni, mert aki a lelkiismeretet Istennel és az ő igéjével szemben is szabaddá akarja tenni, azt úgy tekintem, mint ellenséget, nem pedig, mint szövetséges társat. Ez azonban nem akadályoz meg engem abban, hogy a lelkiismeret szuverenitását, mint minden személyes szabadság palládiumát, abban az értelemben védelmezzem, hogy a lelkiismeretnek ember soha és egyedül csak Isten áll felette. Azonban a lelkiismeret egyéni szabadságának szükséglete nem érezteti magát mindjárt. A gyermekben pl. nem, csak a felnőtt férfiúban szólal meg az nyomatékkal; fejletlen népeknél még szunnyad, csak a műveltség magas fokára emelkedett népeknél ellenállhatatlan. Érett, gazdag fejlettségű férfiú inkább önkéntes száműzetésbe megy, magát inkább bebörtönözteti, vagy életét hozza áldozatul, mintsem hogy lelkiismeretének fóruma előtt
110
kényszert tudna eltűrni. És az inkvizíció ellen mélyen gyökeret vert amaz ellenszenves érzés, ami annyi hosszú évszázad folyamán ki nem halt, szünet nélkül abból a tudatból eredt, hogy annak gyakorlata az emberben az embert sértette és gyalázta meg. Ebből most már a felsőség részére kettős kötelezettség folyik: az első az, hogy a lelkiismereti szabadságot az egyházzal is tiszteletben tartassa, a második pedig az, hogy a szuverén lelkiismeretnek ő maga Is kitérjen az útjából. Ami az elsőt illeti, az egyház szuverenitása a szabad egyéniség szuverenitásában természetszerű korlátozását találja. És, mint a saját területén szuverén, mindarra vonatkozólag, mi e területen kívül él, semmi mondanivalója sem lehet; ahol pedig az ezzel való harc közben hatalmi túllépés történik, ott minden egyes polgár kérése, amikor az védelemért a felsőséghez fordul, tekintetbe veendő. Az egyház nem kényszeríthető arra, hogy valakit, akit köréből el akar távolítani, tagjául tűrjön, viszont egy állampolgár sem kényszeríthető arra, hogy olyan egyházban maradjon, amelyet lelkiismeretének ösztönzéséből el akar hagyni. Azonban amit a felsőség az egyháztól követel, azt a gyakorlatban neki is meg kell valósítani és a lelkiismereti szabadságot, mint minden embert megillető elsőrendű jogot, minden egyes polgár számára el kell ismernie. Hősies küzdelembe került ezt a minden emberi szabadságok legmélyebbikét a zsarnokságtól kiküzdeni, és az embervérnek egész árja folyt el, amíg ezt az emberiség ki tudta vívni; de éppen azért a reformációnak minden fia atyáinak becsületét dobja el, ha a mi szabadságaink palládiumáért kitartással s a legkisebb megalkuvás nélkül nem harcol. A felsőségnek tehát éppen azért, hogy emberek fölött uralkodhassék, emberi lényünknek e legmélyebben fekvő erkölcsi erejét feltétlenül érintetlenül kell hagynia. Az a nemzet, amelynek polgáraiban a lelkiismeret ereje meggyengült, saját nemzeti ellenálló erejében gyengült meg ezáltal.
És ha én most már teljes mértékben el is ismerem azt,
111
hogy atyáink mindazokat a következményeket, amelyek a lelkiismeret szabadságából a prédikálás és az istenimádás szabadságára vonatkozólag folytak, elméletben még nem is látták és nem is sejtették oly tisztán és ha jól tudom is azt, hogy még azt a kétségbeesett kísérletet is megkockáztatták, hogy cenzúra és könyvkiadási tilalom által a nekik nem tetsző irodalmat megrendszabályozzák, mégis mindez nem szünteti meg azt a tényt, hogy a gondolat beszédben és nyomtatásban való szabad nyilvánításának elve gyakorlatilag először a kálvinista Hollandiában jutott diadalra, hogy akit másutt ezért üldöztek, az a gondolat- és könyvnyomtatás szabadságát először kálvinista talajon élvezhette, hogy tehát amit a lelkiismereti szabadság zárt magában, annak logikai fejleményét, valamint magát a lelkiismereti szabadságot is a kálvinizmus ajándékozta a világnak. Mert igaz ugyan, hogy római katolikus országokban a szellemi és politikai despotizmus bukását egyszer s mindenkorra a francia forradalom idézte elő, s ennyiben hálásan kell elismerni, hogy a szabadság ügyét előre vitte; de aki a történelemben utánanéz annak, hogy Franciaországban a guillotine addig meg nem pihent, míg a másként gondolkozókat mind ki nem irtotta; aki visszaemlékszik arra, hogy Párizsban a római katolikus papokat, mert vonakodtak szentségtelen eskü által lelkiismeretükön erőszakot tenni, mily kegyetlenül és kímélet nélkül mészárolták he, vagy aki, mint magam is, tapasztalatból ismeri azt a szellemi zsarnokságot, amit az európai liberalizmus és konzervativizmus azokkal szemben gyakorol, kik más utakat választottak: az mégis csak érzi, hogy az a szabadság és ez, amelyről mi itt beszélünk, két különböző dolog.
A francia forradalomban szabadságot élvez a kisebbség azért, hogy a hitetlen többség kijelentéseire áment mondjon; a kálvinizmusban szabadságot élvez a lelkiismeret, hogy mindenki szívének sugallata szerint Istennek szolgálhasson.
JEGYZETEK
95. A kálvinizmus nagy alapelvét, az Isten szuverenitásáról szóló tant (lásd a 49. jegyzetet) az élet minden területére s így a politikára is alkalmazni kell. Ezen épül fel a kálvinista politika.
99. Lásd a 46. jegyzetet. Isten uralmát csak monarchisztikusnak lehet és szabad elképzelni.
103. Antitheisztice = istenellenesen.
107. Jefferson és Hamilton Amerika két nagy, egymással szembenálló államférfia volt. Jeffersonra nézve lásd a 105. sz. jegyzetet. Hamilton Sándor (1757–1804.) az amerikai szabadságharc egyik vezéralakja, Washington hadsegéde volt. Kuyper itt arra céloz, hogy a kettő között a döntő harc akörül forgott, hogy az amerikai kormányforma Kálvin vallásos eszméire legyen-e felépítve (ezt akarta Hamilton) vagy Rousseau forradalmi elveire (ezt akarta Jefferson).
110. Jus vitae et necis = élet és halál fölött való jog és hatalom.
112. Trade unions = munkás szakegyesületek vagy munkáspáholyok, szakszervezetek.
118. A remonstránsokra nézve lásd a 84. jegyzetet. Mint kisebbségben levő vallásfelekezet, természetesen helyzetüknél fogva előbb voltak kénytelenek a vallásszabadság, a szabad egyház nagy jelentőségét felismerni. Magyarországon mi is ezért küzdöttünk, Erdélyben azonban, ahol egy ideig uralkodók voltunk, mi is kísértésbe estünk.
119. Crimen nefandum = kimondhatatlan, szörnyűséges bűn.
122. Lásd a 13. számú jegyzetet. A hazájukból kiüldözött puritánok ugyanis, mielőtt Amerikába vándoroltak volna, egy ideig Hollandiában Leyden városában találtak menedéket. Onnan indultak el azután Amerikába, hogy ott a kálvinizmus minden értékét kivirágoztassák.