Az Ágostai Hitvallás
és az evangélikus istentiszteletÍRTA
D. STRÁNER VILMOS
Amikor az Ágostai Hitvallás, mostani jubileumi évében, a legkülönbözőbb nézőpontokból részesül az őt méltán megillető vizsgálódásban, a többek között, minden kétségen felül, érdeklődésre számíthat az a kérdés is: vajon egyházunk ezen alapvető hitvallási iratának, Magna Chartájának, volt-e a maga idején és van-e ma is valami mondani valója egyházunk istentiszteleti életére, istentiszteletének lényegére, kialakulására vonatkozólag?
Ha az Ágostai Hitvallást ebből a nézőpontból tesszük vizsgálódásunk tárgyává, csakhamar arra az eredményre jutunk, hogy ebben a tekintetben a hitvallás mindössze csak egynéhány, szűkszavú s az első pillanatra szinte jelentéktelennek látszó, olyan általános megállapítást foglal magában, amely konkrétül és direkte az istentisztelet lényegére, annak kialakulására, rendjére, külső formáira vonatkozik. A helyzet ebben a tekintetben jóformán teljesen ugyanaz, mint az újtestamentumi iratoknál, ahol akár magának Jézusnak beszédeiben, akár az apostolok feljegyzéseiben, az istentiszteletre, annak rendjére, alkotórészeire, lefolyására vonatkozó részletes utasításokat hiába keresünk. Míg az ótestamentum az egész istentiszteletet (kultuszt) és vallásos, sőt polgári életet is a legkisebb részletekig, szigorúan szabályozó ceremoniális és rituális törvényt nyújt, amelynek betartása mindenkire nézve egyformán kötelező és az Istennel való érintkezés egyedüli lehetőségét és módját biztosítja: Jézus, és az ő szellemében, az apostolok, az Isten imádásának módját egyetlen szabályban foglalják össze és tartják szem előtt: és ez az, hogy "akik Istent imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják". (János
72
4, 24.) Így az Ágostai Hitvallás, mint Luther és a reformátorok hitbeli meggyőződésének alapvető összefoglalása, már az evangéliumban gyökerező szabadság elvéből kifolyólag sem korlátozza és terheli meg a lelkiismereteket, az istentiszteleti életet, mint a hívők közösségének Istent kereső külső, ünnepélyes, közös és természetes megnyilatkozását, külső kényszerítő szabályokkal és törvényekkel.
Éppen ezért az Ágostai Hitvallásnak az istentiszteletre vonatkozó fölfogását első sorban nem is az egyes, konkrétül erre hivatkozó s alább még részletesebben említendő megjegyzéseiben, hanem a hitvallásnak, mint organikus egységnek egészében, ill. ennek az organikus egységnek központjában kell keresnünk. Ez a központ pedig nem más, mint az "Articulus stantis et cadentis ecclesiae" [hitcikk, mellyel az egyház együtt áll vagy bukik], mint ahogyan az hitvallásunk IV-ik cikkében határozottan s minden kétértelműséget, vagy félremagyarázást kizáró világossággal nyer kifejezést: "Hasonlóképpen tanítják, hogy az emberek nem igazulhatnak meg Isten előtt saját erejükből, érdemükből vagy cselekedeteikből, hanem ingyen igazíttatnak meg a Krisztusért hit által, ha hiszik, hogy Isten őket kegyelmébe fogadja és bűneiket megbocsátja a Krisztusért, ki halálával bűneinkért eleget tett. (*) Ennek a IV. artikulusnak rövid foglalatja egyházunknak az az egyik sarkalatos tétele, amelyet egész röviden a sola fide et gratia" elvének szoktunk nevezni.
És talán nem túlságosan merész a hasonlat, ha azt mondjuk, hogy amiképpen az emberi organizmusban a szív hordja szét a maga munkájával a szervezetet úgy a maga egészében, mint egyes szerveiben, a legkisebb s legtávolabb eső porcikáig éltető, tápláló erejét, úgy az Ágostai Hitvallásnak a "sola fide et gratia" elvét kifejtő cikkelye az egész hitvallásnak minden egyes megállapításában, tételében, cikkelyében érezteti a maga mindent szabályozó, éltető hatását, erejét, tehát ott is, ahol ez expressis verbis nem jut kifejezésre.
Természetesen föladatunkon kívül esik ennek az állításnak a részletekre kiterjedő igazolása, de aki az Ágostai Hitvallást figyelmesen olvassa, az könnyen meggyőződhetik
(*) Az Ágostai Hitvallásból vett idézeteket, annak e kötet elején olvasható Pröhle-féle fordítása szerint közlöm.
73
állításunk valóságáról, és bizonyára mindenütt érzi a sola fide et gratia elvének lüktetését, éltető lehelletét, az első De Deo szóló cikktől fogva, a "De rebus civilibus"-on át egészen az "Epilogus"-ig. Ha tehát hitvallásunknak egyetlenegy cikke, vagy tétele sem szólana is külön és kifejezetten az istentiszteletről és istentiszteleti szokásokról, még akkor is különösebb nehézség nélkül le lehetne vonni a hitvallásnak központi jelentőségű tételéből és ebben a tételben gyökerező egész szelleméből az evangéliumi keresztyén istentisztelet lényegére vonatkozó, szinte szükségképpeni következtetéseket. Mert, ha az Isten előtt való megigazulás egyedül és kizárólag a Krisztusban nyert váltság és ennek bizalmas, hívő elsajátítása alapján (per és nem propter fidem! [hit által, nem a hit fejében ]) jöhet létre, és minden emberi hozzájárulást, erőlködést, tehát érdemet eleve kizár, akkor természetszerűleg az istentisztelet mint az Istenhez való közeledés, az Istennel való közösség keresése szintén csak ezen az egy alapon válik lehetségessé és nyeri a maga igazi értelmét, lényegét és jelentőségét.
A "sola fide et gratia elvének az istentiszteletre való alkalmazása tehát a múlttal, nevezetesen a középkori ker. kultusszal szemben a dolog lényegére nézve, elvi szempontból ugyanolyan radikális szakítást jelent, mint amilyen radikális szakítást jelentett a Jézus és az apostolok, tehát az egész újtestamentum szellemében való istentisztelet – nem kultusz – az ótestamentumi és pogány kultusszal szemben. (*) Úgyhogy tehát a hit által való megigazulás elve az istentiszteletnek egyelőre és elsősorban nem ugyan a külső formáit és lefolyását, de annál inkább a belső lényeges tartalmát csakugyan alapjában és gyökeresen változtatja meg. Ezért mondhatja tehát hitvallásunk XXIV-ik, (III-ik), a miséről szóló cikke teljes joggal: "Hamisan vádolják gyülekezeteinket azzal, hogy a misét eltörlik. Mert a misét nálunk megtartják és a legnagyobb tisztelettel ünneplik. Megtartják majdnem az összes bevett szertartásokat is, csakhogy a latin énekek közé itt-ott németeket is elegyítenek. Olyan bővítések, amelyek a nép okta-
(*) L. ennek részletes kifejtését Rendtorff: "Die Geschichte des christl. Gottesdienstes unter dem Gesichtspunkte der liturgischen Erbfolge" című rendkívül érdekes és értékes művében.
74
tására szolgálnak." Továbbá: "Mivel tehát a mise úgy, amint nálunk tartják, nincsen példa nélkül az egyházban, sem a Szentírásban, sem az egyházi atyáknál, azt hisszük, lehetetlen ezt helyteleníteni, kivált mivel a nyilvános szertartásokat nagyrészt hasonló módon tartják meg, mint ahogy eddig szokásban voltak."
Igaz ugyan, hogy – amint látjuk – az Ágostai Hitvallás, bizonyára egészben véve irenikus [békítő] tendenciájánál és szerzőjének óvatos, tartózkodó, szinte félénk természeténél fogva, amelyet maga Luther, mint ismeretes "Leisetreten"!!!-nek nevez, a miséről szólva sem használ olyan erőteljes kifejezéseket, amilyenekkel erre vonatkozólag Luthernél találkozunk, aki a misét "der grösste und allerschrecklichste Greuel" jelzővel illeti. Ámde a "sola fide et gratia" elvéből magától értetődően következik, hogy itt nem pusztán egyes külső formák és hagyományos szokások "alig észrevehető megváltoztatásáról" van szó, hanem a "misé"-nek nevezett istentisztelet legbensőbb és tulajdonképpeni lényege szerint szenved változást. Mert ha Krisztus "szenvedett, keresztre feszíttetett, meghalt és eltemetteték, hogy kiengesztelje számunkra az Atyát és áldozattá legyen az embereknek nem csupán eredendő bűnéért, hanem minden tettleges bűnéért is" (III. cikk), ha Isten "nem a mi érdemünkért, hanem a Krisztusért igazítja meg azokat, akik hiszik" stb. (V. cikk), ha "a bűnbocsánatot és megigazulást csak hittel lehet megragadni" (VI. cikk), ha "Krisztus a mi egyedüli közbenjárónk, kiengesztelésünk, főpapunk, szószólónk" (XXI. cikk) akkor az, aki úgy vélekedik, hogy bármilyen jócselekedet, akár a "gyermekes és haszontalan rózsafüzérek, szentek imádása, szerzetesi fogadalom, búcsújárások, bizonyos böjtök, ünnepek, testvéri egyesületek" stb. (és itt hozzátehetjük: az Istent külső cselekedetekkel kiengesztelni törekvő miseáldozat) révén Istent kibékítheti, az "megveti Krisztus érdemét és kegyelmét, és Krisztus nélkül csupán emberi erőkkel keresi az utat Istenhez (XX. cikk).
A mise tehát a hit által, Isten kegyelméből való megigazulás elvéből kifolyólag, egyes külső, hagyományos formák és szokások megtartása mellett is, elveszíti azt, ami tulajdonképpeni lényegét, magvát alkotja: a Krisztus érdemét, egyszeri kiengesztelő áldozati halálát, ennek örök
75
értékét és érvényét megrövidítő, ex opere operato [a végrehajtás erejénél fogva] hatékony, érdemszerző, áldozati jelentőségét.
Ez az a fentebb említett radikális szakítás, amellyel a reformáció s az ennek alapvető tanításait röviden, markánsan összefoglaló Ágostai Hitvallás az istentisztelet lényegének, céljának, jelentőségének megítélésében, korának s az ezt megelőző időknek, in ultima analysi [végső soron] az ótestamentumi áldozati kultuszban gyökerező fölfogásával szembehelyezkedik. És ez nem jelent itt sem "újítást", hanem a lényeg szerint Jézus tanításához s az őskeresztyénségnek e tanítás értelmében kialakult fölfogásához és gyakorlatához való visszafordulást.
Hogy az Ágostai hitvallás az istentisztelet kérdésében alapjában véve, ha szelídebb, enyhébb formában is és sokszor a végső konzekvenciák kérlelhetetlen levonása nélkül, ugyanazt az álláspontot és felfogást képviseli, amelyet az egyébként ezekben a kérdésekben a hagyománnyal és megszokottal szemben szintén nagyon türelmes és konzervatív Luther már régebben megjelent irataiban, különösen Deutsche Messe-jében (1526.) fejt ki, annak kimutatása ezen a helyen, ahol csak az Ágostai Hitvallásnak az istentiszteletre való vonatkozásait keressük, szűkebb körű feladatunkon kívül esik.
Csak azt hadd említsük, hogy Luther az istentisztelet igazi lényegének evangéliumszerű felfogása alapján mondhatja és mondja: "Unser Amt ist ein anderes geworden." Az istentisztelet nem officium, hanem beneficium. A lelkész, mint az "ordo ecclesiasticus" "rite vocatus" képviselője (XIV. c.) nem közvetítő, nem "áldozár", aki Istenre bizonyos operatív, theurgikus, mágikus, szimbolikus s emellett dologi természetű eszközök felhasználásával szigorúan előírt külső cselekményekkel "hatást gyakorol" (colere Deum – kultusz) nevezetesen abban az irányban s azzal a célzattal. hogy őt kiengesztelje, ami Krisztus megváltói halálával egyszer s mindenkori érvénnyel megtörtént, hanem: "verbi divini minister", hirdetője és szolgája Isten bűnöket megbocsátó, ingyenvaló kegyelmének, amelyet igaz bűnbánattal elnyerni igen, de bármiféle cselekedetekkel, "opus"-okkal sem kieszközölni, sem kiérdemelni nem lehet. Így állítja az Ágostai Hitvallás az istentisztelet központjába az áldozat helyett az Igéi, a verbum-ot s annak érzékelhető, visibilis
76
formáját a sacramentum-ot, amidőn VII-ik cikkében azt mondja: "Az egyház pedig a szentek gyülekezete, melyben az evangéliumot igazán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki."
És így lép az Istennel való közösség keresésénél és ápolásánál, az egyes egyént a felelősség alól fölmentő, merev, mechanikus, egyoldalú papi ténykedés helyébe az egyéni hit, felelősség, jog, kötelesség és szabadság érvényesülése. Ezért nem fogadhatjuk el egyszerűen Fendt-nek "Der lutherische Gottesdienst des 16. Jahrhundertes" című egyébként figyelemre méltó művében (230. o.) található azt az állítását, hogy: "Die evangelische Messe der Augustana und Apologie ist die auf Grund des Evangeliums reformierte katolische Sache." A reformációban s az ennek lényegét, alapját és célját visszatükröztető Ágostai Hitvallásban elsősorban sem régi, sem új kultuszformákra nem esik a súly, hanem itt a kegyességnek az evangéliumban gyökerező új típusáról, ill. az eredeti evangéliumszerű kegyességnek felújításáról van szó. És ha az Ágostai Hitvallás az egyház fogalmának fentidézett, ismeretes meghatározásában az Igére és a Sakramentumokra, amannak tisztán és igazán való hirdetésére, emennek Krisztus rendelése szerint való kezelésére utal, akkor egyben rámutat a kegyesség nyilvános, ünnepélyes és közös gyakorlásának és ápolásának azokra az eszközeire, amelyekben Jézus rendelése alapján és az ő szellemében az istentiszteletnek alapelemeit bírjuk. Az Apologia Confessionis a miséről szóló cikkében (XII. 16.) különbséget tesz ugyan az istentiszteletben a sacramentum és sacrificium között, olyformán, hogy a sacramentumban Isten nyújtja nékünk azt, amit az illető "ceremóniához" fűzött ígérete magában foglal, a sacrificiumban pedig mi visszük elébe hálánk és imádatunk áldozatát, de ez a sacrificium, ez az "áldozat" sem itt, sem az Ágostai Hitvallásnak, az ingyenvaló kegyelmet hirdető szellemében, nem bír Istennel szemben érdemszerző vagy operatív hatással és jelentőséggel.
Hiszen az ember bűnös természeténél fogva általában véve nem vihet Isten elő semmi olyat, amit előbb Tőle, az Ő kegyelméből nem vett. És ez vezet bennünket ahhoz a ponthoz, amelyet az Ágostai Hitvallás méltatásánál tulajdonképpeni tárgyunkkal kapcsolatban sem hagyhatunk
77
figyelmen kívül. És ez az Ágostai Hitvallásnak az emberi bűnösségről alkotott s az eddiginél bensőbb, mélységesebb, az evangéliumban gyökerező felfogása. És itt nem pusztán a középkori egyháznak arra a könnyelmű, frivol bűnbocsánati praxisára kell gondolnunk, amelynek legkirívóbb példáit a búcsúlevelek (Ablass) üzletszerű árusítása szolgáltatja, s amely Luther fellépésének a külső lökést megadta. Hanem általában véve a bűnnek arra a külsőleges és felületes felfogására, amely azt egyfelől az egyház kultikus és rituális szabályainak és szokásainak megsértésével azonosítja, másfelől az Istenhez való, etikai természetű viszonylatban a bűnben az emberi természetnek az eredendő bűn által előidézett megromlását, defectusát, a "justitia originalis"-nak, mint donum superadditum!!!"-nak elvesztését jelenti, amihez a bűnös cselekedetekre sarkalló "concupiscentia" járul. Ezzel szemben az Ágostai Hitvallásban, bizonyára a kegyelmes Istent kereső Luther személyes élményének, mint a reformáció legbensőbb kiindulási pontjának hatásaképpen, nem csak az erre vonatkozó II-ik, VI-ik és XII-ik cikkben, hanem annak egészében és szellemében a bűn az emberi természetnek gyökeres megromlását jelenti, úgyhogy az egész hitvallást méltán és találóan nevezhetjük a "megriadt lelkiismeret teológiájának." (Theologie des erschrockenen Gewissens." XX. és XXIV-ik cikk.) Mivel pedig ez a "megriadt lelkiismeret" csakis a Krisztusban kiengesztelt szent Isten ingyenvaló bűnbocsátó kegyelmében találhat igazán megnyugvást, vigasztalást és békességet, azért az Ágostai Hitvallásban a kereszt és a megriadt lelkiismeret teológiájának evangéliumszerű találkozását látjuk. Ez pedig nem maradhat hatás nélkül az istentisztelet kialakulására sem. Ha tehát az ilyen mélységes értelemben vett bűnvallomás valamely formában, akár külön aktusban, mint Confiteor, a hitről való bizonyságtétel mellett, helyet talál, úgy ez megfelel az Ágostai Hitvallás szellemének is.
Ha már most az eddig érintett általános szempontok után az Ágostai Hitvallásnak speciálisan az istentiszteletre vonatkozó tételeit és megállapításait vesszük szemügyre, úgy az itt-ott elszórtan található s részben már említett megjegyzéseken kívül, főképpen annak VII-ik (2. 3. 4.) és XV. cikkét kell tekintetbe vennünk, megjegyezvén, hogy
78
ezek a cikkek is csak az Ágostai Hitvallás egészének, központi tartalmának, a hit által, kegyelemből való megigazulás elvének megvilágításában válnak érthetőkké és nyerik igazi értelmüket és jelentőségüket.
Ha ugyanis a VII. cikk 1. tétele szerint az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot igazán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki, akkor világos, hogy az egyház igazi, belső egysége nem külső formákon és szokásokon fordul meg, vagyis, a 2.–4. tétel szerint, "az egyház igazi egységéhez elegendő az evangéliumi tanításban és a sacramentumok kiszolgáltatásában való megegyezés (consensus), "nem szükséges ellenben, hogy mindenütt hasonló emberi hagyományok, vagy szokások, vagy emberektől rendelt szertartások legyenek".
Eszerint az Ágostai Hitvallás az istentisztelet külső formái és lefolyása tekintetében, az ezeket önmagából, legbensőbb lényegéből kialakító ker. szabadság érvényesülésének teljesen szabad teret és lehetőségeket enged, de csak addig, amíg ez a szabadság azzá a "peccatum"-má nem fajul el, amelyről, mégpedig elsősorban a múltra vonatkozólag a XY. cikkben van szó: "Az egyházi szokásokról azt tanítják, hogy meg kell tartani azokat a szokásokat, melyek bűn nélkül megtarthatók s az egyházban a béke és jó rend fenntartására alkalmasok, mint bizonyos napok, ünnepek és hasonlók."
Nem is lehet kérdés, hogy mi az a "bűn", az a peccatum, amelyről itt szó van. Nem külső formák, hanem mindaz, ami az evangéliummal, annak belső lényegtartalmával, vagyis a "sola fide et gratia" elvével ellenkezik. A maga módja szerint szinte drasztikus formában ad kifejezést Luther ennek a gondolatnak azokban az ismert szavaiban, amelyek Buchholzer berlini préposthoz intézett levelében olvashatók: !!!"Wenn nur das Evangelium rein gepredigt und die Sakramente nach Christi Einsetzung verwaltet werden, und die Totenmessen und Weihungen dahin fielen, so gehet in Gottes Namen mit herum und traget cm silbern oder gülden Kreuz und Chorkappe oder Chorrock von Sammet, Seiden oder Leinwand. Und hat euer Herr, der Kurfürst, an Einer Chorkappe oder Chorrock nicht genug, die ihr anziehet, so ziehet derer dreye an, wie Aaron, der Hohepriester, drey Röcke über einander anzog, die
79
herrlich und schön waren, daher man die Kirchenkleider im Papstthumb Ornata genannt hat. Haben auch Ihre Kurfürstlichen Gnaden nicht genug an einem Circuitu oder Procession, dass ihr umbher gehet, klingt und singt, so gehet siebenmal mit herumb wie Josua mit den Kindern von Israel umb Hiericho gingen, machten ein Feldgeschrey und bliesen mit Posaunen. Und hat euer Herr, der Markgraf, ja Lust darzu, mögen I. K. F. G. vorher springen und tanzen, mit Harfen, Pauken, Cymbeln und Schellen, wie David vor der Lade des Herrn that, da sie in die Stadt Jerusalem gebracht ward, bin damit sehr wohl zufrieden. Denn solche Stücke, wenn nur Abusus davon bleibet, geben und nehmen dem Evangelium gar nichts. Doch dass nur nicht eine Nott zur Seligkeit, und das Gewissen damit zu verbinden, daraus gemacht wird."
Eszerint az Ágostai Hitvallás és ezzel együtt Luther értelmében reformált egyház, a történeti összefüggés, a "consensus patrum" tiszteletben tartása mellett, az istentiszteleti formák kialakulására és jövendő fejlődésére nézve a legkülönbözőbb lehetőségeket tartja nyitva. S így történhetett és meg is történt valójában, hogy ez a fejlődés egyáltalában nem mutat egyöntetű képet, s az istentisztelet a lutheri egyházon belül, többnyire személyes és egyéb behatások alatt, különböző s a külső szerint ítélve egymástól lényegesen eltérő alakot öltött, anélkül hogy a "consensus in doctrina evangelii et administratione sacramentorum", ami az egyház igazi egységét teszi, csorbát szenvedett volna. Az egység a legbensőbb lényegtartalomban nem jelent egyféleséget a külső formákban. Az evangélium drága kincsének értéke magában véve se nem veszít, se nem nyer a külső formában. Ha tehát, hogy konkrét példát említsünk, Délnémetországban, főképpen Württembergben, részben hazánkban is, az istentisztelet, a kálvinizmus behatása alatt, az ún. liturgikus purizmus szellemében, a lehető legegyszerűbb formát nyerte, míg Északnémetországban, főképpen az északi államokban (Dániában, Svéd-, Norvég-, Finnországban), régi hagyományoknak, külsőségeknek (éneklés, papi öltözet stb.) megőrzése mellett, a dolgok mélyét nem kutatókat a katolicizmusra emlékeztető gazdag, változatos, színes alakot öltött, úgy ez kölcsönösen idegenszerűnek tűnhetik fel, de az Ágostai Hitvallás szelle-
80
mében semmi esetre sem lehet ok arra, hogy egymást "peccatum"-mal vádolják, vagy pusztán ezen az alapon egymástól a testvériséget megtagadják, ha egyébként meg van közöttük a consensus, az egyetértés a "pura doctrina evangelii" tekintetében. Amint tehát a gazdagabb istentiszteleti formák s egyéb külsőségek, amihez számít pl. a templom külső és belső fölszeretése, magukban véve nem akadályozzák, úgy másrészről az egyszerűbb formák nem biztosítják az istentisztelet evangéliumszerűségét. Az egyszerű liturgikus kerettel körülvett prédikáció tehát, ha az evangéliumnak Isten egyedül üdvözítő kegyelmét s az ember méltatlanságát hirdető tiszta, hamisítatlan tanítását meggyengíti, megcsorbítja, meghamisítja, ugyanolyan mértékben "peccatum", mint a miseáldozat a maga egész fényes, külsőséges apparátusával.
Egyébként talán nem vétünk túlságosan az igazság ellen, ha a "mindenütt" (ubique) kifejezésnek nem helyi, szűkebb vagy tágabb földrajzi értelmet tulajdonítunk, hanem azt ökumenikus, tehát az egész egyházra kiterjedő értelemben vesszük. Így az egyformaság szükségtelen volta még kevésbé jelenthet rendetlenséget, önkényt, szabadosságot, nem azt, amit Pál apostol (Kol. 2, 23.) "szabad akarat szerint való istentiszteletnek" (ethelothrészkia) nevez, aminthogy Luther maga sem tartja ezt kívánatosnak: "dass nicht heute einer also, der andere morgen anders stelle und ein Jeglicher seine Kunst beweise, das Volk irre zu machen, dass er nichts lernen und behalten kann."
!!!Hogy mi értendő "peccatum"-on, amelyet az istentisztelettől, bármilyen formák között menjen is az végbe, távot kell tartani, azt a XV. cikk részletesen is körülírja, amidőn azt mondja: "de egyúttal figyelmeztetik az embereket, hogy az ilyen dolgok ne váljanak a lelkiismeret terhére, mintha az üdvösségre szükségesek volnának. Figyelmeztetik az embereket arra is, hogy az olyan emberi hagyományok, melyek Isten kiengesztelésére, a kegyelem kiérdemlésére és a bűnökért való elégtételre akarnak szolgálni, ellenkeznek az evangéliummal és a hitről való tanítással. Azért az ételekre és napokra stb. vonatkozó olyan fogadalmak és hagyományok, melyek a kegyelem kiérdemlésére és a bűnökért való elégtételre szolgálnak, haszontalanok és az evangélium ellen vannak."
81
Eszerint tehát az Ágostai Hitvallás itt az istentiszteletre és általában az egész keresztyén életfolytatásra vonatkozólag konkrétül is állást foglal úgy a cselekmények, mint a cselekedetek törvényszerű és érdemet szerző jelentőségével szemben.
Emellett különös figyelmet érdemel az is, amit ebben az összefüggésben az egyházhoz való vonatkozásban mond. A szabadság érvényesülésének korlátja ugyanis nemcsak a fenti értelemben vett "bűn", hanem a "béke és jórend", amelyeknek az istentisztelet révén szintén nem szabad sérelmet szenvedniök.
*
Az Ágostai Hitvallás tehát, amint ez fejtegetéseink során kitűnt, az istentisztelet kérdésében a múlt hagyományaival szemben konzervatív s így türelmes álláspontra helyezkedik, a jövő fejlődés szempontjából pedig – ez tagadhatatlan – nem ád az istentiszteletre vonatkozó részletes utasításokat s ezáltal a szabad fejlődés lehetőségeit a legmesszebbmenően biztosítja, amint ez a különböző nemzeti egyházakban a további fejlődés folyamán valósággal be is következett. Az evangélium szellemében gyökerező ezen szabadság elvéből kifolyólag az Ágostai Hitvallás értelmében reformált lutheri egyházban tehát teljesen egységes istentiszteleti formák és szokások nem alakultak ki és nem is fognak soha kialakulni. Annál határozottabban jelöli meg hitvallásunk azokat az általános irányító alapelveket és szempontokat, amelyeknek minden evangéliumi értelemben vett istentiszteletben feltétlenül érvényesülniök kell, mivel a hit által kegyelemből való megigazulás elvéből szükségképpen következnek.
Ebből a szempontból ítélendők meg általában véve azok a reformtörekvések, amelyekkel egyrészt az istentisztelet egységesítésére, másrészt annak ún. liturgikus elemekkel való gazdagítására és élénkítésére vonatkozólag szemben állunk. Ami az elsőt illeti, tagadhatatlanul megvan a jogosultsága annak a törekvésnek, hogy legalább egy országos vagy nemzeti egyházon, illetőleg ennek bizonyos körein belül az istentisztelet egységes képet mutasson. Ezek a törekvések azonban nem sérthetik meg
82
sem a múlt idők hagyományait, sem a gyülekezetek rendjét és békéjét mindaddig, amíg ezek az evangélium szellemében, amihez méltán hozzászámíthatjuk a jó ízlés követelményét is, bele nem ütköznek. Ugyanez áll mindazokra a törekvésekre, amelyek istentiszteletünkben az érzelmi és esztétikai követelmények nagyobbmérvű kielégítését célozzák. Ha ebben a tekintetben pl. a "Hochkirche" néven ismert legújabbkori reformtörekvések az istentiszteletnek oly képét mutatják, amely annak törvényszerű, érdemetszerző operatív értéket és hatást tulajdonít (lásd az úrvacsorai elemek rezerválását [őrizgetését], az eucharistia – Hochamt – áldozati jellegét), akkor ez ellen elsősorban nem is annyira a külső formák szokatlansága és gazdagsága, mint amiatt kell szavunkat felemelnünk, mivel ezekben a törekvésekben az Isten kegyelméből hit által való megigazulásnak az istentiszteletben való feltétlen érvényesülését féltjük.
Azért jól vigyázzunk, hogy istentiszteletünkben, sem az igehirdetés, sem az istentiszteletnek bármely más alkotórésze, sem formailag, sem tartalmilag ne foglaljon magában soha semmi olyast, amiért bárki a "peccatum" vádjával illethetne, s így tehát senki el ne vehesse a mi koronánkat.