ELSŐ FEJEZET.

1.

Luther képének egy olyan vonását vesszük legelőször szemügyre, mely mindenkinek azonnal föltűnik, aki foglalkozik vele.

"Most meg kell halnom!" Ebben a meggyőződésben jelenik meg Luther 1518-ban Augsburgban a hatalmas bíboros és pápai követ, Kajetán előtt. Jól tudja, milyen sok fordul meg azon, hógy ezt az embert, ki kezében tartja sorsát, meg ne sértse. Nem is mulaszt el semmiféle tiszteletnyilvánítást, ami egy ilyen nagy úrral szemben kötelező volt. Leborul előtte arcával a földre. Amikor fölszólítják, hogy álljon föl, még térdenállva marad. Csak egy második kegyes intésre egyenesedik föl egészen. Azután bocsánatot kér, ha netán meggondolatlanul követett volna el vagy tanított volna valamit. De amikor tanításaira fordul a tárgyalás, olyan fesztelen nyíltsággal kezd beszélni, mintha ügyet sem vetne arra, hogy veszélyes helyzetében vajon milyen benyomást tesznek szavai. – Ami belsejében fölbuzog, annak tekintet nélkül a következményekre, azonnal szabad folyást enged szavaiban.


10

A pápai követ kijelenti, hogy a zsebében egy pápai brévét hozott magával, mely azt parancsolja, hogy Luther egyszerűen vonja vissza tanításait. Az erre azt kéri, hogy előbb hadd nézhesse meg ezt a brévét. Nyilván kételkedik a követ őszinteségében. De hogy meri ezt kifejezésre is juttatni? Amikor Kajetán egy korábbi pápai bullára hivatkozik, Luther kijelenti, hogy az a Szentírás ítélete szerint kétértelmű és elferdített. A követ egy későbbi beszélgetés alkalmával parancsoló hangú dörgedelemmel támad reá, az egyszerű szerzetesre. Erre Luther annyira félretesz minden tekintetet, hogy megfeledkezik ellenfelének minden magas rangjáról és címéről, és az egyszerű polgári érintkezés hangján szólítja meg ("Ihr"). Kajetán kifejti előtte, hogy a pápai bulla az egyház gazdagsága alatt Krisztusnak és híveinek érdemeit érti. Luther félbeszakítja és azt az ellenvetést teszi, hogy a bulla nem azt mondja, hogy ezek az érdemek képezik ez egyháznak gazdagságát, hanem azt, hogy ezek szerezték az egyház gazdagságát. A bíboros zavarba jön és más tárgyra akar áttérni. De Luther közbeszól és lángolva tör ki: "Főtiszteletűségtek csak ne gondolja, hogy mi németek nem tudjuk a grammatikát! Némi különbség van e között: "gazdagságnak lenni" és eközött: gazdagságot szerezni"!" Tehát a nagy olasz tudós és egyházfejedelem még a grammatikában sem járatos! Később maga Luther "bizony eléggé tiszteletlennek" nevezte ezt a kijelentését. De nem fojthatta magába. Miért nem? Talán a pillanat izgatottságában elvesztette önuralmát? Vajon,


11

ha elég ideje lett volna a higgadt megfontolásra, elrejtette volna gondolatait? Semmi esetre sem. Mert még olyankor is, amikor elég ideje van a gondolkozásra, amikor például levelet vagy könyvet ír, sohasem tud magában megtartani semmit se, amit gondol és érez.

Az elgondolható legnagyobb meggyaláztatás terhe alatt, mind a pápai, mind a birodalmi átoktól sújtva, kénytelen a Wartburgban elrejtőzni. Ott arról értesül, hogy a leghatalmasabb egyházfejedelem, akinek uralma alá ő maga is tartozik, Albrecht mainzi érsek és választófejedelem, hallei székhelyén ismét búcsút hirdettetett, hogy fényűző életmódja miatt megürült pénztárát megint megtöltse. Luther egy iratot akar ezellen kiadni. Választófejedelme, Bölcs Frigyes, megtiltja ezt neki. Megkísérli tehát, nem tudná-e levél útján rábírni az érseket a búcsúkereskedelem beszüntetésére. Milyen hangon kell megírnia ezt a levelet, ha csak valamennyi diplomáciai okosság is van benne? Bizonyára ajánlatos a legnagyobb óvatosság. Mert tudomására hozták azt is, hogy téves ítéletet alkotott magának az érsekről. Az érsek egyáltalán nincs ellenséges érzülettel az evangélium ügye iránt. Ha tehát levelével nem akarja elrontani a dolgot, legföljebb alázatosan és enyhén utalhat arra a veszedelemre, amelyet ilyen izgatott időkben fölidézhetne a már nagyon sokaktól keményen elítélt búcsúárúsításnak fölelevenítése.

De mit olvasunk levelében? Már – úgymond – kétszer hiába figyelmeztette levél útján az érseket; most megkísérli még harmadszor is.


12

"Fejedelmi kegyelmességtek most Halléban megint felállította ezt a bálványt (a búcsúkereskedelmet), mely megrabolja az együgyű keresztyének pénzét és lelkét. Meg kell tennem, amit a keresztyén szeretet parancsol, nem törődve még a pokol kapuinak fenyegetésével sem, annál kevésbé érsekekével és bíborosokéval. Azért hát arra kérem alázatosan fejedelmi kegyelmességteket, ne vezesse félre és ne fossza ki a szegény népet; viselkedjék úgy, mint püspök, ne pedig úgy, mint ragadozó farkas." Ugyanaz az Isten, aki az előbbi, Tetzel által űzött bűnbocsánatárulásból olyan nagy tüzet támasztott, "ugyanaz az Isten él még most is, ebben ne kételkedjék senki se! Ért Ő ahhoz is, hogy hogyan kell egy mainzi bíborossal szembeszállani, még ha négy császár oltalmazná is. Csak ne gondolja fejedelmi kegyelmességtek, hogy Luther meghalt! Bátran és jókedvvel fog támaszkodni arra az Istenre, aki a pápát is megalázta, és olyan táncot kezd a mainzi bíborossal, amilyent még nem sokan láttak". Ha be nem szüntetik a búcsúárusítását, Luther keresztyén kötelességének fogja tartani az érseket nyilvános iratban "megtámadni és az egész világnak bemutatni, hogy milyen különbség van püspök és farkas között." "Ezek után fejedelmi kegyelmességtek tudja, hogy mihez igazodjék és mi szerint járjon el. Kérem tehát és várom fejedelmi kegyelmességtek pontos és gyors válaszát két héten belül. Mert két hét múlva megjelenik a hallei bálvány ellen írt könyvecském, ha nem kapok közönséges [azaz a nyilvánosságnak is szóló] választ".


13

Hogyan írhat Luther ilyen hangnemben? Egyszerűen azért, mert nem tud másképen írni, mint ahogy érez és gondolkozik. Az érsek ismeri már ezt a tulajdonságát. És retteg tőle. S olyan választ küld, amilyent nem is tartanánk lehetségesnek. "Levelét megkaptam és kegyelmesen és szívesen elfogadtam". Az okot, ami Luthert írásra indította, már rég beszüntették. "Úgy szándékozom viselkedni, ha Isten úgy akarja, amint kegyes keresztyén és lelki fejedelemhez illik. Ezért hűségesen könyörgök és kívánom, hogy mások is könyörögjenekek. A testvéri és keresztyén feddést pedig el tudom viselni." (3)

Nem járt ily nagyszerű eredménnyel Luther példátlan nyíltszavúsága egy más esetben. Korának leghíresebb tudósa a humanista Erasmus volt. Luther közösségben érezte magát vele annyiban, hogy ő is küzdött az egyház életében levő bizonyos visszásságok ellen, és sokat tett a megcsontosodott skolasztikus teológia kiszorítasára a keresztyénség eredeti forrásainak tanulmányozása által. De elválasztotta őket egymástól a keresztyénség lényegének különböző fölfogása, ami lehetetlenné tette Erasmus számára azt, hogy Lutherhez csatlakozzék. Mégis nagyon megszomorította Luthert az, amikor 1524-ben megtudta, hogy a nagy tudós, kinek ő maga is sokat köszönhetett, egy iratot készült ellene kiadni, s ezzel nyíltan fellép az evangéliumi tan támadójaként. Levelet írt tehát neki, hogy ettől a szándékától lehetőleg eltérítse.

Milyen gondolatok vezették e levélírásnál? Nézete szerint ezt nem várhatta el Erasmustól,


14

hogy az ő ldalán harcoljon. Ehhez nem volt a nagy humanistának sem elég bátorsága, sem eléggé teljes ismerete az evangéliumi igazságról. De éppen azért lett volna kötelessége, hogy ne elegyedjék a harcba. Ha most, mindamellett, hogy sokban megegyezik Lutherrel, mégis tollat ragad ellene, erre csak hatalmas katolikus pártfogóinak hízelgő kérései bírhatták rá.

De hát mindezt, amit Luther így gondol, csak nem fogja megírni? Hiszen tudja, hogy "a humanisták királya", akit a legnagyobb egyházi és világi hatalmasságok hízelegve vesznek körül s akit milliók csodálnak, mint valóságos csodáját a bölcsességnek, a legmagasabbfokú hiúságban szenved? Emiatt a gyöngesége miatt rendkívül érzékenyen kell, hogy érintse, még ha csak halványan sejteti is Luther, amit most felőle gondol. De Luther csak úgy tudná elhallgatni gondolatait, ha egyáltalán nem írna neki. Mert amit egyébként írhatna neki, az csak diplomatikus hazudozás volna. Luther pedig mást nem tehet, mint kimondani a teljes igazságot. Ha ez nem hozza meg a kívánt eredményt, mert nagyon keserű benyomást tett, akkor inkább ír hiába, mintsem hogy tettesse magát. Ezért hát ezt olvassuk levelében: "Mivel látjuk, hogy Istentől még nem adatott néked annyi bátorság, hogy azon szörnyűségek ellen, melyek ellen küzdenünk kell, te is bízvást és bátran síkra szállj, nem is gondolunk arra, hogy olyasvalamit kívánjunk tőled, ami meghaladja erőidet és korlátaidat. Nem, gyöngeségedet és Istentől nyert adományaid mértékét elviseltük és tiszteletben tartottuk. Mert azt


15

nem tagadhatja az egész világ, hogy a tudománynak, mely által eljuthatunk a Biblia igazi tanulmányozására, felvirágozása és előmenetele általad adott nagy és dicsőséges ajándéka Istennek számunkra. Ezért sohasem kívántam, hogy a néked kijelölt tevékenységedet elhagyd, vagy elhanyagold és a mi táborunkhoz szegődjél. Mert, ámbár ügyünknek szellemed és tudományosságod által sokat használhatnál, mégis, miután nincs meg hozzá a bátorságod, jobb, hogyha csak a néked adatott adományok által szolgálsz néki. Csak egyért aggódtam: hogy netalán elleneseink által reávétetnéd magadat arra, hogy írásaidban megtámadd tanításainkat, és hogy akkor mi kénytelenek lennénk szemtől-szembe ellened állani. A mi ügyünk úgy áll most, hogy nemigen kell félteni, még ha teljes erejével Erasmus küzdene is ellene. De hogyha nem tudsz és nem mersz már nyíltan mellette színt vallani, legalább ne nyúlj hozzá, és maradj a magad munkája mezején. Ezt meg akartam mondani néked, hogy irántad való őszinte érzületemet megmutassam abban az óhajtásban, hogy vajha adna az Úr nagyhírű nevedhez méltó lelket is beléd. De ha ezt még nem akarná az Úr, egyelőre legalább arra kérlek, hogy ha többre nem vagy képes, maradj csak szemlélője a mi tragédiánknak. Legalább ne nyújts ellenségeinknek segítséget. Mindenek fölött pedig ne írj ellenem könyveket, amint hogy én sem fogok kiadni semmit ellened. Elég volt már a harapásból. Most arra kell vigyáznunk, hogy kölcsönösen föl ne emésszük egymást". (4)


16

Amikor ez a levél eljutott Erasmus kezéhez, az már meglehetősen előrehaladt Luther elleni vitairatával, sőt bőkezű pártfogójának, VIII. Henrik angol királynak, akinek unszolására fogott végre hozzá ehhez a munkához, már mutatványt is küldött belőle. De még ha korábban érkezett volna is a levél, akkor is csak felingerelte volna a szüntelen dicshimnuszokhoz szokott Erasmust, ahelyett, hogy szándékát megváltoztatta volna. Luther azonban, ha csak meg nem akarta tagadni természetét, nem írhatott másképpen.

Nem csak ellenfeleivel szemben vág ki mindent, amit érez. A Wartburgon értesül arról a rajongó áramlatról, mely Wittenbergben magával sodorta híveit. Lelkiismeretbeli kötelességének tartja, hogy útnak induljon oda, hogy lehetőleg lecsendesítse a vad hullámokat. Közli ezt a szándékát választófejedelmével, Bölcs Frigyessel is, akinek a wartburgi rejtekhely oltalmát köszönhette. A választófejedelem megtiltja neki a Wittenbergbe való visszatérést, mert akkor nem oltalmazhatja őt többé. Luther megtagadja az engedelmességet. Út közben válaszol a választófejedelemnek. Kijelenti, hogy "mindig különös szeretetet és vonzalmat érzett iránta minden fejedelemség és fensőbbség között," és hogy jól tudja, hogy "most is a legjobbat akarja". De aggodalmaskodásában mégsem láíhat mást, mint hitének hiányosságát. Bizonyos, hogyha ezt így nyíltan megmondja fejedelmének, mélyen megbánthatja vele. Ezt ő maga is jól tudja. És mégis így ír: "Ezt abban a hiszemben írom fejedelmi kegyelmességteknek


17

hogy fejedelmi kegyelmességtek jól tudja, hogy sokkal magasabb oltalom alatt megyek Wittenbergbe, mint amilyen a választófejedelemé. Nincs is szándékomban fejedelmi kegyelmességtektől oltalmat kérni. Sőt úgy tartom, hogy én inkább oltalmazhatom fejedelmi kegyelmességteket, mint ahogy az oltalmazhatna engem. Mert akiben legerősebb a hit, az nyújthatja a legjobb oltalmat. Mivelhogy tehát úgy érzem, hogy fejedelmi kegyelmességtek még nagyon gyenge a hitben, egyáltalán nem tekinthetem fejedelmi kegyelmességteket annak a férfiúnak, aki engem megoltalmazhat vagy megmenthet". A választófejedelem, aki eddig hatalmas védelmében részesítette, azt hiszi, hogy még keveset tett az ügyért, és azt kérdezi, hogy mit tehetne még? "Alázatosan ezt felelem: fejedelmi kegyelmességtek máris nagyon sokat tett, és jobb ha nem tesz semmit. Mert Isten nem tűrheti és nem akarja tűrni, hogy akár fejedelmi kegyelmességtek, akár én, aggodalmaskodjunk és szorgalmaskodjunk. Azt akarja, hogy hagyjuk Őreá a dolgot; ezt és semmi egyebet! Igazodjék tehát fejedelmi kegyelmességtek eszerint. Ha fejedelmi kegyelmességtek hisz ebben, akkor biztonságban lesz és békessége lesz. Ha nem hisz, én mégis hiszek, és meg kell hagynom fejedelmi kegyelmességteket aggódásában és gyötrődésében, amit szenvednie kell minden hitetlennek. Ha hinne fejedelmi kegyelmességtek, meglátná az Isten dicsőségét. De mivel még nem hisz, nem is látott még semmit." Ezeket írja abban a tudatban, hogy "soha életében nem írt ilyen keményen más nagy úrnak". (5)


18

De amit gondol, azt nem zárhatja belsejébe, akármi legyen is a következménye.

Ugyanezzel a kíméletlen nyíltsággal találkozunk a nyilvánosságnak szánt írásaiban is. Soha sem rejti el sem hitét, sem aggódását, sem kételyeit; sohasem titkolja el haragját, megvetését vagy gyűlöletét. Még az a kérdés sem jut eszébe sohasem, hogy mindazt, amit érez, nem lehetne-e kissé letompítva, enyhítve kifejezni. S ugyanígy van másokkal való szóbeli társalgásában is. Azt a benyomást nyeri itt az ember, hogy szív és nyelv között olyan összeköttetés van Luthernél, hogy minden rezgés, mely amabban titkon megindul, azonnal napfényre kell, hogy jöjjön az utóbbi által. Őt is megközelítette néha a kísértés, hogy zárt vessen a szájára. De csak másoknak sürgető rábeszélése vetette lelkébe ezt a gondolatot, és nagyon kevés kivételtől eltekintve, ő mindig mereven visszautasította azt. Ő mindig fel akarja tárni legbensejét. Mindazt, ami abban megvan, ő valósággal létezőnek tekinti, s azért szabad utat is enged neki, ha csak nem látja egyenesen bűnös dolognak, amit kötelessége volna megsemmisíteni.

Amikor halála után többen megengedhetőnek tartották már, hogy kiadják beszélgetéseit, amelyeket barátai az asztal mellett feljegyeztek, mégsem mertek mindent teljesen a nyilvánosságra bocsátani. Szükségesnek tartották egyes személyek fölé, akikről gyakrabban nyilatkozott, az "N. N." megnevezés leplét borítani, valamint egyebeket is elhagyni, vagy csak halványan sejtetni. De Luther nyilatkozatainak egy tekin-


19

télyes sorával szemben, amelyet pedig a nyilvánosságra hozatalra legkevésbé tartanánk alkalmasnak, egyáltalán semmi korlátot nem állítottak maguk elé a kiadók; ti. mindazzal szemben, amit Luther magamagáról mondott. Jellemének megértése végett pedig rendkívül nagy értéke van épen ezeknek a följegyzéseknek. Mert olyan feltűnő, sőt megdöbbentő az a kíméletlen nyíltság, mellyel kifejezésre enged jutni mindent, amit másokról gondol, hogy szinte hajlandók volnánk azt önteltségre, gőgre vagy a szeretet és igazságérzet hiányára visszavezetni. Ettől azonban megóv az a megfigyelés, hogy ugyanolyan szókimondó a nyelve akkor is, amikor róla magáról van szó.

Ellenfelei végtelen sok rosszat tudnak róla mondani. De – amennyiben nem egyszerűen koholt vádak ezek, – honnan vették értesüléseiket? Ha csak arra volnának utalva, amit kortársai – beleértve legelkeseredettebb ellenségeit is – mondanak el róla, akkor egész vádanyaguk végtelenül szegényes volna, vagy pedig egészen bebizonyíthatatlan rágalom lenne. Csaknem kizárólag őtőle magától tudták meg mindazt, ami kedvezőtlent föl tudnak hozni ellene.

De mi indíthatta Luthert arra, hogy így megmezítelenítse magát? Nem tartozott ő azok közé, akik szeretnek gyöngeségeikről beszélni, hogy így az alázatosság híréhez jussanak, vagy akik azért emlegetik régi ballépéseiket, hogy mostani kiválóságuk annál fényesebben kitűnjék. Ilyen hangot sohasem találunk vallomásaiban. Aminthogy másokról is csak akkor mondja


20

ki nyíltszavú ítéletét, ha azt hiszi, hogy azzal valakinek szolgálatot tehet, úgy ilyen vallomásait is az a kívánság váltja ki, hogy másoknnk javát szolgálja velük. De ilyenkor nem kerülnek semmi küzdelmébe és olyan fesztelenül beszél, mintha valami egészen közömbös távolálló személyről volna szó.

Amikor egy pap, Musa Antal, "egyszer szívből elpanaszolta neki, hogy nem tud maga hinni abban, amit másoknak predikál," Luther így felelt: "Istennek legyen hála és dicséret, hogy mások is így vannak vele! Azt hittem, csak én vagyok így!" A tudósítónk eltalálja ennek a "vallomásnak" indító okát, amikor hozzáteszi: "Ezt a vigasztalást soha életében nem felejthette el Musa". (6) Más alkalommal amiatt panaszkodott valaki előtte, hogy nem tud az örök életben olyan bizonyossággal hinni, mint amilyennel Pál ír haláláról szólva. Luther így nyugtatta meg: "Valójában én sem tudok, sajnos, olyan erősen hinni benne, mint ahogy prédikálni és írni tudok róla, és amint mások gondolják rólam, hogy oly erősen hiszek benne". (7)

De hagyjuk most azt a sok ilyenfajta nyilatkozatot, amitől bizalmas baráti körben beszélgetve nem tartózkodott Luther. Itt, ahol jól ismerték, s ahol az ilyen vallomásokat nem értették félre, még érthető az ilyen nyíltság. De nyilvános írásokban és prédikációkban mégis óvakodni szokott az ember ilyesmiktől. Ilyenkor meggyőződésének szilárdságával igyekszik az ember másokra hatást gyakorolni és gondosan őrizkedik attól, hogy a maga hitének és életének gyöngeségeit felmutassa. De Luther egy-


21

általán nem ismer ilyen önmaga iránti tekintetet. Ha azt hiszi, hogy ezzel segítségére van másoknak, képes minden habozás és minden szépítgetés nélkül nyilvánosan feltárni mezítelen valóságát.

Egyik nyilvános írásában arra int, hogy semmiféle újítást ne kezdjenek, amíg nem egészen bizonyosak annak isteni jogosultsága felől. Mert különben még ha a hagyományossal való szakítás valójában teljesen Isten akarata szerint való volt is, nehéz kételyek gyötörhetik az embert, hogy vajon helyesen cselekedett-e? S hogy ne tekintsék ezt valami csekélységnek, minden tartózkodás nélkül leírja azt, ami pedig sokak előtt, kik ilyen küzdelmeken nem mentek át, úgy tűnhetett föl, mint hite bizonytalanságának a bizonyítéka: "Ó, mennyi kínnal és fáradozással tudtam nagynehezen igazolni lelkiismeretemet még a Szentírás megalapozásával is, hogy nekem egymagamnak föl lehetett lépnem a pápa ellen! A szívem milyen gyakran remegett és feddőzött és hányta a szememre az ő egyetlen, legerősebb érvüket: "Csak te vagy okos? A többiek mind tévednek és olyan hosszú idő óta tévedtek? De hátha te tévedsz és vezetsz félre tévedésekbe oly sokakat, akik mindörökre elkárhoznak?" (8)

Vagy fönt áll a szószéken. Hogy azokat megnyugtassa, akik fájdalommal érzik, hogy mily nehéz nekik "a hitet oly tisztán felfogni," képes arra, hogy miután nagyon világosan és kétségtelen bizonyossággal cáfolta a cselekedetek érdeméről szóló római tant és felmagasztalta a bízó hitnek dicsőségét, minden tartóz-


22

kodás nélkül kijelentse az egybegyűlt hallgatóság előtt: "Én most már idestova húsz esztendeje prédikálom ezt és foglalkozom vele olvasással és írással, úgy, hogy méltán kitisztulhattam volna már [ti. a cselekedeti megigazulásból]. Mégis érzem, hogy még mindig hozzám tapad a régi szenny, hogy szeretnék Istennel alkudozni és valamit magammal hozni is, hogy kegyelmét az én szentségem fejében közölje velem, és nem akar átmenni a vérembe, hogy magamat tisztán kegyelemre kell megadnom. Pedig így kell lennie és sehogy máshogy". (9)

Vagy pedig az istentelenek hamis biztonságától akarja óvni hallgatóit, "akik azt hiszik, hogy az ördög a tenger fenekén van". Nyomatékosan meg akarja mutatni nekik, hogy "az ördög nincs messze tőlünk", hanem minden jót igyekszik megakadályozni úgy a világiakban, mint a lelkiekben. Hogy azonban a komoly keresztyének se váljanak sohase vigyázatlanokká, hozzáteszi: "Én magam gyakran érzem az ördög tombolását bennem. Van idő, amikor hiszek és van idő, amikor nem hiszek". (10) Még azok előtt is, akik "igazi keresztyének, akik erősen ragaszkodnak ahhoz, hogy Krisztus önmagát odaadta bűneinkért," a kísértés idején "elhomályosítja (az ördög) Krisztust és szemük elől elrejtheti és szívükből kitépheti a kegyelem igéjét. Amit mondok, azt részben magam tapasztaltam." (11) Sőt még akkor is, amikor a 6. parancsolat elleni vétkezés kísértéseiról beszél! Arra inti hallgatóit, hogy ne bízzanak a maguk erejében, hanem hívják segítségül Istent a kísértéseikben. Tartózkodás nélkül kijelenti: "Jól tudom


23

én, hogy mint van ez! Önmagamban nincs annyi erőm, hogy meg tudnám tartóztatni magamat!" (12) Mindenesetre nem kellett attól félnie, hogy wittenbergi hallgatói, kiknek napról-napra a szemük előtt folyt le feddhetetlenül tiszta élete, félreértik szavait. De melyik másik prédikátor mondja ki ily nyíltan, hogy ismeri az ilyen kísértéseket is?

Egész életében csak néhányszor fordult elő, hogy Luther, engedve barátai kérésének, nem mondott ki mindent, amit gondolt. Azért tette, mert szolgálni vélt ezzel az ügynek, amit képviselt. De ilyenkor utólag mindig keservesen megbánta, hogy nem követte mindenestől fogva belső indíttatását.

Életének egy képe sem oly közismert és híres, mint wormsi szereplése. Rettenhetetlensége, meggyőződéseihez való, semmit sem tekintő hűsége fölülmúlhatatlannak látszik előttünk. De Luther maga? Ő utólag a legnagyobb bosszankodással gondolt vissza wormsi magatartására. Még pedig azért, mert – nagyon kíméletes és engedékeny volt, mert "elfojtogatta lelkét", vagyis nem követte csakis legbenső természetét. Jellemző az is, hogy Luthernek idevágó nyilatkozatait vagy észre sem vette az utókor, mintha nem komolyan mondta volna, vagy talán mint érthetetleneket mellőzte azokat, pedig Luther több ízben nyomatékosan kiemelte: "Sokszorosan megbántam". Úgy látszik, nem tudták utánaérezni a teljesen korlátlan nyíltság utáni vágyat, ami ez önvádjában kifejezésre jut, – oly szokatlan jelenség az.

A wormsi birodalmi gyűlésre azzal az eltökélt


24

szándékkal ment el, hogy semmit vissza nem von, hanem nyíltan és bátran vallást tesz hitéről, mint a Szentíráson alapuló kétségtelen igazságról. De legjobb akaratú és legérettebb ítéletű barátai figyelmeztették, hogy rossz benyomást tesz majd, ha meggyőződéseit mint kétségtelen bizonyosságokat állítja oda, tehát kizárja még a lehetőségét is annak, hogy tévedett tanításaiban; míg ellenben sokaknál teljes megértésre fog találni, sőt helyeslésüket és támogatásukat is meg fogja nyerni, ha csak azt jelenti ki, hogy nem vonhat vissza semmit se mindaddig, amíg tévedéséről meg nem győzik. Mert annyira már meg volt törve akkor a középkori gondolkozásmódnak uralma, hogy az egyházi hatalom követelményeivel szemben a vak önalárendelés eszménye széles körökben elhomályosult, sőt az ember erkölcsi kötelességének tartották, hogy lelkiismeretét kövesse, tehát meggyőződéseit se adja föl addig, amíg azok téves voltát be nem látta. Kérlelték tehát Luthert, hogy úgy beszéljen, hogy "ne nyakasnak, hanem alázatosnak és tiszteletteljesnek" lássék. S ő engedett a rábeszélésnek. A császár s a birodalmi rendek előtt tartott beszédében kijelentette: "A legkészségesebben hajlandó leszek minden tévedést, ha ilyenről meggyőznek, visszavonni, és magam leszek a legelső, aki könyveimet tűzbe vetem". Arra a további fölszólításra, hogy feleljen röviden: visszavonja-e tanításait vagy nem, – így válaszol: "Ha nem győznek meg a Szentírás bizonyságaival vagy világos érvekkel, akkor az énáltalam idézett Írások legyőzöttje vagyok, és lelkiismeretem az Isten Igéjének foglya. Vissza


25

nem vonhatok és nem is akarok visszavonni semmit, mert a lelkiismeret ellen cselekedni nem tanácsos és nem helyes."

Bátran beszélhetett így, mert meg volt győződve, hogy senki sem cáfolhatja meg tanításait. De éppen ezt a meggyőződését nem mondotta ki nyíltan. Ellenkezőleg: elleplezte azzal a kijelentéssel, hogy azt, amit tévesnek bizonyítanak tanításaiban, kész visszavonni. Amit tehát mondott, az igaz volt, és kinek jutna eszébe a legkisebb hibát is találni benne? De ő maga, amikor később elég ideje volt a nyugodt megfontolásra, bűnnek tekintette ezt a viselkedését. Mert nem mondott ki mindent a birodalmi gyűlés előtt, amit gondolt. Már ezt is úgy tekinti, mint természetének, "lelkének" ellentmondót; úgy tekinti, mint igaztalanságot. Sőt annyira vádolja emiatt lelkiismerete, hogy amikor egy esztendővel utóbb egy olyan csapás éri, mely tulajdon szavai szerint nagyobb fájdalmakat szerzett neki, mint a pápásoknak "és velük minden ördögöknek" minden ellenségeskedése, és mely csaknem "megölte szívét és megbénította ellankadt lelkét", ebben némileg megérdemelt büntetést lát. Úgy érzi, hogy nem egészen ártatlan abban a rajongó mozgalomban, mely wittenbergi hívei között is kitört. A wormsi döntő pillanatban "jó barátok kedvéért elfojtogatta lelkét, és nem tett erőteljesebb bizonyságot tirannusai előtt." Ezzel elismerte annak lehetőségét, hogy tanításaiban tévedések találhatók. Ezért egyes követői, amíg őt a wartburgi fogság távoltartotta a színtérről, följogosítva érezhették magukat arra, hogy egyes dolgokban


26

eltérjenek tanításaitól és bizonyos újításokat vigyenek keresztül, őnélküle, aki által pedig eljutottak evangéliumi nézeteikre, sőt anélkül is, hogy egyáltalán megkérdezzék véleményét. Fedezhették magukat azzal a gondolattal, hogy hiszen ő maga sem bizonyos tanításai felől. Oly mélyen bűnnek érzi teljes vélekedésének ezt az elhallgatását, melyért "ez az Evangéliumot meggyalázó wittenbergi játék" igazságos büntetés, hogy a jövőbe tekintve, csak egy teszi "csüggedetlenné és bátorságossá": "Amint nem bizakodunk jótettünkben, úgy nem is kétségeskedünk bűneink miatt. Hanem hálát adunk Istennek, hogy a mi hitünk hatalmasabb, mint akár a jótett, akár a bűn. Mert a minden irgalmasságok Atyja nem fából való, hanem élő Krisztusban tanított meg hinni, aki képes felállítani és megtartani minket, még ha ezer és még ezer bűnbe esnénk is minden órában. Ebben semmit nem kételkedem!" (13) Ilyen vigasztalásra volt Luthernek szüksége, amikor egyszer a legjobb szándéktól vezetve, mások könyörgésére elmulasztotta a teljes nyíltságot.

Ugyanez a hajlama, hogy egész szívét kiöntse, érvényesül Istenével szemben is. Még imádságaiban sem törekszik arra, hogy valamilyen ünnepélyes hangot használjon. Amikor Melanchthon betegágya mellett szenvedélyes izgalom fogja el amiatt, hogy "az ördög Istennek ezt a szerszámát oly gyalázatosan tönkretette" és a halál karjaiba sodorja, oly fesztelenül és szépítés nélkül bele tudja vinni még imádságába is lángoló haragját és azt a meggyőződését, hogy nem nélkülözhetné az Isten


27

ügyében ezt a bajvívó társát, hogy maga is így tekint vissza reá: "Volt mit hallania akkor az Úr Istennek; mert az ajtaja elé dobtam a zsákot [azaz: kijelentettem, hogy nem bírom már a terhet] és a fülébe rágtam minden ígéreteit, amiket elő tudtam sorolni a Szentírásból, hogy meg kell hallgatnia, ha azt akarja, hogy ígéreteiben bízhassam." (14)

A wormsi birodalmi gyűlés napjaiból fennmaradt számunkra egy imádsága, amit egy este ellestek. Mily hihetetlen leplezetlenséggel tárja Isten elé hangulatait, amikor így imádkozik: "Milyen különös is ez a világ! Hogy sodródik tova és hogy futja pályáját, a széles utat a pokol felé, ahová az istentelenek tartoznak és csak azt nézi, ami pompázó és hatalmas, nagy és erős, és aminek tekintélye van! Ha én is arra tekintenék szememmel, akkor már végem volna, a harang már megkondult fölöttem és az ítéletemet már kimondották! Ó, Isten, ó, Isten, én Istenem, állj Te mellém a világnak minden okosságával és bölcsességével szemben! Tedd meg! Meg kell, hogy tegyed! Éppen Te! Hiszen nem az én ügyem ez, hanem a tied. Hiszen a magam nevében nincs itt mit keresnem, és semmi dolgom a világ e hatalmas uraival. Hiszen én inkább jó, csöndes napokat kívánnék és háborítatlanságban élnék! Nem hallasz, én Istenem?! Halott volnál? Te nem halhatsz meg. Te csak elrejtőzöl! Nem Te választottál-e engemet erre? Kérdezlek, amint biztosan tudom. Nos, hát legyen a Te akaratod. Mert én soha életemben nem akartam ily nagy urakkal szembeszállani. Uram, hol késel? Én


28

Istenem, hol vagy? Jövel, Uram, én kész vagyok életemet is odaáldozni, türelmesen, mint a bárányka! (15)


Ez az ösztönszerű hajlandóság a belső tartalom és a külső kifejezés teljes összhangban-tartására nem csak beszédeiben, hanem egész viselkedésében is megnyilvánul.

Luthernek – és Ecknek Lipcsében, a régi egyetemi városban tartott disputája a legfőbb egyetemi ünnepségeken szokásos méltóságteljes formalitások és pompa teljes kifejtése közepette ment végbe. Wittenberg felől az új irányzat nevezetes emberei kocsin vonultak be a városba, élükön a Rector Magnificentissimus, Barnim pomerániai herceg és kíséretükben kétszáz lándzsás és alabárdos diák. Mindenfelől nemcsak nagyhírű teológusok, hanem apátok, grófok, aranygyapjas lovagok is egybeözönlöttek, hogy az ünnepélyes alkalomban részt vegyenek. Az ország fejedelme, György szász herceg is fokozta az ünnepélyességet azzal, hogy fiával együtt megjelent. Az egyetemen elhangzott üdvözlő beszéd és a Tamás-templomban tartott mise után a fényes menet felvonult a Pleiszenburg nagytermébe, melyet drága szőnyegekkel dúsan kidíszítettek. Az énekkar zenekar kíséretével reázendített a régi zsolozsmára: "Jövel Szentlélek...", miközben a jelenlevők mind térdre borultak.

Milyen feszült várakozás bilincselhette ie az egész gyülekezetet, amikor végre a hatalmas írásai, és ellenségei ellen intézett fenyegető támadásai által világhíressé lett teológiai professzor,


29

Dr. Luther Márton föllépett a szószékre, hogy megvívja azt a harcot, mely esetleg eldönti az ő és hívei sorsát! Ha valaha, akkor bizonyára ezzel a várakozásteijesen reátekintő fényes hallgatósággal szemben helyénvaló volt a méltóságteljes és ünnepélyes magatartás, a fellépés öntudatos nyugalma és biztonsága. Ha Luthernek valaha eszébe juthatott az az alapjában nagyon igaz mondás, hogy "a világ annyira tart, amenynyire magadat tartod", akkor kétségtelen ez az óra volt alkalmas erre.

De ő? Mosellanus, lipcsei professzor elmondja nékünk, milyen benyomást tett reá Luther föllépése. Felrója neki annak az "óvatosságnak" hiányát a vitatkozás közben, amely, mielőtt szólna, megfontolja, hogy milyen szavakkal arathatna diadalt ellenfelei fölött. Sajnálkozással említi "ellenfelei bírálatának nagyon is mardosó modorát", mert Luther haragjának és bosszúságának tüzét teljesen szabad lángolásban engedi kitörni. Egyáltalán "semmi sztoikus nincs rajta, sem komor büszkeség." Nem burkolódzik a másoknál szokásos tudományos nyugalom és fölényesség köntösébe. Egyszóval egészen úgy viseli magát, mint amilyen, és nem akar többnek látszani, mint amennyi. "A baráti érintkezésben tud vidáman, derülten csevegni, eleven és biztos és mindig derült arcú" (16), mintha nem a legnagyobb kérdésekkel vívódó professzor volna. Szinte hihetetlen, mily kevéssé gondol arra, hogy ebben az ünnepélyes gyülekezetben minden szem rajta függ, és hogy viselkedését a legapróbb részletekig megfigyelik. Amikor felmegy az emelvényre, magával visz a


30

szószékbe egy kis virágcsokrot, mely a kezében volt, sőt a tárgyalások közben el-elnézegeti – és gyönyörködik illatában! Az ujján pedig ezüstgyűrű van, amelyen még valami fölismerhetetlen apróság csüng! Hogy ezt a gyűrűt nem vette le, mikor fölment a szószékbe, az oly föltűnést keltett, hogy egyesek azt sugdosták: abban a kicsiny tokban hordja magánál az ördögöt! Az ilyen apró mozzanatok is értékes vonások, ha meg akarjuk rajzolni az egész Luther képét.

Nem csoda, ha egy oly világban, melyben mindig inkább a külszín dönt, mint a belső tartalom, ezzel annyira ellentétes természete miatt Luthert annyiszor lebecsülték, sőt egyenesen megvetették. Aleander pápai követ, kinek szakadatlan és semmiféle eszköztől vissza nem rettenő fáradozásaival végre sikerült kimondatni Wormsban a császári átkot erre az eretnekre, azt jelenti Rómába erről az "ördöngös bolondról", hogy föllépésének modora miatt elvesztette még azt a tiszteletet is, amiben addig részesült; nézése, beszéde, cselekvése, modora, járása goromba, nyers. A császár, amikor meglátta Luthert, mélységesen csalódott, és így fejezte ki megvetését: "Ez ugyan nem tesz engem eretnekké!" Nem is tartotta lehetségesnek, hogy azok a híres iratok, melyek ez eretnek neve alatt megjelentek, valóban az ő művei. Mások is, akik olvasták hatalmas írásait, ugyanígy ítéltek, amikor alkalmuk volt egyszerű, természetes viselkedését megfigyelni. Még tizennégy évvel később is, amikor már senkinek sem lehettek kétségei Luther rendkívüli képességei


31

felől, Vergerio pápai küldött, aki Wittenbergben beszélt Lutherrel, azt a jelentést írhatta Rómába, hogy az ő neve alatt megjelent műveket lehetetlen, hogy mind ő írta volna. (17)

Luther maga is jól tudta, hogy mesterkéletlen modorán sokan megütköznek. Gyakran fölvetette magában azt a kérdést, hogy nem kellene-e inkább a világ módjára óvatosabb tartózkodást és hallgatagabb előkelőséget magára öltenie. De aztán fölismerte, hogy ez ellentétben állana Istentől kapott sajátosságával, és mint minden színlelés halálos ellensége, megmaradt a maga modoránál.


Az ilyen sajátos jellemnek természetesen vannak olyan következményei is, amelyek kellemetlenül érintik a szemlélőt. Mivel Luther hoszszasabb megfontolás nélkül kimondja mindazt, amit érez és gondol, előrelátható, hogy élénk szelleme olykor bőbeszédűvé teszi. Amikor könyvet ír pl., – gondoljunk arra a példátlanul nagy és sokoldalú munkásságra is, melynek terhe reánehezedik, – nem készít előbb részletesen kidolgozott tervezetet. Ezért nem mentes ismétlésektől és elkalandozásoktól. Természetesen elég éles az esze és elég világos az emlékezőtehetsége, hogy nagy vonásokban mégis bizonyos terv szerint haladjon. De sokszor megesik vele az, amire a régi mondás utal: "Rövidebb lettem volna, ha több időm lett volna." Nem mindig tud óvakodni bizonyos terjengősségtől. Gondolatoknak olyan bőségével rendelkezik ugyan, és olyan élvezetes formába tudja öltöztetni, hogy nem illethető az üres szócséplés vádjával. De


32

Luther, nyílt és túlhajtó modorával, maga is ezt az ítéletet mondotta ki magáról: "Inkább rétor és fecsegő vagyok." Melanchthonnal hasonlítja össze magát, aki "kurtábbra fogott", mint ő, s aki tudományos tömörségével és szabatosságával tűnik ki. "Nem szeretem a zsoltár-magyarázataimat. Hosszú fecsegés az egész. Régebben úgy tudtam beszélni, hogy agyonbeszélhettem volna az egész világot. Többet tudtam azelőtt egy szál virágról fecsegni, mint most egy egész rétről" (18)

Egy másik hátránya annak a természetének, hogy megfontolás nélkül kifejezi mindjárt azt, amit pillanatnyilag gondol, abban nyilvánul, hogy sokszor, ha valamely dolognak éppen az egyik oldala foglalkoztatja, nincs tekintettel annak másik oldalára, s ezért egyoldalúan nyilatkozik. Beszélgetéseinek és írásainak mai olvasóját természetesen megmenti az ilyen nyilatkozatok félreértésétől az, hogy összehasonlíthatja azokat más nyilatkozataival. És mennél alaposabban tanulmányozza valaki Luthert, annál nagyobb csodálkozással fogja tapasztalni, hogy valahányszor megütközött Luthernek valamilyen egyoldalú nyilatkozatán, egyebütt mindig megtalálta annak világos kiegészítését. Ellenségeinek azonban nagyon kényelmessé tette ezzel Luther, hogy írásaiból vett idézetekkel hajmeresztő tévtanokat és kiáltó ellentmondásokat olvassanak a fejére.

Ha bűnei miatt kesergő és kétségbeesett embereket akar megvigasztalni, s ezért azok figyelmét el akarja fordítani az isteni törvény fenyegetéseitől és rá akarja irányítani Isten


33

kegyelmére, képes így írni: "A tíz parancsolatot egészen el kell vetnünk szemünk elől és elménkből." Más alkalommal azután a másik oldalt domborítja ki: "A tíz parancsolatot minduntalan hirdetni kell. Mert szívünk istentelen és gyönge." (19)

Vagy a Bibliáról képes ezeket írni: "Nem írtak e földön még világosabb könyvet a Szentírásnál. Olyan az minden más könyvhöz képest, mint a nap minden más világossághoz képest." Máshol azonban így szól: "Mint ahogy a Jordánnak megvannak a kanyargásai, úgy, hogy egyes helyeken meg sem lehet közelíteni, "úgy a Szentírás is kanyargó és mély víz, úgy hogy nem is mindenki értheti meg, hanem gyakran tehetetlen vele szemben az olvasó." (20) Másutt természetesen eléggé világosan megmagyarázza, hogy mennyiben és kinek számára érthetetlen a Biblia. De az ilyen egyoldalú beszédmodor miatt mindig sokan lesznek, – nemcsak rosszindulatú bírálói, hanem elfogulatlan olvasói között is, ha nem eléggé járatosak írásaiban, – akik megbotránkoznak egyes nyilatkozatain.

Van egy harmadik hátránya is! Luther az alsóbb néposztályból származott. És élete első évtizedeiben, eltekintve a Cotta családnál Eisenachban töltött rövid időtől, nem is volt alkalma műveltebb társasággal érintkezni és csiszoltabb beszédmodort elsajátítani. A kolostori évek sem igen nyújtottak erre alkalmat. Abban a korban pedig olyan nyíltsággal beszéltek olyan dolgokról, amiket a mai művelt ember legfeljebb orvosa előtt említ meg, hogy ahhoz hasonlót ma még a nép legalsóbb rétegeinél is csak ritkán és aránylag szelídebb fokon lehet tapasztalni.


34

Mivel pedig Luther egyébként sem teszi sohase szájára a kezét, korának ez alól a mi ízlésünket sértő nyíltszavúsága alól sem képez kivételt. Ő is minden tartózkodás nélkül emleget nemi dolgokat, az anyagcserére tartozó és más eféle dolgokat.

Mathesius ugyan, aki Wittenbergban tanult és gyakorta volt asztaltársa Luthernek, határozottan azt állítja, hogy sohasem hallott Luther szájából "szemérmetlen beszédet." (21) De ezzel csak azt akarja mondani, hogy Luther sohasem beszélt ledér, trágár módon nemi dolgokról. És ezt az ítéletet minden, amit az "asztali beszélgetésekből" tudunk, fényesen igazolja is. Mint ég és föld, úgy különbözik e tekintetben Luther modora sok művelt katolikus kortársáétól. (22)

De mégis sokan megütköztek Luther nyers kifejezésmódján, mert volt annak a kornak is sok olyan írója, akinél nyomát sem találjuk az ilyesminek. Azonban az ilyen bírálat nem bírta őt ara, hogy tapintatosabban fejezze ki magát, hanem ellenkezőleg: annál inkább, szándékosan érvényre juttatta azt a sajátosságát. Mert természetéből kifolyólag nem tartotta helyesnek, hogy az ember ne merje kimondani azt, amit mindenki tud és gondol. Az ő fölfogása szerint az a társadalmi illem, mely megtiltja, hogy beszédünk erre a magában véve tiszta területre lépjen, hazugságot tartalmaz, mert mintegy annak a gyanúnak árnyékát veti természeti berendezettségünkre, mintha az valami tisztátalan volna. Ez ellen akar tiltakozni ellenkező irányú viselkedésével. Igazolását látta e fölfogásának a Biblia leplezetben beszédmodorában. Amikor


35

egyszer egy ilyen ótestamentumi helyről beszélt, gúnyosan hozzáfűzte: "Erről most senkinek sem szabad nyíltan beszélnie. Annyival tisztább lett a mi fülünk még a Szentlélek szájánál is. Szégyelljük magunkat, amikor nem is volna mit szégyellni; és nem szégyelljük magunkat, amikor volna mit szégyelnünk." (23) Nem tűrhette a nemi dolgokra való burkolt célozgatást, ami Kant kifejezése szerint "megengedi a képzeletnek, hogy a sötétben kószáljon."

Annál inkább megmarad nyers, előttünk már tisztességtelennek látszó beszédmodoránál, mert jelleménél fogva mindig azon van, hogy mindent a maga nevén nevezzen és mindenre a legmegkapóbb képet használja. Meggyőződése szerint pedig sok minden, ami ellen harcolnia kell, olyan alávaló, hogy a legnagyobb megvetést érdemli meg. Jellemezni akarja például egyes ellenfeleit, akik a maguk szennyében rendkívül jól érzik magukat, vagy akik mély gyönyörűséggel élvezik azt az állítólagos bölcsességet, amit kiadtak magukból. Ilyenkor meg nem állhatja, hogy ne használja a "disznó" képét. Ha egy pápa öntelten büszkélkedik valamely nagyhangú rendeletével, amely pedig Luther ítélete szerint nem más, mint a benne kavargó felfuvalkodás megnyilvánulása, akkor jellemzésül az anyagcsere területéről veszi hasonlatait. Mindez csak sértően érintheti mai ízlésünket.

Végül, Luthernek nagyszerű élcelő tehetsége volt, erős hajlama volt tehát ennek a képességének az érvényesítésére is. De a legszellemesebb ember sem képes arra, – ha másért nem, már a rajta is erőt vevő fáradság miatt


36

sem – hogy mindig csak csodálatos és mély gondolatokat termeljen. Olykor egy-egy élce rosszul sül el. Ha aztán, mint Luthernek, az a hajlama, hogy mindent ki is vág, amit elgondol, élcelődése gyakran lapossá és ízetlenné válik. S így különösen olyanokra, kiknek nincs érzékük a tréfa iránt, a "bohóc" benyomását teszi. Nem csoda, hogy ez többször megtörtént a beszédes Lutherrel is. A méltóságosabb Melanchthon is megbotránkozott rajta. Amikor Luther megházasodott, azt a reménységét fejezte ki, hogy az új "életmód majd méltóságteljesebbé teszi, úgy, hogy elhagyja azt a bohóckodást, amelyet gyakran kifogásoltunk benne. Mert, új sorral új mód jár, mondja a példaszó". (24)

Melanchthon is tehát csak a komoly méltóságnak bizonyos hiányáról beszél. Illetlenséget nem vet a szemére. Ő is így ítélt Lutherről. "Beszéde mindig kedves volt, és amint Szent Pál kívánja a keresztyénektől, igaz, tisztes, igazságos, nemes, barátságos, kellemes, – mindnyájan, és sok más idegen ember is, aki látta és hallotta őt, ezt a bizonyságot kell hogy tegyük róla". (25)

Mások persze kedvezőbb véleménnyel voltak Luther élcelődéseiről. Cordatus például az asztali beszédek följegyzésénél azt mondja, hogy aki azokat lemásolja, adózzék dicsérettel ővele együtt "nemcsak a komoly és teológiai, hanem a látszólag enyelgő és könnyelmű [nyilatkozatokért] is". (26)

Luther maga is fölvetette egyszer magában azt a kérdést, hogy helyes-e ez a fesztelenség? De mert nem láthatott benne egyenesen bűnt,


37

igaztalanságnak tünt fel előtte az, hogy ne juttassa nyílt kifejezésre a maga természetes sajátosságát. Utalt egyszer arra, hogy sokan milyen tartózkodó, előkelő modort kívánnak meg egy hírneves teológustól. De "nekem ez nem adatott meg", – mondotta. Természetesen sokakban megütközést keltett ezzel. S így érthető, hogy egy betegsége alatt "bocsánatot kér azokért a könnyelmű beszédekért, amelyeket gyakorta szólott, hogy gyenge testének kedvetlenségét elűzze szívéből, de nem rossz lelkiismerettel". (27)

De fölgyógyulása után is a régi maradt.

Ő már nem akart más színben föltűnni, mint amilyen valójában volt. Nem mintha megfontolás útján jutott volna erre az elvre és öntudatosan követte volna. Csak akkor esett gondolkozóba fölötte, amikor mások hibáztatták érte. Inkább önkéntelenül megnyilvánuló sajátossága volt ez egyéniségének.

Nem lehet kétséges, hogy melyik életkornak sajátos tulajdona ez a jellemvonás. A még mesterséges nevelés alá nem került gyermek szokta ilyen nyíltan adni önmagát. Szavai, arcjátéka, tettei, – mind őszinte megnyilvánulásai bensejének. Még semmit sem tud a tettetett komolyságról. Szabad folyást enged önnön lényének. Még nem tanulta meg, hogy óvatosan hallgasson arról, amiről a felnőttek nem beszélnek. Ezért aztán nem egyszer "enfant terrible" lesz az egészen máskép viselkedő környezet számára. Ez a gyermeki lelkület az, amit Luther későbbi élete folyamán sem vetkőzött le. Igazi férfiú, akiben semmi gyermekes nincss, de aki mégis igazán gyermekies.


38

A férfiúi és a gyermeki lelkületnek erről a kapcsolatáról természetesen különbözőképpen lehet ítélni. De mindenesetre rendkívüli nagyság rejlik abban is, ha egy férfi gyermeki nyíltságot és természetességet mer tanúsítani. Mert mi az oka annak, hogy oly sokan magukra öltenek olyan méltóságot, ami belső értéküknek sehogysem felel meg? Éppen belső hiányaikat akarják ezzel palástolni. Luther csodálta V. Károly császárt a hallgatagsága miatt. De miért burkolózott az sok mással együtt ebbe az előkelő némaságba? Mert jól tudta, hogy ha szólana, elárulná ürességet. Luthernek nincs szüksége látszatra. Ő megteheti, hogy szépítés nélkül olyannak mutatkozzék, mint amilyen. Mert ő valóban nagy. És nagyságához éppen ez is hozzájárul, hogy ő mindig egészen önmaga. Mert benső igazvolta nyilatkozik meg abban.


2.

Amint másokat nem akar Luther tévedésbe ejteni, úgy maga is ment akar maradni attól. Ha azt akarja, hogy mindenki úgy lássa őt, mint amilyen valójában, ő is mindent úgy akar látni, amint az igazában van. Ha korunk egyik előnyös jellemvonásaként a valóság iránti érzékét magasztalták, Luthert méltán tekinthetjük az újkor előfutárának. A huszadik századnak bizonnyal sok tekintetben jobb eszközei vannak a valóság megtalálására, mint a tizenhatodiknak. De azt a vágyat, hogy az ember megragadja a valóságot és csakis a valóságot és


39

más által ne vezettesse magát, nem egyhamar találjuk meg másoknál oly erősen és oly tisztán, mint Luthernél. Ezért tűrhetetlen reá nézve minden bizonytalanság. Mindenáron bizonyos akar lenni az objektív igazság felől.

Erasmus, az ünnepelt tudós, akit ma megint sokan úgy tüntetnek föl, mint az újkor előfutárát, Luther ellen írt vitairatában többek között kifejti, hogy ő hajlik a szkeptikusok vélekedése felé, akik szerint nem lehet semmit biztosan állítani. A Bibliában is, úgymond, sokféle van a világos erkölcsi utasításokon kívül, aminek igazi értelmét nem lehet biztosan tudni. Tehát nem szabad vallási bizonyosságra kívánkoznunk. Ezt a felfogást Luther hevesen elutasítja. Így felel reá: "Nem úgy áll a keresztyén ember szívének dolga, hogy ne találná örömét a bizonyosságban. Ellenkezőleg: ha nem találja örömét benne, nem igazán keresztyén. Nekünk keresztyéneknek semmi közösségünk nincs a szkeptikusokkal és akadémikusokkal, hanem igenis van a hite felől nyakasságig bizonyos Pállal. Hányszor hangoztatja, kérlek, a lelkiismeretnek ama "plerophoriáját", vagyis legbizonyosabb és legszilárdabb meggyőződését! A keresztyén embernek így kell szólania: A szkeptikusok álláspontja valóban nem tetszik nekem. Ha gyarló természetem korlátai megengednék, nem csak a Szentírás felől volnék mindenütt, minden részében bizonyos, hanem a legtökéletesebb bizonyosságra óhajtoznám még olyan dolgok felől is, amik nem tartoznak az üdvösségre, s amikről nem tanít a Szentírás. Mert micsoda nyomorúságosabb a bizonytalanságnál?"


40

Ezért örvend oly ujjongva annak, hogy az üdvösségre tartozó kérdésekben lehetséges bizonyosságra jutni: "A Szentlélek nem szkeptikus. És nem is valami bizonytalan sejtést vagy puszta vélekedést írt a mi szívünkbe, hanem hatalmas, nagy bizonyosságot, mely biztosabb és szilárdabb, mint maga az, hogy élünk és mindaz, amit átélünk." (28)

Az objektíve valóságos láthatatlannak ilyen személyes megragadásáért olyan könyörtelen küzdelmet vívott magában, amilyenre csak az alkuvást nem ismerő igazságszeretet képesíthet. Azt az öntudatot, hogy ő nem, olyan, mint amilyennek lennie kellene, s hogy ezért nincs kegyelmes Istene, nem igyekezett valahogy elfojtani magában vagy elleplezni maga előtt, hanem oly mélységesen és teljesen átérezte, hogy annak kényszere alatt lemondott mindenről, ami egyébként az életet tartalmassá és értékessé tette számára, s a vidám, szabad diákéletet és jövendőjének minden ragyogó tervét felcserélte a komor, magányos, nélkülözésteljes kolostori élettel. Azt az egyet akarta kiküzdeni, ami hiányzott neki: Istennek és akaratának szeretését. Önszeretetének megtagadásával és mindenfélének, ami nehéz és visszataszító volt számára, önkéntes elvállalásával akarta ezt megszerezni. Mert így tanulta: ha az ember mindent megtesz, amit megtehet, akkor megkapja az Isten iránti szeretetet.

Ő mindent megtett, amit tehetett. Tehát csak nyugodt lehetett maga felől? Milliók és milliók így találták meg őelőtte megnyugvásukat, így szerzetestársai is mind. De ő nem.


41

Sokkal őszintébb volt önmagával szemben, semminthogy eltitkolhatta volna önmaga elől, hogy azt az egyet, amin minden egyéb megfordul, az Isten iránti szeretetet valójában még sem bírja. Látta és nem leplezgette maga előit, hogy még mindig vétkezik. Kicsiny, mindennapi bűnök voltak ugyan, úgy hogy rendfőnöke, Staupitz, kinek elpanaszolta, csak "baba-bűnöknek" nevezte. De akár kicsinyek voltak, akár nagyok, az Ő igazlátó szemében mégis bűnök voltak. Meggyónta őket, hogy bűnbocsánatot nyerjen. De úgy tanulta, csak akkor nyernek bűnei bocsánatot, ha eléggé megbánta őket. Ezért becsületes lelkiismerete szünetlenül azzal a kérdéssel gyötrődött, hogy vajon elég erős-e a bűnbánata? Szerzetestársainak elpanaszolta lelki kínjait... Maga Staupitz is fejét csóválta: "Magister Martine, ezt nem értem!" Ha mégoly sokan megnyugtatták is lelkiismeretüket azzal, hogy minden tőlük telhetőt megtettek, ő mégis csak fölsóhajtott: "Mikor leszel már végre igazán kegyes, és mikor teszel eleget, hogy kegyelmes Istent kaphass?!" Néha ugyan olyan boldog volt kegyes érzelmeiben, hogy már azt hitte: bírja az Isten iránti szeretetet. De igazságszeretete azután ismét azt súgta neki, hogy ezt a szeretetet csak "képzelte", hogy ez csak "erőltetett, színlelt" szeretet volt. (29) Mert lelkiismerete újra vádolta és újra föl kellett kiáltania: "Ó, én bűnöm, én bűnöm!" Hét esztendeig folyt ez a rettenetes vívódás. Bámulatos, hogy Luther nem hagyta abba, hanem elég igazlelkű maradt, hogy csak az igazság előtt hajoljon meg.


42

Végre fölgyult sötétségében a fény. Megtalálta Istennek bűnt megbocsátó kegyelmét, mely mindenkit, aki hittel megragadja és magát általa megragadtatja, megtölt az Isten iránti szeretettel. Így hát elérte célját. De nem, sokkal nagyobb volt a tiszta igazságra való sóvárgása és önmaga iránti őszintesége, hogy csakhamar világosan ne látta volna, hogy ez új megismeréssel szemben mily sok minden össze fog omlani, amit úgy tanítottak neki, mint keresztyénséget. Az új úton való előnyomulásnak ez éveiben két dolgot kell csodálnunk benne.

Már jóval, mielőtt megtalálta az Evangélium igazságának ezt a magvát és velejét, sok minden úgy tűnt föl előtte a katolikus egyházban, mint "képtelenség és Krisztusnak ellentmondó." De ezekkel a gondolatokkal sohasem lépett mások elé, hanem egy évtizednél hosszabb ideig megfékezte azokat, engedelmeskedve a Biblia szavának: "Ne bízzál a te okosságodban". (30) Ugyanez az aggodalom, hogy netalán olyasmit támadna meg és döntögetne, ami mégis igazság, később is vezérli eljárását. Csak nagyon fokozatosan, lépésről-lépésre következik be az átöröklött tévedések leküzdése. Nem engedi át magát egy újonnan fölfedezett igazságnak és nem lép föl vele nyilvánosan mindaddig, míg egészen nem bizonyos felőle. Ismeretlen dolog előtte az újdonságnak hajhászása, a rombolásnak hősi szenvedelme, vagy az a büszke öröm, hogy öntudatos önállósággal szembehelyezkedett a hagyományossal és annak szószólóival. Csak egy vágy ég benne: az igazságnak izzó


43

sóvárgása. Az ebből származó fokozatos előhaladással megszerezte ellenségeinek azt az örömöt, hogy nagy fáradság nélkül ellentmondásokat bizonyíthatnak reá korábbi és későbbi műveiből. De megmentette ez őt attól a szégyentől is, hogy bármit is, mint elhamarkodott állítást, vissza kelljen vonnia tanításából.

Csodálhatjuk továbbá fokozatos fejlődésében ezt is: átöröklött vallási tárházában semmi sincs, ami akár oly régi, akár oly tiszteletreméltó, akár oly egyetemesen elfogadott és magasztalt volna, hogy lemondana annak alapos megvizsgálásáról. Mondották ugyan, hogy tanításaiban sok középkori fölfogást megtartott. De még ha nem is alaptalan az a szemrehányás, kétségtelen, hogy Luther semmit sem hagyott meg pusztán közömbösségből vagy megszokásból, vagy a régiség iránti tiszteletből, hanem csak akkor tartott meg bármit is, ha a Szentírásban bizonyságot talált amellett.

Így például a katolikus fölfogáshoz való ragaszkodásnak nevezték azt is, hogy meg volt győződve, hogy az úri szent vacsorában kenyérnél és bornál többet nyer. És bizonyos, hogy amikor ezt a hitét a "rajongók" észokaival szemben védelmezte, nem átallotta a középkorban kigondolt érveket is fölhasználni. De azt, hogy nem csatlakozott a reformátusok fölfogásához, csakis az idevágó bibliai helyek nagyon komoly megvizsgálásán alapuló személyes meggyőződése, vagyis föltétlen igazságszeretete okozta. Mert, amint ő maga elmondja, akkor, amikor először vizsgálódott komolyan az úri szent vacsora jelentése fölött, szíves örömest fogadta


44

volna, ha valaki bebizonyította volna neki, hogy csak bort és kenyeret vesz magához benne az ember. Hiszen világos volt előtte, hogy a bibliai úri szent vacsorának milyen elferdítése a katolikus mise, és milyen könnyen föl lehetne azt tárni mindenki előtt, ha sikerül bebizonyítani, hogy Krisztus testének és vérének az úri szent vacsorában való jelenlétéről szó sem lehet. Ezzel lehetne "a pápaságra a legnagyobb csapást (den grössten Puff) mérni." Mi gátolta tehát, abban, hogy a magáévá tegye ezt a fölfogást? 1524-ben ezt írja: "Ha öt évvel ezelőtt valaki meggyőzött volna arról, hogy a sakramentumban nincs más, csak kenyér és bor, az nagy szolgálatot tett volna nekem. Sőt még ma is, ha valaki alapos érvekkel bebizonyítaná, hogy egyszerű borról és kenyérről van itt szó, mindig hajlandó vagyok rá, amennyire az én Ádámomat érzem, [vagyis természetes hajlamom szerint]. De fogva vagyok és nem szabadulhatok ki. A szöveg [Krisztus szavai] olyan hatalmasan áll itt és semmiféle beszéddel nem engedi kiszakíttatni magát lelkemből". (31)

Nem ismeri tehát sem a régihez való ragaszkodó szeretetet, sem a gyűlölt pápaság elleni puszta ellenzékieskedést. Csak egyet akar, az igazságot, akár kedvére való az, akár nem.

És milyen őszinte önmagával szemben épen ebben is, hogy oly világosan felismeri és oly nyíltan bevallja önmagának és másoknak, hogy mi volt tulajdonképpeni indító oka az úri szentvacsora hagyományos fölfogásával szemben érzett idegenkedésének! Aki közelebbről ismeri ezeknek a reformációi küzdelmeknek a történetét, az


45

jól tudhatja, hogy Rómának milyen sok támadóját indította föl alapjában véve a puszta ellenzékieskedő hajlam, akik azonban ezt a helytelen indító okot sohasem vallották be önmaguknak. Luthernél ezzel szemben, akár elvet, akár megtart valamit, az igazságszeretet bizonyul az egyetlen döntő hatalomnak.

Ez az igazságszeretete súlyos belső küzdelmekbe sodorta. Visszatekintve arra az időre, amikor világosságot igyekezett deríteni az úri szent vacsorára, ezt írja: "Olyan kemény lelkitusáim voltak akkor, és úgy vívódtam és gyötrődtem, hogy bizony szívesen kiszabadultam volna már belőle." Természetesen mindenki beszámolhat ilyen tapasztalatokról, akit sem restsége nem késztet arra, hogy megmaradjon a réginél, sem hiúsága nem csábít arra, hogy igazi ok nélkül új nézeteket állítson föl. De aligha találunk még valakit, akinek olyan nehéz küzdelmei voltak ekörül, mint Luthernek, s aki még akkor is, ha már bizonyossá lett valamely igazságról, még mindig úgy fölújította volna a kérdést, hogy vajon nem tévedett-e? Sohasem akart Luther magával elhitetni olyan bizonyosságot, melynek nem volt igazán birtokában.

Említettük már 1522-ben tett vallomását, mely szerint a pápaság elleni föllépésénél gyakorta azt kérdezte a lelkismerete, hogy csak ő volna okos? * Természetesen hozzáfűzte, hogy az Isten bizonyos Igéje által megszilárdult a szíve, úgy, hogy "nem reszket már." De ezzel még egyáltalán nem múltak el a vívódások, az

* Lásd fönnebb, a 21. lapon.


46

aggódó töprengések, hogy vajon nincsenek-e tévedések hitében? Mindig visszatértek, valahányszor újabb mozzanatokat fedezett föl átöröklött hitében, amelyek nem egyeztek meg a Szentírással, vagy valahányszor egy-egy olyan érvvel találkozott akár önmagában, akár mások ellenvéleményeiben, amely ellentmondani látszott az ő meggyőződésével. Hogy mily gyakran támadták meg e kételyek és mily kínosak voltak e harcok, azt mi már nem érezhetjük át, akik gyermekkorunktól kezdve ismerjük az evangéliumi igazságokat, s akik oly hatalmas bizonyságát láttuk azoknak sokakban. Luther azonban teljesen át volt itatva a katolicizmus szellemétől, és annyira átengedte magát annak, hogy mintegy "ittas volt a pápa tanításaitól, sőt elmerült azokban és kész volt a legvégsőre is, mindazokat leölni, akik csak egy szócskában is megtagadnák az engedelmességet a pápával szemben." (32) Ha valakinek ma kell szakítania a fölötte teljesen uralkodó átöröklött tévelygéssel, erős támaszt talál erre mindazokban, akik már előtte megtették ugyanezt. De Luthernek, mint elsőnek keltett búcsút mondania annak a szellemnek, melyet addig gyönyörrel szívott magába. S mihelyt meg merte tenni a legelső lépést, elárasztotta őt a támadóknak viharzó ellentmondása. Igazságszereteténél fogva mindent mélyen és világosan meglátott és átérzett, amit ellene föl lehetett hozni. Inkább akarta, amíg kellett, a bizonytalanság kínjait szenvedni, mint valaminek a bizonyosságával eláltatni magát. Sőt oly szorgalmasan előkeresett őszinteségében mindent, amit tanítása ellen lehetne vetni, hogy


47

egyszer kijelentette, hogy ő még sokkal "hegyesebb argumentumokat" is tud, mint amilyeneket katolikus ellenfelei "ismernek és fölhozhatnak". (33) De viszont ugyanez a határtalan igazságszeretet el is segítette minden viharon át a világosságra és bizonyosságra.

Ez a fáradhatatlan önvizsgálata nemcsak a katolikus egyházi tantól eltérő nézeteire terjedt ki. Voltaképpen semmit sem rejtett el maga elől, ami hitét tévesnek bizonyíthatná, még akkor sem, ha az a végső alapigazságokat fenyegette megingatással.

Barátainak megvallotta egyszer: "Az ördög gyakran olyan argumentumokat hozott elő nékem, hogy már nem tudtam, van-e Isten vagy nincs". (34) És mindjárt hozzáteszi: "Ha az Isten Igéje nélkül talál engem az ördög és elgondolom a törököt, pápát, fejedelmeket, mindjárt tüzes nyilai vannak, amiket belém lövöldöz. De ha a Szentírást ragadom meg ellene, győztem." Úgy látszik, az a kérdés okozott neki fájdalmas kételyeket, hogy hogyan lehetséges, hogy van Isten, amikor a törökök olyan kegyetlenségeket követnek el a keresztyénségen s a pápa és a fejedelmek oly büntetlenül üldözhetik az evangéliumi igazságot és hirdetőit. Amint egyfelől nem űzte el magától egyszerűen az ilyen kételyeket, hanem bebocsátotta őket szíve bensejébe, úgy másfelől nem is hagyta tovább élni ott őket, hanem nem nyugodott meg, míg a Szentírás segítségével – melyben megismerjük az igaz Istent és világkormányzását – győzelmesen nem kerekedett föléjük. Igazságszeretetének jutalma mind szilárdabb bizonyossága


48

lett, mely képes volt dacolni a leghevesebb viharokkal is.

Ha jól rajzoltuk meg Luthernek egyéniségét, fölmerül ezek után a kérdés: hogyan lehetséges hát, hogy katolikus ellenfelei mindenkor "ős-hazugot" láttak benne?

Nos, ezt a vádat mindenki ellen fölemeiik, aki vallási tévedések ellen könyörtelen nyíltsággal és eréllyel föllép. Aki azok tarthatatlanságát kíméletlenül föltárja és kimutatja, hogy milyen következményekre vezetnek, annak az ilyen téves nézetekben elfogultak mindig azt fogják a szemére vetni, hogy igazságtalanságot követ el rajtuk, hogy tehát hazudik. Hátba még, mint Luthernek Róma elleni harcában, olyan nézetekről van szó, melyeket évszázadokon át egy egész világ szilárdan vallott és igyekezett számtalan érvvel elfogadhatóvá tenni és mindig újabb korlátozó mellék-meghatározásokkal megvédeni a közelfekvő ellenmondásoktól és a következetes keresztülviteltől! Ezért igazi protestánsok és igazi katolikusok mindig ellentétesen fogják megítélni, hogy vajon Luther híven tüntette-e föl a katolikus nézeteket, vagy nem.

Egészen érthető, hogy a katolikosok, akik e tekintetben hazugnak ítélik Luthert, ennek a véleményüknek támogatására azután más igaztalanságokat is igyekeznek reábizonyítani. Ha például Luther azt állítja, hogy az ő korában ezt s ezt prédikálták, úgy vélik, hogy leleplezték hazug voltát azzal, hogy bebizonyítják, hogy az egyház ilyesmit egyáltalán nem tanított, holott


49

Luthernek nem is az volt a szándéka, hogy az egyházi tant tüntesse föl, hanem tényleg megtörtént dolgok ellen küzd. Vagy például Luthernek hihetetlenül erős emlékezőtehetsége volt, amelyre reá is bízta magát, különösen amikor munkától túlterhelve nem ért rá minden idézetnek utánanézni. Aminthogy megesik tehát, hogy a Biblia egy-egy szakaszát pontatlanul idézi, úgy az is előfordul, hogy valamely egyházi atya nyilatkozatának fölemlítésénél annak szövege nincs meg egészen híven az emlékezetében, vagy más időbe helyezi azt, mint amelyből származott, vagy pedig másképp értelmezi, mint ahogy szerzője értette. Ellenfelei aztán mindezt rosszindulatú ferdítésként róják föl neki, nem sokat törődve azzal, hogy ilyesmi ővelük is bizonyára nem egyszer megtörténik.

De még ha mindettől, mint teljesen alaptalan vádtól eltekintünk is, marad még mindig valami Lutherben, amit a katolikusok hazugságnak ítélnek. Éppen ez a mély, benső igazlelkűsége lehetővé teszi Luthernek, hogy a szavaknak külső, formális hűségéről másképpen vélekedjék, mint ellenfelei. Az ő nézete szerint hazudni annyi, mint másvalakit megtéveszteni, akár forma szerint igaz vagy nem igaz szavakkal történik ez, vagy akár minden szó nélkül, hallgatással. Igaznak lenni szerinte azt jelenti, hogy a valóságos tényeknek megfelelő benyomást keltsünk fel az illetőben, és az erre a célra alkalmas szavakat válasszuk. Beszédünk igazsága tehát nem annyira azon fordul meg, hogy mit mondunk, hanem sokkal inkább azon, hogy mit értetünk meg ezáltal hallgatónkkal. Éppen


50

azért, mert a tiszta valóságot szereti és akarja érvényre juttatni, meglátta Luther, hogy formálisan igaz szavakkal is a valósággal éppen ellentétes véleményt lehet kelteni másokban.

Ebből a fölfogásából magyarázható beszédés írásmodorának egy sajátossága.

Ha arról van szó, hogy egy könnyelmű embert megmentsünk egy fenyegető veszélytől, csaknem biztos, hogy hiába beszélünk neki, ha a helyzetet a legteljesebb objektivitással tárjuk elébe. Hogy a helyzet helyes képét keltsük föl benne, egyoldalúan és ezért túlzásba menve kell beszélnünk. Ha az orvos a bajáról nem is tudó beteget rá akarja venni, hogy tegyen az ellen valamit, akkor nem szabad annak a betegségnek valószínű végzetes kimeneteléről tudományosan pontos előadást tartania neki. Azokat a kisebbszámú eseteket, melyekben a betegség önmagától megszűnt, el kell hallgatnia, és csak a szabályt kell teljes komolysággal föltüntetnie, mely szerint kellő gyógykezelés nélkül ez a betegség halált okoz. Vagyis nem szabad félnie a túlzástól, mert különben nem értik meg helyesen.

Az a közömbösség, mellyel Luther kortársai átöröklött vallásosságukhoz ragaszkodtak, elképzelhetetlenül nagy volt. Hogyan rázza föl őket, hogy fölismerhessék a való helyzetet? Igaz, hogy Luther felfogása az volt, hogy a katolikus egyházban is megtalálhatja az ember üdvösségét. És ott, ahol helyénvaló volt, nyíltan ki is mondta ezt a meggyőződést. De amikor arról volt szó, hogy fölrázza álmukból azokat, akik mélységes tévedéseik mellett is teljes biztonságban érzik magukat, nem tehetett mást,


51

mint a legsötétebb színekkel festeni a fenyegető veszélyt. Ha ilyenkor is kijelentette volna, hogy az ember a pápaság rendszerében is megtalálhatja az igaz hitet, azt úgy értették volna, hogy tehát mindegy, hogy a pápa híve-e valaki vagy nem. Ezzel tehát egyenesen félrevezette volna hallgatóit. Hogy ezt elkerülje és az igazságot szolgálja, azért beszél Luther egyoldalúan, túlzottan.

S úgy, amint itt elhallgat valamit, hogy téves benyomást ne keltsen vele, más alkalmakkor is kötelességének tartja ugyanezt épen a benső, lényegbeli igazság kedvéért. Ha például valaki, ami akkor még gyakran megtörtént, titkos házasságot kötött, amely házasság tehát azzal a kikötéssel áll fönt, hogy a nyilvánosság előtt nem érvényes, akkor a nyilvánosság előtt úgy is kell beszélnie és viselkednie, hogy ez a házasság ne váljék nyilvánvalóvá. Mert mihelyt nyilvánosságra hozza, ezzel félrevezeti a világot, s azt a valósággal ellentétes benyomást kelti benne, mintha nyilvános házasságra lépett volna. Persze eltitkol így valamit, ami valójában megtörtént, de az ilyen titoktartást minden keresztyéntől megkövetelheti lépten-nyomon a szeretet.

És mivel egész erkölcsi magatartásunknak egy elv: a szeretet uralma alatt kell állania, azért nem kizárt dolog az az eshetőség sem, hogy a keresztyénnek igaztalan szavakat kell mondania. Luther megemlíti a gyakran fölhozott példát: "Ha azt látnám, hogy valaki egy leánynak vagy egy asszonynak a becsülete ellen tör és azt mondanám neki, hogy nem tudom, hol van az illető, akkor annak a leány-


52

nak javára és becsülete érdekében hazudnám. Ezt a szeretetből származó kénytelen szolgálatnak kellene nevezni," – mivel ezzel a gonosz is gátolva volna gaztetteinek végrehajtásában, és az ártatlannak becsülete is védve volna. (35)


JEGYZETEK.

(3) Erl. 53,95. skk; End. 3, 266.
(4) End. 4,319. skk.
(5) End. 3,292. skk. 297; Erl. 53,105. skk.
(6) Math., 12. préd. Lösche, 290. l.
(7) Erl. 58,380.
(8) Erl. 28,29.
(9) Erl. 18,300.
(10) Erl. 19,76.
(11) Erl. 20, I. 160. sk.
(12) Erl. 16,52.
(13) Erl. 53,123. sk. (14) Ratzeberger, handschriftl. Gesch. über Luther und seine Zeit, 202. sk. l.
(15) Erl. 64,289. sk.
(16) Walch, Luthers sammtliche Schriften, 15,1411. skk. Unschuldige Nachrichten. 1702. 154. sk. l.
(17) Brieger, Aleander u. L. 170. l.; Lämmer, Analecta Romana, 128. skk. l.
(18) Erl. 59,279; Lauterbach 141. l.
(19) End. 8,161; Erl. 58,265. sk.
(20) Erl. 39,133; 47,76.
(21) Math. 12. préd. Lösche 288. l.
(22) Néhány mutatványt a kor katolikus asztali beszélgetéseiből, szórakoztató irodalmából, tankönyveiből és prédikációiból l. Walther, Für Luther wider Rom. (1908.) 595. skk. l.
(23) Erl. 10,450.
(24) Vö. Walther, Für Luther wider Rom. 663. l.
(25) Walch, 21,353.
(26) Wrampelmeyer, Tagebuch über Luther geführt von Cordatus. 133a.
(27) Uo. 1191.
(28) Erl. O. v. a. 7,1.
(20) End. 1,196. sk.
(30) Erl. O. v. a. 5,400.
(31) Erl. 53,274.
(32) Erl. O. v. a. 1,16.
(33) Erl. 61,116.
(34) Erl. 59,124.
(35) Erl. O. ex. lat. 6,288. skk. Vö. erre az egész kérdésre nézve: Walter, Für Luther wider Rom, 417. skk. l., ahol az is kimutattatik, hogy milyen rettenetes igaztalanságokba sodródnak bele a katolikusok, amikor Lutherrel ellentétben a formális igazmondást követelik. Úgyszintén vö. Walther, Die christliche Sittlichkeit nach Luther., 11., skk. l.