BEFEJEZÉS.
Ha Luther sajátos jellemvonásait valamilyen egységre akarjuk visszavezetni, akkor föltétlen nyíltságát és igazlelkűségét emelhetjük ki, mint minden egyébnek alapját és előfeltételét. Ez tette képessé arra, hogy vallásos élményét oly komolyan vegye és többé ne magának, hanem Istennek és felebarátainak éljen. Ebből fakadt mély alázatossága, melynél fogva minden tekintetben ismerte a maga hiányosságait, de ugyanebből merítette annak büszke tudatát is, hogy Isten kegyelméből mivé lett ő és mit vitt véghez. S ebből a három gyökérből nőtt ki bátorsága, mely nem hunyt szemet a veszélyekkel szemben, de mindig Istenre támaszkodott, önállósága az emberekkel szemben, de függése Istennel szemben és egészséges optimizmusa. Igazlelkűsége késztette arra is, hogy istenadta szenvedélyes természetét el ne fojtsa, alapos megtérése folytán pedig mentes maradt ez a természete a rendszerint velejáró veszélyektől. Ez a két utóbbi vonása tette lehetővé azután, hogy mély és érzékeny kedélynek isteni ajándékát magas állása és keserű tapasztalásai ellenére is megőrizze magában.
Hol rejlenek már most ennek a sajátos jellemnek természetes gyökerei? Fontosnak tar-
tották azt a kérdést, hogy milyen néptörzsből származik Luther. Azt mondották, hogy igazi thüringiai volt. De ha megvizsgáljuk az ebből levont következtetéseket, megfigyelhetjük, hogy ennek a meggyőződésnek az alapján olyan jellemvonásokat is fölfedeztek benne, amelyek valójában nem is voltak meg, és viszont olyan jellemvonásokat, amelyek csakugyan megvoltak benne, félremagyaráztak. Egyébként elég határozottan kimondotta ő maga is: "Nem is vagyok thüringiai, hanem a szászokhoz tartozom." (307) Az utóbbiakról az a vélekedése: "hogy van bennük valami nyerseség és szeretik az igazságot." De mivel nem bírjuk közelebbi nyilatkozatát arra nézve, hogy miért számítja magát a szászok közé, meg kell elégednünk azzal, hogy a német embert lássuk benne.
És pedig felismerhetjük benne az igazi német embert. Hiszen éppen azt, amit egész jelleme alapvonásaként állapítottunk meg, a nyíltságot és igazlelkűséget ő maga jellegzetes német tulajdonságnak nevezte: "Nekünk németeknek egy ereny sem vált annyira dicséretünkre és egy sem emelt fel annyira és tart meg eddig, mint az, hogy hűséges, igazlelkű, állhatatos embereknek tartottak minket, amint bizonysága ennek sok történet és könyv. Bennünk németekben van még egy szikrányi abból a régi erényből, hogy nem szívesen vesszük, ha valaki hazugoknak nevez minket, és nem nevetünk az ilyesmire, mint az olaszok vagy görögök, sem nem vesszük tréfára. És bár az olasz és a görög erkölcstelenség nálunk is elharapódzik, az mégis megmarad még nálunk, hogy senki sem mondhat,
sem hallhat súlyosabb, borzasztóbb szidalmazó szót, mintha valakit hazugnak nevez vagy neveznek. És úgy vélem, hogy nincs is alávalóbb bűn a földön, mintha valaki hazugságot és hűtelenséget követ el."
Más népeknek, az olaszoknak, franciáknak, spanyoloknak, angoloknak, már a kiejtésében is az igaztalan jellem megnyilvánulását véli látni, mert a szavakat nyeglén és sziszegve ejtik ki. Ezért mondják a franciákról: "másképpen írnak, mint ahogy beszélnek, és másképpen beszélnek, mint ahogy gondolkoznak." (308)
Az egyenesség és becsületesség mellett sajátos német tulajdonságnak nevez itt-ott még néhány olyan jellemvonást is, amelyet őbenne magában is megfigyeltünk. Azt mondja például, hogy a németekben van valami "szilaj és vad", "nyers és dühös". (309) Valószínűleg a nyíltságból származó, hevesen támadó modorra gondol, a pusztán formai udvariasságnak arra a hiányára, arra az egyoldalú és kíméletlen szenvedélyességre, mely az ő polémiáiban is megnyilvánul.
Vagy pedig "együgyűeknek" jellemzi a németeket abban a tekintetben, hogy könnyen igazodnak mások szerint, még azok hibáit is utánozva. Jólelkűségük a legjobbat teszi fel másokról, nagyon is készségesen egyetért velük, túlságos elismeréssel van kiválóságaikkal szemben, nagyon is átengedi magát a befolyásuknak, egyszóval, túlságosan "imponáltat" magának. Vagy pedig sajnálkozik afelett, hogy a németeknek csak ritkán vannak "jó fejeik és kormányzóik". Az uralkodás tehetsége rendszerint hiányzik belőlük. Ilyen tulajdonságaik miatt a németek,
minden kiválóságuk mellett is csak nehezen tudják kivívni azt az elismerést mások részéről, amelyet megérdemelnének. Ezért mondja Luther: "Nincsen megvetettebb nemzet a németnél. Az olaszok bestiáknak neveznek minket, a franciák és más népek is kicsúfolnak minket." De láttuk, hogy önmagáról is azt állította Luther, hogy ő is igen "együgyű" ember, akit könnyű lépre vinni, és hogy belőle is hiányzik az uralkodás képessége.
Azokból a nyilatkozataiból is, melyekben más népeknek nemzeti hibáiról beszél, megláthatjuk, hogy mit tartott ő igazán németnek, tehát mire érzett természetes hajlamot maga is. A skótoknak szemükre hányja, hogy ők "a leggőgösebbek, legbüszkébbek, legarcátlanabbak; úgy elbízzák magukat, mintha csak ők volnának valakik." (310) Ezzel szemben megfigyelhetjük az ő alázatosságát és azt a nagy készséget, mellyel elismerte másoknak tehetségeit és érdemeit.
Az angolok ellen sok kifogása volt azok után, amiket akkori királyuk részéről tapasztal. Azt mondja, hogy azt az angol gazdagság tette olyan "szemtelenné"; azt hiszi, hogy őelőtte imádva köll leborulni és Isten nem is tudná őt nélkülözni. Hármas váddal van itt dolgunk: először is itt van az elfogult angol önérzet, föiényeskedés és uralmi vágy; azután ennek csúcspontja, vagyis az a képzelődés, hogy Isten nem nélkülözheti az angolokat; és végül a "pénz és vagyon" angol nagyrabecsülése. (311)
De még két vonás van, ami bántja őt az angolok jellemében. Az egyik a mindent átható kapzsiság, mely semmit sem kímél és mindent
magához akar ragadni. Asztal mellett egyszer egy angol embernek elmondotta annak a farkasnak meséjét, aki meg akart tanulni beszélni, de amikor elébe mondták azt a szót: "atya," mindig csak azt tudta kimondani: "bárány." És hozzá tette: "Maguknak (Angolországban) persze nincsenek farkasaik. De maguk farkasok." Azután haragudott Luther arra is, hogy milyen eszközöket használnak föl az angolok lelkifurdalás nélkül önző céljaik elérésére. Királyuk – úgymond, – csak a maga előnyére néz, és "önzően lelkiismerete ellen szól és cselekszik." Úgy tetteti magát, mintha csak az igazságért küzdene, meg "Isten dicsőségéért." Pedig valójában "a maga kénye-kedve szerint tesz és cselekszik," "a tiszta, bizonyos igazsághoz pedig nincsen semmi kedve." Ezért mindig "kibeszéli magát, még ha úgy föl kell is tátania a száját, mint a csukának, amikor el akar szabadulni a horogról." (312) Vagyis sohasem lehet megfogni. Nagy szájával mindig ki tudja magát beszélni. Láttuk, hogy mindezek a hibák milyen távol esnek Luther jellemétől.
A franciákban nem tetszik neki azok öntetszelgése és hiúsága: "Ma Franciaország a legbeképzeltebb ország." Továbbá kifogásolja, hogy oly vakon követik vezetőiket, akik iránt föllelkesednek, mint pl. abban az időben I. Ferencüket. Erről azt mondja Luther, hogy "szamarak fölött fejedelem. Mert, amit megparancsol az övéinek, azt úgy megteszik, mintha szamarak volnának:" (313) Mind a két hibától mentes volt Luther.
Az olaszokról azt mondja, hogy egyikük
sem bízik a másikban. Ezért nincs is olyan érzékük a társas kedélyesség iránt, amint a németeknek. Továbbá azért sem tetszenek neki, mert "kétszínűek és a szél szerint forgatják köpenyegüket," háború esetén pedig "azzal tartanak, akinek oldalán a győzelem van." (314) Ez is mind ellentéte Luther jellemének.
Ez az igazi német jellem képesítette a reformátort arra, hogy a keresztyénséget oly tisztán és mélyen fölfogja, mint ahogy az őskeresztyénség ideje óta még senki sem fogta föl. Határtalan és kíméletlen igazlelküsége úgy láttatta meg vele az ember igaz mivoltát, mint amilyen az valójában. És nem engedte meg, hogy bármiféle gondolattal, érzelemmel vagy "cselekedetekkel" megelégedhessék, míg magáévá nem tette az Isten ajándékozta igazságot, kegyelmet és erőt. Amennyiben ezt megkönnyítette számára német lelkülete, annyiban lehet szó német keresztyénségről.
Annak az igazi keresztyénségnek, melyet ő ismét fölfedezett, mindenesetre ő maga a legtisztább és legélesebben kidomborodó megtestesülése. Innen van az, hogy akik ehhez a keresztyénséghez nem tudnak fölemelkedni, mindig újra oly lángoló haragra gyulladnak az ő személye ellen; és innen van az is, hogy azok, akik üdvösségüket az őáltala hirdetett és élt hitnek az útján találták meg, mindig oly örvendő lelkesedéssel tekintenek föl az ő személyére. Bár már oly régen meghalt és eltemették, mégis hangosan és hatalmasan szól még ma is, nem csak írásaiban s a belőle kiáradt hatások által, hanem csodálatos, és mély szeretetet kiváltó jelleme által is.
De ha igazi német volt is Luther, jellemét mégis csak az igazi keresztyén hit megszentelő ereje tette naggyá és széppé. Ezért nem csak német népe tekintheti őt a magáénak, hanem Istennek megbecsülhetetlen ajándéka ő a föld színén minden ember számára, aki az isteni dolgok után vágyakozik. Mélységes fájdalommal szemlélhetjük csak, hogy milyen mély szakadékokat vágott ez a borzalmas világháború a német nép és csaknem az egész világ között. De abban a meggyőződésben, hogy Luther küldetése az egész keresztyén világnak szólt, nem mondhatunk le arról a reménységről, hogy a jövendőben is sokan fognak még fölemelkedni a ma ellenséges népekből is annak a belátásnak a magaslatára, mely a múlt évszázadban egy angol ember ajkaira Luthernek ezt a jellemzését adta: "Bevehetetlen gránitkőszál, mely messze vidékről égbe nyúlik, de szakadékaiban források, üde, bájos virágos völgyek vannak! Igazi lelki hős és próféta, akiért ezek az évszázadok, és még sok eljövendő is, hálát adhatnak az égnek." (315)
JEGYZETEK.
(307) Kroker, 139. sz. (118. l.) Vö. Erl. 61,304: Ego sum durus Saxo.
(308) Erl. 39,356; 62,424.
(309) Erl. 62,340; 22,231.
(310) Erl. 62,432.
(311) End. 12,263. skk. (Erl. 55,244. skk.)
(312) Lauterbach, Tagebuch, 181. l.; End. 12,263. skk.
(313) Erl. O. ex. lat. 10,274; Kroker, 309; Erl. 61,355.
(314) Erl. 62,429.435.
(315) Carlyle, hősök.