BEVEZETÉS.
Nem kevesebb idő, mint négy évszázad múlt el már azóta, hogy a kolostori falak között élő és csak templomi és egyetemi hallgatóságának szűk köre előtt ismeretes Luther Márton doktor a vártemplom ajtajára szegezett tételei által világhírű emberré lett. És mégis mind e mai napig nincs a történelemnek megállapodott képe jelleméről. Nemcsak azért, mert az egyik részen haraggal és megvetéssel tekintenek reá, a másik részen pedig csak örömmel és lelkesedéssel említik nevét. Hanem e két nagy párt mindegyikén belül sem rajzolják meg képét egyáltalán egyöntetűen, mihelyt arra kerül a sor, hogy részletekben is feltüntessék annak fény- és árnyoldalait. Szinte azt lehetne állítani, hogy nincs két megegyező Luther-kép sem, hacsak azok szerzője nem egyszerű másolatot készített, hanem a maga megfigyelései és önálló felfogása szerint rajzolt.
Hogyan lehetséges ez? Talán nagyon keveset tudunk róla? Ellenkezőleg. A múltnak egy embere sincs, akiről annyi följegyzés maradt volna reánk, mint Lutherről. Még ha mindattól egészen eltekintenénk is, amit kartársai mondanak el róla, ő maga is hihetetlen mennyiségű iratot adott ki, és prédikációinak is óriási töme-
gét nyomatták ki mások. Ezenkívül leveleiből is fönnmaradt néhány ezer és asztali beszélgetéseiből is sokat megőriztek többeknek följegyzései. Műveinek még bcfejezetlen weimari kiadása aligha rúg majd kevesebbre 70, (egyenként átlag 700 nagy alakú oldalt számláló) kötetnél. A Lutherről szóló források tehát nem szűkösek, hanem ellenkezőleg, túlságos bőven áradnak. Csak nagyon kevés ember jut hozzá, hogy mind kimerítse őket. Azok pedig, akiknek megvan hozzá a bátorságuk és idejük, nagyon könnyen beleesnek abba a hibába, hogy egyes megfigyelések mellett észrevétlenül hagynak más vonásokat.
És éppen Luther tanulmányozásánál nagyon kísért ennek a hibának veszedelme. Mert akárhogy ítéljenek is jelentőségének értékes vagy káros volta felett, az kétségtelen, hogy a legnagyobb emberek közé tartozik, akiket ismerünk; mert el kell ismerni, hogy bámulatosan nagy hatások indultak ki belőle. A keresztyén egyház első korszaka óta annak életébe és mindabba, ami vele összefügg, senki sem nyúlt bele oly átalakító befolyással, mint Luther. Akármily nagy részt tulajdonítunk is ebből a kor különös viszonyainak, az is tény, hogy művének a legnagyobb szellemi és világi hatalom birtokában levő ellenfelek vad és kíméletlen ellenállásával kellett megküzdenie, és csak azok ellenére tarthatta fönn magát. Tehát elsősorban őneki magának tudható be, hogy oly óriási átalakulást tudott fölidézni.
De ha az emberiség legnagyobbjai közé tartozik, akkor már eleve föltehetjük róla, hogy
jelleme nem lesz oly egyszerűen áttekinthető. Mert mennél jelentékenyebb valamely személyiség, annál több olyan ellentétes vonást egyesít magában, melyről különben hajlandók volnánk azt hinni, hogy kölcsönösen kizárja egymást.
Ezért, ha nagy emberekkel állunk szemben, mindig az a veszély fenyeget, hogy csak egyik oldalát vesszük észre sajátos jellemüknek és figyelmen kívül hagyjuk azt a másikat, mely amazzal látszólag összeegyeztethetetlen. És még inkább így van ez, ha olyan tulajdonságokat fedezünk fel bennük, melyek által messze kimagaslanak kortársaik fölé. Egy-egy ilyen vonástól elkápráztatva, nem tudjuk jellemüket a maga egészében látni.
Fokozza ezt a veszélyt azután az is, hogy egy-egy hatalmas személyiségre, ha felismertük valamiben a rendkívüliségét, nem tudunk többé tárgyilagos nyugalommal tekinteni, hanem felébred bennünk vele szemben vagy a vonzódás, vagy az elidegenülés érzése. Mind a szeretet pedig, mind a gyűlölet könnyen lehetetlenné teszi számunkra, hogy azonkívül, ami az illetőben vonzott vagy eltaszított bennünket, észrevegyünk mást is, ami esetleg lényegesen más megítélésére vezetne. Meggyőződésünk szerint a Lutherről készült jellemrajzok is nagy mértékben megsínylették ezeket a nehézségeket.
Viszont, amikor valamely kiváló személyiség egyik jellemvonásával szemben félreismerhetetlenül világosan kidomborodik, egy azzal ellentétes másik is, akkor az a veszély fenyegeti a szemlélőt, hogy egyik odalt sem engedi teljes erejében érvényesülni, hanem, hogy mégis egy-
séges képet nyerjen, annyira letompítja mindkettőt, hogy végül kényelmesen összeegyeztethetók. Ennek következtében a kép színtelen, erőtelen és senkit sem ragad meg. – ilyenkor a rajz semmiben sem hű az eredetihez. Az előbb említett egyoldalú jellemzés legalább egyes vonásokat lényegükben véve híven tüntetett fel; de az utóbbi esetben, még mielőtt hozzákezdenek a festéshez, élettelen szürkeségbe olvasztják össze a különböző színeket.
Luthert is utolérte az ilyenfajta kezelés. De az igazán nagyokat éppen az jellemzi, hogy bennük a legföltűnőbb ellentétek is megférnek egymás mellett. Minden sajátosságuk, amikor föltűnik, gyöngítetlen erejében bontakozik ki, s a következő pillanatban talán annak épen az ellentéte mutatkozik éppen olyan tisztán.
Miért olyan utolérhetetlen művésze a zenének Bach János Sebestyén? Mindenekfölött azért, mert a legellentétesebb hangulatokra is fogékony, és azokat egyaránt ki tudja fejezni a zene nyelvén. Az, aki csak passiói zeneműveit ismeri, ha először hallja karácsonyi oratóriumát, lehetetlennek fogja tartani, hogy mindkettő ugyanannak az embernek alkotása legyen. De mert Bach tisztán át tudta érezni és ecsetelni tudta a megdöbbentően sötétet éppúgy, mint az ujjongóan gyönyörűségeset, azért Mátó-passiója is ment marad a reménytelen pesszimizmus hangjaitól és karácsonyi oratóriuma is ment marad a való világgal nem számoló optimizmus féktelenségeitől.
Sok nagy ember megértéséhez értékes segítséget nyújtanak azok a rajzok és festmények,
amiket egykorú művészek készítettek róluk. Luthert is megörökítették így. De sajnos, nem próbálta ki rajta művészetét egy olyan nagy mester se, aki ellentéteket is egyesítve tudott volna kifejezésre juttatni egy képen. Meg kell elégednünk azzal, amit egy idősb Kranach Lukács tudott nyújtani. De ha összehasonlítjuk a reánk maradt Luther-arcképeket, oly nagy különbségek tűnnek föl közöttük, hogy szinte lehetetlen bennük ugyanarra a férfira ismernünk – és mégis helytelen volna akármelyiküket is teljesen elhibázottnak tartani. Nyilvánvaló, hogy a művész Luther jellemének mindig csak egyik oldalát tudta visszaadni. Ha az egész Luthert akarjuk magunk előtt látni, egymás mellé kell állítanunk a különböző ábrázolásokat, és meg kell próbálnunk azokat képzeletünkben egy képpé összeilleszteni.
Hasonlóképpen lehetetlen feladat volna Luther jelleméről egy vonással olyan képet rajzolni, amely mindenki számára világos és összhangzatos volna. Kénytelenek leszünk személyiségének egyes oldalait meglehetősen élesen kidomborítva külön-külön föltüntetni, nem törődve közben azzal, hogy lehetséges lesz-e majd ezeket az ellentmondó tulajdonságokat mégis egy személyben egyesítve elgondolni.
Két dolog szabja meg az ember jellemét: veleszületett természete és átélt tapasztalatai. Hogy mennyire és milyen eredménnyel akarja értékesíteni a szerzett élményeit, az tőle magától függ. Ezen fordul meg az is, hogy mennyiben akarja veleszületett természetét igenleni és mennyiben tagadni; mit akar abban ápolni és
mit akar leküzdeni. Lutherről különősképpen elmondható Kantnak az az állítása, hogy "a szilárd jellemet szerezni kell, még pedig mintegy robbanás által, mely az ingatag állapot megunása után egyszerre következik be. Fel kell tenni, hogy a jellemnek ez a megszilárdulása felejthetetlenné teszi az ember számára ezt a robbanást és azt az időpontot is, melyben végbement benne ez az átalakulás. Talán csak kevesen vannak, akik ezt a forradalmat harmincadik évük előtt megpróbálták és még kevesebben, akiknek negyvenedik évük előtt sikerült jellemükben megszilárdulni.
Luthernél az előbbi huszonkét éves, az utóbbi harminc éves korában történt meg. Két fordulóponttal találkozunk életében, amelyeknél erős elhatározással önálló útra lép. Az első a kolostorba való belépése, l5~M-ben; ez merész szakítás volt egész addigi életével, amennyiben új célt tűz ki maga elé, azt ti., hogy akármilyen áron is "kegyelmes Istent találjon." A második fordulópontnál megvilágosodik előtte, hogy ezt e célt a megkezdett rögös úton nem érheti el. Biztos léptekkel új útra tér tehát, melyet többé nem hagy el soha. Erről a forró harcok után átélt és egész életére és működésére döntő kihatású óráról ő maga ezt írja: "Úgy éreztem, mintha tökéletesen újjászülettem volna és nyitott kapun át magába a paradicsomba léptem volna. Mindjárt egészen más képet mutatott az egész Szentírás." Felnyílt előtte a Róm 1,17. szavainak értelme: "Az Evangéliumban Istennek igazsága jelentetik ki, amint meg van írva: Az igaz ember pedig hit-
ből él." "Amennyire irtóztam azelőtt ettől a szótól: "Isten igazsága", olyan szeretettel magasztaltam most föl ezt a mindennél édesebb szót. Így hát valósággal a paradicsom kapuja volt ez számomra." (1) Annyira váratlanul érte és olyan átalakító hatással volt reá ez a felvillanó belátás, ez a vallásos élmény, hogy meg volt győződve róla: "Ezt a tudományt csak maga a Szentlélek adta belém." (2)
Így tehát Luther jelleme, amennyiben azt az ő tulajdon elhatározásai alakították, tisztára vallási meghatározottságú, és csak aki így, vallási hősként igyekszik őt fölfogni, értheti meg igazában.
Rendkívül sajnálatos, hogy csak nagyon keveset tudunk Luther jelleméről a kolostorba való belépése előtti időből, valamint szüleiről és általában elődeiről. Nem vagyunk tehát abban a helyzetben, hogy világosan megállapíthassuk, hogy mi volt öröklött és mi volt szerzett tulajdona a kiemelendő jellemvonásokból. Csak néhány ponton tetszik át később is az eredeti természeti – jellem, amelyet részben megtartott, részben átalakított, részben pedig új akaratiránya által leküzdött.
De akármilyen erélyes volt is Luthernél a múlttal való ez a kétszeri szakítás, mégsem jelentette azt, hogy minden addigit kiküszöböl magából, mint ahogy nem egy nagy embernél megtörtént. Gyakran előfordul, hogy az ifjú, amilyen messze csak lehet, elveti magától a gyermekkor sajátosságait, s a férfi is az ifjúkoréit, különösen akkor, ha az egyik életkorból a másikba való átmenet "forradalomszerűen"
megy végbe. Ennek azonban nem kellene így lennie. A gyermeknek, hiányosságain és tökéletlenségein kívül, melyeknek el kell maradniok az új korszakban, vannak előnyei is, amelyeknek feláldozása komoly veszteség. Ezeket meg lehet és meg kell tartani. A férfiúnak az igazi férfias jellemvonások mellett díszére válhatnak a gyermekség és az ifjúkor értékes és kedves tulajdonságai is. Teljes és összhangzatos csakaz a jellem lehet, amelynek ez sikerült.
Luthert az ilyen ritka emberek közé számíthatjuk. Ő, akit mindenekfölött férfiasságáért csodáltak meg, sok tekintetben igazi gyermek és igazi ifjú tudott maradni. Nem csoda tehát, ha olyan jellemvonásokat találunk benne együtt, amelyeket egymást kizáróknak tartottunk volna. És talán éppen ennél a sajátságos összetettségénél fogva gyakorol sokakra olyan hatalmas vonzó erőt.
JEGYZETEK.
(1) Erl. O. v. a. 1,23.
(2) Erl. 58,369. sk. Nem lehet most kétség afelől, hogy ez a döntő jelentőségű óra vagy az 1512. év végére, vagy az 1513. év elejére esett.