A PÁPAI REFORMÁTUS THEOLOGIAI AKADÉMIA KIADVÁNYAI
24. SZÁM
LUTHER-IDÉZETEK
RÓMAI KATOLIKUS KÉZEN
ÍRTA
TÖRÖK ISTVÁN
THEOLOGIAI AKADÉMIAI TANÁR
FŐISKOLAI KÖNYVNYOMDA
Ez a tanulmány mult év novemberében, felsőbb éves theologus
diákok előtt tartott előadásaimon alapul. – Megjelentetéséért
Medgyasszay Vince püspök úrnak
mondok e helyt is köszönetet.
Pápa, 1937 január hó.
Két arc.
A protestantizmus a világ legkönnyebb vallása. Luther szerint az ember jócselekedetek nélkül is "kiérdemelheti" a mennyországot. Az ő tanításai kétségessé teszik, érdemes-é egyáltalán jót cselekedni. Ilyen tanok alapján sem a gyermeknevelést, sem a társadalmi rendet, sem az állam egységes életét nem lehet fenntartani. Testvéreim, lássátok be, hogy a reformáció rombolt, és romlást okozott. A reformáció nyomán járó vallásháborúk készítették elő közvetve Trianont is!
Ezeket adja elénk a hazafiúi aggodalom és kegyes szándék selyempapírjába csomagoltan Bilkei Ferenc székesfehérvári esperes-plébános "Miért nem ünnepelhetik a katolikusok október 31.-ét?" című 48 oldalas röpiratában. A röpirat Pápán jelent meg 1936-ban, megfelelő egyházi jóváhagyással. Előállításával a keresztény nemzeti nyomda-vállalat állítólag rekordteljesítményt végzett; falragaszokon hirdette és a megfelelő katolikus szervek segítségével tömegesen terjesztette felnőttek és iskolásgyermekek között, falun és városon egyaránt. Még önálló füzet alakjában történt megjelenése előtt, teljes szövegében közölte a "Szent Antal" című ferences hitbuzgalmi folyóirat 1936. évi 5–11. számában.
A röpirat szerzőjének már múltja van az effajta irodalmi munkásság terén. Nyolc esztendei előkészület után, 1927-ben hozta nyilvánosságra Székesfehérvárott "Debrecentől Pannonhalmáig. Megértést kereső írás protestáns testvéreinkhez" című könyvét. Ez a közel 300 oldalas könyv a mostani röpirat alapja. Néhány alkalmi betoldástól eltekintve, a röpirat voltaképpen annak hű kivonatát adja. Állításait most is szaporán idézett Luther-mondásokkal támogatja s ezek az idézetek is régebbi könyvéből valók, melyben viszont megvallja szerzőnk (117. lap), hogy Luther-idézetei
3
nem eredetiek, hanem a katolikus Grisar "Luther" című három kötetes művéből származnak. Ezekre a Grisartól kölcsönzött, tehát másodkézből vett idézetekre mégis nagy súlyt helyez: "Én Luther tanítását nem katolikus elgondolás szerint, hanem Luthernak saját szavai alapján igyekeztem ismertetni ... Cáfolatul csak az szolgálhatna, ha Luther nem mondta volna a neki tulajdonított szavakat". (Uo. 278. l.)
Ez a biztoshangú megállapítás arra késztet bennünket, hogy e különben is nekünk címzett röpiratot a szerző útmutatásának megfelelően vegyük vizsgálat alá: szedjük elő Luther eredeti iratait, és nézzük, mondta-é, illetve milyen összefüggésben mondta Luther a neki tulajdonított idézeteket. Abban bizonyára egyetért velünk Bilkei főtisztelendő úr, hogy a Luther-idézetek értelmezésénél is, mint minden ilyen értelmezésnél azon fordul meg a dolog, milyen értelemben hangzottak el eredetileg az idézett szavak s az éppen az idézett írás összefüggéséből világlik ki. Lényegében véve nem is akarunk most egyebet tenni, minthogy a röpirat idézeteit eredeti összefüggésükben idézzük. Vállalkozásunk talán nem lesz egészen érdektelen. Ha mást nem, hát legalább annyit elérünk, hogy az annyiszor kipellengérezett Luther lelki arcába nézhetünk. De hátha egyben a röpirat alapján a jóindulat és hazafias érzés mezében felénk közeledő katolicizmus arcából is meglátunk valamit?
Mind a két arcot jó, ha jobban megismerjük.
Körülményes nyomozás.
A röpirat idézeteinek nagyon bajos utánanézni, s hogy nem is juthatunk mindnek nyomára, az elsősorban a röpirat szerzőjén múlik, mégpedig nem azért, mert nagyon sokat idézett, hanem azért, mert nagyon egyéni módon idézett. A 31. lapon pl. és még más helyt is idéz Luther-mondásokat anélkül, hogy a lelőhelyet egyáltalán megjelölné; Luther pedig tudvalevőleg mintegy 100 kötetnyi irodalmi művet hagyott hátra. Más esetben meg csak valamely Luther-könvv címét jelzi (Római levél, Galata levél.
4
magyarázata stb.), de nem mondja meg, hogy az esetleg többkötetes műben milyen tájon találhatjuk meg az ő egy-két mondatos idézetét (8., 11. lap). Ismét más esetben csak arra az évszámra hivatkozik, amelyben Luther az idézett szavakat állítólag mondotta (9., 22., 37. 1.), pedig Luther évente átlag legalább is 30–40 kisebb-nagyobb munkát írt. Az is gyakran előfordul, hogy a szerző nem tünteti fel, hogy Grisar nyomán melyik Luther-kiadásból idéz, pedig nyilvánvalóan nemcsak egy kiadásra vonatkoznak idézetei (12., 13., 20., 21., 30., 31., 32., 40., 41. l.). Az már inkább elnézésből történhetett, hogy olykor egyébként szabályszerű idézetből a kötetszám, vagy a lapszám megjelölése hiányzik. Sajnos, Grisarnak éppen ez a forrásként használt munkája nem esik kezünk ügyébe, hogy a szerzőnek a lelőhely megjelölésére vonatkozó hiányos adatait kiegészíthessük vagy esetleg kiigazíthassuk. (A "Debrecentől Pannonhalmáig" e tekintetben nem segít; az is ugyanilyen hibában szenved.)
De nem is érezzük szükségét valamennyi idézet kikeresésének. Az idézetek jó részét protestáns olvasó megütközés nélkül olvassa és magától értetődőnek veszi. Azokra viszont, amelyek protestáns szempontból valamilyen okból meglepőek, csaknem kivétel nélkül sikerült reákeresnünk, olykor még a szerző pontatlan idézési módja ellenére is. A röpirat idézeteit a Poser-féle szinopszis segítségével Luther műveinek erlangeni kiadása alapján tárgyaljuk.
Csakugyan megbánta Luther a reformációt?
Ez a kérdés érlelődik meg bennünk, mire a röpirat 30. oldaláig érkezünk. Bilkei már az 5. oldaltól kezdve nagy körültekintéssel kiválogatott és elhelyezett Luther-idézetekkel készíti elő ezt a kérdést. Az 5. lapon "a katolicizmus fényoldalairól" beszél, a "mélyen vallásos" és "1500 éves hitéhez" hűségesen ragaszkodó népről és aztán következik egy Luther-vallomás, melyet reformátorunk iránti nagy és – feltételezzük – őszinte elismeréssel igen megnyerő módon vezet be, így: "Egyébként a régi vallásos
5
élet legjobb kritikusa maga Luther volt, aki később ezt írta: "Az ördög lelkifurdalást tesz nekem, hogy rossz dolgot csináltam, amikor szétzüllesztettem az Egyházat, amely a pápaság idején finom csendben és békességben élt, és hogy tanításommal sok veszekedést és gyűlölséget kezdettem"
Ez a vallomás Luther egyik baráti asztal mellett tett vallomásának kiszakított és hozzá még hiányosan idézett része. Az eredetiben, teljes egészében, úgy amint Luther egyik asztaltársa lejegyezte, így hangzik:
"Hogyha az ördög nem talál elég ébernek, mivel Isten igéjét figyelmen kívül hagyom, és nem vagyok azzal felfegyverkezve, lelkifurdalást okoz nekem, hogy jogtalanul tanítottam, hogy az egyházat, mely korábban a pápaság idején finom csendben és békességben élt, tanításommal szétszakgattam, és sok botránkozást és háborúságot támasztottam.
Nos, nem tagadhatom, gyakran aggaszt a dolog és bánkódom is; amint azonban az Igét megragadom: győztem. Akkor eléje állok a fortélyos csalónak az igével: ez a tan, amelyet én Isten kegyelméből napvilágra hoztam tanítással, prédikálással, írással, nem az enyém, hanem a Jézus Krisztus tiszta, elegyítetlen evangéliuma, az Isten Fiáé, mely örökké megmarad, és éppen ezért ezt sem te, sem a világ, amelynek te fejedelme és istene vagy, nem akadályozhatja meg, és nem is szabad megakadályoznia
". (Luthers Werke 60, 82. Tischreden.)Látjuk, hogy ki támasztott benne kétséget: az ördög. És mikor? Ha rest volt és nem volt az Igével felfegyverkezve. Azt is láthatjuk, hogy az idézetben előforduló s Bilkeire nézve fontos "finom" jelzőnek kissé gunyoros éle van. Egyébként pedig nagyon jellemző, hogy a beszélgetés megörökítője nem ezt a címet adta feljegyzésének, hogy "Luther kétségei", hanem "Az Isten Igéjének ereje".
A röpirat 30. lapján hasonló tárgyú idézettel találkozunk, amely Luther mondanivalóját ugyancsak a kétséges részig idézi. Lássuk itt most ezt a lutheri gondolatot is a kétségeket feloldó résszel együtt, tehát teljes egészében:
6
"Ó, milyen nagy fáradsággal és munkával, és még a Szentírás tekintélye által is alig tudtam a tulajdon lelkiismeretemet igazolni, hogy egyedül nekem szabad a pápa ellen fellépnem és őt Antikrisztusnak tartanom, püspökeit az Antikrisztus apostolainak, főiskoláit pedig az Antikrisztus paráznasága helyeinek. Mily gyakran kétségeskedett a szívem, büntetett engem és szememre hányta legnyomósabb érvét: Hát csak te vagy egyedül okos? A többiek mind tévednek és oly hosszú időn át tévelyegtek? Mi lesz, hogyha te tévedsz és oly sok embert a tévelygésbe vezetsz, és azok miattad jutnak az örök kárhozatra? Addig tartott kétségek között a lelkiismeret, míg csak Krisztus a tulajdon bizonyos szavával meg nem erősített és nem igazolt engem, amire aztán szívem nem kételkedett többé, hanem nekivetettem magam a pápisták érveinek, mint egy sziklapart a hullámoknak, és az ő dörgedelmeiket és viharzásukat kinevettem". (L. W. 28, 29. Lásd ennek a németnyelvű szövegnek latin mását, mely kissé színtelenebbül, de ugyanazt mondja el L. W. VI. 116. lapján. Grisar valószínűleg ezt használta. Bilkei ezt a részt adja csak Luther gondolatából – hozzá még önkényesen megmásított fordításban: "Sokszor remegett a szívem a félelemtől, szemrehányásokat tettem magamnak: Hát te egyedül vagy a bölcs? Mindenki tévedett, csak te nem? Mi lesz akkor, ha te tévedsz? ha annyi embert magaddal rántasz a tévedésbe, az örök kárhozatba? Rettenetes dolog ellentámadni annyi száz esztendő megszámlálhatatlan embersokaságának, annyi nagy tekintélynek. Betartani a füleimet a vádak, panaszok és ítéletek szavai előtt". – E töprengések felett azonban – jelzi Bilkei – győztek Lutherben "a kevélység, harag és paráznaság szenvedélyei". – Mint a teljesebb s helyesebb szövegből láthatjuk, nem szenvedélyeiben kell keresnünk a győzelem magyarázatát.
Íme, első idézetünk párja. – Kérdezzük: miért kellett Luthert félig idézni? Azért, mert teljes szöveg idézése esetén kitudódnék, hogy az Ige volt a Luther erőssége és az tartotta őt mindvégig a reformátorság sok külső harcot, életveszedelmet és még több belső küzdelmet jelentő út-
7
ján?! Erre vonatkozólag ugyanis a röpirat szerzőjének más magyarázata van, s a teljes idézet felesleges módon zavarná az ő (mindjárt sorra kerülő) magyarázatát.
Mi volt az oka Luther reformátorságának?
Luther tudvalevőleg, mint ágoston-rendi szerzetes, a katolikus egyház megbízásából a wittenbergi főiskola tanára volt. Szentírásmagyarázat volt a szakja. Első előadásai egyikében, az 1513-ban kezdett Zsoltármagyarázatokban egyebek között ezt mondja: "... a harag, a kevélység, az élvhajhászás (luxuria) szenvedélye, amidőn távol van, a tapasztalatlanok úgy képzelik (presumitur) könnyen legyőzhető; de amikor jelen van (ti. kisért), a legnehezebbnek, sőt legyőzhetetlennek (immo insuperabilis) éreztetik (sentitur), amint a tapasztalat mutatja (docet)." (Ezt a zsoltármagyarázatot újabban fedezték fel; a rendelkezésünkre álló erlangeni kiadás még nem közli. Idézve: Holl: Luther című műve, 5. kiadás 1927., 156. lapja nyomán: W. A. IV. 207. Holl, a kiváló Luther-kutató rámutat ezen a helyen, hogy már a katolikus Denifle "Luther und Luthertum" című műve 440. lapján visszaélt e Luther-idézettel.)
Mit mond itt Luther? Mint sok más hasonló helyen, a bűneset utáni ember gyengeségéről és az isteni kegyelem szükségességéről beszél, de egyáltalán nem azzal a végső következtetéssel, amit pár sorral lentebb Bilkei Luthernek tulajdonít: "a bűn legyőzhetetlen, tehát szabad vétkezni." (14. l.) Luthertől távol állott az, hogy a vétkezésnek, kivált ilyen cinikus megokolással, ajtót nyisson.
Különösen hatásos a fenti Luther-idézet akkor, ha Bilkei módján, csak a második felét vesszük és egy ilyen című fejezetbe állítjuk: "Mi volt Luther elszakadásának gyökere?" A hit hiánya? Haszonlesés? Szeretetlenség? Ó, dehogy! "Mi volt tehát az a bűn, amit Luther legyőzhetetlennek talált?" Ide jön most az idézet, így: "A harag, kevélység és paráznaság szenvedélyeit, ha azok fölébrednek, nemcsak nehezeknek, hanem legyőzhetetlennek érezzük,
8
amint a tapasztalat igazolja." (14. l.; ezt a mondatot különben a 30. lapon ismét idézi.) Ha még ebből sem értene az olvasó, meg kell értenie az idézet célját a fejezet végső soraiból: "Luthernak nem volt joga ahhoz, hogy életének 25. és 40. éve között, a szenvedélyek forrongása idején, új vallást csináljon, lángbaborítsa a kereszténységet és milliókat szakítson el Krisztus 1500 éves Egyházától. (44. l.)
Bilkei jól tudja, hogy "...Luther nem akart a katolikus Egyháztól elszakadni" (18. l.), s egészen a római egyházból való kiközösítéséig (1520), alávetette magát a pápai hatalomnak, természetesen azzal a feltétellel, hogy őt az Ige lelkiismerete szerint való hirdetésében nem akadályozzák. (11. l.) De az elszakadás okát ő mégis Luther "paráznaságában" keresi. Puszta gyanúsításon túl azonban nincsen e tekintetben sem neki, sem másnak semmi komoly érve. Ha a paráznaság lett volna az ok, miért nem alkalmazkodott Luther a gyakorlathoz, levetette volna a reverendát és megnősülhetett volna? Ezért igazán felesleges lett volna egyházszakadást csinálnia. Bilkei beszél is még egyéb okokról: a haragról és kevélységről. A harag és kevélység ilyen beállításának azonban ellene mond többek között két olyan Luther-idézet, amely a röpiratban is megtalálható. Az egyik: Luther "1520 október 13-án utoljára írt a pápának, kijelentette, hogy neki "a pápa személye ellen nincs kifogása, szívből jövő imádságban könyörög érte". (11. l.) Pedig ha a harag szenvedélye fűtötte volna Luthert, éppen a pápára lett volna oka haragudnia, őbenne csalatkozott legjobban. Később is legfeljebb a pápaság intézményét, nem pedig a pápa személyét támadta. Erre a támadásra azonban bibliai és történeti ismeretek, tehát lelkiismereti okok késztették.
A másik idézet, egy prédikációrészlet, mely az eredeti szöveg szerint így hangzik: "Én magam beismerem magam előtt és kétségkívül, másoknak is be kell ismerni, hogy nálunk hiányzik az az igyekezet és komolyság, aminek ma sokkal inkább meg kellene lenni, mint korábban, és sokkal hanyagabbak vagyunk, mint a pápaság idejében,
9
és sehol sincs most olyan buzgóság az evangélium mellett, mint amilyent korábban láthattak a barátoknál és papoknál. Amikor oly sok alapítványt tettek és sokat építtettek, és senki sem volt oly szegény, hogy ne adott volna valamit. De most nincs egy város, amelyik a prédikátort jószántából eltartaná, és nem járja más az embervilágban, mint csupa lopás és rablás, és senki nem védekezhetik. Honnan ered ez a gyalázatos baj?" (Vö. 7. lap; L. W. 28. 353. l.) Ha a kevélység fűtötte volna Luthert, mint ahogy Bilkei állítja, vajon tehetett volna-é ilyen alázatos vallomást? Erre a vallomásra különben még vissza kell térnünk.
Bilkei itt valószínűleg azt veti ellenünk, hogy Luther kevélységét más vonatkozásban kell keresnünk: ő nem az eredményeire, hanem tanítására volt kevély. Kevélységét cáfolhatatlanul mutatja az a mondása: "Én voltam az, akinek az Isten először kinyilatkoztatta magát". Ezt az idézetet Bilkei kétszer is lenyomatja, először a 17. lapon, másodszor a 18.-on. Ez csakugyan nagyon meglepő mondat: ha így mondta Luther, akkor ő ezáltal a prófétáknak és apostoloknak is elibe helyezte magát, vagyis – enyhén szólva – nagyzási hóbortban szenvedett. Kénytelenek vagyunk azonban megállapítani, hogy Luther nem ezt mondta, sőt ilyet nem is mondhatott. Az igazság érdekében idézzük Luthernek azt a különben is érdekes prédikációját, ahonnan ennek az idézetnek eredeti alakja való.
Alig másfél évvel a kiátkozás után, Wittenbergben forradalmi rendbontás jelei mutatkoztak. A túlzó Karlstadt, Luther munkatársa állott a mozgolódás élén. Luther, amikor értesítették a fejleményekről, odahagyta wartburgi biztos menedékét és Wittenbergbe sietett. 1522 tavaszán nyolc hatalmas prédikációval, vagy amint ő mondta, "a hirdetett Ige erejével" megfékezte és lecsendesítette a túlzókat. Karlstadt nevét nem is említette ezekben a prédikációkban. Az első prédikációban egyebek között arról beszél, hogy a hitünk legyen ingathatatlanul szilárd, a szeretetünk viszont a gyengébbekhez alkalmazkodó.
"Némelyek futni tudnak – mondja –, némelyek jól
10
gyalogolnak, mások azonban alig hogy vonszolják magukat. Éppen azért ne a mi képességünket, hanem a mi atyánkfiának a gyengeségét és tökétetlenségét tekintsük, hogy aki a hitben gyenge, követhesse az erőset s zsákmányul ne essék az ördögnek.
Azért, szeretett atyámfiai, kövessetek engem." Ti. ne Karlstadtot. "Én még sohasem romboltam; noha én voltam az első, akit Isten erre a munkatérre helyezett: nem menekülhetek Isten elől; addig kell itt maradnom, ameddig Istennek, az én Uramnak úgy tetszik. Az is én voltam, akinek Isten először jelentette ki azt, hogy az Igét nektek így prédikáljam és fületekbe rágjam (ich bin auch der gewest, dem es Gott zum ersten offenbaret hat, auch solch sein Wort zu predigen). Én bizonyos vagyok, hogy ti a tiszta Istenigét kaptátok. Ezért hát szépen munkálkodjunk, és jó irányba haladjunk, hogy ugyanannak az isteni igének félelemmel és alázattal engedelmeskedjünk, egyikünk a másikától tanulva, egymás kezét fogva, egymásnak segítve, tanácsot adva és egymást szükségében támogatva, vegyük magunkra egymás szerencsétlenségét, aggodalmát, szükségét és gyarlóságát, mintha az a saját magunké lenne.
Ebben a vonatkozásban meg akarom tenni a magamét, és hirdetem hitbeli meggyőződésemet, amint azzal tartozom, és úgy gondom van reátok, mint a saját lelkemre; mégis, ha valaki jobban tudná és neki több jelentetett volna ki, mint nekem, annak készségesen alávetem szívemet és fejemet, és a saját hitbeli meggyőződésemet nem erőltetem a nyakára, hanem én követem az övét. Ha azonban úgy találtatnék, hogy az én hitbeli meggyőződésem igaz, én sem tűröm el, hogy valaki a nyakamra üljön." (L. W. 28., 211 skv. 1.)
Ugye csakugyan mást mond Luther, mint amit a röpirat hamis idézete feltüntet; úgy-e reformátorunk csakugyan nem helyezi magát a próféták és apostolok elé? A röpirat hamis látszatot keltő idézési módjáról nem óhajtunk véleményt mondani. Minket most nem is annyira az efféle leleplezés érdekel, hanem inkább az az észrevétel, amit ezzel a prédikációrészlettel kapcsolatban is tehetünk:
11
Íme, még a legkevélyebbnek látszó idézetből is mennyire a keresztyén alázatosság hangja csendül ki, ha hiteles szövegében és eredeti összefüggésében olvassuk!
Mindezzel egyáltalán nem akarjuk állítani, hogy Luthernek nem voltak hibái. Ilyet legfeljebb egynémely október 31-i szónoklatból lehetne kiolvasni. Emberi gyarlóságait, fogyatékosságait, hol kedélyes, hol komoly formában maga Luther megvallotta. Reformációja sem mindenben, sőt sok mindenben nem az ő akarata szerint sikerült. De sokkal bibliásabb ember volt, hogy akár a maga, akár reformációja gyarlóságai és fogyatékosságai ellen fel ne vette volna a keresztyéni küzdelmet. A Biblia nemcsak Róma elleni külső küzdelmet, hanem ezt a belső küzdelmet is diktálta neki. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az ő emberi gyöngéiből még a legmaterialisztikusabb történetszemlélet sem magyarázhatja meg komoly eredménnyel a reformációt. Miért kell sokszor éppen katolikus teológus-történészeknek Luther s általában a reformáció tárgyalásánál pont a materializmussal egy gyékényen árulni, sőt miért kell olykor még a materialista történetírást is lefőzve, az elképzelhető legalantosabb okmagyarázatot ráerőszakolni a történeti tényekre?! Pedig másfajta, szellemibb magyarázatot is ismernek. Maga Bilkei is említ egy idézetet, amelyből (az idéző szándéka ellenére is!) kitűnik, hogy Luther eszköznek érezte magát Isten kezében: engem az Isten ragad magával" (11. l.); egy mellékesen odavetett mondatban pedig megállapítja, hogy "sok ember Luthert... Isten küldöttének gondolta". (18. l.) Bizonyára nem esetleges emberi gyöngéiért gondolták sokan "Isten küldöttének", hanem valami másért, amiről azonban Bilkei mélységesen hallgat.
Miért terjedt el a reformáció?
Bilkei írja a 6. lapon, hogy a középkor végén az egyház reformálását általában óhajtották. Azonban a pápák gyengék voltak annak keresztülvitelére: "Egy Szent kellett volna: egy Assisi Szent Ferenc, vagy Szent Domon-
12
kos, vagy Szent Bernát, vagy VII. Gergely, akinek lángszava és életének szent példája új életet, reformot hozott volna. A változást nem a katolikus Egyház, hanem Luther hozta. Ha Luther az Egyházba becsúszott hibákat javította volna meg, örök hálára kötelezte volna az emberiséget. Azonban a változás másként következett el
Ezzel a reformáció-jellemzéssel kapcsolatban néhány megjegyzést kell tennünk. Mindjárt szemünkbe ötlik, hogy itt ugyanazzal a materialista történetmagyarázattal találkozunk, amelynek szinte kizárólagos uralmát már fentebb is kénytelenek voltunk kifogásolni. Eszerint a reformáció idején voltaképpen csak a Mammon lett hűtelen az egyházhoz, illetve ez tette hűtlenné még hűséges püspökeit, apátjait és világi előkelőit is. Ha igazán ez volna Bilkei meggyőződése, miért nem inti sürgősen saját egyházát és testvéri szeretetből esetleg a protestáns egyházat is: "Okuljatok, míg nem késő: legyetek óvatosabbak és tartózkodóbbak a hamis Mammonnal szemben, ne bízzatok vakon benne!" (Intelmét akár egész konkrét módon is kifejthetné.) Ebben az esetben látnók, hogy nem a materialista leértékelés, hanem a pásztori lélek beszél belőle. Tudnók, hogy megállapítása a múltra nézve nagyon egyoldalú és reformátorunk személyét illetően igazságtalan is, de nagyon időszerű tanulságára való tekintettel, mint prófétai egyoldalúságot, szívesen befogadnók.
13
Mivel azonban nyilvánvaló, hogy itt nem ilyen prófétai egyoldalúsággal van dolgunk, nem hagyhatjuk szó nélkül Luther szerepének igazságtalan beállítását. Azt kérdezzük, mikor reformálta Luther úgy a püspököket és apátokat, hogy "felszólította őket: legyetek protestánsok, nősüljetek meg, és tietek lesz az egyházi vagyon, amelynek eddig csak a jövedelmeit élvezhettétek?" – Miféle Luther-idézettel támogatja alá ezt az állítást? Semmifélével sem, holott egyébként igen serényen idézgeti Luthert. Pótoljuk a mulasztást: kérdezzük meg magát a reformátort. Nem volt ugyan eredetileg szándékunkban, hogy olyan Luther-iratot is bevonjunk vizsgálódásunkba, amelyből Bilkei nem idézett. Itt kivételképpen mégis megtesszük, hogy szerzőnk vaskos állítását Luther tulajdon szavai által kellő megvilágításba helyezzük.
Luther 1523-ban Leissnig városához intézett s még ugyanabban az évben nyomtatásban is közrebocsátott iratában részletesen előadja a felszabadult "papi javak" helyes felhasználási módját. Mindenekelőtt óva int attól, hogy telhetetlen vagyonszerzők kezére ne jusson az egyházi vagyon, hanem a hatóság vegye gondozásába, mégpedig eképpen:
Mindenkit, aki önszántából akarja otthagyni a kolostort, bocsássanak szabadon, adjanak azonban annyi útravalót neki, hogy valamiféle megélhetést biztosíthasson magának. "De mivel senki sem kényszeríthető a hit és az evangélium befogadására, azért a többi személyeket, akik koruk, hasuk vagy lelkiismeretük kedvéért a kolostorokban maradnak, nem szabad sem kidobni, sem pedig barátságtalanul kezelni, hanem őket életük végéig mindennel tisztességesen el kell látni, mint ahogy különben történt volna. Mert az evangélium azt tanítja, hogy a méltatlanokkal is jót kell tennünk, mint ahogy a mennyei Atya is napot és esőt ád jóknak és gonoszoknak egyaránt. Figyelembe kell itt vennünk, hogy az ilyen személyek egyetemes tévedésből és vakságból kerültek ebbe az állapotba, és semmit sem tanultak, aminek a révén eltarthatnák magukat.
Mindazonáltal az az akaratom (Rath), hogy a tanács
14
vegye magához az ilyen kolostorok javait, és azokat a személyeket, akik bentmaradnak, lássa el abból kihalásukig, mégpedig nagyobb bőséggel és több szelídséggel, mint amilyenben esetleg korábban részük volt, hogy megérezzék ebből: nem a vagyonéhség ellensége a papi javaknak, hanem a keresztyén hit a kolostori rendszernek." (L. W. 22, 108. skv. l.) Minden más vagyont közpénztárba helyezzenek és használják fel koldusok és szegények segélyezésére, fiú- és leányiskolák alapítására és fenntartására.
Luther így ír – igazán nem a felekezeti gyűlölet, hanem a keresztyéni türelem és szeretet jegyében – az egyházi javak helyes hovafordításáról. Luther igyekezett e tekintetben is megtenni kötelességét, mégpedig egészen más szellemben, mint amilyet Bilkei tulajdonít neki. Annyit ugyan más helyen ő is elismer, hogy "Luther az új vagyonnal a kötelezettségeiket is követelte." (21. l.)
Kérdezzük: Tehet-é Luther róla, ha ez a követelés nem minden esetben járt sikerrel? S van-é jogunk az ő reformátori munkáját éppen azokból az esetekből megítélni, mikor nem hallgattak akaratára?
Mindenesetre Bilkei is kevesebbet vétett volna a történelmi igazság ellen, ha a reformáció világszerte való gyors elterjedését azon a nyomon továbbhaladva próbálja megmagyarázni, amit ő maga jelölt meg (tulajdonképpeni szándéka ellenére) a következő szavakkal: "A reformálást általában óhajtották. Azonban a pápák gyöngék voltak annak keresztülvitelére". (6. l.) Miért is talált az egyszerű wittenbergi szerzetes szava világszerte oly lelkes visszhangra – hangsúlyozzuk – azok körében is, akik az egyházi vagyonból egy talpalatnyi földet, és egy garast sem kaptak, sőt, lelkiismeretük szavára hallgatva, még ők hoztak áldozatokat? – Bizonyára azért, mert megérezték, hogy az a bátor és puritán szerzetes még a hivatalos egyházzal szemben is az anyaszentegyház rég várt reformációját hozza.
15
Érdemes-é jót cselekedni?
Ezt a kérdést nem mi tesszük fel, hanem Bilkei jut ilyen következtetésre, mikor a reformátori tanításokat tárgyalja. (15. l.) Már ebből az egyetlen kérdésből is sejthetjük, milyen értelméből kiforgatott és eltorzított alakban tárja elénk "Luther elképzelését". (10. skv. l.) – Bizonyára mindnyájunkat érdekelnek azok a Luther-idézetek, melyekből hitünk torzképét kiokoskodja, illetve, amelyeket felhasznált, a nála már valószínűleg eleve meglévő torzkép "bizonyítására".
A röpirat 18. lapján azt olvashatjuk: "Sok embernek azért tetszett az új vallás, mert a protestáns vallás a világ legkönnyebb vallása". A mondat második fele, a "mert" kötőszó utáni rész, kövér betűkkel, fejezetcímnek van szedve. A fejezet tanításaiból lássunk egy kis ízelítőt: "A protestánsok mondják ugyan, hogy "a keresztyén élet nem teremthet mást, mint jócselekedetet". (Révész: A reformáció. 17. l.) Luther azonban állandóan hangoztatta, hogy "a jócselekedetek az üdvösség elnyerésére egyáltalán nem szükségesek."" (18. l.) "Légy bűnös és vétkezz bátran, csak higgyél még bátrabban, Krisztustól nem választ el a bűn, még ha ezer gyilkosságot és ezer paráznaságot követünk is el napjában." (19. l.)
Ezeknek a szavaknak Bilkei szándéka szerint való megértését, vagyis a reformátori tanok képtelenségének elhitetését, itt is már jóelőre előkészítette számunkra a röpirat. Előkészítette egyebek között a 12. lapon, megfelelő körítésben elhelyezett Luther-idézettel: "Az üdvösség elnyerésére nem kell jót cselekedni, mert nincs nagyobb pestis az Isten egyházában, mint mikor az emberek azt mondják: jót kell cselekedni"; sőt voltaképpen már a 7. lapon előkészítést találunk, egy ilyen Luther-idézetben: "Én beismerem és ismerje be más is, hogy ma nincs olyan buzgóság az evangélium mellett, mint valamikor a szerzetesek és pápaság idejében volt, amikor alapítványokat tettek, építettek, és senki sem volt olyan szegény, hogy ne adakozott volna. Most azonban egy város sem akarja eltartani a
16
prédikátorokat, és nem járja más, csak rablás, lopás. Honnan van ez a gyalázatos veszedelem? A nagyhangúak azt mondják: abból a tanításból, hogy semmit sem kell a jó cselekedetekre építeni
Most Bilkei fordításában közöltük az idézeteket, de az utóbbit fentebb már egyszer, az eredeti szöveg alapján, saját fordításunkban is idéztük, s mint a két fordítás egybevetéséből bárki megállapíthatja, Bilkei itt ismét csonkított valamit az eredeti szövegen. Ennél a csonkításnál azonban fontosabb most számunkra az az ügyesség, amivel szerzőnk eltalálja, hol kell az idézést félbeszakítani. Ugye, a tájékozatlan olvasó könnyen átsiklik azon a pár szón: "A nagyhangúak azt mondják," és úgy érti az idézet utolsó mondatát, mintha itt maga Luther is igazat adna a "nagyhangúaknak", hogy az ő jócselekedetekre vonatkozó tanítása lett minden bűnnek és romlásnak oka? Valószínűleg csak az nem tetszik Luthernek – gondolja az olvasó – hogy nagyon nagy hangon mondják meg némelyek a kellemetlen igazságot. A dolog azonban éppen fordítva áll.
Figyeljük csak meg, mit mond Luther ezen a helyen. Mikor megvallja a súlyos bűnöket, amelyeknek pedig most még kevésbé szabadna meglenniök, mint régebben a pápaság idején (!), azt kérdi: "Honnan ered ez a gyalázatos baj?" És így felel a kérdésre – ha nem szakítjuk félbe idő előtt feleletét: "Abból az újmódi tanításból (mondják a nagyhangúak), hogy az embernek nem kell a jó cselekedetekre építeni, sem azokban bízni. De maga a bajkeverő ördög az, aki a tiszta, üdvösséges tannak igaztalanul effélét tulajdonít! Az Ördögnek és az emberi gonoszságnak a műve, hogy ezzel a tannal visszaélnek; ehhez járul a mi régi Ádámunk is, aki mindig egérutat keres és azt gondolja, nincs rá szükség, hogy mi jócselekedeteket tegyünk". (L. W. 18, 353. A hangsúlyos sorokat mi húztuk alá.)
Azt hiszem, amikor Luther a "nagyhangúak" vádaskodását ilyen keményen visszaverte, alkalmasint a XVI. szá-
17
zadbeli Bilkeikre gondolt. Különben pedig nem érdektelen megemlítenünk, hogy ez az idézet egy bűnbánati prédikációból való, amelyben Luther az 1Ján 4,16–21. alapján éppen a jócselekedeteket sürgeti.
Hogyan mondhatta hát akkor Luther, hogy: "nincs nagyobb pestis az Isten egyházában, mint mikor az emberek azt mondják, jót kell cselekedni? " (12. l.)
Ez ugyancsak prédikáció-idézet, mégpedig egy olyan prédikációból, amelyet Luther még szerzetes korában, több mint egy esztendővel a tételek kiszögezése előtt tartott. Érdekesen láttatja meg ez a prédikáció a nagy reformáció alapgondolatának csírázását. "Óvakodjatok a hamis prófétáktól", – hirdeti Luther. – De hát miről ismerhetjük meg a hamis prófétát? A cselekedeteiről. Sokat böjtölnek, imádkoznak, olvasnak, virrasztanak, alázatos külsőt hordoznak, ezek azonban csak báránygyapjak, amelyek alatt ragadozó farkasok lappanganak. Amint közönségesen mondják, nem olyan a juh, amilyen gyapjút visel. Az a nehéz kérdés, mi rejlik a gyapjú alatt? Ezt a cselekedetekből kellene megismerni. A dölyfösek véghez viszik ugyan jócselekedeteiket, hogy tetteikkel, viselkedésükkel, testi ceremóniáikkal maguk előtt és az egyszerű emberek előtt jóknak látsszanak. Éppen jócselekedetekből csinálnak maguknak bárányöltözetet, de az ő cselekedeteikben nincs semmi igazság, szeretetükben nincs semmi a magáról megfeledkező és mások gondját felkaroló szeretetből. Mindenben a maguk javát keresik, tehát másra törekednek, mint amit keresni látszanak. A valóságban türelmetlenek, másokat lenézők, zabolátlanok, gyűlölködők, kicsinyes lelkűek. Nem őszinte emberek ezek; finoman álcázva vétkeznek az első parancsolat ellen. – Ezek után mondja Luther: "Nincs ma az egyházban nagyobb romboló dolog az emberek ama pestisénél, mint hogy ők azt mondják: jót kell cselekedni, – s itt Bilkei ellenére is hadd fejezze be Luther a mondatot – bár nem akarják tudni, mi a jó, s mi a rossz. Ugyanis ezek a keresztnek, azaz Isten kegyelmi adományainak az ellenségei". (L. W. var. arg. I., 100. l.; Bilkei a lelőhelyet téve-
18
sen így jelzi: L. W. E. A. 58. – A hangsúlyos sorokat mi húztuk alá.)
Hát nincs ebben is igaza Luthernek? Hát nem elprédikálhatná ma is, akár a keresztyén, akár a keresztény templomokban? Bilkei kezén azonban Luther igazsága legjobb esetben is elszólásnak látszik. A gyanútlan olvasónak ugyanis azt kell gondolnia, hogy Luther itt általában a jócselekedetek ellen, nem pedig a csakugyan pestisszámba menő farizeusi "jócselekedetek" ellen beszél. A gyanútlan olvasó tévedésbe ejtését nem átallja egy ilyen célzatos és önkényes betoldással sem biztosítani: "Az üdvösség elnyerésére nem kell jót cselekedni, mert nincs nagyobb pestis" stb. (12. l.) Az eredeti szövegben – mint láttuk – nem ez a bevezetés áll.
Hátra van még egy Luther-idézet, amelyik így kezdődik: "Légy bűnös és vétkezz" stb. (lásd fentebb.) Ez már nem prédikáció-idézet, hanem levélrészlet, tehát nem akárkinek szól, hanem csak egyvalakinek, név szerint Melanchthonnak. Ez a levélrészlet, kivált eredeti szövegében, Luthert, mint lelkigondozót idézi elénk. Melanchthon tudvalevőleg aggodalmas természetű, ok nélkül is sokat töprenkedő lélek volt. Luther egyszer úgy akarta barátját és munkatársát ebből a tetterejét is megbénító töprenkedésből kiszabadítani, hogy egy kedélyes hangú, de mégis nagyon komoly tartalmú levélben, egyebek között az alábbiakat írta neki: "Légy bűnös és vétkezz bátran, de még bátrabban higgy és örvendezzél Krisztusban, aki legyőzte a bűnt, a halált és a világot. Vétkezni kell, amíg itt e világban vagyunk. Ez a földi élet nem az igazság lakóhelye, de – mint Péter mondja – remélünk új eget és új földet, ahol az igazság lakozik. Elég itt, hogy megismerjük a dicsőség özönén át az Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűnét; tőle nem fordít el a bűn, még ha ezer meg ezer paráznaságot és gyilkosságot követünk is el napjában. Azt hiszed, hogy ennek az isteni Báránynak oly kicsiny az értéke és a mi bűneinkért végzett váltságmunkájának érdeme?" (Luthers. Briefwechsel, Enders Ausg. 449. sz.)
A hangsúly itt nyilván nem azon van: légy bűnös és
19
vétkezz, hanem Krisztus érdemének nagyságán. Ha ő a világ bűnét le tudta győzni, nem hiszed, hogy legyőzi, sőt már le is győzte a tiedet is?? – Bilkei azonban nyilván nem melanchthoni lélekkel olvasta ezeket a sorokat, és a kezdő szavakra tette a hangsúlyt. A 12. lapon, ennek jeléül, az eredeti szövegtől eltérően, dűlt betűkkel szedeti, tehát kihangsúlyozza ezt az öt szót: "Légy bűnös és vétkezz bátran". Túlságos buzgalmában az utána következő részből itt is, és másik helyen is (19. l.) önkényes kihagyásokat csinál, hogy az olvasó még véletlenül se találhasson reá a helyes értelemre. Tudna-é szerzőnk Melanchthon életéből példaképpen csak egyetlen bűnt is említeni, amelyből arra következtethetnénk, hogy a címzett Bilkei-hangsúlyozással olvasta e levelet? – Melanchthon jól ismerte Luthert, és Luther is tudta, kinek ír. Egész bizonyos, hogy amerikai gengsztereknek nem így írt volna.
Mint az utóbbi három Bilkei-idézet helyreigazításából is kitűnik, Luther egészen mást tanított, mint katolikus részről e röpiratban feltüntetik. (Miért nem akar szerzőnk még 400 év múltán sem az igazi Lutherrel szembenézni?)
Luther reformátori ténye lényegében az, hogy felismerte a bibliai igazságot: Nincsenek érdemszerző jócselekedetek, nem cselekedetek által, hanem hit által igazulunk meg. Nem hitért, hanem hit által. Nem dicsekedhetünk a hittel sem, mint érdemünkkel. Az is csak felülről nyert ajándék, éppúgy, mint az egész élet, s annak minden java.
Méltók voltunk erre az ajándékra? Nem, egyikőnk sem. Éppen ezért érez kimondhatatlan hálát a bibliás keresztvén Isten iránt, és tud jót cselekedni, még ebben a hálátlan világban is, a nélkül, hogy bárki részéről is viszonzást várna. A hála kérdése eleve el van intézve számára, mert már a saját jócselekedete a hála megnyilatkozása. Ezért nem kérdés számára az a Bilkei-féle kérdés, hogy érdemes-é jót cselekedni?! Hitvallásunk szerint tehát megigazulunk ingyen kegyelemből, Krisztus érdeméért. Ugyanakkor azonban azt is mondjuk: megigazulunk hit által, de nem cselekedetek nélkül!
Bilkei belekeveri előadásába a predesztináció-tant is.
20
Erre vonatkozólag azonban protestáns részről is annyi torz elképzelés van forgalomban, hogy szinte már nem is csodálkozhatunk azon, ha egy katolikus nem érti meg. Bilkei a predesztináció-tan kiforgatásánál nem Lutherre, hanem Kálvinra hivatkozik, így e tan kívül esik tárgyalásunk menetén. Annyival is inkább elhagyhatjuk, mivel most jelent meg Barth Károlynak: "Isten kegyelmi kiválasztása" c. négy magyarországi előadása (Debrecen, 1937.), mely a szükséges felvilágosítást bárkinek megadja, mégpedig úgy adja meg, hogy közben számol a 400 éves, sőt több, mint 400 éves félreértésekkel is.
Visszatekintve erre a fejezetünkre, néhány általános megállapítást kell tennünk. Bilkeinek a maga nemében kétségtelenül fejlett technikájú idézési módszerét eléggé kiismertük, mégis megvalljuk, Bilkei bizonyos tekintetben túltesz magyarhoni polemikus elődein: ő csakugyan az elsődleges forrásokhoz akart visszamenni, még ha másodkézből vette is a forrásanyagot. De azután valószínűleg úgy számított, (láthattuk, milyen körültekintő ember!) hogy a mai magyar protestantizmus nem ismeri még saját reformátorait sem, tehát ezt a forrásszerűséget neki sem kell túlságosan komolyan venni. – Bizonyos fokig jót látott: a mai magyar protestantizmus csakugyan nem dicsekedhetik sem valami mély, sem valami terjedelmes Luther-ismerettel és tegyük hozzá, Kálvin-ismerettel sem, s ezáltal maga ad lovat a Bilkei-féle – mondjuk úgy – túlmerész mesterkedések alá. Most ismét láthatjuk, hová vezet az "elmélet" elől futva menekülő "gyakorlatiasságunk."
Viszont Bilkei is beláthatja, hogy egy kicsit elszámította magát. De beláthatja azt is – ha ő nem, hát a komolyabb katolikusok – hogy, ha egyáltalán szóba elegyedünk egymással, egymás iránti keresztényi-keresztyéni kötelességünk volna a csakugyan, és mindkét részről forrásokra támaszkodó megbeszélés. Ilyen felelősségteljes megbeszélés nyereség lenne mindkét részre nézve: olyan irányú elmélyedést adna, amelyik csakis ezen az úton érhető el, és sem itt, sem ott nem volna felesleges. Mindenesetre többet tenne a felekezeti béke érdekében a fórumon elhangzó
21
minden szónoklatnál és nyilatkozatnál! Ezzel szemben minden felelőtlen beszéd, (tehát a protestáns részről elhangzó is!) csak rombolhat; ne áltassuk vele magunkat egyik részről sem, hogy a "felekezeti öntudatot" ez neveli. Ne építsük homokra azt a bizonyos felekezeti öntudatot! Minden felelőtlen beszéddel (jaj, mennyit "nyilatkoznak" ma az egyházak s mily keveset hirdetik az Igét!) csak az árgus szemekkel figyelő szélsőbal és szélsőjobb malmára hajtjuk a vizet. Ez pedig, úgy vélem, még a polemikus érdemeire nyilvánvalóan büszke Bilkeinek sem volt célja. Hogy ezt a vakságunkban alig látott veszedelmet éppen a Bilkei-féle röpiraton szemléltessük: még a legjobb hiszemű protestánsban is ilyen kétség támad a röpirat olvastára: Hát például a családvédelemnél is csak annyira fontos – a család, mint amennyire ezeknél a Luther-idézeteknél fontos volt Luther? Ezáltal tovább mérgezi a röpirat a már amúgy is mérgezett légkört, és lehetetlenné válván köztünk minden tárgyilagos megbeszélés, közben ezáltal is szaporodik megoldatlan kérdéseink halmaza, – a szélsőségek nem csekély örömére. Bilkei sűrűn emlegeti magyarságát, a 45.–46. oldalon pedig elismerően állapítja meg: "Mi vagyunk a magyar konzerváló erő. Mi vagyunk a konstruktív tényező". Röpiratával, félek, mindjárt az ellenkezőjét bizonyította be.
Egy későbbi, mindkét részről felelősségteljes, tehát mindkét részről forrásszerű megbeszélés előkészítése érdekében, mostani eszmecserénk tanulságaképp mondjuk: Luther igazi megértése, még a megértés őszinte szándéka esetén, és még született protestáns számára sem egészen könnyű dolog, hát még olyan valaki számára, aki kívülről, messziről, s hozzá még pont a római katolikus egyház szemüvegén keresztül nézi őt. Luther rengeteg munkája csupa alkalmi irat, s alig akad köztük összefoglaló jellegű munka, amely tanításának belső rendszerét megláttatná, mintegy térképet adna a kezünkbe, hogy páratlan eredetiséggel megfogalmazott mondásainak rengetegében el ne tévelyedjünk. Ezért hadd kérjük arra katolikus atyánkfiait: ha szükségét érzik a Lutherrel való foglalatosságnak, legalább annyit tegyenek meg az ügy komolysága érdekében, vagy legalább is a
22
római egyház legnagyobb ellenfelének kijáró lojalitásból, hogy a bárki által könnyen hozzáférhető XVI. századbeli hitvallásos iratainkat, mondjuk az Ágostai Hitvallást, a Heidelbergi Kátét, vagy akár a Második Helvét Hitvallást vegyék elő, figyelmesen olvassák át, hogy annak az alapján főként Luther paradox mondásai között eligazodhassanak és azokat helyesen értelmezhessék. Ha pedig még részletesebben indokolt hittani összefoglalást kívánnak, segédeszközül használják fel e célra Luther legnagyobb tanítványának, (*) a Luthernél kisebb skálájú, de nálánál rendszeresebb gondolkodású Kálvinnak 400 éves Institutióját. (Kitűnő fordításban jelentette meg a múlt esztendőben a magyar református egyház.)
Bilkei, mint vizsgálódásainkból kitűnt, ezeket az előtanulmányokat nyilvánvalóan elmulasztotta, így a "Luther elképzelése" című fejezetben menthetetlenül Bilkei elképzelését kapjuk. Röpiratával mindjárt ő maga ad alkalmat nekünk, hogy saját óhajtását visszafordítsuk, és mi kérjük őt és esetleges rokongondolkozású társait: "ha a mi hitünket ismertetni akarják, olyannak ismertessék, amilyen és ne torzítsák el olyanná, hogy ráismerni se lehessen". (Debrecentől Pannonhalmáig, 287. l.)
A családvédelem.
"Luther VIII. Henriknek és Hesseni Fülöpnek a többnejűséget is megengedte" (40. l.) – ez a Bilkei-idézet jutott eszünkbe, amidőn fentebb már a családvédelmet említettük. Luthernek csakugyan van két ilyen nyilatkozata. Az egyiket az angol király, VIII. Henrik válási ügyével kapcsolatban tette, midőn egy levélben annak a középkori egyházból áthozott (bár ott is csak kivételképp alkalmazott) gondolatnak adott kifejezést, hogy a házasság jogellenes felbontásával szemben, tűrhetőbb – végső szükség esetén – a titkos bigámia. – Másik nyilatkozata pedig, sokféle körülmény kényszere alatt Hesseni Fülöp őrgróf ügyével kapcsolatban történt. Beleegyezett, hogy a feslett életű őrgróf hites felesége mellé második feleséget
(*) Kálvin csak a közös szellemi örökség és az idősebb társnak járó tiszteletteljes szeretet értelmében volt Luther tanítványa: személyesen sosem látták egymást, s mire Kálvin belenőtt a reformátori feladatba, Luther már meghalt. [NF]
23
is vegyen, csak hagyjon fel további paráznaságával, és a közerkölcsök óvása céljából tartsa titokban második házasságát. Luther mindkét esetben mint kivételes példára, az ószövetségi atyák többnejűségére hivatkozott, s ezzel a "bibliai alappal" próbálta megnyugtatni lelkiismeretét. Mind a két esetet lehetne pro és kontra vitatni, de Luthert végeredményében semmi sem menti: ezek közül egyik tette sem reformátori tett volt. – Vajon nem Isten ujját kell-é látnunk bennük? Azáltal, hogy Isten történésüket megengedte, egyszer s mindenkorra figyelmeztetőt adott nekünk: Lutherből valamiképpen protestáns szentet ne csináljunk, még október 31-i használatra sem!
Ez a Luther életében egyébként példátlan eset, természetesen a katolikus polémia parádés darabja. Bilkei aránylag rövid röpiratában háromszor-négyszer is felhánytorgatja (6., 21., 23. és 40. lapon) VIII. Henrikkel kapcsolatban emlegeti viszont a pápa állhatatosságát: "VIII. Henrik révén elvesztette Angliát, de a házasság felbonthatatlanságából nem engedett" (34. és 40. l.). A Révai Lexikon 9,753. lapján kiegészítést találunk a pápa magatartásának Bilkei-féle megokolásához. De ez már a pápa dolga, s bennünket most Luther érdekel.
Luther a titkos kettős házasságot természetesen csak szabályt erősítő kivételnek tekintette, mivel reánk, az újszövetség népére, magától értetődően az egynejűség törvénye érvényes. Bilkei röpiratából ez a kivételes jelleg természetesen nem tűnik ki. De a titkos bigámia – ismételjük – még ebben a kivételes jellegében sem reformátori elgondolás. Bilkei nem tudna egyetlenegy komoly protestáns teológust sem megnevezni, aki Lutherre hivatkozva, vagy Luthertől függetlenül ezt a téves nézetet felelevenítette s a kettős házasság erkölcsi lehetőségét elismerte volna.
Szegény Luther, ő csak az említett két esetben volt ludas, a röpirat tükrében azonban egyébként sem valami konstruktív tényezőnek mutatkozik a házasságot illetően. A 40. lapon csattanóként idézi Bilkei ezt a mondatát: "A
24
nő vagy asszonynak, vagy sz[ajh]aságra (Hurerei) való". Ennek is járjunk utána.
Luther 1523.-ban Löser nevű barátjának lakodalmi ajándékul küldte el az 1. Korinthusi levél 7. részének magyarázatát, mint "keresztyéni nászdalt". A textusválasztás alkalomszerűségét a bibliai rész bevezető soraiból is láthatjuk: "Jó a férfiúnak asszonyt nem illetni. De a paráznaság miatt minden férfiúnak tulajdon felesége legyen, és minden asszonynak tulajdon férje". (1Kor 7,1–2. v.) A magyarázat elé írt bevezetésben megemlíti, hogy egy híres lipcsei szoknyavadász könyvet írt a házasélet ellen, melyben a házasélettel szemben pont ő magasztalja a szüzességet. Miután ezt a "léha fickót" röviden elintézte, így folytatja a dolgot: "Mit használna, ha az egész világ a házasélet terhe miatt panaszkodna? Magunk előtt látjuk, hogy Isten nap mint nap nemcsak férfiakat, hanem nőket is teremt és életben tart; így egészen bizonyos az, hogy ő egyetlen nőt sem teremt a paráznaság szolgálatára. Mivel hát Isten teremtői műve és szava azt mutatja, hogy a nőket vagy a házasságra, vagy a paráznaságra kell használni: azért az ilyen pogány alakok (Larven) fogják be káromló szájukat...
Nos hát Isten a nőt azért teremtette, hogy az a férfiért legyen és a férfiért kell lennie, legyen elég nekünk, hogy Isten velünk van, és tiszteletben kell tartanunk a házaséletet, mint isteni eredetű és tiszteletreméltó dolgot". (L. W. 51, 5 skv. l.)
Ha mindehhez hozzávesszük azt, amit Bilkei az 5. lapon és máshelyt a szerzetesi élet és papirend akkori túltengéséről és kilengéseiről elmond, látjuk, Luther itt éppen a bibliai értelemben vett családvédelmet gyakorolta.
A török háború és Trianon.
Bilkei legváratlanabb állítása és legsúlyosabb vádja ebben a következtetésben rejlik: Ha nincs reformáció, nincs vallásháború, s "ha nincs vallásháború, 100–120 esztendővel előbb vertük volna ki a törököt. Megmaradt
25
volna s 30–40 millióra gyarapodott volna a magyar s ma nem volna trianoni átok
Ezt a hatásos következtetést több Luther-idézet is megelőzi, melyekből kitűnik, hogy a reformátor még 1522-ben is ellenzője volt a törökök elleni háborúnak, s a pápaság elleni küzdelmet előbb valónak tartotta. Így beszélt "azokról a pápákról, akik egész Európában egyedül ismerték fel a török veszedelmet s századokon át rengeteg pénzt és fegyvert adtak Magyarországnak a török kiverésére". (8. l.)
Ne kutassuk most, hogy vajon a pápa áldozott-é többet a magyarság érdekében, vagy pedig a magyarság (akár csak a trianoni magyarság!) hozott-e nagyobb áldozatokat a pápai hatalom érdekében. (Legutóbb a "Magyar Kisebbség" decemberi, számában olvastunk egy feljajdulást; XV. évf. 607–609. 1.) Luthert azonban meg kell kérdeznünk, hogy a mohácsi vész előtt hogyan vélekedett a török háború problémájáról; mit szólt egy reformátor egy politikai kérdéshez? Idézzünk talán egy levélrészletet egy baráti levélből, mely Spalatinnak szól, 1518-ban, tehát abból az időből való, amikor még Magyarországon sem valami nagy komolysággal készültek a török háborúra, hát még a távolabbi Németországban! Bilkei ezt idézi, első helyen, így: "Aki a török ellen harcol, az az Úristennek áll ellen".
A levél idevágó része ezt mondja: "Ha jól értelek, Spalatinom, azt kérded, vajon a törökök ellen indítandó hadjáratot a Szentírásból tudom-é igazolni és javallani. Ám legyen, ha nem anyagi, hanem hitbuzgalmi okokból indíttatik meg; én bevallom, nem tudok kezeskedni ezért, az ellenkezőjétől azonban annál inkább tartok. A múltkor erre a dologra vonatkozólag baráti kérésre nyomtatásban is kiadtam egy prédikációt,... melyben kifejtettem, hogy semmiképpen se indíttassék meg ilyen hadjárat; mindaddig ez a véleményem, amíg jobb érvek meg nem győznek. Ugyanezen a véleményen van Erasmus is, munkái sok helyén, amint te jobban tudod, mint én. Úgy látom, ha a törökök ellen egyáltalában harcot kell indítanunk, akkor elsősorban
26
magunkon kell kezdenünk a hadakozást. Hiába viselünk testi háborút, amíg belül lelki háborúkban elbukunk.
Aztán meg, mind az ó- és újtestamentomban a pusztán emberi erővel vívott háború mindenkor szerencsétlen és csúfos kimenetelű lett; ha pedig valamelyik jól sikerült, azt az égből harcolták, amint azt bőven be tudnám bizonyítani. Mivel pedig a római kúria manapság minden török zsarnokságot felülmúl, (oly nagy szörnyűségekkel harcol Krisztus és az ő Egyháza ellen), és a klérus a kapzsiság, hatalomvágy és a fényűzés mélységeibe merül alá, és az Egyház mindenütt a legnyomorultabb állapotban van, nem lehet remény jó háborúra, vagy szerencsés győzelemre. Amennyire én látom, Isten harcol ellenünk: elsősorban őt kell kiengesztelnünk könnyel, tiszta imádsággal, szent élettel és tiszta hittel ... De erről másutt." (Luthers Briefwechsel, Enders Ausg., 125. sz.)
Ilyen természetű nyilatkozatokhoz ma nem nagyon vagyunk szokva, jó lesz hát, ha foglalkozunk vele egy kicsit. Íme, Luthert a török háború kérdésében sem a pápa elleni gyűlölet, hanem a Szentírás igazítja el. Keresi, mi itt a sikeres háború előfeltétele, s úgy találja: az, ha nem anyagi érdekből, hanem minden mellékszempont kizárásával, egyedül hitből indítjuk meg, ha már a külső háború előtt belső harcunkat, saját lelkünkben megvívtuk, mert csak akkor remélhetjük háborúnkban Istennek velünk együtt való harcát. Luther ezzel a megokolással meglehetősen egyedül áll korában. Mások nagyon biztosra vették, hogy Isten természetesen velünk van, s szintén a török ellen harcol, mint ahogy mi is magától értetődőnek szoktuk venni, hogy Isten ma a kommunizmus ellen harcol. Luther komolyan számol azzal az eshetőséggel, hogy Isten is ellenünk van a "pogányság" elleni harcban. Mi tehát a sikeres háború előfeltétele? Makkai Sándor ezt a lutheri tanítást így fogalmazta meg: a magunk revíziója. Mohácsnál nem azért buktunk el, mert a pápa kevés pénzt vagy nem elég hadsereget küldött, hanem mivel hiányzott a Luther által kifejtett előfeltétel: a magunk revíziója. S hogy mennyire hiányzott, azt éppen a pápai követ magyar-
27
országi jelentéseiből tudjuk. A "mohácsi vész" voltaképpen nem 1526. augusztusában kezdődött, hanem egy jó félszázaddal előbb.
Ezért az alap-okért pedig ugyan ki meri felelősségre vonni éppen Luthert és a reformációt? Tehetett-é róla az 1517-ben fellépő reformátor, hogy az egyetlen igazi segítség, a magunk revíziója az akkori Magyarországon elmaradt?
De itt mégsem állhatunk meg. Bilkei a röpiratban a pápa magatartását éppen Luther ellenében ütőkártyaként akarja kijátszani, és úgy tünteti fel a pápát, mint hazánk és 3 nyugati keresztyénség egyetlen, igazi védőjét, a hódító törökkel szemben. – Kénytelenek vagyunk e beállítás hallatára Bilkeinek emlékezetébe idézni, hogy 1526. május 22-én, három hónappal a mohácsi vész előtt, ámikor az európai összefogás a legidőszerűbb politika lett volna, királyunk sógora, a katolikus V. Károly császár ellen hatalomféltésből nagy európai koalíció szervezkedett: az ún. cognaci liga, VII. Kelemen pápa igen tevékeny részvételével, I. Ferenc francia király vezetése alatt. A francia király segélyt kérő követe útján előbb már titkon Szolimán szultánnal is megegyezett. Jellemző a pápa magatartására, hogy az V. Károly elleni "liga céljaira közel kétakkora sereget ajánlott fel, mint amekkorát hazánk megsegítésére fordított". (Mohácsi Emlékkönyv, 1926. szerk. Lukinich, 180–4. lap, idézet az utóbbi helyről. Vö. Marczali: Világtörténet, 7,91. l.). Kérdem: külpolitikai oldalról nézve nem ez a liga-politika hozta-é hazánkra 1526-ban a török veszedelmet? Az már aztán sem nemzeti, sem egyetemes keresztyén szempontból nem mentheti a pápát, hogy 1526. szeptemberében, tehát a mohácsi vész után kilépett a ligából.
Íme, a tények elég világosan beszélnek. Miért kell hát éppen Luthert bűnbakul odaállítani, s miért kell az olvasó figyelmét éppen ezáltal a töröknek annyira kedvező ligapolitikáról elterelni? Ekkora "átértékelést" a történeti tények nem bírnak elviselni, még a Bilkei-féle szónokiasság támogatásával sem.
28
Bilkeinek az az állítása pedig, hogy reformáció, illetve vallásháború nélkül nem lenne ma Trianon – enyhén szólva – ábrándozás. Ha kedve tartja, egyszer azon is elábrándozhatna: vajon, ha nem lett volna nálunk reformáció, volna-é ma egyáltalán Magyarország? Ez az ábrándozás nem is lenne olyan légbőlkapott, hiszen maga Bilkei mondja, régebbi könyvében, amikor I. Lipót elnémetesítő politikáját említi, hogy "a protestánsok legnagyobb része az elégedetlenek pártján állt, annál is inkább, mert a király bennük rebelliseket látván, vallásilag is nyomta őket". (Debrecentől Pannonhalmáig, 272. l.) Vajon a magyarságnak ez a hitből táplálkozó ellenállása kialakulhatott volna-é reformáció nélkül?
Hogy azonban a tudatlan és gyanútlan olvasó ilyen – Bilkeinek kevéssé megfelelő – "kismagyar" ábrándozásra valamiképpen ne vetemedhessék, szerzőnk siet a protestantizmust hazafias szempontból eleve gyanússá tenni. A török volt a legfőbb védője a terjedő protestantizmusnak – ez tűnik ki a 26. lapon – de azt már természetesen elfelejti szerzőnk megmondani, hogy miért, illetve kikkel szemben volt kénytelen a protestáns magyar végső esetben még a töröknél is védelmet keresni. Az olvasó aztán azt képzelheti, bizonyosan a katolikusok iránti gyűlölet indította a protestánsokat arra, hogy még az országpusztító törökkel is paktáljanak. Ilyen gyanúkeltés céljából protestáns prédikátorok írásaiból is idéz Bilkei. Kevéssé tisztességes szándéka kitűnik az idézési módból. Szinte már az az érzésünk, hogy szerzőnk akarva sem tud másképp idézni, mint a már Luther szövegeken begyakorolt egyéni idézési módján. Aggodalommal kérdezzük, vajon nem fog-é ezzel a módszerrel a mai Magyarországon iskolát csinálni?
A röpirat 27. lapján szó szerint ezt olvashatjuk: "Gyulai Torda Zsigmond pedig ezeket írja 1545-ben Melanchtonnak: "Tudd meg, hogy a török joghatása alatt mindenütt szabadon hirdetik az evangéliumot, úgyhogy az Isten legnagyobb jótéteményének mondhatnád, hogy megengedte, hogy e területek török iga alá jussanak. Ha testileg szolgaságban vannak is, az evangélium napja fölkelt és
29
nagy véleményszabadság van. Bármely tanítónak vagy igehirdetőnek szabad átmenni az ő területükre és taníthatnak akár az iskolában, akár a templomban." (E. T. E. IV., 451.
A Karácsonyi-féle "Egyháztörténeti Emlékek" IV. kötetében, a megjelölt helyen ez a szöveg olvasható latin nyelven: "Tudom, hogy a világi hatalmak mulandók és veszendők, egyedül Krisztus uralma marad meg az örökkévalóságig. Ezeket fontolgatom, ezekkel vigasztalom magamat, amint te is bölcsen intesz erre. Látom, Krisztus hatalmasan uralkodik az ő ellenségei közepett. Azt gondolod – mint írod, – hogy nem kevesebb szolgaságuk van a keresztyéneknek Belgiumban, mint a török alatt, nos tudd megy hogy a török joghatóság alatt mindenütt szabadon hirdetik az evangéliumot, úgy, hogy Isten legnagyobb jótéteményének mondhatnád, hogy megengedte e területek barbár iga alá jutását. Mert ha testileg szolgaságban vannak is, az evangélium napja kétségtelenül felkelt és a léleknek a legtágabb szabadsága van, amelyet a mi királyaink, ha hatalmukban állana, fegyverrel és háborúsággal is megakadályoznának". (450. skv. l.)
Ha a két idézést egybevetjük, kezdőpontjukat és befejezésüket megfigyeljük – az érvkovács Bilkei álarc nélkül áll előttünk. – Ennél azonban többet érő foglalkozás számunkra, ha újra elolvassuk, lassan, figyelmesen az utóbbi idézetet, mint nekünk szóló időszerű írást, – hátha bennünk is elkezdődnék a magunk revíziója. Mert ennek a revíziónak a szelleme szólal meg Gyalui Torda Zsigmond magyar protestáns prédikátor írásában.
Utóhang.
Így leleplezi az eredeti Luther a Luther-idéző Bilkeit. Tudjuk, több ilyen Bilkei is akad Magyarországon, de azért nem akarjuk hinni, hogy Bilkei arca a magyar katolicizmus arca. Hogy azonban ebbeli jóhiszeműségünkben nem csalatkozunk-é, azon fordul meg, vajon a magyarkultúrántúli (*) katolicizmus megszólal-é, vagy pedig hallga-
(*) A "Magyar Kultúra" a húszas-harmincas években a harcos római katolicizmus leghangosabb folyóirata volt. [NF]
30
tásával, beleegyezésének adja jelét. A "Magyar Kultúra" már kifejezésre is juttatta beleegyezését.
Ezzel búcsút is veszünk Bilkei főtisztelendő úrtól – ha szabad így mondanunk: – az örvendetesebb viszontlátás reményében. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy nemcsak az itt tárgyalt, szerintünk legfontosabb pontokban, hanem a röpirat többi, reánk vonatkozó, de itt szóhoz nem jutó megállapításában sem érthetünk egyet, vagy legalább is nem tudunk fenntartás nélkül egyetérteni. Például Luther nem törölte el a régi századok keresztyén hagyományait – mint a szerző a 30. lapon tévesen állítja, – hanem csak alárendelte az egyetlen tekintélynek: a Szentírásban adott isteni kijelentésnek (30. l.). – Viszont, ha protestáns értelemben vesszük, megszívlelendőnek tartjuk a röpirat ama megállapítását, hogy nálunk a szabadság örve alatt sokszor önkénykedés történik a Bibliával, éppen az igehirdetés terén, sőt nem egyszer nem is bibliamagyarázat a prédikáció, vagy ha bibliamagyarázat, hát nagyon felszínes és éppen ezért élettelen magyarázat.
Az ilyetén módon elhanyagolt gyülekezetben esetleg kárt is tehet, a Bilkei-féle röpirat, anélkül, hogy a másik felekezetnek komoly hasznot jelentene. Ne feledjük azonban: a tulajdonképpeni kártevő ebben az egy vonatkozásban nem a röpirat, hanem a saját prédikálásunk és pásztori munkánk rosszasága; a röpirat csak a gazdátlan juhokat tudja megejteni. – De vajon nem több ilyen gazdátlan juhunk van-é, mint gondoltuk?
Akármennyi van is, éppen ez a röpirat soronként figyelmeztet: meg ne tévelyedjünk valamiképpen s ne a Bilkei "egyházépítő" módszerére emlékeztető műfogásokkal próbáljuk visszaterelni őket. Ennél ítéletesebb vállalkozásba ma nem is kezdhetnénk.
És még valamit: A polémia olykor kikerülhetetlenül szükséges és nem is okvetlenül rossz dolog. Ne feledjük azonban, a mi erősségünk nem a mégoly fényes polémiákban van, nem is Lutherben vagy Kálvinban, hanem abban, aki Luthernek és Kálvinnak is erőssége volt: az Igében.
31
Csak ha reá találunk a Szentírásban, akkor zenghetjük mi is, hogy: Erős várunk nékünk az Isten...
Mert ennek a boldog zengedezésnek is előfeltétele van, akárcsak a török háborúnak.