Sólyom Jenő:
LUTHER ÉS MAGYARORSZÁGA reformátor kapcsolata hazánkkal haláláig
Budapest, 1933A Luther-Társaság kiadványai
Új sorozat – XII.
LUTHER-TANULMÁNYOK – II.Részlet: 79-109.oldal.
IV. A török-kérdés.
1. Tárgyalásának szükségessége.
A tizenhatodik század első felében: Luther korában nemcsak Magyarországnak volt mindennapi gondja a török, hanem úgyszólván egész Európa a török hódítás hatása alatt állott. Akár közvetlenül tapasztalták az országok a török erejét, akár pedig közvetve viselték hatalmának terhét, a török mindenképpen általános érdeklődés tárgya volt. A szellemi kiválóságok szinte kivélel nélkül nyilatkoztak a török-kérdésről.
Luther Márton sem lehetett kivétel. Mivel pedig az ő korában hazánk szenvedett legtöbbet a töröktöl, Luther érdeklődése szükségképpen Magyarországra is kiterjedt. A kérdés legfeljebb csak az lehet, hogy amikor Luther a török veszedelemmel foglatkozott, vajon Magyarország volt-e érdeklődésének főtárgya, vagy pedig a török-kérdés foglalkoztatta általában véve és csak mellékesen gondolt hazánk sorsára.
Idevágó nyilatkozatainak vizsgálatából kitűnik, hogy a törökök ügye egyetemes szempontból érdekelte kezdettől fogva, Magyarország helyzete különös mértékben nem foglalkoztatta.
Mégis külön fejezetben és részletesen kell tárgyalnunk a török háborúk dolgában tett nyilatkozatait; ezeket ugyanis az idők folyamán szoros összefüggésbe hozták Magyarország sorsával. A németországi írók kezdték. (1) De ré-
IV. 1-4. L. v. Ranke, Deutsche Geschichte im Zeitalter der Reformation. 4. A. I-II. Leipzig 1867. III. 1868. kül. 133kk. – R. Ebermann, Die Türkenfurcht. Halle a. S. 1904. – Hans Preuss, Die Vorstellungen vom Antichrist. Leipzig 1906. kül. l7Okk. – P. Cohrs - A. Goetze, W 30/11, 81kk. – H. Grisar, Luther. II. Freiburg i. Br. 1911. 60-75. – H. Vossberg, Luthers Kritik aller Religion. Leipzig - Erlangen 1922. 90kk. – Thienemann T., Mohács és Erasmus. Minerva 1924. – Török Pál, A mohácsi vész diplomáciai előzményei. Mohácsi Emlékkönyv (1926) 141. – Révész Imre, Mohács és a reformáció. Prot. Sz. 1926. 475. – H. Wendorf, Martin Luther. Der Aufbau seiner Persönlichkeit. Leipzig 1930. kül. l88kk.
(1) Pl. Ein Sendbrieff darjnn angetzeigt wirt vermeinte vrsach warumb der Türck widder die Hongern triumphirt und obgelegen hab. Drezda 1526. – Joannes Faber, Oratio de origine, potentia, ac tyrannide Thurcorum. Bécs 1528. – Historia Ioannis Cochlaei de actis et scriptis Martini Lutheri. Köln 1568. 171.
80
vükön e szokás belekerült a magyar irodalomba is, és azóta egészen napjainkig megmaradt.
Azonban ezen a ponton is előre elhárítjuk annak a kérdésnek a vizsgálatát, hogy vajon a reformáció mozgalma milyen hatással volt a világtörténelem alakulására. Ismeretes, hogy különösen a mohácsi csata keltett különböző nézeteket arról, hogy a török vész miért sújtja az emberiséget. Az egyik oldalról a "pápás" vallás ellen emelkedik a vád, hogy mivel elnyomta az evangéliumot, Isten haragját vonta a világra. A másik oldal az "új hit" tanítóit okolja a rettenetes büntetés felidézéséért (2) Ez a naiv történetszemlélet annyira magán viseli az egyoldalúság és szubjektivitás gyarlóságait, hogy ma már legfeljebb csak kíváncsi vizsgálódásunk tárgya lehet, de nem történelmi előadás alapja. Komoly kutatás tárgya legfeljebb még az lehetne, vajon a reformáció – egyéb tényezők mellett – nem volt-e szintén oka az európai államok gyenge ellenállásának a törökkel szemben. Kétségtelen, hogy a kortársak is sok tekintetben vádolták a reformációt a védő erők gyengítésével. Érdekes példa erre Ferdinánd, akkor még osztrák főherceg levele a mohácsi csata hónapjából; szerinte a "lutheri szekta" fokozza a helyzet rosszabbodását. (3) De e történelmi probléma vizsgálata nem tartozik e tanulmány körébe. Luther műve ugyanis neni azonosítható teljesen azzal, amit a történelem a reformáció fejezete alatt szokott tárgyalni. Egyenesen Luther szándéka ellen volt, hogy a keresztyénség evangéliumi megújítását összekapcsolják a politikával. Amikor tehát most Luther és Magyarország kapcsolatát vizsgáljuk, nem szükséges tárgyalnunk például azt, hogy a lutheri egyházjavítást országaikban megengedő német fejedelmek miképpen viselkedtek a török háborúk dolgában, mert magatartásuk nincsen belső összefüggésben vallási álláspontjukkal.
De igenis vizsgálnunk kell, hogy Luther nyilatkozatai és iratai a török-ügyben igazán befolyásolták-e hazánk sorsát. Ez a kérdés ugyanis közvetlenül kapcsolatos Luther személyével.
Az eddigi adatok szerint Pázmány Péter volt irodalmunkban az első, aki Luthert azzal vádolta, hogy irataival hatalmasan ártott hazánknak. (4) Luther szerint "bűn a törökkel viaskodni; és szinte annyi, mintha Isten ellen
(2) Thienemann i. c. 2kk.
(3) Magyar történelmi okmánytár, a brüsseli országos levéltárból és a burgundi könyvtárból. I. kt. Pest 1857. 38kk. 1526. aug. 15-ről Speierből Margit főhercegnőhöz.
(4) Pl. Monoszlai András Apologia c. Nagyszombatban 1588. megjelent műve (RMK I. 224.) tudomásom szerint, bár L. minden "bűnét" előveszi, a török-ügyet nem említi.
81
tusakodnánk, ha a török ellen állunk." (5) Idézi a X. Leó által kárhoztatott tételek közül a törökre vonatkozót, mégpedig úgy, mint hogyha abban a formában Luthertől származnék. Idéz továbbá nyilatkozatokat Luther több iratából. Ezekhez kapcsolva Erasmus és Cochlaeus felfogását adja elő, majd tágas körben ecseteli Luther szavainak súlyos következményeit. "Bezzeg, ha ezeket meggondolta vólna Magyari István, az ország romlása okain nem kellett vólna fárasztani elméjét; mert eszébe vehette vólna, hogy nemcsak lélek-szerént, de test-szerént is a Luther tudománya nyomorította ily igen szerelmes hazánkat és tisztességes nemzetünket." (6)
Pázmánynak e tétele később is fel-felbukkan irodalmunkban, és ismétlődik napjainkig. (7) Hiába mutatták ki tévedését a legmeggyőzőbben. (8) Néhány évvel ezelőtt megint előkerült. Sok szóra adott alkalmat egy publicista-tollból származott könyv odavetett megjegyzése arról, hogy Luther "arra izgatta a feléje szító német közvéleményt és a német fejedelmeket, hogy hagyják sorsára Magyarországot." (9) Igen jellemző még egy jezsuita Luther-életrajz magyar kiadásában a fordító pótlása: "Hogy mi lett volna, ha Luther idejében tesz lépéseket a török veszedelem elhárítására, arra nekünk, magyaroknak, jobb nem is gondolni. Hazánk pusztulása, 150 esztendő minden keserű szenvedése szorongatja az ember torkát és szinte arra kényszerít, hogy tetemre hívjuk őt". (10) Bizonyos, hogy az előbbi könyv
(5) Igazságra vezérlő kalauz. III. könyv. 11. rész. 5. pont. Pázmány összes művei III. Bp 1897. 430.
(6) Uott. Id. kiadás 432. – Érdekes, hogy a Kalauz előtti művekben, pl. a Magyari Istvánnak írt Feleletben s Az áj tudományok hamisságának tíz bizonyságában Pázmány sem alkalmazza ezt a nézetet. Valószínű, hogy Florimundus Remondus műve: De ortu haeresum volt rá hatással, amint idézi is. Ennek csak ehhez a legkorábbi kiadásához jutottam hozzá: Historia vom Ursprung auff- und abnemmen der Ketzereyen. München 1614. Lásd a 3. rész 10. fej-t.
(7) Schütz Antal, Katolikus egyháztörténelem. Bp. 1911. 122. – Ortvay T. , Mária II. Lajos magyar király neje. Bp. 1914. 158. – Magyar Kultúra 1926, 295. 1927, 222k. 907. Bilkei Ferenc, Debrecentől Pannonhalmáig. 1927. 64kk.
(8) Pl. Ortvay előbb i. m. bírálata a Prot. Sz-ben, 1915. 238kk, Révész Imrétől.
(9) Pethő Sándor, Világostól Trianonig. Bp. 1925. 14. Vö. Pethő és Kuthy Dezső hírlapi polémiáját: Evangélikusok Lapja 1925. dec. 27., Magyarság 1926. Január 10. és 24. – Nagy Miklós, Világostól Trianonig, P. S. könyvének bírálata, Bp. 1926. 6kk. – Pethő Sándor, Világostól Trianonig védelme. Válasz Nagy Miklós bírálatára. Bp. 1926. 7k.
(10) H. Grisar, L. M. élete. Ford: Hoitsy Lajos Pál, Bp. 1929. 180. A megfelelő hely az eredetiben: M. L.-s Leben und sein Werk. 2. A. 1927. 291k. – A magyar fordító másban is elárulta önálló gondolkodását; pl. az első evangélium íróját Mátyásnak mondja, összetévesztve a Matthiast a Matthäus-szal (145. o.), Bergerio-t ír Vergerio helyett (240 o., a gót V hasonló a B-hez).
82
ítélete – feledjük el Acsády Ignác hatását (11) igényt tarthat némi önállóságra, mivel, mint látni fogjuk, fogalmazása Luther iratainak ismeretétől függetlenül történt, és bizonyos továbbá, hogy az utóbbi könyv vádaskodása egyúttal akaratlan meghajlás Luther nagysága előtt – azonban mind a két írásról elmondhatjuk, hogy egyenes leszármazottai Pázmány felekezeti polemiás előadásának. (12)
Egy eredetileg polemikus tételnek a tudományos irodalom területén való ismétlődő jelentkezése teszi tehát szükségessé, hogy Luther török-nyilatkozatait szemügyre vegyük.
2. Luther nyilatkozatai 1525 előtt.
Luther első jelentős nyilatkozata a török-ügyben reformátori pályája kezdetéről való. 1518 nyarán magyarázatot írt 95 vitatételéhez; (13) ez iratában az 5. tételhez írt magyarázatában szól először a török elleni háborúviselésről. A vitatétel így hangzott: "A pápa nem akar elengedni és nem is engedhet el semmiféle büntetést azokon kívül, amelyeket a maga vagy a kánonok ítéletével kiszabott." (14) E tétel szem előtt tartása azért szükséges, hogy világosan lássuk: Luther nem közvetlen érdeklődésből nyúlt a török-kérdéshez, hanem csak annak fejtegetése kapcsán, vajon milyen hatalma van a pápának a büntetések felett. A magyarázatokban ugyanis foglalkozik a büntetések különféle formáival, s negyediknek a fenyítő büntetést, az Istentől való ostoroztatást tárgyalja. Itt veszi elő szemléltető pél-
(11) A magyar birodalom története II. Bp 1914. 108: "...Más szóval ez azt jelentette, hogy a német birodalom ne segítse Magyarországot a török ellen, s nálunk Luther szavait egyenesen a magyarok elleni izgatásnak tekintették..."
(12) Hogy mennyire szükség van a kérdés teljes tisztázására, mutatja, hogy még a felekezeti eifogultságtól mentes Turóczi-Trostler József is a Minerva 1930. évf. 237. lapján azt írja Lutherről, hogy a mohácsi vész előtt ellenzi a törökök ellen való hadakozást "s teszi ezt bizonyára a magyarországi protestáns üldözések hatása alatt." E magyarázat tévességét Kuthy Dezső és Nagy Miklós a 9. jegyzetben idézett, Pethő elleni polémiájukban eléggé kimutatták: Luther Resolutiones c. műve, amelyből az átokbulla a törökre vonatkozó tételt kiolvasni vélte. 1518. jelent meg, az a bizonyos könyvárus-megégetés pedig csak hat év múlva, 1524. történt. Ezt a tévedését Pethő is beismerte. – Vö. még Asztalos Miklós - Pethő Sándor, A magyar nemzet története. Bp 1933. 165: "...Magyarország teljesen egyedül állt. Még a német közvéleményt döntően befolyásoló Luther sem emelte fel szavát Magyarország érdekében." A szavak hasonlósága és a mulasztás alaptalan vádja révén rokon Pethő (ill. Acsády) idézett tételével.
(13) Resolutiones disputationum de indulgentiarum virtute. W 1, 522.
(14) W 1, 233, 18: Papa non vult nec potest ullas penas remittere preter eas, quas arbitrio vel suo vel canonum imposuit.
83
dául a török elleni harcot. Fejtegetésének az a veleje, hogy a büntetésnek ezt a fajtáját az egyház papja nem veheti le rólunk. "Hiszen ha az egyház papja, akár a legfőbb, akár a legalsóbb, ezt a büntetést a kulcsok hatalmánál fogva megszüntetheti: hárítsa hát el a pestist, háborút, lázadást, földrengést, tűzvészt, gyilkosságot, rablást, meg a törököket s tatárokat és a többi hitetleneket, amik hogy Isten ostora és vesszeje, mindenki tudja, csak a rossz keresztyén nem. Ézsaiás ugyanis azt mondja (10. rész): Jaj Assurnak, haragom botja és pálca ő. Kezében az én búsulásom [haragom]. Íme ma az egyházban a legtöbben, sőt maguk a legnagyobbak másról sem álmodnak, mint a török elleni háborúkról, mert nem a bűnök ellen, hanem a bűn vesszeje ellen akarnak hadakozni, és Isten ellen akarnak küzdeni, aki azt mondja, hogy azzal az ostorral ő fenyíti meg bűneinket, mivel mi nem látjuk meg azokat." (15) Ez a kitérés mindenekelőtt szemléltető példája annak a tételnek, hogy a pápa hatalma nem terjed ki a fenyítő büntetésekre. Azután megállapítja azt a tényt, hogy az egyház vezetői nem is veszik észre, hogy a török Isten büntetése rajtunk, s mégis úgy akarnak hadakozni ellene, hogy a bűnök, a büntetés oka ellen való küzdelmet nem kezdik el, sőt eszükbe sem jut. Luther tehát nem is veti fel a kérdést, hogy jogosult-e a török elleni háború, hanem csak rámutat élesen arra a fonákságra, hogy a papok, akiknék pedig ez elsősorban volna hivatásuk, nem látják tisztán a legáltalánosabb emberi kötelességet: küzdeni gonoszságaink ellen.
Valószínű, hogy ugyanilyen vonatkozásban került elő a török-háború ügye egy iratban, amelyet Luther ez év, 1518 végén említ Spalatinhoz írt levelében. Arra a kérdésre, hogy igazolható-e a Szentíráshól a törökök elleni hadjárat, Luther így felel: "Ám legyen úgy, hogy nem szükség okából, hanem igazán kegyes bnzgalomból indítják, – megvallom – mégsem ígérhetem ezt neked, az ellenkezőjét azonban a legteljesebb mértékben." Egy barátja kérésére ugyanerről a kérdésről sermót (értekezést) írt, ebben világosabban tárgyalta, hogy ilyenféle háborút semmi módon ne vállaljanak. "Úgy vélem, hogyha egyáltalában harcolni kell a törö-
(15) W 1, 535, 30: "Alioqui si sacerdos ecclesiae sive summus sive infimus potest hanc poenam potestate clavium solvere: pellat ergo pestes, bella, seditiones, terremotus, incendia, caedes, latrocinia, item Turcas et Tartaros aliosque infideles, quos esse flagella et virgam dei nemo nisi parum christianus ignorat. Dicit enim Isa: x. Ve Assur! virga furoris mai et baculus ipse est. In manu eius indignatio mea. Licet plurimi nunc et iidem magni in ecclesia nihil aliud somnient quam bella adversus Turcam, scilicet non contra iniquitates, sed contra virgam iniquitatis bellaturi deoque repugnaturi, qui per eam virgam sese visitare dicit iniquitates nostras, eo quod nos non visitamus eas." Fordítása részben L. Művei 1, 52. után.
84
kök ellen, akkor nekünk kell elkezdenünk. Hiába vívjuk odakint a testi háborút, ha itthon megemészt minket a lelki háború." Mivel sok a bűn itthon "és mindenütt igen szánalmas az egyház képe", nincs remény szerencsés győzelemre; "amint látom, Isten maga harcol ellenünk: itt kell először küzdeni könnyel, tiszta imádsággal, szent élettel és tiszta hittel." (16)
Ennélfogva alig képzelhető, hogy Luther fentebbi szemléltető fejtegetése valaha is külön foglalkoztatta volna akár az ellenfeléket, akár a tisztelőket, ha Leó pápának "Exsurge domine" bullája az eretnekített tételek közé nem vesz fel egy olyant is, amely csak a Resolutiones fentebb idézett helyére vonatkoztatható. A 34-edik ugyanis így hangzik: "A törökök ellen harcolni annyi, mint Istennel szállni szembe, aki azok által gonoszságainkat ostorozza." (17) A bulla nem jelölte meg, hogy a kárhoztatott tételek mely iratokból valók. A bulla megszerkesztése előtti időből nem ismerjük Luther más idevonatkozó könyvbeli nyilatkozatát. Azonban csupán ilyen kizáró következtetés útján tehetjük fel azt, hogy a 34. tétel erre a helyre vonatkozik. Luther nyilatkozatának és a bullabeli tételnek összevetése ugyanis azt mutatja, hogy a kárhoztatott 34. tétel nem egyezik azzal, amit Luther valóban állított. A szavak hasonlóan csengenek, de a bulla máskép ragadja meg a fejtegetést, mint ahogy annak eredeti értelme volt. Ennek okát könnyen megértjük abból, hogy a bulla szerkesztéséhez előbb
(16) 1518. dec. 21. E 1, 333: "Si recte intelligo te, mi Spalatine, quaeris, an expeditionem adversus Turcas ex sacris literis possim tueri et suadere. Esto quod non pecuniae, sed vero pietatis studio suscipiatur: ego tibi fateor non posse me id polliceri, contrarium autem copiosissime. Edidi nudius in eandem rem amici rogatu sermonem, quem scio pervenisse in manus (propter quos suspicabar tum a me petitum) heroum Brandenburgensium, ubi id egi, ne susciperetur ullo modo bellum hujusmodi. In qua sententia adhuc sum, nisi melioribus fuero mutatus elenchis. In eadem est Erasmus in multis locis, sicut melius nosti, quam ego. Mihi visum est, si adversus Turcas omnino pugnandum est, a nobis primum incipiendum esse. Frustra foris bellamus carnalia bella, quando domi superamur spiritualibus bellis. Deinde quod nec an Veteri nec Novo tcstamento ullum gestum est bellum humanis viribus‚ nisi semper infelici et foedo eventu; si quid autem recte cessit, de coelo fuit bellatum, ut possem copiosissime docere. Quando autem Romana curia hodie omnium Turcarum superans tyrannidem (tantis monstris contra Christum et ejus ecclesiam pugnat) et clerus in avaritiae, ambitionis et luxuriae profundo submersus est, et miserrima sit ubique facies ccclesiae, non est spes boni belli aut felicis victoriae. Deus (quantum video) contra nos pugnat: hic primum esset expugnandus lachrymis, paris orationibus, sancta vita et fide pura. Sed de hoc alias."
(17) Praeliari adversus Turcas, est repugnare Deo visitanti iniquitates nostras per illos. Magnum bullarium Romanum, Tomus primus. Luxemburg 1742. 611. – Vö. L. Művei 2, 241kk.
85
egy teológiai képzettség nélküli bizottság fogott hozzá, majd Cajetano újra készítette az egészet, az ingolstadti Eck doctor szintén változtatott rajta. Eck utóbb elismerte, hogy a bullát hevenyészve szerkesztették. (18) Bizonyos, hogy nemcsak ez a tétel volt szerencsétlenül megfogalmazva. De erre nézve különösképpen áll a felületesség. E kérdésben Erasmus is Luther oldalára állt, és rámutatott arra, hogy a lőweni teológusok foglalták össze Luther nyilatkozatát így: A hitetlenek ellen való harcot Isten ellen való lázadásnak tekintette. A lőweniek polémiájából került aztán e tétel a bullába. (19) Három évvel később pedig Eck, amikor új átokbulla kiadását javasolja a pápának, mert az előbbi nem sikerült, azt írja, hogy a közvélemény álnok félrevezetését a lőweniektől vették át: Luther eretnékség bűnébe esett, amikor ellenezte a törökök elleni háborút, mert ezzel Isten ellen lázadunk; pedig Luther csak azon panaszkodott, hogy a pápa a török-háborúval foglalkozik, ahelyett, hogy előbb a bűnök ellen küzdene, amelyek büntetéséül Isten a törökök által való megpróbáltatást küldötte. (20) Tehát még Luther ellenfele is tisztán látta Luther szavainak igazi értelmet.
Mindennek ellenére az a tény, hogy a bullában ez a törökre vonatkozó tétel is szerepel, felhívta a figyelmet Luther mellékesen tett nyilatkozatára. Egyébként pedig az a bullabeli tétel élénken jellemzi, hogy Luther idevágó kijelentései általában milyen ítéletben részesültek. S azt is el lehet gondolni, hogy a bulla ítélete utóbb befolyásolta Luther ellenségeinek ítélőképességét.
De Luther – sajátságosan – amikor egyik nagyobb munkájában sorra vette a bulla által elítélt tételeket, (21) a 34-ediknél nem tett óvást, sőt látszólag elismerte magáénak. Ezért azonban a tétel korántsem fejezte ki teljes hűséggel Luther nézetét. E munka latin szövegű kiadása az assertio szót viseli címéül, és külsőleg tekintve a bulla által kárhoztatott összes cikkekre vonatkozólag igazolást ad. De amint az irat bevezetése külön is kifejezi, Luther nem azonosítja
(18) P. Kalkoff, L. und die Entscheidungsjahre der Reformation. 1917. 137kk. 148.
(19) P. Kalkoff, Erasmus, L. und Friedrich der Weise. Leipzig 1919. 73. – Hutten véleményét l. Kalkoffnak 18.jegyezetben idézett művében, 178k.
(20) P. Kalkoff 18.jegyzetben i. m. 148. Grisar i. m. 62. o. 4. jegyzete megtévesztő, mert azzal a megjegyzéssel utal Kalkoff, Forschungen zu L-s römischem Prozess, 1905, 192. lapra, hogy ott jelezve van a 34. tétel "szószerinti eredete". De a megjelölt helyen csupán arról van szó, hogy ez a tétel már a löweniek javaslatában benne volt. Ezt Hans Preuss erlangeni professzor szíves levélbeli közléséből tudom, mert Kalkoff szóban levő könyvéhez nem tudtam hozzáférni.
(21) Assertio omnium articulorum M. Lutheri per bullam Leonis X. novissimam damnatorum. 1520. W 7, (91) 94.
86
magát azokkal a tételekkel, amelyeket a bulla felsorol. 1517 óta ugyanis Luther hatalmas fejlődésen ment keresztül, és éppen 1520 volt a legválságosabb éve. Ez év elején még bízott abban, hogy a pápa a keresztyénség igaz ügyét képviseli; az év végén már a csalódás keserűségével fordul el tőle, és nem tiszteli többé. Az átokkal fenyegető bulláről eleinte még azt írta, hogy nem tartja eredetinek. (22) El lehet gondolni, milyen lelkiállapotban volt, amikor kétségtelenné vált előtte, hogy valóban a pápától származik. A csalódásnak, felháborodásnak és haragnak viharos érzései tombolnak a bulla ellen írt műveiben. Ezek nem egy csendes tudósszoba termékei, hanem egy hatalmas lelki válságon az imént átvergődött ember tiltakozásai egy jogtalan hatalom erőszakossága ellen.
Innen értjük meg, hogy Luther a bulla 34. tételéről nem jegyzi meg, hogy az félreértésen alapul, hanem így kezdi igazolását: "És ezt bizonyítom ..." Mindazonáltal jellemző, hogy mégis zseniálisan meglátja a különbséget, amely az ő felfogása és ellenfelei felfogása között van. Amikor tehát látszólag a tételt igazolja, voltaképpen azt ismétli, ami a tétel alapjául szolgáló nyilatkozat volt, és bírálja a korabeli közfelfogást a török elleni harcról.
"Ezt (a tételt) szerencsétlenségünk kettős tapasztalásával bizonyítom." Rámutat arra, hogy eddig semmi eredményt nem tudtak elérni a törökkel szemben, sőt minden újabb háború által nagyobbra nőtt a török hatalma. "Ha az Isten nem volna ellenünk, és a törököt nem használná gonoszságunk ostorául, régen másképp fordult volna a sors. S még mindig nem ismerjük fel Isten tetteit makacs vakságunkban!" Mindeddig nem adott nekünk egyebet az Isten, csak fogadkozást és tervezgetést a török elleni háború megkezdésére. "Annyiszor gyűléseztek, annyiszor tanácskoztak, annyiszor határoztak, mégis azt tapasztaltuk, hogy fogadalmaink Isten rendeléséből meghiúsultak, mígnem példabeszéddé lettünk a törökök előtt, mondván, hogy mi bullákkal és bűnbocsátólevelekkel harcolunk." (23) A másik szerencsétlenség szégyenletesehb, s ez az, hogy annyi éven
(22) Köstlin I. 372.
(23) W 7, 140, 21: Et hunc probo duplici experientia infelicitatis nostrae. Prior est, quod hactenus nihil habuimus prosperum adversus Turcam, et vires eius atque imperium nostris bellis aucta sunt in immensum. Ubi si deus non esset contra nos et Turcam non haberet pro virga iniquitatis nostrae, longe aliter sors cecidisset: adhuc tamen obstinata caecitate opera dei non agnoscimus. Praeter haec, non dedit nobis deus hactenus nisi votum et iactantiam belli in Turcas suscipiendi. Toties conventum est, toties consultatum, toties propositum, et palpavimus vota nostra, imperante deo, irrita fieri, donec Turcis in fabulam venerimus, dicentibus, Nos Bullis et literis veniarum bellare
87
át szenvedtek a római legátusoktól, akik a török elleni háborúra búcsúkkal, engedményekkel annyi pénzt és vagyont nyeltek el. De a búcsúkkal a léleknek is kárt okoztak. Így jut el Luther ahhoz, hogy a törököt összehasonlítsa Rómával. "Így adott nekünk Isten gonoszságunk büntetéséül Rómából kegyetlenebb, vérengzőbb, telhetetlenebb törököket, mint azok valaha is lehetnek, azonfelül ezek a rosszabb törökök minket, eszteleneket szemfényvesztéseikkel a jobb törökök ellen izgatnak, csak azért, hogy e közben mindenünket elkobozzák a török háború ürügyével." (24) Mégsem ismerjük meg Isten kezét, hogy ő sújt minket testben és lélekben ezekkel a rómaiakkal, a legtörökebb törökökkel. Akháb királyt négyszáz próféta buzdította harcra Rámóth-Gileád ellen; mind kedvezőt jósoltak neki. Most még négyszáznál is több a prófétája Baálnak. "Talán miként Mikeás, aki szintén gyűlöletes volt, mivel csak rosszat prófétált, mondom én is az én Akhábomnak: 'Rajta, harcoljatok a török ellen, hogy ellenszegüljetek az Isten vesszejének és elessetek, amiként az el is esett.'" (25) Helyesebb tehát, hogyha imádsággal és egész életünk megváltoztatásával kiengeszteljük az Istent. Véget kell vetni minden önkénynek, csalásnak, lélekrontásnak. Rendre kell tanítani a római pápát. De ezt más nem végezheti, csak a Krisztus, amikor eljő dicsőségben. "Akinek van füle a hallásra, hallja, és a török-háborútól tartózkodjék, amíg a pápa neve az ég alatt él." (26)
E felfogást ismét az jellemzi, hogy Luther a török veszedelmet Isten büntetésének ítéli, és ehhez képest az első kötelességnek azt tartja, hogy Istent gonoszságunk elhagyásával kiengeszteljük. Az új gondolat itt csak az, hogy a töröknél még súlyosabb büntetásnek ítéli a rómaiaktól szenvedett testi (vagyonbeli) és lelki csapást. Ahhoz, hogy Istent kiengeszteljük, az is hozzátartozik, hogy a császár és a fejedelmek határt szabjanak a római pápaság kényuraságának. Most sem mondja, hogy a török ellen egyáltalában nem szabad harcolni, de igenis hirdeti, hogy Istentől nem remélhetünk segítséget addig, amíg ki nem engeszteljük.
(24) W 7, 141, 3: "Sic in vindictam iniquitatis nostrae dedit nobis deus a Roma truculentiores, cruentiores, insaturabiliores Turcas, quam illi unquam fieri possunt, adhuc peiores hi Turci non insensatos praestigiis suis incitant adversus meliores Turcas, tantum, ut interim omnia nostra confiscentur sub titulo belli Turchici."
(25) W 7, 141, 12: "Forte sicut Micheas, qui et ipse odiosus erat, quia non prophetabat nisi malum, dicam ei ipse meo Achab 'Ite, praeliamini contra Turcas, et resistatis virgae dei et cadatis', sicut et ille cecidit."
(26) W 7, 141, 24: "Qui habet aures audiendi, audiat et a Bello Turchico abstineat, donec Papae nomen sub caelo valet."
88
Hogy itt sajátságosan vallási gondolkozás jutott kifejezésre, mutatja Luthernek egy, az Assertio előtt kiadott írása is: Az új Eck-féle bullákról és hazugságokról (1520) (27) "Azt, hogy én a törökök ellen való hadakozást elvetem mindaddig, míg előbb magunk kegyesekké nem leszünk, és aztán istenfélelemmel nem indulunk ellenük, senki sem magyarázza rosszra, csakis Eck doctor." (28)
Továbbá, a latin Assertio idézett részére kívánni sem lehet világosabb értelmezést, mint amilyent a könyv párjában a megfelelő helyen találunk. 1521 elején ugyanis Luther egy német nyelvű iratban is foglalkozott az átokbulla tételeinek igazolásával (29) Itt a 34-edikről így ír: "Nem azért állítottam ezt a tételt, hogy a török ellen nem kell harcolni, ahogyan a szentséges eretnekítő, a pápa rámfogja, hanem hogy nekünk előbb meg kell javulnunk és Istent ki kell engesztelnünk... Mert hogy mit jelent egy haragos Isten alatt harcolni, még ha megérdemelt ellenségek ellen is, eléggé mutatják nékünk az Ótestamentum történetei... Isten nem törődik kereszttel, búcsúval, harccal. Ő igaz életet akar." (30)
Ha még mélyebben tekintünk Luther és ellenfelei felfogásába, akkor ezen a ponton is meglátjuk a köztük való ellentét igazi alapját. A török ellen való hadviselés motívuma más a pápa híveinél és más Luthernél. Amazok éppen azért buzdítanak a török ellen harcra, hogy nemes cselekedetekre indítsák a keresztyéneket, s így jó cselekedetek által üdvösségre segítsék őket. Tehát voltaképpen Luther ellenfeleinél sem hiányzik az a gondolat, hogy bűnösök, de Isten kiengesztelésénék művébe szerintük beletartozik a hitetlenek ellen való harc, vagy ennek pénzzel segítése. Luther viszont azt tartja – még ha nem említi is, – hogy
(27) Von den neuen Eckischen Bullen und Lügen. W 6, (576) 579. L. Művei 2, (239) 263. – Az Assertio-beli nyilatkozatot azért tárgyaltam előbb, hogy önmagában vizsgáljam értelmét, mert a későbbi polémiában az ellenfelek főleg rá hivatkoznak. A most idézett nyilatkozat a következővel együtt kiesett a vitából.
(28) W 6, 584, 18: "Das ich widder die Turcken kriegen vorwirff, bisz das wir vorhyn frum werden, und darnach mit gotis furcht an sie tzihen, sot mir niemant ubel auszlegen, den D. Eck, dem kein lieb noch lust zur warheit ym hertzen ist."
(29) Grund und Ursach alter Artikel D. Martin Luthers, so durch römische Bulle unrechtlich verdammt sind. 1521. W 7, (299) 308.
(30) W 7, 443, 19: "Nu hab ich dyssen Artickel nitt alszo gesetzt, das wydder den Turcken nit zu streitten sey, wie der heylyge ketzermecher der Bapst [!] myr alhie aufflegt, szondernn wyr solten zuvor unsz bessernn und eynen gnedygen got machen... denn was unter eynem ungnedygen got streytten sey auch wydder die vordienten feyndt, weyssen unsz wol die historien des alten Testaments... Got fragt nit nach kreutzen, Ablasz, streitten. Er wit ein gut leben haben. – Vö. E 1, 333. Lásd a 20. jegyzetben.
89
mivel minden cselekedetünk bűnös, Isten ellen való, ha csak nem származik hitből, – a török elleni hadakozás is bűn, ha nem a hitből, az Istennel való kiengeszteltség üdvösségéből ered. Ha majd kibékültünk az Istennel, akkor el lehet indulni a török ellen.
Luther fejtegetésében tehát csakis vallási meggyőződést szabad keresni. Ez azért is bizonyos, mert Luther már ekkor azonosítgatja a törököt az Antikrisztussal. (31) Minden arra vall, hogy nem mint politikus, hanem mint teológus nyilatkozott a török-kérdésben.
De még mindig vizsgálhatnók, hogy vajon Luther eddig tárgyalt kijelentései nem akadályozták-e a németek részvételét a keresztyénség török-háborúiban.
Nem kísérhetjük végig figyelemmel az európai országok török-háborúit, de tanulmányunk szempontjából elég rámutatni arra, milyen magatartást tanúsítottak századokon át Luther fellépésétől teljesen függetlenül. Gondoljunk arra, hogy már az utolsó kereszteshadjáratok sem tudták elérni a lelkesedésnek azt a fokát, amely az elsőket jellemezte. A XV. század második felében sem tudnak összefogni a népek a mohamedán előretöréssel szemben. Hogy pedig a XVI. század első negyedében nem a vallási mozgalom akadályozta a hatalmak összefogását, ékesen bizonyítja egy kereszteshadjárat tervezése és meghiúsulása – politikai okokból. Érdemes megfigyelni Balacco Balacchi próbálkozásait is, hogy levelezéséből világosan lássuk, mennyire lehetetlen volt az újkor gondolkodásával összeegyeztetni a keresztyén országok együttérzésének felkeltését. (32) A német birodalmi gyűléseken is hasztalan kérnek a pápai követek segítséget a török ellen; sőt a rendek éppen azért húzódoznak a segítségadástól, mert az ügy nagyrészt a római kúria pártolásával kerül eléjük.
Az 1518. évi birodalmi gyűlés története világosan bizonyítja, hogy a római udvar kérése tisztán a németek ellenszenvéből és bizalmatlanságából hiúsult meg. (33) Ekkor még alig tételezhető fel, hogy Luther tanításán múlt volna a pápa kérésének elutasítása. E gyűlés jellemzéséhez nélkülözhetetlen az a névtelen irat, amely a gyűlés előtt vagy alatt jelent meg. Tagadják meg a német fejedelmek a kért tizedet! A török- háború csak ürügy a tudatlan nép kizsákmányolására. Az Itáliába került pénzt nem a török-hábo-
(31) W 5, 339, 14. Uott 341, 5. (O{pe}rationes in Psalmos. 1519 - 1521.) – Vö. Wendorf i. m. 188.
(32) Miskolczy István, Keresztes-hadjárat terve a mohácsi vész előtt. Mohácsi Emlékkönyv (1926) 41. – Artner Edgár, Magyarország és az apostoli szentszék viszonya a mohácsi vészt megelőző években. Uott 63.
(33) Ranke i. m. I. 216kk.
90
rúra fordítják. (34) Meg kell említenünk Hutten Ulrik iratát is. (35) Ez ugyancsak Róma-ellenes, bár igenis nyomatékosan buzdít a török ellen. Tehát jóllehet ezzel az irattal ellenkezően történt a gyűlés határozata, mégis hozzátartozik a hangulat festéséhez: a római udvarnak nincs elég tekintélye arra, hogy az országok lelkiismeretét felindítsa és a háborút megszervezze.
A birodalmi gyűléseknek ez a húzódozása a török-háborútól megmarad a következő években is. Ismeretes, hogy sem az 1521-es wormsi, sem pedig az 1522-es és 1524-es nürnbergi gyűlések nem ismerték fel a komoly helyzetet, vagy ha látták is, segítséget nem adtak a veszélyeztetett országoknak. (36) De ennek nem Luther iratainak hatása volt az oka. Legfeljebb a római udvar vezető szerepével szemben való bizalmatlanság fokozódását tulajoníthatjuk Luther közvetett hatásának. De Huttennek és az ismeretlennek iratai azt bizonyítják, hogy ez a bizalmatlanság tisztán nemzeti érzésből táplálkozott.
Ezekben az években a német birodalmat különben is teljesen lefoglalták belső reformjai. A rendek az új császár alatt fokozott kedvvel láttak hozzá a régi tervek megvalósításához, és eközben megfeledkeztek a külső veszedelemről. A híres wormsi gyűlés lefolyása is bizonyítja, hogy a török ügyében való tanácskozást nem Luther ügye akadályozta, hanem a reform kérdése. (37) Hogy a köztudatba mégis az ellenkező nézet került bele, azt kielégítően megmagyarázza az átlagos történelmi érdeklődés. Luther mozgalmának hatását ma is közvetlenül tapasztalhatjuk; az elemi iskolai tankönyvekben is előfordul Luther neve. De ki beszél ma arról, hogy a XVI. század elején milyen birodalmi reformtervek foglalkoztatták a német rendeket? Amikor tehát meg akarják magyarázni, hogy a német-római birodalmi gyűlések miért kezelték felületesen a török-háború ügyét, igen kényelmesen csak Lutherre és a reformációra gondolnak. Szekfű Gyula élesen világít rá Magyar Történetében arra a közömbösségre, "mellyel V. Károly császár a magyarországi török-harc iránt kezdettől fogva viseltetett". Sem Ferdinánd,
(34) Exhortatio viri cuiusdam doctissimi ad principes, ne in decimae praestationem consentiant. Idézi D. F. Strauss: Ulrich von Hutten. 3. A. Bonn 1877. (Gesammelte Schriften VII.) 220kk.
(35) Ad principes Germanos ut bellum Tnrcis inferant exhortatoria. (Ilyen című kiadás van a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában.) Első kiadásáról: W 30/II, 90. Vö. Strauss előbb i. m. kül. 2l0kk. P. Kalkoff: Ulrich von Hutten und die Reformation. Leipzig 1920. kül. 80kk. Uaz, Huttens Vagantenzeit und Untergang. Weimar 1925. kül. 133kk.
(36) Török i. c. 151kk.
(37) Ranke i. m I. 311kk. Török i. c. 152.
91
sem gyóntatója nem tudtak reá hatni ebben az irányban. (38) Az ő részvétlenségében pedig ki keresné Luther hatását?
Kérdés, volt-e alapja Luther ama zúgolódásának, hogy a török-háború ürügyével a rómaiak kizsákmányolják a németeket? Valóban megtörtént-e, hogy a török-háború címén gyűjtött összegeket más célra fordították? Rosszakaratú gyanúsítás volt-e ez tőle, vagy a korabeli nézet átvétele? Hogy Luther vádjai jogosultak voltak, azt Paulusnak a búcsú történetéről írt alapos munkája teljesen igazolja. Paulus előadása szerint a török-hadjáratra búcsúkkal gyűjtött pénzt egyes esetekben valóban másra fordították. (39) Luthernek nem volt módja mérlegelni, hogy a másra használt pénz összegével szemben mennyit juttattak mégis a török elleni harcra.
Ebből a jogosult bizalmatlanságból írta Luther a nagy hatású reformiratban is: A német nemzet keresztyén nemességéhez (1520) (40) hogy a Rómába folyó annátákból a pápának tőkét kellett volna gyűjtenie a törökök és hitetlenek ellen való háborúra. Ehelyett amikor valóban szó van török-háborúról, kiküldenek embereket pénzgyűjtésre, "sőt sokszor bocsátottak ki búcsúleveleket is a török ellen való harc ürügye alatt." (41) Az egész fejtegetés itt is azzal zárul, hogy útját kell állni a keresztyénség pusztításának. "A török ellen akarunk síkra szállni? Nem úgy! Először is itthon lássunk dolgunkhoz, mert itthon állunk a legrosszabbul!" (42) Luther tehát itt sem a török-kérdésre irányuló érdeklődéssel nyilatkozik, hanem csak a római udvar magatartásának jellemzésére említi a török-segélyt.
Következő nyilatkozatában sem a török az érdeklődés tárgya, hanem a pápa. Az 1522 elején megjelent Bulla coenae domini iratában a hatodik fejezettel kapcsolatosan, melyben a pápa kiátkozza a török segítőit, (43) ezt mondja: "Elkárhoztatja (ti. a pápa) azokat, akik a törököknek és szaracénoknak vasat és fát szállítanak, csakhogy észrevegyük, mily komoly szándéka a keresztyénségnek a javát munkálni. De hiszen ha ő a Krisztus helytartója volna,
(38) Magy. Tört. IV. 33.
(39) Nik. Paulus, Geschichte des Ablasses III. Paderborn 1923. kül. 464kk. Vö. L. Pastor, Geschichte der Päpste IV/1. Freiburg i. Br. 1900. 224.
(40) An den christlichen Adel deutscher Nation. W 6, (381) 404. L. Művei 2, 1.
(41) W 6, 418, 25: "Wen man nw widder die Turcken streyttenn vorgiht, szo senden sie erausz botschafft, gelt zusamlen, viel mal auch ablas herausz geschickt, eben mit der selben farb, widder den Turcken zustreytten." L. Művei 2, 43.
(42) W 6, 427, 16: "Wollen wir widder die Turcken streytten, szo lasset uns hie anheben, da sie aol allerergistenn sein." L. Művei 2, 53.
(43) W 8, 697.
92
akkor talpra állna, elmenne és hirdetné a törököknek az evangéliomot, s rászánná erre testét és lelkét; ez volna keresztyén eljárás: a törököket meggyőzni és a keresztyénséget terjeszteni és védelmezni. Mert mire jó az, hogy mi a töröknek testi fegyverrel ellenállunk? Mi rosszat tesz a török? Elfoglalja az országot, és uralkodik ideig-óráig. Hiszen nekünk ugyanazt kell elszenvednünk magától a pápától, aki bizony agyon gyötri testünket és életünket, amit a török nem cselekszik! Ezenfelül a török mindenkit meghagy a maga hitében, ezt sem teszi a pápa, hanem az egész világot a keresztyén hitről a maga ördögi hazugságára kényszeríti, úgy hogy a pápának a test, javak és lélek feletti uralma nyilvánvalóan tízszer gonoszabb, mint a töröké. És ha Krisztus maga le nem döntené az Antikrisztust az Írás szerint, és ki akarnók irtani valaha a törököt, a pápán kellene kezdenünk a dolgot." (44) Luther itt mindössze összehasonlítás kedvéért szól a törökről; ha kedvezőt mond róla, csak azért teszi, hogy az ellentét révén a pápaságról való véleményét kiemelje. A kortársakat sem érdekelte más, csak az, hogy miként fogadta Luther a hírt a pápa nagycsütörtöki bullájáról, amelybe az eretnekek közé az ő neve is belekerült.
Hogy Luthert ezekben az években a török-kérdés önállóan nem foglakoztatta, az is mutatja, hogy következő nyilatkozata egy birodalmi gyűlés tárgyalásaihoz csatlakozik.
Közben csupán mellékesen utal erre az ügyre egyik irata; ennek ilyen vonatkozásban az ad jelentőséget, hogy később ő maga hivatkozott rá. Ez A világi felsőségről írt alapvető munka. (45) Itt a harmadik részben azzal foglalkozik, hogy a világi felsőség mikor viseljen háborút. E kérdésre a fejtegetések során így válaszol: "ha az ellenfél
(44) W 8, 708, 27: "Er vormaledeyet die den Turcken unnd Saracener eyszen und holtz tzufuren, das man achten solle, es sey seynn ernst, der Christenheit guts tzuthun. Wen ehr aber Christus stadthalter were, so wurde er auff seyne fusse tretten, hyngehen und den Turcken das Euangeli predigen, daran setzen leyb und leben: das were eyn Christlich weysze, die Turcken zubestreytten und die Christenheyt mehren und schutzen. Denn wo tzut dienet es, das man dem Turcken leyplich weret? Was tbut der Turck boszes? Er nympt land eyn und regirt tzeytlich. Mussen wir doch dasselb auch vom Papst selbs leyden, der unsz doch leyb und leben schindet, wilchs der Turck nicht thut! Datzu lest der Turck eynen yglichen in seynem glawben bleyben: das thut der Bapst auch nicht, szondern tzwingt alle welt vom Christen glauben auff seyn teuffelische lugen, das freylich an leyb, gut und seel des Bapsts regiment tzehen mal erger ist denn des Turcken. Und wen nicht Christus selbs den Endchrist sturtzen solt nach der schrifft und man yhe den Turcken vortilgen wolt, must man an dem Bapst anfaheu." – L. Művei 3, 213k.
(45) Von weltlicher Oberkeit, wie weit man ihr Gehorsam schuldig sei. 1523. W 11, (229) 245.
93
veled egyenlő, vagy nálad kisebb rangú, vagy idegen felsőség, mindenekelőtt ajánld fel neki azt, ami igazság szerint őt megilleti, és a békét, amint erre Mózes Izrael fiait tanítja. Hogyha ő ezt nem akarja, akkor fontold meg, mi válik javadra, s az erőszak ellen erőszakkal védd magad." (46) Az uralkodó azonban ne nézze a maga hasznát, hanem csak alattvalóinak javát, azoknak védelemmel és segítséggel tartozik. Ilyen esetben az alattvalóknak kötelességük engedelmeskedni, magukat és vagyonukat odaáldozni.
Az 1524-es nürnbergi birodalmi gyűlés olyan határozatot hozott Luther ügyéről, amely őt roppantul felizgatta. A gyűlésen Campegio bíboros számonkérte a wormsi ediktum végrehajtását, és követelte megújítását. A rendek ellenálltak; a katolikusok, bár többségben voltak, féltek a zendüléstől. Végül a fejedelmek és a rendek megígérték, hogy "amennyire az lehetséges", teljesítik a wormsi ediktumot, azonban az év őszén összeülő speyeri gyűlés vizsgálja meg az összehívandó németországi zsinat ügyét és az új könyvekből a téves nézeteket. Ugyanez a gyűlés pedig tárgyaljon az állandó segítségről a török ellen. Ferdinánd a gyűlés vallási határozatát éleshangú mandátumban bocsátotta közre. Ez Luthert nagyon felháborította, mégpedig azért, mert az előző évi birodalmi gyűtés nem kívánta az ediktum végrehajtását. Míg tehát aszerint az evangélium hirdetése lehetséges volt, most ismét tilalom alá került. A gyűlés ugyan azt határozta, hogy a szent evangélium igaz értelme és az általános egyháztól elismert tanítók magyarázata szerint zendülés és botrány nélkül hirdettessék, amit mindenki úgy érthetett, amint akart, – de ez a mandátumba nem került bele, és a wormsi edictum megújításán nem enyhített. (47)
Luther felháborodását még fokozta, hogy ugyanez a gyűlés a török elleni háború ügyét "a keresztyénség védelmére" tárgyalta, és még inkább az, hogy ugyanaz a személy, aki az ediktumot kibocsátotta, a török ellen indítandó háború címén a keresztyén hit védőjének címezi magát. (48)
Ilyen lelkiállapotban írta a Két császári összeegyeztethetetlen és ellentmondó, Lutherre vonatkozó parancs című iratában (49) a záradékot. Luther ugyanis kiadta az 1521-es
(46) W 11, 277, 5: "Ist aber der widderpart deynes gleychen oder geringer denn du oder frembder uberkeyt, szo solltu yhm auffs erst recht und frid anbieten, wie Mose die kinder Israel leret. Will er denn nicht, so gedenck deyn bestes unnd were dich mitt gewallt gegen gewallt." L. Művei 3, 406.
(47) W 15, 241kk. Köstlin I. 598kk.
(48) W 15, 258.(49) Zwei kaiserliche uneinige und widerwärtige Gebote den Luther betreffend. 1524. W 15, (241) 254. – Egészen hibás tehát Ballagi Aladár feltevése: Buda és Pest a világirodalomban 1473-1711. I. 1925. 184.
94
wormsi ediktumot és az 1524-es mandátumot, a bevezetésben azzal a megjegyzéssel, hogy íme az egyik szerint átok alá van vetve, a másik szerint azonban még csak egy későbbi gyűlés fogja megvizsgálni tanítását, hogy mi benne az elvetendő. Befejezésül pedig azt az ellenmondást élezi ki, amely az evangélium tanítására vonatkozó határozat és a török elleni háború terve között van. "Végül kérek minden szeretett keresztyént, segítsenek könyörögni Istenhez ezekért a nyomorult, elvakult fejedelmekért, – kétségtelenül Isten sújtott minket velük nagy haragjában, – hogy ne jussunk abba a helyzetbe, hogy a törökök ellen vonuljunk vagy adakozzunk, mivelhogy a török tízszer okosabb és kegyesebb, mint a mi fejedelmeink. Mi sikerülhetne a törökkel szemben ezeknek a bolondoknak, kik Istent annyira megkísértik és káromolják? Mert íme látod, hogy a szegény halandó pondrózsák, a császár, aki élete felől egy szempillantásig sem biztos, miként dicsekszik szemtelenül: ő a keresztyén hit igazi, legfőbb védelmezője. Az Írás azt mondja, hogy a keresztyén hit szikla, mely ördögnél, halálnál és minden hatalomnál erősebb (Máté 16.), és isteni erő (Róm. 1.). És ekkora erő védesse magát a halál gyermekével, akit egy ótvar vagy himlő is ágyba fektethet?! Isten segíts, milyen oktalan a világ! Így dicsekszik Anglia királya is, hogy a keresztyén egyház és a hit védője. Sőt a magyarok azzal dicsekednek, hogy Isten védői, és azt éneklik a litániában: 'ut nos defensores tuos exaudire digneris, – hallgass meg minket, védelmezőidet.'" Isten az ilyesmit káromlásnak tartja. Ezért vannak a fejedelmek ilyen nyilvánvaló vaksággal megverve. "Isten, szabadíts meg minket tőlük, és adj nekünk kegyelmesen más uralkodókat!" (50)
(50) W 15, 277, 21: "Am ende bitt ich alle lieben Christen wollten helffen Gott bitten fur solch elende verblente Fursten mit wilchen uns on zweyffel Gott geplaget hatt ym grossen zorn, das wyr ya nicht folgen widder die Turcken zu ziehen odder zu geben, Syntemal der Turck zehen mal klüger und frummer ist, denn unsere Fürsten sind. Was sollt solchen narren widder der Turcken gelingen, die Gott so hoch versuchen und lestern? Denn hie sihestu, wie der arme sterbliche madensack, der keyser, der seyns lebens nicht eyn augenplick sicher ist, sich unverschampt rhümet, Er sey der ware öbrister beschirmer des Christlichen glawbens. Die schrift sagt, das der Christliche glaube sey eyn fels, der teuffel, tod und aller macht zu starck ist, Matt. 16., und eyne göttliche krafft, Rom, 1. Und solche krafft soll sich beschirmen iassen von eym kind dos tods, den auch eyn grind odder blatter kan zu bette werffen. Hilff Gott, wie unsinnig ist die wellt. Also rhümet sich auch der könig von Engelland eynen beschirmer der Christlichen und des glawbens. Ja die Ungern rhümen sich Gottes beschirmer und singen ynn der Letania 'ut nos defensores tuos exaudire digneris – Du wolltest uns deyne beschirmer erhören' ...Gott erlöse uns von yhnen und gebe uns aus gnaden andere regenten. Amen."
95
Ennek az indulatos befejezésnek az első szavai súlyos félreértésre adtak alkalmat. Sokan úgy értelmezték, hogy Luther arra kéri a keresztyéneket: ne vonuljanak a török ellen – holott ő csak arra kérte őket, hogy imádkozzanak, ne kényszerüljenek a török ellen hadba szállni mostani uralkodóik alatt, mert ezeket nem fogja segíteni az Isten. (51) Egyébként pedig ismét kiütközik Luthernek a keresztyén hitről való felfogása. A szerinte való keresztyén hit nem olyasmi, amit fegyveres hatalommal, külső eszközökkel megvédeni, fenntartani s terjeszteni lehetne, nem szertartásokban megnyilatkozó vallásosság, hanem a szívnek bizodalma, Istennek ereje, ennek pedig nem lehet más védője, csak az, aki adta, Isten.
Az eddig ismertetett nyilatkozatokat az jellemezte, hogy mind csupán valamilyen más tárggyal kapcsolatban történtek. Luther nem törekedett arra, hogy bennük a török-háborúkról való felfogását teljesen kifejtse és tisztázza. (52)
3. Luther nyilatkozatai 1525 után.
1525 sok tekintetben jelentős Luther életében. A parasztlázadás borzalmas eseményei és következményei kikerülhetetlenül figyelmeztették Luthert arra a tényre, hogy azok, akik az ő tanítására hivatkoznak, vagy az ő szentírás-tiszteletét félreértvén az evangéliumi szabadságot emlegetik, korántsem mind "evangélikusok". Kénytelen volt megvizsgálni eddigi tanításait, volt-e bennük, amit félreérthettek, s volt-e, amit alaptalanul tulajdonítottak neki. Így vette észre, hogy a török-háború dolgában is sokan rá hivatkoznak, mikor azt hirdetik, hogy nem szabad háborút viselni a török ellen. (53) Amint a felkelő parasztok az érvényre jutó Szentírásra utalva követelik a szabad halászatot-vadászatot, (54) úgy mondják sokan a Szentírás alapján a háborútól való teljes tartózkodást feltétlen kötelességnek. Másrészt Luther házassága jelzi, hogy most már túl volt az izgalmas küzdelmek korán.
1526-ban egyik iratában, Üdvözülhetnek-e a katonák
(51) Vö. W 15, 277, 3. j.
(52) Ez első évek nyilatkozataihoz vö. még: W 2,186,31kk; 3,31,37; 3,120,34; 3,488,23kk; 3,489,28kk,3lkk; 3,491,25kk; 3,492,2kk. 3,497,14; 3,505,26; 3,509,13kk,23kk,37; 3,610,4kk; 4,531,34kk; 5,195,12kk,4lkk; 5,257,7kk; 5,327,10kk.
(53) A lutheri tanítás ezirányú félreértésének talán első emléke: Turcken puechlein 1522. Apponyi, Hungarica 3, 1643. Kül. Gij [!] 2.
(54) Köstlin I. 699.
96
is?, (55) tiltakozik azellen, mintha ellenezte volna a török elleni háborút. "A török-háborúról is szerettem volna mondani valamit, mert annyira közel ért hozzánk, és mert egyesek szememre vetették szavaimat, hogy elleneztem volna a török ellen való hadviselést. Hiszen jól tudtam én régen, hogy még törökké is kell lennem, s hogy semmit sem használ nekem, hogy oly világosan írtam erről a dologról, sőt a világi felsőségről írt könyvecskémben azt tanítottam, hogy egyenlők egyenlőkkel bátran hadakozhatnak. De mivel a török ismét hazatért, s németjeink nem törődnek többé vele, még nincs itt az ideje, hogy írjak erről." (56)
Tervét két évvel utóbb valósította meg. 1528-ban ismét riasztó hírek jöttek a török nagy hadi készületéről. Magyarország romlása amúgy is élesztette az érdeklődést a török iránt; a röpiratok nagy számban forogtak a németek kezén. Luther is tollához nyúlt, hogy eddigi mellékes megjegyzései után teljesen kifejtse nézetét a török-ügyről. Már 1528 augusztusában említi egyik levelében szándékát; (57) októberben elkezdte az írást. A könyv nyomtatása még ugyanabban a hónapban elkezdődött, azonban a nyomda ügyetlenségéből csak a következő év tavaszán jelenhetett meg. (58)
Az irat címe: A törökök elleni háborúról. (59) A hesseni őrgrófhoz, Fülöphöz írt ajánlásában kitér Luther az ellene és az evangélikusok ellen emelt vádakra. "Öt évvel ezelőtt kértek néhányan, hogy írjak a török elleni háborúról, és intsem, ösztökéljem rá a mieinket. És most, mivel a török éppen közeledik hozzánk, barátaim is kényszerítenek, hogy ezt megtegyem, különösen, mivel néhány ügyetlen prédikátor nálunk, németeknél, amint sajnálattal hallom, elhitette a népet, hogy nem kell a törökök ellen küzdeni, néhányan
(55) Ob Kriegsleute auch in seligem Stande sein können. W 19, (616) 623. L. Művei 5,1.
(56) W 19, 662, 9: "Denn ich auch vom Turkisschen kriege wolt etwas gesagt haben, weil er uns so nahe komen war, Und mir etliche meine wort fürworffen, das ich widder den Turcken zu kriegen hette widder raten. Denn ich lengst wol gewust habe, Ich müste auch noch Turkisch werden, und mich nichts hilfft, das ich so deutlich davon geschriebeb habe, Dazu ym büchlin von welticher öberkeit gelert, wie gleich widder gleichen wol müge kriegen. Aber weil der Turck widder heym ist und unser Deudschen nu nicht mehr dar nach fragen, ists noch nicht zeit davon zuschreiben." – L. Művei 5, 53.
(57) E 6, 315.
(58) E 7, 53, W 30/II, 96.(59) Vom Kriege wider die Türken. W 30/II, (81) 107. – Az itt jelzett kiadások közt nem találtam ezt: Luthers Schriften wider die Türken und deren unauslöschlichen Hass gegen die Christen. Mit Vorwort und Anmerkungen von Gottfried Benjamin Eisenschmid. Ronneburg 1821. Az előszó a görögök segítésére buzdít; a jegyzetekben is sok az utalás a görög-török háborúra. Közli a Vom Kriege és a Heerpredigt iratokat.
97
pedig olyannyira bolondok, hogy azt tanítják, nem is illik a keresztyénhez, hogy a világi kardot forgassa vagy hogy uralkodjék. Ezen felül, – mennyire fegyelmetlen, vad nép a mi német népünk, sőt szinte félördögök, félemberek! – némelyek kívánják a török jövetelét és uralmát. És ezzel a tévelygéssel s gonoszsággal a nép közt Luthert vádolják, és "az én evangéliumom gyümölcsének" mondják, amiként nekem kell a parasztlázadás vétkét is hordoznom, s mindenét, ami gonosz most a világon történik, jóllehet tudják, hogy másképp áll a dolog." (60) Az evangélium érdekében kell tehát igazolnia magát. A gyalázkodókhoz ugyan nincs szava, de azt akarja, hogy a sok ártatlan lelkiismeretet ne ámítsák tovább, ne vezessék félre, mintha a török ellen nem kellene harcolni.
Luther az iratot Leó pápa bullájára való utalással kezdi. Idézi belőle a nevezetes 34. tételt. "Ebből a cikkből vehették, akik azt mondják rólam, hogy akadályozom és ellenzem a török ellen való harcot." Itt is magáénak vallja a tételt, és emlékeztet arra, hogy védte is. De nem tartja illő dolognak, hogy elfelejtették, miként állott akkor a helyzet, és mi volt számára az indíték. Most ragaszkodnak szavához, és ott alkalmazzák, ahol nincs meg az alapja. "Ki ne tudna ilyen ügyességgel az evangéliumból is tiszta hazugságot csinálni, és állítani róla, hogy ellenkezik önmagával?" (61) Más-
(60) W 30/II, 107, 6: "Es haben mich wol fur funff iaren ettliche gebeten, zu schreiben vom kriege widder den Türcken und unser leute dazu vermanen und reitzen. Und itzt, weil eben der Türck uns nahe kömpt, zwingen mich solchs auch meine freunde zuvolenden, Sonderlich weil ettliche ungeschickte Prediger bey uns Deudschen sind (als ich leider höre), die dem pobel einbilden, man solle und musse nicht widder die Türcken kriegen, Ettliche aber auch so toll sind, das sie leren, Es zyme auch keinem Christen, das weltlich schwerd zu furen odder zu regiern. Dazu, wie unser Deüdsch volck ein wust wild volck ist, ia schier halb Teüffel halb Menschen sind, begeren ettliche der Türcken zukunfft und Regiment, Und solches yrthumbs und bossheit ym volck wird dem Luther alles schuld gegeben und mus "die frocht meines Euangelij" heissen, gleich wie ich auch mus der auffrur schuld tragen und alles, was itzt böses geschicht ynn der gantzen welt, go sie es doch wol anders wissen." – Vö. W TR 4. 3997.
(61) W 30/II, 108, 22: "Aus solchem artickel mügen genomen haben, die von mir sagen das ich weren und widder raten solle, zustreiten widder den Türcken. Ich bekenne noch frey das solcher artickel mein sey und zu der zeit von mir gesetzt und verteidingt, Und wo es itzt ynn der welt stünde wie es dazumal stund, so wolt und must ich den selbigen noch itzt setzen und verteydingen. Es ist aber nicht fein, das man so wol vergessen hat, wie es dazumal stund ynn der welt und was mein grund und ursachen war, und behelt gleich wol meine wort und zeuhet sie anderswo hin, da solche ursachen und grund nicht ist. Wer kund mit solcher kunst nicht auch aus dem Euangelio eisel lügen machen odder furgeben, Es were widder sich selbs?"
98
képp állott akkor a helyzet, mert nem tanítottak a világi felsőségről. Akkor a pápa és a papság volt minden mindenekben, mindenek felett és mindenek által, (62) a pápa járt elől a török elleni harcban. A legjobb keresztyének akartak lenni, és ugyanakkor Krisztus szavát, hogy a gonoszt el kell viselni (Máté 5, 39.), szabad tanáccsá tették (63) Nem akarták elviselni a szenvedést. Ezt az ellenmondást élezte ki abban a tanításban, amelyet a bulla kárhoztatott. A pápák egyébként is csak varázssüvegül használták a török-háborút arra, hogy kirabolják búcsúkkal a német tartományokat. "Nem azért kárhoztatták cikkemet, mert ellenzi a török-háborút, hanem mivel lerántotta ezt a varázssüveget, és elrekesztette a pénz előtt az utat Rómába." (64) Ha komolyan vették volna a háború ügyét, akkor nem lett volna szükség a német tartományok kizsákmányolására. Ha egyértelműen akartak volna komoly háborút, cikkét bizonnyal jobban és érthetőbben írta volna meg.
Nem tetszett neki, hogy háborúra buzdítottak, mielőtt megjavultak volna és igaz keresztyénekként élnének. Leginkább pedig az háborította fel, hogy a keresztyén név alatt tervezték a háborút a török ellen, "mintha népünk a keresztyének serege volna a törökök ellen mint Krisztus ellenségei ellen, ami egyenesen Krisztus tanításával és nevével ellenkezik." (65) Különbséget kell tenni a hivatások között. A papi hivatal dolga az igehirdetés és a lelkek gondozása, s megint más a világi felsőség kötelessége. A tapasztalat is azt mutatja, hogy amikor Krisztus neve alatt harcoltak, nem sikerült a török-háború, elveszett Rodusz, szinte egész Magyarország és nagy kárt szenvedett Németország is. Ha püspökök és papok is voltak jelen, kudarcot vallottak a háborúban. Ulászló siralmasan odaveszett Várnánál püspökeivel együtt, a magyarok maguk is G[iu]liano Cesarini kardinálist okolták érte. (66) Újabban Lajos király is talán szerencsésebben harcolt volna, ha nem egy papi sereget vagy, amiként dicsekednek, egy keresztyén sereget vezetett volna a törökök ellen. (67) Úgy látja, hogy a katonák is szívesebben
(62) W 30/II, 109, 20.
(63) Vö. Rust, Evangelische Räte. RGG IV. 1681.(64) W 30/II, 110, 22: "Also verdampten sie meinen artickel nicht darumb das er dem Türckischen krieg weret, sondern das er solch helekepplin abreis und dem geld gen Rom die strasse legt."
(65) Uott 111, 14: "...gerade als solte unser volek ein heer der Christen heissen widder die Türcken als widder Christus feinde, Welchs ist stracks widder Christus lere und namen."
(66) Vö. W 7, 443, 10. – J. Cochlaeus, Dialogus de bello contra Turcas, in Antilogias Lutheri. 1529. XXVII. levél.
(67) W 30/II, 113, 20. – Vö. Cochlaeus előbb i. m. XXIX. levél.
99
gyűlnek fejedelmi zászló alá, mert az egyházi zászló alatt szerencsétlenségtől félnek.
Mielőtt tehát a török elleni harcra buzdítana, tanít jó lelkiismerettel harcolni. Először tudni kell azt, hogy a töröknek semmi joga sincs hozzánk; Isten bünteti vele a világot. Másodszor tudni kell, ki legyen az, aki küzdjön ellene, ketten vannak: az egyik a Keresztyén (Christianus), a másik Károly, a császár. A Keresztyénnek az a kötelessége, hogy kivegye Isten kezéből az ostort, és így a török Isten hatalma nélkül maradjon. Csak akkor győznek a törökön, mikor az ördögöt leverték, ez ellen pedig nem lehet vérttel, fegyverrel harcolni. Való, hogy kevesen vannak keresztyének, de hiszünk egy szent keresztyén egyházat, tehát találnunk kell keresztyéneket is. A lelkészek és igehirdetők intsék tehát buzgón a népet bűnbánatra és imádságra. A küzdelmet a bűnbánatnál kell elkezdeni. Aztán imádságra kell buzdítani, hitből eredő könyörgésre. Így vesszük ki Isten kezéből ostorát. Ilyen buzgó imádkozásra a szükség is kényszerít, mert a török az ördög szolgája, nemcsak karddal öli az embereket, hanem a keresztyén hitet is pusztítja. "Mert jóllehet némelyek azért dicsérik uralmát, hogy felőle mindenki hihet, amit akar, és hogy csak világi uralkodó akar lenni, ez a dicséret azonban nem igaz. Mert valójában nem engedi, hogy a keresztyének nyilvánosan összegyülekezzenek. És senkinek sem kell nyilvánosan vallást tennie a Krisztusról..." (68) A török uralom alatt élők ezért nem tudnak hűséges keresztyének maradni.
Mohamed Koránjának egy keze között levő töredékéből három ponton mutatja meg, hogy a török az ördög szolgája. Dicséri ugyan Krisztust, de Mohamedet nagyobbnak tartja. A világi uralmat is megrontja, mert egy kényúrnak ad minden hatalmat. A házasságot elveti. Ez a három vonás azonban egyúttal pápás is. Ezért kell nagyon imádkozni, hogy előbb a török Alláját, azaz istenét, az ördögöt verjük le.
A másik, akinek a török ellen küzdeni kell, a császár. Istentől nyert hivatása, hogy alattvalóit megvédelmezze. A népnek viszont engedelmeskednie kell. A fejedelmek is vegyék komolyabban az ügyet. Ezzel kapcsolatosan aztán hosszan ír a szükségletekről és tennivalókról.
(68) W 30/II, 120, 29: "Denn wie wol ettlich sein regiment darynn loben, das er yederman lesI gleuben was man wil, allein das er weltlieh herr sein wil, So ist doch solch lob nicht war. Denn er lest warlich die Christen öffentlich nicht zu samen komen Und mus auch niemand öffentlich Christum bekennen, noch widder den Mahometh predigen odder leren." – E tekintetben L. nézete is változott. Vö. W 6, 627, 27.
100
Az iratot azzal fejezi be, hogy íme e könyv tanúbizonyság mellette, milyen mértékben és milyen módon tanácsolta a török-háborút. (69) Amennyire tehette, megmutatta a németeknek az igazságot. (70)
Luther e művét általában úgy szokták tekinteni, hogy ezzel fordulóponthoz jutott a törökröl vallott felfogásában: míg eddig ellenezte a háborút, most a veszedelem közelségével szintén szükségesnek tartja és hevesen buzdít rá. (71) Utalnak arra a gazdag irodalomra, amely ezekben az években a török veszedelemmel foglalkozik, (72) és főleg Hutten Ulrik már említett török-iratára; azt tartják, hogy ez terelte Luther gondolkodását olyan irányba, amely itt megnyilatkozott. Hutten e műve még 1518-ban jelent meg (73) – ha tehát közelebbi adat híján pusztán csak a valószínűség hitével következtetünk hatására, akkor feltehetnők azt is, hogy mindjárt kezdetben hatással volt Lutherre, ez esetben pedig a feltételezett változás okául nem szolgálhatott. Az az egy bizonyos, hogy Luther most már értesült arról, mennyit kell szenvednie a keresztyénségnek a mohamedán uralom alatt.
De egyébként az eddigi nyilatkozatokkal való tárgyias összehasonlításból az is kitűnik, hogy Luther magatartásában lényeges változás egyáltalában nem történt. A tárgy önállósága miatt itt természetesen kevesebb tér maradt a félreértések lehetőségének. Luther pedig az évek folyamán tisztább nézetet alkotott magának az egész világról. Ezt maga is nyíltan elismeri, amikor rámutat arra, hogy kezdetben a világi felsőség hivatása és jelentősége nem volt tudatában. Azt akarja ezzel kifejezni, hogy ha neki a Resolutiók vagy az Assertio megírásánál ugyanúgy meg lett volna a meggyőződése a világi felsőség kötelességeiről, amint most megvan, akkor bizonnyal hozzátette volna, hogy igen, a pápa nem tud segíteni a török ellen, de a világi hatalomnak kötelessége, hogy kardot rántson a törökre.
Hogy mennyire nem a legutolsó idő alakulásai íratták
(69) W 30/II, 148, 18.
(70) L. e művének néhány mondatát Turóczi-Trostler József kutatása szerint (Minerva 1930. 246) Magyari István is beleolvasztotta Az országokban való sok romlásoknak okairól írt könyvébe.
(71) Pl. Preuss i. m. 172. Grisar i. m. 64.
(72) W 30/II, 82kk. Vö. Ebermann i. m. Pukánszky B., A magyarorsz. német ir. tört. 122kk, Uaz, Mohács és az egykorú német közvélemény, Mohácsi Emlékkönyv 277-293.
(73) W 30/II, 90k. – FR. Schnabel, Deutschlands geschichtliche Quellen und Darstellungen in der Neuzeit. I. Das Zeitaiter der Reformation 1500-1550, Leipzig u. Berlin 1931. 22: Hutten iratát a török-ügyben 1528-ból valónak mondja, s ezzel szoros kapcsolatba hozza L. iratát: Vom Kriege wider die Türken. Az összefüggésből látszik, hogy 1528 nem pusztán sajtóhiba, de Schnabel feltevése e tévedéstől eltekintve sem áll meg.
101
meg Lutherrel ezt a könyvecskét, azt az 1526-ból való s már ismertetett iratán kívül az 1528-ban kiadott mű: Utasítás a szász választó fejedelemségbeli lelkészek vizitátorai számára, szintén bizonyítja. Ebben külön fejezet foglalkozik a török-üggyel, (74) mégpedig tisztán az előbb tárgyalt irat szellemében. Különbség legfeljebb csak annyi van benne, hogy főleg a vagyoni, jogi, erkölcsi károkra mutat rá, mint a török uralom hátrányaira, s a vallásiakra még nem. Korábbi tárgyalása azonban mégsem lett volna helyénvaló, mert ez az Utasítás csak részben került ki Luther fogalmazásából, nagy részét Melanchthon írta. (75)
Luther ellenségeit természetesen nem hagyta nyugton a török-háborúra való buzdításnak ez a módja, különösen nem az, ami a reformálatlan keresztyénséget illette. Bosszúságuknak Cochlaeus adott kifejezést még ugyanabban az évben, 1529-ben. Dialogus de bello contra Turcas, in Antilogias Lutheri című munkájában két Luthert beszéltetve, szembeállítja azokat a mondásokat, amelyekben ellentétet lát. (76) Valószínűleg nagyrészt ezen az iraton múlt, hogy mindmáig csak kevesen vették észre Luther nyilatkozataiban az egységes felfogást.
1529-ben egy másik irat is megjelent Luthertől: Tábori beszéd a török ellen. (77) Megírása jórészt annak a félelemnek következménye, amely Bécs ostromlása miatt töltötte el a németeket. De Luther akkor is megmaradt terve mellett, hogy ezt az iratot elkészíti, amikor a közeli veszedelem már elmúlt. "Mindhalálig küzdök a törökök és a törökök istene ellen", írja ez év október havában egyik levelében. (78)
Az irat bevezetésében arra utal, hogy a török-háborúról szóló könyvecskéjében elegendő oktatást adott, de a németek nem hallgattak rá. Csak a közeli veszedelem ejtette őket gondolkodóba. Attól fél, hogy a veszély elmúltával ismét biztonságban érzik magukat. "Valóban, én már nem tehetek többet", írja. (79) Elegendően tanított a török elleni küzdelemről, de nem hallgattak rá. Most azért arról tanít, mit kell tartanunk a törökről a Szentírás szerint. Főleg a dánieli jóslatot magyarázza. A török a pápával együtt a
(74) Unterricht der Visitatoren an die Pfarrherrn im Kurfürstentum zu Sachsen. W 26, (175) 195. Uott 228: Vom Turcken.
(75) Köstlin II. 34.
(76) Függelékül még: XV. Contradictiones, ex duobus primis Quaternionibus libri Lutherici de bello, contra Turcas.
(77) Heerpredigt wider den Türken. W 30/II, (149) 160. Ld. az 50. jegyzetet.
(78) E 7, 176: "Ego usque ad mortem luctor adversus Turcas et Turcarum Deum."
(79) W 30/II, 160, 23: "Wolan, ich kan doch nicht mehr thun."102
keresztyénségnek azon ellensége, aki a világ vége előtt a keresztyénséget pusztítja. A törökben is tehát az ördög támadja a keresztyéneket. "Ebből mindenki megnyugtathatja lelkiismeretét, hogy amikor a török elleni harcra hívják, miként gondolkodjék és cselekedjék, mégpedig, hogy ne kétségeskedjék: aki a török ellen küzd, amennyiben az háborút kezd, az az Isten ellensége és Krisztus gyalázója, sőt maga az ördög ellen harcol. Tehát ne aggodalmaskodjék, hogyha egy törököt megöl." (80) Ezután részletes fejtegetésben, népszerű érveléssel buzdít a török elleni komoly harcra.
Luther következő írása a törökről egy 1530 elején megjelent könyv előszava. Magát a könyvet is Luther adta ki Libellus de ritu et moribus Turcorum címen. (81) Valamelyik régebbi kiadása annyira megragadta figyelmét, hogy szükségesnek tartotta terjesztését. Szívesen fogadta e könyvet, – írja az előszóban – mert már nagyon vágyott a mohamedánok vallásának és erkölcsének ismeretére. "Bár kevés és jelentéktelen az, amit elmond, – többet is, nagyobb dolgokat is kívánnék –‚ mégis e keveset és e csekély dolgokat híven adja elő." (82) A hitelességéért teszi közzé. E könyv szerzője magyar ember volt. 1438-ban mint diák Szászsebes ostrománál a törökök fogságába esett, – ezért mint Sebesi Névtelent emlegetik –‚ hosszú és keserves rabság után Itáliába került és Rómában mint domonkosrendi szerzetes élt. Ott írta meg 1475 és 1481 között fogsága történetét és a törökön tett megfigyeléseit. (83) Műve többször megjelent, és nagy hatással volt a törökről való felfogás alakulására. De még inkább áll ez róla azután, hogy Luther előszavával került a könyvpiacra. Mindjárt 1530-ban Nürnbergben is kiadták, (84) és Frank Sebestyén átdolgozásában németül is megjelent több ízben. (85)
Lutherre mindenesetre nagy hatással volt a Sebesi
(80) Uott 173. 1: "Aus dem kan nu ein iglicher sein gewissen richten und versichern, wo er zum streit widder den Türcken gefoddert wird, wie er gedencken und sich halten sol, Nemlich, das er keinen zweifel haben sol, Wer widder den Türcken (so er krieg anfehet) streit, das er widder Gottes feind und Christus lesterer, ia widder den teuffel selbs streit, Also das er sich nicht besorgen darff, ob er etwa einen Türcken erwürgt..."
(81) W 30/II, (198) 205. – RMK III. 287.
(82) W 30/II, 205, 18: "Et quamquam modica et parva sunt, quae narrat, et plura et maiora desiderom, tamen ea ipsa modica et parva fideliter ostendit."
(83) W 30/II, 198kk. Teutsch I. 141. Pukánszky Béla, A magyarorsz. német ir. tört. 201kk. Uaz, Geschichte des deutschen Schrifttums in Ungarn I. Münster i. W. 1931. 48k, 207kk.
(84) RMK III. 284.
(85) W 30/II, 204. RMK III. 283. Apponyi, Hungarica 1672. sz. RMK III. 290.103
Névtelen műve. Hilscher Zoltán szerint már a Vom Kriege wider die Türken című műben is kimutatható hatása; ez terelte Luther érdeklődését a török-kérdés vallási oldalára. (86)
Luther még Coburgban – az ágostai vallástétel idején – is erősen buzgólkodott a török ellen. Egyik Melanchthonhoz írt levelében kifejezi óhajtását, hogy kiáltása meghallgattassék. (87) Itt fordítja le Ezékiel könyve 38. és 39. részét. E fordítást mindjárt ki is adta. Az itt szereplő Góg-Magóg szerinte a török. Az irattal a bevezetés szerint vigasztalja és javulásra, továbbá szorgalmas, komoly imádkozásra inti övéit. (88)
Miközben e buzdító iratokat közzéteszi, a levelek és asztali beszélgetések bizonysága szerint szünös-szüntelen hirdeti tovább, hogy a török Isten büntetése rajtunk; minduntalan hangsúlyozza: a siker a török ellen csak akkor lesz meg, ha Isten velünk van; ezért folyton unszol, hogy imádkozzunk a török ellen. (89)
Egyébként azon a kisebb jelentőségű előszón kívül, mely tollából 1532-ben Brenz János Huszonkét homíliája elé került, (90) néhány évig eltűnt irodalmi munkásságából a török-kérdés. Ez időben Németország sem törődött sokat a mohamedán veszedelemmel. 1537-ben mindössze annyiban nyilatkozik, hogy széljegyzettel és utószóval kiadja III. Pál pápa bulláját a török elleni búcsúkról. (91) Főleg az a széljegyzete érdekes, amely a pápáról ezt mondja: "...ha nem vetette volna el a viszályok magvát a királyok és fejedelmek közé, a törököt ma hírből sem ismernők." (92)
Mihelyt azonban felújult a németek érdeklődése a török-kérdés iránt, Luther is tollhoz nyúlt, 1541-ben. Erre a választófejedelem utasítása is indította. A szász választó ugyanis 1541 nyarán elrendelte, hogy hívják fel könyörgésre a népet a török veszedelem miatt. (93) Ez Luther utolsó nagyszabású irata a török ügyében. Címe: Intés imádkozásra a török ellen. (94) Teljes mértékben érvényesül benne az a felfogása, hogy mindenekfelett való kötelesség bűneink meg-
(86) Kézirati tanulmány.
(87) E 7, 303.
(88) Das XXXVIII. und XXXIX. Capitel Hesechiel vom Gog. W 30/II, (220) 223.
(89) Pl. E 7,173.174.176. 9,217. W TR 1,332.673.906.(90) Homiliae viginti duae sub incursionem Turcarum in Germaniam ad populum dictae. W 30/III, (533) 536.
(91) Bulla papae Pauli tertii de indulgentiis contra Turcam mit Nachwort und Randglossen Luthers. W 50, (111) 113.
(92) W 50, 113, 22 glossa: "Id est Papa, qui nisi seminasset super (j.: lies desuper) inter Reges et Principes discordias, Turcae nomen hodie nihil esset."
(93) E 14, 69k
(94) Vermahnung zum Gebet wider den Türken. W 51, (577) 585.104
bánása, a megtérés és megjavulás. Most még komorabban hirdeti, hogy a német nép megérdemelte a rátörő veszedelmet. Ebből azonban nem kell csüggedésnek vagy kétségbeesésnek következnie. Mert bízni kell Isten jóságában. Ha ezt bírjuk, akkor nincs ereje rajtunk sem töröknek, sem ördögnek. Izrael népét is egyedül Bábel királya tudta Isten félelmére tanítani. Ugyanígy a török is mester, arra tanít, hogy Istent féljük és imádjuk, különben egészen elrothadnánk bűneinkben. "Ha tehát segíteni akarunk magunkon, bánjuk meg bűneinket és tegyük jóvá a gonoszságokat..." (95) Az az örökös kiabálás, hogy a török rettenetes zsarnok, nem segít semmit. Ha nem volnánk gonoszok, akkor a büntető ostor sem volna rajtunk. Különösen intsék a tábori lelkészek a hadinépet, hogy ne vétkezzék többé, és imádkozzék. A gyülekezeti imádságra mindjárt mintát is ad. Csak az imádsággal felvértezve lehet sikeresen indulni a török ellen? (96)
Ugyanezeket a gondolatokat fejezi ki a következő évben, 1542-ben kiadott irata is: Az Alkorán cáfolata. (97) Két seregről beszél benne, az egyik a mohamedán, a másik a keresztyén. Melyiket segítse az Úristen? Eddig a mohamedán törököket segítette a keresztyén törökök ellen. A mohamedán törökök ugyanis nem tudják, hogyan éljenek és mit higgyenek; ha volnának közöttük az Isten igéjének hirdetői, akkor talán másképp volna. De a mi keresztyén törökjeinknek vannak igehirdetőik, s mégsem akarják őket hallgatni. (98) "Teljesen kétségbeestem azok felől – írja, – akik a török ellen akarnak küzdeni, és mégis gyalázatosságokkal, erkölcstelenségekkel és mindenféle hibával terhelten gonoszabbak maguknál a törököknél, – mint aki tudom, hagy Isten nem fog adni s nem is adhat szerencsét ott, ahol ilyenek harcolnak érettünk." (99)
(95) Uott 594, 29: "Wollen wir uns nu lassen helffen und raten, So lasst uns Busse thun und die bösen stück, so droben erzelet, bessern."
(96) L. e művének hatását bizonyítja Veit Dietrich azonos szellemű irata: Wie man das volck zur Buss und ernstlichem gebet wider den Türcken auff der Cantzel vermanen sol. Nürnberg 1542, (Megvan a Tudományos Akadémia Ráth György könyvtárában.) – Egyébként L. buzgólkodását a török ellen akkor méltányoljuk kellően, ha figyelembe vesszük, hogy sokszor támadt benne bizalmatlanság a hadjáratok vezetői iránt. Vö. E 7,94.184; 11,367. 13,110.113; 14,89.90; 15,123.348. W TR 1,266.904; 2,1359; 3,3892; 4,3997.4597.4803; 5,6310.
(97) Verlegung des Alcoran Bruder Richardi, Prediger Ordens. W 53, (261) 272. Verlegung Mart. Luth.: 388-396.
(98) W 53, 391, 11kk. – Vö. E 1,333; 14,112.194; 15,51.
(99) W 53, 392, 35: "Denn ich gantz und gar verzweivelt habe an denen, so wider den Türcken kriegen wollen Und doch mit lestern, unzucht und allerley mutwillen erger sind weder die Türcken selbs, Als der ich weis, das Gott nicht wird noch kan glück geben, wo solche leute sollen fur uns kriegen."
105
1543-ra esik egy újabb Intelem írása. (100) Szüntelenül imádkoznunk kell. Ha Isten a világot a török által meg akarja büntetni, akkor is visszatér reánk imádságunk, bizonyságunk lesz Isten előtt, hogy haragjának és a töröknek szívesen ellenállottunk volna, és a szegény Németországot a bűnöktől, Isten haragjától és a romlástól örömest megmentettük volna.
Ugyancsak 1543-ban írt Luther előszót egy Korán-kiadáshoz. (101) Teljes következetességgel s előbbi nézetének megfelelően egymás mellé helyezi a zsidó, a "pápás" és a mohamedán vallást. "Mindenütt harcolnunk kell az ördög csapataival... Készüljünk Mohamed ellen is!" (102) Itt tehát a vallási érdek már annyira érvényesült nála, hogy a török uralomtól függetlenül az iszlám ellen való védekezés is külön foglalkoztatta.
4. A próféta sorsa.
Luther nyilatkozatainak ilyen futólagos ismertetésével nem merítettük ki mindazt, ami még akár a törökre, akár a mohamedán vallásra vonatkozólag Luther írásaiban, prédikációiban s beszélgetéseiben található. (103) De célunk csak annak feltárása volt, hogy a török veszedelem és a háborúk dolgában milyen véleménnyel szólt a világhoz. Például a vallás- vagy a misszió-történelmi érdeklődésnek nem juthatott hely e tanulmányban. (104)
Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy Luthernek a törökügyre vonatkozó felfogásában és magatartásában semmiféle törésszerű változás nem történt. (105) Az utolsó nyilatkozatokban is ugyanaz, ami kezdetben volt: Luther mindenekfelett a vallási érdeket nézi. A nép bűnös. Isten bünteti. Istent ki kell engesztelnünk, s csak akkor remélhetjük, hogy a törökön győzedelmeskedünk,
(100) Vermahnung an die Pfarrherrn in der Superattendenz der Kirchen zu Wittenberg. W 53, (553) 558. – Ez irat előzője: Eine Vermahnung an alle Pfarrherrn, 1539. W 50, (478) 485. De ez csak L. halála után jelent meg nyomtatásban, 1546-ban, s ezért nem tárgyalom.
(101) Vorrede zu Theodor Biblianders Koranausgabe. W 53, (561) 569.
(102) Uott 572, 10: "Pugnandum est nobis undique cum diaboli agminibus... Praeparemus etiam nos contra Mahometum."
(103) Itt említem L. "Erhalt uns Herr, bei deinem Wort, Und steur des Bapsts und Türken Mord" kezdetű énekét. W 35, 235. Köstlin 11, 587. Payr, Theol. Szemle 1926. 905.
(104) Vö. Vossberg i. m. Simon, L. und der Islam. Allgemeine Evangelisch-Lutherische Kirchenzeitung 1931. 973.
(105) L. nyilatkozatainak hiányos ismeretére és összezavarására a legújabb irodalomban igen jellemző Schnabel 73.jegyzetben idézett műve, 23. o.
106
Luther ugyanis mindenben Isten működését látta. Még az ördögben és a gonosz dolgokban is Isten tevékenykedik egyedül. A török is, mint az ördög szolgája, (106) eszköze, (107) mint "a valóságos ördög", (108) Isten aktív passzivitásánál fogva az Isten akaratát teljesíti. (109) Mivel bűnösök vagyunk, nem küzdhetünk ellene Krisztus neve alatt, de a világi felsőség alatt igenis küzdenünk kell az ördög e csapata ellen. Ezért hirdette Luther szüntelenül és változatlanul, hogy a török Isten ostora rajtunk, és hogy az Istenhez való könyörgés nélkül semmire sem jutunk a török elleni háborúban. (110)
Luther felfogása a török-kérdésben – általában véve – szerves kapcsolatban van egész teológiájával. Reformált keresztyénségében az őskeresztyén Krisztus-váró hit is megújult. Mindennek eschatologiai vonatkozása van; Semmit sem lehet kivenni a "végső dolgokkal" való összefüggésből. Ezért nem tagadta meg Luther a keresztyénség megújult tanítását akkor sem, amikor a török veszedelemről és a tennivalókról kellett szólania.
Nyilatkozatai tehát nem egy politikus kijelentései voltak, mint ahogy tudatosan elszakította magát minden politikától. A török-kérdésben is teológus maradt, (111) míg viszont a pápaság magatartását a török vésszel szemben nagy mértékben irányították politikai tekintetek [meggondolások], s nem éppen Magyarország javára. (112)
A történelem tanúsága szerint a német fejedelmek és
(106) W 30/II, 120, 26: "Denn der Türcke (wie gesagt) ist ein diener des Teuffels."
(107) W 30/II, 161, 26: "Denn der teuffel sucht durch seinen zeng den Türcken..."(108) W 30/II, 126, 2: "...so ist der Türck der leibhafftige Teuffel. – Vö. W 28, 198, 11kk; 34/II, 371, 10kk.
(109) Wendorf i. m. 188kk. M. Obendiek, Der Teufel bei Martin Luther. Berlin 1931. 37kk, 214, 254.
(110) Vö. pl. E 1, 333 (1518): "hic primum esset expugnandus lachrymis, puris orationibus etc." – Vermahnung zum Gebet (1541). W 1, 535 (1518): a török "flagella et virga Dei" – W TR 4, 4803 (1542): "plaga Dei." W 7, 141, 15 (1520): "Quanto rectius faceremus, si primum orationibus, immo totius vitae mutata ratione (deum propitium faceremus!" – W TR 5, 5398 (1542): "Betet! Quia non est spes amplius in armis, sed in Deo." A török elleni imádkozásra ld. még: E 14,110. 264. 359; 15,51.117k. W TR 2,1797. 2498; 3,3055. 3269. 3446. 3765; 4,4866; 5,5398. 5510. 5630. 6161. 6310; 6,7042. – Egyedül Isten segít meg a török ellen, erre ld. még: W TR 2,1420. 1728. 2498. 2720. 2752b; 3,3269; 5,5398. – A bűnök miatt van a török, erre ld. még: E 14,50k. 110. 203. 245. 264. 265. 305; 15,118. W TR 2,1797. 2694; 3,3446. 3687; 5,6159.
(111) Vö. Th. Mundt, M. L-s politische Scbriften I-IV. Berlin 1844k, I. 14kk: a reformáció kora mindent teológiai szempontból nézett, L. is a törökügyet teológiai szempontból nézte és kezelte. – Szekfű, Magy. Tört. IV. 109k.
(112) Vö. Szekfű, Magy. Tört. IV. 147k.
107
a nép úgy fogadták Luther nyilatkozatait, amint azok elhangzottak: a reformátor tanítását látták bennük. Ennek megfelelően a napi politikára, a háborúk intézésére sem hatottak olyan erővel, ahogy a reformáció ellenségei utóbb állították. A politikai közvéleményt egyáltalában nem befolyásolta "döntően" a reformátor Luther. Amint sem a rendek, sem általában a németek nem fogadták el valamennyien s mindenestül a lutheri reformációt, ugyanúgy nem volt teljes hatása Luthernek a török-háborúra vonatkozó nyilatkozatokkal sem; sem akkor, amikor még csak futólag érintette a kérdést, sem pedig akkor, amikor részletesen és megalapozottan hirdette a teendőket. Ezért nem hozza vele okozati kapcsolatba hazánk sorsát a komoly történetírás.
Luther maga is többször kifejezte, hogy az ő hivatása a prófétálás, Isten akaratának hirdetése. S maga is tudta, hogy ezért a próféták örök sorsában osztozik.
Nem lehet véletlen az, hogy éppen a török-kérdésben tett nyilatkozataiban alkalmazta magára különösképpen a prófétai hivatást. (113) Az Assertio fentebb tárgyalt részében Mikeáshoz hasonlítja magát. (114) Abban az iratában pedig, amely már 1521-ben úgy adja elő felfogását a török elleni harcról, hogy egész élte összes nyilatkozatainak summáját adja, így ír magáról: ki tudja, nem az Isten hívta-e és állította-e őt arra, hogy hozzányúljon a vitás kérdésekhez? Isten általában mindig csak egy prófétát küldött egyszerre. (115) "Nem mondom, hogy próféta vagyok. De mondom, hogy nekik (ti. ellenfeleinek) annál inkább kell félniök, hogy az vagyok, minél jobban vetnek meg engem és minél többre becsülik magukat. Isten csodálatos az ő cselekedeteiben és ítéleteiben, nem becsüli az előkelőséget, nagyságot, tudást vagy erőt... Ha nem vagyok próféta, akkor is még bizonyos vagyok magam felől, hogy nálam az Isten igéje és nem náluk, mert a Szentírást mindenkor magam mellett bírom, őnekik pedig csak a saját tanításuk van. Ugyanez bátorságot is ad nekem, hogy épp oly kevéssé féljek tőlük, mint amennyire ők engem megvetnek és üldöznek" . (116) – 1541-ben is az Inte-
(113) Vö. W 30/III, 290, 28kk.
(114) W 7, 141.
(115) W 7, 311, 19kk. Ld. a 20. jegyzetet.(116) W 7, 313, 17: "Ich sage nit, das ich einn prophet sey, ich sag aber, das yhnen szo viel mehr zufurchten ist, ich sey einer, szo viel meer sie mich vorachten und sich selb achten. Got ist wunderlich in seinen wercken und richten, der nit achtet hohe mennige, grosse, kunst odder gewalt... Byn ich nit einn prophet, szo bynn ich yhe doch gewisz fur mich selbs, das das wort gotis bey mir und nit bey yhnen ist, denn ich yhe die schrifft fur mich habe, und sie allein yhre eygene lere. Das selb mir auch den mut gibt, mich szo wenig zu furchten fur yhnen, also viel sie mich vorachten und vorfolgen."
108
lemben azt mondja, hogy Németország tele van Isten ellen való mindenféle bűnnel, mégis védekezni akar, és dacol Istennel, "úgy, hogy sajnos túlságosan is igazmondó próféta voltam, amikor gyakran mondtam, hogy vagy a töröknek kell minket, vagy nekünk kell magunkat megbüntetni."(117)
Nehéz tiszt volt ez a prófétaság. "Igen, én valóban egészen hiteles próféta vagyok, annyira, hogy én is haragszom magamra." (118) Keserves kötelesség volt számára, hogy a pápaságtól elfordult németeket is meg kellett intenie: becsüljék meg az evangéliumot, javuljanak meg. Élete vége felé már őket is épp úgy feddi, mint egykor a pápa híveit, hogy csak bűnbánattal háríthatják el magukról Isten fenyítővesszejét, a törököt. (119) De legalább bizonyságot tett arrol, hogy nem pártos polémia, hanem prófétai szelleme tétette vele nyilatkozatait a török-kérdésben.
Azt is jól tudta, hogy éppen azért, mert prófétaként szólt s nem a politika változásai és az emberek szájaíze szerint, nyilatkozatainak helyessége és igazsága nem mérhető hatásukon. "Rajta, adja az Isten nekünk kegyelmét és büntesse meg mindkettőt, pápát, Mohamedet egyaránt, ördögeikkel egyetemben. Én megtettem a magamét, mint hűséges próféta és igehirdető. Aki nem akarja meghallgatni, az vesse el; én mentve vagyok most, s majd ama napon és örökké. Akik azonban hisznek nekem, meg fogják nekem köszönni itt és amott..." (120)
Ezért nem jutott eszébe senkinek Magyarországon Luther korában, hogy Luther török-nyilatkozataira hivatkozva hárítsa el magától az evangéliumi reformációt. Sőt inkább azt figyelhetjük meg, hogy tizenhatodik századi énekköltőink, amikor a legfájóbban érzik a nemzet sanyarú sorsát, és szívük mélyéig áthatja őket a török gyűlölete, ugyanakkor egészen Luther művének hívei tudnak lenni. Feltűnő náluk is a próféták emlegetése, s ők maguk is mint próféták szólnak népükhöz. Hirdetik, hogy Isten bünteti a törökkel a ma-
(117) W 51, 589, 23: "Also ist Deudsch land reiff und vol allerley sünden wider Golt, Wils dazu verteidingen und trotzet mit Gotte, das ich leider allzu ein warhafftiger Prophet gewest bin, da ich offt gesagt, das entweder der Türcke oder wir selbs unter einander musten uns straffen."
(118) W 51, 592, 18: "Ich bin ja zu mai ein gewisser Prophet, also das ich mir selber drumb gram bin, und wolt wol gern, das es erlogen were (Wie Micheas auch wündscht). Vö. W TR 1, 206.
(119) E 14, 296. W TR 1,904; 6,6670.
(120) W 53, 396, 27: "Wolan, Gott gebe uns seine gnade und straffe beide, Bapst und Mahmet sampt jren Teuffeln. Ich habe das meine gethan als ein trewer Prophet und Prediger. Wer nicht hören will, der mags lassen, Ich bin entschüldigt jtzt, fort an jenem tage und in ewigkeit. Die aber gleuben, werden mirs hie und dort dancken..." Vö. W 30/III, 536k; 53,560,4k.
109
gyar nemzetet; ezért egyedül Istentől jöhet a szabadulás. A sok közül idézem az egyik Luther-tanítvány, Batizi András zsoltárát:
Nem méltán büntetsz-e meg minket?!
Mert most elfeledtünk tégedet,
Szívünkbe tettünk isteneket,
Bálhoz emeltük kezeinket.Támadj fel úristen már mellettünk,
Mi nagy ügyeinkben légy velünk,
Színyedet ne rejts el előttünk,
Győzedelmet adj már minékünk. (121)(121) XLIV. psalmus 69-72, 89-92. RMKT II. 73.