Néhány szó Luther három fő reformátori iratáról

Forrás: Richard Friedenthal: Luther élete és kora (3. kiadás: Gondolat, 1983.) 270-277. oldal

A nyelv erejével felfegyverezve Luther megkezdte támadását a pápaság ellen. Ez a támadás páratlan a maga nemében, hiszen Luther mögött nem állt semmi hatalom, s előtte csak a súlyosan kuszált Németország terült el, ahonnan csupán szórványosan szálltak feléje buzdító kiáltások - nemegyszer olyan emberektől, akikben nem bízott. Még választófejedelmére sem számíthatott, és korántsem lehetett biztos afelől, hogy megmaradhat-e Wittenbergben. A kiközösítés útban volt, lesújthatott a választófejedelemre is, sőt az egész országra is, amely amúgy is Szászországnak csupán a felét alkotta; másik fele György herceggel már ellenséges érzülettel viseltetett Lutherral szemben, és ez az ellenséges indulat hétről hétre hevesebbé vált. Luthernak nem volt sem pártja, sem meghatározott pártelmélete; egyáltalán nem volt semmiféle kidolgozott programja arra vonatkozóan, milyen stratégiával lehetne megdönteni egy évszázadok óta szilárdan kialakult világrendet. És legkevésbé sem tudta, hogy mit állítanak majd annak a rendnek a helyébe, amelyet támadott. Nem volt semmi egyebe, csak a Bibliája meg az a meggyőződése, hogy a Biblia majd megmondja, mit kell cselekednie. Ő Istentől hivatott el, Isten jelölte ki. Ha Isten úgy akarja, Ő mindent jól véghez fog vinni; ha elbukik, az is Isten rendelése lesz; vagy elejti Isten, ha másként határozott.

De talán a legbámulatosabb az a hangulat és magatartás, amellyel a "nyomorúságos barátocska", a "vakmerő szerzetes" munkához látott. Vidáman kezdte lebontani azokat az intézményeket, amelyek "sziklaként" álltak, s a legnagyobb, a leghatalmasabb uralkodókkal is dacoltak. Harci írásai történelmi dokumentumokká váltak. Gyorsan, a pillanat számára írta ezeket, s még tréfálkozott is közben, legalábbis a bevezető részekben, mintha csak a lantját hangolgatná. A kereszténység állapotának megjavítása ügyében - ezt a címet adta három nagy írása közül az elsőnek, amelyet "a német nemzet keresztény nemességéhez" intézett. Nem annyira a lovagokra gondolt, akik Hutten és más nemesek személyében segítséget és védelmet kínáltak neki, mint inkább a fejedelmekre és a császárra, "a nemes ifjú vérre". Most már a laikusokhoz szól, nekik kell kezükbe venniük az ügyet, miután hiába fordult a teológusokhoz és az egyházi fórumokhoz, "mivelhogy a papi rend, amely ebben illetékesebb volna, teljesen nemtörődömmé vált". Nagyon szerényen mentegetőzik: igen jól tudja, hogy vakmerőségnek tűnik, ha egy lenézett és szegény szerzetes, aki voltaképpen lemondott a világról, ilyen magas rangú és előkelő rendekhez úgy beszél, "mintha bizony az egész világon nem volna más, csak Doktor Luther, aki a keresztény társadalom dolgával törődne". Hibáztassa ezért őt, aki akarja: "Talán adós vagyok Istennek és a világnak egy dőreséggel, amelyre most elszántam magam." És még nyugodtabban, az olyan ember helyes előrelátásával, aki tudja, mire kell számítania, kijelenti: szüksége van arra, hogy a "mérsékelten értelmeseknél" mentegessék Őt; "mivel a fölötte nagy bölcsek pártfogását és kegyét magamnak kiérdemelni nem tudom, noha oly gyakran kíséreltem meg nagy fáradsággal, s most már nem is akarom megnyerni, nem törődöm vele többé. Isten segítsen minket, hogy ne a magunk, hanem csakis egyedül az Ő dicsőségére törekedjünk, ámen." És brosúrája közepén, mielőtt elkezdené reformjavaslatainak kifejtését, még egyszer megismétli: "Így hát ki akarom énekelni a farsangi játékot, és amennyire értelmemtől telik, el kívánom mondani, hogy a világi hatalom vagy az egyetemes zsinat mit tehetne, illetve mit kellene tennie." Az emberben felötlik a kérdés: volt-e valaha is forradalmár, aki ilyen kedélyállapotban vágott neki feladatának.

Az első "frontáttörési írás" után Luther haladéktalanul hozzálátott a következő, "más nóta" megkomponálásához. Egyházi hangnemben, latin nyelven adta elő. De ezt is csak "preludiumnak" szánta; egyebeket tartogatott még a tarsolyában. Hadállásról hadállásra nyomulásának szinte félelmetes következetességével, úgyszólván módszerességével, amely oly erősen elüt inditványainak hanyag könnyedségétől, ezúttal nem a római egyház intézményének külső védelmi vonalait támadja, hanem egyenesen a fellegvár falának támasztja ostromlétráját. Könyvét, amely első iratánál terjedelmesebb, a tudós világnak, a teológusoknak szánta. Ezt a címet adta neki: "Az egyház babilóni fogságáról," s ez a műve pecsételte meg az egyházzal való végleges szakítását. A nemességhez szóló írását még a magas egyházi méltóságok közül is sokan elnézték neki, sőt némelyek még szívesen is fogadták; a Róma elleni panaszok és szemrehányások megszokott jelenségek voltak, és egy népszerűen megírt brosúra szerzőjének meg lehetett bocsátani, ha indulatában elvetette a sulykot. Ez a könyv azonban megbocsáthatatlan volt; és mikor kísérletek történtek a viszály megszüntetésére, sokan azt tanácsolták Luthernak, tagadja meg, illetve ne vállalja a szerzőséget, jelentse ki, hogy a művet másvalaki írta. Luther erre nem volt hajlandó. Az igazság az, hogy valaki valóban közreműködött a könyv megszerkesztésében, s részben neki kell tulajdonítanunk azt a nagyobb rendszerességet, amely a műben feltűnik. Mint második reformátor most lépett Luther oldalára a fiatal Melanchthon. [...]

Ez az új munkatárs működött közre, csendesen a háttérben maradva, Luther "babilóni fogságról" szóló írásának megszövegezésében. Mint egykor a zsidók Babilónban ették a fogság sanyarú kenyerét, úgy sínylődnek most rabságban a keresztények. Ezek a foglyok az igazi keresztények. Az Antikrisztus, aki a "szajha Babilónban" uralkodik, vetette őket láncra.

Ezek a harsonahangok még nem voltak különös újdonságok. Sokan beszéltek már Rómáról, mint a babilóni szajháról. Az új az volt, hogy Luther a szentségekről szóló tant vonta kétségbe, s ezzel az egyház alapdogmáit támadta meg. E téren is a Biblia az egyedüli fundamentum és tekintély; ami nincs az Írásban, az emberek műve és későbbi toldalék. A Bibliában csak egy szentséget talál, Isten Igéjét, és csak három szentségi "jelet", a keresztséget, a bűnbánatot és az Úrvacsorát. Ezekhez az egyház még négyet csatolt: a bérmálás, a házasság, a papi rend, az utolsó kenet szentségét; ezek egyike sem található meg a Szentírásban, következésképpen véleménye szerint . nem igazi szakramentumok. De - úgymond - még az első három is változtatásokon ment át az idők folyamán és a kánoni rendelkezések miatt, úgyhogy ezeknek is vissza kell adni eredeti értelmüket. Eredeti értelmük és lényegük pedig az, hogy a hit, egyedül csak a hit dönt és hat, nem önmagában a szakramentumok használata. Szentségek nélkül is üdvözülhet valaki, ha van hite.

Ezzel Luther az egyház teljes építményét támadta meg, amely a felszentelt papok által kiszolgáltatott szentségek rendjén alapult. Legveszélyesebb támadása a kultusz legfőbb része, a mise ellen irányult. A mise nem "áldozat", nem csupán "a hit tárgya, amint mondják", nem olyan aktus, amelynek során Krisztust bizonyos értelemben "áldozati állattá" teszik, nem olyan áldozat, amelyet csak a pap végez el, s egyedül csak ő végezheti el. Luther szerint közvetlenül részt kell vennie az aktusban az Úr testét magához vevő laikus hívőnek is, aki hisz az ígéret igéjében; a szent cselekmény csakis így válik hatékonnyá. A puszta jelenlét az ilyen aktív közreműködés nélkül nem elég; a misének semmi értéke, ha csak úgy "elfogadják", vagy a hívő távollétében bonyolítja le a pap, aki pénzért megrendelt miséket mond az elhunytakért. Luther az egyház egész szertartási rendszerét elutasítja, és ezt a véleményét mind a hét szentséggel kapcsolatban, fejezetenként elrendezve fejti ki. Előadása "történeti": ő a régit akarja, nem valami újat; a régit, amint azt az Írás hirdeti, nem az újat, amelyet dekretálisok és egyházi tekintélyek toldottak hozzá. A régit kell helyreállítani, teljes eredetiségében. Az egyháznak nincs joga túlmenni az Írás szavain, nincs joga új tanokat meg szokásokat kitalálni, amelyeket aztán kötelező érvényűnek nyilvánít. Nem kreálhat új szentségeket; ezzel Isten Igéje fölé emelné magát. Luther alapjában véve restaurációt akar. És mégis forradalmár.

Felfogása semmissé teszi az évszázadok folyamán felépített egész kultuszt; könyve ilyen támadásként hatott, ennélfogva összehasonlíthatatlanul nagyobb felháborodást keltett, mint első irata. Már a hét szentségnek háromra való redukálása - leginkább éppen ez minden elképzelhető mértéket meghaladó, elvetemült szentségtörésnek tűnt. Luther történeti alapossággal veti fel a kérdést: egyáltalán mikor kezdtek először hét szentségről beszélni? Erre vonatkozólag csak egy tekintélyt talált: Dionüszioszt, a Pál apostol által megtérített görögöt, akinek a középkor jóval később keletkezett írások szerzőségét tulajdonította. Luther erről a tévedésről nem tudott, de ösztönösen éleslátón bizalmatlansággal viseltetett a keresztény misztikának e fő képviselőjével szemben. Szinte látnoki módon úgy vélekedett róla, hogy inkább Platónt, mint Krisztust követi: "Inkább Pálra hallgassunk!" Ezek szakkérdések voltak, szakteológusoknak szóltak. De hozzányúlni a szentségek hetes számához, amelyet hosszú-hosszú évszázadok tradíciója szentesített - ez a laikus hivőket is hallatlanul felbőszítette. VIII. Henrik angol király hamarosan nekiült, s papírra vetette első goromba és gyalázkodó írását Luther ellen, aki igen tiszteletlen szavakkal, ugyanolyan hangnemben válaszolt rá. "Heinz király", amint Luther nevezte, e nekibuzdulásért megkapta a pápától a Defensor Fidei ("A Hit Védelmezője") kitüntető címet, amelyet az angol királyok még akkor is viseltek, amikor mint szakadárokat kiátkozták és kiközösítették őket. Még fontosabb körülmény, hogy Henrik még akkor is erélyesen ragaszkodott a hét szentséghez, amikor szakított Rómával, s megszervezte a maga külön államegyházát. A kultusz változásai még mindig sokkal erősebb reakciót váltottak ki, mint a dogmák módosulásai. A laikus kehelyért, a két szín alatti áldozásért folytatott harc volt a huszita villongások előidézője, és az egész reformációs időszakban ez maradt a konfliktus egyik fő pontja. A kehely használata a római egyháztól való elszakadás jelének számított akkor is, ha az illető egyébként "jó hívő" maradt, s minden más szokásnak és rendelkezésnek eleget tett. Luther maga is sokáig habozott, míg végre elszánta magát a mise hagyományos formájának megváltoztatására; emiatt súlyos küzdelmek zajlottak le. A szertartásokban, a szokásokban titokzatos erő rejlik, s ez annál nagyobb, minél titokzatosabbak azok a misztériumok, amelyeket szimbolizálnak. Ezt Luthernak is tapasztalnia kellett.

Egyelőre azonban nem gondol ilyesmire. Merészen nyomul előre ehhez a soron következő hadálláshoz, és innen is rendkívül merész indítványokat bocsát szárnyra a nemzetközi hatású tudósnyelven: nemcsak azt a doktrínát veti el, hogy az egyház kizárólagos joggal sáfárkodik a szentségekkel, s hogy a papságot különleges hely illeti meg; elvileg elveti a szerzetesi intézményt is - ismét abból az alapállásból kiindulva, hogy a puszta "jó cselekedetek" vagy érdemek a hithez képest nem jelentenek semmit. A szerzetesi lemondás nem magasabbrendű, "mint a paraszt mezei munkája vagy a háztartást ellátó asszony gondoskodása"; sőt, egy cselédlány vagy egy szolga tevékenysége kedvesebb Isten színe előtt, "mint egy hitben szűkölködő szerzetes vagy pap böjtölése és erőlködése". Elveti a cölibátust, dicséri a házasságot; tagadja az egyház bíráskodási jogát, kiváltképpen házassági viszályokban és felmentésekben. A pápai kúriának ez a bíráskodási jog igen hatékony hatalmi eszközül szolgált, belenyúlt vele a világpolitikába, s emiatt következett be később a történelmi jelentőségű kenyértörés Angliával, VIII. Henriknek, a Defensor Fideinek Angliájával. "Ilyen kérdésekhez - írja Luther - némely tudós és polgári laikus jobban ért, mint a pápák, püspökök és zsinatok."

A könyv sokkal élesebb hangú és élesebben átgondolt, mint az első vitairat; a császár gyóntatója, aki Luther korábbi publikációit bizonyos tetszéssel olvasta, kijelentette: ennek a műnek olvasásakor úgy érezte, mintha ostorral vágtak volna rajta végig. Luther mintegy egyetlen ütéssel két részre törte az addig általános érvényű, egységesnek elfogadott világ- és életszemléletet - a régi hitre és az új hitre. Ugyanebben az évben, elhivatottságának tulajdonképpeni esztendejében, még egy harmadik művet is kibocsátott: A keresztény ember szabadságáról című értekezést. Ez a legkisebb a három között, terjedelme alig haladja meg az egy nyomdaívet. Két-három nap alatt írta, utolsó kísérletként, hogy talán mégis sikerül valamiféle megegyezésre jutni az egyházzal. A cím erősen megtévesztő; egyáltalán nem vitairatról van szó, nem is egyre magasabb hangokra komponált "dalról", hanem inkább visszafordulásról; alapjában véve utópia az egész. A félreértéseket az első mondat idézte elő: "A keresztény ember szabad Úr minden dolgok fölött, és nincs alárendelve senkinek." Ez lett az általános jelmondat. Közvetlenül utána ez áll: "A keresztény ember minden dolgoknak készséges szolgája, és alá van rendelve mindenkinek." Ezt mindenki eleresztette a füle mellett, ezt senki sem akarta tudomásul venni. A forradalmár és a nyilvánosság embere egészen visszahúzódik a kamrácskájába; nem zúg-viharzik, hanem meditál. A művecske jelentős mértékben hozzájárul Luther összképének kialakításához: Luther a magányosságnak és a széles körű hatásnak az embere egyszerre, és minden olyan kísérlet, amely őt egy szűk formulába akarja belepréselni, eleve céltalan vállalkozás. Tombolt, és - amint Erasmus a maga utolérhetetlen epigrammastílusában megjegyezte - meggyűlöltette magát azzal, hogy "a pápát a koronájánál, a szerzeteseket a hasuknál fogva ragadta meg". Most az érzelemhez fordul. Az emberekre gyakorolt hatása jórészt lényének ebből a sokrétűségéből fakadt. Sokakat éppen az győzött meg arról, hogy ő a régóta várva várt küldött, hogy nemcsak mennydörgött, villámlott, fenyegetett, hanem "együgyűen" és szívhez szólón is tudott beszélni. Egy szerzetes, aki nem akar semmit magának, sem pénzt, sem magas egyházi hivatalt, még arra sem tart igényt, hogy egy mozgalom befolyásos pártembere és vezére legyen. Ilyennek látták őt ebben az időben az emberek, legalábbis "az ország csendes emberei". Hozzájuk fordult; ők is nagy erőt alkottak szétszórt, de mindenütt meglevő kicsiny, kifelé alig észrevehető köreikkel és sejtjeikkel. Már a német misztika ilyen csoportokat hagyott hátra, és Luther most teljesen az ő felfogásuk szellemében beszélt a belső és a külső emberről. A belső emberen múlik minden; a külső csak ráadás. A belső ember szabad, a külső ember kötött, fogoly, "beteg és bágyadt, éhezik, szomjazik és szenved", de mindez nem ér el a lélekig. A hitben van a lélek dicsősége és méltósága, egy egész királyságot tudhat magáénak. A hit a "hozomány"; Luther még a régi képet használja a vőlegényről és a menyasszonyról: "Hát nem boldogító közösség az, amikor a gazdag, nemes, kegyes vőlegény, Krisztus hitvesévé fogadja a Szegény, megvetett parázna kis szajhát, és megszabadítja őt minden bajtól, felékesíti minden jókkal? A vétkek Krisztusban "elnyeletnek", az ember ezzel megigazul. Ám ez még nem elegendő; az ember mégis itt marad a testi életben, "és kormányoznia kell saját testét, és érintkeznie kell más emberekkel". Luther teljesen elfordul a misztikától, amely csupán az egyedül önmaga tökéletesedésére törekvő egyes embert ismerte. Az embernek jó cselekedeteket kell művelnie, de nem szabad azt hinnie, hogy elegendők az olyan cselekedetek, amilyen a böjtölés vagy az önsanyargatás; dolgozzon, mint Ádám, és ne lopja a napot. Itt már jelentkezik a protestantizmus "munkaetikája". Luther figyelmeztet: jámbor, jó cselekedetektől még nem válik az ember jóvá, jámborrá, - viszont a jó, jámbor embernek a cselekedetei is azok; jó ács jó házat épít. Azt kell nézni, "miként váljék a személy jámborrá"; nem a cselekedetek által, hanem a hit által válik azzá. A jó cselekedetek ne csupán saját kedves énünknek szolgáljanak, hanem felebarátainknak. Ahogyan Krisztus tette mindazt, amit az emberiségnek adott, úgy kell az emberne "szabadon, vidáman és ingyen" szolgálnia felebarátját. Ilyen a keresztény élet, "amely sajnálatos módon manapság az egész világban nemcsak hogy pang, hanem még nem is tudnak róla, és nem prédikálják.

Egy prédikáció tehát, és nem könnyű felfogni, mi bizonyult benne olyan veszedelmesnek a puszta jó cselekedeti jámborság ellen irányuló néhány megjegyzéstől eltekintve. Sőt, Luther igen messze megy engedékenységében (vagy kompromisszumra való készségében, ha így jobban tetszik) azon hatalmasságok iránt, akiket imént oly szilajul támadott. Engedelmeskedni kell a felsőbbségnek, így mondta Pál a rómaiakhoz írt levélben; Luther számára az apostoli kijelentés alapvető, vezérlő eszme a külsődleges élet valamennyi vonatkozásában. Aki ezt jól megérti - jelenti ki - az igazodni képes "a pápa, a kolostorok, az alapítványok, a fejedelmek és urak számtalan parancsolatához és törvényéhez" is, amelyeket persze egynémely "megkergült prelátusok" eltúloznak, mondván, hogy azok okvetlenül szükségesek az üdvözüléshez. A szabad keresztény ember megteheti mindezt: nem azért, hogy általuk üdvözüljön, hanem, hogy példát mutasson a pápának, a püspököknek, a közösségnek vagy felebarátjának. Szenvedjen, ahogyan sokkalta nagyobb dolgokért Krisztus szenvedett. "És habár zsarnokok igazságtalanul cselekednek, ha ilyesmiket követelnek, nem árt az nékem, ameddig követelésük nem Isten ellen való. Lnther nem véletlenül állítja a pápát egy sorba a fejedelmekkel és urakkal: számára a pápa nem több, mint "egy felsőbbség", egy a sok közül, valami külsődleges. A lélekig nem ér le. Ezt Luther határozottan hangoztatja; a lélek szabad.

Ilyenformán tehát három irata közül ez a legcsendesebb is hadüzenet. Még azt kívánjuk megjegyezni, hogy gyakran csendül fel benne is a "boldog" sző, de nem olyan elbizakodott hangnemben, mint a nemességhez intézett brosúrában, hanem inkább az érzelemhez szólón.

A három írás csak így érte el nagy hatását, ebben az összhangzatban: magas és legmagasabb, helyenként rikoltó harsonahangok; közepes erősségű intonációk gyakorlati, sőt államférfiúi bölcsességről tanúskodó indítványokkal; végül egy rendíthetetlen meggyőződés halkabb cantus firmusa. Luther sok kérdést éppen csak érintett bennük; nem kevés gondolatot később visszavont, vagy éppenséggel még élesebben fogalmazott meg; sok pedig egyszerűen elsikkadt. Luther sohasem "készült" el, sem önmagával, sem a feladatával; a tökéletes befejezettséget csak mitikus eszményi alakokról lehet elmondani vagy kitalálni. De ez volt az áttörés. Lerombolta a középkori doktrínát és alapszemléletet, amely szerint a papok és a világiak két külön nép, s együtt kell egységet alkotniuk. Tan, teória volt ez; a valóság merőben másként festett. A két "nép" viszonyát az állandó torzsalkodás, ellenségeskedés jellemezte. VIII. Bonifác pápa teljes határozottsággal "az ellenség" szóval jelölte a laikus népet; már a pápaság minden világi hatalom fölött álló abszolút tekintélyét hirdető teória megalapozója, a hatalmas Hildebrand szerzetes, a későbbi VII. Gergely felállította azt a tézist, hogy a laikus világ az ördög gyülekezete, legfőbb ura a Sátán, e világ fejedelme, s földi uyaságok kormányozzák, akik "csak hatalomvágy, rablás, gyilkosság, röviden szólva majdnem minden gonoszság által akarnak parancsolni az embereknek"; Hildebrand valóságos jeligeként hangoztatta Jeremiás próféta mondását: "és átkozott, aki fegyverét kíméli a vértől." A "végtelen vérontás", amelyet Luther igen fogyatékos középkori történeti ismereteiből idéz, nem volt pusztán tézis vagy teória. Egyre messzebb és egyre ismeretlenebb korszakokba távolodtak azok az állítólagos idők, amikor egyetértés és összhang uralkodott. Luther korára ez a távolodás már olyan stádiumba jutott, hogy a régi elképzelések teljesen elvesztették erejüket. Luther egy olyan folyamat végrehajtója lett, amely jóval előtte kezdődött el, s ekkor érte el tetőpontját.