A PREDESZTINÁCIÓ
ÉS PROBLÉMÁI
Irta:
DR. SEBESTYÉN JENŐ
budapesti ref. teol. tanár
BUDAPEST, 1922
Kiadja a Magyar Vallásos Traktátus Társaság
KAPOSVÁR, 1922
Nyomatott Szabó Lipót könyvnyomdájában
A predesztináció és problémái.
I.
Bevezetés.
A Kálvin Szövetség által rendezett konferenciák résztvevőinek már régebben az volt a kívánsága, hogy egy alkalommal a predesztináció tárgyalására is szakítsunk időt magunknak. És bár a predesztinációról tárgyalni népszerűen tudományos modorban nagyon nehéz, mégis meg kellett tennünk, mert egyfelől a kálvinizmusnak e nagy központi tanítása a mi egyházi életünkben nagyon is el van temetve, (annyira, hogy bár református dogmatikusok szerint ez a tan az egyház szíve, a cor ecclesiae, nálunk már nem igen alkotó része a vallásos életnek), másfelől azonban, amennyiben beszélnek is róla az emberek, ez a gondolkodás annyira telítve van hibákkal, egyoldalúságokkal és félreértésekkel, hogy már csak ezért is szükség van a predesztináció lényegének és problémáinak rövid kifejtésére; bár azt hiszem, hagy ezeknek tárgyalásánál két rövid előadás csak azok számára lehet elég, akik e kérdésekkel úgy tanulmányaikban, mint különösen hitéletükben már mélyebben is és többször is foglalkoztak.
Ha a teológiát a szellemi élet különálló birodalmának vesszük, amint hogy annak is kell tekintenünk, úgy megállapíthatjuk azt is, hogy ez az ország nem a könnyen átrepülhető és betekinthető síkságok, hanem az égbenyúló hatalmas hegyóriások és hegyrendszerek hazája, amelyekből szakadatlanul szivárognak,
4
csörgedeznek és ömledeznek a metafizika életet adó vizei, hogy az emberiség szomjúságát oltogassák s a szellemi élet egyéb birodalmainak kiszáradásra egyébként annyira hajlandó mezőségét folytonosan öntözgessék, táplálják és gazdagítsák.
Ezek között a hatalmas hegyrendszerek között a legfélelmetesebb, legszédítőbb, legveszedelmesebbnek látszó a predesztináció égbenyúló csúcsokkal megrakott vidéke. E csúcsok közül nem egy szakadatlanul az örökkévalóság ködébe burkolva rejtőzik és meredezik előttünk némán és szótlanul. Irtózatos mélységek szédítő magasságokkal váltakoznak; az örök, megfejthetetlen ellentétek, az antinómiák vidéke ez a terület. "Együtt mélység és magasság", ahogy a zsoltáros könyv mondja... Csoda-e hát, ha az egyszerű hívő olyan könnyen visszaretten e zordon vidékek veszedelmes szirtjeitől? Hiszen még a teológusok jó része is jobban szeret lenn a meleg, csendesebb völgyekben élni és dolgozni, s ha megy is feljebb és feljebb, megelégszik az evangéliumoknak napsugaras síkságaivai vagy legfeljebb azok szelíd hajlású halmain pihen meg a lelke; de igen gyakran nem érzi jól magát Pállal, aki éppen a predesztináció sziklaóriásainak legbiztosabb kalauza. Még a reformátorok is, akik pedig mind nekivágtak e csodás vidéknek, s eleinte mindannyian vallották a predesztinációt, az első csúcsok megmászása után lassanként visszahúzódtak. Luther nem akart vagy nem mert a predesztinációval később alaposan foglalkozni, s e kérdések tárgyalását elkerülte. Zwingli már a leghatározottabban, teológiai alapon, Isten lényegéről alkotott felfogásából kifolyólag vallotta ugyan azt, de nem tisztán, mert már inkább determinizmussá tette a predesztináció tanát. Kálvin volt leginkább az, akinek merészröptű s az Írás szövétnekével az örökkévalóságot is kutatni akaró lelke nem nyugodhatott bele abba, hogy e csúcsok lábainál megálljon és visszaforduljon. Neki előre kellett menni! S ebben a szédítő mélységek felett járó, csúcsról csúcsra kúszó útjában ott találta maga előtt Augustinust, akit meg Pál vezetett. Így jutott ő a predesztináció vizsgálatában oly mélységek és magasságok fölé, ahová addig teológus nemigen ért. Körülötte ott tátongtak az autinómiák rettentő hasadékai.
5
Feje felett az örökkévalóság megfejthetetlen rejtelmes felhői; de ő érezte, hogy mindezek felett tartja őt az Isten keze, s neki fel kell jutnia e csúcsokon addig, ameddig hívő eljuthat. Érezte, hogy csak ez az út vezet az Isten igazi megértéséhez, s ezer kérdésre csak ott fenn a szédítő magasságban találhat feleletet. Azonban teljes komolysággal figyelmeztet bennünket arra is, hogy a predesztináció tárgyalásánál a lehető legnagyobb óvatossággal járjunk el, mert az eleve-elrendelésről való vitatkozást, noha az magában véve is nehézkes dolog egy kissé, nagyon is zavarossá, sőt egészen veszedelmessé teszi az emberek kandisága. Másfelől azonban kárhoztatja azok álláspontját is, akik éppen ezért azt akarnák, hogy "egy szó említés se történjék az eleveelrendelésről", mert az "veszedelmes szirt", amelyet messzire el kell kerülni. Mert "bár ezeknek tartózkodása – mondja Kálvin – méltán dicséretet érdemel azért, hogy felfogásuk szerint oly nagy józansággal kell érinteni a szent titkokat, mégis, mivel a kellő mértéknél jóval alább szállnak, keveset érnek el az emberi észnél, amely vakmerőségében nem engedi magát korlátok közé szorítani. "Óvakodnunk kell tehát, – folytatja – hogy attól, amit a Szentírás az eleve-elrendelésre vonatkozólag előad, a hívőket el ne zárjuk, nehogy olyan színben tűnjünk fel, mint akik rosszakaratúlag megfosztjuk őket Isten jóléteményétől, vagy a Szentlelket vádoljuk és gúnyoljuk azzal, mintha olyant is tanított volna, amiket üdvös dolog volna valamiképpen eltitkolni. Engedjük meg – mondom – a keresztyén embernek azt, hogy Istennek összes őreá célzó beszédei előtt megnyithassa lelkét és füleit, de azzal a kikötéssel, hogy amint az Úr becsukta az Ő szent száját, ő is zárja be maga előtt a további kutatás útját".
Kálvin volt tehát az, aki a predesztináció leghatalmasabb problémáit elsősorban gazdagon átélte, azután előttünk feltárta s számunkra az egyetlen elfogadható feleletet megadta. Tehát feltárta és nem kispekulálta, mint valami filozófiai rendszert, ahogy ellenségei hirdetik. Ahogy a Gaurizankar vidékét s a Mont-Blanc vidékét is feltárták, miután évszázadokon keresztül hozzáfogni nem mertek, úgy tárta fel Kálvin is a predesztináció kezdettől
6
fogva meglepő problémáit. Mindig küzdenünk kell tehát az ellen a felfogás ellen, mintha a predesztináció csak Kálvin dogmája és az ő találmánya lenne. Mert a predesztináció gondolata minden vallásban adva van, sőt azt mondhatnók, hogy a teremtő, Fenntartó és gondviselő, abszolut, öntudatos és mindenható szellemi valóságban való hit egyenesen követeli, tehát posztulálja azt. Ez a tan tehát lényegében az egész keresztyénségé, sőt minden magasabbrendű s főleg egy Istenben hívő vallásé. Kálvin érdeme tehát csak az, hogy Pál és Augustinus nyomán ő is szemébe mert nézni e problémáknak és végig mert gondolni minden kérdést, bárhova vezetett is az.
Ő tehát nem áll meg a problémák kezdeténél. Mert hiszen elvégre ott is meg lehet állni és lehet dicséretreméltó vallásos életet élni a predesztinációval való foglalkozás nélkül is, aminthogy a Mont-Blanc tövében is eléldegélt a svájci paraszt, évszázadokon át, anélkül, hogy szükségét érezte volna annak, hogy azt megmássza. De aki sub specie aeternitatis, tehát az örökkévalóság tükrében és távlatából, szent tisztelettel, szinte azt merném mondani, hogy az Isten látószögéből akarja nézni a mindenség és a saját életét, annak meg kell mászni azokat a csúcsokat, amelyekről egyedül lehet a mindenséget betekinteni s az élet értelmét valamennyire megérteni. És Kálvin érezte, hogy az emberi élet célját, rendeltetését, az örökkévaló Isten világtervét s magát a mindenség életét is csak úgy érti meg igazán, ha egyfelől keresi az Isten akaratát, másfelől pedig teljesen alárendeli magát az ő kijelentett akaratának.
Azonban ne gondoljuk azért azt, hogy Kálvin csak valami skolasztikus okoskodás útján jutott el a predesztinációhoz. Nem úgy, hanem hit és tapasztalat által, mert olyan magasságokban, amilyenekben Kálvin járt, már nem is lehet másként gondolkozni. Bizonysága ennek az, hogy mennél erősebb, mélyebb és szélesebb látkörű a hit, annál könnyebben, biztosabban érti meg a predesztinációt. És, mindazokban a korokban, mondja Nitzsch, a német dogmatikus, amelyekben a keresztyénség felségessége és újszerűsége új fényben ragyog fel az emberiség előtt, a teremt-
7
mény Istentől való abszolút függésének különösen hangsúlyozott voltát figyelhetjük meg. Ezért van, hogy minden elsőrangú reformátor legnagyobb ellenségének az ember függetlenségét hangoztató pelagianizmust tekintette. Helyesen értelmezve – folytatja Nitzsch – mindenesetre ez, ti. az Istentől való abszolút függés és minden saját érték megtagadása, tehát az alázat az alapja minden élő vallásos érzésnek. És figyeljük meg azt a tényt, hogy minden ellentét, vita és harc mellett is végeredményben egy vallomásban minden keresztyén felekezet találkozik a világon, s ez az, hogy akárhogyan magyarázzák is, mégis minden úgy történik a világon, ahogy az örökkévaló Isten, a menny és föld teremtője akarja. Ez pedig tágabb értelemben már maga a predesztináció.
Az emberek azonban nem ez ellen a tanítás ellen lázadoznak, haem a szűkebb értelemben vett predesztináció ellen, amely az üdvösségre és kárhozatra vonatkozik. Pedig ha valljuk azt, hogy az Isten abszolút mindenható és szuverén teremtője, fenntartója és gondviselője a világnak, aki a mindenséget és benne az embert a saját dicsősége ragyogtatására teremtette, akkor vallanunk kell az örök végzések alkalmazását és érvényességét a mindenségben élő értelmes lényekre, az angyalokra és emberekre nézve is. Kálvin tehát így határozza meg a predesztinációt: "Eleveelrendelésnek pedig az Isten azon örök elhatározását nevezzük, amellyel önmagában elvégezte azt, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremt mindenkit, hanem némelyeket az örök életre, másokat pedig az örök kárhozatra rendelt már kezdettől fogva".
A predesztináció tehát Isten döntése az egész emberi nemzetségre nézve, éspedig nemcsak egy távollevő, halál utáni állapotra, hanem az egész életre vonatkozólag is. A predesztináció mindennapi felfogása csak azt látja, hogy Isten némelyeket örök üdvösségre, másokat meg örök kárhozatra rendelt. De nekünk ezt nagyobb távolból kell néznünk, s észre kell vennünk a predesztináció-gondolat egész szellemi hátterét, amely Isten örök végzésében, sőt végső fokon magában az Istenben s az Ő lényegében gyökerezik. Azonban az embereket éppen erre lehet a legnehezebben
8
kényszeríteni. Mert a predesztináció nem csupán azt jelenti, hogy adva van a cél: a halál utáni állapot, üdvösség vagy kárhoztatás, s minket Isten a cél felé, akaratunk ellenére, fatalista alapon lökdös, vonszol és kényszerít, hanem életünket rajtunk, énünkön, akaratunkon keresztül úgy irányítja, hogy mialatt egyfelől mi is akarjuk azt, amit ő akar: addig a saját életünk munkája is az egész élet, s a saját értékünk gyümölcse annak minden mozzanata. A predesztináció tehát nem egyéb, mint Isten örök végzéseinek érvényesülése életünk minden mozzanatára; úgy itt a földön, mint a másvilágon.
Már most a predesztináció egész főkérdése azon fordul meg, hogy elfogadjuk-e Isten korlátlan és abszolút szuverénitásának érvényesülését a mindenség élete minden mozzanatában vagy nem?
Kálvin elfogadta, tehát vallania kellett a predesztinációt is. A teológusok egy része azonban nem fogadja el, és azt mondja: csak a természetre nézve fogadjuk el, az emberre nézve nem. Az ember tehát kivétel.
Isten abszolút mindenható. Ez az Augustinus és Kálvin álláspontja.
Isten és az ember közös megegyezéssel dolgoznak. Ez a közvetítő álláspont. Alkalmazzuk ezeket a hitre, megtérésre s az üdvösség dolgaira általában; ekkor azt látjuk, hogy 1. Kálvin szerint: Isten munkálja bennünk mind a hitet, mind a megtérést, újjászületést és az üdvösséget, sőt még az akarást is. (Filippi 2,13.) 2. Pelagius szerint Isten türelmesen vár, míg az ember megtér. Tehát csak akkor üdvözítheti az embert, ha az ember is akarja azt. 3. Az üdvözülés csak úgy lesz meg, ha Isten is akarja és az ember is. Ha egyik nem akarja, már nem lehet, tehát mind a kettőnek kell akarnia. Ez a közvetítő álláspont.
És figyeljük meg az üdvösség elnyeréséről szóló tan történetét. Az összes teológusokat e három csoport valamelyikébe lehet sorozni. Az egész predesztináció-vita lényegében e három pontra zsugorodik össze, mert minden probléma ebből a kérdésből fakad, ti. abból, hogy milyen az Isten és ember között levő helyes vi-
9
szony általában s az üdv elnyerését illetőleg különösen. Másfélezer év óta (illetve az első 3 századot Augustinusig nem számítva, mert akkor még szenderegtek e problémák) ekörül forog a kérdés, de általánosan megnyugtató megoldást még nem találtak, mert nem elég tiszta boncolással nézték a kérdést, s ami a legfurcsább, mind a három csoport a Szentírásra támaszkodik. És mint ma is minden szekta, úgy ez a három tábor is megtalálni véli a maga textusait a bibliában.
Álljunk meg egy percre e jelenségnél, mert a predesztináció es a Szentírás szellemének megértéséhez ez a tény rendkívül fontos. Az Írás ugyanis az üdvösség megszerzésére, de általában az Isten és ember minden kapcsolatára vonatkozó kérdésben kétféleképpen tanít. Megvannak benne a súlyos, abszolút és örök predesztinációt hirdető versek, mint locus classicusok: de megvannak azok is, amelyekre Pelagiusék támaszkodnak s amelyekből az látszik, mintha minden az embertől függne s őrajta fordulna meg. Ha például egyik helyen azt olvassuk, hagy Isten a maga abszolút gondviselésében nemcsak mindenekről gondoskodik, hanem Ő ébreszti fel a hitet, Ő adja az újjászületés lelkét, s a pogányok közül is csak azok hittek Pál beszédének, akik örök életre választattak vala (Csel 13,45), akkor a másik helyen meg azt találjuk, hogy az ember az oka a maga hitetlenségének. Térjetek meg, teremjetek megtéréshez való gyümölcsöket stb. Sőt még erősebb lesz a rejtély, amikor az egyik helyen minden, még a gonosz is Istenre van vissza vezetve, addig más helyen meg ott áll az ember, mint cselekvéseinek egyedüli oka és szerzője, teljes felelősséggel.
Azt hiszem, hogy a Szentírás tanításainak e kettőssége és ellentétessége sok fejtörést és bizonytalanságot okozott nem egy teológusnak és bibliaolvasónak. És ez mindaddig tart, amíg meg nem tanuljuk azt, hogy a Szentírást csak organikusan lehet és szabad olvasni, és a Szentírásnak megvan a maga titkos belső szerkezete, amellyel ezek az egymásnak ellentmondani látszó textusok kiegyenlítődnek, s amelynek szem előtt tartásával olyan világosság dereng előttünk a predesztináció homályos világában,
10
amely éppen elég arra, hogy biztosabban járjunk és tisztábban lássunk, mint addig, míg az Írásnak ezen természetét nem ismertük.
Miben áll tehát az Írás e belső szerkezeti sajátossága? Abban, hogy – és ezt figyeljük meg alaposan – az egész Szentírás, tehát úgy az Ó-, mint az Új-testamentum az ember cselekedeteinek s általában az emberiség történelmének elbeszélését és megítélését kétféleképpen tárgyalja. Nevezetesen vagy úgy, hogy mindennek a végső, metafizikai okát mutatja fel és így Istenig megy el, tehát az Isten látószögéből nézi az eseményeket; vagy úgy, hogy megáll a causa secundá-nál, a második oknál, vagyis az embernél, s az ember szempontjából ítéli meg a dolgokat. Az első a metafizikai vagy teocentrikus, tehát szigorúan vallási vonal, a második az emberi vagy antropocentrikus, tehát szigorúan etikai vonal. Két olyan párhuzamos ez, amely a mi szemünk számára sohasem találkozik, de a végtelenben és az örökkévaló Istenben igen. Figyeljük meg tehát a bibliai történetek és események elbeszélését. Az egész biblia e kétféle nézőpontból, azaz vagy teocentrikus, vagy antropocentrikus nézőpontból van megírva; tehát vagy a metafizikai azaz vallási vonalon vezeti őket az író, vagy az etikain; sőt vannak olyan részek is, amelyekben a kettő a legcsodálatosabb módon van egybekapcsolva. Lássunk csak néhány példát. A Csel. 2,23-ban Péter nagy prédikációjáhan ezt mondja Jézusról: "Azt, aki Istennek elvégzett tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve megölétek". A mondat első fele metafizikai vonalon van vezetve, a második etikain. Jellemző erre a Csel 4,27.28, ahol a hívők imája ezt mondja: "Mert bizony egybegyűltek a te Szent Fiad, a Jézus ellen, akit felkentél, Heródes és Pontius Pilátus a pogányokkal és Izrael népével, hogy véghezvigyék, amikről a Te kezed és a Te tanácsod eleve elvégezte volt, hogy megtörténjenek." Maga az Efezusi levél is klasszikus példája ennek. A levél első része tisztán metafizikai vonalon van vezetve, a második pedig etikain.
És bárhol ütjük is fel a bibliát, ezt a kétféle vonalat néha
11
egymásba fonódva, de mindenütt megtaláljuk. Es az az érdekes, hogy az írók soha sehol sem haboznak a kettőt tetszés szerint felcserélni, még akkor sem, ha a bűn és rossznak Istenre való végső visszavezetéséről van is szó. Jellemző példa erre a Fáraó megkeményítésének története. Amikor azt olvassuk, hogy Isten a Fáraóhoz küldi Mózest, ez az etikai vonalra tartozik; amikor pedig ezt olvassuk: "én pedig megkeményítem a Fáraó szívét és nem bocsátja el a népet", itt már a metafizikai vonalon Isten szempontjából adja az író a tények magyarázatát. Ennek a mintájára természetesen tendenciózusan feldolgozhatnók a bibliában levő összes eseményeket kétféle módon. Így pl.: Jézus élete tisztán metafizikai vonalon tartva is feldolgozható. Aminthogy a Szentírásban is lépten-nyomon láthatjuk a hívő evangélisták lelkének ezt az öntudatlan munkáját. Tipikus példája ennek Jézus búcsúbeszédében (Luk 22,22): "És az embernek Fia jóllehet elmegy, mint elvégeztetett, de jaj annak az embernek, aki által elárultatik!".
Természetes, hogy a saját életünket s akár a világháború eseményeit is feldolgozhatjuk ilyen módon. A régi s a keleti nyelv különben is nagyon szeret metafizikai vonalon beszélni. Általában pedig a hivő emberi, a mindennapi keresztyénélet is telve van az ilyenekkel. Pl. "Jó termésünk lesz, ha az Isten valami csapást nem küld." "Megverte az Isten ezekkel a bűnökkel, és még nem is szégyenli." Mit látunk ebből? Azt, hogy a Szentírás változatlan határozottsággal tartja fenn egyfelől az Isten abszolút szuverénitását, mindenhatóságát, másfelől pedig az ember erkölcsi személyiségét és felelősségét is minden helyzetben, még a bűnnel szemben is. Tehát egyfelől Isten minden mindenekben, másfelől azonban az ember is külön szférával rendelkező tényezője a szellemerkölcsi életnek. Lássuk most már a főbb textusokat.
Kiválasztás: Márk 13,20, Csel 9,15, 13,17, 15,7, Róm 9,11, 11,5.28, 1Kor 1,27.28, Ef 1,4, 1Thess 1,4, 2Pét 1,10, Jak 2,5, Róm. 8,29, 1Kor 2.7, Ef 1.5.11, Csel 13,48, Ef 2,10.
Elhivatás: 2Tessz 1,11, Róm 8,28, 9,11, Ef 1,11, 3,11, 2Tim 1,9, Róm. 8,29, 11,2, 1Pét 1,2,
12
Mát 11,25, Luk 12,32, Ef 1,5.9.11, 2Tim 1,9.10, És 10,15, Jer 18, Máté 20,15.
Máté 24,31, Luk 18,7, Csel 13,48, Róm 8,33, Ef 1,4, Tit 1,1, 2Tim 2,10, 1Pét 1,1, 2,9, Luk 10,20, Zsid 12,23, Filippi 4,3, Jel 3,5, 13,8, 20,12, 21,27, 22,19.
Ef 1,4.5.6.12, 2Thess 2,13, Csel 13,48, Róm 8,29, Ján 17,24, Dán 12,1, Máté 24,24. 25,34, Róm 8,29.30, 1Pét 1,2–4.
A főbb "pelagiánus" textusok: És 5,3, Jer 51,9, Ezék 18,23.32, 33,11, Máté 23,37, Ján 3,16, Róm 11,32 s főleg 1Tim 2,4 és 2Pét 3,9, Mát 3,45, Csel 14,17, 17,27, Róm 1,19, Jak 1,17, Máté 23,27, Luk 19,41.42, 24,47, Ján 3,16, Csel 17,30, 1Thess 5,9, 1Tim 2, 4.
Isten abszolút, szuverén és mindenható: Zsolt 115,3, Péld 16,4, És 10,15, 45,9, Jer 18,6, Máté 20,15, Róm 9,17, 19–21.
Isten elvet: 1Móz 4,5, 9,25, 21,12, Róm 9,7, Gal 4,30, 1Pét 2,8, Róm 9,13, Zsid 12,17, Csel 14,16, 5Móz 29,28, 1Sám 15,23.26, 16,1, 2Kir 17,20, 23,27, Zsolt 53,6, 78,67, 89,39, Róm 11,32, Mát 13,24–28, És 6,12.13, Zsolt 139,16.17, Zsolt 33,11, Ef 1, 11b, Csel 15,18, Máté 11,26.
Róm 11,33, És 46,10. Róm 11,35, Filippi 2,13, Róm 8,29.30, 1Tim 5,21, Róm 9,4–33, 2Tim 1,9, Ef 1,4 Ef 2,10, 1Thess 1,3.4, 5Móz 7,6.8, Ef 1,4–12, 1Pét 1,20, Ef 1,5, És 42,1, Csel 2,23, Zsolt 73,24.
Jer 6,30, 14,19, 31,37, Hós 4,6, 9,17, Mal 1,2.3, Róm 9,13. 1Móz 9,25, 2Móz 7,3, 4,21, 9,12, 20,25.27, 11,10, 14,4, 5Móz 2,30, Józs 11,20, Zsolt 105,23, 1Sám 2,25, Ján 12,40, Róm 9,18, 1Kir 12,15, 2Sám 17,14, Zsolt 107,40, Jób 12,24, Ézs 44,25, 1Kor 1,19, Ézs 8,9, Máté 13,13, Márk 4,12, Luk 8,10, Ján 12,40, Csel 28,26, Róm 11,8.
Isten még a bűnt, a rosszat is irányítja. 1Kir 22,23, 2Krón 18,22, 2Sám 24,1, 1Krón 21,1, 2Krón 36,22,
13
Esdrás 1,1, Ézs 45,1, Jer 27,6, 28,14, Csel 2,23, 4,28, Luk 2,34, Ján 3,19–21, 9,39, 2Kor 2,16, 1Pét 2,7–8, Zsolt 39,10.
Az embereket átadja bűneiknek. Róm 1,24, 2Thes 2,11, 2Sám 16,10, Róm 9,17.
Azonban Isten megkeményítésében az ember keményíti meg magát (a metafizikai és etikai vonal keresztezi egymást). 2Móz 7,13.22, 8,15, 9,35, 13,15, Zsid 3,8, 4,7.
De Isten szahados mindennel, Ő teremti a jót és rosszat a világosságot és sötétséget. Ézs 45,7, Ámos 3,6, Péld 16,4.9, 21,1, Zsolt 115,3, Dán 4,35, Jer 18-ik fejezet, Róm 9,20, Róm 9,18, 1Pét 2,8, Júdás 4-ik vers, Jel 13,8, 17,8.
Zsolt 33,6, 104,24, Jób 38, Péld 8, És 41,22.23, 42,9, 43,9–12, 44,7, 46,10, 48,3, Ámos 3,7, 1Móz 3,14, 6,13, 9,25, 12,2, 15,13, 25,23, 49,8, Zsolt 139,16, 31,16, 39,6, Jób 14,5, 2Móz 32,32, Zsolt 87,6, Ezék 13,9, Jer 17,13, Zsolt 69,29, És 4,3, Dán 12,1, Jób 12,13, Péld 8,14, És 9,5, 11,2, 28,29, Jer 32,19, És 40,13, Jer 23,18.22, Zsolt 89,8, És 14,24–27, Dán 4,24, És 24,24–27, 16,10, Zsolt 33,11, Péld 19,21, Ef 1,11, Csel 2,23, 4,28, Luk 22,22, Csel 17,26, Ján 17,12, Róm 1,24, Róm 9,13, 9,17.18.22, Luk 2,34, Ján 3,19–21, 1Pét 2,7.8, 1Thess 5,9, Júdás 4-ik vers, Luk 7,30, Csel 13,38, 20,27, Zsid 6,17, Máté 11,26, Luk 2,14, 10,21, Ef 1,5.9, Filippi 2,13, stb. stb.
Már most a Szentírásban világosan megkülönböztethető e két vonal alapján osztályozhatjuk a dogmákat is. Vannak dogmák, amelyek tisztán a metafizikai vonalra tartoznak s csak onnan érthetők meg, és vannak olyanok, melyek csak az etikai vonalra, így főleg az emberre vonatkoznak, s vannak végül olyanok, amelyek mind a kettőre. Nagyon fontos azért megfontolnunk azt, hogy a predesztináció Isten titkos végzéseire vonatkozik, tehát ez is a metafizikai vonalra tartozik elsősorban. Mikor tehát kellő óvatossággal és kizárólag a Szentírás szövétnekével kezünkben boncolgatjuk a predesztináció kérdéseit, oly világban járunk,
14
ahol lépten-nyomon az Isten mélységei tárulnak fel szemeink előtt. Nagyon vigyázzunk tehát arra, hogy életünk számára a szabályokat ne ebben a világban keressük. Mert más dolog a predesztinációról, még ha hívő alapon és az Írás segítségével is, spekulatíve gondolkodni, és más dolog a keresztyén élet számára a normákat és törvényeket felállítani. Az Írás ugyanis világosan megtanít bennünket arra, hogy Isten akarala kétféle formában jelentkezik számunkra az ember s a mindenség életében. Egy titkos és egy kinyilatkoztatott formában.* A kinyilatkoztatott a törvény és az evangélium. Ez a keresztyén élet zsinórmértéke. A titkos pedig az Isten világtervének metafizikai irányítója. A kinyilatkoztatott akaratot tisztán látjuk magunk előtt, mert Isten annak alapján rendezte be az életünket. A titkos örökre rejtély marad előttük, s abból csak annyit látunk, amennyit az Isten időnként megmutatni jónak vél számunkra.
Gyönyörűen és mély igazsággal fejezi ezt ki az 5Móz 29,29: "A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a mieink és a mi fiainké mindörökké, hogy a törvénynek minden igéjét beteljesítsük".
A titkok vonala a metafizikai, teocentrikus vagy isteni vonalra, a kinyilatkoztatott dolgok vonala pedig az antropocentrikus vagy etikai vonalra tartozik. Vigyázzunk, hogy a kettőt szem elől ne tévesszük soha, mert amikor a predesztináció mélységét vizsgáljuk, tulajdonképen a titkokat is keressük. S a predesztinációval kapcsolatban minden félreértés és terméketlen vitatkozás éppen abból áll elő, hogy a nem iskolázott teológus ezt a két hatalmas és sérthetetlen vonalat folytonosan összezavarja. Tehát pl. vitatkozás közben, amikor ő metafizikai vonalon mozog s én metafizikai érvet hozok fel neki védelmül, ő átugrik az etikaira, s amikor meg én etikai érvvel felelek, ő visszaugrik a metafizikaira, és így tovább... Ezért van az, hogy mindaddig, míg ezt
* Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Isten akarata lényegében is kétféle, mert hiszen az egy, abszolút és harmonikus. Csak a mi véges és áttekinteni nem tudó s az összefüggéseket nem értő értelmünk számára jelentkezik ez az akarat kétféleképpen és sokszor egymásnak ellentmondóan. A régi teológusoknak ezt a finom megkülönböztetését (voluntas arcana et revelata) tehát mi is nyugodtan átvehetjük, mert nagyon jól használható.
15
a két vonalat külön nem tudjuk tartani, Kálvin érveléseit és különös antinómiáit sem értjük meg az Institutióban, és még kevésbé azt a megdöbbentő mondását, amely lényegében nem egyéb, mint a két vonalnak legmerészebb és paradox egymás mellé állítása, amikor ti. ezt tanítja: "Cadit homo, Dei providentia sic ordinante, sed suo vitio cadit... Elesik az ember, Isten gondviselése által így rendelve, de a saját vétke folytán esik el."
A predesztináció problémái.
Ezek előrebocsátásával nézzük meg most már magukat a problémákat is, mert ha egyáltalában találunk valami magasabb egységet sejtető megvilágítást, az csak az elmondottak alapján lehetséges. Kálvin e két vonal szigorú különválasztását még talán nem elég tisztán ismerte fel, de munkáiból az látszik, hogy bár félig öntudatlanul is, de érezte azokat. És be kell vallanunk, hogy ez a különválasztás tényleg mesterséges is, amennyiben az élet ezt az elkülönítést nem ismeri, vagy csak öntudatlanul használja. Pl.: "Az Isten elvette az eszemet, nagy bűnt követtem el." Az életben a cselekedeteket csak emberi, etikai nézőpontból szoktuk megítélni. A metafizikai vonalra való visszavezetés, amely aztán az illető álláspontja szerint predesztinációban, fatalizmusban, determinizmusban vagy indeterminizmusban végződik, már rendesen csak spekuláció tárgya. Metafizikai vonalon, a mi világunkban, öntudatosan csak az igazán hívő lelkek szoktak beszélni, öntudatlanul pedig igen sokszor a nép.
A predesztináció problémái tehát, mint fentebb is említettem, abból a kérdésből származnak, hogy a mindeneket teremtő, fenntartó és gondviselő, tehát predesztináló Isten milyen viszonyban állhat az emberrel és annak cselekedeteivel, tehát sorsával és egész életével szemben. Az első kérdés tehát az, hogy abszolút szabad-e az ember Istennel szemben vagy nem? van-e szabadsága és milyen? Íme, a predesztináció és szabadakarat problémája. Ha erre úgy felelnénk, hogy az ember Istennel szemben abszolút szabad, akkor a predesztináció nem probléma többé, mert nincs. Maradjunk meg tehát Kálvinnál, aki azt
16
mondja, hogy az ember lényével, életével, halálával és üdvözülésével az Isten szuverenitása alá van mindenestől rendelve. És mi lesz akkor? Rabja lesz az ember Istennek és zsarnoka Isten az embernek, fatalista módon? Megsemmisül az ember emberi mivolta teljesen és gépalkatrész lesz Isten kezében? Íme, a predesztináció és fatalizmus problémái. De térjünk vissza újra az emberhez. Ha az ember predesztinálva van – halljuk az érvet – mi lesz a bűnnel? Mert mint a fatalizmusnak, ennek a kérdésnek is két oldala van, éspedig: a) milyen viszonyban van Isten a bűnnel, b) milyen viszonyban van az ember a bűnnel? Felelős-e érte vagy nem? Íme, a predesztináció és bűn problémája. S végül az Isten és ember között való benső kapcsolatot illetőleg mi lesz az imádsággal? Törődik-e Isten az imádsággal s érdemes-e az embernek imádkozni, ha van predesztináció? Íme, a predesztináció és imádság problémája.
Íme, ez az a négy nagy probléma, amelyekkel, a predesztinációról beszélgetvén, a mindennapi életben találkozunk. * Minden, a predesztináció ellen felhozott közkeletű érv e négy közül valamelyikhez tartozik, s a teológia történetének óriási részét e négy problémára vonatkozó megoldások keresése alkotja.
Nézzük meg tehát, hogy mit felel a kálvinizmus ezekre. Azonban ne feledjük el, hogy bár a keresztyénség legnagyobb hívőit hívjuk is segítségül, végső és mindenkit megnyugtató megoldásokat nem találhatunk. A teológiában matematikailag kényszerítő bizonyítások nincsenek. A predesztináció összes csúcsait pedig sohasem mászhatjuk meg, mert közülük a leghatalmasabbak örök ködbe vannak burkolva, de az az egy bizonyos előttünk, hogy mindannyian az Istenhez vezetnek.
A predesztináció és az emberi szabadság.
A predesztináció minden problémája az Isten és ember között való helyes viszony megállapításától függvén, tisztán kell
* Természetes, hogy van még egy sereg más probléma is, de mivel azok elvontabb természetűek s így a mindennapi életben nemigen vetődnek fel, e rövid tárgyalás keretébe nem voltak beleilleszthetők. E dolgozat fő célja a predesztináció ellen legsűrűbben felhozott érvek vizsgálata.
17
látnunk ezt a kapcsolatot s azt, hogy minő az a szabadság, mely Istennel szemben az ember számára még megmarad? A szabadakarat kérdésénél ugyanis az a legfőbb ellenvetés, hogy a predesztináció kizárja a szabadakaratot, következőleg fatalizmusra és determinizmusra vezet, ami megszüntet minden felelősséget és így az erkölcsi, tehát emberi életet is.
Mármost anélkül, hogy a szabadakarat külön problémáinak szövevényes világába belépnénk, tüntessük fel inkább rögtön a kálvinizmus álláspontját erre a kérdésre vonatkozólag. Fontos dolog ill újra, hogy a metafizikai és etikai vonalakra szintén figyelemmel legyünk. Mert míg egyfelől tény az, hogy metafizikai, tehát vallási, mondjuk teocentrikus nézőpontból a kálvinizmus szerint az ember mindenestől, tehát egész életével s annak megnyilvánulásával az Isten szuverenitása alá van rendelve, tehát egyáltalában nincs szabadsága, addig másfelől etikai, tehát antropocentrikus nézőpontból tekintve, az embernek megvan az erkölcsi szabadsága, azaz az a képessége, hogy a reáható es cselekedeteit befolyásoló motívumok alapján saját belátása szerint, kényszer nélkül, önként cselekedjék. Hiszen enélkül nem lenne ember, hanem gép, s a kálvinizmus minden predesztináció mellett sem tanított soha olyat, hogy az ember valami mechanikusan determinált, tehát minden erkölcsi jelleget és így felelősséget is megszüntető életet él.
Kálvin tehát azt vallja az emberről, hogy az nem úgy van Isten mindenhatósága alá rendelve, mint az ásvány, növény vagy állat, hanem a maga teljes erkölcsi szférájával van az isteni mindenhatóságba bekapcsolva, de úgy, hogy az emberi élet erkölcsi és akarati jellege azért megmarad, még akkor is, ha az az akarat százszor rabja is a bűnnek, s romlottságánál fogva nem is szabad többé.
Mert olyan szabadakaratot, amelyet Pelagius képzelt magának, olyanról, amely a teljes közönyösség állapotában van esetről-esetre, a kálvinizmusban, de a való életben sem lehet szó soha.
Vannak ugyanis – bár mind kevesebben, s inkább csak a vulgáris gondolkozás területén – olyanok, akik azt hiszik,
18
hogy az akarat valami önálló nagyhatalom az ember életében, amely önkényesen korlátlanul szeszélyesen akarhat úgy, ahogy kedve tartja. Ma tehát pl. bűnös tehet, holnap szent, majd újra gonosztevő, és ismét a legtisztább életű ember. Ma hívő, holnap hitetlen, s mindez azért, mert egyszerűen akar, úgy akarja; tehát a megtérést és újjászületést is tetszésszerinti időben és alkalommal hajtja végre.
Az ilyen szabadakarat természetesen örökre kizárja a predesztinációt, de a predesztináció is az ilyen szabadakarat lehetőségét. Ezzel szemben a kálvinista teológusok nagyon finoman elemezték a szabadakarat lényegét, és megállapították, hogy az tulajdonképpen nem egyéb, mint lubentia rationalis, azaz értelmes megfontoláson alapuló észszerű szabadság. Mert hiszen nem az akarat akar, hanem az értelem, mely azt irányítja.
Az akarat, mondhatnók, csak vak műszer, amely aszerint lép akcióba, amint azt az én értelmes belátásom szabályozza. Ha tehát nagy, nemes és felemelő a gondolkodásmódom, egészen bizonyos, hogy ilyenek lesznek akaratnyilvánulásaim is; ha pedig meg nem tért bűnös vagyok, ugyanilyenek lesznek a parancsok is, amelyek akaratomat irányítják; tehát maga az akaratom is. Nincs tehát korlátlan, megfontolás nélkül való, önkénykedő, be- és kiszámíthatatlan szabadságunk. Az ember szabadsága, mint Poulsen mondja, a szellem uralma, szolgasága pedig az ösztönök uralma.
Mármost, a Szentírás alapján állva, a kálvinizmus hirdeti a legerőteljesebben azt, hogy ez az emberi akarat beteg, mert képtelen az igazi jóra! Mert az ember egész belső világa elesett és éppen a legmagasabbrendű, tehát a hitre s az üdvösségre tartozó dolgok azok, amelyekben az ember a saját maga erejéből sem hitre, sem újjászületésre, sem megtérésre nem juthat el. Az akarat tehát szolga, mert csak a rosszat képes igazán és teljes erővel akarni, de azért akarat marad továbbra is az. Az ember erkölcsi szabadsága beteg, de azért csak erkölcsi szabadság az, s az ember a legnagyobb bűnben is ember marad, tehát erkölcsi szabadsággal cselekvő lény és így felelős. De éppen azért, mert ilyen álla-
19
potban van, semmi magasabbrendű vallási életre sem képes, hacsak az Isten nem vonja, hívja és segíti. Az egész Szentírás szelleme ezt bizonyítja. És ez a tanítás annyira határozott, hagy ha a filozófia százszor bebizonyítaná is az akarat szabadságának realitását, az üdvösségnek az Isten kegyelmétől való függését még akkor is éreznünk kellene. Teljesen utópia tehát és pelagiánus jellegű tehát az a gondolkodás, amely azt képzeli, hogy a vallás, tehát az Isten megközelítése, a hit, megtérés és újjászületés területén az ember a saját akaratából is tehet valamit az Isten nélkül. "Senki sem jöhet éntmozzúm, hanem ha az Atya vonja azt." Ján. 6. 44.
Hogyan történik tehát minden?
Úgy, ahogy az Isten akarja. Íme, a predesztináció gondolata.
Mert állítsuk csak fel a kétféle gondolatot. A predesztináció-hívő azt mondja: Minden Istentől jő, tehát azok hisznek, azok térnek meg, azok üdvözülnek, akiket Isten erre indít, akiknek Isten az újjászületés lelkét megadja (mert az újjászületés egyfelől nem egyéb, mint kiválasztottságunknak tudatunkra jutása). Tehát csakis azok üdvözülnek, akiket Isten kiválaszt.
Pelagius és követői pedig ezt mondják: Nem úgy van. Isten nem választ ki senkit, Isten mindenkit elhívott. És akikről előre látja, hogy jók lesznek, azokat üdvözíti, akiket előre gonoszoknak látott, azokat elkárhoztatja. Isten kegyelmét tehát az fogadja el, aki akarja s az veti el, aki akarja. Kálvin tanítása, azt mondják, rideg. Mert nem kegyetlenség-e Istentől, hogy életre hív embereket s megengeni; hogy azok kárhozatra jussanak? Ez nem igazságos. Tehát minden az ember akaratán fordul meg.
Ez az okoskodás azonban csak látszólag ilyen természetes és logikus, mivel megáll és megmarad a másodlagos okoknál. Mert tegyük fel, hogy minden az embertől s az ő akaratától függ; mi lesz akkor az Istennel? Isten tehát a legjobb akarat mellett sem tehet semmit az emberiségért. Nincs más feladata, csak az, hogy várjon. Vár, hogy az emberiség megtérjen és szavára hallgasson. Ha tehát véletlenül senki sem hallgat rá, tehetetlenül tördeli a kezeit, de nem segíthet.
20
Világos dolog, hogy ezen az állásponton Isten mindenhatósaga és szuverénitása semmivé válik. Mert hiába hívott el Isten mindenkit, váltságterve meghiúsul, és az üdvösség csak részleges marad. Azután meg, felmentjük-e Istent a vád alól, hmm a predesztináció ridegségét ugyan támadjuk, de azt meg nem gondoljuk meg, hogy Isten olyanokat is teremtett, akikről öröktől fogva előre látta, hogy a felajánlott kegyelmet sohasem fogják elfogadni? Miért teremtette hát őket? Ugyebár látjuk, hogy a predesztináció tagadásával legfeljebb csak másutt bukkannak fel – ugyanazok a problémák! Kálvin tehát megfordította a dolgot, s azt mondja, hogy az isteni világkormányzás e titokzatos tényeit egyedül a predesztináció alapján lehet megfejteni. "Mert minden pelagianizniusnak az a célja, hogy az erkölcsi világot részben vagy egészben önállóvá tegye Istennel szemben. Ez a törekvés azonban teljes ellentétben van a Szentírással. Mert bár az Írás védi is az ember erkölcsi természetét minden időre, annyira, "amennyire csak lehet, de sohasem igyekszik ezt azáltal tenni, hogy dualisztikus különbséget tesz a természeti és erkölcsi világ közöt,t s ez utóbbit Isten hatalma alól kivonja. Isten tanácsvégzése minden dologra érvényes, tehát az erkölcsire is, a rosszra éppen úgy, mint a jóra. Ilyen különválasztás tehát lehetetlen. A világ eszméje organikus egész, és nem lehet a teremtésben egy pontot sem felmutatni, ahol Isten végzése és kormányzása megszűnik s a teremtmény független akarata és cselekvése megkezdődik." (Bavinck.)
"Egyébként korunkban éppen a dolgoknak történelmi és organikus szemlélete az, amely ezt a pelagianus különválasztást minden pontján tagadja és elítéli. Továbbmenve azonban, ez a dualizmus a világ legnagyobb és legfontosabb részét kivonná Isten gondviselése alól, és a véletlen, az esély és önkény kezeibe játszaná át. Sőt nemcsak Isten hatalma, tanácsa és akarata szenvedne rövidséget, hanem a világ jó részére nézve mindentudása is megszűnnék. Mert ha Istent és teremtményeit nem tudjuk másképp elképzelni, csak úgy, mint konkurrenseket, és szabadságát és függetlenségét az egyik csak a másik rovására tudja megtar-
21
tani, akkor Istennek folyton jobban és jobban korlátozva kell lenni tudásában és akaratában. A pelagianizmus valósággal kiüldözi Istent a világból; deizmushoz és ateizmushoz vezet... Ezért a probléma megoldását más irányban kell keresni, ti. úgy, hogy Isten azáltal, hagy ő Isten, a világ pedig teremtménye, Isten az Ő végtelen tudása és akarata által a teremtmény önállóságát és szabadságát nemcsak hogy nem semmisíti meg, hanem ellenkezőleg: éppen megteremti és megőrzi..." (Bavinck.)
De térjünk vissza a predesztináció és akaratszabadság teológiai szempontból most legfőbb problémájára, ti. arra, hogy vezethet-e a predesztináció determinizmusra, s nem szünteti-e meg ezáltal az ember szabadságát, erkölcsi életét és felelősségét is alapjában véve? Ez a kérdés nagyon fontos, már csak azért is, mert az egész modern tudomány s főleg a természettudományok, ma jórészben igazolták a kálvinizmus ama tanítását, amely már a XVI. században hirdette az ember teljes megkötöttségét s az Isten által teremtett természeti és erkölcsi világrend törvényei alá való odatartozását. A modern tudományok persze determinizmust hirdetnek Isten nélkül, és a predesztináció ellenségei a kálvinizmust is determinizmussal vádolják, mert a predesztinációt is annak tekintik.
Lássuk tehát, igaz-e ez; azonos-e a predesztináció a determinizmussal, vagy pedig van-e közöttük lényeges és döntő különbseg? A lényegbe vágó összehasonlítás azt mutatja, hogy van s ezért a kálvinimus állandóan tiltakozik is azellen, hogy a predesztinációt a modern tudományos gondolkodás determinizmusával egynek vegyék. Mert a determinizmusnak főbb ismertető jelei ezek: A mindenség életében a legszigorúbb törvényszerűség, tehát determináltság uralkodik, és a természeti és szellemerkölcsi világ között lényeges különbség nincs. Mindkettő ugyanazon mechanikus ok és okozati törvényszerűségnek van alávetve. Isten és a világ között semmi különbség. Isten vagy nincs, vagy ha van is, csak panteista értelemben van, úgy, hogy a mindenség örök törvénye, a lex aeterna, még Őt is megköti, még Őfelette is ott van; vagy pedig Isten örök végzései és a természeti törvények
22
tulajdonképpen azonosak. Ennek megfelelő tehát az ember helyzete is. A determinizmus ugyanis úgy tekinti az embert, mint aki egész pszichikai és fizikai életével kizárólag a természet vak törvényeinek van alárendelve. Tehát külön erkölcsi szférája nincs, mert minden mechanikusan történik az életében. Ebből pedig az következik, hogy miután külön erkölcsi szférája nincs, nem is felelős semmiért. És az élet ilyen mechanikus felfogása mellett nem is lehet. Az ember élete lényegében semmiben sem különbözik a növények és állatok életétől. Ezt tanítják a modern természettudományi deterministák, Haeckel és társai; a szociáldemokraták, a darwinisták s a kriminológusok egy része is.
Mármost a kálvinizmus ilyent soha nem tanított, de nem is taníthat. Mert bár ő is vallja azt, hogy az ember egész élete, földi és túlvilági sorsa predesztinálva van, de ez a predesztináltság, vagy ha úgy tetszik, isteni determináltság, nem történik az emberen kívül és az ember egyéniségének megsemmisülésével.
Az ember nem gépalkatrész vagy játékszer Isten kezében, akit Isten oda dob, ahova akar, még csak nem is olyan teremtménye, mint az ásványok, növények és állatok, hanem Isten munkatársa, akit Isten a maga teljes és különálló erkölcsi szférájával foglal bele a maga mnindenhatóságába, s amit Isten az ember által tesz, az az emberen keresztül az ő lelke és erkölcsi élete felhasználásával történik. "Isten tehát a kálvinizmus szerint nem mechanikusan és fatalista módon determinálja az embert, hanem a tudatát is felhasználja" (Schenkel).
Az ember tehát mindent szükségszerűségből tesz, de nem kényszerűségből. Szükségszerűségből, tehát metafizikai szempontból nem szabadon; de viszont önként, és így emberi szempontból szabadon. Szóval úgy él, mitha életének és sorsának őmaga lenne a kizárólagos ura. Úgy él, mint a nagy tengeri hajó utasai, akik élik a maguk kicsi életét, mozognak a maguk kis szférájában, de voltaképen oda jutnak, ahova a kormányos akarja. Isten tehát nemhogy megbénítaná a mi szabadságunkat, sőt biztosítja azt. – Isten olyanformán hordozza a mi életünket a maga kicsi világával, mint ahogy hordozza a szülő a maga
23
kicsi gyermeke életét. Az a gyermek a szó igazi értelmében véve nem szabad, mert teljesen a szülő hatalmában van, de a maga kicsi életkörét tekintve szabad, mert önként, kedvvel végezheti és élheti azt az életet, amit a szülő az ő számára predesztinál. A determinált élet tehát rabság, a predesztinált élet pedig szabadság. Mert a determináltság a vak, holt, rideg természeti törvények vasszigorúságú uralmát jelenti; a predesztináltság pedig az élő, gondviselő Istenét, aki nekünk szerető atyánk.
A determinizmusban értékes gondolat a törvényszerűségek elismerése. De mit ér ez, ha nincs benne cél? Örök végzések itt nem intézik az ember sorsát, hanem a természet vak mechanizmusa érvényesül csupán. Míg a predesztinációban minden törvényszerűség, kiválasztás Isten örök végzésének eredménye. Tehát célja van, rendeltetése van, mert a világ fölött élő és uralkodó örök öntudatos "kozmikus intelligencia", az élő Isten determinát mindent a maga tervei és céljai szerint. Egyébként azonban a keresztyén értelemben vett determinizmnsnak megvan a maga nagy jelentősége a keresztyén életre. Mert az egész keresztyén életnek, nevelésnek, jellemképzésnek tulajdonképen mi a célja? Az, hogy az ember minél inkább determináltassék a jóra, predesztinálva legyen az Isten szolgálatára, s vele annyira közösségbe jusson, hogy a szó szoros értelmében véve rabja legyen az Istennek. Ez az úgynevezett teológiai szabadság, amelynek éppen a legnagyobb függés, az Isten törvényei által való legnagyobb megkötöttség a főcélja. Ez a tény pedig azt bizonyítja, hogy predesztináció nélkül is oda lyukadunk ki, hogy a keresztyén élete akkor tökéletes élet, ha az mindenestől s a legszigorúbban az Isten alá van rendelve. Nem az tehát a célunk, hogy minél függetlenebhek legyünk Istentől, hanem az, hogy minél nagyobb függésben. Hogy akaratunk azt akarja, amit az Isten akar; szóval, hogy annyira determinálva legyen, hogy ne is tudjon mást akarni többé, csak egyfélét, ti. a jót. Itt tehát nem féltjük az emberi akarat függetlenségét, csak a predesztinációban? Ne féltsük ez utóbbiban sem. Mert a predesztináció nemhogy nem semmisíti meg ezt az emberi erkölcsi szabadságot, sőt az elképzelhető
24
legmagasabb és legerősebb formában ki is fejleszti.
Ezenfelül pedig azért sem árthat neki, mert más vonalra tartozik, mint a szabadakarat kérdése. A predesztináció ugyanis lényegében a metafizikai vonalra tartozó gondolat, mert Istenre vonatkozik s az ő titkos végzéseit jelenti; a szabadakarat pedig az etikai vonalra tartozik, mert az emberre vonatkozik s megvan és megmarad mindenképpen, akát predesztinálva van az ember, akár nem. Képtelenség tehát azt mondani, hogy tagadnunk kell a predesztinációt, hogy megmenthessük az ember erkölcsi szabadságát. Mert mit szólunk akkor a modern determinizmushoz? Ez ugyanis tagadja a predesztinációt, de tagad mindenféle szabadságot is az embernél.
A lényeg tehát az, hogy metafizikailag véve a dolgot, akár hiszünk a predesztinációban, akár nem, teljesen és tökéletesen az Isten kezében vagyunk. Ugyanez az állapotunk etikai szempontból is, de azzal a különbséggel, hogy itt már megvan az az erkölcsi szféránk, amely erkölcsi életünket teljes épségben tartja, s minden predesztináció mellett is erkölcsi tartalmat ad az életünknek. Isten úgy teremtett bennünket, hogy minden megkötöttségünk mellett is, ha metafizikailag nem is, de erkölcsileg önállóaknak és szabadoknak érezzük magunkat. Erre az öntudatra van felépítve egész erkölcsi életünk. S ezt nem törheti össze semmiféle tanítás és tudományos elmélet, mert végeredményben, mint az élet mutatja, még a legelszántabb determinista is felelősnek érzi magát minden cselekedetéért, a predesztináció tisztán tanított hite pedig (és ez a legnagyobb, de lényegében olyan természetes csoda), a legfinomabb, legérzékenyebb lelkiismereteket nevelte eddig a világon; és történelmi tény, hogy egy tan sem volt a keresztyén morálra nézve felemelőbb, mint éppen a predesztináció. Honnan, hogyan történik ez? Sokak számára rejtély marad, amíg a predesztináció igazi értékét meg nem értik, s be nem látják, hogy a lélek erkölcsi öntudatának ereje, mélysége, gazdagsága egyenesen összeköttetésben van kiválasztottsága tudatának, hitének, újjászületésének erejével, mélységével és gazdagságával. S valóban gazdag anyag lenne egy szakszerű, de ref.
25
keresztyén alapon felépült pszichoanalízis számára ennek a lelki élménynek a megrajzolása, amely kimutatná azokat a motívumokat, amelyek minden igaz predesztinációhithen szükségszerűséggel posztulálják az erkölcsi öntudat minél tökéletesebb kiépítését is.
És ez azért is természetes a kálvinizmusban is, mert Kálvin a Szentírás alapján állva,Pált és Augustinust követve, egyforma szigorúsággal tartja fenn a két vonalat, ti. a metafizikait és etikait az emberi élet számára. A determinizmus csak az elsőt vallja: innen van minden hibája és baja, amellyel az erkölcsi szférát tönkreteszi, az ember erkölcsi életét megszünteti s a felelősséget megszünteti. Kálvin, ha paradox formában is, de intuitív és öntudatos mnakacssággal őrzi mind a kettőt. Mindennek Isten a végső oka: íme a metafizikai vonal, a predesztináció végső gyökere. De az ember felelős a maga cselekedetéért; íme az etikai vonal, az erkölcsi élet szférája a maga sérthetetlenségéhen. Nagyon idevágó tehát Choisy megjegyzése, amikor így szól: "Valóban, a kálvinisták úgy dogmatizálnak, mintha a szabadság tényleg léteznék. Intellektuálitsan tagadják azt, de morálisan és vallási értelemben véve hisznek benne".
Choisy megjegyzéséhez pedig hozzátehetnők még azt, hogy a kálvinizmus e két vonal egyforma, szigorú fenntartásával elérte azt, hogy a Szentírás mninden textusát meghagyhatja a maga eredeti színességében, s nem kell úgy tenni, mint a keresztyénség első századaiban, amikor a predesztinációt még nem értvén, az összes predesztinációs textusok értelmét elcsavarták és félremagyarázták, csak azért, hogy az ember szabadságát megmentsék. Így azonban egészen nyugodtan hihetünk a predesztinációban, és az abszolút értéket azért minden etikai vonalra tartozó textusnál meghagyhatjuk. Mert azoknak a predesztinációhoz semmi közük, s íqy a predesztináció elleni érveléseknél fel sem használhatók.
Mint látjuk tehát, ez a probléma lényegében a kálvinizmusban is antinómiában végződik. A predesztinációnak ezt a csúcsát az értelem még nem mászta meg, de a hit már igen. S a hívő-
26
nek ennyi is elég. Hitemnek az a feltétlen parancsa, kategorikus imperatívusza, hogy minden paradox ellentét mellett is mind a két vonalat szigorúan és minden egyeztetési kísérlet nélkül fenn kell tartani. Ennek az igazságát bizonyítja a Szentírás és a hívő keresztyén élete is.
Predesztináció és fatalizmus.
Az elmondottak folyamán eljutottunk azokra a főbb tételekre, amelyek a predesztináció problémáinál az Isten és ember viszonyának rendezését illetőleg a legbiztosabb vezérfonalul kínálkoztak. Ezek közül a legfontosabb az, hogy Isten a maga abszolút világtervébe külön programmal s különálló szférával felvette az embert is; felvette úgy, hogy az ember mindenestől fogva bele van kapcsolva az isteni világkormányzás organizmusába, de úgy, hogy önként s önállóan végzi mindazokat a feladatokat, amelyekre őt Isten kiválasztotta. Két mozgató oka vagy pólusa van az egész emberi, szóval szellemerkölcsi életnek s minden történésnek a világon, ti. az Isten és az ember. De ez a két pólus nem egyenrangú, hanem a legteljesebb mértékben alárendeltségi viszonyban van egymással. Az ember énje relatíve ép és szabad, mert a saját speciális szférájában mozog, de lényegileg és abszolúte, mindenestől, minden látszólagos szabadságával, önállóságával, de azok megsemmisítése nélkül, bele van kapcsolva Isten egységes világtervébe. Az ember tehát nem teremtő, csak végrehajtó munkatársa az Istennek, aki arra teremtetett, hogy az Ő dicsőségét szolgálja. A predesztináció tehát nem semmisíti meg az emher rendeltetését, sőt azt a lehető legtisztább fényben ragyogtatja.
Amidőn tehát a kálvinizmus mindkét, egymásnak látszólag ellentmondó tételt fenntartja és védelmezi, teljes mértékben elkerüli a fatalizmus veszedelmét, amellyel pedig a legsűrűbben vádolni szokták. Térjünk tehát ki a fatalizmus kérdésére is, mert hiszen az összes problémák közül ezt tárgyalják még nálunk is a legsűrűbben; és római katolikus hitoktatók nagy előszeretettel csa-
27
varják át a predesztináció lényegét növendékeik előtt fatatizmusra, hogy általuk a mi gyermekeink lelkét is megzavarják. És ezt annál könnyebben tehetik, mert komoly teológiai disztingváló képességre, amely a kettő között lévő végzetes és döntő különbséget kiérezné, úgysem kell számítaniok.
Fatalizmusról kétféleképen beszélhetünk. Fatalizmus pl. a görög sztoa, Spinoza, vagy a determinista természettudomány monista gondolkozása is, mely szerint minden végzetszerű, mechanikus pontossággal történik. Az ember benne van az ok és okozati események láncolatában, és sorsát nem valami öntudatos, mindenható, szellemi valóság, hanem a szó szoros értelmében vett vak végzet irányítja, amelynek útjai kiszámíthatatlanok, amelynek célja nincs, következőleg az ember sem tehet mást, mint összetett kezekkel megadja magát sorsának, s várja, hogy számára mi van a "sors könyvében" megírva. A lényeg azonban az, hogy semmi sincs megírva, mert hiszen maga a sors sem tudja előre, hogy kiből mi lesz. A másik, a szorosabban vett teológiai fatalizmus meg pl. az iszlámé, ahol az élő, személyes Istenbe vetett hit ugyan megvan, de ez a hit olyan, hogy belőle csak a fatalizmus nőhet ki. A ref. predesztinációt rendszerint ezzel a teológiai színezetű fatalizmussal szokták egynek venni. Nézzük meg tehát, hogy mi a fatalizmus lényege; miben egyezik s miben különbözik a predesztinációtól.
Legelőször is tehát nem szükséges tagadnunk azt, hogy predesztináció és fatalizmus között sok kérdésben találkozás van. "Ha meggondoljuk – mondotta Augustinus –, hogy a fátum szó a fari [beszél, szól] igéből származik, és ha azzal azt az örök változhatatlan Igét akarjuk kifejezni, amellyel Isten minden dolgot hordoz, akkor ezt a nevel még méltányolhatjuk is valamennyire."
Minden az Isten szuverén akarata szerint történik. Ez a közös tétel. Az eltérés tehát nem ebben van, ami a predesztinációnak is igazi magja, hanem másban, ti. az Istenről és az emberről szóló felfogásban. Az iszlámban ugyanis Isten keleti despota, s szeretet és szentség távol állnak tőle. A keresztyénség Istene szent és szerető édesatya. A mohamedán aláveti magát az Istennek, de
28
nem önként, hanem kényszerűségből, mert fél tőle; míg a keresztyén ugyanazt megteszi önként, mert az Isten iránt való szent szeretet hajtja. A fatalista örül, ha nincs dolga Istennel, mert retteg, hogy mi vár reá. A predesztináció-hívő keresi az Isten akaratát és társaságát, mert érzi és tudja, hogy szent céljai vannak vele. A keresztyén jelszava: Legyen meg a Te akaratod, tehát hozzáteszi: én is önként akarom azt, amit Isten akar. A fatalistáé: Allah nagy; vagy más szóval: féljünk tőle, mert eltipor.
Az iszlám fatalizmusa tehát nem ismeri az aktív, önkéntes engedelmességet. Nála is mindenható ugyan az Isten, de nem szent, és akarata nincs semmihez sem kötve, tehát pusztán önkény.
Nagyon fontos tehát jól megjegyeznünk azt a gondolatot, amire eddig nem sok súlyt helyeztünk, hogy nem a predesztináció gondolatából folyik a fatalizmus, hanem a helytelen istenfogalomból! Ezért fontos dolog, hogy a vallástanítás alkalmával Istenről a lehető legtisztább és leggazdagabb képet nyújtsuk a gyermekeknek s a prédikációban is a gyülekezeteknek. Mert ha Istent csak hatalmasnak rajzoljuk szeretet nélkül, szuverénnek, szentség nélkül, vagy az ő akaratát valami olyan vak erőnek, amely lényegében a természet erőivel és kauzalitásával esik egybe, akkor már készítjük a talajt a fatalizmus számára.
És hogy mennyire nem a predesztinációból folyik a fatalizmus, azt legjobban bizonyítja az a tény, hogy még az is lehet fatalista, aki a predesztinációban egyáltalában nem hisz. Mert ha pl. az Istent csak olyan keleti zsarnoknak képzeli valaki, aki az embert letiporja, de fel nem emeli, aki nem örök etikai törvények szerint kormányozza a világot, hanem önkényes szeszéllyel, az biztosan fatalista lesz még akkor is, ha a predesztinációt nem is fogadja el. Végül pedig még az is lehet fatalista, aki az élő, személyes Istenben sem hisz, pl. a determinista. A fatalizmus tehát nem gyümölcse a predesztinációnak; a rosszul magyarázott predesztinációból azonban lehet fatalizmus. Ha tehát egymás mellé akarnók helyezni a két felfogás eredményeit, akkor a következő tételeket nyernők:
29
A predesztinációban Isten a szeretet és szentség Istene: a teológiai fatalizmusban Isten önkényes, szeszélyes és zsarnok Isten. A predesztinációban az ember az Isten szabad gyermeke és Isten önként engedelmeskedő munkatársa; a teológiai fatalizmusban az ember determinált, önállóság nélküli valóság és Isten félve engedelmeskedő rabszolgája. Ennek következtében a predesztináció-hívő élete teljes aktivitás és heroizmus, a fatalistáé pedig teljes passzivitás és letargia kell hogy legyen.
Látjuk tehát a nagy különbséget; s akit még ez sem győz meg, annál rámutatunk a kálvinizmus predesztinációhitének gyümölcseire: Isten rajongó szeretettől izzó tiszteletére s arra a mérhetetlen heroizmusra, amelyet éppen a predesztináció ébreszt fel az emberi lélekben. Miért aktív a predesztináció-hívő és miért passzív a fatalista? Azért, mert az előbbi Isten akaratát ismervén, keresi is azt az akaratot; valósággal eléje megy Isten munkájának; érzi, hogy munkatársa neki, mert arra hivatott s nem szabad nyugodnia addig, míg az Ő dicsősége nem ragyogja he a földet. A fatalista pedig nincs igazi összeköttetésben Istennel, s így nem is lehet neki munkatársa; szívesebben kerüli tehát Őt, mint keresi.
Gondolkozzunk tehát azon, hogy mi az oka annak, hogy ugyanaz a gondolat, ami a kálvinizmusban az önmegtagadó s a leggazdagabb vallásosságot nevelte 400 év óta, a fatalistáknál passzivitást, életuntságot s tunyaságot eredményezett? Bizonyára az, hogy a kálvinizmus helyesen ragadta meg ugyanazt a gondolatot, amelyet a teológiai fatalizmus egyoldalúan fogott fel és elrontott. A fatalizmus nem változata vagy gyermeke a predesztinációnak, hanem karikatúrája, torzképe csupán, s ezért értéktelen. Az igazi lényeg pedig az hogy a predesztináció élő hit, a fatalizmus pedig béna, sőt sokszor holt hit. Ez utóbbi, sajnos, nálunk is megvan a magyar ref. közéletben bőven.
Mert, hogy a végső különbséget is megmagyarázzuk, mit csinál folyton a fatalista? Isten rejtett akaratát keresi, ahelyett, hogy a kijelentettet keresné. "A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig miénk és a mi fiainké mind-
30
örökké, hogy a törvénynek minden igéjét beteljesítsük." (5Móz 29,29.)
A fatalista a titkokat keresi, a predesztináció hivője pedig a kijelentett akaratot. A fatalista folyton a metafizikai vonalat járja, s annak alapján akarja kormányozni a saját etikai életét is. A fatalista tehát ha következetes, nem védekezik a ragály ellen, nem óvja az életét stb., mert úgyis mindegy. A predesztináció hívője pedig azt nézi, hogy mi az Isten kinyilatkoztatott akarata, és úgy találja, hogy az, hogy töltsük be a parancsolatokat s éljünk az ő kijelentett akarata és törvényei szerint. Tehát óvjuk az életünket, stb., mert számunkra ez az Isten rendelése.
A fatalista tehát nem élhet igazi benső, öntudatos életet Istennel, mert önmagát megsemmisíti, a maga életét megszünteti, géppé, eszközzé teszi Isten kezében. A fatalizmus letör, fásulttá, sztoikussá tesz, megbénít, tönkretesz; a predesztináció fölemel, munkára hajt, heroizmusra nevel. A predesztináció-hívő minden erejét a legmagasabbra feszíti, énjét a leggazdagabbá igyekszik fejleszteni, mert Isten munkatársának hiszi magát.
A predesztináció tehát nem fatalizmus és a fatalizmus nem predesztináció. És minél tisztabb a predesztinációba vetett hitünk, annál kevésbé lehetünk fatalisták! Sőt a fatalista érzések és kedélyállapotok leghatalmasabb és legbiztosabb orvossága a predesztinációra épített hit, mert ez azt jelenti, hogy azt az Istent, akit eddig rosszul tanultunk megismerni, végre helyesen ismertük, s velünk való világterveit, tehát egész rendeltetésünket helyesen értettük meg. A predesztinációban ti. csak a kiválasztás tudata az, ami vallásos érzés is egyszersmind. Az elvettetés sejtelme vagy gondolata azonban már nem vallásos érzés, és éppen ezért vallásosan nem is érzi igazán senki. A hitetlen ember ugyanis nem törődik Istennel, tehát azzal sem törődik, hogy őt az Isten kiválasztotta-e vagy sem. Viszont a hit pedig éppen a kiválasztottság gyümölcse és biztató záloga, s rögtön megteremti az Isten és az ember között a kapcsolatot, mert bizonyosságot ad s a kételkedést tökéletesen kiirtja. A lényeg tehát az, hogy a kiválasztottság hite eleve kizárja a fatalizmust, mert azzal éppen ellenkező lelkiállapotot idéz elő.
31
Ezért a fatalizmus vádja rendesen a kételkedő, vagy gyengehitű emberek fegyvere a predesztináció ellen. Amolyan torzítás, amellyel a lényegről elfordítják a gondolatokat. Vitatkozás közben tehát a legjobb azt hangsúlyozni, hogy a fatalizmus nem a predesztinációból származik, mert van fatalizmus predesztináció nélkül is. Másfelől pedig az Isten abszolút mindenhatóságában minden keresztyén hisz, és senki sem meri végeredményben kétségbevonni azt, hogy minden úgy történik, ahogy azt az Isten akarja. Ez pedig bizonyára nem fatalizmus.
A predesztináció és a bűn.
De tovább kell mennünk, hogy a predesztináció harmadik, nagy és bizonyára a legnagyobb problémájához érkezzünk, ti. a bűn és predesztináció viszonyához. Ennél a kérdésnél a predesztináció ellenségei ugyanis a következőképpen érvelnek röviden: Ha az ember predesztinálva van, akkor nem szabad, hanem fatalista módon rabja az Istennek; következőleg a bűnt is kényszerűségből teszi, tehát felelőssége sincs; sőt a bűnre is predesztinálva van, tehát végeredményben Isten az oka és szerzője a bűnnek.
Ezt a kemnény és rettentő vádat már Kálvin és Béza is hallották, de meggyőződésük, ti. a predesztináció mellett azért kitartottak. És utánuk meg kell hallani ezt a vádat a predesztináció hívőinek ma is. Ők azonban hitük mellett azzal vigasztalják magukat, hogy ugyanezt a vádat hallotta már Augustinus is; mi pedig mindannyian Pálnál találjuk meg a problémák felvetésél, és ha nem is a logika, de mindenesetre a hit számára a megnyugtató megoldást is.
E kérdésben a kálvinizmus főbb tételei ezek:
Bűnre nem predesztinál az Isten senkit.
A bűn erkölcsi tény, tehát kizárólag szellemerkölcsi lények világában állhat elő, és így – mondhatnók – emberi specialitás. Érte tehát az öntudatos erkölcsiségű ember maga felelős, és Istennek az a kijelentett akarata – s a mi erkölcsi tudatunk is azt
32
parancsolja –, hogy mindenkor és minden eszközzel a lehető legelkeseredettebb harcot folytassuk a bűn mindenféle megnyilatkozása ellen. Ez az, ami a bűnt illetőleg a fentebb is említett etikai vonalra tartozik. A metafizikai vonalra vonatkozólag pedig fenntartja a kálvinizmus az antinómia másik tételét is, amely úgy hangzik, hogy a bűn sincs Isten tudtán, hatalmán és erején kívül. A kétféle vonal tehát itt is párhuzamosan fut egymás mellett – az örökkévalóságba.
Számunkra, mint erkölcsi életet élő emberek számára tehát az tartozik, hogy minket Isten arra rendelt, sőt predesztinált, hogy mindhalálig harcoljunk a bűn ellen, mindaddig, míg nem győzedelmeskedünk fölötte, s Isten dicsősége fel nem ragyog újra az örök isteni világterv szerint való eredeti fényben a Krisztus által.
Azonban be kell vallanom, hogy nehéz küszködések és aggodalmak után határoztam el magam arra, hogy a bűnnel kapcsolatos problémákat is felvegyem a predesztináció tárgyalásába, mert itt már igazán veszedelmes szirtek és mélységek fölött járunk, amelyek könnyen megrendíthetik, vagy megijeszthetik és megzavarhatják a gyengébbhitű, vagy a teológiailag nem iskolázott lelkeket. Azonban másfelől meg kényszerítő erővel nehezedett rám az a tény, hogy éppen ezek a kérdések kínozzák legjobban a predesztinációval foglalkozó hívőket.
Azután meg úgy okoskodtam, hogy ha Kálvin a maga korában nem rettent vissza e kérdések tárgyalásától, sőt szükségesnek tartotta azokat, szemükbe kell néznünk nekünk is; bár megvallom, hogy a bűn metafizikájának rejtelmes csúcsai közül még így is marad néhány, amely felé szántszándékkal nem akarom itt a hívők tekintetét fordítani.
Ami most már a tárgyat illeti, odáig már eljutottunk, hogy megállapítottuk: az ember, mint erkölcsi szabadságát el nem vesztett szellemi valóság, önként, szabad elhatározásáhál követi el a bűnt, tehát érette felelős és annak is érzi magát. Ez pszichológiai tény. És nem is kellene továbbmennünk, ha a bűnösséget nem a predesztináltsággal hoznák összeköttetésbe né-
33
melyek. Így azonban Istennek a bűnhöz való viszonyáról is beszélnünk kell. Ez a kérdés ránk nézve azért is érdekes, mert úgyszólván speciálisan református probléma. A régi kálvinista teológusok ugyanis éppen a predesztináció tárgyalása és vitái következtében mind magasabbra és magasabbra kúsztak a bűn problémájának csúcsain. Így született meg a szupra- és infralapszarianizmus * kérdése és egész sereg más probléma, amelyeknél ez volt az alapvető és bevezető kérdés: kizárható-e a bűn Isten végzéséből, mindenhatóságából, világtervéből, vagy nem?
Tudjuk, hogy a teológusok különféleképpen felelnek e kérdésre. Vannak, akik azt vallják, hogy a bűn nem létezik, csak mi képzeljük azt, hogy van. Vannak, akik azt mondják, hogy a bűn megvan ugyan, de másfelől nincs sem predesztináció, sem gondviselés; tehát Istennek semmi köze a bűnhöz. Mások szerint Isten előre tudja ugyan a bűnt, de nem avatkozik annak fejlődésébe, garázdálkodásába. Vannak, akik még tovább mennek, és azt mondjak, hogy Isten nem is tud a bűnről. (Arra persze nem gondolnak, hogy ezen az alapon a világtörténelem 75%-a kiesnék az Isten tudása és hatalmi köréből.)
Világos dolog, hogy ezek a lapos és a problémákat meg sohasem oldó, csak kitoló, vagy áthelyező okoskodások nem nyugtatták meg Kálvin és követői lelkét. Ők tehát éppen a Szentírás, Pál és Augustinus tanulmányozása alapján arra a meggyőződésre jutottak, hogy a bűn sincs az isteni mindenhatóság alól kivonva. Találóan mondja Aquinói Tamás, a római katolicizmus hivatalos teológusa is, hogy a bűn nem lehetett Isten számára meglepetés. Isten a bűnök elrendezője – mondja Augustinus. Isten szent és mindenható: Benne árnyéka sincs a bűnnek, de azért tud róla és hatalmában tartja a Sátánt minden seregével együtt.
* A szupra- és infralapszarianizmus kérdése akörül forog, hogy érvényesnek tartjuk-e a predesztinációt Ádám bűnbeesésére vonatkozólag is vagy nem. Akik azt vallják, hogy a predesztináció csak azután történt, amikor a világ megteremtetett és az ember bűnbeesett, azok infralapszariánusok. Akik szerint pedig Isten világtervébe a bűnbeesés is felvétetett, tehát a predesztináció már a világ teremtése előtt mint Isten tanácsvégzése megvolt, azok szupralapszariánusok. Az a kérdés tehát, hogy hol kezdődött a predesztináció: a bűneset előtt és fölötte (supra-lapsum) vagy a bűneset után, a bűneseten belül-e (infra-lapsum). Szóval mind a két álláspont azért egyformán vallja a predesztinációt, de a szupralapszariánusok a következetesebbek.
34
Egyébként el kell ismernünk, hogy a bűn önmagában véve misztérium; hogy hogyan jött és miért jöhetett e világba, azt nem tudjuk. Csak annyit tudunk és vallunk és vallja maga Kálvin is, hogy Isten nem szerzője a bűnnek. A logika talán azt mondaná, hogy igen, de az élet, hitünk, egész teológiánk kizárja azt. Mert csak posse peccare, a bűn lehetősége van Istentől, a valósága már nem. Csak akkor lehetne erről szó, ha a bűn fizikai jelenség lenne, mint a manicheusok képzelték; vagy pedig metafizikai realitás. A bűn azonban csak etikai realitás. Tehát csak azok követhetik el, akik erkölcsi életet élnek. És éppen ezért nem vádolhatjuk Istent semmivel, mert Ő nem is a mi mértékünk szerint való erkölcsi életet éli; Ő a törvények, az erkölcsök fölött van. Mert neki minden cselekedete abszolút törvény, jog és igazság, még ha bármennyire összeütközésben látszik is lenni a mi törvényeinkkel. Amikor tehát mi Őt valamivel vádoljuk, csak a mi emberi életünk törpe reflektorát akarjuk az Ő mérhetetlen világára vetíteni.
Ezért bölcs a keresztyén gondolkozás, mely megtiltja, hogy legkedvesebbünk halálakor perbe szálljunk az Istennel s a csapásokban felelősségre vonjuk Őt. Mert Ő bűnt nem követhet el, hiszen az Ő akarata a törvény; ahogy Kálvin mondotta: Summa iustitiae regula Dei voluntas. Isten öröktől fogva gondolta a bűnt, mint a maga abszolút ellentétét és úgy teremtette az embert, hogy vétkezhessen. De hogy hogyan lett a lehetőségből valóság, az misztérium.
És ha megfigyeljük a Szentírást, benne újra ott találjuk a bűnre vonatkozólag is azt a kettős vonalat, amely nélkül a főbb textusok között levő harmóniát itt sem tudjuk megérteni.
Látjuk ugyanis azt, hogy a Szentírás, míg egyfelől, anélkül, hogy a bűn szerzőjének Istent tenné meg, a legszorosabban Isten hatalma alá vonja azt, másfelől meg teljes mértékben fenntartja az ember bűnösségének, romlottságának és felelősségének gondolatát is. Tehát a mi feladatunk sem lehet más; mikor metafizikai vonalon kutatjuk a bűn problémáját, akkor csak oda juthatunk, ahová az összes nagy teológusok, hogy ti. a űűn sem
35
állhat Isten tudásán, hatalmán, s mint Kálvin mondta, akaratán kívül. De mikor az etikai vonalon járunk s a bűnt mint etikai realitást önmagában s az emberhez való kapcsolatában vizsgáljuk, akkor viszont érezzük, hogy érte az ember teljes mértékben felelős, mert hiszen "voluntaria cupiditate", azaz tudva, akarva önként követi el azt és gvönyörűséget talál benne a lelke. Spanheim, egy régi ref. teológus mondotta e kérdéssel kapcsolatban, hogy ő a katedrán mindig szupralapszarista, a gyülekezet tanításában pedig infralapszarista volt. Ami azt jelenti, hogy amikor a legszigorúbb teológiát művelte, akkor a metafizikai vonalon állván, a bűnt Isten szempontjából is nézte, amikor meg a gyülekezetet tanította, tehát az igét hirdette vagy katekizált, akkor a bűnt kizárólag az ember s a lélek építése szempontjából tekintette.
Természetes, hogy ezeket a problémákat a metafizikai vonalon egyoldalú tárgyalásban a szószékbe felvinnünk sohasem szabad. "A prédikálásban tehát mindig a lelkiismeret fényénél kell bemutatnunk a bűnt. Mert Isten nemcsak a legmagasabb kauzalitás, hanem a lehető legmagasabb erkölcsi tökéletesség is egyszersmind, s a törvény fényénél a bűnről csak egyféleképpen gondolkodhatunk."
Ezt azért is fontos megjegyeznünk, mert nem egyszer halljuk a modern deterministák stílusában a következő érvelést: "Ha van predesztináció, akkor a bűnre is predesztinálva vagyunk. Ha pedig így áll a dolog, akkor nem vagyunk felelősek semmiért" Az ilyenek újra elfelejtik azt, hogy a bűnt mint etikai realitást csak az etikai vonalról ítélhetjük meg igazán. Arról a vonalról, ahol az Isten kijelentett akarata: a törvény és az evangélium uralkodik. Nekünk tehát üldöznünk, irtanunk kell a bűnt, mint életünk legnagyobb megrontóját, tekintet nélkül arra, hogy ugyanazt a bűnt Isten, aki még a gonoszt is jóra fordítja, az Ő, általunk fel nem ért tervében miként használja fel. A prédikációban pedig az Isten kijelentett akaratát hirdetjük csupán. Ha tehát egy bűnös ember pl. azzal védekezik, hogy predesztinálva van a rosszra, s azért követi azt el, és azt állítja, hogy az ő bűnének tehát Isten az oka, és ő így felelősségre nem vonható, annak
36
azt feleljük, amit a holland reformátusok feleltek a "predesztinált tolvajnak": Te azt mondod, hogy predesztinálva vagy a gonosztettre? Jó, de erre mi meg azt mondjuk, hogy akkor arra is predesztinálva vagy, hogy a törvény elé állítsuk és akasztófára kerülj; tehát elítélünk!
A leghelyesebb érvelés az, hogy nézzük meg, mi az Isten kijelentett akarata erre vonatkozólag. Tagadhatatlanul az, hogy a bűnt üldözni kell; tehát nem tűrjük azt, hogy bennünk is meglegyen, tekintet nélkül arra, hogy Isten miért tűri egyáltalában. Amikor tehát Istent vádoljuk a szerzőségével, egyfelől erkölcsi és pszichológiai, de másfelől főleg teológiai képtelenséget is állítunk egyszerre. Azonfelül pedig itt újra hangsúlyoznunk kell azt, hogy nemcsak a predesztináció hite mellett, hanem anélkül is vádolhatjuk Istent mindennel, ha éppen akarjuk. Mert tegyük fel, hogy nem hiszünk a predesztinációban. A probléma azért csak megmarad. Mert hogyan lett hát a bűn? Vagy Isten tudtán és akaratán kívül, vagy nem. Ha igen, akkor Isten nem mindenható többe, és a világtörténet 75%-a kiesik az Isten hatalmi köréből. Ha nem, akkor ott van a kérdés, hogy ha Isten előre látta a bűnt, a romlást, miért nem akadályozta meg, hiszen megtehette volna! Mert ha Isten előre látja, hogy kik mennek önként kárhozatra, kik nem fogadják el a kegyelmet soha, akkor miért engedi, hogy az ilyenek egyáltalában legyenek? Nincs más felelet, mint Pálé és Augustinusé. Deus voluit. Isten így akarta. Tovább nem mehetünk, és az Írás sem megy tovább, de eddig elmegy, s nekünk ennyi elég.
És ne feledjük végül, hogy prédikálni is akkor tudunk a bűn bukásáról igazán, ha hirdetjük azt, hogy Istennek van hatalma a bűn fölött, kezében tartja azt, s képes nekünk erőt adni annak legyőzésére. Miután pedig éppen azért, mert a predesztináció és bűn kérdésében is, végnélküli vitatkozások után is, csak az antinómiák kapujánál maradhatunk, s a logika eszközeivel a kételkedőt meg nem győzhetjük, beszéljen itt is a történelem és az élet. Azok számára azért, akik azt hinnék, hogy a predesztináció tehát megszünteti a bűnt, tönkreteszi a felelősségérzetet,
37
lazává a lelkiisnieretet: rámutatunk újra a predesztináció hitének 400 éves gyümölcseire, és akkor azt látjuk, hogy a predesztináció hite fejlesztette ki mindenütt a legfinomabbá és legérzékenyebbé a lelkiismeretet, emelte a legmagasabbra a bűntudatot, tette legerősebbé a felelősségérzetet s teremtette meg a legtisztább erkölcsi felfogást a népek életében. Ezek olyan történelmi igazságok, amelyek mellett nem lehet közömbösen elmenni, s amelyek mint bizonyítékok is döntőek minden kispekulált vádponttal szemben. És aki nem is tudja teológiai érvekkel védeni a predesztinációt, mutasson csak nyugodtan ezekre a történelmi tényekre, mert a leghatalmasabb védőfegyverek ezek által még mindig a kezeiben vannak.
A predesztináció és az imádság.
Következik a negyedik probléma, amely a predesztinációval kapcsolatban szintén közismert: ez a predesztinációnak az imádkozáshoz való viszonya. Ha ugyanis Isten mindent eleve elrendelt, s az ő végzései megváltoztathatatlanok, akkor – így mondják – az imádságnak sincs értelme és az Istenre semmi hatása, mert nem érhetünk el vele semmit.
Akik így beszélnek, azok nem lehetnek tisztában az imádság jelentőségével, lényegével, s főleg azzal, hogy a református vallás szerint mi is hát az imádság?
E targyban nagyon könnyű volna az embereket az amerikai Fosdick nemrég megjelent gyönyörű könyvéhez utasítani, amely a maga egészében is, de különösen "A meg nem hallgatott imádság" című fejezetében sok oly kérdésre derít tiszta fényt, ami az imádságot illetőleg sok ember számára kezdettől fogva homályos volt. Azonban a mi speciális kérdésünkre vonatkozólag is el kell mondanunk egyet-mást még azon kívül.
Hogy az imádság kérdésénél is marad bizonyos megoldhatatlan mag, mondhatnók antinómia: azt a kálvinizmus is kész mindenkor hangsúlyozni. És ez, mint látni fogjuk, megmarad itt is, azok számára is újra, akik a predesztinációbamm egyáltalában
38
nem hisznek. Mert ezt sem a kálvinizmus találta ki, hanem egyszerűen a Szentírásból vette át és megtartotta. Maga a Szentírás ugyanis az, amely a legmerészebbeli, a megoldás minden kísérlete nélkül, sőt a legtermészetesebbnek feltüntetve állítja elénk a két örökéletű kijelentést: egyfelől azt, hogy Isten örök végzései ugyan változtathatatlanok, és az ő rendelése szerint történik minden a világon, másfelől pedig azt, hogy Isten megköveteli tőlünk az imádkozást, mint a hálaadásnak, könyörgésnek belső tényét, és ez az imádság, ha méltó, mindenkor meghallgattatásra talál, s nem a végtelen űrbe hangzik bele. Szóval úgy vagyunk teremtve, hogy imádkozni tudjunk, sőt vágyakozzunk.
A kálvinizmus, amikor a Szentírásnak e csodálatos tanítását átvette, kezdettől fogva tartotta is mind a két végletet. Mert mi más ez újra, mint az a két párhuzamos vonal, amely a Szentírásban az Isten és az ember kapcsolatának feltüntetésével végigvonul? Az első, a metafizikai vonal, amely Istent tünteti fel a maga mindent öröktől fogva elvégző munkájában. A második az etikai vagy emberi, amely az imádkozó embert tünteti fel, amint az örök végzések mellett, vagy velük szemben Isten elé tárja a maga lelkét hálaadásaival, óhajtásaival, vágyaival és kéréseivel. A két párhuzamos Istennél találkozik. De hogy hogyan, az szintén misztérium. Számunkra az a fő, hogy nem szabad meggyengítenünk, sem tönkretennünk egyiket sem a másik kedvéért. Tehát sem azt nem mondhatjuk, hogy az imádság nem ér semmit, mert Isten úgyis mindent a maga akarata szerint rendelt el és intéz, sem azt, hogy Istennek nincsenek örök végzései, nincs világterve, akarata, mert az emberiség könyörgése és imádsága szerint intézi a világ sorsát.
A kálvinizmus mind a kétféle eltorzulás ellen küzdött; amíg tehát egyfelől határozottan hirdette az imádság erejének, értékének, hatásának realitását, addig küzdött minden olyan felfogás ellen is, amely az imádságot mint valami üzleti tőkét vagy zsarolóeszközt tekinti Istennel szemben, annyira, hogy végül is a saját emberi akaratunk szerint kormányoztatjuk a világot és nem Istené által.
39
És mialatt a ref. teológusok különös erővel hangsúlyozzák azt, hogy Isten végzéseit nem szabad úgy tekintenünk, mint a fatalizmus, ti. a végzet valami fajtáját, amely még az Isten fölött is áll és szabadságában még Őt is megköti, addig másfelől küzdöttek az imádság lényegének emberi érdekek szempontjából való eltorzítása ellen is. Az imádságban ugyanis nem a kérés a lényeg, hanem az Istennel való társalkodás. Az imádság "a lélek lélegzetvétele". Nem eszköz az Isten befolyásolására, hanem a lelki élet spontán megnyilatkozása Istennel szemben, valósággal szent, tiszta, mennyei szerelmi vallomás ez az Örökkévalóval szemben, s ahogy a legnagyobb szeretet a legnagyobb önfelajánlással, odaadással és önfeláldozással jár, úgy az Istennel való e szent beszélgetéseknek is csak egy lehet a refrénje: "Legyen meg a Te akaratod!"
Tehát kitárjuk az egész lelkünket Isten előtt; előterjesztjük kéréseinket, imádkozunk mindenért, ami Istenhez és lelkünkhöz méltó; de nem úgy, hogy ezekkel az imádságokkal bele akarnánk nyúlni a mennyei Atya gondviselésének és világkormányzó munkájának titkaiba. "Mert a legmagasabbrendű imádkozás tekintélyes része egyáltalában nem kérés – és gondoljuk meg, micsoda képtelenségek származnának abból, ha minden kérésünk beteljesednék, s mi lenne a világból, ha mindent el lehetne érni imádság által..." – mondja nagyon találóan Fosdick. Az Isten minden imádságunkat meghallgatja, de ebből még nem következik az, hogy tervét megváltoztatja. És itt jusson eszünkbe a földi kép az édesanyáról s a körülötte játszadozó kis gyermekről; az a kicsiny gyermek napi játékaiban a lehetetlen kérések egész özönével árasztja el az ő gondviselőjét és édesanyját. Az édesanya mindegyiket végighallgatja és meghallgatja, de ha okos lélek, azért csak úgy cselekszik, ahogy azt ő látja jónak. Vajon azért haszontalan volt-e a sok könyörgés a gyermek részéről? Nem, mert az imádság igazi magva nem az, hogy valamit elérjünk az Istennél, hanem hogy élő, szent összeköttetés, kapcsolat, közösség legyen köztünk s az Ő háromszor szent lénye között.
És ez az igazán magasabbrendű, magát az Istennek s az Ő
40
akaratának mindenkor önként és örömmel alárendelő imádság nem áll ellentmondásban a prcdesztinációval, sőt a legfelségesebb harmóniában van vele, mert az igazi, naponként való hívő imádság nem ravaszkodás, nem olyan üzleti számítás az Istennel szemben, amelynek földi gyümölcseit és hasznát várjuk, hanem himnusz, megalázkodás, újjászületés, valóságoos együttlét az Ő szent felségével. Nem a mi akaratunknak Őreá erőszakolása, hanem az Ő akaratának keresése, vágyainknak, reményeinknek, terveinknek, egész életünknek, gondolatainknak naponkint szent áldozatul való felajánlása, hogy amit mi elhagyatottságunkban, lelki szegénységünkben, bűntudatunkban, elesett és alávaló voltunkban, jövőnket nem ismerve kérünk, abból válassza ki Ő az értékeket, állítson bennünket talpra, teljesítse azt, amit felőlünk végzett, s vezesse úgy az életünket, hogy ez a semmiélet az Ő nagy, örök dicsőségét híven szolgálja.
A kálvinizmus kemény harcokat vívott, hogy minél tisztább fényben magyogtassa az imádság felséges életet adó lényegét a római katolikus eltorzításokkal szemben. S ha még mindezek után is marad valami, ami diszharmonikusnak látszik a predesztináció és imádság között, gondoljunk arra, hogy az a predesztináció nélkül is megmarad. S aki azt mondja, hogy predesztináció mellett nem szükséges és nem érdemes imádkozni, az ismét csak a metafizikai oldalról, Isten kikutathatatlan titkainak látószögéből akarja berendezni az emberi életet. Viszont, aki pedig megfordítva: követeli az Istentől, hogy az ő kérése és imádsága szerint kormányozzon, az pedig megszünteti az Isten gondviselését s arra akarja Őt kényszeríteni, hogy ne az Ő egyetemes isteni, hanem a szűklátókörű ember tervei szerint kormányozza a világot.
S ha megnézzük a nagy hívők életét, ismét csak azt látjuk, holg éppen a hitükben legbizonyosanbak azok, akik magukat Istennek legalázatosabban alárendelték, s azok, akik legjobban hittek a predesztinációhan és az isteni gondviselésnek a hajunk szála megtartásáig kiható abszolútságában, azok tudtak a legmélyebben, a legnagyobb bizodalommal s a leggazdagabb eredményekkel imádkozni.
41
Ez az a négy probléma, amelyet e rövid áttekintés keretében érinteni alkalmunk volt. S ha filozófiai tárgyalásra törekszünk, bizonyára másként kellett volna e kérdésekhez hozzányúlnunk; bár valószínű, hogy filozófiai alapon e kérdésekben nem sokra megyünk. A predesztináció teológiai probléma, sőt a legigazibb teológiai probléma; s nekünk, akik ma még inkább a református teológia alapigazságaival akarunk foglalkozni, e probléma tárgyalásánál is meg kellett fogadnunk Kálvin intelmét, aki azt ajánlja, hogy csak a Szentírás kalauzolása mellett fogjunk e veszedelmes szirt, ti. a predesztináció körülhajózásához, s úgy tárgyaljuk a kérdéseket, hogy ne a szabadon kalandozó spekuláció, hanem az Isten tanítása legyen az alap, melyen állunk, mert ezeknek a csúcsoknak megközelítésére az Írás kalauzolása nélkül el sem indulhatunk.
Nálunk Magyarországon, sajnos, meglehetősen el van hanyagolva a ref. teológia alapgondolatainak tanulmányozása. A predesztinációt pedig különösen is úgy tekintik, mint a dogmák régiségtárába tartozó olyan tanítást, amelynek a mai keresztyén életben semmi jelentősége sincs. Én ezzel a felfogással szemben a legnagyobb szeretettel hívom fel mindenkinek figyelmét a mi református hitünk lényegének tanulmányozására. És különösen a predesztinációt ne tárgyaljuk le olyan könnyen, éspedig annál kevésbbé, mert hiszen ugyanazok, akik a predesztinációt támadják, mint láttuk, még kevésbé tudnak megnyugtató feleleteket adni a problémákra, mint azok, akik védelmezik azt. Sőt a predesztináció története azt bizonyítja, hogy az egész keresztyénség igazi nagy hívői hittek benne. Hittek még akkor is, ha az eszükkel nem is akarták azt elfogadni; hittek, mert a hit már magában véve posztulálja az Isten előtt való megalázkodás és megsemmisülés, a tőle való feltétlen függés s így az isteni kiválasztás gondolatát. Hiszen aki az üdvösség egyedüli alapjául a kegyelmet, hirdeti, "sola gratia", az már tisztán a predesztinációt tanítja, s aki hisz az Isten gondviselésében, voltaképpen már a predesztinációban is hisz. Luther azt írja, hogy ezek a kifejezések: Isten mindenhatósága, vagy akarata, vagy eleve-
42
tudása, vagy predesztinációja: lényegében ugyanazt jelentik. Ezt pedig vallja az egész keresztyénség. S ha még a hívők közt is akadnak olyanok, akiknek nehézségeik támadnak a predesztinációnál, rendesen a szempontot s a problémák boncolását tévesztik el, amely aztán zavarba hozza őket. A lényeg azonban az, hogy akárhogy is okoskodjék valaki: az imádságában, ha igazi imádság az, mégis csak predesztinaciánus mindenki, még ha öntudatlanul is. És amikor valaki azért könyörög, hogy Isten ne vegye el gyermekét, hárítsa el fejéről a csapásokat, ne engedje a gonoszokat diadalmaskodni, ne vigye kísértetbe és így tovább, tulajdonképpen megsemmisítően rendeli magát alá Isten szuverénitásának; úgy hogy ebben az érzésben benne van a predesztináció hite és lényege mindenestől fogva. Ennek, az Isten hatalma alá való föltétlen alárendeltségnek és mélységes istendicsőítésnek jellemző paradoxonja az a mondás, amit a régi reformátusokra csináltak, hogy ti. ők annyira az Isten dicsőségét keresik csupán, hogy készek lennének akár elkárhozni is, ha tudnak, hogy ezzel is az Isten dicsőségét szolgálják.
Természetes azonban az is, hogy a predesztináció problémái az általunk tárgyaltakkal nem merülnek ki; és bár le kellene már zárnunk a tárgyalást, mindazonáltal szólnunk kell még futólag két kérdésről, amelyek a predesztinációval kapcsolatos vitánál szintén sűrűn szőnyegre kerülnek. Az egyik az elvettetés (reprobatio) nagy kérdése. Azt ugyanis még elfogadják az emberek, hogy van kiválasztás, de az elvettetést szörnyűségesnek tartják. És igazuk is van. Kálvin is azt mondta, hogy ez decretum horribile – és tovább nem tudott menni. S a lényeg az, hogy mi sem tudunk ma sem. Mert kerülő úton ugyan megpróbálták a kérdést kikerülni, amikor azt mondták: Isten csak kiválaszt, de nem vet el senkit; vagy Isten mindeneket akar üdvözíteni, de nem vet el senkit. Ennek az állításnak azonban a leghatalmasabb cáfolata maga az élet, mert ez azt mutatja, hogy az emberiség óriási része nem fogadja el a felajánlott kegyelmet. Tehát két lehetőség marad: vagy azt valljuk, hogy Isten hatalma s Krisztus váltsághalála az emberiség számára nem elég erős, vagy azt,
43
hogy Isten világterve szerint történik az, hogy csak a kiválasztottak jutnak el az üdvösségre. Kálvin az utóbbit választotta, mert elment a végső okig s a világ ilyenségének okát magában az Istenben találta meg.
Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy a kettős predesztináció tana sok és megoldatlan kérdést támaszt a lélekben. Es az elvettetés gondolata nem is olyan gazdag, sokodalú a Szentírásban sem, mint a kiválasztásé. De ezen ne csodálkozzunk. Az elvettetés ugyanis már nem vallási gondolat. Az, mint valami sötét árnyék a fényt, kíséri a kiválasztás gondolatát, úgy is mint logikai következtetés, de úgy is, mint az élet szomorú valósága – és valójában szintén misztérium. Mert nézzük csak meg, hogy vajon az életben nincs-e meg mind a kettő? A kiválasztás, amely mindenütt elöl jár, dolgozik, érvényesül, küzd, alkot, s az elvettetés, mely félreszorul, háttérben marad, lecsúszik, bűnben él, tönkremegy, megsemmisül?
S maga a Szentírás is foglalkozik az Isten embert elvető tényének feltüntetésével. Jób egész könyve pedig a hatalmas teodiceai probléma tárgyalása. Miért engedi Isten, hogy a jó szenvedjen? Miért engedi egyáltalában a szenvedést? Miért tépi szét a vércse a galambot, a tigris a bárányt, a gonosztevő a jót és igazat? Miért?
Valljuk be, hogy ezek predesztináció nélkül is problémák maradnak, és csak két eset lehetséges: vagy az, hogy mindezen gyötrő kérdések leroskasztó súlya alatt nem hiszünk többé Istenben, s magunkat a sötét pesszimizmusnak átadva, valljuk azt, hogy öntudatlan, vak, buta, tudattalan akarat kormányozza a világot; vagy pedig Kálvinnal együtt szemébe nézünk az élet e rettentő realitásának, és azt mondjuk, hogy az élet drámájának minden szörnyűsége fölött is ott van az Örökkévaló, aki minden történés szálát a kezében tartja és örök céljai szerint kormányozza!
A valóságnak e szörnyű kérdéseire tehát a kálvinizmus sem adhat végleges feleletet. De tovább megy, mint minden más gondolkodás, amikor mindent az Isten kezében tudva, megnyugszik
44
Őbenne s az Ő sokszor érthetetlen, sokszor fájó, de kikutathatatlan és végéremehetetlen ítéleteiben.
Azonban másfelől tény az is, hogy az elvettetés tana mindenkor a bűnre van felépítve a teológusoknál s egészen más jelentősége van a keresztyén életre nézve, mint a kiválasztásnak. Mert a kiválasztás gondolata az élet aktivitását kifejlesztő termékeny, reális gondolat a Krisztus gyülekezete számára. Az elvettetésről nincs miért beszélni. Ez éppen a hiánya mindannak, ami Isten országában lényeges. Maguk az elvetettek pedig a legkevésbé búsulnak azon, hogy elvetettek. Így történik aztán, hogy a reprobációról hallgatunk. S mint ahogy a rét gazdag virágerdejéből csak azoknak örülünk, azok az értékesek számunkra, s szerepet csak azok játszanak életünkben, amelyeket, letépve, magunkkal vittünk, ilyenformán vagyunk a kiválasztással is. Csak a kiválasztottak az örökösök, az igazi élet hősei, az ígéretek birtokosai. Tovább nem mehetünk; csak sejthetjük, hogy az egész mindenség élete erre van berendezve s a kontrasztek e szörnyű valóságából van felépítve az élet. A szépség a csúnyaság romjain érvényesül, a győző a legyőzöttekén, a világosság a sötétségén, az erény a bűnén, az erő a gyengeségén, gazdagság, fényűzés, művészet, tudomány és mindaz, ami nagy és nemes, lényegében a szegénységre, nélkülözésre és tudatlanságra van felépítve. (Bavinck.)
Így marad meg a predesztináció igazi lényege, a kiválasztás, mint életet adó és egyedül vallási gondolat. S alaposabb megfontolás után kiderül, hogy az elvettetés gondolata korántsem az az archimedesi pont, amelynek segítségével az egész predesztinációt ki lehetne forgatni sarkaiból.
Ugyanezt mondhatnak a másik felvetett kérdéssel kapcsolatban is, mely az Isten szeretetére vonatkozik. Hogyan egyeztethető össze a predesztináció Isten szeretetével? Ezt a kérdést csak akkor tehetjük fel, ha Isten cselekedeteit a mi mértékünkkel akarjuk mérni, ha a mi szeretetümik lényegét, törvényeit és logikáját átvisszük az Istenére is. De vajon lehetséges-e ez igazán? És vajon nem maradnak-e meg a problémák akkor is, ha nem
45
hiszünk a predesztinációban? Vajon megoldjuk-e a teodiceai problémákat predesztináció nélkül? Be kell vallanunk, hogy távolról sem. Avagy meg tudjuk-e például csak azt az egy kérdést is érteni, hogy ugyanaz az önzés, ami nálunk a legnagyobb bűn s az összes bűnöknek talán forrása is, az Istennél a legnagyobb erény, mert Isten önmagát szereti mindenekfelett? Szóval lássuk be, hogy erről az oldalról is hiába próbálnók ostromolni a predesztinációt.*
E rövid kitérés után most már végezetül meg kell még emlékeznünk arról, hogy a predesztináció élét és merész antinómiáit is megpróbálták enyhíteni a teológusok a századok folyamán. Kálvin álláspontja túl merésznek tűnt fel egyes teológusok előtt. Eljött tehát a predesztináció enyhítésének korszaka. Egészen ugyanis nem merték tagadni azt. Azt mondták tehát, hogy Isten csak azokat predesztinálja, akikről előre látta, hogy jót cselekesznek s az üdvöt elfogadják. Majd mások azt hirdették, hogy csak időbeli különbség van abban, hogy mindenki az örök üdvösségre jusson; a jók előbb jutnak s a gonoszok később. Ismét mások úgy módosították a predesztinációt, hogy a halhatatlanság feltételes. Csak a jók lesznek halhatatlanok, a gonoszok lelke padig megsemmisül.
Azután úgy is képzelték a predesztinációt, hogy örök életre es örök üdvözülésre szóló kiválasztás nincs; csak munkára és életfeladatokra szóló kiválasztás van. Azonban, ha ezek közül bármelyiket fogadnók is el, az új kérdések özöne merülne fel a nyomukban. A legutolsó tanításra pedig meg kell jegyeznünk, hogy tény az, hogy a Szentírás is beszél időre és megbízatásra szolgáló kiválasztásról is. Napóleonra pl. mondhatjuk azt, hogy eszköz volt Isten kezében, de ez még nem jelenti okvetlen azt, hogy egyúttal az örök üdvösségre is kiválasztatott. A Szentírásból az látszik, hogy néha csak a munka van kiválasztva, de nem a személy, aki azt végzi.
* Krisztus szerepéről a predesztinációban csak azért nem szóltam, mert e fejtegetéseknek főleg a minden nap felvetődhető problémákkal való foglalkozás volt a célja. Az ilyen kérdések azonban, hogy a predesztináció pl. propter, vagy per Christum [Krisztusért vagy Krisztus által] történik-e, ugyan nem foglalkoztatják még a mi indolens gyülekezeteinket!
46
Visszatekintve mármost az elmondottakra, az egész predesztináció kérdése tulajdonképpen azon fordul meg, hogy ki nagyobb: Isten-e vagy az ember? Van-e az Istennek abszolút hatalma fölöttünk annyira, hogy egész életünket, sorsunkat, sbt még túlvilági üdvösségünket is vezesse, irányítsa és kezében tartsa. vagy nincs? Ez a predesztináció legbensőbb magva s a kérdés lényege. Mert a kiválasztás és elvettetés már másodrangúak a főkérdéssel szemben. S ha valaki pelagiánus hajlandóságú, akkor az embert emeli fel s megrövidíti az Istent; ha pedig predesztinaciánus, akkor Isten abszolút szuverénitását vallva, teljesen Isten mindenhatósága alá rendeli az embert, anélkül azonban, hogy azt megrövidítené. Robertson azt mondja, hogy minden nagy igazság két ellentétes végletből van összetéve, és ezek nem mondanak ellent egymásnak. "Minden dolog szabad", ez hamis. "Minden dolog determinált", ez is hamis. "Minden dolog szabad is és determinált is egyszersmind együtt, ez az igazság" – mondja Robertson.
Szerinte tehát mindkét álláspont igaz. A kálvinizmus szerint az egyik mérhetetlenül nagyobb igazság, mint a másik, vagy még helyesebben, az ember igazsága mindenestől fel van véve és bele van foglalva az Isten igazságába. A predesztináció tehát abszolút, örökévaló és metafizikai igazság; a szabadság pedig – relatív, mulandó, emberi, részleges és látszólagos igazság.
És figyeljük csak meg, hogy a kiválasztás gondolata az egész mindenség életében is milyen hatalmas szerepet játszik. A kiválasztás a természettudományok nagy fejlődéselméletében vezérgondolat s a kálvinizmus és darwinizmus, minden nagy ellentétük mellett is, ezen a téren csodálatosan találkoznak. Csak az a baj, mondja Kuyper, hogy az elekciót nem szeretik az emberek, a szelekció gondolatáért pedig rajonganak. S az egyetemes törvényszerűségről szóló nagyszerű természettudományi tétel, amelven az egész modern egzakt tudományosság felépült, vajon nem halovány árnyképe-e az örök isteni abszolút rendről és törvényszerűségről szóló református tanításnak, amelynek csúcspontját, szívét, magvát éppen a predesztináció alkotja?
47
És legutoljára, de neni legutolsóuak, ne feledjük el a predesztináció óriási jelentőségét a keresztyén életre sem. Ez a kálvinizmus leghatalmasabb érve, szellemének gyümölcse s igen sok kritikusnak és kételkedőnek végső elhallgattatása. Mert mit jelent a predesztináció a hívő életében? Nem azt, hogy fatalista módra összetegye a kezeit, s azon a címen, hogy úgyis az lesz, amit Isten akar, ne csináljon semmit. Azt sem, hogy az erkölcsi törvényt megvesse s így okoskodjék: ha Isten üdvösségre választott, nyugodtan követhetem el a bűnt, mert hiszen úgyis mindegy, mert üdvözülök... Hanem éppen azt, hogy mindenben és mindenütt Istent szolgálja, s az Ő dicsőségére az Ő országa diadaláért harcoljon. A predesztináció szakadatlan munkára, küzdelemre hív és kötelez, hogy keressük Isten akaratát, megértsük Őt és egyedül az Ő dicsőségét szolgáljuk az egész világon.
Miért vagyunk hát kiválasztva? Nem a mi érdemeinkért, és nem azért, hogy boldogok legyünk, hanem egyedül csak azért, hogy azt tegyük, amit Isten akar, parancsol, rendel és jónak lát! Nem külön kapjuk a boldogságot, mint jutalmat, hanem maga az, hogy Őneki szolgálunk, az Ő dicsőségéért küzdünk, már önmagában egyszersmind a boldogság is! Ragadjuk meg ezt a gondolatot igazán, a maga egész mélységében, s akkor belátjuk, hogy a predesztinációról szóló hitvallás nem egyéb, mint más szavakban kifejezve, a legmagasabbrendű életaktivitás gondolata. És akkor megértjük azt is, hogy miért van az, hogy a világ összes keresztyén egyházai között éppen a református, tehát az, amely a predesztináció mellett mindvégig megállott, volt az az egyház, amely az elképzelhető legnagyobb aktivitást fejtette ki az egyházi és iskolai, az állami és társadalmi, a családi és egyéni életben egyaránt. Hogy a magyar reformátusság ebben a tekintetben ma megdöbbentően siralmasan áll, annak oka nem a kálvinizmus elveiben, hanem éppen ez elvek feladásában és elárulásában keresendő. Hisszük, hogy ebben a tekintetben most már talán jobb korszak virrad reánk, s a református keresztyénség alapgondolatainak szorgalmas tanulmányozásával új életre ébred a magyar református egyház is.