(Saját fordításom)

7. Figyeljetek tehát a nagy apostol félelmetes szavaira; és mikor úgy érzitek, hogy nem értitek, addig is bízzatok Isten ihletett szavában, és higgyétek el, hogy az ember akarata szabad, és hogy létezik Isten kegyelme is, melynek segítsége nélkül az ember szabad akarata sem Isten felé nem fordulhat, sem Istenben nem haladhat előre. És imádkozzatok, hogy amit jámborul hisztek, azt bölcsen meg is értsétek. És valóban: éppen azért létezik a szabad akarat, hogy bölcsen értsünk. Mert ha nem a szabad akarattal értenénk és lennénk bölcsek, akkor nem parancsolná nekünk a Szentírás: "Értsétek meg most, közemberek; és ti balgatagok, legyetek végre bölcsek!" Az a parancsolat, amely arra szólít fel minket, hogy értelmesek és bölcsek legyünk, egyben engedelmességet is követel tőlünk; és szabad akarat nélkül nem gyakorolhatnánk engedelmességet. De ha hatalmunkban állna, hogy szabad akaratból, Isten kegyelmének segítsége nélkül engedelmeskedjünk ennek az értelmes és bölcs parancsnak, akkor szükségtelen lenne Istennek azt mondanunk: "Adj nekem értelmet, hogy megtanuljam a te parancsolataidat"; és az sem lett volna megírva az evangéliumban: "Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat"; és Jakab apostol sem szólhatna hozzánk ilyen szavakkal: "Ha pedig valakinek közületek nincs bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki." De az Úr megadhatja mind nektek, mind nekünk, hogy örülhessünk békétek és jámbor egyetértésetek gyors hírének.

ÍRTA: AURELIUS AUGUSTINUS, HIPPO PÜSPÖKE

Valentinushoz és az adrumetumi szerzetesekhez címezve, egyetlen könyvben

Kr. u. 426 vagy 427

(Saját fordításom)

Amikor Isten azt mondja: "Térjetek hozzám, és én hozzátok térek", az egyik kifejezés - amely Istenhez való visszatérésre hív minket - nyilvánvalóan az akaratunkra utal; míg a másik, amely az Ő visszatérését ígéri hozzánk, az Ő kegyelmére. A pelagiánusok azt hihetnék, hogy ezzel a hellyel igazolhatják azt a fennen hangoztatott véleményüket, hogy Isten érdemeink szerint adja nekünk kegyelmét. Keleten, Palesztinában, ahol Jeruzsálem városa található, Pelagius nem merte ezt állítani, amikor a püspök személyesen kihallgatta. Az ellene felhozott vádak élén ugyanis az szerepelt, hogy azt állította: Isten kegyelmét érdemeink szerint kapjuk. Ez a vélemény annyira eltért a katolikus tanítástól, és annyira ellentétes volt Krisztus kegyelmével, hogy ha a püspök nem helyezte volna átok alá - ahogyan az rárótták -, akkor őt magát is ki kellett volna átkozni emiatt. [Pelagius] kimondta ugyan a szükséges átkot e tanra, de hogy milyen őszintétlenül, azt mutatják a későbbi könyvei; mert ezekben mást nem is képvisel, csak hogy Isten kegyelmét érdemeink szerint kapjuk. Olyan helyeket gyűjtenek a Szentírásból, mint például amit az imént idéztem: "Térjetek hozzám, és én hozzátok térek" -, mintha az Istenhez való fordulásunk érdemének köszönhetnénk az Ő kegyelmét, amellyel Ő felénk fordul. De azok, akik e véleményt vallják, nem veszik észre, hogy ha Istenhez fordulásunk maga nem volna Isten ajándéka, akkor nem mondanánk neki imádságban: "Téríts meg minket, Seregek Istene!", és: "Te, Istenem, téríts meg és eleveníts meg minket!", és ismét: "Téríts meg minket, üdvösségünk Istene!" - más hasonló fontosságú részekkel együtt, amelyek túl számosak ahhoz, hogy itt felsoroljuk őket. Hiszen mi mást jelentene Krisztushoz fordulásunk, mint hogy hit által fordulunk Hozzá? És mégis azt mondja: "Senki sem jöhet hozzám, hacsak az én Atyám nem adta meg neki."

Ezzel kapcsolatban felmerül egy nem jelentéktelen kérdés, amelyet az Úr adományának segítségével kell megfejtenünk. Ha az örök élet a jó cselekedeteknek adatik, ahogy a Szentírás a legnyíltabban kijelenti: "Akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint", hogyan fakadhat az örök élet kegyelemből? Elvégre a kegyelmet nem cselekedetekért, hanem ingyen adják, ahogy az apostol mondja nekünk: "Annak, aki cselekszik, a jutalom nem kegyelemből, hanem tartozásként adatik"; és ismét: "Van egy maradék, amely a kegyelmi kiválasztás szerint üdvözül"; és rögtön hozzáteszi: "Ha kegyelemből, akkor nem cselekedetekért; különben a kegyelem nem volna kegyelem." Hogyan származhat akkor az örök élet kegyelemből, ha cselekedetekért kapjuk? Talán nem azt mondja az apostol, hogy az örök élet kegyelem? De bizony így mondja, olyan világosan, hogy senki sem vitathatja. Nem kell éles elme, hogy ezt felfedezzük, csak figyelmes olvasás. Mert miután azt mondta: "A bűn zsoldja a halál", azonnal hozzátette: "Isten kegyelmi ajándéka az örök élet - Jézus Krisztus, a mi Urunk által."

E kérdés számomra megoldhatatlannak tűnik, ha nem értjük meg, hogy Isten kegyelméből fakadnak még azok a jó cselekedeteink is, amelyek örök élettel jutalmaztatnak. Elvégre az Úr Jézus azt mondta: "Nélkülem semmit sem tehettek." És maga az apostol is, miután azt mondta: "Kegyelemből van üdvösségetek a hit által; és ez nem tőletek van, Isten ajándéka az; nem cselekedetekért, hogy senki ne kérkedjék" - magától értetődően meglátta annak lehetőségét, hogy az emberek e kijelentésből azt gondolják, hogy a jó cselekedetek nem szükségesek a hívőknek, hanem hogy egyedül a hit elég nekik; és annak lehetőségét is, hogy az emberek dicsekedni fognak jó cselekedeteikkel, mintha maguktól lennének képesek azok elvégzésére. Hogy tehát a mindkét oldalon felmerülő véleményekkel szembeszálljon, menten hozzátette: "Mert az Ő alkotása vagyunk, Krisztus Jézusban teremtve jó cselekedetekre, melyeket Isten eleve elkészített, hogy azok szerint éljünk." Mi a célja annak, hogy azt mondja: "Nem cselekedetekért, hogy senki ne dicsekedjék", miközben Isten kegyelmét dicséri? És akkor miért mondja később, amikor indokolja az ilyen szavak használatát, hogy "Mert az Ő alkotása vagyunk, Krisztus Jézusban teremtve jó cselekedetekre"? Miért mondatik tehát az, hogy "Nem cselekedetekért, hogy senki ne dicsekedjék"? Hát halld és értsd meg. A "nem cselekedetekért" szavak olyan cselekedetekről szólnak, amelyekről azt hinnéd, hogy csakis tőled származnak. Ezek helyett olyan cselekedetekre kell gondolnod, amelyekre Isten alkotott (vagyis teremtett és formált) téged. Mert ezekről azt mondja: "Az Ő alkotása vagyunk, Krisztus Jézusban teremtve jó cselekedetekre." Most itt nem arról a teremtésről beszél, amely emberré tett minket, hanem arról, amelyre vonatkozóan azt mondta valaki, aki már elérte a teljes férfiúságot: "Tiszta szívet teremts bennem, Istenem." Erről az apostol is azt mondja: "Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés: a régiek elmúltak, íme, minden újjá lett - és mindez Istentől van." Mi tehát azokra "a jó cselekedetekre" alkottattunk (azaz teremtődtünk és formálódtunk), amelyeket nem mi magunk készítettünk, hanem melyekről "Isten eleve elrendelte, hogy bennük járjunk". Ebből tehát, szeretett barátaim, minden kétséget kizáróan következik, hogy ahogyan a jó életetek nem más, mint Isten kegyelme, úgy az örök élet, mely a jó élet jutalma, szintén Isten kegyelme. Ráadásul ingyen adatik - ahogyan az is ingyen van, aminek fejében adatik. De aminek fejében adatik, az egyszerűen csakis kegyelem; ennélfogva az is kegyelem, amit érte adnak jutalmul. A kegyelem kegyelemért jár, mintegy jutalmul az igazságosságért; hogy igaz legyen (amint igaz is), hogy Isten "megfizet mindenkinek a cselekedetei szerint."

Már tárgyaltam a hittel (vagyis a hívő akaratával) kapcsolatos kérdést, méghozzá olyan mértékben, hogy bemutassam: a hit is kegyelemből fakad. Íme, az apostol nem azt mondta nekünk, hogy "Irgalmasságot nyertem, mert hívő voltam", hanem azt, hogy "Irgalmasságot nyertem, hogy hívő legyek". [Helyesen: "...hogy hitelreméltó legyek." - NF] Sok más, hasonló jelentésű hely van - például amelyben arra buzdít minket, hogy "józanul gondolkodjunk, ahogyan Isten kiosztotta mindenkinek a hit mértékét"; és az, amelyet már idéztem: "Kegyelemből van üdvösségetek a hit által; és ez nem tőletek van; Isten ajándéka ez"; és egy másik rész ugyanebben az efézusi levélben: "Békesség az atyafiaknak, és szeretet hittel az Atya Istentől és az Úr Jézus Krisztustól"; és ugyanebben az értelemben az a hely, amelyben így szól: "Mert nektek nemcsak az adatott Krisztusért, hogy higgyetek benne, hanem hogy szenvedjetek is érte." Tehát mindkettő Isten kegyelmének köszönhető - a hívők hite és a szenvedők türelme, mivel az apostol mindkettőről mint nekünk adottról beszélt. Aztán ott van az a különösen figyelemreméltó igehely, amelyben ezt mondja: "Mi, mivel bennünk ugyanazon hit lelke van meg", mert nem azt mondja: "a hit ismerete", hanem "a hit lelke"; és azért fejezte ki magát így, hogy megértsük, hogyan adatik nekünk az a hit, még ha nem kérjük is - hogy mikor kérjük, más áldásokban is részesülhessünk. Mert "hogyan hívják segítségül azt" - mondja -, "akiben nem hittek?" A kegyelem lelke tehát arra késztet minket, hogy legyen hitünk; hogy amikor imádkozunk érte, hit által megszerezzük a képességet annak megcselekvésére, amit parancsolnak nekünk. Emiatt maga az apostol is állandóan a hitet helyezi a törvény elé; mivel nem tudjuk megtenni, amit a törvény parancsol, hacsak nem kapjuk meg az erőt hozzá a hit imája által.

Egy másik részben ugyanazon próféta által Isten a legvilágosabb szavakkal megmutatja nekünk, hogy nem az emberek jó érdemeiért, hanem a saját nevéért cselekszi e dolgokat. Így szól: "Szent nevemért teszem ezt, Izráel háza, amelyet meggyaláztatok a pogányok között, akikhez mentetek. Megszentelem nagy nevemet, amely meggyaláztatott a pogányok között - amelyet ti gyaláztatok meg közöttük. És megtudják a pogányok, hogy én vagyok az Úr - mondja az Úr Isten -, amikor megszenteltetem bennetek a szemük láttára. Mert kiviszlek titeket a pogányok közül, és beviszlek a saját földetekre. Akkor meghintelek tiszta vízzel, és minden bálványotoktól megtisztítalak titeket. Új szívet adok belétek, és eltávolítom testetekből a kőszívet, és lelkemet adom belétek rendeléseim szerint, hogy megtartsátok és teljesítsétek törvényeimet." Ki olyan vak, hogy ne lássa, és ki olyan kőszívű, hogy ne érezze, hogy ezt a kegyelmet nem a jóakarat érdeme szerint adják, amikor az Úr kijelenti és bizonyságot tesz: "Én vagyok az, Izrael háza, aki ezt teszem, de csak az én szent nevemért"? Miért mondta hát: "Én vagyok az, aki ezt teszem, de csak az én szent nevemért", ha nem azért, hogy ne gondolják, hogy saját jó érdemeiknek köszönhetőek ezek a dolgok, ahogy a pelagiánusok sem szégyellik mondani? De nemcsak hogy nem voltak jó érdemeik, hanem az Úr kimutatja, hogy valójában rossz érdemek jártak előttük. Mert azt mondja: "Csak az én szent nevemért, amelyet ti gyaláztatok meg a pogányok között." Ki ne venné észre, milyen rettenetesen rossz dolog az Úr tulajdon szent nevének meggyalázása? És mégis, éppen ezért a nevemért - mondja Ő, akit meggyaláztatok -, én, igen, én teszlek titeket jókká, de nem a ti kedvetekért; és ahogy hozzáteszi: "Megszentelem az én nagy nevemet, amely meggyaláztatott a pogányok között - amelyet ti gyaláztatok megközöttük." Azt mondja, hogy megszenteli az Ő nevét, amelyet már szentnek jelentett ki. Ugyanezért imádkozunk az Úr imájában: "Szenteltessék meg a te neved." Annak megszentelését kérjük az emberek között, ami önmagában kétségtelenül mindig szent. Majd ez következik: "És megtudják a pogányok, hogy én vagyok az Úr - mondja az Úr Isten -, amikor megszentelem magam bennetek." Bár tehát Ő maga mindig szent, mégis megszentelődik azokban, akikre kegyelmét árasztja, azáltal, hogy elveszi tőlük azt a kőszívet, amellyel meggyalázták az Úr nevét.

Viszont nem kell azt gondolnunk, hogy maguk az emberek ebben a dologban semmit sem tesznek szabad akaratból. A zsoltárban ezt olvassuk: "Ne keményítsétek meg szíveteket!", és Ezékielben is: "Vessetek el magatoktól minden vétket, amelyeket istentelenül elkövettetek ellenem! Szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket! Tartsátok meg minden parancsolatomat! Miért halnátok meg, Izrael háza? - mondja az Úr. - Nem gyönyörködöm a halandó halálában - mondja az Úr Isten. Térjetek meg, és éljetek!" Emlékeznünk kell arra, hogy Ő az, aki azt mondja: "Térjetek meg, és éljetek!", akihez az imádságban ezt mondatik: "Téríts meg minket, Istenem!" Emlékeznünk kell arra, hogy Ő azt mondja: "Vessétek el magatoktól minden vétket!", holott Ő az, aki megigazítja az istenteleneket. Emlékeznünk kell arra, hogy Ő azt mondja: "Szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket", aki azt is ígéri: "Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek." Hogyan lehetséges tehát, hogy Az, aki azt mondja: "Szerezzetek magatoknak", azt is mondja: "Adok nektek"? Miért parancsol, ha adnia kell? Miért ad, ha az embernek cselekednie kell - hacsak nem azért, mert meg is adja azt, amit parancsol, a mikor segíti engedelmeskedni azt, akinek a parancsot adja? Persze mindig megvan bennünk a szabad akarat - de az nem mindig jó; mert vagy hiányzik belőle az igazságosság, amikor a bűnt szolgálja, és ekkor gonosz - vagy pedig mentes a bűntől, amikor az igazságosságot szolgálja, és akkor jó. De Isten kegyelme mindig jó; és általa lesz az ember jó akaratú, bár korábban gonosz akaratú volt. Általa valósul meg az, hogy a most létrejött jó akarat megerősödik, és annyira naggyá válik, hogy képes lesz teljesíteni az általa kívánt isteni parancsolatokat, ha már szilárdan és tökéletesen kívánja őket. Ez a Szentírás szavainak értelme: "Ha akarod, tartsd meg a parancsolatokat"; így az az ember, aki akarja, de nem képes rá, tudja, hogy még nem akar tökéletesen, és imádkozik, hogy legyen annyi akarata, ami elegendő a parancsolatok megtartásához. És így valóban segítséget kap ahhoz, hogy megtegye, amit parancsolnak neki. Akkor hasznos az akarat, ha van képességünk; ahogyan a képesség is akkor hasznos, ha van akaratunk. Mert mi hasznunk van abból, ha azt akarjuk, amit nem tudunk megtenni, vagy ha nem akarjuk azt, amire képesek vagyunk?

Aki tehát Isten parancsolatát akarja teljesíteni, de nem képes rá, az már rendelkezik jó akarattal, de az még kicsi és gyenge, Viszont képes lesz rá, mihelyt nagy és erős akaratra tesz szert. Amikor a vértanúk megcselekedték a nagy parancsolatokat, amelyeknek engedelmeskedtek, akkor erős akarattal, azaz nagy szeretettel cselekedtek. Erről a szeretetről maga az Úr így beszél: "Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja barátaiért." Ezzel összhangban az apostol ezt is mondja: "Aki szereti felebarátját, a törvényt betöltötte. Mert ezt: Ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, ne kívánd; és ha van más parancsolat, az röviden ebben a mondásban foglalható össze: Szeresd felebarátodat, mint magadat. A szeretet nem tesz rosszat felebarátjának: Ezért a szeretet a törvény betöltése." Ez a szeretet Péter apostolnak még nem volt birtokában, amikor félelemből háromszor megtagadta az Urat. "A szeretetben nincs félelem" - mondja János evangélista az első levelében -, "de a tökéletes szeretet kiűzi a félelmet." De mégis, bármilyen kicsi és tökéletlen is volt a szeretete, nem hiányzott belőle teljesen, amikor azt mondta az Úrnak: "Életemet adom érted"; mert azt hitte, képes megtenni azt, amit hajlandó volt megtenni. És ki volt az, aki elkezdte neki adni a szeretetét, bármilyen kicsi is volt az, ha nem Az, aki előkészíti az akaratot, és együttműködésével tökéletessé teszi azt, amit működésével elindít? Mert kezdetben bennünk munkálkodik, hogy meglegyen bennünk az akarat, a beteljesítésben pedig velünk munkálkodik, amikor már megvan az akarat. Ezért mondja az apostol: "Biztos vagyok abban, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi azt a Jézus napjáig." Ő tehát nélkülünk munkálkodik, hogy mi akarhassuk; de amikor akarjuk, és úgy akarjuk, hogy cselekedhessünk, Ő együttműködik velünk. Mi magunk azonban semmit sem tehetünk a kegyesség cselekedeteiért anélkül, hogy Ő ne munkálná azt, hogy akarjunk, és együtt ne működne, amikor akarjuk. Arról, hogy Ő munkálja, hogy akarjuk, így szól: "Isten az, aki munkálja bennetek az akarást is." Míg az Ő velünk való együttműködéséről, amikor akarunk és akaratból cselekszünk, az apostol ezt mondja: "Tudjuk, hogy minden javukra munkálkodik azoknak, akik Istent szeretik." Mit jelent ez a "minden" kifejezés, ha nem azokat a szörnyű és kegyetlen szenvedéseket, amelyek állapotunkra hatással vannak? Krisztusnak az a terhe, amely a mi gyengeségünk miatt nehéz, a szeretet számára könnyűvé válik. Mert az ilyeneknek azt mondta az Úr, hogy az Ő terhe könnyű: mint Péternek, mikor Krisztusért szenvedett, nem pedig úgy, ahogyan akkor volt, amikor megtagadta Őt.

(Ford: Czeglédy Sándor)

"[Pighius] Első sorban azonban a szó jelentését és értelmét határozza meg. Az arbitrium szót vagy választásnak, vagy még megfelelőbben akaratnak óhajtja vétetni, szabadnak (liberum) pedig szerinte az neveztetik, ami önjogú, vagy aminek maga fölött hatalma van, azaz van hatalma arra, hogy amit tesz, ne szükségképpen tegye, hanem azt nem tenni is képes legyen. Én azonban, ami a szót illeti, még most is vallom, amit Institutiómban kijelentettem, hogy a szavakban nem vagyok annyira babonás, hogy ezért talán még harcot is óhajtanék indítani, csak a dolog helyes értelme maradjon meg. Ha a kényszerrel szembeállíttatik a szabadság, mind vallom, mind pedig állhatatosan erősítem, hogy az akarat szabad és aki másként vélekedik, eretneknek tartom. Ha az akarat - mondom - azért neveztetik szabadnak, mivel nem kényszerül s mivel külső indítás erőszakosan nem hajtja, hanem önként indul cselekvésre, akkor nincs semmi szavam. De mivel általában egészen mást értenek az emberek, ha az emberi akaratnak tulajdonított eme jelzőt hallják, vagy olvassák, ez az oka annak, amiért nekem nem tetszik. Ha a szabadságot a képességre és az erőkre vonatkoztatják, nem gátolhatjuk, hogy mihelyt az akarat szabadnak mondatott, többeknek ez a képzelődés azonnal eszébe ne jusson, hogy e szerint hát az akaratnak hatalmában van a jó és a rossz, és tetszése szerint a saját erejéből azt választhatja, amelyiket akarja. Nem egy szavacska okáért viszálykodom tehát hiába, de véleményem szerint jogos okom van arra, amiért az előadásból ki szeretném küszöbölni azt a szót, amelyben a világnak majdnem nagyobb része akkora veszedelmére botlik meg. Úgy látszik azonban, hogy még a Szentírás szóhasználatával sincs valami nagy összhangban. Mert a szabadság és a szolgaság egymással annyira ellentétben állanak, hogy, aki az egyiket állítja, a másikat tagadja. Ebből kifolyólag, ha az ember akarata szolga, csak helytelenül mondható egyúttal szabadnak is. Most halljuk meg, amit a Szentlélek kijelent. Minthogy nem magáról a dologról, hanem pusztán a névről foly a szó, egyetlen hellyel megelégszem. Mikor Pál a szentek állapotát írja le, azt bizonyítja, hogy foglyokként megkötözve tartatnak a bűn kötelékében, amennyiben még Isten Szentlelke által meg nem szabadultak (Róm 7,25). És mikor az ember természetéről beszél, azt mondja, hogy a bűn alá rekesztetett (Róm 7,14). Ha a szentek annyiban szolgák, amennyiben még magukra és természetükre vannak hagyva, mit lehet mondani azokról az emberekről, kikben a természet még teljes erejében van? Ha az újjászületés után is csak feles a szabadság, a testnek első nemzésében lehet-e másról szó, mint teljes szolgaságról? S Pál is ugyanezt mondta előbb. Mert a hatodik részben hálát ad az Istennek, hogy a rómaiak megszabadultak a bűntől, amelynek előbb szolgáltak (Róm 6,17). Látjuk, hogy az újjászületés előtt nemcsak a test maradványait, hanem az egész embert is szolgaság alá adja; aki tehát az akaratot szabadnak állítja, más kifejezéssel él, mint amelyet a Szentlélek használ. És mégis, ha a tudósok körében a jelentés tekintetében megegyezés van, eltűröm, hogy ezt a szót használják. Nincs kifogásom az ellen sem, hogy a nép előtt is alkalmazzák, ha a jelzett dolgot jól megmagyarázzák. Ahol azonban ezt végrehajtani nem lehetséges, az olvasókat figyelmeztetem itt, hogy inkább magára a dologra, mint a névre ügyeljenek. De mivel Pighius ravaszul mindig összezavarja a szükséget a kényszerrel, melyek között a különbséget megtartani s az emlékezetből kiveszni nem hagyni e föltett kérdésre nézve a legnagyobb jelentőségű, illő megfigyelni, hogy miben különbözik egymástól a következő négy fogalom, hogy t. i. az akarat szabad, vagy szolgai, önkéntes, vagy kényszerült. Szabad akaraton általában azt értik, - s Pighius is ekként határozza meg, - amelynek hatalmában van a jót, vagy a rosszat választani. Kényszerült akarat nem lehetséges, mivel egyik szó a másiknak ellene mond. A tanítás céljából azonban mégis meg kell mondani, mit jelent, hogy így az olvasó megértse, mi a kényszer. Azt nevezzük tehát így, melyet sem a saját jótetszése, sem az elválasztás belső indítása nem hajt ide, vagy oda, hanem amelyet külső indítás mozgat erőszakosan. Önkéntes akaratnak azt mondjuk, mely magától fordul oda, ahova vezettetik, nem pedig ragadtatik, vagy akarata ellenére vonatik. Végül szolgai akarat az, mely a megromlás miatt a gonosz vágyódások uralma alatt foglyul tartatik, úgy, hogy nem képes mást választani, mint a rosszat, bár ezt önként és szabadon, nem pedig külső indítástól űzetve cselekszi. Ezen meghatározások szerint engedünk az ember számára akaratot és pedig önkéntes akaratot, hogy, ha valami rosszat cselekszik, magának és önkéntes választásának tartozzék azt tulajdonítani. A kényszert és erőszakot megszüntetjük, mivel ez az akarat természetével ellenkezik és azzal együtt meg nem áll. Az akarat szabadságát azonban tagadjuk, mivel az emberrel veleszületett gonoszság következtében a rosszra szükségképpen vonatik és mást, mint rosszat, kívánni sem képes. És ebből beláthatjuk, mekkora különbség van a szükségszerűség és a kényszer között.

Mert nem mondjuk azt, hogy az ember a bűnre akarata ellenére vonatik, hanem mivel akarata bűnös, a bűnnek igája alatt szenved, mint fogoly, s ezért szükségképpen a rosszat akarja. Mert ahol a szolgaság, ott a szükségszerűség. A legnagyobb jelentősége van azonban annak, hogy a szolgaság önkéntes-é, vagy kényszerült. Mi pedig a vétkezés szükségszerűségét egyebütt nem állítjuk, mint az akarat bűnében: amiből következik, hogy az önkéntes. Most látod, hogy az önkéntes és a szükségszerű egymással összeférhetnek, amit Pighius ravaszul leplezni akar, mikor a szabad ember fő jellemvonását abban látja, hogy akár jól, akár rosszul nem szükségszerűleg cselekszik.

Ebben a kérdésben - amely az egyházban mindig sok összeütközést okozott - azt tanítjuk, hogy az ember háromféle állapotát vagy helyzetét kell figyelembe venni.

1. Milyen volt az ember a bűneset előtt? Először azt, hogy milyen volt az ember a bűneset előtt; vitán felül: igaz és szabad, aki megmaradhatott a jóban is, és elhajolhatott a rosszra is. De a rosszra hajlott, és így magát is, és az egész emberiséget is bűnbe és halálba sodorta, amint az imént mondottuk.

2. Milyen volt az ember a bűneset után? Aztán azt kell figyelembe venni, hogy milyenné lett az ember a bűneset után. Értelme ugyan nem vétetett el, és akaratától sem fosztatott meg, s nem lett teljesen kővé vagy fatuskóvá sem, de mindezek annyira megváltoztak és meggyengültek az emberben, hogy többé már nem képesek arra, amire képesek voltak a bűneset előtt. Az értelem elhomályosodott, az akarat pedig szabad akaratból szolgaivá lett. Mert a bűnnek szolgál, nem akaratlanul, hanem akarva. S valóban, akaratnak is mondjuk, nem pedig nem akarásnak.

3. Az ember önként cselekszi a rosszat. Ami tehát a rosszat, vagyis a bűnt illeti, ezt az ember nem Istentől vagy az ördögtől kényszerítve, hanem önként cselekszi, teljesen szabad akaratból. Ha pedig - amint gyakran lehet látni - Isten meggátolja az embert leggonoszabb cselekedetei és tervei véghezvitelében, ezzel még nem törli el az ember szabadságát a rosszra; hanem Isten, a maga hatalmával, elejét veszi annak, amit az ember amúgy szabadon elhatározott. Mint ahogy József testvérei is szabadon határozzák el, hogy megölik őt, de nem tehették meg, mert Isten tanácsvégzése másképpen határozott.

4. Az ember magától nem képes a jóra. Ami viszont a jót és az erényeket illeti, az ember értelme önmagától nem ítél helyesen az isteni dolgokról. Az evangéliumi és apostoli Szentírás ugyanis újjászületést kíván mindannyiunktól, ha üdvözülni akarunk. Ezért az Ádámtól való első születés semmit nem használ nekünk az üdvösségre nézve. Pál azt mondja, hogy az érzéki ember nem foghatja fel Isten Lelkének a dolgait stb. (1Kor 2,14). Ugyanő másutt tagadja, hogy önmagunktól alkalmasak volnánk valami jót gondolni (2Kor 3,5). Tudott dolog pedig, hogy az akaratot az elme vagy az értelem irányítja, de miután a vezér vak, világos, hogy meddig jut el az akarat is. Ennélfogva amíg újjá nem születik az ember, addig nincs semmi szabad akarata a jóra, és nincs semmi ereje a jó véghezvitelére. Az Úr így szól az evangéliumban: Bizony, bizony, mondom nektek, hogy mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek (Thes 8,34). Pál apostol pedig ezt mondja: A test gondolata ellenségeskedés Isten ellen, minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, sőt, nem is teheti (Róm 8,7).

5. A tudományok megértése. A földi dolgok megértésének a képességét azonban a bűneset ellenére sem vesztette el teljesen az ember. [...]

6. Milyenek az újjászületett emberek képességei, és meddig terjed szabad akaratuk? Végül lássuk, van-e szabad akaratuk az újjászületetteknek, és meddig terjed az. Az újjászületésben a Szentlélek megvilágosítja az értelmet, hogy megértse Isten titkait is, és akaratát is. A Szentlélek pedig az akaratot nemcsak megváltoztatja, hanem készségekkel is felruházza, hogy önként akarja és tehesse a jót (Róm 8,1-9). Ha ezt nem ismernénk el, megtagadnánk a keresztyén szabadságot, és behoznánk a törvény szerinti szolgaságot. Csakhogy így szól Isten a prófétánál: Törvényemet az ő elméjükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be (Jer 31,33; Ez 36,26-27). Az Úr is ezt mondja az evangéliumban: Ha majd a Fiú megszabadított titeket, valósággal szabadok lesztek (Jn 8,36). Pál is így szól a filippiekhez: Mert nektek nemcsak az adatott meg a Krisztusért, hogy higgyetek őbenne, hanem az is, hogy szenvedjetek őérette (Fil 1,29). És újra: Meg vagyok győződve, hogy aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégzi azt az Úr Jézus napjáig (Fil 1,6). Hasonlóképpen: Isten az, aki munkálja bennetek azt is, hogy akarjatok, azt is, hogy véghezvigyétek (Fil 2,13).

7. Az újjászületettek cselekvőleg működnek, nem csak szenvedőleg. Közbevetve azt tanítjuk, hogy itt két dolgot kell szem előtt tartani. Először azt, hogy az újjászületettek számára a jó választása és cselekvése nemcsak passzív véghezvitel, hanem tevőleges is. Isten teszi ugyanis velük, hogy azt cselekedjék, amit cselekszenek. Helyesen iktatja ugyanis ide Ágoston azt, hogy Istent segítőnknek nevezzük. Segíteni pedig csak az tud, aki tesz is valamit. A manicheusok megfosztották az embert minden cselekvéstől, és mintegy kővé és fatuskóvá tették.

8. Az újjászületettekben gyenge a szabad akarat. Másodszor, szem előtt kell tartani, hogy az újjászületettekben megmarad a gyengeség. Miután ugyanis bennünk van a bűn, és az újjászületettekben életük végéig küzd a test a Lélek ellen, az újjászületettek semmiképpen nem tudják akadálytalanul véghezvinni azt, amit elhatároztak. Ezt az apostol megerősíti a Róm 7-ben és a Gal 5-ben. Ez a mi szabad akaratunk tehát azért gyenge, mert az ősi Ádám és a velünk született emberi romlottság bennünk van, és életünk végéig bennünk is marad. De miután a test erői és az óember maradványai nem olyan erősek, hogy teljesen kiolthatnák a Lélek munkáját, ezért a hívőket szabadnak mondhatjuk, de csak úgy, ha elismerik gyengeségüket, és semmit sem kérkednek a szabad akarattal. A hívőknek mindig szem előtt kell tartaniuk azt, amit boldog Ágoston olyan gyakran és nyomatékosan hangoztat, az apostol nyomán: Mid van, amit nem kaptál volna? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna? (1Kor 4,7). Idetartozik az is, hogy amit elhatároztunk, nem teljesül azonnal. A dolgok kimenetele ugyanis Isten kezében van. Ezért könyörög Pál az Úrhoz, hogy tegye szerencséssé útját (Róm 1,10). Már csak ez okból is gyenge a szabad akarat.

9. A külső dolgokban szabadok vagyunk. Különben senki sem tagadja, hogy a külső dolgokban szabad akarata van az újjászületett embernek is, és az újjá nem születettnek is. [...]

Az ember Isten képére teremtetett, ezért olyan magasabb rendű képességei vannak, melyek megkülönböztetik minden más teremtménytől. 1Kor 11,7; 15,49; Jak 3,9.

Jak 3,9 Ezzel áldjuk az Istent és Atyát, és ezzel átkozzuk az embereket, a kik az Isten hasonlatosságára teremttettek:

Az ember Isten képe, vagyis hasonlatossága. Ez nem jelent lényegbeli azonosságot, de hasonlóságot igen.

Egy lehetséges felosztás: értelem, lelkiismeret, halhatatlanság, akarat, szeretni tudás.

Református felfogás szerint a szűkebb értelemben vett istenképűség (igazság, szentség, tökéletes jóság, bölcsesség, Istennel való kapcsolat, királyi méltóság stb.) a bűnesetkor odaveszett, míg az emberi természet többi eleme (pl. értelem, érzelem, akarat, testi működés, a világ formálásának képessége, szépérzék stb.) megmaradt.

Az ember teremtett egysége megbomlott, súlyosan megbetegedett, vele valóságos tragédia történt, mert nem csupán a teremtés után rá adott adományokat, afféle királyi palástot veszített el, amint Róma tanítja, hanem személyiségének, emberi lényegének szerves részét.

Az ember eredeti rendeltetése az volt, hogy Istent tisztelje, szolgálja, és uralkodjék a teremtett világon. Teremtett állapotában az úgynevezett "cselekedeti szövetségben" állt Istennel. E szövetség a bűnesettel nem szűnt meg, hiszen ennek alapján büntette Isten az embert földi értelemben és az örökkévalóságban is.

Az emberi személyiség összetevői: test és lélek (szóma és pszükhé), noha létezik hármas felosztás is: test, lélek, szellem (szóma, pszükhé, pneuma).

Az eredendő bűn negatív értelemben az eredeti igazságosság és szentség hiányát jelenti, pozitív értelemben pedig természetünk megromlását és e romlott állapot továbbplántálását. A későbbi nemzedékek ezt beszámítás útján sajátítják el: Rm 5,13; 11,32, nem pedig utánzás által, ahogy Pelagius gondolta.

Rm 5,13 Mert a törvényig vala bűn a világon; a bűn azonban nem számíttatik be, ha nincsen törvény.

Rm 11,32 Mert az Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken könyörüljön.

Az elhívás lehet általános (engedelmességre, jó cselekedetre hívó) és speciális (üdvösségre hívó). Ez utóbbira: Jn 16,8-11, Mt 12,31; Apcs 5,3, Apcs 7,51, Zsid. 6,4.

Jn 16,8-10 És az, mikor eljő, megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében: Bűn tekintetében, hogy nem hisznek én bennem; És igazság tekintetében, hogy én az én Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem;

Zsid 6,4 Mert lehetetlen dolog, hogy a kik egyszer megvilágosíttattak, megízlelvén a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szent Léleknek, ...

Ez utóbbi hívás csak akkor hatékony, ha egyben ellenállhatatlan belső elhívás is kíséri, melynek ő az eszköze. Ez a hívás megnyitja az ember szívét a prédikált igére.

Mitől függ az elhívás hatékonysága?

- Az ember akaratától (Pelagius szerint)

- Attól, hogy alkalmas időben érkezik-e, vagyis amikor az ember akarata már hajlik az engedelmességre (Bellarmin szerintr). E válasz félpelagiánus, mert a döntő mozzanatot az ember kezébe adja.

- Végül a református felfogás, amely Ágostonra vezethető vissza, azt tartja, hogy Isten kegyelme által hisz az egyik ember, és nélküle nem hisz a másik. 1Kor 4,7; Rm 9,16; Rm 8,28; Rm 11,29.

1Kor 4,7 Mert kicsoda különböztet meg téged? Mid van ugyanis, a mit nem kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekedel, mintha nem kaptad volna?

Rm 11,29 Mert megbánhatatlanok az Istennek ajándékai és az ő elhívása.

Az ember magától nem hihet, mert bűnei miatt halott. Jn 6,65; Rm 8,7; Ef 2,1.5.

Jn 6,65 És monda: Azért mondtam néktek, hogy senki sem jöhet én hozzám, hanemha az én Atyámtól van megadva néki.

Ef 2,1.5 Titeket is megelevenített, a kik holtak valátok a ti vétkeitek és bűneitek miatt,  [...] Minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal, (kegyelemből tartattatok meg!)

Isten ad neki új szívet, Jn 3,3.5; Tit 3,5.

Jn 3,3.5 Felele Jézus és monda néki: Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát. [...] Felele Jézus: Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.

Tit 3,5 Nem az igazságnak cselekedeteiből, a melyeket mi cselekedtünk, hanem az ő irgalmasságából tartott meg minket az újjászületésnek fürdője és a Szent Lélek megújítása által,

A belső elhívás Isten munkája: Rm 4,17; Rm 8,30; Rm 9,11.

Rm 4,17 (A mint meg van írva, hogy sok nép atyjává tettelek téged) az előtt, az Isten előtt, a kiben hitt, a ki a holtakat megeleveníti, és azokat, a melyek nincsenek, előszólítja mint meglevőket.

Rm 9,11 Mert mikor még meg sem születtek, sem semmi jót vagy gonoszt nem cselekedtek, hogy az Istennek kiválasztás szerint való végzése megmaradjon, nem cselekedetekből, hanem az elhívótól,

E kegyelem ellenállhatatlan: Ef 1,19, 2Th 1,11, 2Pt 1,3.

Ef 1,19 És mi az Ő hatalmának felséges nagysága irántunk, a kik hiszünk, az Ő hatalma erejének ama munkája szerint,

2Pt 1,3 Mivelhogy az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, a mi az életre és kegyességre való, Annak megismerése által, a ki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott;

De nem kényszerítő jellegű, és csak a kiválasztottak, és csak a kiválasztottaknak szól.

Ez a belső elhívás azonosítható az újjászületéssel. Az újjászületés nem csak pszichológiai élmény: Jn 3,28 [?], hanem Isten kegyelmi munkája, amely a lelkileg halott bűnös embert újjáteremti a Krisztusban való új életre.

Ez nem pusztán erkölcsi átalakulás és nem az ember akaratának műve, és nem is az isteni és emberi akarat valamiféle együttműködésének gyümölcse. A kulcshelyek: Ez 36,26-27, 2Kor 5,17, Rm 6,4 és Ez 11,19, Jn 1,13, Apcs 16,14, Rm 9,16, Fil 2,13.

Ez 36,26 És adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok néktek hússzívet. És az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolatimban járjatok és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek.

Fil 2,13 Mert Isten az, a ki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből.

Isten e munkájánál az ember teljesen passzív, sőt ez teljesen az ember tudatán kívül megy végbe. Csak később, a hit hatása és a megtérés által szerez róla tudomást az ember, miként a testi születéséről is.

Az újjászületés hatása az emberi lélekre: lelki feltámadás, az elme megvilágítása, a látásmód megváltozása, bűnismeret, az akarat megváltozása (tudniillik hogy engedelmeskedni tudjon Istennek stb).

Az újjászületésben a Szentlélek aktív: az egyéneket egy testté kereszteli, új életet ad, az egész embert csírájában újjáteremti.

Az üdvözítő hit már az újjászületett ember aktusa, azaz Isten adománya és a Szentlélek munkája. A hit nem a mi cselekedetünk, hanem rajtunk végbement cselekvés, mely utóbb általunk tetteket is végrehajt.

A hitet cselekedetei nem munkálják, hanem jelzik, illusztrálják és megerősítik.

A hitnek van akarati eleme, mégpedig a bizodalom (fiducia). Ez koronázza meg a hitet a többi (ismereti és érzelmi) eleme fölött. Vele sajátítjuk el Krisztust. Ez az elsajátítás az ember szívében, spirituális lényének középpontjában játszódik le.

Nem csupán ismeretileg fogadjuk el Krisztus létezését, tulajdonságait, a róla szóló tantételeket, hanem Krisztus személyét fogadjuk el, ahogy az evangélium őt nekünk nyújtja.

A megtérés az újjászületésnek az a stádiuma, amikor már látható hatásai is jelentkeznek. Ilyenkor az újjászületés az ember tudatára jut. A megtérés az újjászületésnek az akarati megvalósítása.

A megtérés logikailag az újjászületést követi, időben (felnőtteknél) egybeesik vele.

A megtérésnek Isten a szerzője, Apcs 11,18; 2Tim 2,25.

Apcs 11,18 Ezeknek hallatára aztán megnyugovának, és dicsőíték az Istent, mondván: Eszerint hát a pogányoknak is adott az Isten megtérést az életre!

2Tim 2,25 A ki szelíden fenyíti az ellenszegülőket; ha talán adna nékik az Isten megtérést az igazság megismerésére,

Részei a bűnbánat és a hit, melyeket Isten a törvény, illetve az evangélium által munkál az emberben. (Zsolt 19,7; Rm 3,20; ill. Rm 10,17.)

Rm 3,20 Annakokáért a törvénynek cselekedeteiből egy test sem igazul meg ő előtte: mert a bűn ismerete a törvény által vagyon.

Rm 10,17 Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten ígéje által.

Az ember a megtérés során nem passzív, azaz ebben benne van az ő akarati cselekvése is. Az Ószövetség és az Újszövetség túlnyomórészt így mutatja be a megtérést, és kevesebb alkalommal úgy, mint az Isten cselekedetét. De református alapon valljuk, hogy csak az Isten tud rá minket képessé tenni. (Fil 2,13, Ésa 55,7; Jer 18,11; Ez 18,23.32; Ez 33,11; Apcs 17,30.)

Fil 2,13 Mert Isten az, a ki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből.

Apcs 17,30 E tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek

A szövetségben felnőtt gyermekektől nem lehet ágostoni jellegű, viharos megtérést megkövetelni. Ők a szövetség szerinti megtérés útján járnak, melynek eszköze a hitben való nevelés is.

A megtérés során Isten a kezdeményező, vagyis az első ok. Jer 31,18; Sir 5,21; Apcs 5,31; Apcs 11,18), és ez az ember akarata, mint másodlagos ok által valósul meg. 2Kir 23,25, 2Kr 15,4; Zsolt 22,28; 51,15; Ésa 19,22; Mt 11,21; Lk 15;7.10; Apcs 9,35; Apcs 11,21. A "sola gratia" jegyében a megtérés kizárólagos első oka Isten kegyelme. (Jer 13,18 [?]; Apcs 5,31; Rm 2,4; 2Tim 2,25.)

Jer 31,18 Jól hallottam, hogy panaszolkodott Efraim: Megvertél engem és megverettetém, mint a tanulatlan tulok; téríts meg engem és megtérek, mert te vagy az Úr, az én Istenem.

2Tim 2,25 A ki szelíden fenyíti az ellenszegülőket; ha talán adna nékik az Isten megtérést az igazság megismerésére,

A hit szerepe a megigazulásban az, hogy érdem nélkül átveszi Istentől Krisztus igazságát, szentségét és elégtételét, amelyet Isten neki tulajdonít.

A hit maga is kegyelmi ajándék (Ef 2,8-9; Rm 4,5), de nem a hit a megigazulás alapja, vagyis érdemlő oka (Rm 3,24; Rm 4,25; Rm 5,6-11; Gal 3,13, 2Kor 5,21; 1Kor 1,30; Fil 3,9; Rm 5,15-17; Gal 2,16; Rm 5,18-19).

Ef 2,8-9 Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. Ellenben annak, a ki nem munkálkodik, hanem hisz abban, a ki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul,

Gal 2,16 Tudván azt, hogy az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által, mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hitből és nem a törvény cselekedeteiből; Mivel a törvény cselekedeteiből nem igazul meg egy test sem.

(A Magyar református önismereti olvasókönyvből)

"De ha Isten ilyen szuverenitással áll szemben az emberrel, vajon van-e értelme annak, hogy az egyáltalában igyekezzék életét az Isten törvényéhez szabni, és egyáltalán van-e lehetősége annak, hogy az ember valamit is tegyen az ő élete megváltoztatására? És egyáltalában van-e ezzel a hatalmas Úristennel szemben valami szabadsága az embernek?

[...]

Az Isten által kiválasztott ember nem hallgat a saját porszemnyi értelmének az indokaira, hanem az Isten akarata mindenkori indokának befolyása alatt áll és cselekszik.

[...]

De vajon szabad-e az ilyen akarat? Egyenesen azt merem mondani, hogy igazi szabadság csak ott van, ahol a predestinációs hit tölti be a szíveket. Ahol az Úrnak Lelke uralkodik feltétlenül és korlátozás nélkül, ott van a szabadság. Miért?

Először is azért, mert csak ott szabadul meg az ember a legnagyobb és legerősebb rabszolgatartótól: önmagától. Magunkat magunk verjük a legerősebb bilincsbe. Az én haragom, az én gyűlölségem, az én indulatoskodásom, a saját nyelvem, bosszúálló természetem az én legnagyobb zsarnokom, aki valóban iga alatt tart. A saját szenvedélyeim, érzékiségem, rossz szokásaim, lefelé húzó, züllesztő kívánságaim - az én legnagyobb ellenségeim, amelyek lekötnek, fogva tartanak, rabságra vetnek. Nem akkor vagyok szabad tehát, amikor a saját akaratom irányába haladok, hanem ellenkezőleg: akkor, amikor a Lélek által megvont út irányába megyek.

[...]

Másodszor: szabad igazán csak akkor vagyok, amikor arra az Istenre hallgatok, annak az Istennek engedelmeskedem, aki engem teremtett, aki nekem létet adott, előmbe hivatást szabott. Isten mindörökké ugyanaz, tehát az én igazi lényem abban a belső rendeltetésben rejlik, amire teremtettem. Tehát amikor Istennek engedelmeskedem, és neki magamat alárendelem, ezzel az én saját lényemet, eredeti rendeltetésemet töltöm be. Ez a valódi szabadság!

Harmadszor: ebben a világban igazán szabad csak az lehet, aki az ő életét ilyen feltétlen szuverén akaratra bízza.

[...]

Igazi szabadság csak ott van, ahol az Úristent nagyobbnak, hatalmasabbnak és erősebbnek tudjuk látni és hinni, mint a pokol valamennyi fajzatának seregét. A predestinációs hitben és a hit által élő ember rendíthetetlen nyugalommal, belső szabadsággal megy át ezen a világon, és ennek sötét és ijesztő éjszakáján."

"Beszélhetünk tehát így még az ember erkölcsi szabadságáról? Hogy van-e az embernek erkölcsi szabadsága, vagy szabad akarata, vagyis hogy megvan-e benne annak a lehetősége, hogy tudatos motívumokból, saját jótetszése szerint és minden kényszer nélkül cselekedhessék. Ez az erkölcsi szabadsága nem vonható kétségbe. De mindjárt hangsúlyozni kell azt is, hogy ez csak fokozza felelősségét, mert az ember csak azért felelős, amit a saját akaratából tesz. Így feltétlenül fennáll az ember erkölcsi felelőssége. Az Írás tehát azt tanítja, hogy az ember felelni fog azért is, ha hitetlen marad és meg nem tér, mivel maga akarja ezt is, és nem más. Lukács 13,34; 19,27; Jn 5,40.

Lk 13,34 Jeruzsálem! Jeruzsálem! ki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, a kik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképen a tyúk az ő kis csirkéit az ő szárnyai alá, és ti nem akarátok!

Jn 5,40 És nem akartok hozzám jőni, hogy életetek legyen!

Azonban az, hogy az ember erkölcsileg szabad, tehát szabad akarata van, csak azt jelenti, hogy mindazt a rosszat, bűnt, amit elkövet, szabad akaratból saját jótetszése szerint cselekszi, megromlott természetével mintegy teljes harmóniában. A bűnnek rabszolgája az ember, Jn 8,34, 2Pt 2,19, a szónak annyira szó szerinti értelmében rabszolga, hogy pokoli mesterét teljes szabad akarattal szolgálja.

Jn 8,34 Felele nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek, hogy mindaz, a ki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek.

2Pt 2,19 Szabadságot ígérvén azoknak, holott ők magok a romlottság szolgái; mert a kit valaki legyőzött, az annak szolgájává lett.

Szabadsága az igazi szabadság karikatúrája, a hazugság szabadsága, Jn 8,36, de mégis szabadság, olyan szabadság, amely felelőssé teszi őt. A Szentírás szerint tehát a természetes ember szabadsága egészen más, mint amilyet a pelagianizmus magyaráz az emberbe, amely szerint tudniillik az ember jót és rosszat egyformán képes akarni és tenni is. Az ilyen szabadság ellen szólanak a fent citált helyekkel együtt többek között még ezek is: Jn 8,34, 2Pt 2,19, Jn 8,36, hasonlóképpen Rm 8,7; Tit 3,3, Jn 6,44.65

Jn 8,36 Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.

Jn 6,44.65 Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt, a ki elküldött engem; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon. [...] És monda: Azért mondtam néktek, hogy senki sem jöhet én hozzám, hanemha az én Atyámtól van megadva néki.

[...]

... azt vallja az egyház, hogy az újjászületettekről nem mondható továbbra is az, hogy alkalmatlanok minden jóra és hajlandók minden gonoszra. És helyesen, mert a Biblia is azt tanítja, hogy az újjászületés állítja újra vissza bizonyos mértékben azt a képességet, mely lehetővé teszi a lelki jóakarást. S bár még csak gyenge akarással, de mégis Isten törvényében találja legszebb örömét az újjászületett. Zsolt 119,97. Akkor kezd el gyümölcsöt hozni, Jn 15,5, jó cselekedeteket véghez vinni, Mt 5,16.

Zsolt 119,97 Mely igen szeretem a te törvényedet, egész napestig arról gondolkodom!

Mt 5,16 Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.

[...]

Mit tanítanak a pelagiánusok az ember természetes állapotáról? A pelagiánusok azt tanítják, hogy az ember még most is a gyermeki ártatlanságnak abban az állapotában születik meg, mint amelybe szerintük Ádám is megteremtetett, vagyis olyan állapotban, amely a jó és a rossz és a jó között van. S hogy általános a romlottsága, szerintük csak a rossz példa követéséből állott elő, a rossz befolyásokból, melyek már kezdettől fogva hatást gyakorolnak a gyermekre, de amelyeknek semmi közük sincs Ádám e vétkéhez.

[...]

... A másik pedig, hogy az ember nem anyag vagy tárgy, és így nem szabad szenvedőleges semmittevéssel nézni üdvössége lehetőségét, hanem azon az úton kell járnia, amely a menny felé vezet, mert ellenkező esetben teljességgel és egyedül csak önmaga az oka önnön elkárhozásának. E téren uralkodó elv marad ez a kettő még akkor is, ha gyarló emberi gondolkozásunkkal gyakran ellentétben állanak is. És innét van az, hogy az egyik vagy a másik oldalra húzás veszedelme fenyeget minket lépten-nyomon. A fenti tévelygésekből pedig láthatjuk, hogy hol köt ki az, aki elvesztette a helyes irányt.

Érvényre kell tehát juttatni mind a két princípiumot. Isten szuverenitását nem szabad megrövidíteni, miként azt a pelagiánus teszi, aki oly nagy mértékben hangsúlyozza az ember személyes felelősségét, hogy megfeledkezik az üdvösségre szóló személyes kiválasztásról. Viszont nem szabad megrövidíteni az ember felelősségét sem, miként az antinomiánusok gondolják, akik meg az Isten szuverenitását emelik ki annyira, hogy már számításon kívül hagyják az ember felelősségét is. Mert így csak a megigazulásból állna az üdvösség alkalmazása, a mi személyiségünket teljesen kikerülve, úgy mintha puszta tárgyak volnánk, az üdvösség útjának szenvedőleges, öntudatlan hitű vándorai.

Mert Isten akaratán nyugszik az ember felelőssége is, melyet így nem lehet megrövidíteni, elszínteleníteni anélkül, hogy Isten szuverenitása is rövidséget ne szenvedne miatta. Nem tárgynak, élettelen fadarabnak teremtette Isten az embert, hanem személynek. És mint személyt kezeli Isten az embert még az üdvösség alkalmazásánál is. Az Úr akarata volt az, hogy legyenek úgynevezett második vagy másodlagos okok is a teremtésben, és azok is az ő dicsőségét szolgálják, mert éppen a másodlagos okok által fog egykor az ő világkormányzásának csodálatossága annál felségesebben kitűnni azáltal, hogy úgy kormányozza a világot, hogy mialatt az ember személyiségének teljes jogú érvényesülését engedi meg, az alatt viszont azért a maga tanácsvégzésének teljességét is meg tudja valósítani.

Tévelygésben vagyunk tehát, és még nagy mértékben akkor, ha Isten szuverenitása és dicsősége érdekében vitássá tesszük a másodlagos okok létjogosultságát. Titok ez, Isten tanácsában elrejtett titok. Abszolút megoldására törekedni sosem jelent abszolút nyereséget, legfeljebb tévelygést.

[...]

Már szólottunk arról, hogy veszedelmes[en] túl messzire is el lehet menni ezekkel az elvekkel. Előfordul, hogy egyesek úgy oldják meg a kérdést, hogy ha kiválasztattam, akkor úgyis üdvözülök. Ez konzekvens következménye az Isten szuverenitása egyoldalúan túlhajtott gondolatának. De bizonyság ez amellett is, hogy hogyan lehet monoteista teológiával panteista tévelygésbe esni, mert az egyik elv túlhajtása a másiknak megközelítésével [?] jár. És itt azt bizonyítanunk nem szükséges, hogy az ember hogyan szenvedhet rövidséget az Isten szuverenitásának egyoldalú túlhajtásával. A kérdés azonban az, hogy meg vagyunk-e győződve éppen úgy arról is, hogy az ember felelősségére vonatkozó elvnek is árthatnak, és hogy helyezünk-e arra is éppen olyan nagy súlyt, mint ahogy azt a Szentírás teszi. Mert a Biblia habozás nélkül az ember elé tárja Isten parancsolatait és követelményeit, és rámutat arra, hogy az azoknak való engedelmességtől vagy az irántuk való engedetlenségtől függ az ember örök üdvössége vagy kárhozata.

Ha meg szeretné látni az ember Isten üdvét, akkor az ő útjára kell lépnie, akkor imádkoznia kell, és keresni, hinni és megtérni, és harcolni, hogy eljuthasson oda. És ha elkárhozik, akkor maga volt az oka, mert nem akarta, mert nem munkálta azt, és ezért lesz nagyobb a büntetése is. 1Krón 28,9; Péld 1,24-26; Mt 7,8; Mk 16,16; Jn 15,22 stb.

1Krón 28,9 Te azért, fiam, Salamon, ismerd meg a te atyád Istenét, és szolgálj néki tökéletes szívvel és jó kedvvel; mert az Úr minden szívbe belát és minden [emberi] gondolatot jól ért. Hogyha őt keresénded, megtalálod; ha ellenben őt elhagyándod, ő is elhagy téged mindörökké.

Jn 15,22 Ha nem jöttem volna és nem beszéltem volna nékik, nem volna bűnük: de most nincs mivel menteniök az ő bűnöket.

Mert Isten a Szentírásban nem mint puszta tárggyal foglalkozik az emberrel, hanem mindig mint személlyel, aki a másik ok, mint okos, felelős lénnyel, aki szabad, eszes erkölcsi lény, ahogy azt Hodge mondja. Oly igen igaz ez, hogy maga az Úr panaszkodik, ha gyümölcstelen marad az emberen végzett munkája, Ésa 5,4; panaszkodik az ember engedetlensége és csökönyössége miatt, Ésa 43,24; Rm 9,19-20, anélkül, hogy szuverenitására történne utalás, mely nem engedhet meg ilyeneket. Két princípium ez, melyek összhangba hozása lehetetlennek látszik, melyek mintha kizárnák egymást, a Szentírás azonban mind a kettőt megtartja, hirdeti, és hozzá a legnagyobb határozottsággal. Így ha foglalkozunk ezekkel az elvekkel, akkor tanácsos nagyon elővigyázatosnak lenni, nehogy jobbra vagy balra kitérve tévelygésbe essünk."

Ésa 5,4 Mit kellett volna még tennem szőlőmmel; mit meg nem tettem vele? Miért vártam, hogy jó szőlőt terem, holott vadat termett?!

Rm 9,19-20 Mondod azért nékem: Miért fedd hát engem? Hiszen az ő akaratának kicsoda áll ellene? Sőt inkább kicsoda vagy te óh ember, hogy versengsz az Istennel? Avagy mondja-é a készítmény a készítőnek: Miért csináltál engem így?

(A predesztináció problémái című tanulmányának egy egész szakasza)

"A predesztináció minden problémája az Isten és ember között való helyes viszony megállapításától függvén, tisztán kell látnunk ezt a kapcsolatot s azt, hogy minő az a szabadság, mely Istennel szemben az ember számára még megmarad? A szabadakarat kérdésénél ugyanis az a legfőbb ellenvetés, hogy a predesztináció kizárja a szabadakaratot, következőleg fatalizmusra és determinizmusra vezet, ami megszüntet minden felelősséget és így az erkölcsi, tehát emberi életet is.

Mármost anélkül, hogy a szabadakarat külön problémáinak szövevényes világába belépnénk, tüntessük fel inkább rögtön a kálvinizmus álláspontját erre a kérdésre vonatkozólag. Fontos dolog ill újra, hogy a metafizikai és etikai vonalakra szintén figyelemmel legyünk. Mert míg egyfelől tény az, hogy metafizikai, tehát vallási, mondjuk teocentrikus nézőpontból a kálvinizmus szerint az ember mindenestől, tehát egész életével s annak megnyilvánulásával az Isten szuverenitása alá van rendelve, tehát egyáltalában nincs szabadsága, addig másfelől etikai, tehát antropocentrikus nézőpontból tekintve, az embernek megvan az erkölcsi szabadsága, azaz az a képessége, hogy a reáható es cselekedeteit befolyásoló motívumok alapján saját belátása szerint, kényszer nélkül, önként cselekedjék. Hiszen enélkül nem lenne ember, hanem gép, s a kálvinizmus minden predesztináció mellett sem tanított soha olyat, hogy az ember valami mechanikusan determinált, tehát minden erkölcsi jelleget és így felelősséget is megszüntető életet él.

Kálvin tehát azt vallja az emberről, hogy az nem úgy van Isten mindenhatósága alá rendelve, mint az ásvány, növény vagy állat, hanem a maga teljes erkölcsi szférájával van az isteni mindenhatóságba bekapcsolva, de úgy, hogy az emberi élet erkölcsi és akarati jellege azért megmarad, még akkor is, ha az az akarat százszor rabja is a bűnnek, s romlottságánál fogva nem is szabad többé.

Mert olyan szabadakaratot, amelyet Pelagius képzelt magának, olyanról, amely a teljes közönyösség állapotában van esetről-esetre, a kálvinizmusban, de a való életben sem lehet szó soha.

Vannak ugyanis - bár mind kevesebben, s inkább csak a vulgáris gondolkozás területén - olyanok, akik azt hiszik, hogy az akarat valami önálló nagyhatalom az ember életében, amely önkényesen korlátlanul szeszélyesen akarhat úgy, ahogy kedve tartja. Ma tehát pl. bűnös tehet, holnap szent, majd újra gonosztevő, és ismét a legtisztább életű ember. Ma hívő, holnap hitetlen, s mindez azért, mert egyszerűen akar, úgy akarja; tehát a megtérést és újjászületést is tetszésszerinti időben és alkalommal hajtja végre.

Az ilyen szabadakarat természetesen örökre kizárja a predesztinációt, de a predesztináció is az ilyen szabadakarat lehetőségét. Ezzel szemben a kálvinista teológusok nagyon finoman elemezték a szabadakarat lényegét, és megállapították, hogy az tulajdonképpen nem egyéb, mint lubentia rationalis, azaz értelmes megfontoláson alapuló észszerű szabadság. Mert hiszen nem az akarat akar, hanem az értelem, mely azt irányítja.

Az akarat, mondhatnók, csak vak műszer, amely aszerint lép akcióba, amint azt az én értelmes belátásom szabályozza. Ha tehát nagy, nemes és felemelő a gondolkodásmódom, egészen bizonyos, hogy ilyenek lesznek akaratnyilvánulásaim is; ha pedig meg nem tért bűnös vagyok, ugyanilyenek lesznek a parancsok is, amelyek akaratomat irányítják; tehát maga az akaratom is. Nincs tehát korlátlan, megfontolás nélkül való, önkénykedő, be- és kiszámíthatatlan szabadságunk. Az ember szabadsága, mint Poulsen mondja, a szellem uralma, szolgasága pedig az ösztönök uralma.

Mármost, a Szentírás alapján állva, a kálvinizmus hirdeti a legerőteljesebben azt, hogy ez az emberi akarat beteg, mert képtelen az igazi jóra! Mert az ember egész belső világa elesett és éppen a legmagasabbrendű, tehát a hitre s az üdvösségre tartozó dolgok azok, amelyekben az ember a saját maga erejéből sem hitre, sem újjászületésre, sem megtérésre nem juthat el. Az akarat tehát szolga, mert csak a rosszat képes igazán és teljes erővel akarni, de azért akarat marad továbbra is az. Az ember erkölcsi szabadsága beteg, de azért csak erkölcsi szabadság az, s az ember a legnagyobb bűnben is ember marad, tehát erkölcsi szabadsággal cselekvő lény és így felelős. De éppen azért, mert ilyen állapotban van, semmi magasabbrendű vallási életre sem képes, hacsak az Isten nem vonja, hívja és segíti. Az egész Szentírás szelleme ezt bizonyítja. És ez a tanítás annyira határozott, hagy ha a filozófia százszor bebizonyítaná is az akarat szabadságának realitását, az üdvösségnek az Isten kegyelmétől való függését még akkor is éreznünk kellene. Teljesen utópia tehát és pelagiánus jellegű tehát az a gondolkodás, amely azt képzeli, hogy a vallás, tehát az Isten megközelítése, a hit, megtérés és újjászületés területén az ember a saját akaratából is tehet valamit az Isten nélkül. "Senki sem jöhet énhozzám, hanem ha az Atya vonja azt." Ján. 6. 44.

Hogyan történik tehát minden?

Úgy, ahogy az Isten akarja. Íme, a predesztináció gondolata.

Mert állítsuk csak fel a kétféle gondolatot. A predesztináció-hívő azt mondja: Minden Istentől jő, tehát azok hisznek, azok térnek meg, azok üdvözülnek, akiket Isten erre indít, akiknek Isten az újjászületés lelkét megadja (mert az újjászületés egyfelől nem egyéb, mint kiválasztottságunknak tudatunkra jutása). Tehát csakis azok üdvözülnek, akiket Isten kiválaszt.

Pelagius és követői pedig ezt mondják: Nem úgy van. Isten nem választ ki senkit, Isten mindenkit elhívott. És akikről előre látja, hogy jók lesznek, azokat üdvözíti, akiket előre gonoszoknak látott, azokat elkárhoztatja. Isten kegyelmét tehát az fogadja el, aki akarja s az veti el, aki akarja. Kálvin tanítása, azt mondják, rideg. Mert nem kegyetlenség-e Istentől, hogy életre hív embereket s megengeni; hogy azok kárhozatra jussanak? Ez nem igazságos. Tehát minden az ember akaratán fordul meg.

Ez az okoskodás azonban csak látszólag ilyen természetes és logikus, mivel megáll és megmarad a másodlagos okoknál. Mert tegyük fel, hogy minden az embertől s az ő akaratától függ; mi lesz akkor az Istennel? Isten tehát a legjobb akarat mellett sem tehet semmit az emberiségért. Nincs más feladata, csak az, hogy várjon. Vár, hogy az emberiség megtérjen és szavára hallgasson. Ha tehát véletlenül senki sem hallgat rá, tehetetlenül tördeli a kezeit, de nem segíthet.

Világos dolog, hogy ezen az állásponton Isten mindenhatósaga és szuverénitása semmivé válik. Mert hiába hívott el Isten mindenkit, váltságterve meghiúsul, és az üdvösség csak részleges marad. Azután meg, felmentjük-e Istent a vád alól, hmm a predesztináció ridegségét ugyan támadjuk, de azt meg nem gondoljuk meg, hogy Isten olyanokat is teremtett, akikről öröktől fogva előre látta, hogy a felajánlott kegyelmet sohasem fogják elfogadni? Miért teremtette hát őket? Ugyebár látjuk, hogy a predesztináció tagadásával legfeljebb csak másutt bukkannak fel - ugyanazok a problémák! Kálvin tehát megfordította a dolgot, s azt mondja, hogy az isteni világkormányzás e titokzatos tényeit egyedül a predesztináció alapján lehet megfejteni. "Mert minden pelagianizniusnak az a célja, hogy az erkölcsi világot részben vagy egészben önállóvá tegye Istennel szemben. Ez a törekvés azonban teljes ellentétben van a Szentírással. Mert bár az Írás védi is az ember erkölcsi természetét minden időre, annyira, "amennyire csak lehet, de sohasem igyekszik ezt azáltal tenni, hogy dualisztikus különbséget tesz a természeti és erkölcsi világ közöt,t s ez utóbbit Isten hatalma alól kivonja. Isten tanácsvégzése minden dologra érvényes, tehát az erkölcsire is, a rosszra éppen úgy, mint a jóra. Ilyen különválasztás tehát lehetetlen. A világ eszméje organikus egész, és nem lehet a teremtésben egy pontot sem felmutatni, ahol Isten végzése és kormányzása megszűnik s a teremtmény független akarata és cselekvése megkezdődik." (Bavinck.)

"Egyébként korunkban éppen a dolgoknak történelmi és organikus szemlélete az, amely ezt a pelagianus különválasztást minden pontján tagadja és elítéli. Továbbmenve azonban, ez a dualizmus a világ legnagyobb és legfontosabb részét kivonná Isten gondviselése alól, és a véletlen, az esély és önkény kezeibe játszaná át. Sőt nemcsak Isten hatalma, tanácsa és akarata szenvedne rövidséget, hanem a világ jó részére nézve mindentudása is megszűnnék. Mert ha Istent és teremtményeit nem tudjuk másképp elképzelni, csak úgy, mint konkurrenseket, és szabadságát és függetlenségét az egyik csak a másik rovására tudja megtartani, akkor Istennek folyton jobban és jobban korlátozva kell lenni tudásában és akaratában. A pelagianizmus valósággal kiüldözi Istent a világból; deizmushoz és ateizmushoz vezet... Ezért a probléma megoldását más irányban kell keresni, ti. úgy, hogy Isten azáltal, hagy ő Isten, a világ pedig teremtménye, Isten az Ő végtelen tudása és akarata által a teremtmény önállóságát és szabadságát nemcsak hogy nem semmisíti meg, hanem ellenkezőleg: éppen megteremti és megőrzi..." (Bavinck.)

De térjünk vissza a predesztináció és akaratszabadság teológiai szempontból most legfőbb problémájára, ti. arra, hogy vezethet-e a predesztináció determinizmusra, s nem szünteti-e meg ezáltal az ember szabadságát, erkölcsi életét és felelősségét is alapjában véve? Ez a kérdés nagyon fontos, már csak azért is, mert az egész modern tudomány s főleg a természettudományok, ma jórészben igazolták a kálvinizmus ama tanítását, amely már a XVI. században hirdette az ember teljes megkötöttségét s az Isten által teremtett természeti és erkölcsi világrend törvényei alá való odatartozását. A modern tudományok persze determinizmust hirdetnek Isten nélkül, és a predesztináció ellenségei a kálvinizmust is determinizmussal vádolják, mert a predesztinációt is annak tekintik.

Lássuk tehát, igaz-e ez; azonos-e a predesztináció a determinizmussal, vagy pedig van-e közöttük lényeges és döntő különbseg? A lényegbe vágó összehasonlítás azt mutatja, hogy van s ezért a kálvinimus állandóan tiltakozik is azellen, hogy a predesztinációt a modern tudományos gondolkodás determinizmusával egynek vegyék. Mert a determinizmusnak főbb ismertető jelei ezek: A mindenség életében a legszigorúbb törvényszerűség, tehát determináltság uralkodik, és a természeti és szellemerkölcsi világ között lényeges különbség nincs. Mindkettő ugyanazon mechanikus ok és okozati törvényszerűségnek van alávetve. Isten és a világ között semmi különbség. Isten vagy nincs, vagy ha van is, csak panteista értelemben van, úgy, hogy a mindenség örök törvénye, a lex aeterna, még Őt is megköti, még Őfelette is ott van; vagy pedig Isten örök végzései és a természeti törvények tulajdonképpen azonosak. Ennek megfelelő tehát az ember helyzete is. A determinizmus ugyanis úgy tekinti az embert, mint aki egész pszichikai és fizikai életével kizárólag a természet vak törvényeinek van alárendelve. Tehát külön erkölcsi szférája nincs, mert minden mechanikusan történik az életében. Ebből pedig az következik, hogy miután külön erkölcsi szférája nincs, nem is felelős semmiért. És az élet ilyen mechanikus felfogása mellett nem is lehet. Az ember élete lényegében semmiben sem különbözik a növények és állatok életétől. Ezt tanítják a modern természettudományi deterministák, Haeckel és társai; a szociáldemokraták, a darwinisták s a kriminológusok egy része is.

Mármost a kálvinizmus ilyent soha nem tanított, de nem is taníthat. Mert bár ő is vallja azt, hogy az ember egész élete, földi és túlvilági sorsa predesztinálva van, de ez a predesztináltság, vagy ha úgy tetszik, isteni determináltság, nem történik az emberen kívül és az ember egyéniségének megsemmisülésével.

Az ember nem gépalkatrész vagy játékszer Isten kezében, akit Isten oda dob, ahova akar, még csak nem is olyan teremtménye, mint az ásványok, növények és állatok, hanem Isten munkatársa, akit Isten a maga teljes és különálló erkölcsi szférájával foglal bele a maga mnindenhatóságába, s amit Isten az ember által tesz, az az emberen keresztül az ő lelke és erkölcsi élete felhasználásával történik. "Isten tehát a kálvinizmus szerint nem mechanikusan és fatalista módon determinálja az embert, hanem a tudatát is felhasználja" (Schenkel).

Az ember tehát mindent szükségszerűségből tesz, de nem kényszerűségből. Szükségszerűségből, tehát metafizikai szempontból nem szabadon; de viszont önként, és így emberi szempontból szabadon. Szóval úgy él, mintha életének és sorsának őmaga lenne a kizárólagos ura. Úgy él, mint a nagy tengeri hajó utasai, akik élik a maguk kicsi életét, mozognak a maguk kis szférájában, de voltaképen oda jutnak, ahova a kormányos akarja. Isten tehát nemhogy megbénítaná a mi szabadságunkat, sőt biztosítja azt. - Isten olyanformán hordozza a mi életünket a maga kicsi világával, mint ahogy hordozza a szülő a maga kicsi gyermeke életét. Az a gyermek a szó igazi értelmében véve nem szabad, mert teljesen a szülő hatalmában van, de a maga kicsi életkörét tekintve szabad, mert önként, kedvvel végezheti és élheti azt az életet, amit a szülő az ő számára predesztinál. A determinált élet tehát rabság, a predesztinált élet pedig szabadság. Mert a determináltság a vak, holt, rideg természeti törvények vasszigorúságú uralmát jelenti; a predesztináltság pedig az élő, gondviselő Istenét, aki nekünk szerető atyánk.

A determinizmusban értékes gondolat a törvényszerűségek elismerése. De mit ér ez, ha nincs benne cél? Örök végzések itt nem intézik az ember sorsát, hanem a természet vak mechanizmusa érvényesül csupán. Míg a predesztinációban minden törvényszerűség, kiválasztás Isten örök végzésének eredménye. Tehát célja van, rendeltetése van, mert a világ fölött élő és uralkodó örök öntudatos "kozmikus intelligencia", az élő Isten determinát mindent a maga tervei és céljai szerint. Egyébként azonban a keresztyén értelemben vett determinizmnsnak megvan a maga nagy jelentősége a keresztyén életre. Mert az egész keresztyén életnek, nevelésnek, jellemképzésnek tulajdonképen mi a célja? Az, hogy az ember minél inkább determináltassék a jóra, predesztinálva legyen az Isten szolgálatára, s vele annyira közösségbe jusson, hogy a szó szoros értelmében véve rabja legyen az Istennek. Ez az úgynevezett teológiai szabadság, amelynek éppen a legnagyobb függés, az Isten törvényei által való legnagyobb megkötöttség a főcélja. Ez a tény pedig azt bizonyítja, hogy predesztináció nélkül is oda lyukadunk ki, hogy a keresztyén élete akkor tökéletes élet, ha az mindenestől s a legszigorúbban az Isten alá van rendelve. Nem az tehát a célunk, hogy minél függetlenebhek legyünk Istentől, hanem az, hogy minél nagyobb függésben. Hogy akaratunk azt akarja, amit az Isten akar; szóval, hogy annyira determinálva legyen, hogy ne is tudjon mást akarni többé, csak egyfélét, ti. a jót. Itt tehát nem féltjük az emberi akarat függetlenségét, csak a predesztinációban? Ne féltsük ez utóbbiban sem. Mert a predesztináció nemhogy nem semmisíti meg ezt az emberi erkölcsi szabadságot, sőt az elképzelhető legmagasabb és legerősebb formában ki is fejleszti.

Ezenfelül pedig azért sem árthat neki, mert más vonalra tartozik, mint a szabadakarat kérdése. A predesztináció ugyanis lényegében a metafizikai vonalra tartozó gondolat, mert Istenre vonatkozik s az ő titkos végzéseit jelenti; a szabadakarat pedig az etikai vonalra tartozik, mert az emberre vonatkozik s megvan és megmarad mindenképpen, akát predesztinálva van az ember, akár nem. Képtelenség tehát azt mondani, hogy tagadnunk kell a predesztinációt, hogy megmenthessük az ember erkölcsi szabadságát. Mert mit szólunk akkor a modern determinizmushoz? Ez ugyanis tagadja a predesztinációt, de tagad mindenféle szabadságot is az embernél.

A lényeg tehát az, hogy metafizikailag véve a dolgot, akár hiszünk a predesztinációban, akár nem, teljesen és tökéletesen az Isten kezében vagyunk. Ugyanez az állapotunk etikai szempontból is, de azzal a különbséggel, hogy itt már megvan az az erkölcsi szféránk, amely erkölcsi életünket teljes épségben tartja, s minden predesztináció mellett is erkölcsi tartalmat ad az életünknek. Isten úgy teremtett bennünket, hogy minden megkötöttségünk mellett is, ha metafizikailag nem is, de erkölcsileg önállóaknak és szabadoknak érezzük magunkat. Erre az öntudatra van felépítve egész erkölcsi életünk. S ezt nem törheti össze semmiféle tanítás és tudományos elmélet, mert végeredményben, mint az élet mutatja, még a legelszántabb determinista is felelősnek érzi magát minden cselekedetéért, a predesztináció tisztán tanított hite pedig (és ez a legnagyobb, de lényegében olyan természetes csoda), a legfinomabb, legérzékenyebb lelkiismereteket nevelte eddig a világon; és történelmi tény, hogy egy tan sem volt a keresztyén morálra nézve felemelőbb, mint éppen a predesztináció. Honnan, hogyan történik ez? Sokak számára rejtély marad, amíg a predesztináció igazi értékét meg nem értik, s be nem látják, hogy a lélek erkölcsi öntudatának ereje, mélysége, gazdagsága egyenesen összeköttetésben van kiválasztottsága tudatának, hitének, újjászületésének erejével, mélységével és gazdagságával. S valóban gazdag anyag lenne egy szakszerű, de ref. keresztyén alapon felépült pszichoanalízis számára ennek a lelki élménynek a megrajzolása, amely kimutatná azokat a motívumokat, amelyek minden igaz predesztinációhithen szükségszerűséggel posztulálják az erkölcsi öntudat minél tökéletesebb kiépítését is.

És ez azért is természetes a kálvinizmusban is, mert Kálvin a Szentírás alapján állva,Pált és Augustinust követve, egyforma szigorúsággal tartja fenn a két vonalat, ti. a metafizikait és etikait az emberi élet számára. A determinizmus csak az elsőt vallja: innen van minden hibája és baja, amellyel az erkölcsi szférát tönkreteszi, az ember erkölcsi életét megszünteti s a felelősséget megszünteti. Kálvin, ha paradox formában is, de intuitív és öntudatos mnakacssággal őrzi mind a kettőt. Mindennek Isten a végső oka: íme a metafizikai vonal, a predesztináció végső gyökere. De az ember felelős a maga cselekedetéért; íme az etikai vonal, az erkölcsi élet szférája a maga sérthetetlenségéhen. Nagyon idevágó tehát Choisy megjegyzése, amikor így szól: "Valóban, a kálvinisták úgy dogmatizálnak, mintha a szabadság tényleg léteznék. Intellektuálitsan tagadják azt, de morálisan és vallási értelemben véve hisznek benne".

Choisy megjegyzéséhez pedig hozzátehetnők még azt, hogy a kálvinizmus e két vonal egyforma, szigorú fenntartásával elérte azt, hogy a Szentírás minden textusát meghagyhatja a maga eredeti színességében, s nem kell úgy tenni, mint a keresztyénség első századaiban, amikor a predesztinációt még nem értvén, az összes predesztinációs textusok értelmét elcsavarták és félremagyarázták, csak azért, hogy az ember szabadságát megmentsék. Így azonban egészen nyugodtan hihetünk a predesztinációban, és az abszolút értéket azért minden etikai vonalra tartozó textusnál meghagyhatjuk. Mert azoknak a predesztinációhoz semmi közük, s így a predesztináció elleni érveléseknél fel sem használhatók.

Mint látjuk tehát, ez a probléma lényegében a kálvinizmusban is antinómiában végződik. A predesztinációnak ezt a csúcsát az értelem még nem mászta meg, de a hit már igen. S a hívőnek ennyi is elég. Hitemnek az a feltétlen parancsa, kategorikus imperatívusza, hogy minden paradox ellentét mellett is mind a két vonalat szigorúan és minden egyeztetési kísérlet nélkül fenn kell tartani. Ennek az igazságát bizonyítja a Szentírás és a hívő keresztyén élete is."

(Ford. Rábold Gusztáv)

"Az ember megigazulásáról szóló tant könnyű volna kifejteni, ha azok a hamis vélemények, melyek az emberek lelkeit előre elfoglalják, sötétségbe nem borítanák a tiszta világosságot. A homályosság legfőbb oka pedig az, hogy igen nehezen lehet bennünket rávenni arra, hogy teljesen az egy Istennek engedjük át az igazság dicsőségét. Mi ugyanis mindig óhajtunk valamik lenni, és amily ostobák vagyunk, önmagunk előtt még látszunk is valamiknek. Az ilyen gőgösség, aminthogy velük született tulajdonságuk az embereknek, azonképpen ajtót nyitott a Sátánnak is arra, hogy azzal a sok gonosz és istentelen meggyőződéssel mocskolja be őket, amik ellen nekünk manapság küzdenünk kell. És minden időkben voltak olyan álbölcsek, akik, mivel tudták, hogy ez tetszetős dolog lesz, az ember igazságának magasztalásában gyakorolták a tollukat. Miután azonban Isten különös jótéteménye folytán megtörtént az, hogy a régi egyház közös megegyezésével Pelagius istentelenségét visszautasították, nem mertek többé az emberek érdemeiről oly szemtelen módon fecsegni; mindazonáltal egy középutat gondoltak ki olyanformán, hogy az ember megigazulásában nem tulajdonítottak mindent Istennek, de nem is vontak meg tőle mindent.

Ez az a helyes mérték, amelyhez a tiszteletreméltó atyák ragaszkodnak, hogy helyrehozzák azokat a tévedéseket, melyek szerintük a mi korunkban az ember megigazulásáról támadtak. Olyan ugyan az előszavuk, hogy kezdetben semmiért sem lelkesednek a Krisztuson kívül: mikor azonban magáról a dologról van szó, nagyon is távol vannak attól, hogy megadják Neki azt, ami Őt megilleti. Sőt, hogy magukat valamivel szerényebbeknek mutassák, mint amilyen Pelagius volt, végre is az ő meghatározásuk semmi mást nem foglal magában, mint az iskolák azon elcsépelt dogmáját, hogy az emberek részben Isten kegyelme, részben a saját cselekedeteik által igazulnak meg. S ezt könnyű lesz magából a dologból megítélni.

A második pontban ugyanis, melyben az eredeti bűnről beszélnek, kijelentik, hogy a szabad akarat erőiben ugyan meggyengült és elbukott, de ki nem oltatott. A kifejezésről nem vitatkozom: de mikor azt állítják, hogy a szabadság egyáltalán nem oltatott ki, ezzel bizonyára elismerik azt is, hogy az emberi akaratnak maradt némi képessége arra, hogy a jót válassza. Ahol ugyanis nem teljes a pusztulás, ott van legalább valami kis élet. Azután minden kétséget megszüntetnek, mikor azt mondják, hogy meggyengült és elbukott. Ha tehát hitelt adunk ő nekik, akkor az eredeti bűn úgy rontott meg minket, hogy a mi akaratunknak nem a romlottság, hanem a gyengeség a hibája. Mert ha az akarat teljesen romlott volna, akkor nemcsak bukott és meggyengült volna az állapota, hanem elvetemült is mindaddig, míg meg nem újulna. A Szentírás pedig mindenütt ezt az utóbbit tanítja. Hogy a számtalan sok bizonyítékról ne szóljak, Pál, mikor az emberi nem természetéről beszél, nem a gyengeség miatt kárhoztatja a szabad akaratot, hanem azt hirdeti, hogy mindnyájan haszontalanok, elfordultak az Istentől és a bűn zsarnokságának szolgálatában állanak, úgy hogy tagadja bármi jónak a kigondolására való alkalmasságukat (1 Kor. 3,5). Emellett azonban nem tagadjuk azt, hogy megmarad az ember számára az akarat, de ez rossz. Ádám bukása ugyanis nem semmisítette meg az akaratot, hanem szabadból szolgává tette, úgyhogy ez nemcsak hajlandó a vétkezésre, hanem alá is van rendelve a bűnnek.

[...]

A hatodik pontban azt állítják, hogy Isten kegyelme készít el bennünket az igazság elfogadására; de ennek a kegyelemnek a felkeltés és támogatás szerepét juttatják, hogy mi magunk szabadon munkálkodjunk közre. Itt persze azokat az unalmas duruzsolásokat halljuk, miket az álbölcsek szoktak az iskolákban fecsegni. Én azonban azt kérdezem, hogy ugyanaz-e a magában véve erőtelen akaratot felébreszteni és támogatni: vagy új szívet alkotni az emberben, hogy akarjon. Feleljenek hát nekem, vajon új szívet teremteni, vagy a kőszívből húsból való szívet csinálni (amit pedig a Szentírás tanúsága szerint (Ezék 11,19 és 36,25, Zsolt 51,12) az Isten mindkettőt végrehajt bennünk), annyit tesz-é, mint pótolni azt, ami a gyenge akaratból hiányzik? Ha pedig ezek a bizonyítékok nincsenek rájuk elég hatással; feleljenek meg nekem arra, hogy vajon az, aki bennünk az akarást eszközli (Fil 2,13), egyszerűen csak támogatja az akaratot? Pál az egészet Istennek tulajdonítja; ők pedig semmit sem írnak a támogatáson kívül az Isten javára. És miben teszik meg az embert Isten munkatársának? Abban, hogy ez az Isten kegyelmét, amelyet elutasíthatna, és a Szentlélektől eredő megvilágosítást szabadon elfogadja. Mennyire lekicsinylik Istennek a próféta által leírt erejét?! "Az én törvényemet adom - úgymond - a ti szíveitekbe, és azt cselekszem, hogy az én parancsolatimban járjatok" (Jer 22,39; Ezék 46,27; Zsid 8,18 és 10,16). Ez az, amiről Ágoston is megemlékezik egy helyen, midőn így szól: "Azon fáradoznak az emberek, hogy megtalálják a mi akaratunkban, mi az a jó, ami a miénk, amit mi nem Istentől kapunk: és nem tudom, hogy mit találhatnak." Pedig, amint egy más helyen mondja: Ha meghagynák az embernek a saját akaratát, hogy az, ha akarja, vegye igénybe az Isten segítségét, és ha Isten nem eszközölne azt, hogy az ember akarjon: az oly sok és oly nagy kísértések között az akarat a saját gyengesége folytán elbukna. Azért kapott tehát segítséget a gyenge emberi akarat, hogy az isteni kegyelem szüntelenül és elválaszthatatlanul működjék: és azért, hogy ha gyenge, is el ne lankadjon." Ezek a neptunusi atyák pedig az ő új műhelyükben kisütik azt, ami Ágoston előtt ismeretlen volt, hogy ti. a kegyelem elfogadása nem Istentől függ, mivel saját szabad akaratunk indítása folytán egyezünk bele Isten hívásába. Ellentmond azonban nekik a Szentírás, mely Istent teszi meg a jó akarat szerzőjének. Más dolog ugyanis az, hogy Isten indítsa az akaratot arra, hogy ez, ha úgy tetszik, engedelmeskedjék: s megint más azt úgy alakítani, hogy jó legyen. Azután nem azt ígéri Isten, hogy Ő azt fogja csinálni, hogy tudjunk jól akarni, hanem azt, hogy jól akarjunk; sőt még tovább megy, midőn ezt mondja: Azt cselekszem, hogy járjatok. S ezt gondosan feljegyzi Ágoston. Ugyanezt erősíti Pál is, mikor azt hirdeti, hogy Isten az, aki munkálja bennünk mind az akarást, mind a munkálkodást jó akaratjából. Képzelődés az ő abbeli álmodozásuk, hogy fel van nekünk ajánlva az a tevékenység, mely tetszésünkre bízza a választást; azzal a hatással pedig, mely az ember szívét megújítja úgy, hogy a rosszból jóvá lesz, semmit sem gondolnak. A Szentlélek ezen hatékony munkásságát leírja Jeremiás is könyvének 32. részében (40. v.), midőn így szól: "Az én nevem félelmét adom az ő szívükbe, hogy el ne távozzanak tőlem". Szóval, csalódnak ők abban, hogy az újjászületés kegyelmét illetőleg semmi különbséget sem látnak azon kegyelem között, mely most a mi nyomorúságunknak segítségére jön, és aközött, mely először Ádámnak adatott: amit pedig Ágoston pontosan kifejtett. "Krisztus által - mondja ő - a közvetítő által Isten a gonoszakból örökre jókat csinált. Az első ember nem volt birtokában annak a kegyelemnek, amellyel sohasem akart volna rosszá lenni. Olyan volt ugyanis az a segítség, hogy elhagyta azt, amikor akarta; vagy megmaradt benne, ha akarta, de nem olyan, hogy általa az történjék, hogy akarjon. A második Ádámban azonban erősebb a kegyelem, s ez eszközli azt is, hogy akarjunk: még pedig annyit akarjunk és oly nagy hévvel szeressünk, hogy a test akaratát, mely ellenkező dolgokat kíván, a lélek akaratával legyőzzük." Kevéssel utóbb megint így szól: "Isten ezen kegyelme folytán a jó megragadásában s az ahhoz való állhatatos ragaszkodásban megvan bennünk nemcsak az, hogy képesek vagyunk arra, amit akarunk, hanem arra is, hogy akarjuk azt, amire képesek vagyunk." De hát hosszadalmasabb ez a bizonyíték, semhogy oly röviden ki lehetne fejteni: mindazonáltal nem félek attól, hogy az én figyelmeztetésem, bármilyen rövid is, a józan eszű olvasóknál ne volna elegendő az ő koholmányaik megcáfolására.

Felhozzák azonban azt is, hogy a Szentírás őmellettük szól. Ebből a mondásból ugyanis: Téríts meg engem, Uram és megtérek (Jer. 31,18), azt következtetik, hogy Isten kegyelme megelőzi az embereket. Ezekből a szavakból megint: "Térjetek meg hozzám, és én megtérek hozzátok", a szabad akarat erejét hozzák ki. Tudom, hogy Ágoston használja egy helyen ezt az ellentétet, de egészen más értelemben. Világosan tanúskodik ugyanis, mégpedig igen sok helyen, arról, hogy Isten kegyelme akképpen munkálkodik bennünk, hogy a nem akarókból akarókat csinál: s ebből következteti azt is, hogy az ember semmi olyan jót nem csinál, amit őbenne nem az Isten csinálna. Mit akar hát - mondhatná valaki - Ágoston, amikor az akarat szabadságáról beszél? Hiszen oly sokszor elmondja, hogy Isten kegyelme nem kényszeríti az embereket akaratuk ellenére, hanem csak beleegyezésük mellett igazgatja őket, úgy hogy önként engedelmeskedjenek neki és kövessék őt: de mégis azért, mivel az ő akaratuk a rosszból jóvá lett. Honnan veszi ezt: "Mi tehát akarunk, de Isten munkálja bennünk az akarást is. Mi munkálódunk, de Isten eszközli bennünk a munkálkodást is." Továbbá: "A jó, a mi csak saját akaratunknál fogva áll hatalmunkban, mégsem áll hatalmunkban, hacsak Ő nem munkálja bennünk az akarást is." Azután: "Bizonyos, hogy mi akarunk, amikor akarunk; de Ő eszközli, hogy akarjunk. Bizonyos, hogy mi csinálunk, amikor csinálunk: de Ő teszi, hogy csináljunk, azáltal, hogy tevékeny erőket ad az akaratnak." A lényeg tehát az, hogy helytelenül járnak el azok, kik olyan osztozkodást csinálnak Isten és miközöttünk, hogy a jámbor akarat engedelmességét, mellyel ez az Isten kegyelmébe beleegyezik, a mi javunkra írják: mikor az tulajdonképpen magának Istennek a munkája.

Ők azonban a próféta szavaira támaszkodva azt mondják, hogy a próféta, mikor tőlünk a megtérést kívánja, a szabad akaratot ösztönzi, ami - persze az ő véleményük szerint - hiábavaló cselekedet volna, ha valami szabad akarat nem volna. Kétségtelenül elismerem, hogy képtelenségek volnának az ilyen mondások, ha valami szabad akarat nem volna az emberben; de azért nem fogadom el azt, hogy ebből az engedelmességre való szabad képességet lehessen kihozni. Nagy mértékben kezdőknek kell ugyanis lenniök azoknak a tiszteletreméltó atyáknak, ha a parancsolatokból ítélik meg azt, hogy mire képes az ember: amikor Isten inkább azért kívánja tőlünk azt, ami erőinket fölülmúlja, hogy gyarlóságunkról meggyőződvén, minden gőgösséget levetkőzzünk. Ne felejtsük tehát, hogy egészen más dolog az emberben az akarat és megint más a jó és rossz közt való szabad választás. Mivel ugyanis a bukás után az első embernek a választásban való szabadsága megsemmisült, egyedül az akarat maradt meg, mely azonban annyira a bűn zsarnokságának hatalma alatt áll, hogy csakis a rosszra ragadtatik.

Továbbá, hogy sokáig ne töltsük az időt, egyenesen kimondom: az, amit a tridenti atyák erre vonatkozólag mondanak, ellenkezik Krisztus ezen mondásával: "Aki az Atyától hallott, az énhozzám jön" (Ján 6,45). Mert, amint Ágoston helyesen megjegyzi, ebből az következik, hogy senki sem hall és tanul az Istentől anélkül, hogy egyúttal a Krisztusban ne higgyen és hogy a Szentlélek indítása annyira hatékony, hogy az mindig létrehozza a hitet. Ők pedig az ember szabad választására bízzák azt, hogy Isten sugallatának engedelmeskedjék, ha neki úgy tetszik. Semmiképp sem lehet egymással összeegyeztetni azt, hogy mindenki, aki az Istentől tanult, hisz a Krisztusban, és hogy Isten sugallata csak akkor érvényesül és biztos, ha az emberek önmaguktól egyeznek abba bele. Az előbbi felfogásnak szerzője az Isten fia, aki önmagával a legkevésbé sem ellenkezik. A másodikról pedig, amely teljesen ellenkező, mit mondjunk, hogy ki előtt kedves, hacsak nem a hazugság atyja előtt?

[...]