ÖTÖDIK FELOLVASÁS.
A kálvinizmus és a művészetek.Ebben az ötödik és utolsóelőtti felolvasásomban a kálvinizmusról és a művészetekről fogok szólani.
Nem az uralkodó divat kényszerít engem erre. Az a rajongó művészetimádás, amely napjainkban el van terjedve, nem egyeznék össze azzal a magas és komoly életfelfogással, amely a kálvinizmust állandóan jellemezte, s amelyet nem ecsettel vagy vésővel a műteremben, hanem karddal a csatamezőn, a vérpadon pedig a legdrágább vérrel pecsételt meg. Ezenfelül nem szabad, hogy az a művészetszeretet, amely napjainkban olyan széles kiterjedást vesz, elvakítsa önöket. Ezt önöknek józan ésszel és bírálói szemmel kell megvizsgálniok. Itt ugyanis azzal a minden tekintetben megmagyarázható tüneménnyel van dolgunk, hogy a művészi finom ízlés, amely hosszú ideig egyes előjogokkal bíró köröknek privilégiuma volt, most a polgári társadalom széles köreiben is gyökeret igyekszik verni, sőt alkalomadtán már azt a hajlamát is elárulja, hogy a legalacsonyabb néprétegek közé is alászálljon. Nem egyéb ez, mint – ha úgy tetszik – demokratizálódása annak az életmegnyilvánulásnak, amely eddig még sohasem lépelt fel másként, mint arisztokratikus allűrökkel. És bár a valóban született művész panaszkodik is afelől, hogy a zongorajáték a nagy tömeg számára pusztán csengő-bongó muzsika, s a festés is alig több a mázolásnál, mindamellett az a túláradó érzés, hogy a művészetet előjogaiban nekünk
153
is részünk van, annyira lebilincselő, hogy az emberek inkább belenyugosznak a valódi művész gúnyos mosolyába, semhogy a művészetnek a nevelésben való alkalmazásáról lemondjanak. Ha az ember művészettel foglalkozik, ez ma már mintegy ismertető jele a magasabb műveltségnek. S mindebben az a vágy nyer kifejezést, hogy fülünk és szemünk által gyönyörködjünk, kiváltképpen a zene és a színpad útján. És bár nem lehet tagadni, hogy emez érzéki élvezetek után, széles körökben, kevésbbé nemes, sőt egyenesen bűnös módon törekesznek, éppoly bizonyos az is, hogy a művészet iránt való eme szeretet sok esetben nemesebb élvezetekre irányítja a lelket és csökkenti az alantasabb érzékiségre irányuló vágyakat. Különösen nagy városainkban az egyes vállalatok impresszáriója most olyan helyzetben van, hogy gazdag műsort szolgáltathat, s az egyes népek között levő kényelmes összeköttetés, az énekesek és színészek között található virtuózoknak olyan nemzetközi jelleget ad, hogy a legjobb művészeti produkciók, csaknem ingyen, tízszerte terjedelmesebb kör elé vihetők. S hogy méltányosak legyünk, ehez még hozzá kell tennünk azt is, hogy az emberi szív, amelyet a materializmus és racionalizmus vérszegénységgel fenyeget, ez ellen az elsorvadás ellen a művészet iránt való szeretetben és a művészi érzékben keresi az ellenmérget. A pénz, a száraz gondolkodás uralma az érzések életét a fagypontra szorítja alá, s ez ellen reagál a szív misztikus világa a művészet bódulatával, ha egyszer azt a vallás birtokába nem vehette. Én tehát, bár nem feledem el, hogy az igazi művész-zseni inkább az elkülönültség magaslatait keresi, mint valamely széles kör sekélyes talaját és a mi valódi műélvezetekben oly szegény évszázadunk ezért sütkérezik inkább a múlt művészetének dicsfényében, semhogy maga lepjen meg minket valami új műalkotással, sőt azt is megengedem, hogy a profanum vulgus (közönséges nép) művászetimádása, a maga ízléstelensége folytán, sok kárt okozott a művészetben, de azért ez
154
a művészet és művészi produkció után való tájékozatlan rajongás, az én véleményem szerint, mégis magasan felette áll a telhetetlen pénzhajhászás, a száraz önhittség s a Bacchus, Vénus után való sóvárgásnak. Ebben a hideg, Istent nem tisztelő, gyakorlatias évszázadban a művészetnek ez az imádása tartotta bennünk életben a magasabb hajlamokat, amelyek egyébként könnyen kihaltak volna az emberiségből, amint a múlt század közepe táján valóban ki is haltak. Jegyezzék meg tehát önök jól, hogy én a folyamatban levő művészeti mozgalmat nem becsülöm kevésre, de jegyezzék meg egyúttal azt is, hogy ez az én szememben közelről sem ér fel a 16-odik század vallási mozgalmával, s ezért én nem is gondolok arra, hogy e művészeti divat kedvéért a kálvinizmust koldulni küldjem. Mikor tehát ahhoz fogok, hogy a kálvinizmus jelentőségét a művészet területén kimutassam, távolról sem gondolok a művészeti érzéknek, a művészet szeretetének mai népszerűsítésére, de tekintetemet a szépre irányítom s arra a művészetre, amely egyike Isten leggazdagabb ajándékainak, amikkel valaha az emberiséget elhalmozta.
Ezen a helyen természetesen és ezt a történelemnek minden ismerője érzi, egy nagyon mélyre gyökerezett előítéletre bukkanok. Kálvin, mondják, személyét tekintve minden művészi érzéknek híján volt, és a kálvinizmus, amely Hollandiában a képrombolást előidézte, teljesen képtelen a művészet megértésére, nem hogy alkotni tudna valamit. Azért, mielőtt tovább mennék, hadd szóljak nehány szót erről a vak előítéletről. Kétségtelen, hogy Luther – még ha azt a mondását: Wer nicht liebt Wein, Weiber und Gesang, [152] nem értékelem is túlságosan sokra – művészi tekintetben sokkal magasabb színvonalon állott, mint Kálvin. De mit bizonyít ez? Azért, hogy Szókratész a maga pisze orrával, mint valami szép dologgal dicsekedett, mert azon át olyan kényelmesen vehetett lélegzetet, és tényleg minden szépérzéknek híjával volt, vajon el akarja-e vitatni valaki a
155
hellenizmustól a maga babérait a művészet területén? Jánosnak, Pálnak, Péternek, a keresztyén vallás e három oszlopának iratai vajon elárulják-e csak egy szóval is a művészi élet nagyrabecsülését? Sőt, tisztelettel legyen mondva, vajon az evangéliumok egyetlen elbeszéléséből is ki lehet-e mutatni azt, hogy maga Krisztus fellépett a művészet érdekében, vagy vágyódott a művészet után? S ha önöknek ezekre a kérdésekre, egyikre a másik után, nemmel kell is válaszólni, vajon jogot ád-e ez valakinek arra, hogy tagadásba vegye, hogy a keresztyénség a művészet életére igen nagyfontosságú esemény volt? S ha nem, hogyan vádolhatják a kálvinizmust a művészet részéről vandalizmusral azért, mert Kálvinnak – személyét tekintve – kevés érzéke volt a művészet iránt, s keveset foglalkozott a művészettel? De ha önök a geus-ök képrombolására [152a] térnek, nem szabad elfelednünk, hogy a nyolcadik évszázadban a görög világ közepette egy Isauri Leó férfias komolysága még hevesebb képrombolást hozott létre. [153] Vajon mindebből következik-e azért az, hogy a bizantinizmus anélkül tűnt a múltba, hogy a művészetre valaminő hatást gyakorolt volna? Vagy akarnak még más ellenérvet is önök? Nos, hát Mohamed a maga Korán-jában még sokkal hevesebben lépett fel minden kép, minden képhez hasonló dolog ellen, mint Isauri Leó a 8-adik és a geus-ök a tizenhatodik században. S vajon ennek következtében tagadhatjuk-e azt, hogy a granadai Alhambra és a sevillai Alcazar [154] az építő művészet csodaszép alkotásai?
Nem; valóban az ilyen balga szóbeszéddel semmit sem érünk el itt. Egyáltalában nem szabad feledni, hogy bár a művészi érzék általános emberi tünemény, mindamellett ennek az érzéknek kifejlődése a néptípusnak, az éghajlatnak és a lakóhelynek megfelelőleg nagyon egyenetlenül van elosztva a népek között. Ki keres pl. Izlandban fejlett művészetet, s ki nem lélegzi azt be – ha szabad e kifejezést használnom – Levante természeti gazdagságának köze-
156
pette? Hát vajon csoda-e, hogy Európa déli része jobban kedvezett a művészi érzéknek, mint az északi? S ha a történelem arról tesz önök előtt bizonyságot, hogy a kálvinizmus mindenekelőtt az északi népeknél talált befogadtatást, hát vajon érheti-e valami vád a kálvinizmust azért, hogy hidegebb éghajlat alatt és szegényebb természeti környezetben élő népek körében nem volt képes olyan művészi életet ébreszteni, mint aminő a déli népeknél látható? Tényleg a kálvinizmust, mivel az Istennek lélekben és igazságban való imádását többre becsülte a szacerdotalisztikus pompázásnál, Róma részéről az a vád érte, hogy nincs érzéke a művészet értékelése iránt; és mivel helytelenítette azt, hogy a nő szemérmét a festő előtt leleplezze, vagy a balettben női tisztességét eldobja magától, erkölcsi komolysága által összeütközésbe került a szenzualizmussal, amely szerint nincs olyan áldozat, ami a művészet érdekében túlságosan nagy volna. Mindez azonban nem vonatkozik magára a művészetre, hanem csupán arra a helyre, amely azt a mi életünk összeségében megilleti, és azokra a határokra, amelyekkel annak területét meg kell szabnunk. Hogyha tehát önök magasabb szempontokból akarják megítélni a kálvinizmusnak a művészettel szemben való jelentőségét, ne hallgassanak az ilyen felületes megjegyzésekre, hanem kövessenek engem, mikor három különböző szempontból vizsgálat alá veszem: 1. azt, hogy miért nem volt képes a kálvinizmus saját külön művészi stílust kifejleszteni magának; 2. azt, hogy mi következik a kálvinizmus elvéből a művészet lényegére nézve; és 3. azt, hogy mit tett tényleg a kálvinizmus a művészet felvirágzásáért a valóságban.
*
Minden rendben volna, ha a kálvinizmus is saját külön művészi stílust fejlesztett volna ki. Amint dicsérve emlegetik az athéni Parthenont, a római Pantheont, a bizánci Hagia-Sophiát, a kölni dómot s a vatikáni Szent Péter-templomot, úgy a kálvinizmusnak is valami nagyhatású épít-
157
ményt kellett volna felmutatni, amelyben életeszményének teljes egésze művészileg testet öltött volna; hogy ezt nem tette, az állítólag elegendő bizonyságul szolgál művészeti szegényságére nézve. Az emberek abban a tévhitben élnek, hogy szeretett volna ugyan a kálvinizmus is ilyen művészeti gazdagságot teremteni, de nem volt képes. Száraz mogorvasága útjában állott az ilyen nemes fejlődésnek. És ha a humanista a régi Görögország klasszikus művészetét, a görög egyház a bizáncit és Róma a maga gót stílusát dicséri, akkor azt gondolják az emberek, hogy a kálvinizmus ezzel szemben zavartan és üres kézzel áll, s magát azzal vádolja, hogy az emberi élet teljességét megrövidítette. Ezzel a teljesen méltatlan váddal én azt az állítást helyezem szembe, hogy a kálvinizmusnak éppen a maga magasabbrendű alapelve folytán nem volt szabad ilyen saját külön művészi stílust kifejleszteni. S e helyen az építőművészetet kell előtérbe állítanom, mivel a klasszikus művészetben éppúgy, mint az úgynevezett keresztyénben tulajdonképpen az építőművészet folytán jött napfényre az abszolút és mindent felölelő művészi munka, és minden más művészet a szentély és templom, valamint a mecset és a pagoda körül forgott. Alig lehet oly művészi stílust megnevezni, amely ne az Isten tiszteletéből, mint középpontból indult volna ki és ne az istentisztelet számára való építkezési pompában iparkodott volna tökélyre jutni. Egy magában véve egyébként nemes ösztön hatott itt közre. A művészet a vallásnak köszönhette leggazdagabb motívumait. A vallási buzgósághan találta meg azt az aranybányát, amely pénzügyileg legmerészebb terveit is lehetővé tette. A szent művészetben nem csupán a művászetszeretők szűk körét találta fel, hanem az egész népnek széles rétegeit is ott látta lábai előtt. Az istenimádás az összes szétszórt művészeteket szorosabb kötelékekkel kapcsolta össze egymáshoz. Az örökkévalóval való ezen összeköttetése által benső egységet és eszményi megszentelődést is adott a művészeteknek. Ebből magya-
158
rázható azután meg az, hogy bármit tehetett is a művészet felvirágoztatasáert a palota és a színház, a maga saját külön bélyegét a művészeti egységben való összefoglalás által csupán a szentség ütötte rá a művészetre. A művészeti stílus s az imádás stílusa együvé olvadt. S ha mármost a művészet által hordozott istenimádás és az istenimádás által megelevenített művészet lenne valósággal az igazi és a legmagasabbrendű dolog, akkor, el kell ismernem, hogy a kálvinizmusaak le kellene erről tenni. Ha azonban kiderül, hogy a vallásnak és művészetnek ezen házassága a vallásos és általános emberi fejlődésnek egy alacsonyabb fokát jelenti, akkor világos, hogy a saját külön művészeti stílus hiánya a kálvinizmusra nézve még inkább jó ajánlólevél. Hogy ez tényleg így van, az előttem szilárdan áll, és erről az érzületemről akarok most itt önök előtt számot adni.
Az istenimádásnak esztétikus kifejlődése, mely azt az eszményi magaslatot eléri, aminek a Parthenon, a Pantheon, a Hagia Sophia és a Szent Péter-templom mindmegannyi megkövült bizonyságai, csupán azon az alantasabb fejlődési fokon gondolható el, amelyen a felsőség és papság hatalma egy és ugyanazon vallási formát kényszeríti rá az egész népre. A szimbolikus istenimádásban aztán a lelki megnyilvánulások minden különbözősége összeolvad, s a tömeg egysége a felsőság s a klerikalizmus vezetése alatt megadja a lehetőségét annak, hogy ily kolosszális művek kifizetődjenek és karban tartassanak. Ezzel szemben a népek folyamatos fejlődésénél, mikor a lelkek differenciálódása a tömeg egységességét megszünteti, a vallás is felemelkedik arra a magasabb fokozatra, ahol szimbolikus cselekvésekből szövődöttség helyett tiszta öntudatos életté változik s ezáltal szükségessé teszi: 1. a különböző imádási formákra való szétszakadást; 2. az önállóvá lett vallásnak az állami gyámkodás alól való felszabadulását; 3. a papi felsőség alól való megszabadulást. A szellemi fejlődésnek ezen magasabb fokozatához csak a XVI. században köze-
159
ledett lassanként Európa; és nem a lutheranizmus a maga cuius regio, eius religio-jával, hanem a kálvinizmus volt az, amely az erre való átmenetet, ha nem is hajtotta teljesen végre, de legalább elvben lehetővé tette. Minden országban, ahol a kálvinizmus fellépett, az életfelfogások sokféleségére vezetett, s megtörte a felsőségnek a vallás területén való uralmát, és a papi uralomnak széles körökben véget vetett. Ámde ebből egyúttal az is következett, hogy az istenimádás szimbolikus formáját megszüntette, s a művészetnek azt a követelését, hogy a maga szellemét pompás építményekben testesítse meg, visszautasította. Az az ellenvetés pedig, hogy Izraelben mégis ilyen szimbolikus istentisztelet állott fenn, az én feltevésemet nem rontja le, sőt inkább egyenesen annak a megerősítésére szolgál. Vagy nem azt mondja-e az Újszövetség, hogy ez az árnyszerű istentisztelet, amely a dolgok régi rendjében nélkülözhetetlen volt, a próféciák beteljesedésének korában "öreg, elaggult vala s a megsemmisüléshez közel állott?"
Izraelben államvallás uralkodik, éspedig egyetlen vallás az egész nép számára. Ez a vallás papi vezetés alatt áll, végezetre szimbolikus alakban nyilvánul meg, s ezért Salamon pompás templomában testesül meg. Miután azonban ez az árnyszerű istentisztelet az Úr tanácsa számára megtette a szolgálatot, fellépett Krisztus, hogy megjósolja azt az órát, amikor Istent többé nem ebben a monumentális jeruzsálemi templomban, hanem lélekben és igazságban fogják imádni. Ennek következtében az összes apostoli iratokban nyomát és árnyékát sem találjuk a művészi formábam való istenimádásnak. Áron látható földi papsága megsemmisül a Melkhisádek rendje szerint való láthatatlan, mennyei főpapság előtt. [155] A tiszta szellemi felfogás áttöri a szimbolikus istenimádás ködét.
Mindezzel szépen összhangban áll s ez az én második bizonyítékom, a vallás és művészet közötti magasabb viszony. Itt két szaktudósra hivatkozom, akiket bátran el
160
lehet fogadni pártatlan tanúk gyanánt, mivel mindketten teljesen kívül állanak a kálvinizmuson: az egyik Hegel, a másik Hartmann. Hegel [156] azt mondja nekünk, hogy amikor a művészet az alacsonyabb fokon, a még érzéki megkötöttségben élő vallás számára a legnemesebb kifejezési és megelevenülési formát kölcsönzi: ezáltal azt a maga érzéki korlátoltságából egyenesen ki is segíti; mert bár igaz ugyan az, hogy alacsonyabb fokon csupán a művészet által hordozott imádat teszi a szellemet szabaddá, mégis – így végzi be – "a szépművészet még nem jelenti a legmagasabbrendű felszabadulást"; mert ez egyedül a láthatatlan szellemi által lehetséges. * Még határozottabban tanít bennünket Hartmann, [157] amikor azt mondja: "Az istenimádat eredetileg elválaszthatatlan egységben lép föl a művészettel, amennyiben ezen alacsonyabb fokon a vallásnak még hajlandósága van arra, hogy külső esztétikai hatásokban vesszen el. Éppen azért az összes művészetek a vallási szolgálatában lépnek fel, éspedig nemcsak a színművészet, festészet, szobrászat és építészet, hanem a tánc, mimika és dráma is. Mennél nagyobb szellemi érettságre jut azonban el ezzel szemben a vallás, annál inkább elmarad a művészettől, mint amely távol áll attól, hogy igazi lényegét képes legyen kifejezni. E történelmi elválási processzus végeredménye tehát – mondja Hartmann – az, hogy az érett vallás teljesen lemond arról az ingerről, melyet neki az esztétikai színleges érzés ígér, hogy magát egészen és kizárólag a vallásos elmélyedés fokozására koncentrálja.**
Mármost az alapgondolat úgy Hegelnél, mint Hartmannál teljesen helyes. Mind a vallásnak, mind a művészetnek megvan a maga saját külön életszférája; oly szférák ezek, amelyek kezdetben alig különböznek egymástól s azért egymásba elvegyülnek, de a magasabb fokú fejlődés-
* G. W. Hegel: Encycl. der Phil. Wissenschafte in Grundrissen. Berlin, 1845. Th. III. p. 445.
** Hartmann: Aesthetik. Leipzig. II. 458. 459. l.
161
nél egymástól különválnak. Akárcsak a bölcsőben fekvő ikreken eleinte alig látja az ember, vajon a férfi- vagy a női nemhez tartoznak-e, mikor azonban mind a ketten felnőttek lesznek, itt áll előttünk a férfi és a nő, mindegyik a maga saját külön megjelenési formájában, saját külön képességeivel és saját külön lelki arculatával. Ennélfogva a magasabb fejlődésnél nem csupán a vallás, hanem a művészet is önálló életre törekszik, szóval olyanok, mint az a két szár, amely kezdetben egymásba fonódva, egy és ugyanazon növénynek tűnt fel, felnövekedvén azonban kiderült, hogy mindegyik külön-külön a maga gyökérzetéből táplálkozik. Ez a folyamat az, amely Árontól Krisztusig, Aholiástól az Úr apostoláig terjed, s ugyanezen folyamat következtében foglal el a kálvinizmus is a tizenhatodik században magasabb álláspontot, mint ahová a romanizmus eljuthatott. Ennek következtében nem tudott tehát és nem volt szabad a vallásos kálvinizmusnak valami sajátos művészi stílust a maga vallásos elvéből kifejleszteni. Mert ha ezt tette volna, alacsonyabb álláspontra süllyedt volna vissza. Sokkal inkább annak a nemes törekvésnek kellett a szeme előtt lebegnie, hogy a vallást a maga istentiszteletável együtt az érzéki formából mindjobban és jobban kifejtse és szellemi úton felvirágoztassa. S erre amaz erőteljes lüktetés folytán volt képes, amellyel abban a korban a vallásos élet az emberiség vérereiben keringett; és ha most oly sokan vannak közöttünk, akik templomainkat hidegnek és kevésbé otthonosnak találják, és a művészetet az imádság házába visszakívánják, ezt csupán annak a körülménynek lehet tulajdonítani, hogy a vallásos élet érverése közöttünk most sokkal gyengébben lüktet, mint a vértanúk korában. [158] Ebből azonban távolról sem lehet jogot formálni ahhoz, hogy a vallásnak egy alacsonyabb fokára süllyedjünk vissza, sőt a vallásos élet hanyatlását látva az Isten gyermekei ajakán imádságnak kell fakadni azért, hogy a Szentlélek hathatósabban munkálkodjék a szívek mélyén.
162
Ha az aggastyán ujra gyermekké lesz: ez mindig fájdalmas visszaesés. De az az ember, aki Istent féli és a Lélek világosságában él, gyermekkorának játékszerei után nem nyúl vissza többé soha.
*
Ama bizonyíték után, amelyet eddig elöterjesztettem, még csak egy aggály állhatna fenn, s ezért én annak is a szemébe akarok nézni. Fel lehet nevezetesen vetni azt a kérdést, hogy vajon a kálvinizmusnak, mint lényegében elvi életirányzatnak, mégis nem lehet-e és nem kell-e valami sajátos művészeti irányt teremteni, esetleg akár a valláson és kultuszon kívül is? Ehhez azonban először meg kell értenünk ennek a kérdésnek valódi jelentőségét. Mert nem arról van itt szó, hogy a kálvinizmus, amellett, hogy tényleg megvan a maga külön esztétikai jelentősége, adott-e külön irányt a művészetek művelésének vagy nem? Hiszen, hogy ezt valósággal megtette, az mindjárt ki fog tűnni magától is. Hanem arról s a kérdésnek itt sokkal inkább úgy kellene hangzania, hogy vajon egy mindent felölelő értelemben vett művészeti stílus a vallás szférájának kizárásával elképzelhető-e, lehetséges-e? Másrészt pedig tegyük fel, hogy ez lehetséges lenne; vajon lehet-e a kálvinizmustól követelni azt, hogy egy ilyen nem-vallásos, egyetemes művészeti stílust hozzon létre?
Ami most már közelebbről az első kérdést illeti, mindjárt megállapítom, hogy a művészet története eddig még sohasem látott valamely mindent felölelő művészeti stílust a vallással való kapcsolat nélkül feltűnni, és hogy éppen emiatt semmiféle új művészeti stílust várni többé nem lehet. De jól jegyezzük meg azt, hogy én most nem valami olyan iskoláról beszélek, amely a művészetek valamely különálló ágánál fejlődik ki, hanem olyan művészeti stílusról, amely az összes művészetekre rányomja a maga koncentrikus bélyegét. S itt talán csupán a római művészetről s a reneszánsz művészetéről lehetne azt mondani, hogy
163
valami, a valláson kívülálló szellemi mozgalom keresett itt mindenoldalú megnyilvánulást a művészet különböző formáiban. A kupola például, hogy megint az építőművészetből induljak ki, a római, továbbá a bizanci művészetben nem a vallási, hanem a fenséges eszméjének a kifejezője. A kupola szimbolizálja a világuralmat és ha más értelemben is, mégis el kell ismerni a reneszánszról, hogy nem szent területen, hanem az állami és polgári élet körében lépett fel. A reneszánszot felolvasásom harmadik részében beszélem meg a római művészi stílusra váló tekintettel, de már itt megjegyzem, hogy az olyan stílus, amely majdnem minden motívumát a görög művászettől kölcsönözte, alig tarthat igényt az önálló jellegre; továbbá hogy az állameszme Rómában annyira össze volt nőve a vallásos eszmével, hogy főképpen a császárok korában, mikor a római művészet virágkorát élte s mikor a Divus Augustusnak mutatták be az áldozatot: az állam és a vallás egymástól való elválasztása egyszerűen nem történelmi eljárás.
De ezt a történelmi megállapítást nem is számítva, egyenesen kétségbe is vonható, hogy a vallás területén kívül ilyen mindent összefoglaló stílus valaha is fölléphetett volna. Hiszen az ilyen stílus fellépéséhez az illető nép lelki és érzéki életében valami olyan központi motívum kívántatik meg, amely belülről kifelé hatva, az egész élet felett uralkodik, s ennek következtében ebből a szellemi központból kiindulva, a művészet minden területén a legszélső perifériáig hat és munkál. Természetesen nem úgy, mintha a művészet saját világa egy saját külön gondolatnak a terméke volna. Az intellektuális művészet nem művészet, és Hegelnek az a kísérlete, hogy a művészetet eszmékből és gondolatokból magyarázza meg, magának a művészetnek lényege ellen irányult. A mi intellektuális, etikai, vallásos és esztétikai életünk mindegyikének megvan a maga saját külön szférája, amely felett rendelkezik. Már most ezek a szférák egymással párhuzamosan haladnak, és ezért egyiket
164
sem lehet a másikból levezetni. Mert bár négyféle a forma, de mégis ugyanaz a mozgalom, ugyanaz az ösztön, ugyanaz az áramlat az, amely lényünk misztikus gyökerében négyes elágazásban keresi a megnyilatkozást kifelé. Így tehát a művészet sem valami mellékágazat, a már meglevő főágon, hanem különálló ág, amely életünk törzséből önállóan nő ki, habár a vallással azért a legközelebbi rokonságban is áll, még pedig sokkal közelebbi rokonságban, mint lelkünk gondolkodó vagy erkölcsi lényegével. Ha azonban mégis azt kérdezné valaki, hogy e négy terület mindegyikén hogyan állhat elő a koncepció egysége, akkor mindig újból bebizonyosodik az, hogy a véges létben való ezen egység kizárólag annál az egy pontnál található fel, ahol életünk a végtelennek forrásából kiárad. Nincs semmiféle egység a gondolkodásunkban, csakis úgy, ha azt egy önmagában egységes filozófiai rendszer hozza létre, és nincs említésre méltó filozófia rendszer, amely ne törekednék felkúszni a végtelennek ama kijáratáig. Éppen így erkölcsi életünkben sincs egység azon kívül, amely benső lényünknek az erkölcsi világrend által való megkötöttsége által jő létre, és semmiféle erkölcsi világrend el nem képzelhető, csupán csak egy olyan végtelen hatalom hatása alatt, amely ebben az erkölcsi világban a rendet felállította. És éppen így a művészet megnyilvánulásaiban sem állhat fenn semminemű egység, csakis az, amelyet az örök Szépnek ihletése táplál, amely viszont a végtelennek forrásából árad felénk, minket pedig a végtelenhez emel fel. Ennélfogva semmiféle jellegzetes és mindent felölelő egyetemes művészi stílus nem jöhet létre másként, mint egy sajátságos ösztön hatása folytán, amely a végtelenből kiáradva, legbensőbb lényünkben működik; és mivel a vallás éppen abban különbözik az értelemtől, erkölcsiségtől és művészettől, hogy öntudatunkban a végtelennel való közösséget egyedül ő képes létrehozni, az a törekvés, hogy valami sajátos, a vallás elvével
165
összefüggésben nem álló művészi stílus jöjjön létre, egyszerűen képtelenség.
Jól meg kell tehát értenünk, hogy a művészet nem sallang a ruhán, nem játék az élet számára, hanem nagyon is komoly hatalom, és hogy éppen ezért a művészet életnyilvánulásában előforduló főváltozatoknak összeköttetésben kell állaniok egész életünket jellemző alapszínekkel; mivel pedig az egész emberi egzisztenciánkat jellemző alapszínek valamennyien kivétel nélkül Istenhez való viszonyunk uralma alatt állanak, tényleg a művészet lealacsonyítását és kevésre becsülését jelenti részünkről, ha azokról az elágazásokról, amelyekre a művészet oszlik, azt gondoljuk, hogy nincsenek összeköttetésben a gyökérrel, amely minden emberi életre nézve maga az Isten. És valóban tény is, hogy sem a tizennyolcadik század racionalizmusából, sem a francia forradalom elveiből saját külön művészeti stílus nem jött létre, s ha a mi tizenkilencedik századbeli művészeti világunkra mégoly súlyos is ez az ítélet, azért tény az, hogy ennek a századnak minden olyan törekvése, amely valami új, saját külön művészeti stílus megteremtésén fáradozott, eredménytelenül végződött, s úgy látszik, hogy a legszebb alkotásokat még mindig csak akkor tudja elővarázsolni, ha a múlt motívumaihoz tér vissza. Ennélfogva tehát minden olyan kívánságot, hogy a vallásos kiindulóponttól elszakadva, valami saját külön művészi stílus jöjjön létre, már magában véve vissza kell utasítanunk. Mindamellett, még ha másként lenne is ez a dolog, esztelenség volna a kálvinizmussal szemben ezt a követelményt felállítani. Vagy hogyan akarnók azt, hogy egy olyan életirányzat, amely a maga erejének forrását éppen abban találta, hogy minden embert és minden emberi életet az Isten színe elé állít, egy oly rendkívül fontos területen, mint aminő a hatalmas művészeteké, az indítékot, az ihletettséget, a megelevenítő életet Istenen kívül keresse? Annak a gúnyolódó szemrehányásnak tehát, hogy a saját külön művészeti stílus meg
166
nem teremtése a kálvinizmus szellemi szegénységének megsemmisítő bizonyítéka, árnyéka sem marad. Mert ilyen művészeti stílus csupán vallási alapelvének auspiciumai alatt jöhetett létre, de éppen ez a vallási alapelv volt az, amely, mivel magasabb fokozatra emelkedett, megszüntette és megtiltotta azt a törekvést, hogy az emberek a vallás számára az érzéki szépségben keressenek szimbolikus kifejezést.
*
A kérdést tehát – s ezzel áttérek a második pontra, amelyre most szíves figyelmüket kérem – egészen másként kell felállítani. A kérdés itt ugyanis nem az, hogy teremtett-e a kálvinizmus valami olyat, amit magasabb álláspontja mellett többé meg nem teremthetett, ti. valamilyen saját külön művészi stílust, hanem egészen más, nevezetesen az, hogy mi következik a kálvinizmus elvéből a művészet lényegére nézve. Más szavakkal: van-e a kálvinizmus élet- és világfelfogásában hely a művészet számára, s ha van, minő hely az? Vajon a kálvinizmus elve ellenségesen áll-e a művészet lényegével szemben, vagy inkább a kálvinista elv szerint is szegényebb volna a világ egy ideális életszférával a művészet nélkül? És most nem a művészettel való visszaélésről, hanem a vele való helyes élésről tárgyalok itt. Az élet minden területének a számára kijelölt határokat tiszteletben kell tartani. A más területre való átcsapás soha sincs megengedve, s emberi életünk csak úgy fejlődik magasabb harmóniába, ha minden életfunkciónk fejlődése egyenletes. A fő logikájának nem szabad kigúnyolni a szív érzületét, sem pedig a szépérzéknek nem szabad hallgatást parancsolni a lelkiismeret felszólalására. Magát a vallást, ha mégoly szent is, vissza kell szorítani a maga határai közé, mihelyt az babonában, esztelenségben, rajongásban az eléje írt határokat túllépi. A fő túltáplálása a szív rosszultáplálása mellett beteges fejlődést eredményez, s éppen így a telivér művészet, amely a lelkiismeretet sápkórossá és vérszegénnyé teszi, rút diszharmóniát hoz létre, amely a görögök által
167
annyira magasztalt kalokagathosz-szal [159] merő ellentétben áll. És hogy éppen emiatt, a női tisztességgel és a női szeméremérzettel folytatott eme szentségtelen játékkal a kálvinizmus is szembeszállt, az nem cáfolja meg állításainkat, mert mindez csak a művészettel való visszaélés megtorlása volt és a művészetek értékelésére nézve nincs befolyással. Hogy pedig ezzel szemben magában Kálvinban is a művészetnek helyes használata és értékelése nem ellenségre, hanem sokkal inkább védelmezőre talált, azt az ő szavaival fogom önöknek megmutatni. Mikor ugyanis a Szentírás a művészetnek ama Jubál sátorában való első megjelenésáről értesít miniket, aki a hárfa és orgonajátékot feltalálta, Kálvin nyomatékosan mutat arra, hogy itt praeclara Spiritus Sancti dona-ról, azaz a Szentlélek kiváló adományairól van szó. Kijelenti, hogy Isten ebben a művészi érzékben Jubál nemzetségét "kivételes talentumokkal gazdagította," és hangosan hirdeti, hogy ezek a művészi találmányok fényes bizonyítékai voltak Isten kegyelmének. (1) Még nyomatékosabban hangsúlyozza az Exodushoz írt kommentárjában, hogy "az összes művészetek Istentől erednek, s úgy kell azokat tisztelni, mint Isten találmányait." (2) A természeti életnek ezen gazdag kincseit is, mondja Kálvin, eredményükben a Szentléleknek kell köszönni. (3) Az összes artes liberales-ben, éspedig úgy a fontosabb, mint a kevésbé fontos művészetekben Isten dicséretét és dicsőségét kell magasztalni. (4) Sőt továbbmegy, és azt mondja, hogy a művészetek életünknek jelen nyomorúságos állapotában vigasztalásul adattak számunkra, és egyenesen az élet és a természet mély süllyedése ellen dolgoznak. (5) És mikor hivataltársa, Cop Genfben, a művészet, mint ilyen ellen kezdett dühön-
(1) Ed. Brunsvig. a. 1882. T. XXIII. p. 99.
(2) Tom. XXV. p. 58.
(3) Ed. Amt. Tom. I. p. 570. b.
(4) Tom. III. p. 175. b.
(5) Inst. Relig. Christ. l. IV. §. 34.
168
geni, Kálvin maga tett lépéseket arra nézve, hogy, mint ő maga írja, "ezt az esztelen embert egészségesebb felfogásra és értelemre vezesse." (6) Azt az oktalan előítéletet pedig, mintha a képimádás ellen irányuló tilalom a szobrászatot megtiltaná, Kálvin cáfolatra sem tartja érdemesnek. [(7)] A zenéről dicsérőleg említi, hogy annak csodálatos és hihetetlen ereje van a szívek megindítására, a hajlamoknak és az erkölcsöknek megnemesítésére és szelídítésére. (8) Az életnek ama kincsei között, amelyeket nekünk Isten ajándékoz, hogy bennünket felüdítsen s nekünk élvezetet szerezzen, az ő véleménye szerint a zene áll a legmagasabb helyen. Sőt még akkor is, amikor a művészet alacsonyabbrendűvé lesz és csak a nagy tömeget akarja mulattatni, oly kevéssé tiltja azt el, hogy inkább kijelenti: a szórakozásnak ilyen fajtáit nem szabad megvonni a néptől. * Mindezt összefoglalva elmondhatjuk tehát, hogy Kálvin a művészetet a maga összes ágazataiban mint Isten, közelebbről a Szentlélek adományát tisztelte, hogy teljesen megértette a művészetnek azt a mélységes hatását, amelyet az a kedély életére gyakorol; hogy a művészetnek magas rendeltetését Isten dicsőítésében látta, aki azt az élet megnemesítésében, a magasabbrendű élvezetben, sőt magában a puszta felvidulásban nekünk ajándékozta. Végül pedig távol attól, hogy a művészet rendeltetését a természet utánzásában lássa, számára azt a feladatot tűzte ki célul, hogy valami magasabbrendű valóságot tárjon fel előttünk annál, amelyet a bűnös és mélyre süllyedt világ számunkra nyújt.
Ha azonban mindebben csak Kálvin személyes felfogása és ízlése nyilatkoznék meg, úgy ennek a bizonyítéknak még semmi különösebb értéke sem lenne a kálvinizmusra mint ilyenre nézve. Ámde másként áll természetesen a dolog,
(1) Ed. Bruns. T. XXII. p. 356.
(2) Tom. XXIV. p. 377.
(3) Tom. VI. p. 169.
* Tom. XII. p. 348.
169
ha megfigyeljük azt, hogy Kálvin maga egyáltalán nem volt művészi hajlamú ember, hogy tehát Kálvinnak ez a rövid esztétikája – ha szabad ezt a kifejezést használnom – közvetlenül az ő alapelvéből származik, és szükségszerűleg talál helyet a kálvinista élet- és világfelfogásban. Hogy pedig ez tényleg így van, könnyű kimutatni.
Kezdjük tehát, hogy a kérdésnek mindjárt a gyökerét ragadjuk meg, Kálvin utolsó kijelentésénél, amely szerint a művészet nekünk valami magasabbrendű valóságot jelent ki annál, amit ez a süllyedt világ nyújtani képes. Önök is ismerik azt a viszályt, amely a művészet területén újból fölmerül, hogy vajon a művészetnek csak a természet utánzásának kell-e lennie, vagy inkább a természet fölé kell emelkednie? A szőlőfürtöknek oly tökéllyel való megfestése, hogy a madarak a látszattól megcsalva, abba belecsipkedjenek: a természetnek ilyen utánzása volt a szókratészi iskola számára a legmagasabb eszmény. S ebben az az igazság jutott kifejezésre, amit az idealisták gyakran elfelejtenek, hogy azoknak a formáknak és viszonyoknak, amelyeket nekünk a természet nyújt, alapformákul és viszonyokul kell szolgálniok és maradniok minden igazi valóság számára, és hogy az olyan művészet, amely nem figyeli és vizsgálja a természetet, hanem önkényesen felette akar lebegni, végezetül a képzelet játékává lesz. Másfelől azonban minden eszményi, művészi felfogásnak igazat kell adni a puszta empirizmussal szemben, amiikor az empirista művész a maga feladatát a természet utánzásával bevégzettnek látja. Mert hát gyakran a művészet területén is elkövetik az emberek ugyanazt a hibát, amibe a tudomány területén is beleesnek, hogy ti. megelégesznek a tények észlelésével, felfogásával s azoknak rendszeres visszaadásával. S valamint az igazi tudomány a tüneményekből a bennük lakozó rendhez emelkedik fel, és ennek a rendnek ismeretével felfegyverkezve azon van, hogy nemesebb állatokat, nemesebb virágokat s nemesebb gyümölcsöket ne-
170
veljen, amelyek felette állanak annak, amit a természet magától létrehoz, úgy a művészetnek is az hivatása, hogy ne csupán a látható és hallható dolgokat észlelje, fogja fel és adja vissza, hanem inkább, hogy ezekben a tüneményekben a szépnek rendjét fedezze fel, és ezzel a magasabb ismerettel felfegyverkezve, valami oly szépséget hozzon létre, amely felette áll a természet szépségének. Éppen úgy tehát, amint azt Kálvin állította, hogy ti. a művészetek olyan adományokat juttatnak kifejezésre, amelyeket Isten kárpótlásul adott rendelkezésünkre azért, mert a bűn következtében a lényegileg szép, aminőnek lennie kellene, számunkra elveszett.
Az önök döntése erre nézve most már teljességgel attól függ, hogy minő felfogásuk van a világról. Ha úgy tekintenek a világra, mint abszolút jóra, akkor nincs semmi magasabb, és a művészet számára nem marad fenn semmi más, mint utánozni ezt a jót. Ha viszont ezzel szemben elismerik, hogy a világ egykor szép volt, de most az emberiségre mért átok miatt megromlott, míg majd egykor a végső katasztrófa által olyan dicsőségre jut, amely még magasabban áll, mint az eredeti paradicsomi szépség volt, akkor a művészetnek az a titokzatos feladat jut osztályrészül, hogy az elveszített szépség után érzett sóvárgás által fölemelkedjék az eljövendő dicsőség előérzetére. S ez az utóbbi most már a tényleges kálvinista hitvallás. A kálvinizmus minden más iránynál világosabban felismerte a bűn okozta romlottságot s hogy ezt a romlottságot az emberek a maga nagyságában értékelhessék, a paradicsomi természetet a maga eredeti igazságosságában annál magasabbra állította, és ebből a romlottságból olyan megváltást jövendölt, amely egykor az Isten dicsőségének teljes élvezésében jut kifejezésre. Ezen az állásponton már most a művészet nem lehetett egyéb, mint a Szentléleknek nemünk számára juttatott adománya, hogy süllyedt életünkben és mögötte gazdag és dicsőságes hátteret fedezzünk fel, mely oly rea-
171
lításra mutat, amelyben majdan a bűnnek és az átoknak minden következménye le lesz győzve. Az egykor csodaszép teremtésnek romjainál állva, így a művészet mutatja meg nekünk úgy az eredeti tervnek vonalait, valamint azt is, hogy ama legfőbb Művész és Építőmester mit fog majd egykor e romokból alkotni.
Ha tehát ennél a főpontnál Kálvin felfogása helyes összhangban van a kálvinista hitvallással, akkor ugyanezt mondhatjuk arról is, amit én az előbb első helyen említettem. Ha a kálvinizmus egész irányára nézve az Isten szuverenitása szolgál és marad a kiinduló pont, akkor a művészet nem származhatik a gonosztól, mert a sátán nem teremt semmit; a sátán csak arra képes, hogy Isten jó adományaival visszaéljen; de épp ily kevéssé eredhet a művészet magából az emberből is, mert az ember, mint teremtmény, semmi mással nem dolgozhat, csupán azokkal az erőkkel és adományokkal, amelyeket neki az Isten adott sáfárságul. Ha Isten szuverén és szuverén marad a jövőben is, akkor a művészet semmi mást nem hozhat létre, csak azt, amit Isten a maga rendelései szerint számára kijelölt, amidőn Ő maga, mint legfelségesebb művész, ezt a világot létrehozta. Továbbá, ha Isten szuverén és szuverén is marad, akkor ezeket az adományokat ő osztja ki azoknak, akiknek akarja, még pedig, ha úgy tetszik neki, legelőször éppen Káin és nem Ábel nemzetségének; nem mintha a művészet kainita volna, hanem hogy az, aki a legfenségesebb adományok ellen vétkezett, legalább – mint Kálvin olyan szépen fejezi ki – a művészet kisebbrendű adományaiban "lássa meg az Ő jóakaró szeretetének jelét". Már most, hogy ez a tudás, a művészetre való eme képesség az emberi természetben megvan, azt annak köszönhetjük, hogy Isten képére teremtettünk. A reális világban Isten teremt mindent, egyedül nála van a képesség s ennek folytán egyedül Ő marad a legfőbb művész. Mint Isten, egyedül Ő az eredeti s mi nem vágyunk egyebek, mint az
172
Ő képének hordozói. A mi tudásunk, tehetségünk, utánzási képességünk ezért csak egy bizonyos, látszólagos realitásban állhat meg, s egyedül ebben az értelemben lép fel az ember is a maga módján a művészet területén, mint teremtő, hogy az építőművészetben a kozmoszt, a szobrászatban a formákat, a festészetben a vonal és szín által megelevenített életet, a zenében a misztikus, a költészetben a tudatos életet varázsolja szemünk és fülünk elé, miután minderre az Isten ösztönözte s az Isten készítette fel. S mindez azon a megismerésen alapszik, hogy a szép nem csupán a mi képzelődésünk, a mi szubjektiv érzékünk terméke, hanem objektíve is megvan és annak az isteni tökéletességnek kifejezése, amely az egész teremtett világban mutatkoiott, mikor Isten látta, hogy minden "...igen jó vala", mivel jótetszése gyönyörűséget talált benne. Mert vegyük fel azt az esetet, hogy egyszer minden emberi szem le volna zárva és minden emberi fül érzéketlenné téve: a szép még akkor is megmaradna, és Isten látná és hallaná azt, mivel nemcsak "örökkévaló erejét", hanem "istenségét" is megértjük és szemléljük teremtményeiben a teremtés óta, és éppen a szépnek tiszta harmóniájában és tiszta elosztódásában az Ő "istenség"-ét.
És ezt saját magunkon is megfigyelhetjük; mert ha művészi látásunk s ezért művészi képességünk nekünk is van, akkor az abszolút művészi képességnek bizonyára Istenben magában kell meglennie, mert bennünk semmi más nem lehet, csak az, amit az Isten képére teremtettság által Őtőle vettünk. Ezt pedig a teremtett világból, amely körülvesz bennünket, az égboltozatból, amely fölénk borul, a körülöttünk levő természet pompájából, az ember- és állatvilágban látható formabeli gazdagságból, a vízáradat zúgásából, a fülemüle énekéből egyformán megtanulhatjuk. Mert ki teremtette volna más mindezt a szépet, hanemha az az Egy, aki már a maga lényében hordozza a szépet s azt isteni erényei által létrehozza? S így látják meg önök,
173
hogy az Isten szuverenitásának elismeréséből és ezzel kapcsolatban Isten képére való teremtetésünkből hogyan adódik magától és természetesen a művészet eredetére, lényegére és feladatára vonatkozó ama magasabbrendű felfogás, amelyet Kálvin nyilatkozataiban találtunk, s amely szívünknek szentséges művészi érzékében még hozzánk is intézi szózatát. A hangok világa, a formák világa, a színek világa, a költői eszmék világa, mindez nem származhatik máshonnan, csak Istentől, s csak az, aki az Ő képét hordozza, érti meg és élvezheti azokat.
*
S így most már mintegy magától jutok el a harmadik és utolsó pontra, amelyet még meg kell vizsgálnom. Először azt mutattam meg önöknek, hogy valamely saját külön művészeti stílus hiánya nem a kálvinizmus ellen, hanem egyenesen annak magasabb fejlődési fokozata mellett szól. Azután azt tüntettem fel, hogy a kálvinista hitvallásból mily felsőbbrendű felfogás származik a művészet lényegére nézve. Most pedig azt akarom kimutatni, hogy a kálvinizmus mily hathatós módon segítette elő úgy elvben, mint gyakorlatban a művészet felvirágzását.
Elsősorban tehát hadd mutassak rá arra a nagy tényre, hagy a kálvinizmus a művészetet nagykorúsította, önállónak nyilvánította, kivévén azt az egyház gyámkodása alól. Hogy a reneszánsznak is ugyanez volt a szándéka, azt nem akarom elvitatni. A reneszánsz azonban ezt úgy cselekedte, hogy a pogány művészetet egyoldalú előszeretetben részesítette, s inkább pogány, mint keresztyén eszmékre hivatkozott. Ezzel szemben a kálvinizmus bármennyire együtt működött is a reneszánszszal, a keresztyéni öntudatból kiindulva tette ezt, s a keresztyéni öntudat megvédése szempontjából sakkal élesebben fordult a pogány elem behatolásával szembe, mint bármely más vallásalak. Hogy a régebbi keresztyén egyházzal szemben méltánytalan ne legyek, e helyütt valamivel szélesebb alapon kell itt tárgyal-
174
nom a dolgot. A keresztyén vallás olyan világ körében lépett fel, amely külsőleg ugyan nagy műveltséggel rendelkezett, de belsőleg el volt teljesen korhadva és a pogány művészetért rajongott. Hogy tehát elv ellen nyomatékosan elvet állíthasson, bizonyára azon kellett kezdenie, hogy szembeszállott a művészet túlbecsülésével, ezáltal akarva megtörni végtére azt a hihetetlen erőt, amelyet a pogányság a maga halálos küzdelmében éppen a művészetnek ebből a szép világából merített. Egészen addig az ideig, amíg a pogánysággai vívott élethalálharca el nem dőlt, a keresztyénség magatartása a művészettel szemben majdnem bizalmatlan volt. Csaknem közvetlen ezután történt, hogy a nagyműveltségű római birodalomba a még kevéssé civilizált germán néptörzsek özönlöttek be, s amint ezek gyorsan áttértek a keresztyén hitre, a döntő hatalom már a VIII. században Itáliából az Alpeseken túli északi országokba helyeződött át. E körülmény az egyháznak teljesen ellensúlyozhatatlan túlerőt adott s egyszersmind komoly hivatást is írt az egyház elé. A körülményeknek ezen csoportosulása folytán az egyház úgy lépett fel, mint az egész emberi élet védőura és ennek a fontos feladatnak oly kiváló módon megfelelt, hogy ma már a vallási gyűlölet és pártoskodás sem meri kisebbíteni azt a dicsőséget, amelyet magának szerzett. Ebben a korban a szó szoros értelmében úgy volt, hogy minden emberi fejlődést az egyház táplált és vezetett. Sem tudomány, sem művészet nem virágozhatott fel anélkül, hogy az egyház ne fedte volna azt a maga pajzsával. S így állott elő kényszerítés nélkül s mintegy önmagától az a specifikus keresztyén művészet, amelynek első felléptekor a szellemi kifejezés maximumát kellett belevarázsolni az alak, a szín és a hang minimumába. Ezt a művészetet nem a természettől leste el, hanem az ég szféráiből hívta alá a földre az akkori keresztyénség; a zenét gregoriánus bilincsekbe verte, ecsetjével és vésőjével a világtól teljesen idegen alkotások után futott, és tényleg csupán
175
katedrálisai építésével szerzett magának elenyészhetetlen művészi dicsőséget. Mert minden nevélő gyámkodás csak a saját megsemmisülésén munkálkodik. A jó gyám maga is arra törekszik, hogy saját gyámkodását mielőbb feleslegessé tegye; ám ha ezzel szemben azon van, hogy gyámkodási szerepét még akkor is fenntartsa, mikor a gyámolt nagykorúsága már bekövetkezett, temészetellenes helyzet áll elő, s a gyámkodás csak ellenállásra ingerel. Mikor tehát az észak-európai népek első nevelése be volt fejezve, s az egyház mégis megmaradt amellett, hogy fensőségét az élet egész területére kiterjessze, egymás után négy oldalról támadt forrongás és mozgalom ez ellen, éspedig: a művészet területén a reneszánszban, politikai téren Itália republikanizmusában, a tudományt illetőleg a humanizmusban, és végezetre a vallás központi jellegű területén: a reformációban.
Ez a négy mozgalom a maga indító okát nagyon eltérő és egymásnak sokszorosan ellentmondó elvektől vette, ámde mind a négy egy volt abban, hogy célul az egyházi gyámkodás alól való felszabadulást tűzte ki, és mindegyik a maga saját önálló felfogásának megfelelő életnyilvánulás után törekedett. Abban a körülményben tehát, hogy önök ezt a négy hatalmat a tizenhatodik század folyamán olyan gyakran látják szövetségesek módjára fellépni, nincs semmi csodálatraméltó. Maga az egységes emberi élet volt az, amely a gyámság kötelékeiből kinőtt s ezért teljes erővel a szabad fejlődés után törekedett; és mikor a régi nevelőnő kézzel-lábbal tiltakozott a nagykorúvá nyilvánítás ellen, természetes volt, hogy a négy hatalom közül mindegyik támogatta a másikat a szabadság megszerzésében. E négyes szövetség nélkül a gyámság egész Európa fölött tartós lett volna, sőt az ellenállás megkísérlése után még rosszabb helyzet állott volna elő; míg viszont az említett négy hatalom együttes működése következtében az ellenállás az önállóság megszerzésével lett megkoronázva s bátran di-
176
csekedhetünk azzal, hogy ettől az órától fogva a művészet épp úgy, mint a tudomány, a politika épp úgy, mint a vallás, szabaddá lett.
De vajon mondjuk-e azért azt, hogy a kálvinizmus ily körülmények között a vallást ugyan felszabadította, de a művészetet nem, és hogy a művészet szabaddá nyilvánításának dicsőségét meg kell hagyni a reneszánsznak? Hát, ha azt a benső erőt vesszük, amellyel a művészet a saját szabadsága érdekében fellépett, akkor a fentebbi állítás második részét én is megerősítem. Tényleg, az esztétikai lángészt – ha szabad ezt a kifejezést használnom – maga Isten a görög szellembe plántálta, s a művészet az önálló létezésre vonatkozó igényét csak azáltal mutathatta ki, hogy azok előtt az alapvető erők előtt, amelyeket a görög lángész napfényre hozott, ismét örömujjongással nyitott utat. Ha azonban ennél több nem történt volna, ez még sohasem vezetett volna a várva várt felszabadulásra. Hiszen az akkori egyház a legparányibb ellenállást sem tanúsította ennek a klasszikus művészeti elemnek bebocsátásával szemben. A reneszánszt a keresztyén egyház egyáltalán nem utasította el a maga kapuja elől, hanem befogadta. A keresztyén művészet azonnal birtokába vette mindazt a kincset, amit a reneszánsz nyújtani képes volt s az úgynevezett cinquecentó-ban, azaz a reneszánsz virágkorában Bramente és Da Vinci, Michelangelo és Rafael voltak azok, akik a splendor ecclesiae-t (az egyház külső csillogását) olyan művészeti kinccsel gazdagították, amelyet egyetlennek, utánozhatatlannak, sőt egyenesen felülmúlhatatlannak kell tartanunk. Így tartotta tehát a régi kapocs az egyházat és művészetet összekötve, s ez a kötelék már magában arra szolgált, hogy az állandó patronátust megerősítse. A művészet tényleges felszabadulásához azonban alapjában véve még valami más is szükséges volt. Az egyházat elvből kellett visszaszorítani a szellemi területre; a művészetnek, amely eddig szent szférában mozgott, magában a társadalmi
177
életben kellett fellépnie, s a vallásnak az egyház körében le kellett vetnie a maga szimbolikus ruháját, éspedig éppen azért, hogy így egy magasabb szellemi lépcsőfokra emelkedve, az egész életet áthathassa a maga lehelletével. Tényleg úgy van, amint Hartmann mondja: "A tisztán szellemi vallás az, amely egyik kezével elveszi ugyan a művésztől a maga specifikus vallásos művészetét, de másik kezével ezért neki kárpótlásul egy egész világot nyújt, amely a vallás lehelletétől van áthatva. * És bár ilyen tiszta szellemi vallás után törekedett Luther is, elérni azt mégis csak a kálvinizmusnak sikerült. Csak a kálvinizmus hatása alatt szakítottak az emberek a splendor ecclesiae-vel, azaz az egyház külső csillogásával; ennek hatása alatt szakítottak a mérhetetlen egyházi vagyonnal, amely a művészetet pénzügyileg kötve tartotta, s szakítottak a hatalom külső nyilvánításával is, amely addig nem nyugodhatott, míg az emberi élet összes nyilvánulásait maga alá nem vetette. S habár e nyomasztó és természetellenes egyházi uralom ellen a humanizmus is harcra kelt, e küzdelmet – gondoljunk csak Erasmusra – a siker reményével sohasem vehette fel. Hiszen a győzelem nem annak számára volt fenntartva, aki a vallás területén csak negatív irányban vette fel a harcot, hanem csupán annak, aki a szimbolikus vallást, egy magasabb vallási álláspontra való felemelkedés által, felülmúlta. S ezért lehet a túlzás veszedelme nélkül állítanunk, hegy a döntést végezetre a kálvinizmus hozta meg és hála legyen makacs kitartásának, ez vetett végre véget annak a gyámkodásnak, amelyet az egyház egész emberi életünk, s így a művészet felett is állandóan gyakorolt.
Közben pedig teljes készséggel ismerem el azt is, hogy ez az eredmény pusztán véletlen lett volna, ha nem az emberi életnek s így a művészetnek is mélyebb felfogásáról lett volna szó. Mikor Olaszországot Victor Emanuel alatt Garibaldi segítségével felszabadították, egyúttal a közép-
* Aestetik II. 459. l.
178
és Dél-Olaszországban lakó valdensek számára is ütött a szabadság órája, ámde anélkül, hogy ez akár a Re galantuomo-nak [160], akár Garibaldinak szándékában lett volna. És éppen így megtörténhetett volna tehát az is, hogy a kálvinizmus az emberi szabadságért vívott harcában tényleg föloldotta volna azt a köteléket, amely a művészetet eddig bilincsbe verte, ámde anélkül, hogy ezt saját elvéből kifolyólag akarta volna. Ezért még egy második dologra is rá kell mutatnom, s a kérdést csupán ez döntheti el teljesen.
Már ismételten felhívtam az önök figyelmét az "egyetemes kegyelem"-ről szóló hitcikk nagy fontosságára, s itt, a művészetnél is megint arra térek vissza. Ami egyházi akar lenni, annak a hit bélyegét kell magán hordoznia, és keresztyén művészet csupán hívőtől származhatik. Ha tehát én a sajátképpeni, a valódi művészetet csak egy bizonyos specifikus keresztyén művészetben keresem, akkor ezzel azt fejezem ki, hogy a művészet nemes adománya csupán a hívő lelkeknek lehet osztályrészük. Ezzel szemben azonban most Kálvin azt mondja ki, hogy az artes liberales [szabad művészetek] olyan adományok, amelyeket az Isten promiscue piis et impiis, * azaz, hívőknek és hitetleneknek egyformán, különbség nélkül osztogatott, sőt, hogy a történelem tanulsága szerint ezek az adományok gazdagabb mértékben éppen a hívők körén kívül ragyogtak. "Az isteni fénynek ez a kisugárzása – mondja ő – mint a tapasztalat tanítja, gyakran éppen a hitetlen népek között érvényesült a leghathatósabb mértékben." ** S ez mármost a dolgok rendjét teljesen megfordítja. Ha ugyanis a magas művészi élvezetet az újjászületéshez kötjük, akkor ez az adomány kizárólag a hívők osztályrésze, és egyházinak kell maradnia. Akkor ez a különös kegyelemből folyik. Ha azonban, szem előtt tartva a történelem nyújtotta tapasztalást, azon a véleményen vagyunk, hogy a legmagasabbrendű művészi zsenialitás is
* Inst. Rel. Christ. l. IV. 34. §.
** Calvini Opera ed. Brunsv. Tom. XX. III. 99. lap.
179
a természeti adományok közé tartozik, tehát ama kiválóságok közé, amelyek az egyetemes kegyelem által a bűn dacára is megtartották fényüket az emberiség lelkében, akkor ebből az következik, hogy a művészet úgy a hívőket, mint a hitetleneket megihletheti, hogy a mindenható Isten a maga szabad jótetszése szerint osztogatja azt pogány és a keresztyén népek közt mind egyaránt, kinek ahogyan akarja. És ez aztán nemcsak a művészetre, hanem az emberi élet minden természeti megnyilatkozására nézve is érvényes. Amint az rögtön világosan kiderül, mihelyt pl. Izraelt a többi ókori népekkel hasonlítjuk össze. Az élet szentségét illetőleg Izrael választott el, és nemcsak az összes népek felett, hanem az összes népek között is ő áldatott meg egyedül. A vallás tekintetében Izraelnek nemcsak nagyobb szerepe volt a többi népeknél, hanem egyedül ő volt az igazság letéteményese, és valamennyi más nép, maguk a görögök és rómaiak is a hazugság uralma alatt nyögtek. Krisztus nem részben Izraelből, részben a többi népekből, hanem egyedül Izraelből való. Az üdvösség a zsidók közül származik. De ha Izrael mégoly dús fényben ragyog is vallási területen, megjelenése menten elhomályosul, ha e nép művészeti, tudományos, későbbi birodalmi és állami fejlődését, iparának és kereskedelmének haladottságát a körülötte lakó népekével hasonlítjuk össze. Hogy Hirámnak a maga pogány országából Jeruzsálembe kellett jönnie a Sion hegyére tervezett templomot felépíteni: [161] ez már eleget mond. Salamon, akiben Isten bölcsessége volt, nemcsak tudta, hogy Izrael a művészet területén hátramaradt, hanem el is ismerte ezt azáltal, hogy kívülről hívott segítséget, s egész eljárásával bizonyságot tesz előttünk arról, hogy Hirám jötte nem valami olyan hiányról rántotta le a leplet, ami miatt neki szégyenkeznie kellett volna, hanem természetes valami volt, amit Isten is felvett a maga végzésébe.
Mármost ennek megfelelőleg, s úgy a Szentírásnak, mint a történelemnek bizonysága alapján, annak elismeré-
180
sére jutott el a kálvinizmus, hogy a hitetlen népek ugyan a szentélyen kívül állanak, de azért nekik is megvan a maguk saját külön jelentőségük a történelemben; nekik is megvan a maguk Istentől nyert hivatásuk, és hogy létezésük is mint szükségszerű dolog van felvéve a világtervbe. Az emberi élet minden megnyilvánulása sajátságos vérmérsékleti és származási diszpozíciót [hajlamot] kíván meg; ezenkívül szükség van a sors és az események bizonyos találkozásaira is; sőt szükséges bizonyos természeti környezet és az éghajlat befolyása is. Mindez Izraelben is hozzáidomult ahhoz a szent záloghoz, amit e népnek az isteni kijelentésben kellett vennie. Ha azonban ekként Izrael ki volt is választva a vallás számára, s az Isten országának diadalára, mindez mégsem akadályozta meg a legkevésbé sem azt, hogy Isten a görög népet szemelje ki a bölcsészeti életre s a művészet megnyilvánulására; és nem akadályozta meg azt sem, hogy Isten éppen így a rómaiakat válassza ki arra, hogy általuk az államélet és a jog területén klasszikus fejlődést mutasson fel előttünk. A művészeti életnek is megvan a maga előzetes fejlődése és későbbi kibontakozása; de hogy annál erőteljesebben felvirágozhassék, központi jellegű fejlődését világos öntudatra kell emelnie, hogy eszméi létezésének változatlan alapjait feltárhassa. Ilyen önkijelentésre az enemű élettünemény csak egyszer jut el, s ha ez a megnyilvánulás fel van fedezve, akkor aztán klasszikus, irányadó és örökre uralkodó marad; és még ha a további fejlődés újabb formákat és gazdagabb anyagot keresne is, lényegében az eredeti felfedezés változatlanul megmarad. Így tehát a kálvinizmus nemcsak elismerhette, hanem el is kellett neki ismernie azt, hogy eredeti művésznép Isten kegyelméből a görög nép volt, hogy a művészet egyenesen e klasszikus fejlődés következtében jelent meg úgy, mint emberi életünk önálló megnyilvánulása; hogy tehát, bár a vallást is fel kellett magába vennie, azért még egyáltalában nem kellett függés formájában az egyházi törzsbe, vagy ha úgy tetszik, a hit törzsébe
181
beoltva lennie. A reneszánsz, mint a művészetnek a maga újra felfedezett alapvonalaihoz való visszatérése, a kálvinizmus szempontjából nem úgy tűnt fel, mint valami bűnös törekvés, hanem, mint Isten által rendelt mozgalom, amelyet a kálvinizmus nem csupán véletlenül, hanem jól megfontolva és szándékosan támogatott is.
Szó sincs tehát arról, hogy a kálvinizmus csak a hierarchiával szemben folytatott ellenállásának akaratlan következménye gyanánt segítette volna elő a művészet felszabadulását. Ellenkezőleg: követelte ezt a felszabadulást és a saját területén végre is kellett azt hajtania egész életfelfogása és világnézete alapján. A világ nem valami elveszett bolygó, amely ezentúl csak azt a szolgálatot teszi, hogy helyet ad az egyháznak, ahol az mint harcoló egyház fennállhat, és az emberiség nem céltalan emberi tömeg, amely csupán arra való, hogy alkalmat adjon a kiválasztottaknak a megszületésre. Ellenkezőleg, ez a világ Isten hatalmas cselekedeteinek színpada, és ez az emberiség az Ő kezének teremtése, amely, eltekintve a maga saját boldogságától s attól, amit a jövő hoz el, itt ebben az ideiglenes állapotban is hatalmas fejlődési folyamaton megy át, s a történelmi fejlődésnek eme folyamatában is Isten nevét tartozik magasztalni. Isten ehhez az emberiségnek különböző életnyilvánulásokat adott, és ez életnyilvánulások között a művészet önálló helyet foglal el. A művészet a teremtésnek olyan rendjét tárja fel előttünk, amilyet sem a tudomány, sem az állambölcsesség, sem a vallásos élet, sőt maga a vallás sem adhat meg. A művészet olyan növény, amely a saját gyökeréből táplálkozik és virul. A kálvinista elv nem tagadja, hogy ennek a növénynek is szüksége lehet ideiglenesen támaszra, s hogy az egyház a régebbi időben kiváló módon nyújtotta ezt a támaszt; de azért végtére mégis csak azt kívánta, hogy a művészet eme virága elegendő erőt nyerjen arra, hogy támasz nélkül is fel tudja emelni a maga koronáját a saját törzsén a magasba. És elismerte azt is, hogy a művészet
182
eme növénye számára a létezés és növekedés törvényét a legkorábban és legvilágosabban a görög művészek ismerték fel, úgy, hogy ennek folytán minden magasabb művészetnek újra és újra eme klasszikus fejlődésnél kell keresnie és találnia a maga igazi ösztönzését. De nem azért – és erre mindjárt rátérek –, hogy a művészetek Görögország művészi fejlődése mellett egyszerűen megálljanak, vagy annak pogány megjelenési formáját kritika nélkül átvegyék. Mert a művészet sem marad meg a maga keletkezési állapotában, hanem mind gazdagabban ki kell fejlődnie, s egyúttal ebből a fejlődésből mindazt ki kell küszöbölnie, ami virágzása folyamán helytelenül belévegyült. Csak növekedésének és virágzásának törvénye maradhat meg művészeti törvényül: olyan törvényül tehát, amelyet nem kívülről erőszakoltak reá, hanem saját lényének vizsgálata alapján ismertek fel, s a természetellenes kötelékek alól való ezen feloldatásban, valamint a természetes kötelékekkel való ezen megkötöttségben kell keresni a művészet számára is az igazi szabadságot. És annak, aki most már azt gondolná, hogy ennek folytán a kálvinizmus a vallás szent területét a művészet és a tudomány területétől meg akarja fosztani, meg kell mondanunk, hogy éppen a kálvinizmus az, amely azt akarja, hogy az élet e két nagy hatalmassága az egész emberi életet átölelve tartsa. Legyen tehát egy oly tudomány, amely nem nyugszik addig, míg az egész kozmoszt át nem gondolta; legyen tehát egy oly vallás, amely addig meg nem pihenhet, míg az egész emberi életet át nem hatotta; de legyen aztán olyan művészet is, amely az élet egyetlen területét sem ócsárolja, s ezért az egész emberi eletet, annak legjelentéktelenebb mozzanataival együtt, felveszi a maga világába.
A művészet területének ezen széles kiterjesztése egyúttal alkalmas átmenetül fog nekem szolgálni utolsó megjegyzésemhez, amelyre nézve az önök türelmét még igénybe veszem, hogy ti. a kálvinizmus tényleg és konkrét érte-
183
lemben véve is előmozdította a művészetek kifejlődését. E pontnál talán nem is szükséges mondanom azt, hogy a kálvinizmus a művészet területén sem játszhatta a varázsló szerepét, és hogy csak a természeti feltételek útján hathatott. Hogy az olasz az énekre alkalmasabb gégét nyert a természettől, mint a skót, s hogy a németben nagyobb dalolási kedv lakik, mint a hollandusban, ez olyan tagadhatatlan tény, amivel a művészetnek Róma uralma alatt épp úgy számot kellett vetni, mint a kálvinizmus uralma alatt. Mindezek olyan okok, amelyek miatt sem logikus, sem becsületes ítélkezésnek nem lehet tartani azt, ha valaki a kálvinizmusnak azért tesz szemrehányást, ami közvetlenül a nemzeti jelleg különbözőségéből ered. Épp ily kevéssé lehet megütközni azon, hogy a kálvinizmus a mi északi országainkban nem tudott márványt, porfirt, vagy arduinkövet elővarázsolni a földből, és hogy emiatt az építő- és szobrászművészet, amelynek nagymennyiségű terméskőre van szüksége, mint anyagra, azokban az országokban fejlődött ki teljesebb mértékben, ahol a kőbányák bővebben nyújtják ezt a kincset, mint pl. Hollandiában, amely országnak talaja agyagból és iszapból áll. Költészet, zene, festészet: ez a három teljesen szabad és minden természeti előfeltételtől független művészet tehát csak az, ami itt vizsgálódásunk tárgya lehet. Nem mintha a mi városházépítészetünknek nem lenne meg a maga tisztes helye az architektúra alkotásai között. Leuven és Middelburg, Autwerpen és Amsterdam még most is bizonyságai lehetnek annak, hogy mit tudott alkotni a holland művészet is a kőből. S az, aki látta Quellinus és de Keyzer szobrait Antwerpenben és Hallgatag Vilmos sírján, nem fogja tagadni a véső eme művészeinek rátermettségét. Ámde ezzel szemben áll az az ellenvetés, hogy városházaink jóval a kálvinizmus fellépése előtt készültek, ahogy későbbi fejlődésükben sem mutatnak fel egyetlen olyan vonást sem, ami a kálvinizmusra emlékeztetne. A kálvinizmus, amely a maga elvénél fogva sem ka-
184
tedrálisokat nem alapított, sem palotákat nem épített, sem amfiteátrumokra nem vágyódott, nem állíthatott elő hatalmas architektonikus alkotásokat sem, s épp ily kevéssé volt képes felébreszteni azt az ösztönt, hogy az ily óriási építmények fülkéit istenadta művészek a szobrászat alkotásaival népesítsék be.
A kálvinizmusnak a művészettel szemben szerzett érdemei egyebütt keresendők, éspedig nem az objektív, hanem kizárólag a nagyobb mértékben szubjektív művészetekben, amelyek milliók támogatása és a márványbányák segítsége nélkül is szabadon virágoznak fel az emberi lélekből. A költészetről most itt hallgatok, bár egyébként mégis rá kellene mutatnom a holland költészetre; de már maga nyelvünk ismeretlensége és elszigeteltsége költészetünket is elzárta a világtól, úgy, hogy akármilyen kiváló költők támadtak is egyszerre több iskolában közöttünk, befolyásuk természetszerűleg csak nemzeti művelődésünkre terjedhetett ki, és így a világ költészetében szerepet nem játszhatott. Ez az előjcg csak ama néhány nemzet számára van fenntartva, akiknek nyelve a nemzetközi érintkezés közvetítő eszközévé vált. Ha azonban a nyelv területe a kisebb nemzetekre nézve szűk korlátok közé van is szabva: a szem már nemzetközi, és a zenét, amely a fülre hat, minden egyes emberi szív megérti. Ezért tehát annak, aki a kálvinizmusnak a művészet fejlődésére és virágzására vonatkozó hatását akarja kutatni, internacionális értelemben véve erre a két művészetre kell szorítkoznia s azt a kérdést kell magához intéznie, hogy vajon mit jelentett a kálvinizmus a festészetre és a hangok világára nézve.
És ha így tesszük fel a kérdést, akkor mind a két említett művészetre nézve megállapíthatjuk, hogy mielőtt a kálvinizmus fellépett, úgy a festészet, mint a zene magasan a népélet felett lebegett, s csak a kálvinizmus hatása alatt szállott alá a nép gazdag életébe. A zenére nézve ezt nyomatékosan ki fogom mutatni önöknek felolvasásom végén, s
185
ami a festészetet illeti, elegendőnek tartom felhívni figyelmüket arra, amit a hollandiai művészeti iskola a tizenhatodik és tizenhetedik században ecsettel és tűvel elővarázsolt. Rembrandt neve maga a művészeti kincsek egész világát idézi a lelkünk elé. Valamennyi ország és világrész múzeumai versenyre kelnek egymással abban, hogy hihetetlen pénzösszegekért rátehessék a kezüket arra, ami ezen kincsekből néha felszabadul. Még a Wall Street-i alkusz is tiszteletet érez azzal a művészeti iskolával szemben, amelynek művészi termelése olyan óriási tőkét reprezentál. S még ma is a legjelentékenyebb festők keresik motívumaikat s művészeti irányukat abban, ami akkor mint teljesen új művészi teremtés lepte meg a világot. Természetesen azonban azt már nem szabad itt kérdeznünk, hogy vajon mindezek a művészek egyénileg külön-külön kifogástalan kálvinista felfogásúak voltak-e. Hiszen abban a festészeti iskolában is, amely Róma hatása alatt a mienket megelőzte, nagyon ritkák voltak az ún. "jó katolikusok." Az ilyen szellemi befolyás nem személyileg hat, hanem ráüti a maga bélyegét a környezetre, a társadalmi életre, a szemléletek, a képzetek és eszmék világára, s a benyomásoknak ebből az összességéből születik azután meg az ilyen művészeti iskola. Ha tehát a dolgokat ilyen szempontból nézzük, akkor félreismerhetetlen tény lesz előttünk az, hogy a holland festészeti iskolában annak ekkori jelene és a múlt között nagy ellentét volt. Azelőtt a nép nem számított; jelentősége a festészet szemében csak annak volt, aki magasan kiemelkedett a népéletből, ti. az egyház magasabb világának, a lovagok és fejedelmek magasabb légkörének. Ettől kezdve azonban a nép nagykorúvá lett, s a kálvinizmus auspiciumai alatt, mint az újabb kor demokratikus életének próféciáját, a festészet proklamálta először a népek nagykorúságát. A család megszűnt az egyház függeléke lenni, s önálló jelentőségében lépett az élet színpadára. Az egyetemes kegyelem fénye mellett látni való volt, hogy az egy-
186
házon kivüli élet is nagyon érdekes és mindenféle művészeti motívumot tartalmaz A közönséges emberi élet, miután a magasabb osztályok nyomása folytán minden józan realitásával együtt évszázadokon át rejtve maradt, most mint valami új világ jött elő rejtekéből. Közönséges emberi életünknek messzemenő emancipációja következtett be, és a szabadságra irányuló ösztön, amely ezáltal a népek szívét meghódította, kedvét lelte abban, hogy élvezze is ama kincseit, amelyeket annyi ideig vakon elhanyagolt. Maga Taine * magasztalja ezt az áldást, amely a kálvinizmusnak a szabadságra irányuló ösztönéből a művészet területére kiáradt és Carrière, * aki maga éppoly kevéssé volt kálvinista, hangosan hirdeti, hogy egyedül a kálvinizmus volt képes feltörni a talajt a szabad szépség számára, hogy az a felszántott földön majdan felvirágozhassék.
Ezenfelül pedig már nem egyszer rámutattak arra, hogy tisztán kegyelemből való elválasztás gazdag gondolata mily jelentékenyen hozzájárult ahhoz, hogy a művész szeme a kicsiny és látszólag semmis dolgok érdeklődést keltő jelentősége előtt felnyíljék. Ha Isten nem a külsőt, hanem a belsőt nézi, vajon nem volt-e ebben útmutatás a művész számára, hogy a megszokottat és mindennapit figyelje meg; hogy e mindennapi alatt az emberi szív mozdulásait és hajtó rugóit kutassa, és hogy az eszményt, ami ebben van, művészi érzékével megragadja, hogy aztán végül ecsetjének művészetével az egész világ előtt láthatóvá tegye azt, amit művészi érzéke abban felfedezett. Úgy, hogy ezen az alapon maga az emberi lét balgasága, sőt drasztikussága is a művészi produkció motívumává lett; hiszen az is a csodálatos, bár megromlott emberi szívből fakadt. Saját tévelygésének képét kellett odatartania az ember elé, hátha elfordulhat még attól. Ha a művészek eddig kizárólag a próféták és
* Taine: Philosophie de l'art dans les Pays Bas p. 148. II.
** Carrière: Die Kunst im Zusammenhang mit der Kulturentwicklung IV. p. 303.
187
apostolok, a szentek és papok idealizált alakjait vetették vászonra, akkor most, mikor Isten a közönséges polgárt és napszámost is elválasztotta, lebilincselőnek kellett lennie a népből származó férfi fejének, alakjának, lénye egész kifejezésének is, s az emberi személyiséget minden rangban és állásban a vászonra kellett vinni. És ha eddig minden tekintet teljesen és egyedül a fájdalmak ama Férfiának szenvedéseire irányult, most azt is észrevették az emberek, hogy a mindennapi nyomorúságban is vannak szenvedések, amelyek az emberi szív érdekes titkait hozzák napfényre, és feltárják előttünk a szenvedések hosszú sorát, úgy, hogy ezeken át a Golgota tökéletesen egyedülvaló jelentőségét még szentebben és még mélyebben megértjük. Mármost az egyháznak semminemű hatalma nem vezette többé a művészt, a palotákból származó pénznek semmiféle hatalma nem kötötte őt. A művész, mint ember, szabadon járt-kelt az emberek között, s valami egészen más, sokkal gazdagabb dolgot fedezett fel az emberi életben és az emberi élet mögött, amit eddig még azok sem gyanítottak még távolról sem, akik a művészet területén a legmélyebben láttak. Rembrandt számára, mint Taine olyan elmésen jegyzi meg, az élet ott volt az ő sötét színei mögött, de éppen ebben a félhomályban ragadta ő meg az életet olyan különös és mély valóságában. És így, a népek nagykorúvá nyilvánítása és a szabadságra irányuló ösztön következtében, amelyet a kálvinizmus a népek szívében felébresztett, a megszokott és mégis oly gazdag emberi életben egészen új világ tárult fel a művészet előtt. S ennek az újonnan felfedezett világnak gazdag tartalmából, a hollandiai festőiskola, azáltal, hogy volt érzéke a kicsiny és jelentéktelen dolgok iránt is, és volt szíve az emberiség szenvedései számára: a művészetnek ama csodálatos kincsét vitte vászonra, amely hírnevét örökkévalóvá teszi, és amely a művészet újabb hódításai számára minden nép előtt feltárta az utat.
188
És most végezetül vegyük vizsgálat alá a kálvinizmus jelentőségét a zenére nézve. Oly előnye ez a kálvinizmusnak, amely kevésbbé ismeretes, de azért jelentős, mint Douen mondja, aki a maga két vastag nyolcadrétű kötetében * ezt még tíz évvel ezelőtt kifejtette. A zene és festészet itt párhuzamosan halad. Valamint az egyházi arisztokratikus korszakban csak a magas és szent személyek és cselekmények bilincselték le az ecset mestereit, úgy zenei téren a Gergely-féle – bizonyára mély, de egyhangú – cantus planus, vagy plain chant uralkodott, amely a ritmust tagadásba vette, az összhangot nem ismerte, és a maga kezdettől fogva kimutatott konzervatív jellegével – mint egy művészetismerő bizonyította – a zene minden fejlődésének útjában állott. ** Mélyen ezen, mondhatnók hivatalos zeneművészet alatt, felvirágzott a nép körében a szabadabb éneklés is, amelyet, fájdalom, sokszor a Venus-imádás inspirált, és a jobbindulatú egyházi fejedelmek megbotránkozására, például az úgynevezett szamárünnep alkalmával a templomok falai közé is behatolt, s ott alkalmat nyújtott azokra a botrányos jelenetekre, amelyeknek csak a tridenti zsinat vetett véget.***
Egyedül az egyháznak volt joga ahhoz, hogy zenét szerezzen; amit a nép játszott és ápolt, azt a művészet méltósága alatt állónak tartották, s magában az imádság házában is, a népnek csak hallgatni lehetett a zenét, de azzal együtt
* O. Douen, Clément Marot et le Psautier Huguenot. Deux volumes en grand octavo de 738 et de 713 pages. Paris, à l'imprimerie nationale. 1888–89.
** "Le resultat de la conservation perpétuelle d'un système de tonalité, ou de la forme de la gamme, est l'impossibilité du progrès dans l'art." Biographies des musiciens. Introduction. p. LV.
*** Conc. Trident 22. Sessio. 1562. szept. "Ab ecclesiis vero musicas eas ubi, sive organo, sive cantulascivum, aut impurum quid miscetur, item seculares omnes actiones vana atque adeo profana, colloquia deambulationes, strepitus, clamores, arceant, ut domus Dei vere domus orationis esse videatur et dici possit."
189
énekelni nem volt szabad. Így tehát a zene, mint művészet, meg volt fosztva önálló jellegétől. Csak amennyiben az egyháznak akart szolgálni, fejlődhetett művészet gyanánt. Amire a saját területén mert vállalkozni, az nem emelkedett felül a népies használaton. És miként az élet minden területén általában a protestantizmus, következetesen azonban csak a kálvinizmus vetett véget az egyház gyámkodásának, úgy a zeneművészet is a kálvinizmussal szemben van hálára kötelezve azért, hogy felszabadult, és hogy megnyílt az út a zene egész modern fejlődése számára. Mert hiszen éppen azoknak, akik a kálvinista zsoltáréneklés hangmenetét megalkották, volt először bátorságuk arra, hogy a cantus firmus kötelékei alól felszabaduljanak, s dallamaikat a hangok szabad világából merítsék. E műveletnél ugyan a népdalra tértek vissza, de csak – mint Douen mondja – azért, hogy azt megtisztítva s a keresztyén lelkület komolyságával átitatva adják vissza a népnek. Ettől fogva a zenének sem a különös kegyelem nyomasztó korlátoltsága alatt, hanem az egyetemes kegyelem széles és termékeny talaján kellett virágoznia. A kar elhallgatott, a népnek magának kellett a templomban énekelnie, s ezért Bourgeois-nak [162] s a kálvinista virtuózoknak, akik oldala mellett állottak, a népies dallamhoz kellett visszatérniök, de csak azért, hogy a nép most már ne csak a csapszékekben és az utcán énekeljen, hanem az Isten házában is, hogy dallamaikban a szív komolysága arasson diadalt a szenvedély heve felett.
Ha tehát ez a kálvinizmus általános érdeme, hogy ti. a laikusokról szóló felfogást a hívők egyetemes papságának gondolata [163] által teljesen megszüntette, és ezt a zene területén is keresztülvitte, akkor a történelmi hűség megkívánja, hogy erre még konkrétabban is kiterjeszkedjünk. Ha Bourgeois az a nagy mester, akit művei még most is ama kor európai protestantizmusának legzseniálisabb komponistájaként tüntetnek fel, akkor egyúttal ne felejtsék el önök azt sem, hogy Bourgeois magában Genfben s egyszersmind Kál-
190
vin szemei előtt, sőt részben az ő vezetése alatt működött. Már pedig ez a Bourgeois az az ember, akinek először volt bátorsága arra, hogy a nyolc gregoriánus változat pótlásául a majeur és mineur két változatát felvegye a népzenéből. Neki volt bátorsága a népzene művészi szépségét vallásos énekekben megszentelni, s ezáltal a tisztesség pecsétjét nyomni arra a zeneszerzési módra, amelyből az egész modern zene kifejlődött. Ugyanezt művelte Bourgeois az összhang vagy a sokszólamú ének felvételével is. * Ő volt az, aki a dallamot és a dalt egybekötötte az "expresszió" által. A solfége, a hangárnyalatok számának leszállítása, a különböző hangvezeték között való világosabb különbségtevés, ami által a zene ismerete annyira könnyebbé lőn téve s oly széles kiterjedést nyert, mind Bourgeois-nak köszöni alkalmaztatását. És midőn az ő kálvinista művésztársa és Palestrina tanító mestere, Goudimel, ** a nép egyházi éneklését kileste, s eközben észrevette, hogy a magas gyermeki hang a tenort, amely eddig vezető szerepet játszott, túlcsengi, ő volt az, aki először vétette át a szopránnal a tenor vezetését; olyan változás volt ez, amely megtermékenyítő befolyását attól az időtől fogva egész mostanáig megtartotta.
Bocsássanak meg önök, hogy egy pillanatra ezekbe a részletkérdésekbe kellett belebocsátkoznom, de a protestantizmus és a kálvinizmus érdeme zenei területen sokkal magasabban áll, semhogy tovább is tiltakozás nélkül tűrné a félreismertetést. Ha a kálvinizmus sok más művészeti területen csupán közvetve segítette is elő a művészet felvirágzását azáltal, hogy azt nagykorúnak jelentette ki és önálló
* Hogy a kontrapunktórikus letét már a 15-ödik században az egyházi iskola szerzeményeiben megjelenik, azt termeszetesen ezáltal a legkevésbé sem tagadjuk, sem pedig ezzel ellene nem mondunk a ténynek.
** Goudimel flamand származású ember volt. Először Rómában III. Pál pápa felügyelete alatt nyitott szabad művésziskolát a laikusok számára, s a legjobb tanítvány, aki ebből az iskolából kikerült, Palestrina volt. [Az angol kiadás lábjegyzete szerint ezt a tanítványsági kapcsolatot újabban kétségbevonják. – NF]
191
jellegében kifejlesztette, zenei téren a kálvinizmus hatása nagyon pozitív volt, épen mivel szellemies istentiszteletében, amelyben a többi érzékiesebb művészetek számára nem volt hely, az éneknek és a zeneművészetnek egészen új szerepet jelölt ki azáltal, hogy a népéneklést életre hívta. Bármit tett is a régi iskola, hogy az újabb fejlődéshez csatlakozzék, a modern fejlődés a cantus firmus számára természetellenes maradt, mert az egészen más gyökérből sarjadt. Viszont a kálvinizmus nemcsak hogy csatlakozott a zene újabb fejlődéséhez, hanem Bourgeois és Goudimel vezetése alatt a művészet területén az első indítást adta meg ehhez a modern fejlődéshez, úgy, hogy maguk a római katolikus írók akaratuk ellenére is kénytelenek elismerni, hogy az az elragadó szépség és gazdagság, ahová ez a mi mostani évszázadunk zenei téren felemelkedett, nagyrészben az eretnek egyházi éneknek köszönhető.
Hogy a későbbi korban a protestantizmus e tekintetben elvesztette befolyását, azt el kell ismernünk. Valami egészségtelen spiritualizmus csúszott be később az anabaptista körökből közénk is. De ha római oldalról ezen szép múltunkat teljesen félreértve a kálvinizmust azzal vádolják, hogy zenei téren esztétikai korlátoltságban szenved, az illetőket emlékeztetnünk kell arra, hogy a zseniális Goudimelt Szent Bertalan éjszakáján éppen a római fanatizmus gyilkolta meg. Olyan tény ez, mely önkéntelenül is arra a kérdésre vezet: vajon van-e még joga az erdő csendessége miatt panaszkodnia annak, aki saját kezével fogta el és ölte meg a csalogányt?
JEGYZETEK
157. Hartmann (1842–1906.) híres pesszimista német filozófus.
160. Re galantuomo = derék, becsületes király. I. Victor Emanuel jelzője az olasz nép részéről.
161. Salamon templomépítése és Hiram szerepe leírva található a Királyok I. könyve 5. részében.