Az egyház lényege
az Ágostai Hitvallás szerint.

ÍRTA:
Lic. Dr. KARNER KÁROLY.

Az Ágostai Hitvallás jubileumi esztendejében kevés annyira közvetlenül aktuális kérdés vetődik fel hitvallásunkkal kapcsolatban, mint az, amely az egyház lényegére igyekezik rávilágítani. A teológiai tudománynak a feladatához tartozik, hogy számot adjon az egyház lényegéről. Azonban ez nemcsak tudományos feladat, hanem közvetlen gyakorlati jelentőséggel is bír. Mert az egyház lényegének a helyes vagy helytelen értelmezése helyes vagy helytelen irányba terelheti az egyház munkáját. A teológiai tudományos munkának ezen feladata azonban még közelebbi, még konkrétebb értelmet nyer akkor, amikor a jelenkori viszonyok kapcsán foglalkozunk azon kérdéssel, hogy mit tanulhatunk az Ágostai Hitvallásból az egyház lényegére vonatkozólag. (1)

Egyfelől a világháború nyomán bekövetkezett nagy összeomlás kényszeríti egyházunkat világszerte arra, hogy lényegére s ezzel feladatára újra reáeszméljen és szervezetének felépítésével is keresse azon utakat és módokat, amelyeknek követésével feladatát legjobban oldhatja meg. Hazai egyházunk is zsinat előtt áll; nem kelt-e akkor fel-

(1) A következőkhöz vö.: Walther: Das Erbe der Reformation; IV. Heft: Luthers Kirche, Leipzig, 1917. – Holl: Die Entstehung von Luthers Kirchenbegriff (Gesammelte Aufsätze, I. kötet, 4–5. kiad. Tübingen. 1927.) – Althaus: Communio sanctoram, I. köt. München, 1929. –– Wendt: Die Augsburgische Konfession, Halle, 1927. – Elert: ie Botschaft des VII. Artikels der Augsburgischen Konfession (Evang. luth. Kircheaztg. 1927. 43–46. számok).


86

vetni a kérdést: mit tanulhatunk egyházunk alapvető symbolikus iratából, az Ágostai Hitvallásból egyházunk szervezeti felépítésére, az egyházi alkotmányra vonatkozólag?

Másfelől ugyancsak a világháború borzalmai közepette eszmélt rá a keresztyénség a szétszakadozottságában rejlő tragikus mozzanatra, nevezetesen arra a körülményre, hogy mennyire megnehezíti, sőt egynémely vonatkozásban egyenesen lehetetlenné teszi a felekezetekre oszlottságnak a ténye igazi feladatának szolgálatát, hivatásának betöltését. Ma az egész keresztyénség keresi az egységnek az útját. De ha ez így van, nem fokozott kötelességünk-e vizsgálni az Ágostai Hitvallás tanítását az egyházról? Hiszen egyesek éppen az Ágostai Hitvallást hajlandók azon történeti okmánynak tekinteni, amely a nyugati keresztyénség egységét végkép megbontotta, minden egyezkedésnek útját vágta és a megegyezést, a kibékülést lehetetlenné tette. (2) Vagy a jelen viszonyokra alkalmazva a kérdést: nem jelenti-e az Ágostai Hitvallás emlékének az ünneplése, a felújítása a négyszázados egyházszakadásnak újabb kimélyítését és vele a keresztyén egységre irányuló munka megtagadását és elutasítását? Még általánosabban: lehet-e az Ágostai Hitvallásnak valami értéket és jelentőséget tulajdonítani a keresztyénség egységének a helyreállítására irányuló mozgalomban? Nyilvánvaló, hogy erre a kérdésre helyes feleletet csak akkor nyerhetünk, ha magunk elé állítjuk, mit tanít az Ágostai Hitvallás az egyházról.

Mindezen szempontokat figyelembe kell vennünk, amikor röviden, részben csak vázlatosan akarunk az egyház lényegére rávilágítani az Ágostai Hitvallás alapján.

I.

"Item docent, quod una sancta ecclesia perpetuo mansura sit." Az Ágostai Hitvallás ismert VII. cikkelyének ezen bevezető mondata az Apostoli Hitvallás szavaival tesz bizonyságot az anyaszentegyház egységéről. A hitvallók gondolkodásának fundamentuma és kiindulópontja az anya-

(2) Ilyen értelemben érvel Lortzing több iratában, kül.: "Wie ist die abendländische Kirchenspaltung entstanden", Münster, 1929.


87

szentegyháznak az egysége és az a meggyőződés, hogy ez az egyház "mindörökké megmarad." Nem volt titok előttük, hogy a keresztyénség egy része szervezetileg nem tartozik a római pápa fennhatósága alatt egyesült nyugati keresztyénséghez. Sőt tudták azt is, hogy ennek ez utóbbinak a szervezeti egysége sem olyan ellentmondás nélküli, mint ahogyan azt a régi egyház hívei szerették feltüntetni. A római egyháznak ma világszerte ismert és sokszor megcsodált szervezeti egységét csak a Tridentinum utáni ellenreformációbeli katolicizmus építette ki és ezen épületnek a zárókövét csak napjainkban rakta le az új pápai törvénykönyv, a Codex iuris canonici. Melanchthon és hitvalló társai, mindenekelőtt maga Luther Márton az egyház egységét nem a külső szervezetnek vagy az egyházi berendezkedéseknek az egyöntetűségében vagy éppen egyformaságában keresték. Amint Melanchthon az Apologiában mondja, itt "az igazi, azaz szellemi egység"-ről van szó. (3)

Ehhez pedig nem szükséges, hogy mindenütt hasonló emberi hagyományok vagy szokások, avagy emberektől elrendelt szertartások legyenek. (4) Ezért utal a hitvallás arra, hogy pl. Milánóban más a misekánon, mint egyebütt. A hitvallók tudták, hogy ez nem zavarja meg az egyház egységét, mivel a szertartásoknak az egyformasága vagy különbözősége nem érinti az evangélium lényegét, ti. a Jézus Krisztusban felkínált isteni kegyelmet. Viszont Melanchthon szükségesnek látja hangsúlyozni azt, hogy a Confutatio Pontificia által képviselt katolikus álláspont, amely éppen hangsúlyozza az egyetemes szertartások" (universales ritus) egységének szükségességét az egyház egységének a szempontjából, mennyire veszedelmessé lehet és lett a múltban, amikor valamely szertartás elvégzését vagy az azon való részvételt érdemszerző cselekedetnek minősítették. Ebben a viszonylatban joggal hangsúlyozza Melanchthon, hogy az emberi hagyományok egységes volta éppen úgy nem tartozik hozzá az istentisztelethez, mint az, hogy valaki német vagy francia divat szerint öltözködik-e. (5)

(3) Apol. Conf. IV. § 31: "Nos de vera, hoc est, spirituali unitatate loquimur, sine qua non potest existere fides in corde seu iustitia cordis coram Deo."

(3) Conf. Aug. VII.
(4) Apol. Conf. IV. § 32–34.


88

Az egyház tulajdonképpeni egységének az alapfeltétele egészen más. Az általában nem emberi tényezők magatartásától függ. Az egyház egysége a Krisztusban van. Az egyháznak ehhez az egységéhez – mondja az Ágostai Hitvallás, elégséges megegyezni az evangélium tanítása és a szentségek kiszolgáltatása tekintetében." (6) Ez nem úgy értendő, mintha emberek kölcsönösen megállapodhatnának arra nézve, mi légyen az evangélium tanítása vagy hogyan kelljen kiszolgáltatni a szentségeket és mintha ezen megállapodás értelmében, vagy ennek segítségével lehetne az egyház egységét megteremteni. Ha így volna, akkor az emberi munka eredménye volna és emberi akarattól függene. Az Ágostai Hitvallás azonban nem ilyesmire gondol. Így értelmezni a fentebbi kifejezést már csak azért sem lehet, mert az egész cikkely alapgondolata az egyház szellemi, nem szervezeti egységéről szóló meggyőződés. Hogy az egyház "spirituális", szellemi valóság, arról Luther irataiban ismételten szólt, (7) és ugyanennek a meggyőződésnek ad kifejezést Melanchthon is az Apologiában. (8) Már pedig ebben a "spirituális" egyházban nincsenek tanokat megállapító zsinatok, ez az egyház Krisztus evangéliumával és a szentségekkel nyúlik bele ebbe a földi világba. Az, hogy mi a tiszta evangélium és hogy melyik a sakramentumoknak helyes, azaz rendelésüknek megfelelő kiszolgáltatása, nem egyes embereknek vagy zsinatoknak a döntésén múlik: ez Istennek a kinyilatkoztatása, amely az Újszövetségben áll előttünk, ezen semmiféle emberi határozatokkal változtatni vagy módosítani nem lehet. Azok, akik e két ponton: az evangéliumnak tisztán hirdetése és a szentségek helyes kiszolgáltatása tekintetében megegyeznek az Újszövetséggel és ily módon az egy örök anyaszentegyházzal, azok ennek az egyháznak a tagjai, azoknak a munkájában és szolgálatában nyúlik bele ez a spirituális egyház a földi világba és lesz itt érzékelhető valóság.

(6) Conf. Aug. VII.
(7) Vö. Holl. id. h. 296. k. lpk.
(8) Apol. Aug. IV, § 14: "ecclesia... populus spiritualis."


89

II.

Mindezek a megállapítások azonban csak égetővé teszik azt a kérdést: mi az egyháznak a lényege? Nyilvánvaló, hogy már az elmondottak is kizárják azt a lehetőséget, hogy az egyház lényegét valamiféle szervezeti formában keressük. Az egyház "congregatio sanctorum, in quae evangelium recte docetur et recte administrantur sacramenta" (9) A "congregatio sanctorum" megjelölés az Apostoli Hitvallás "sanctorum communio" kifejezésére utal. Melanchthon ezen megjelölés választásával is igazolni akarta azt az igényt, hogy a hitvallók ragaszkodnak a katolikus, azaz az egy, egyetemes anyaszentegyházhoz és vele egynek tudják magukat. De a "congregatio sanctorum" kifejezéssel egyúttal rá is akart világítani a "communio sanctorum" megjelölés helyes képzettartalmára.

Ismeretes dolog, hogy a "communio sanctorum" megjelölés eredeti értelme vitás; későbbi értelmezésében is három irányvonalat lehet megkülönböztetni, részben a communio szó jelentésének az elágazása, részben pedig a sanctorum szó nemének eltérő értelmezése alapján. (10) Ha az utóbbit semlegesneműnek vesszük, akkor a kifejezés a sakramentumokban való (közös) részesedést jelenti. Ha pedig hímneműnek, akkor jelentheti szenteknek (közös) részesedését (gen. possessivus), vagy pedig szenteknek a közösségét, azaz társulatát, ill. gyülekezetét. Ezen utóbbi értelmezésnél is kérdéses, hogy vajon a mennyei szentekről van-e szó, vagy pedig az Újszövetség értelmében vett "szentek"-ről. Nem részletezhetjük a kifejezés értelmezésének a történetét, erre itt nincs elegendő terünk. De mégis reá kell mutatnunk arra, hogy a kifejezés értelmezésének a különféle lehetőségei a középkori katolicizmusban mind találtak képviselőkre. A Tridentinum ill. az annak megbízása alapján szerkesztett Catechismus Romanus által dogmatizált katolikus felfogás a kifejezés értelmét két irányban is igyekszik megragadni. (11) Egyfelől a sanctorum communio a communio sacrorum értelmét nyeri (12) Azért a

(9) Conf. Aug. VII
(10) Vö. Althaus, id. h. 8. k. lpk.
(11) Vö. Althaus, id. h. 16. k. lpk.
(12) Cat. Rom. P. I. c. 10. qu. 24.


90

Cat. Romanus hangsúlyozza: "Ecclesia visibilis est et bonos et malos suo sinu concludit, (13) és megállapítja: "In ecclesia militanti duo sunt hominum genera, bonorum et improborum: et improbi quidem eorundem sacramentorum participes, eandem quoque quam boni fidem profitentur, vita ac moribus dissimiles." (14) Azonban ez még nem kielégítő értelme a kifejezésnek: "Sed alia etiam cominunio in ecclesia cogitanda est." És ebben a vonatkozásban a megjelölés bonorum communicatio-t jelent. (15) Közelebbről a Krisztus testének a tagjait a szeretet "kommunizmusa" kapcsolja egybe: "Quaecumque... pie, sancteque ab uno suscipiuntur, ea mit omnes pertinent, et ut illis prosint, charitate, quae non quaerit, quae a sunt, efficitur." (16) A szenvedő, harcoló és diadalmas egyház tagjai egymással ilyen communicatio-ban vannak és egymás javaiból merítenek. Nevezetesen a szenteknek az érdemei válnak ily módon javára az itt a földön küzdő és szenvedő egyház tagjainak. A katolicizmus a küzdő egyház lényegét tehát olyan szervezetben keresi, amelyben együtt vannak jók és gonoszok, és mindezek egyrészt ugyanazon sakramentumok élvezete által, másrészt pedig az egyház kincséből, Krisztus és a szentek érdemeiből való részesedésük által vannak közösségben egymással és a harcoló és diadalmaskodó egyházzal. Ezért a katolikus dogmatika az egyház tagjaiban nem keres valami különös sajátosságot (interna virtus), – amint azt Bellarmin kifejtette, elég az externa professio fidei et sacramentorum communio. (17) A kat. dogmatika lényegileg ma is ilyen módnn állapítja meg az egyház lényegét.

Nem foglalkozhatunk ezen tan kritikájával. Annak vázlatos fővonásait csak azért mutattuk be, hogy ily módon annál világosabbá legyen előttünk az Ágostai Hitvallás tanítása az egyházról. Amikor az Ágostai Hitvallás a communio helyett a congregatio szót használja, már ezzel állást foglal abban a tekintetben, hogy hogyan értendő az

(13) Cat. Rom. P. I., c. 10. qu. 8.
(14) Cat. Rom. P. I., c. 10. qu. 7.
(15) Cat. Rom. P. I., c. 10. qu. 25.
(16) Uo.
(17) Vö. Luthardt; Kompendium der Dogmatik, 11. kiad. Leipzig, 1914. 329. lp.


91

Apostoli Hitvallás említett megjelölése. Ezzel egyúttal kizárja a kifejezésnek azon értelmezését is, amely abban a communio sacramentorum és a communicatio bonorum értelmet keresi. Viszont a congregatio szó alkalmazásával magáévá teszi mindazt, amit Luther e tekintetben különböző irataiban kifejtett.

Luther ti. – részben Augustinus nyomán – új, kimélyített tartatommal töltötte meg a kifejezést. (18) Mindenekelőtt visszatért a "sancti" újszövetségi fogalmához, amennyiben azt nem egyes megdicsőült "szentekre" vonatkoztatta, hanem a hívőkre. (19) Helyesen látta meg, hogy az Újszövetség a keresztyén gyülekezet tagjait nevezi szenteknek.

De miért nevezi az Újszövetség a keresztyéneket "szentek"-nek? Vajon erkölcsi tulajdonságot akart ezzel a névvel megjelölni, vagyis olyan értelemben használta a kifejezést, mint ahogy azt mi szoktuk érteni? Így értelmezni a szót vaskos hiba volna és súlyos tévedésre vezetne. Már pl. a korinthusi gyülekezethez írt levelek felületes átolvasása is könnyen meggyőzhet bennünket arról, hogy az ottani gyülekezet tagjai nem voltak erkölcsi értelemben "szentek". Pál apostol ennek ellenére ugyanezen gyülekezet tagjairól mint "elhívott szentek"-ről beszél. (20) Ez csak úgy lehetséges, ha a szóhoz más képzeteket fűzött, mint mi. "Szent" a vallásos szóhasználatban eredetileg és még az Újszövetségben is az, ami sajátos isteni erő hordozója, és mint ilyen kivétetett ennek a profán, Isten nélkül való világnak a köréből, hatalmából, szférájából, és áttétetett az Istennek a szférájába. (21) "Szentek" az újszövetségi egyháznak a tagjai éppen azért, mert a Krisztusnak megváltottai, így felszabadultak e bűnös világ hatalma alól, és az Isten Lelke vezérli őket. (22) Ők kivétettek ennek a világkorszak-

(18) Vö. Althaus. id. h. 27. k. lpl.
(19) "Sanctorum" nomine isto tempore eos intelligunt, qui sunt beati et glorificati. Apostolus autem, immo tota Scriptura, "sanctos" omnes qui in Christo credunt fideles. Ficker: Luthers Vorlesung über den Römerbrief, 4. kiad., Leipzig. 1930., 11, 292. lp.
(20) I. Kor. 1, 2; vö. 6,1; II. Kor. 1,1.
(21) Vö. Pfister és Begrich cikkét "Heilig und profan" címen (Religion in Geschichte und Gegenwart. 2. kiad., 11, 1714. k. lpk.) és az ott közölt irodalmat.
(22) Vö. Róm. 8,1–15.


92

nak a hatalmából és átplántáltattak egy új világba, az Istennek a világába. Találó kifejezést ad ennek a régi Károlyi, amikor Pál apostolnak szavát nem szószerinti hűséggel ugyan, de találóan így fordítja: "Mi mind mennyei polgárok vagyunk." (23)

Ugyanezt akarta Luther is kifejezni, amikor nála "sancti" hívőket jelent. Mert a szenteknek, ill. hívőknek ezen a világ szférájából való kivétele és áttétele egy másik világba, ezen megszentelés nem emberi munka, nem embereknek valamiféle erkölcsi cselekvése vagy erőlködése, akár "megtérése" révén jön létre, hanem az az Istennek a műve: aki maga szent, az választja el egyházának a tagjait a világtól, szenteli meg őket, – Luther mindezt a iustificatio fogalmában foglalta össze, innét ennek a fogalomnak a szoros kapcsolata a lutheri egyházfogalommal. (24)

A szentek gyülekezetének ezt a kiválasztását Isten a keresztyénség állandó tapasztalása szerint a Jézus Krisztusban a Szentlélek által viszi véghez. Attól fogva, hogy a Szentlélek kitöltetett, van egyház az Újszövetség szerint, és a Szentlélek építi állandóan az egyházat. A Szentléleknek a műve pedig a hit ébresztése és munkálása, azért használhatja az Augustana német szövege a congregatio sanctorum ekvivalense gyanánt a "Gemeinschaft der Gläubigen" kifejezést, – ami viszont ismét Luther értelmezéséhez vezet bennünket. A Szentlélek ezen munkája által jutunk közösségbe Krisztussal, hitünkben leszünk részeseivé a Krisztus által szerzett bűnváltságnak. Ezért nevezi az Újszövetség az egyházat a Krisztus testének. Nem részletezhetjük ezt. Így is nyilvánvaló, hogy amikor az Augustana Luther új értelmezésének a nyomán az egyház tagjaiként a "szenteket" jelöli meg, ezzel visszavezet az Újszövetséghez.

Csak röviden utalhatunk még a másik fontos mozzanatra is. A communio sanctorum fogalmának új, mély értelmezése Luthernál egyúttal az egyház közösség-jellegének a kimélyítését is jelenti. (25) Az, hogy az egyház congregatio, Luthernál nem elvont elv, hanem élő valóság. Ahogyan testünknek a tagjai életfunkcióikban egymást feltételezik, úgy van ez az egyháznak, a Krisztus testének a tagjai közt

(23) Fil. 3,20.
(24) Vö. Holl. id. h. 289. k. lpk.
(25) Vö. Althaus. id. h. 55. k. lpk.


93

is. Az így létrejövő közösség elsősorban szeretet-közösség, éspedig szeretetben egymásnak segítő közösség. "Ha egy tag szenved, minden tagok egyetembe bánkódnak; ha egy tag tisztességgel illettetik, egyetembe örülnek minden tagok" És: "Egymás terhét hordozzátok és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét. (26) Az Írásnak ezen szavai Luthernál élénk visszhangra kelnek. És a visszhangjuk nem csupán a felebaráti szeretet hangoztatása vagy dicsérete, hanem megnyilvánul mindenekelőtt Luther gyakorlati eljárásában, különösen lelkipásztori tevékenységében. (27) Az a szeretet, amely a Krisztussal való közösség alapján támad a szívben, éppen azzal állja meg a próbát, hogy nemcsak ott mutatkozik, ahol az embernek belőle haszna van vagy legalább is nincs hátránya, hanem ott, ahol a világ kivetettjeiről és nyomorultjairól van szó, azokról, akikkel szemben a "józan belátás" megtagadja a közösséget: "Amit a szenteken akarsz cselekedni. ne a halottakon vidd véghez, hanem az élőkön. Az élő szentek a te felebarátaid, a mezítelenek, az éhezők, a szomjúhozók, szegények, akiknek feleségük és családjuk van, akik gyalázatot szenvednek. Ezeken segíts, ezekre fordítsd munkádat, itt szólalj meg, hogy megoltalmazd őket, hogy köpenyeddel betakard és tisztességhez juttasd őket." (28) A Krisztus egyházának jele a Krisztus keresztje. Ez a kereszt pedig nem a dicsőségnek a szimbóluma, hanem a megvettetésé, a gyalázaté. A Krisztus testének a tagjai is kell. hogy viseljék ugyanezt a gyalázatot. (29) Közelebbről ez azt jelenti, hogy le kell hajolnunk a bűnösökhöz, meg kell osztani velük a gyalázatot, hordoznunk kell az ő bűnük terhét. "Az még nem keresztyén, aki embertársát tanultsága, erénye, szentsége, vagy híressége miatt karolja fel (hasonlóan cselekesznek a pogányok is és a mókaírók...),

(26) I. Kor. 12,26 és Gal. 6,2.
(27) Vö. Luther híres levelét Spenlein Györgyhöz, Althaus, id. h. 43. lp., és Walter: Luther Márton ifjúkori vallásos fejlődése, Budapest, 1929., 30. k. lp.
(28) W. A. (Luther műveinek ún. weimari kiadása) 10. III. 408. 1 kk.
(29) Luther feddi a keresztyénségnek azt a nemét, amely büszkélkedik méltóságával, vallásosságából tőkét kovácsol a földön való érvényesülés érdekében és fél minden a Krisztusért való szenvedéstől; vö. Althaus. id. h. 44. lp.


94

hanem az, aki a nyomorultat, a szegényt, a butát, a vétkest és a szerencsétlent szereti." (30) Egymás bűneit el kell fedeznünk: "Einer muss des anderen Schanddeckel sein" – írja egy közmondásszerű szólásformával. (31) Így születik meg és érvényesül a keresztyén életben Krisztus keresztjének "szerelme, az amor crucis. (32) Ebben a Krisztusra irányuló szeretetben, amely a Krisztus "kicsinyein" (33) gyakorolt irgalmas szeretetben nyilatkozik meg, teljesedik ki a communio sanctorum, és ilyen közösségre gondol az Augustana is, amikor az egyház lényegét a congregatio sanctorum-ban jelöli meg.

Csak röviden utalhatunk arra, hogy az ilyen értelemben vett egyháznak az Ágostai Hitvallás szerint két sajátos vonása van: az egyik az evangélium helyes, azaz meghamisítás nélküli tanítása, a másik a sakramentumoknak helyes, azaz rendelésük szerinti kiszolgáltatása. A Szentlélek az Ige által "hívja, gyűjti, megvilágosítja és a Jézus Krisztusnál megtartja egy igaz hitben" az egyházat és annak minden tagját. "A hit hallásból vagyon, a hallás pedig Isten igéje által. – írja Pál apostol. (34) Ezért az egyház első lényegalkotó sajátossága, hogy benne az Isten igéje tisztán hirdettetik. De nemcsak az evangélium építi az egyházat, hanem a sakramentumok is: "Egy Lélek által mi mindnyájan egy testté keresztelkedtünk meg" és "A kenyér, amelyet megszegünk, avagy nem a Krisztus testével való közösülésünk-e?" (35) Nem bocsátkozhatunk ennek a taglalásába. De mégis meg kell állapítanunk, hogy az Ágostai Hitvallásnak azon meghatározása, amely szerint az egyháznak két konstitutív tényezője a tiszta evangélium hirdetése és a sakramentumoknak a rendelésüknek megfelelő kiszolgáltatása, összhangban van az Újszövetséggel. S hozzátehetjük ehhez azt is, hogy más lényegalkotó tényezőt az egyházra vonatkozóan az Újszövetség nem ismer.

(30) Enders: Luthers Brielwechsel, I. 84 kk.
(21) Ficker id. h. 334. lp.
(22) W. A. I. 365 kk.; "Iste est amor crucis ex cruce natus, qui illuc sese transfert, non ubi invenit bonum quo fruatur, sed ubi bonum conferat malo el egeno."
(33) Vö. Mát. 25,40 és 45.
(34) Róm. 10,17.
(35) I. Kor. 12,13 és 10,16.


95

Éppen ezért az Ágostai Hitvallás tanítása az egyházról leveti mindazt a salakot, amely az egyházfogalomra a megelőzőleg lefolyt évszázadok alatt reárakódott. Az egyháznak az újszövetségből nyert elvi lényege áll itt előttünk, nem pedig az a törekvés, hogy egy meglévő állapotból következtetés útján nyert fogalmat utólag valami módon igazoljunk a lényegmeghatározás segítségével. Így járnak el nevezetesen a kat. teológusok, de ugyanez a veszedelem fenyegeti a protestáns teológiai tudományosságot is, ha nem kizárólag az Újszövetség alapján keresi az egyház lényegét. Az Ágostai Hitvallásnak az adott korszakalkotó jelentőséget, hogy ily értelemben tért vissza az Újszövetséghez.

III.

Ismételten kifogásolták már az Ágostai Hitvallás egyházfogalmának azt a sajátosságát, amely szerint tisztára az egyház elvi lényegét tartja szem előtt. Már a Confutatio Pontificia is azzal érvelt ellene, hogy egyházfogalma nem felel meg a valóságnak, mivel az egyházban vannak jók és gonoszok egyaránt, – amire az Ágostai Hitvallás állítólag nincs tekintettel. (36) Ez az érvelés alig mondható kifogástalannak. Már az Augustana VIII. cikkelye hangsúlyozza, hogy az empirikus egyház tagjai közt ez életben számos képmutató és gonosz ember található. Melanchthon is tiltakozik az ellen Apologiájában, mintha az egyházat valami civitas Platonicá-nak képzelné. (37) Az egyház közvetlenül érzékelhető és megtapasztalható valóság. Éppen ezért hiányzik az Ágostai Hitvallásból az a megkülönböztetés, amelyben még manapság is sokan az evangélikus egyházfogalom lényegét keresik: a látható és láthatatlan egyház közti különbségtétel. (38)

Mint említettük, Luther ugyan az egyházról szóló fejtegetéseiben hangsúlyozta, hogy az egyház "láthatatlan" vagy "szellemi" valóság, és ugyanezen álláspontot képviseli az

(36) Vö. Apol. Conf. IV. § 1 kk.
(37) Vö. Apol. Conf. IV. § 20.
(38) Vö. ehhez Elert id. cikkét (Allg. evang.-luth. Kirchenztg., 1927., 14. szám.


96

Apologia is nagyon hangsúlyozottan. Ezen nem változtat az sem, hogy Luther egy alkalommal vita hevében az ellentét kiemelése céljából azt a tételt állította fel, hogy az egyház látható. (39) Senkinek sincs módjában a szíveket és veséket vizsgálni, ezért csak Isten tudja, hogy kik tartoznak az egyházhoz, de a mi emberi szemeink számára az egyház rejtve van. Mégis hiba volna ezt úgy érteni, hogy az egyház tisztára eszmei valóság vagy fogalom, amelynek a való élethez semmi köze sincs. Mert az egyház ugyan nem "külső dolgoknak és szertartásoknak a társulata", hanem legfőképpen "societas fidei et Spiritus Sancti in cordibus", – ahogyan magát Melanchthon az Apologiában kifejezi, (40) – azonban siet hozzátenni hogy az egyháznak mégis vannak sajátos ismertető jegyei, amelyekről felismerhető. Ilyenekként az evangéliumnak tiszta tanítását és a sakramentumok kiszolgáltatását jelöli meg. (41) Nyilvánvaló, hegy az egyház ezen sajátos jegyek révén még nem válik "látható"-vá, azaz külsőleg körülhatárolt szervezetté, hanem megmarad annak a "geistliche innerliche Christenheit"-nek, amelyről Luther ismételten beszélt. (42) Azonban ott, ahol az evangélium tisztán hirdettetik, ahol a sakramentumok rendelésük szerint szolgáltattatnak ki, ahol ezen szolgálat körül hívők gyülekeznek, ott az egyház mégis felismerhető.

Az Ágostai Hitvallás ezen állásfoglalásával nem tagadja az egyházi szervezet szükségességét. Ezt már az a körülmény is mutatja, hogy külön szakaszban szól "az egyházi hatalomról". (43) Azonban az egyházi szervezet berendezkedései a "traditiones humanae seu ritus aut caerimoniae ab hominibus institutae" (44) fogalma alá veendők. Tehát ezen berendezkedéseknek nincs vallásos jelentőségük: nem lényegesek az üdvösség szempontjából. Nem mintha jelentéktelenek vagy akár csak mellékesek volnának, azonban nincs az egyháznak "isteni" rendelésen alapuló kizárólagos szervezete. Ilyenről az Újszövetség nem tud, és amit a római egyház ilyennek értékel, nem igazolható az Újszövetséggel.

(39) Vö. Walther, id. h. 32 k. lpk.
(40) Apol. Conf. IV, § 5.
(41) Uo.
(42) Vö. Wendt, id. h. 43. lp.
(43) Conf. Aug. XVIII.
(44) Conf. Aug. VII.


97

Az elmondottak alapján nyilvánvaló, hogy a lutheri és hozzátehetjük: újszövetségi értelemben vett "egyház" nem azonosítható azzal, amit ma "láthatatlan egyház"-nak szoktunk nevezni, és ami mellé odaállítjuk mint ettől független valóságot a "látható egyház"-at. Luther és vele az Ágostai hitvallás nem ismer kétféle egyházat: azok az emberi berendezkedések, amelyekre szükség van, nem alkotják az egyházat. – hiszen akkor megszűnnék annak a spirituális jellege - azonban ezeknek a formájában mégis az egyház jelentkezik. A kettőnek a viszonyára Luther szívesen alkalmazza a test és a lélek képét: a földi szervezetben úgy munkálkodik az egyház, mint a testben a lélek. (45) Viszont a látható és láthatatlan egyház közti különbségtételnek a tulajdonképpeni értelme az, hogy a Krisztus teste tisztára eszmei, közelebbről olyan valóság, amelynek tagjait egyedül a hitnek a közös jegye egyesíti egy fogalom alatt. Emellett a látható egyház külső emberi célszerűségi berendezkedés. Értelme a látható és láthatatlan egyház közli különbségtételnek igazában ott van, ahol az egyház tagjaiként a predesztináltak szerepelnek. Mivel a földi szervezetnek számos olyan tagja van, aki nem predesztinált, azért az egyház "láthatatlan", eszmei valósággá válik, amelytől a földi szervezet szigorúan elválasztandó. Ennek a szétválasztásnak a következménye azután, hogy a látható egyház a láthatatlan rovására jelentéktelenné lesz. Hiszen az utóbbi tisztára emberi akaratból létrejött, célszerűségi szempontok szerint szervezkedett szövetkezés, amelyet jogilag talán igen, de elvileg alig lehet megkülönböztetni egyéb társadalmi egyesületektől. Ahogyan valamely közjótékonysági egyesület egy bizonyos cél alapján tömörült szövetkezés, úgy tömörül a látható egyház is bizonyos vallásos célok ápolása körül. Az is ezzel az elgondolással van összefüggésben, hogy az egyháznak mint valamely cél és szempont, hogy ne mondjam: érdek alapján tömörült szövetkezetnek a legtermészetesebb szervezkedési alapja a demokratikus elv, amely a közösséget létrejöttének módján, azaz alulról az egyes tagokból kiindulólag igyekezik felépíteni. (46)

(45) Vö. Walther id. h. 71. lp.
(46) Az egyház szervezetének ezen alapelven való felépítése különösen jól megfigyelhető az angol nyelvű, nevezetesen amerikai keresztyénségben. Az evangélium és demokrácia összezavarásának és összekeverésének is itt van a hazája. Történetileg kimutatható, hogy ez a fejlődési vonal genetikus összefüggésben van a kálvinizmussal. Nem véletlen az sem, hogy az Amerikai Egyesült Államok rendezték az egyházak külső jogviszonyait oly módon, hogy azok tisztán magánjogi társulatokat alkotnak. Ebben is a kálvini egyházfogalom egy végső elágazásával van dolgunk.


98

Annyi már ezen nagyon vázlatos rajzból is kitűnik, hogy a látható és láthatatlan egyház megkülönböztetése az Ágostai Hitvallás alapján nem fogadható el. Nem tagadható, hogy ez a megkülönböztetés első pillanatra nagyon szimpatikusnak mondható, mivel látszólag egy csapással megoldja az egyházfogalom nehézségeit. Közelebbi vizsgálatnál azonban kitűnik, hogy irányvonala mindjobban eltér az Újszövetségtől. Mert az Újszövetség sem tud semmit a látható és láthatatlan egyház közti különbségről. "Egy Lélek által mi mindnyájan egy testté keresztelkedtünk, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadosok és mindnyájan egy ital által lettünk egy lélekké." Ez az egy test és egy lélek munkálkodik a korinthusi gyülekezetben, mint az egyháznak azon az egy földrajzi ponton való jelentkezésében. Súlyos tévedés volna azt gondolni, hogy az apostol így csak azért írhatott, mivel az apostoli kor viszonyainak egyszerű és ideális volta miatt akkor a látható egyházban még fel lehetett ismerni a Krisztus testét, de hogy ezt jelenleg az egyházban uralkodó viszonyok miatt már nem lehet megtenni. Mint már fentebb jeleztük, az Újszövetségnek és az adott esetben a korinthusi leveleknek a felületes tanulmányozása is hamarosan meggyőzhet arról, hogy az apostoli gyülekezetek viszonyai távolról sem voltak olyan ideálisak, mint azt általában gondolni szeretjük. És mégis Pál apostol ezzel a földi alakulattal kapcsolatban mer beszélni a Krisztus testéről. Hiszen az egyház élő organizmus, a szenteknek a közössége, láthatatlan és mégis megtapasztalható valóság, mert a Szentlélek állandóan építi. Ez az egyház jelentkezik mindenütt, ahol a hitnek közössége a tiszta evangélium és a Krisztus rendelte sakramentumok körül egybegyűjti a hívőket, a szenteket. De éppen ezért az egyház nem is organizáció, amely egyszer s mindenkorra készen állíttatott

(47) I. Kor. 12, 13.


99

volna bele ebbe a földi világba egy bizonyos hierarchikus, a római pápában kicsúcsosodó szervezettel.

Az egyház a Krisztus teste; nem e világból való és mégis e világban van. Minden szervezet, amely egyház akar lenni, vagy inkább, amelyben a Lélek munkálkodik, magában hordja azt a célt, hogy mind tökéletesebben formálja ki a Krisztus testét, mutassa a Krisztus arcvonásait. Sohasem öltözik bele a Krisztusnak ezen teste teljesen valamely földi szervezetbe. Azért az egyház mindig hitnek a tárgya: "Hiszek a Szentlélekben, egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat."

IV.

A fentebbi vizsgálódások során nyert eredmények világításába kell állítani azt a kettős kérdésfeltevést is, amelyből kiindultunk. Mindenekelőtt néhány szóval ki kell térnünk arra a kérdésre, hogy mit tanulhatunk az Ágostai Hitvallásból az egyház szervezetére vonatkozólag.

Ha az egyház mint a szentek gyülekezete az az idegen valami ebben a világban, amelyről szóltunk, akkor ugyan ebben a világban lesz valósággá, azonban mégsem olvadhat fel teljesen valamely földi szervezetben, – mint ahogyan ezt a katolicizmus gondolja. Ebben az esetben az egyház "világ"-gá lett és megszűnt idegennek lenni ebben a világban. Éppen ezért a földi szervezet mindig csak alkalmas csatornája lehet ennek az idegen valaminek. Viszont a földi szervezetnek nem is lehet fontosabb, nagyobb feladata és jelentősége, mint az, hogy nyitva tartsa az egyháznak az útját, illetőleg hogy ne vessen gátat a Léleknek az egyházat, a Krisztus testét építő munkájában. Aki a keresztyén egyház történetét vizsgálja nem annyira külső alakulásának, mint inkább a Lélek munkájának a szempontjából, az tudja, hogy az itt felállított követelmény nagyon sokat mond, magas követelmény, amelynek az egyházak a történelem folyamán távolról sem tudtak mindig megfelelni. Különben nem volna annyi szakadás és viszály az egyházban, sőt nyugodtan állíthatjuk: nem volna annyi szekta sem.

Azonban ezen egészen általános megállapításon túl


100

még néhány konkrét mozzanatot is ki kell emelnünk. Itt természetesen csak azokkal a mozzanatokkal foglalkozhatunk, amelyek a legfontosabbaknak látszanak, de nincs módunkban mindenre kitérni.

Egyházi Alkotmányunk szerint (I. §) "a magyarországi ág. hitv. evang. keresztyén egyházat híveinek az összessége alkotja" és (13. §) "egyházunk kormányzatába minden önálló egyháztagnak joga van befolyni." Ugyanakkor az E. A. kimondja, hogy minden önálló egyháztagnak kötelessége az egyház terheit aránylagosan viselni. Más szóval E. A.-unk szerint a magyarországi ev. egyházat ugyan híveinek összessége alkotja, kormányzatába azonban csak önálló, azaz az egyházi terhekhez hozzájáruló tagjai folyhatnak he. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egyházunknak teljes jogú tagjai azok és csak azok, akik – egyházi adót fizetnek. Nyilvánvaló, hogy a földi szervezetbe foglalt egyháznak – nevezhetjük ezt az empirikus egyháznak, – szüksége van valami lehetőleg könnyen kezelhető és világos kritériumra annak megállapítása érdekében, hogy kiknek lehet befolyásuk az egyház ügyeinek az intézésére. Bizonyos az is, hogy az adófizetés kánona talán a legegyszerűbb és mindenképpen a legkényelmesebb. De kétségtelen az is, hogy amikor így egyházunk tulajdonképpeni tagjaivá az adófizetők lesznek, akadályt gördítünk a "szentek gyülekezeté"-nek minél teljesebb kiformálódása elé. Nem követünk el igazságtalanságot E. A.-unkkal szemben, nevezetesen annak gyakorlati keresztülvitelét tekintve, ha úgy ítélünk, hogy az említett rendelkezés azt a látszatot keltheti, mintha nálunk az egyház tulajdonképpen az adófizetőkből állana. Hogy ennek milyen súlyos következményei vannak az egyházi életre, hogy ez sokszor egyenesen megakasztja a Lélek munkáját a gyülekezetben, a gyülekezetnek a tulajdonképpeni belső építését, azt tudja mindenki, aki az evangéliumi keresztyénség alapján kíséri figyelemmel egyházi életünket.

Szinte még végzetesebb következményei vannak egyházi életünkben az E. A. azon sokszor és büszkén idézett alapelvének, amely szerint "az ágost. hitv. evang. egyházban minden hatalom az egyházközségből ered" (11. §). A zsinati atyák itt ne is a hazai egyházról, mint konkrét alakulatról beszélnek, hanem az ágostai hitvallású evangélikus egyházról, kifejezést adva annak a meggyőződésük-


101

nek, hogy a kimondott alapelv egyetemes érvényű mindenütt, ahol az Ágostai Hitvallás alapján álló egyház van. Arról már nem szólhatunk részletesebben, hogy itt is, mint a fentebb említett, az egyházközségi tagság jogi kritériumára vonatkozó alapelvben is az evangéliumnak és a demokráciának végzetes összetévesztéséről és összezavarásáról van szó. Csak arra utalunk, hogy E. A.-unk ezen híres alapelve egy nagyon primitív, de annál súlyosabb hibát foglal magában. A zsinati atyák röviden szólva összetévesztették a gyülekezetet – azaz a tulajdonképpeni értelemben vett egyháznak egy bizonyos földrajzi ponton található vetületét – az egyházközséggel, azaz az egyházi szervezetnek egy bizonyos földrajzi ponthoz kötött szervével. Másképpen ez azt jelenti: az adófizetés kritériuma alapján létrejött egyházközségnek, mint egyházjogi alakulatnak az E. A. azon jogokat tulajdonítja, amelyek az Újszövetség és vele együtt az Ágostai Hitvallás szerint is lényegileg csak a gyülekezetet, mint az újszövetségi ekklésziá-t illetik meg. Ez a gyülekezet, mint a congregatio sanctorum hordozója sem lehet jogok forrása és alapja, amennyiben egyes tagok összetételéből áll, hanem csak annyiban, amennyiben azt a Lélek építette egy testté, ti. a Krisztus testévé. Nyilvánvaló tehát, hogy amennyiben egyházunk az Ágostai Hitvallás értelmében arra törekszik, hogy utat nyisson a congregatio sanctorum kiformálódásának, úgy – ha itt jogokról lehet beszélni, – azok nem alulról és éppen nem az egyesekből összetevődött közületből származnak, hanem felülről az egyház fejétől. A Krisztus a Lélek által áthatja az egyházat és annak egy földrajzi ponton levő konkrét kiformálódását, a gyülekezetet. Mint a Lélek hordozójának vannak a gyülekezetnek jogai, kell, hogy keresse azon jogi formákat is, amelyek a gyülekezet szervezetének és élet-megnyilvánulásainak a rendjét szabályozzák. Csak egészen röviden utalhatunk arra is, hogy ezen tényeknek a világában sokkal mélyebb jelentőséget nyer a gyülekezeti lelkészi hivatal: az nem tisztára a gyülekezet hatalmának az exponense, mint jelenlegi E. A.-unkban, hanem az ige hirdetésére és ily módon a gyülekezet építésére rendelt szolgálat, amely elhivatásának tulajdonképpeni eredetét nem a gyülekezet akaratában, hanem a Krisztusban bírja.

Magyar evangélikus egyházunk évek óta dolgozik az


102

Egyházi Alkotmány reformján. Úgy érezzük, hogy az Ágostai Hitvallás jubileumi esztendejében mindezeket meg kell fontolnunk. Mert ha egyházunk jogosan akarja viselni az "ágostai hitvallású evangélikus" nevet, úgy a zsinat törvényalkotó munkájában is fokozott mértékben kell ráeszmélnie az egyház lényegére és éppen az Ágostai Hitvallás világításában kell keresnie az utakat és módokat, hogyan lehetne az egyház ezen sajátos jellegének minél nagyobb mértékben érvényt szerezni a gyakorlati életben.

V.

Az elmondottak után nem szükséges részletesebben szólnunk arról, hogy milyen helyet követel magának az Ágostai Hitvallás napjaink azon munkájában, amely a keresztyénség egységének a helyreállítására irányul. Nincs szükség hosszas fejtegetésekre abban a tekintetben sem, hogy megcáfoljuk azt a beállítást, mintha az Ágostai Hitvallás tette volna véglegessé a nyugati egyház kettészakadását. Mindenki, aki csak valamennyire tájékozódik az 1530-as augsburgi birodalmi gyűlésen folytatott tárgyalások felől, hamarosan rájöhet arra, hogy a hitvallás szerzőinek és aláíróinak az ajkán nem volt frázis vagy hamisság, amikor a hitvallás előszavában hangsúlyozták a békülékenységet és a készségüket hogy mindent megtesznek a keresztyén egyház egységének a megóvása érdekében. Ennek felel meg az is, amit az Ágostai Hitvallás az egyházról tanít. Mert amikor a hitvallók minden igyekezettel törekesznek annak a megvilágítására, mi a keresztyén egyház lényege az Újszövetség szerint, akkor éppen nem valami partikuláris érdeket szolgálnak, hanem azt emelik ki, ami az egész keresztyénség összetartó alapját, közös forrását és egységes fundamentumát teszi. A partikuláris érdekek szolgálata nem a hitvallók részén volt, hanem azoknak a részén, akik nem voltak hajlandók az Újszövetség alapjára helyezkedni, és ezzel megtagadták az egész keresztyénség egységes fundamentumát. A keresztyénség egységének a tulajdonképpeni ellenségei azok voltak, akik a történetileg kialakult helyzetet minden az emberi bűnből származó gyarlóságával együtt feltétlenül igazolni akarták,


103

így isteni jog szerint levőnek tekintették, és éppen ezért nem is voltak hajlandók a lelkiismeret szavát és gyötrődését meghallani, amikor ezt a történeti esetlegességgel kialakult, bűnnel beszennyezett jelent az Isten igéjének az ítélete alá állította. Hogy ez a helyzet így alakult, azt legjobban a hitvallók fájlalták: talán senki sem érezte ennek a terhét oly súlyosan, mint maga Luther Márton. De Isten előtti felelősségük tudatában a hitvallók más utat nem választhattak.

Ebből világlik ki egyúttal az Ágostai hitvallás ökumenikus jelentősége is. Ez a hitvallás mindenütt az Újszövetség igéjét, a tiszta evangéliumot akarja megszólaltatni. S hogy ez a törekvés nem volt eredménytelen, azt a fentebbiek során éppen egyik leglényegesebb pontnak, az egyházról szóló tanításnak a tekintetében láttuk. Nyilvánvaló, hogy a keresztyénség egységére irányuló törekvések csak akkor lehetnek eredményesek, ha az egyházakban megvan a hajlandóság, hogy fokozott mértékben eszméljenek rá az Újszövetségre és ennek a világításába állítsák tanításukat, berendezkedéseiket és összes életmegnyilvánulásaikat. Ebben a tekintetben az Ágostai Hitvallás nagy és értékes szolgálatokat tehet, éppen mint az a hitvallás, amely minden törekvésével az egész keresztyénségnek az Újszövetségben gyökerező közös tantartalmát akarja megszólaltatni.

Ha mindezen végigtekintünk, akkor kezd az egyház igazi, megtisztult méltósága kibontakozni előttünk. Akkor megértjük Luther Márton énekét is az egyházról:

Sie ist mir lieb, die werte Magd,
Und kann ihr nicht vergessen.
Lob, Ehr und Zucht von ihr man sagt,
Sie hat mein Herz besessen.
Ich bin ihr hold,
Und wenn ich sollt
Gross Unglück han,
Da liegt nichts an:
Sie will mich dess ergötzen
Mit ihrer Lieb und Treu an mir,
Die sie zu mir will setzen
Und tun all mein Begier.