Az ágostai hitvallás.
Írta: Melanchthon Fülöp
1529.Fordította: Dr. Raffay Sándor püspök.
In: Ágenda, az evangélikus lelkészi teendők vezérkönyve. Bp. 1932., 374–383. o.Elektronikus kiadás: Németh Ferenc, 2003.
1. Az Istenről.
Nálunk a gyülekezetek nagy egyértelműséggel tanítják azt, hogy a niceai zsinatnak az isteni lényeg egységéről és a hármas személyről szóló határozata igaz és kétkedés nélkül hiendő. Tudniillik hogy egy isteni lényeg van, amely névben is, valósággal is Isten, örökkévaló, testnélküli, oszthatatlan, hatalomra, bölcsességre, jóságra mérhetetlen, minden látható és nemlátható dolgok teremtője és fenntartója, s mégis egyenlő lényegű és képességű, ugyanolyan örökkévaló három személy: Atya, Fiú és Szentlélek. A "személy" szót pedig ugyanabban az értelemben veszik, amelyben azt ebben a tárgyban az egyházi írók használták, hogy ti. nem valami másban lévő részt vagy tulajdonságot jelent, hanem ami önálló léttel bír.
Elítélnek minden eretnekséget, amely e cikk ellen támad; így a manicheusokat, akik egy jó és egy rossz eredetet vesznek fel; szintúgy a valentiniánusokat, ariánusokat, eunomiánusokat, mohamedánusokat és az ezekhez hasonlókat. Elítélik samosatai Pál régi és új követőit is, akik midőn csak egy személyt vesznek fel, az Igéről és a Szentlélekről álnokul és kegyetlenül azt szavalják, hogy azok nem külön személyek, hanem hogy az Ige csak hangzó szó, a Lélek pedig a teremtményekbe oltott mozgatóerő.
2. Az eredendő bűnről.
Azt is tanítják, hogy Ádám bűnbeesése után a származás természetes rendje szerint minden ember bűnnel születik, ami azt jelenti, hogy nincs benne Isten félelme és Isten iránt való bizodalom, de van kívánság; és hogy ez az eredendő betegség vagy bűn valóságos bűn, amely elkárhoztatja és most is örök halálra juttatja azokat, akik a keresztség és a Szentlélek által újjá nem születnek.
Elítélik a pelagiánusokat és másokat is, akik tagadják, hogy eredendő bűn valóságos bűn, s a Krisztus érdeme és jótéteményei dicsőségének kisebbítésére azt állítják, hogy az ember a tulajdon lelki erőivel igazulhat meg Isten előtt.
3. Az Isten fiáról.
Azt is tanítják, hogy az Ige, vagyis az Isten fia, a boldogságos Szűz Mária méhében emberi természetet öltött magára, hogy a személy egységében két természet, az isteni és az emberi elválaszthatatlanul legyen egybekötve, mint egy Krisztus, valóságos Isten és valóságos ember, aki Szűz Máriától született, valósággal szenvedett, megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett, hogy az Atyát nekünk kiengesztelje, és áldozattá legyen, nem csupán az eredendő vétkekért, hanem az emberek összes cselekedetbeli bűnéért is.
Ugyanő alászállt a poklokra és harmadnapon valósággal feltámadt, azután felment a mennyekbe, hogy az Atya jobbjára üljön s örökké országoljon és uralkodjék minden teremtett dolgon, megszentelje a benne hívőket a szívükbe küldött Szentlélek által, hogy ő vezérelje, vigasztalja és elevenítse meg őket és védelmezze az ördög és a bűn hatalma ellen.
Ugyanaz a Krisztus nyilván tér majd vissza, hogy megítélje az élőket és a holtakat. Az Apostoli Hitvallás szerint.
4. A megigazulásról.
Azt is tanítják, hogy Isten előtt az emberek tulajdon erejükből, érdemeikből vagy cselekedeteikből nem igazulhatnak meg, hanem a Krisztusért ingyen igazíttatnak meg hit által, midőn hiszik, hogy (az Isten) őket kegyelembe fogadta és bűneiket megbocsátja Krisztusért, aki halálával eleget tett bűneinkért. Ezt a hitet tudja be az Isten igazságul önmaga előtt. (Róm. 3. és 4.)
5. Az egyházi hivatalról.
Hogy erre a hitre eljuthassunk, azért szerveztek szolgálatot az evangélium hirdetésére és a szentségek kiszolgáltatására. Az Ige és a szentségek ugyanis azok az eszközök, amelyek révén a Szentlelket nyerjük, aki, ahol, és amikor Istennek tetszik, hitet ébreszt azokban, akik az evangéliumot hallgatják. Tudniillik azt, hogy az Isten nem a mi érdemeinkért, hanem a Krisztusért igazzá nyilvánítja azokat, akik hiszik, hogy a Krisztusért kegyelembe vannak fogadva.
Elítélik az anabaptistákat és másokat is, akik úgy vélekednek, hogy az emberek a maguk előkészületei és cselekedetei révén külső Ige nélkül is megszerezhetik a Szentlelket.
6. Az új engedelmességről.
Azt is tanítják, hogy annak a hitnek jó gyümölcsöket kell teremnie és hogy az Istentől parancsolt jótetteket meg kell cselekedni azért, mert az Isten akarja, és nem azért, mert abban bizakodunk, hogy ezekkel a cselekedetekkel az Isten előtt való megigazulást kiérdemeljük. Mert a bűnök bocsánatát és a megigazulást csak hit által érhetjük el, amint azt Krisztus szava is bizonyítja: Ha mindezt megteszitek, azt mondjátok, haszontalan szolgák vagyunk! (Lk 17,10) Ugyanazt tanítják a régi egyházi írók is. Ambrosius ugyanis azt mondja: Ez az Isten határozata, hogy aki Krisztusban hisz, üdvözül, cselekedetek nélkül, egyedül hit által, ingyen nyervén el a bűnök bocsánatát.
7. Az egyházról.
Azt is tanítják, hogy az egy anyaszentegyház örökké megmarad. Ugyanis az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot helyesen tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki. És az egyház valóságos egységéhez elegendő az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában való megegyezés. Nem szükséges, hogy mindenütt hasonlók legyenek az emberi hagyományok vagy szokások, vagy az emberektől rendelt szertartások. Amint Pál mondja: Egy hit, egy keresztség, egy Isten és mindeneknek Atyja... (Ef 4,5-6)
8. Mi az egyház?
Noha az egyház voltaképpen a szentek és az igazán hívők gyülekezete, mégis, mivel az életben sok képmutató és gonosz elegyedik közéjük, a szentségekkel akkor is élhetünk, ha azokat gonoszok szolgáltatják ki, Krisztus mondása szerint: Mózes székében ülnek az írástudók és a farizeusok stb. (Mt 23,2)
Úgy a szentségek, mint az Ige Krisztus rendelése és meghagyása folytán hatnak akkor is, ha gonoszok szolgáltatják ki.
Elítélik a donatistákat és hasonlókat, akik tagadják, hogy a gonoszok szolgálatával is szabad élni az egyházban, és úgy vélekednek, hogy a gonoszok szolgálatának sem haszna, sem hatása nincsen.
9. A keresztségről.
A keresztségről azt tanítják, hogy szükséges az üdvösségre, és hogy a keresztség nyújtja nekünk az Isten kegyelmét, és hogy a gyermekeket meg kell keresztelni, mert ezeket a keresztségben Istennek ajánljuk fel az Isten kegyelmébe való befogadás végett.
Elítélik az anabaptistákat, akik a gyermekek megkeresztelését elvetik, és azt állítják, hogy a gyermekek keresztség nélkül is üdvözülnek.
10. Az Úrvacsoráról.
Az úrvacsoráról azt tanítják, hogy Krisztus teste és vére valósággal jelen van és kiosztatik az Úrvacsorában az azzal élőknek.
A másként tanítókat elítélik.
11. A gyónásról.
A gyónásról azt tanítják, hogy a külön feloldozás a gyülekezetekben fenntartandó, bár a gyónásban az összes vétkek elősorolása szükségtelen. Mert ez lehetetlen a zsoltár szerint: Kicsoda tudhatja a vétkeket? (19,13)
12. A bűnbánatról.
A bűnbánatról azt tanítják, hogy akik a keresztség után bűnbeestek, ha megtérnek, bármikor megnyerhetik a bűnbocsánatot, és hogy az egyház az ilyen megtérteknek köteles a feloldozást megadni.
Voltaképpen ebből a két részből áll a bűnbocsánat: az egyik a töredelem, vagyis az a rettegés, amelybe a lelkiismeretet a bűn megismerése juttatja; a másik a hit, amely az evangéliumból, vagyis a feloldozásból ered, és hiszi a Krisztusért való bűnbocsánatot, megvigasztalja a lelkiismeretet és megszabadítja rettegéseitől. Ezután a jócselekedeteknek kell következniök, amelyek a bűnbánat gyümölcsei.
Elítélik az anabaptistákat, akik tagadják, hogy akik egyszer megigazultak, elveszíthetnék a Szentlelket. Azokat is, akik azt állítják, hogy némelyek ebben az életben olyan tökéletességre juthatnak, hogy nem vétkezhetnek. Elítélik a novatiánusokat is, akik nem akarják feloldozni azokat a vétkezőket, akik a keresztség után bűnbánatra tértek. Azokkal sem tartanak közösséget, akik nem tanítják azt, hogy hit által jutunk bűnbocsánathoz, hanem azt parancsolják, hogy elégtételeink által érdemeljük ki a kegyelmet.
13. A szentségekről.
A szentségekkel való élésről azt tanítják, hogy a szentségek nem csak azért vannak rendelve, hogy az emberek közt a vallás külső jelei legyenek, hanem inkább, hogy jelei és bizonyságai legyenek az Isten minket illető tetteinek, azzal a rendeltetéssel, hogy a velük élőkben a hitet felébresszék és megerősítsék. Ezért úgy kell a szentségekkel élni, hogy társuljon velük a hit, amely hisz azokban az ígéretekben, amelyeket a szentségek kínálnak és feltárnak.
Elítélik tehát azokat, akik azt tanítják, hogy a szentségek a puszta kiszolgáltatással megigazítják az embert, és nem azt tanítják, hogy a szentségekkel való éléshez szükséges a hit, amely hiszi a bűnbocsánatot.
14. Az egyházi rendről.
Az egyházirendről azt tanítják, hogy az egyházban nyilvánosan tanítani vagy a szentségeket kiszolgáltatni csak annak szabad, akit arra szabályszerűen meghívtak.
15. Az egyházi szokásokról.
Az egyházi szokásokról azt tanítják, hogy meg kell tartani azokat, amelyek bűn nélkül megtarthatók, és az egyházban a békét és a jórendet szolgálják, amilyenek bizonyos ünnepek, ünnepélyek és hasonlók. Az ilyesfélék dolgában azonban figyelmeztetni kell az embereket, ne terheljék meg a lelkiismeretüket azzal, mintha az ilyen ünneptartás az üdvösségre szükséges volna. Figyelmeztetni kell arra is, hogy azok az emberi hagyományok, amelyek Isten kiengesztelésére, a kegyelem kiérdemlésére és a bűnökért való elégtételre akarnak szolgálni, ellenkeznek az evangéliummal és a hitről szóló tanítással. Ezért az ételekre és napokra stb. vonatkozó fogadalmak és hagyományok, amelyeket a kegyelem kiérdemlése és a bűnért való elégtétel érdekében létesítettek, haszontalanok és az evangéliummal ellenkeznek.
16. A világi dolgokról.
A világi dolgokról azt tanítják, hogy a törvényes polgári intézmények az Isten jótéteményei; hogy a keresztyéneknek szabad betölteni közhivatali, viselni bírói tisztet, fejedelmi és más érvényes törvény alapján ítélkezni, jogos büntetéseket kiszabni, jogszerű háborút viselni, katonáskodni, törvényes szerződésekre lépni, tulajdont szerezni, felsőség rendeletére esküt tenni, feleséget venni, férjhez menni.
Elítélik az anabaptistákat, akik e polgári kötelességeket nem engedik meg a keresztyéneknek. Elítélik azokat is, akik az evangéliumi tökéletességet nem az Isten félelmében, hanem a polgári kötelességek mellőzésében találják, mivel az evangélium a szív örökkévaló igazságát hangoztatja. Emellett sem az állami, sem a gazdasági rendet nem forgatja fel, sőt nyomatékosan követeli, hogy azokat, mint Isten rendeléseit fenntartsuk és az ilyesféle rendelésekben a szeretetet gyakoroljuk. Így hát a keresztyének a maguk elöljáróságainak és törvényeinek engedelmeskedni tartoznak, kivéve ha bűnözést parancsolnának, amely esetben inkább kell engedelmeskedni Istennek, mintsem az embereknek. (Csel 5,29)
17. Krisztus ítéletre való visszajöveteléről.
Azt is tanítják, hogy Krisztus a világ végén ítélettartásra jelenik meg, s az összes halottakat feltámasztja, a kegyeseknek és a választottaknak örökéletet és meg nem szűnő örömöket ád, az istentelen embereket és az ördögöket pedig kárhozatra veti, hogy vég nélkül gyötrődjenek.
Elítélik az anabaptistákat, akik úgy vélik, hogy az elkárhozott emberek és ördögök büntetésének vége szakad. Elítélik azokat is, akik mostanában azt a zsidós véleményt terjesztik, hogy a halottak feltámadását megelőzően a kegyesek az istentelenek általános leigázásával a világuralmat birtokukba veszik.
18. A szabadakaratról.
A szabadakaratról azt tanítják, hogy az emberi akaratnak van valamelyes szabadsága arra, hogy a polgári igazságnak meg tudjon felelni és választani tudjon az értelem ítéletére tartozó dolgokban. De a Szentlélek nélkül nincs ereje arra, hogy az Isten igazságának vagy a lelki igazságnak meg tudjon felelni, mivel az érzéki ember nem fogja fel az Isten lelkének dolgait (1Kor 2,14); hanem akkor terem ez meg a szívekben, ha az Ige által a Szentlélek megfogamzik. Ugyanezt mondja Augustinus a Hypognosticon 3. könyvében: "Valljuk, hogy minden. embernek van szabad akarata, hiszen van bizonyos józan ítélete, de nem úgy, mintha ennek a révén alkalmas volna olyan dolgokban, amelyek az Istenre tartoznak, az Isten nélkül akár kezdeményezésre, akár biztos véghezvitelre, hanem csak a jelenvaló élet jó vagy rossz cselekedeteire. Jóknak azokat mondom, amelyek a természet jóravalóságából erednek, pl. a mezei munkát végezni akarni, enni és inni akarni, barátkozni akarni, öltözködni akarni, házat építeni akarni, nősülni akarni, barmokat tartani, különböző hasznos mesterségeket vagy a jelenvaló életre tartozó bármely jót megtanulni. Mindezek nem állnak fenn az isteni világkormányzás nélkül, sőt tőle és általa vannak és eredtek. Rosszaknak pedig azokat mondom, ha valaki bálványt akar imádni, embert ölni stb."
Elítélik a pelagiánusokat és másokat, akik azt tanítják, hogy a Szentlélek nélkül, csupán természetes erőink révén képesek vagyunk az Istent mindenek felett szeretni, szintúgy az Isten parancsolatait a teendők lényegére nézve végrehajtani. Mert bár a természet képes valahogyan a külsőleges cselekedetekre, amennyiben vissza tudja tartani a kezet a lopástól, az öléstől, de az olyan belső indulatokat nem tudja létrehozni, amilyenek az istenfélelem, az Isten iránt való bizalom, a szeplőtelenség, a türelem stb.
19. A bűn okáról.
A bűn okáról azt tanítják, hogy noha az Isten teremti és tartja fenn a természetet, a bűn oka mégis a gonoszoknak, ti. az ördögnek és az istentelenek akarata, amely az Isten támogatását nélkülözvén elfordul az Istentől, amint Krisztus mondja: Mikor a hazugságot beszéli, a magáéból szól. (Jn 8,44)
20. A jócselekedetekről.
Hamisan vádolják a mieinket azzal, hogy tiltják a jócselekedeteket. Mert a Tízparancsolatról megjelent irataik és más hasonló okfejtéseik tanúsítják, hogy hasznos tanításokat adnak az élet mindenfajta ágazatáról és kötelességeiről, hogy bármely hivatásban melyik életmód és milyen cselekedetek tetszenek az Istennek. Ezekről dolgokról régente alig szóltak az igehirdetők, csupa olyan gyermekes és szükségtelen dolgokat sürgettek, mint pl. bizonyos napok, bizonyos böjtök, társas összejövetelek, búcsújárások, szentek tisztelete, olvasók, szerzetesség és hasonlók. Ellenfeleink tanultak az intéseinkből, és már nem hirdetik ezeket a haszontalan dolgokat annyira, mint ezelőtt. Ezek mellett a hitet is kezdik már emlegetni, amiről előbb csodamódon hallgattak. Most már azt tanítják, hogy nemcsak cselekedeteinkből igazulnak meg, hanem összekötik a hitet és a cselekedeteket, és azt mondják, hogy a hit és a cselekedetek által igazulunk meg. Ez a tanítás tűrhetőbb az előbbinél, és több vigasztalást nyújthat, mint a régebbi tanításuk.
Mivel tehát a hitről szóló tanítás, amelynek az egyházban főhelyen kell állnia, olyan sokáig hevert ismeretlenül, – aminthogy mindenkinek el kell ismernie, hogy a hitből való igazságról mélységesen hallgattak az igehirdetésekben, és csupán a cselekedetekről szóló tant hánytorgatták a gyülekezetekben –, a mieink a hitről így oktatták ki a gyülekezeteket:
Először: cselekedeteink nem képesek az Istent kiengesztelni, sem a bűnök bocsánatát, a kegyelmet és a megigazulást kiérdemelni, mert ezt egyedül csak hit által érjük el, ha hisszük, hogy visszavétetünk a kegyelembe Krisztusért, aki egyedüli közbenjáróul és engesztelőül adatott, hogy kiengesztelje az Atyát. Így hát aki abban bizakodik, hogy cselekedeteivel érdemli ki a kegyelmet, az megveti Krisztus érdemét, és Krisztus nélkül, emberi erőkkel keresi az utat Istenhez, holott Krisztus megmondta magáról: Én vagyok az út, az igazság és az élet. (Jn 14,6)
A hitről való ezt a tanítást fejtegeti Pál mindenütt: Kegyelemből üdvözültetek hit által, és ez nem tőletek van, hanem az Isten ajándéka. Nem cselekedetekből, nehogy valaki dicsekedjék. (Ef 2,8-9)
Nehogy azonban valaki azzal gáncsoskodjék, hogy mi Pálnak új magyarázatát eszeltük ki, ez ügy teljes igazolását találjuk az egyházatyáknál. Hiszen Augustinus számos könyvében védelmezi a hitből való kegyelmet és igazságot, szemben a cselekedetek érdemével. Hasonlóképpen tanít Ambrosius is a pogányok meghívásáról szóló művében és másutt is. A Pogányok meghívásában ugyanis ezt mondja: "A Krisztus vérének váltsága veszítené el az értékét és az emberi cselekedetekkel szemben az Isten irgalmassága veszítené el elsőbbségét, ha a megigazulás, ami kegyelemből való, megelőző érdemek járuléka volna, hogy nem az adományozó ajándéka, hanem a munkás bére volna."
Jóllehet elvetik ezt a tanítást a járatlanok, viszont a kegyes és remegő lelkiismeret azt tapasztalja, hogy ebben van a legnagyobb vigasztalás, mert a lelkiismeretet semmiféle cselekedet meg nem nyugtathatja, hanem csak a hit, mikor meggyőződésünk, hogy olyan Istenünk van, aki kiengesztelődött Krisztusért, amint Pál tanítja: "Mivel megnyertük a megigazulást a hitből, békességünk van Istennel, a mi Urunk, Jézus Krisztus által." (Rm 5,1) Ezt az egész tanítást a megrettent lelkiismeret ama küzdelmével kell magyarázni, amely nélkül meg sem érthető. Azért helytelenül ítélnek erről a dologról azok a járatlan és avatatlan emberek, akik a keresztyén igazságot a polgári és bölcseleti igazsággal álmodják azonosnak.
Hajdan a cselekedetek tanával gyötörték a lelkiismeretet, amely mit sem hallott az evangélium vigasztalásáról. Volt akit a lelkiismeret kiűzött a pusztába, zárdákba, abban a hitben, hogy a zárdai élettel kiérdemlik a kegyelmet. Mások más cselekedeteket eszeltek ki a kegyelem kiérdemlésére, és a bűnért való elégtételre. Azért felette fontos volt a Krisztusban való hit eme tanításának hirdetése és felújítása, hogy a félénk lelkiismeret ne nélkülözze a vigasztalást, hanem tudja, hogy a Krisztusban való hit által birtokosává lesz a kegyelemnek, a bűnbocsánatnak és a megigazulásnak.
De felhívják az emberek figyelmét, hogy a hit elnevezés nem jelenti csak a történeti ismereteket, amilyennel az istentelenek és az ördög is rendelkeznek, hanem azt a hitet jelenti, amely nemcsak a történetet, hanem a történet eredményét is hiszi, tudniillik ezt a hitágazatot, a bűnök bocsánatát, vagyis, hogy Krisztus által nyerjük el a kegyelmet, az igazságot és a bűnbocsánatot.
Aki már tudja, hogy neki a Krisztus által kiengesztelt Atyja van, az igazán ismeri az Istent, tudja, hogy az ő gondoskodása alatt áll, imádja őt, szóval nem él Isten nélkül, mint a pogányok. Mert az istentelenek és az ördögök nem képesek a bűnbocsánatról szóló e hitcikket hinni. Ezért gyűlölik az Istent, mintha ellenségük volna, nem imádják őt, és tőle semmi jót nem várnak. Augustinus is így magyarázza a "hit" szót az olvasónak, és azt tanítja, hogy a "hit" szó az Írásokban nem "ismeret" értelemben veendő, ami az istenteleneknek is megvan, hanem bizalom értelmében, amely megvigasztalja és felemeli a rettegő elméket.
Emellett a mieink azt is tanítják, hogy szükséges jótetteket cselekedni, nem azért, hogy azok kegyelemszerző voltában bizakodjunk, hanem mert az Isten akarja. A bűnbocsánat és a kegyelem csak hittel szerezhető meg. És mivel a Szentlélek birtokába hit által jutunk, a szívek is megújulnak már, és új indulatai keletkeznek, annyira, hogy jócselekedetek meghozására képesek. Ambrosius is ezt mondja: "A jóakarat és az igazcselekvés szülője a hit." Mert az emberi erők, ha a Szentlelket nélkülözik, telve vannak istentelen indulatokkal és erőtelenebbek, mint hogy jócselekedeteket volnának képesek véghezvinni az Isten előtt. Emellett az ördög hatalmában vannak, aki az embereket mindenféle bűnre, istentelen felfogásokra, nyilvánvaló vétkekre ösztökéli, amint ez a bölcselkedőkön látható, akik igyekeztek ugyan a tisztes életre, mégsem tudták azt megvalósítani, hanem sok nyilvánvaló vétekkel szennyezték be magukat. Ilyen az ember gyarlósága, ha hit nélkül és Szentlélek nélkül csak emberi erőkre bízza magát.
Ebből világosan kitűnik, hogy ez a tan nem vádolható azzal, hogy tiltja a jócselekedeteket, hanem inkább dicsérendő, hogy megmutatja, hogyan végezhetünk jócselekedeteket. Mert hit nélkül semmi módon nem képes az emberi természet az első vagy a második parancsolat cselekedeteit véghezvinni. Hit nélkül nem imádja Istent, nem vár semmit Istentől, nem tűri a keresztet, hanem emberi oltalmat keres, emberi védelemben bizakodik. Így uralkodnak a szívben a mindenféle kívánságok és emberi elgondolások, ha hiányzik a hit és az Istenben való bizodalom. Azért mondja Krisztus is: "Nélkülem semmit sem tehettek." (Jn 15,5) Az egyház is azt énekli: "Támogatásod nélkül az emberben semmi sincs, ami mentes volna a bűntől."
21. A szentek tiszteletéről.
A szentek tiszteletéről azt tanítják, hogy a szentek emlékezetét például lehet állítani avégből, hogy hitüket és jócselekedeteiket utánozzuk, ki-ki a maga elhivatása szerint, pl. a császár utánonozhatja Dávid példáját a hadviselésben, hogy a törököket kiűzze az országból. Mert mindketten királyok. De a Szentírás nem tanítja a szentekhez való fohászkodást vagy a tőlük való segítségkérést, mert egyedül Krisztust állítja elénk közbenjáróul, engesztelőül, főpapul és szószólóul. Őt kell hívnunk, és ő megígérte, hogy meghallgatja könyörgéseinket, és ezt a tiszteletadást helyesli leginkább, ha minden ügyünkben hozzá folyamodunk. "Ha valaki vétkezett, van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus!" (1Jn 2,1)
*
Nagyjából ez nálunk a tanítások veleje, amelyben, miként látható, semmi sincs, ami eltérne a Szentírástól, vagy az egyetemes egyháztól, vagy a római egyháztól, amennyiben az írókból ismeretes. S mert ez így van, kíméletlen azok ítélete, akik a mieinket eretnekszámba veszik. Ellenben vita folyik bizonyos visszaélésekről, amik az egyházakba megfelelő tekintély nélkül csúsztak be. Ezek dolgában, amennyiben csakugyan volna eltérés, a püspökök mégis csak tanúsíthatnának annyi kíméletet, hogy ez előterjesztett hitvallásunkra való tekintetből, tűrjék el a mieinket. Hiszen még az egyházi törvények sem szigorúak annyira, hogy mindenütt ugyanazon szokásokat követelnék meg, és nem is voltak soha az összes egyházakban azonos szokások. A mieink azonban a régi szokásokat nagyobb részében gondosan megtartják. Mert hamis az a vád, hogy a mi gyülekezeteinkben az összes szertartásokat és az összes régi intézményeket eltörölték. Ellenben nyílt panasz támadt amiatt, hogy az általános szokásokhoz bizonyos visszaélések tapadtak. Mivel ezeket jó lelkiismerettel helybenhagyni nem lehetett, némely részét helyesbítettük.
Idáig terjed Dr. Raffay Sándor fordítása. [NF]