A magyar evangélikusság föld- és néprajzáról.*)
ÍRTA
D. KOVÁCS SÁNDOR.I.
A magyar evangélikusság föld- és néprajza az általános emberföldrajznak, az anthropo-geográfiának az egyházi életre vonatkozó része, törvényeinek, megállapításainak a magyar evang. egyházi életre való alkalmazása. Az emberföldrajz azt tárgyalja, milyen hatással annak a természeti viszonyok, hegy- és vízrajz, síkság, pusztaság, tenger, időjárás, forró- és hideg égöv, termékenység és terméketlenség, bőség és szűkölködés az ember természeti és szellemi életére, életének fejlődésére, alkotásaira és intézményeire; néppé, nemzetté, állammá alakulásának törvényeit igyekszik megfigyelni és megállapítani. Mindezen felsorolt tényezők az embernek nem csupán foglalkozását irányítják, hanem lelki világának alakulását is.
Az egyházi életnek szintén megvannak ilyen ható és irányító erői, amiknek hatása törvényszerűen érvényesül: természeti erők, szellemi és erkölcsi tényezők egyformán. Nem a külső pragmatizmus ingadozó s csupán látszatokra támaszkodó okfűzéseire és a jelenségek laza összefüggéseire gondolunk, hanem az események eszmefonalára, amely testi szemeknek láthatatlanul húzódik, de a lélek éppoly hatalmas erőnek és lenyűgöző valóságnak érzi, mint a villámlást vagy a vízár sodrát. A finomabb érzékű s az esz-
*) A soproni teol. konferencián 1930. júl. 3-án tartott előadás vázlata. E dolgozat tulajdonképp szerény kísérlet, egyúttal bevezetés egyetemi előadásaimhoz és a szerkesztőség ismételt sürgető kívánságára, nem pedig az előadó óhajára került ez Emlékkönyvbe. – K. S.
204
mék mélységeibe látó tekintet e rejtelmes ok- és okozat-világban a köznapi gondolkodásúak által nem is sejtett szépségeket fedez fel és bűvöletük éppúgy megragadja, mint a virágos rét, a hullámzó kalásztenger vagy a dúsan megrakott gyümölcsfa.
Az isteni eszme, amidőn leszáll fenséges magasságából az emberek közé és az emberi szívekbe, kétségtelenül veszít tisztaságából, korlátok közé szorul s hogy a történelemben érvényesülhessen, az emberöltők képzetvilágának változó köntösébe öltözik. Hódításra indult, tehát úgy kell megjelennie, hogy hódíthasson. Az emberi társadalomnak csupán választott szellemei emelkednek fel az eszmék tisztaságának magaslatáig, hogy fényükbe tekinthessenek és lelkök láttukon gazdagodjék. A tömegek lelkéhez az eszméknek kell közeledniök. A keresztyénség világa más képet tár elénk nyugaton, ahol a római nép gyakorlatibb szellemével érintkezett, mint keleten, ahol a néplélek a filozófiai nevelés hatása alatt az élettőt távol álló hitbölcseleti meghatározásokban és elemzésekben őrölte fel erejét. A keresztyénségnek három főtörténeti alakja született meg a három nagy népfaj szerint, ahol otthont talált: az óhitű forma a szláv, a római katolikus a román, a protestáns a germán faj területén, ahol kifejlődése, történelmi tényezővé való érése meglelte természetes életfeltételeit. Íme, egy meggyőző klasszikus történelmi példa arra, hogy az egyházalakulásban jelentős, szinte döntő erejű szerep jut a fajok individualitásának, géniusza erejének, mely ugyanazt a vallási eszmét oly módon testesítette meg, hogy belőle, mint állandó forrásból erőt meríthetett.*)
Már itt rábukkantunk az egyházalakulás egyik fontos tényezőjére, a faj géniuszára, mely azon folyamat alatt érvényesül, amíg a vallásból egyház válik, amíg az eszme eljut a hitvallástól a jogszabályig. Ez a leghathatósabb, szinte legyőzhetetlen tényező, mely annál erősebb, mennél több őstehetség és energiarészlet halmozódott fel a faj lelkében és mennél inkább követeli az életszükség, hogy e rejtett és pihent őserők az érvényesülésre és alkotó munkára utat találjanak.
*) E kérdést részletesebben fejtegettem "A keresztyénség útja" c. értekezésemben. Budapest. 1906.
205
A második, szintén hatalmas tényező, mely már az egyházfejlődés folyamán jelentkezik, a történelmi hagyomány. E hagyomány gyakran százados életű intézményeket alkot. Gyökereit lebocsátja a faj lelkiségébe, mely voltaképpen a történelem medrét megássa és sodrát szabályozza. A faj lelkiségének ereje nélkül történelem nincsen, csupán szánandó, évről-évre való vegetatív továbbélés. Az intézményeknek nem csupán szabályaik és programjaik vannak, hanem belső életük, szellemük is; van eszmei, a faj géniuszához simuló fejlődésük, vannak e fejlődésnek belső, szeghetetlen törvényei. A fának lombja, virága, gyümölcse igazában inkább csak jele az életnek; az igazi élet a fa törzsén s az ágakon végig húzódó erekben zajlik le, amelyek a tápláló erőt szállítják. A magyar protestáns egyházak alkotmánya és szervezete nemzeti intézményeink ihletéből és jórészt mintájára született meg.
A harmadik általános tényező a gazdasági erők hatása, a megélhetés gondja, a küzdelem az élettel és életért. Ez a tényező oly hatalmas, hogy időnként az első kettőt is hátra szorítja. Könyörtelen hatalmi önzéssel jelentkezik, és csakis akkor csillapul le, ha önzése, éhsége kielégülést talál. De e harc hatása, mint emlék tovább él s alkotó eleme lesz a történelmi hagyományoknak. A norvég hajós, halász nemzet, mely a természettel és elemekkel való szüntelen viaskodásban örökké lelkén érzi a számadásra való állandó készenlét és az erkölcsi felelősség terhét. Az olaszt és spanyolt az éghajlat és a természet adakozó jó kedve fölmenti az életgond gyötrelmei alól. A különbség nem csupán az életmódban, költői műfajokban, a költői művek levegőjében, borújában vagy derűjében nyilatkozik meg, hanem a vallási formákban, egyházi művészetekben is, amelyeknek sajátságai nem pusztán faji lelkiségéből erednek, hanem a természeti viszonyoknak, századok óta megszabott életmódjuknak hatásából is.
Végül meg kell említenünk, bár az imént felsorolt tényezőkkel a hatás erejére nem ér föl, a helyi szokást, amely kiváltképpen a kultusz- és jogéletben jelentkezik. A helyi szokás eredete néha ismeretlen távolságokba vész s alig-alig nyomozható ki. Ahol a protestantizmus a középkori katolicizmus klasszikus területein vert örököt, sokat megtartott a kultuszelemekből, a kormányzati formákból; mű-
206
vészibb és gazdagabb maradt liturgiája, mert ennek megtartására jórészt maga a templom művészete és hagyománya kötelezte. A Felvidék nagyszerű dómjai (Kassa, Lőcse, Pozsony stb.) jó ideig protestáns templomok voltak, s a puritanizmus, ha változtatott is a szertartásokon, nem jutott el a képrombolásig. Ahol történt templomrombolás, az pusztán a háborús, garázdálkodó szenvedély műve. A késmárki, garamszegi, isztebnei, lestinei fatemplomok művészi remekek. A liturgia gazdagságára vall az az érdekes jelenség, hogy a garamszegi evang. templomban az egyházi év különböző szakai szerint nem csupán az istentisztelet több alkateleme, a templom, oltár, szószék külső dísze változik. hanem az üdvtörténet eszmekörét követve változik az oltárkép is. Viszont az Alföldön, főképp a török uralom hatásaképpen eltűnt a kereszt a templomok tornyáról s a temetőkből is ahol az egyszerű fejfa helyettesítette, noha a schweizi reformáció nem volt ellensége a keresztnek. Míg az Alföldön a szigorú ortodox lutheránusok is alkalmazkodtak a helyi hagyományokhoz, mely a török világ idején szilárdult meg, a dunántúli részeken a kereszt volt az uralkodó jelvény. Itt-ott szórványosan, a XVIII. század utolsó tizedeiben epült templomok tornyán, II. József és II. Lipót iránt való hála bizonyságaképpen feltűnik a kétfejű sas. Ugyanezen érzelmi forrás táplálja azon eléggé gyarló s inkább történeti, mint költői értékű versezeteket, amelyek a hosszú elnyomás után a Királyhágótól Dévényig hazaszerte születtek. A gömörmegyei csetneki középkori templom, amelyet már rég műemléknek nyilvánítottak, a mai napig az evangélikusok kezén van, s bizonyára még más példákra is akadni.
II.
A magyar evangélikusság életében mindezen felsorolt tényezőket fölleljük, ámbár hatásuk ereje különböző fokú. A hazai evangélikusságot négy nép alkotta: a magyar, a német, a tót és a vend. Egyéb fajú hívekből számbavehető lélekszám nincsen, sőt mondhatni szórványos jelenség, ha itt-ott előfordul. Híveink között nincsen sem örmény, sem ruthén, sem szerb, sem horvát, sem oláh. 1868-ban még a
207
magyarságnak volt legkisebb arányszáma, csupán 22%-a volt a magyarországi evangelikus lakosságának, e százalékszám 1910-ig 38%-ra emelkedett, minden erőszakos magyarosítás nélkül, a városok megmagyarosodása révén, a mit viszont a vasuti forgalom, a világlátás, a hivatalokban való elhelyezkedés, az iskolák munkája, bevándorlás s némi reszben a katonaság idézett elő. Akadtak felvidéki tótok, akik a közös hadseregben német vezényszó mellett katonáskodva, vagy Amerikában tanultak meg magyarul. Az evangélikus magyarság törzse a Dunán túl lakik, vannak szigetei az Alföldön (Orosháza), kisebb része a Sajó s Tisza, Hernád vidékén, egy kis része Erdélyben. A németség legnagyobb csoportja Erdélyben lakik, a szászság, mely közjogi kiváltságainak védelme alatt legjobban megőrizte külön állását, önállóan fejlődött, a szellemi kapcsolatot az anyaország kulturközpontjaival állandóan ápolta, faji és vallási egyéniségét egyformán szolgálta és fejlesztette s meglehetős fokú jólétre tett szeri, pár évtized óta azonban lélekszámban s gazdasági tekintetben is hanyatlik, noha ellentállóbb, szívósabb a magyarnál. Másik csoportja a Szepesség és a bányavárosok csoportja a Kárpátok alatt él. Amint Erdélyben az oláhság, itt a tótság és lengyelség ostromolja a német falvakat és városokat. A harmadik csoport az ország nyugati határszélén lakik Trencséntől (mely azonban már rég elszlávosodott) Pozsonyon, Mosonyon, Sopronon át szinte a Rábáig. A negyedik csoportot XVIII. századi bevándorlók alkotják, akik a törökhagyta területeket szállták meg Délmagyarországon, Tolnában, Baranyában, Bánságban Mezőberényig és Orsováig. A felvidéki, déli és nyugati németség a magyarokkal elvegyülve a magvarságnak sok jellemvonását elsajátította, szinte egy vérré, egy lélekké vált vele, csupán nyelvét, itt-ott ruháját, egyes régi szokásait őrizte meg, amiknek jelenléte, eszmei tartalma azonban több helyütt már elhomályosult, esetleg rég kiveszett. Megszerették a magyarságnak igazi úri, nemesi jellemét, szabadelvű intézményeit, amelyek szabad kulturális fejlődését biztosították. *) A Bácskából lassan
*) Egy ízben a pozsonyi szőlőmívesek, akik talán 90–95%-ig evangélikusok, tanulmányútra indultak a Rajna vidékére, ahol egy tapintatlan és járatlan szónok elnyomott testvérek gyanánt ünnepelte őket. Steltzer Henrik, a kirándulók vezetője tiltakozott ellene. "Nekünk több szabadságunk van Magyarországon, mint önöknek saját hazájukban."
208
leszivárogtak Szlavoniába, a Szerémségbe, ahol virágzó falvakat és gyülekezeteket alkottak. Letelepedésüket a szerbek irigykedve és gyűlölettel nézték, mint szerencsés hódítókat, s amidőn a világháborúban egy ízben a szerbek áttörtek a Száva vonalán, dühük elsősorban az evangélikusok, mint a németség képviselői ellen irányult (gúnynevük: svábák). Így esett áldozatul egy tót nyelvű gyülekezet lelkésze, akit evangélikusságáént németnek hittek, noha a szlávsággal rokonszenvezett. Meg kell jegyeznünk, hogy a Bácskában, Tolnában református németek is laknak, erős gyülekezetekben tömörülve s jobbára hesseni, pfalzi eredetűek. Az alföldi városokban megtelepedett német iparosok, kereskedők hamar beolvadtak a magyarságba és reformátusságba. Debreczen, Sárospatak, Mezőtúr, Nagy-Kőrös ref. iskotáiban ősi szokásképpen a német nyelvet állandóan, néha a latint is evangélikus tanárok tanították s enne itt-ott alapítványok szolgáltak. A tótság elterjedésének két kiváló területe van: a Felvidék, mely Zempléntől Pozsonyig terjed és az Alföld, ahol ismét külön békés-csanádi, pestmegyei, bácskai és bánsági települést különböztetünk meg. A Dunán túli részeken csak itt-ott van egy-két falu. A Felvidéken szó lehet keleti és nyugati tótságról. A gyülekezetek felföldi része az istentiszteleteken általában a bibliai cseh-tót nyelvet használta, mint szent nyelvet, amely azonban az élettől messze eltávolodott és a mindennapi életben ismeretlen volt. Ezzel szemben az utolsó félszázad alatt megszületett a népies külön tót irodalmi nyelv, ami egyúttal az önálló tót fajiság szimbólumául és igazolásául szolgált. Szülőföldje a Liptóság, amelyet a közhit a legtisztább tót nyelv fészkének ismer. A tótság déli határa egyre délebbre huzódik. A XVI. század végén még a szepesmegyei Márkusfalván magyar nyelvű egyházi fegyelmi szabályzatot adtak ki s Illava még 1650 körül is magyar falú volt (Vág-Léva–Garam-Léva). Az állandóan hadat viselő s a török torkában levő magyar lakosság kipusztult s helyét többnyire az alányomuló tót lakosság foglalta el. Különben 20 körül jár a tót nyelv-
209
járások száma, amelyeket az irodalmi nyelv csak nemzedékek multával olvaszthat magába. Eredet szempontjából vannak köztük cseh származásúak, a trencsáni Puchó körül, akiket Lorántfy Zsuzsánna fejedelemasszony a harminc éves háború idején telepített le, mint menekülteket, a Rákóczi-ház ledniczi jószágain. Eredetileg reformátusok voltak, de utóbb hozzá simultak a környékező evang. falvak hitvallásához és kultuszéletéhez. Sok szenvedés jutott osztályrészükül, még I. Ferenc idejében is, a XIX. század első felében. A zempléni cseh-telepítés a környezet hatása alatt megőrizte református hitét, viszont nyelve átidomult a keleti tótság nyelvjárása szerint. Az alföldi tótság XVIII. századi telepítés; a törökvilág után olcsón lehetett szerezni a műveletlen területeken földet; a földesurak, kiváltkép Haruckern tenger kiváltsággal édesgették az Alföldre a a jobbágyságot a Felvidékről, ahol sorsa a vallási üldözések miatt nyomasztóvá és elviselhetetlenné vált. Sőt kisbirtokú nemesek is elvándoroltak a nagy földbirtok urainak hatalmi és gazdasági területéről. Általában az értékesebb elemek vándoroltak el, akik hitüket tartották a legfőbb kincsnek, s mintsem tőle megváljanak, inkább nekivágtak a bizonytalanságnak, vállalták az új település minden terhét, a mocsárszárítást, többszázados ugartörést. Ez idétt keletkezett Szarvas, Békés-Csaba, Tót-Komlós, Mezőberény, a pestmegyei falvak, Pilis, Alberti, Irsa, Péteri, Maglód, Czinkota stb. Nyíregyháza is ekkor alakul újjá a szarvasi tótok letelepülése révén. A szorgalom és munka csakhamar jólétet varázsol a pusztaság helyére. Az emberséges bánásmód, a jólét felszabadítja lelkét; érvényesül ereje; elhozza vallásos érzését, gazdag liturgiáját; vagyona képessé teszi iskolák alapítására (Szarvas, Békés-Csaba, Aszód, Nyíregyháza). Erkölcse hasonlóvá lesz a magyaréhoz, a jobbágyság bélyege eltűnik lelkéről, homlokáról, mozdulatairól. Jellemző adat, hogy 1728-ban a szomszédos Pilis és Alberti háborút visel egy dűlő birtokáért, szabályszerű hadizenet után. Ez epizód rugója talán a földéhség lehetett, de a mód, ahogyan megvívták (békéltető papjaikat s a közös földesurat eltávolították a csata színhelyéről), a hadizenet, nyilvánvalóan bizonvságot tesz a magyar szomszédság erkölcsi hatásáról. Magukénak vallották a magyarság leg-
210
nemzetibb törekvéseit, bár nyelvükhöz, liturgikus formáikhoz mindenkor szilárdan ragaszkodtak.
A vendek az ország délnyugati határszélén laknak. Vasmegyében a Rába és Mura között. Mintegy tíz gyülekezetet alkotnak, van külön bibliafordításuk, énekes, imádságos könyveik, prédikációs gyűjteményeik, szóval némi kis áhítatossági irodalmuk. Tudományos teológiai képzés dolgában teljesen a magyar iskolák elégítették ki szükségletüket, papjaik Sopronban és Pozsonyban tanultak; ha vend származású pap nem akadt, magyar ifjak tanultak meg vendül, hogy az Isten igéjének világa közöttük ki ne oltassék. Jelenleg jugoszláv uralom alatt élnek és érzik az ellenséges kat. szlovén irányzat beolvasztó ostromát. Hitüket, nyelvüket egyiránt veszély fenyegeti. A magyar hazának és nemzetnek hű fiai voltak s beletartoztak a magyar evangélikusság kultúrközösségébe. A hozzánk tartozás történelmi erejét az erőszakos elszakítás sem gyengítette meg.
Bár a magyarországi evangélikusság négyféle népelemből áll, mindenkor együvé tartozóknak érezték magukat, nem csupán vallási, hanem nemzeti tekintetben is. Közös küzdelmek, közös célok, közös szenvedések érlelték meg e lelki egységet, amely az egyházkormányzat egységességét s egyöntetűségét is megteremtette. Ez a lelki egység kiváltképpen érvényesült és győzelmes erőnek bizonyult a pátens korában, amikor magyarok, tótok, németek, vendek együtt küzdöttek az egyház törvényben biztosított ősi szabadságáért, amint azt a példák sorozata bizonyítja. (Pozsonyban a katonai hatalomnak is ellent állva németül határozták el, hogy magyar lesz a líceum tannyelve, noha ezzel az iskola nyilvánossági jogát, az érettségi vizsgálat jogát elvesztették.) Akárhányszor börtönbüntetést szenvedtek hűségükért, csupán az erdélyi német-szász evangélikusság volt külön közjogi szervezet s lelkileg is távolabb állt, mert jogait nemcsak törvények, királyi kiváltságlevelek biztosították, hanem az uralkodóház változatlan rokonérzése is, amellyel politikai állásfoglalását jutalmazta.
211
III.
Egyházunk alakulására és fejlődésére hatással voltak továbbá a magyar történelmi erők; azok a tényezők, amelyek a magyar állam s a magyar nemzet alakulására és fejlődésére is hatottak. Jelentékeny, szinte ellenállhatatlan hatalom a rendiség szelleme, mely a középkorban született s a XVI. században nemzeti szerencsétlenságünk idején szilárdult oly tényezővé, mely minden mozgalomnak barázdáját megszabta és kijelölte.
A reformáció megjelenésekor a nemzeti egység teljesen felbomlott, sőt a széthúzó törekvések miatt a nemzeti egyetemes gondolat, a közös nemzeti cél sem érvényesülhetett sem a közéletben, sem a nemzet lelkében. A rendi gondolkodás, osztályszellem foglalta el a nemzeti eszmény helyét. A nemesség szemben áll a királysággal, mely korlátlan uralomra törekszik. A rendek azonban nemcsak a királyság ellen küzdöttek, nem annyira jogaikért, mint a hatalomért, hanem egymás ellen is; a főpapság és főnemesség nem csupán versengők, hanem szinte ellenségek. A köznemességet a főnemességtől áthidalhatatlan szakadék választja el. A polgárság valamennyi ellen küzd az érvényesülés jogáért és azzal védekezik a hátraszorítás ellen, hogy a királyság szövetségét keresi. Ez állandó viszálkodás tüze mellett senki sem veszi észre az izzó parazsat, mely az elnyomott parasztság lelkében egyre félelmesebbé válik s csupán a szellőt várja, hogy emésztő lángra lobbantsa. Az idegen dinasztia hatalmi önzése annyira eltakarta s elnyelte a korona igazi, egységesítő, erőgyűjtő hivatását, hogy inkább versenytársnak, sőt gyakran inkább ellenségnek látszott, mint anemzeti közérdek megtestesítőjének. A nemzete megoszlása, ziláltsága kifejeződött a hadviselés reformjában s elemeiben: a nemesség fegyverneme a lovasság, a polgáré a tüzérség, a paraszté a gyalogság. Ha a reformáció az idők teljességének történelmi pillanatában meg nem érkezik nemzeti életünkbe és nem teremt új összefoglaló erőt, új, az államhatárokon is átérő kulturális és nemzeti lelki egységet, a magyarság apró szilánkokra töredezett volna szét. A kat. egyház elvesztette tekintélyének erkölcsi alapját és nemzeti gyűjtő, irányító hatalmát, amellyel a középkor-
212
ban bírt; nemzedékek múltak el, míg vissza tudta szerezni. Szerepe, hivatása a protestantizmusra szállt.
A XVI. század és a XVII. század első fele a nagy magyar dinasztiák korszaka. Óriás vagyon halmozódott fel egy-egy család kezén. Az ország területének kétharmad része vagy 15 főúri család birtokában volt; a Zrinyiek, Báthoryak, Nádasdyak, Thurzók, Bebekek, Perényiek, Törökök, Balassák, Forgáchok, Széchyek teméntelen vagyonnal rendelkeztek. Hatalmuk alapja azonban nem csupán a vagyon, hanem a rokon köznemesség csatlakozása, amelynek soraiból kiemelkedtek, a jobbágyok száma, az előkelő házassági kapcsolatok, néha idegen országbeli, főképpen lengyel és német családokkal is. Nemzeti szabadságharcaink sikerét az elvi okok és érzelmi rugók mellett e rokonsági kapcsolatok magyarázzák meg. Ily esetekben az atyafiság nagyobb hatalomnak bizonyult a rendi ellentétnél. E jelenség azonban más nemzetek nemessegének életében is megtalálható. A hatalmas főúr vallási és politikai téren egyiránt éreztette hatalmát, s a királyok ,akik reászorultak támogatásukra, kénytelenségből elnézték e hatalmi szertelenkedést. Az augsburgi vallásbéke szelleme szinte észrevétlenül besurrant s hallgatagon elismert tényezőjévé, valóságos jogforrássá lett a magyar közéletben is. Bebek Imre udvari prédikátora, amikor a király nevében Egerbe megidézték, azzal felelt: "az én uram és királyom Bebek úr, nem Ferdinánd. A Széchyek Murányban ellenmondás nélkül erősítik meg az egyházi kánonokat, amelyek ezáltal válnak jogerőssé. E jogot Széchy György özvegye, Homonnai Drugeth Mária szintén gyakorolta. Ez az elv érvényesül az ev. egyház 1610-es zsolnai s 1611-es szepesváraljai zsinatain, ahol a kerületi beosztás alapja a patrónusok birtokterülete, s az a törekvés, hogy minden nagy dinasztiának jusson egy egyházi terület, ahol vallási téren "fejedelmi" jogait gyakorolhassa. Így jutott Trencsén, Árva, Liptó a Thurzók árva-bitsei ágának (György nádor), Pozsony, Nyitra, Bars a Thurzók galgóczi ágának (Szaniszló, a későbbi nádor), Turócz, Zólyom, Hont, Nógrád a Révayaknak. A szepesváraljai zsinaton szintén rendi alapon külön kerületté alakultak szabad királyi városok (jobbára német nyelvű, de magyar érzésű polgárok), továbbá a megyei magyar és tót gyülekezetek, ahol a főnemesi patro-
213
nusok hatalma akadálytalanul érvényesült. A korábban szervezkedett Gömör csonkítatlanul megőrizte különállását III. Károly koráig.
A főúr hatalma azonban nem csupán védelmet jelentett az egyház és lelki tanító számára, hanem néha kiméletlenül érvényesülő kényszerítő erőt is, amelyet néhol a főúr nagyobb műveltsége, finomabb lelkülete enyhített, de meg nem szüntetett. Thurzó György bitsei házánál Lányi Illés nagy becsületben részesült; a családnak igazi lelki atyja volt, a nádorék vállalták a Lányi gyermekek keresztszülői tisztét, s a nádor a superintendenst mindig komámuramnak szólította. Hassonlóképp volt a Nádasdy-háznál, ahol a prédikátorok nagy tiszteletben álltak, s a fiatal Nádasdy Ferenc nyilván szülei örökség[é]ül, főképp nemes lelkű anyja, Kanizsay Orsolya hatása alatt oly tisztelettel és hálával írt nevelőjéről, hogy örök időkre szóló például szolgálhat. I. Rákóczy György erdélyi fejedelemről Medgyesi Pál halotti beszéde dicséretképpen említi föl, hogy az "Istennek egyetlen szolgáját sem guggolta meg vékony tanításáért." De éppen e megjegyzés sejteti, hogy ritka erény volt s a "megguggolás" gyakran előfordult, bár valószínű, hogy az igaz hit és hamis hit", a vallási ellentétek századaiban inkább a teológiai tételek és hitvallásokohz való hűség szempontjából. A XVIII. század második felében, amikor már a szabadság és egyenlőség eszméje végigáramlott Európa országain és az új idők szelleme hatalmas erővel vívta a középkor megmaradt bástyáit, Szathmárban előfordult, hogy ref. vallású földesúr a jobbágysarj ref. prédikátortól Bethlen szabadalomlevele dacára ismételten sürgette a fölszabadítás díját. Még kíméletlenebb és elviselheletlenebb volt helyzetük a katolikus földesúr hatósága alatt, ahol gyakran kevéssel állt magasabban a hajdúnál. Erre a XVIII. század története valóságos példaözönt szolgáltat. Megesett, hogy az ítéletre reászolgált prédikátort a földesúr megvédte saját egyházi hatóságának teljesen jogos vizsgálata ellen, s így az egyházi fegyelem lazulását mozdította elő, a lelkészi hivatást pedig lealacsonyította eszménytelen silány kenyérpályává.
A földesúr igazi hatalma azonban teljes erejével a gyülekezetet alkotó jobbágycsaládokkal szemben érvényesült istenigazában. Mennél hatalmasabb a család, annál sanya-
214
rúbb a jobbúgy sorsa, kivált a lengyel és orosz szomszédságban. A teljes önkény uralma, a jogvédelem tökéletes hiánya a parasztot szintén erőszakra vagy agyafúrt ravaszkodásra kényszerítette. Széchy Györgyöt, aki hírhedt volt kegyetlenségéről, saját jobbágyai ütötték agyon. A földesúr a rendelkezésére álló anyagi hatalmon kívül az egyház erkölcsi tekintélyében vagy fegyelmi szabályzataiban rejlő hatalmat is felhasználta jobbágyai fékentartására, ami viszont az egyház tekintélyét csökkentette. Kezdetben a földesúr hatalma a jobbágynak csupán testi szolgaságára vonatkozott, jóval a reformáció után terjesztették ki a lelkiismeretre a territoriális jog alapján. Erre utal az 1681. XXV. t.-c., mely a jobbágyok vallásszabadságát csupán "a földesúri jog sérelme nélkül" ismeri el. A középkori pór ez iga terhét nem is vette észre, mert a keresztyén vallásnak csupán egy formáját ismerte, viszont az új kor jobbúgya, aki már választhatott a keresztyénségnek katolikus és protestáns alakja között, ezt a terhet súlyosnak és gyűlöletesnek érezte. A jobbágyra nézve állandóan fenyegető veszedelem volt: a választás kénytelensége a megélhetés könnyebbsége és a lelkiismeret joga, a hit szabadsága közt, amellyel esetleg földönfutás, bujdosás járt együtt. A költözés szabadsága, amelyet 1548-ban vívmányként üdvözöltek, alig egy század múlva "solatium migrandi"-vá, a kivándorlás menedékévé vált, ha vallási meggyőződésüket megtagadni nem akarták. Így űzték el az Erdődyek galgóczi és algyői jobbágyaikat, a kalocsai főegyházmegye Foktő protestáns lakosságát; ezért költöztek el Zombáról, Tolna megyéből a vakbuzgó Dőryek jobbágyai Békésbe, s megvetették a ma is virágzó Orosháza alapját. Nem tudtak a néma bálvány előtt meghajolni, inkább elhagyták az ősi földet, apáik sírhalmát, s könnyezve, de Isten kegyelmében bízva indultak el a fölfedezett ígéret földje felé pusztákon, vizeken által. Viszont a komáromi jezsuiták megvédték református falvaik sövényfalú oratóriumait. A földesúr védelmére akkora szükség volt, hogy a hódmezővásárhelyiek a ma is élő hagyomány szerint, aminek történelmi magva van, önként választottak földesuruknak Károlyi Sándort, Rákóczi Ferenc szabadságharcának bukása s a nemzeti vezérek elbujdosása után. A király a választást megerősítette, hiszen a nemzet megbékéltetőjét jutalmazta
215
meg vele, akinek a Habsburg-ház nem lehetett eléggé hálás. Az arisztokrata családok közt saját koruk nemzedéke rendi fokozatot állapított meg, amit a következő emberöltők rendszerint megerősítettek és jóváhagytak. Az első sor a nádori, koronaőri, zászlósúri, nádorjelölteket termő családok rendje: a Báthoryak, Perényiek, Nádasdyak, Thurzók, Illésházyak, Forgáchok, Révayak, Thökölyek, Széchyek, Ostrosithok, Zayak, Zrínyiek, Batthyányiak, a Homonnai Drugethek, Bethlenek, Rákóczyak, általában az erdélyi fejedelmi családok, Barcsayak, Kemények, Rédeyek. E családok azonban a XVII. század végéig, legkésőbb a XVIII. század első negyedéig vagy kihaltak, vagy katolikusokká lettek az erdélyiek kivételével. Evangélikus részen egyedül a Zay család egyik ága maradt meg, az ifjabbik ág, amelynek azonban korán magva veszett, katolikussá lett s a Kollonics nevet vette fel. A második csoportba tartoznak az udvari méltóságok, kerületi kapitányok családjai: a Mágócsyak, Dersffyek, Kollonitsok, Petrőczyek, Dobók, Lónyayak. A harmadik csoportot a köznemességből mágnássorba emelkedett főnemesek alkotják; a fölemelkedés útja az országos érdem vagy pedig vagyonszerzés. Bár e rangemelés a magyar történelem folyamán sohasem szünetelt, a reneszánsz kora óta a Habsburg királyok idejében lett nagyobb arányúvá. A XVII. század második felében már a köznemesség érzi, hogy az eddig egységes nemnességben szakadás támadt. E köztudatnak ad hangot Gaude, az Actio Curiosa dévaj köznemes alakja, e gúnyolódásával: "Én nem tehetem magamat Nagyságod mellé, mert Nagyságod nem ember, hanem úr. A Radvánszkyak, Prónayak, Ambrózyak, Podmaniczkyak, Ivánkák a köznemesi sorból különböző időkben emelkedtek a főrangúak sorába. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a magyar régi nemesi családok egy része grófi, bárói cím nélkül is akkora tiszteletben részesült, mint a főnemesek, és házasságkötés esetén egyenlő rangúnak tekintették, p. o. a Radvánszky, Ostffy, Radó, Vidos, Szentivánvi, Péchy családokat, Szemeréket, Kendéket stb. A Radvánszky-családnak régisége, kipróbált hazafisága, a vértanú és üldözött családtagok sorozata az evang. egyházban szinte kiváltságos helyet biztosított. A negyedik csoportba a katonai és tisztviselői arisztokraták tartoztak,
216
jobbára idegenek, akik azonban hamar beolvadtak a nemzeti szellemű nemességbe, jobbára szívvel-lélekkel magyarokká lettek s hű evangélikusok maradtak. Ide tartoznak a Hellenbachok, akik idegen eredetű létükre Rákóczy Ferenchez csatlakoztak és a nemzeti ügynek nagy szolgálatot tettek. Jelentékeny érdemeket szerzett a sziléziai Calisch (Calisius) család, amelyre rászállt a Petrőczyek vagyonának jórésze; a Stainlein, Zedtwitz, Blankenstein, Lakos s a legújabb korban Edelsheim–Gyulay-család katonai érdemek, a Jeszenák-család a közszolgálat terén szerzett érdemek révén emelkedett a főnemesek sorába. Az ő nevüket külön kiemeljük, mert a rangemelésért hitüket nem áldozták fel; akik vallásváltoztatás árán jutottak a magasba, azoknak száma nagyobb, de felsorolásuk nem illik e dolgozat keretébe.
A főnemes is, köznemes is, ha nagyobb birtoka volt, a XVII. század végéig, mint örökös patrónus szerepelt az egyházban, gyakorolta jogait, viselte felelőssége terhét. A XVIII. századtól fogva a patronátus átalakult felügyelői intézménnyé; ez átalakulást a közszokás szentesítette, s inkább célszerűségből, mint jogtiszteletből, lassanként a kormány is elismerte. Minden nemesi család védelmébe vett egy-két gyülekezetet s nemesi jogával, mint egy pajzzsal betakarta. A Zayak Trencsénben Zay-Ugróczot, Podluzsányt, Ksinnát, Szlatinát s később Felső-Ozort, a Prónayak Acsát és Csővárt, a Podmaniczkyak Aszódot, Tisza-Földvárt, Rákos-Keresztúrt s így tovább. Minden artikuláris hely rendszerint egy-egy vagy több nemesi család oltalmazó szárnya alatt húzódott meg. Nemcs-Dömölkön a Vidos, Berzsenyi, Káldy, Ostffy, Radó-család, Nemes-Csoón a Weöres-család, Vadosfán, Nemeskéren, Szelezsényben, Isztebnén a közbirtokosság, Zay-Ugróczon a Zayak, Osztrolukán az Osztroluczkyak, Garamszegen a Géczyek, Palugyán a Palugyayak, Kosztolányban a Kosztolányiak, Taportzon a Görgeyek voltak az artikuláris helyek természetes oltalmazói és vezérei. Az artikuláris eklézsiák, de egyéb nemes falvak is általában nemes származású papot kerestek, hogy ezzel is emeljék a gyülekezet rangját, jogi védelmét. A nemes pap nagy hamar beleolvadt a "famíliába", ahogy néhol a nemesi közbirtokosságot nevezték; ily helyen a stólának inkább ajándék- vagy emlék-jellege
217
van, míg a jobbágy eklézsiákban a javadalomnak lényeges alkatrésze, s bár rendszerint jóval alacsonyabb, kötelező volta miatt terhesebb is.
A városi polgárság, mint harmadik rend, legelsőbben csatlakozott a reformációhoz; a felsőmagyarországi és bányavárosok, az erdélyi királyföld városai, Sopron és Buda állanak a sor élén. Az új vallási eszmék a kereskedelmi összeköttetések révén, a nvelvrokonság közvetítésével gyökereztek meg, bizonyságául annak a történelmi megfigyelésnek és emberföldrajzi törvénynek, hogy az áruk és eszmék világútja közös. Diadalukat elősegítette a városok rendkívül erős érzéke és fogékonysága a műveltség minden gazdagodása, a haladás minden tényezője iránt. A városok reformációja egy emberöltőnyi idő alatt minden zökkenő nélkül ment végbe. A régi keretek megmaradtak, csak tartalmuk, a szellem lett újjá. A városok voltak a tudomány, művészet, közműveltség, ipar és kereskedelem igazi székhelyei, ahol a művelődésnek anyagi eszközei is megvoltak, míg a nagy birtokú mágnások gyakran szenvedtek pénzszűkében. Wesselényi nádorék, hogy pénzhez jussanak, az esztergomi érseknek zálogba adták ezüstneműjüket. A városok vagyonosságának alapja a kereskedelem és ipar. III. Károly koráig a céhek általában protestáns vezetés alatt álltak, tagjaik sok helyütt kizárólag protestánsok, (a felvidéki városokban evangelikusok). Vegyes vallású városokban az őstermeléssel kapcsolatos iparágakat űzték a protestánsok, ami nyilvánvalóan a reformátorok és a nyomukon induló nemzetgazdák életnézetének hatása, mely az életfentartást eléje helyezte a fényűzést szolgáló iparnak. *) Itt állandósultak a sajtóműhelyek, keletkeztek a legnagyobb könyvtárak, iskolák, egyéb kultúrintézmények. A XIX. században, amikor az ipari és kereskedelmi föllendülés megindult, a takarékpénztárak és iparvállalatok tőkéjét legnagyobbrészt az egykori céhtagok szolgáltatták. Patríciuscsaládok keletkeztek, amelyek régiségükre, főképpen, ha a családban ugyanazon iparág nemzedékről-nemzedékre szállt, éppoly büszkék voltak, mint a nemesek. A céhek kiváltságlevele éppoly féltett
*) Ezt igazolja Pozsonyban, Besztercebányán, Selmecen stb. a régi, egyes családokban öröklővé vált iparágaknak összehasonlítása vallásfelekezetek szerint.
218
kincs, mint a nemeslevél. Mindazáltal állandó volt a törekvés a megnemesedés, a nemeslevél után. Egyik oka az, hogy a közjog szerint ez rangemelést jelentett, amit megvagyonosodás természetes járulékának tekintettek. Másik oka, hogy ez volt a nemzetbe való beolvadásnak, a nemzet politikai, függetlenségi vágyaival és törekvéseivel való teljes azonosulásnak legbiztosabb útja. III. Károly idejében, a főnemesség elkatolikusodása után indul meg az ostrom a városok, mint a protestantizmus fegyvertárai ellen, ahogy egy Mária Terézia-korabeli kormányrendelet a városokat nevezi. Az ostrom eszközei részint gazdaságiak, részint politikaiak. Királyi rendeletek áttörik a céhek kiváltságait; a kormány kimondja előbb azt, hogy a céhekbe katolikusokat is be kell fogadni, utóbb e rendeletet oda módosítják, hogy protestáns csak katolikus hiányában vehető fel. A céhtagokat 6–12 frt bírság terhe alatt kötelezik saját zászlójuk alatt az úrnapi s egyéb processziókban való részvételre. Tehát a vallási meggyőződés, a lelkiismeret joga ellentétbe jut a gazdasági boldogulással. Nagy-Szombat, Pest, Buda megtagadja a protestánsoktól az ingatlanszerzés és letelepedés jogát; Ráday Pálnak ipától, Kajali Pál pest megyei alispántól örökölt házát a pesti magisztrátus inkább drága áron kisajátítja, csakhogy a város földjét minden eretnektől szeplőtelenül megőrizze. A dekretális hivatali eskü a protestánsok hivatalviselését akarta lehetetlenné tenni, hogy egyrészt a közhatalonm kezelésétől a protestáns értelmiséget kirekessze, másrészt megélhetését nehezebbé tegye. Ez okozta a protestáns értelmiségnek a szabad pályákra való özönlését; a legkiválóbb orvosok, ügyvédek, mérnökök ez értelmiség soraiból kerültek ki. Ugyanily módon harcol az értelmiség ellen a cseh, oláh és jugoszláv hatalom, mely a magyar értelmiség demokráciáját a legsötétebb, legtürelmetlenebb s épp ezért eszközül kiváltképpen használható ochlokráciával [tömeg-uralommal] nyomja el. Nálunk azonban az intelligentia szellemi ereje még győzi a versenyt és harcot a nyers tömeg erejével szemben. Az ipari és kereskedelmi osztály ereje gyengül, mert más kisebb igényű fajok jelentek meg az élet küzdő porondján. Amit e téren vesztünk, azt kipótolja a honoráciorok, a hivatalviselők, ügyvédek, orvosok, mérnökök, gyógyszerészek térfoglalása. Új jelenség a szocialista
219
színű, birtoktalan munkásság megmozdulása s a nők előretörése. Mindezen elemek megillető helyének kijelölése, általában egyházi szervezetünknek a haladó idő követelése szerint való átalakítása a következő zsinat feladata. Szintén korunk jelensége, hogy a pusztuló köznemesség a soraiban támadt hézagokat a kisgazdaosztály kiválóbb tagjaival pótolja; velük szemben is megragadó módon nyilvánul a magyar nemesség páratlan szabadelvűságe és hagyományos nevelő hatása, amely megtanítja arra, hogy a nemesség legfőbb tiszte a közügy önzetlen szolgálata, nem csupán az örökölt vagy megszerzett kiváltságok, társadalmi megbecsülés élvezése. A városok polgárságának, éppen mivel nagyobb tömeg élete hullámzik falaik közt, élesebb érzéke volt századok óta a szociális kérdések és feladatok iránt, ami egyes intézményeikből, alápítványaik céljából nyilván kitűnik. *) A városokban keletkeznek az árvaházak (Budapest, Rozsnyó, Pozsony, Sopron, Szarvas, Lőcse), kórházak, szeretetházak, egyéb közjótékonysági intézmények (ősidőktől fogva Pozsony járt elöl). Egyházunknak gyakorlatiassága, kezdeményező ereje, értelmiségünk széles látása, megértő méltányossága és minden jogos törekvést kielégítő igazságszeretete sok helyütt a lélekszámarányt meghaladó részt juttat a városok kormányzatában s a polgári munka irányításában hitsorsosainknak.
V.
Előadásom utolsó részében néhány vonással a magyarországi evangélikusság néphullámzását próbálom megrajzolni. A területváltozásokat egész pontos, a mai tudományos igényeket kielégítő statisztikai adatók híján pusztán másodrendű források segítségével, következtetés útján kísérhetjük nyomon, de a történeti igazságot ezen a módon is megközelíthetjük.
*) Pozsony lelkét egyéb alapítványok és intézmények mellett híven tükrözi a Matucha- és Szandtner-alapítvány. Az előbbi kezdő kisiparosok segélyezését szolgálja, hogy minél előbb saját otthont alapíthassanak. Az utóbbiból csecsemőiket tápláló szegénysorsú anyákat segélyeznek a táplálás ideje alatt. Ez alapítvány egy gyermektelen szőlőmíves házaspártól ered, s jóval megelőzte a hasonló célú országos intézményeket.
220
A területváltozások több tényezőtől függnek. Az egyik tényező a hívek tömeges áttérése, mely a gyülekezetek számát megritkítja s néha egész vidékek vallási jellegét megváltoztatja. A második a nápvándorlás, mely gazdasági és vallási okokból eredhet. A harmadik a népszaporaság arányszáma, mely szintén módosíthatja az egyes vidékek hitfelekezeti viszonyait és helyzetképét. Végül számba kell venni, mint irányító tényezőt az állami törvényt, mely a házasságnak és a gyermekek vallásának szabályozásával valamely egyház híveinek szaporodását elősegítheti vagy gátolhatja.
Tömeges áttérésről csak a magyar protestantizmus első századaiban lehet szó. A XVI. században, amikor a reformáció, mint a keresztyénságnek az új idők kívánta modern formája tűnt föl, s nem csupán belső értékével, hanem modernségével is hódított, az áttérések a protestantizmus javára történtek, éspedig akkora sikerrel, hogy a már időnként megindult üldözés dacára a pápai legátusnak egy 1603-as jelentése szerint a királyi Magyarország területén, a szerzeteseket is beleszámítva, nem volt több 300 római katolikus papi személynál és ezer eretnek esett minden igazhitűre. A XVI. században a területváltozások 1550–60. után, amely tájon még az Ágostai Hitvallás bírta a protestáns terület aránytalan nagy részét, a különböző protestáns egyházak, ágostai és helvét hitvallásnak, unitáriusok határkérdései voltak. A protestantizmuson belül a határok végleges megszilárdulása az 1600-as évek kezdetére tehető. A XVII. század első tizedétől fogva kezdődnek a visszatérések, részint a földesúri jog, részint állami intézkedés, törvény vagy rendelet alapján. A XVII. században 1681-ig jobbára bár törvényes alap nélkül, sőt törvény ellenére a földesúri jog, az 1681. évi soproni országgyűlés óta állami törvény (XXV. és XXVI. t. c.) és királyi explanatiók, resolutiók alapján. Az artikuláris helyek és a lelkiismeretre is kiterjedő földesúri jog törvénybe iktatása felcsapta a sorompót a kíméletlen üldözés előtt. Az artikuláris helyekről szóló törvényt úgy magyarázták, hogy egy-egy vármegyében csupán a két törvénybe iktatott helyen van templomhoz joguk, holott eredetileg e 2–2 tempolmot az elvett templomok helyett engedélyezték, s az 1680-ig el nem vett templomok szabad-
221
ságát meghagyták. Ez intézkedés súlya főképp a nyugati határszél evangélikusaira nehezedett, s annyi gyülekezetünk pusztult el erőszak következtében, hogy 1734-re, amikor az új kerületek szervezkedtek, egy-egy kerületnek átlagban 20–25 anyagyülekezete maradt. A többit elnyelte az ellenséges ár. Csupán II. József és II. Lipót hozott enyhülést és adta meg az élet szabadságát.
A népesség vándorlása kétféle. Az egyik a belföldi, amikor a hitüldözés és gazdasági okok, a megélhetés nehézségei helyváltoztatásra kényszerítik a lakosságot. Ez történt a XVIII. században, amikor a felföldről egész rajok ereszkedtek alá az Alföld törökhagyta vidékeire. A XVI. században az Alföld népe ritkult meg, mert a lakosság a török pusztítás elől a felvidékre huzódott; kétszázad múlva megmozdult a felvidék s újra birtokba vette az alföldet. Bákésben 1715-ben összesen 2100 lelket írtak össze s e termékeny földön az új telepesek teremtettek virágzó életet. De történt költözés egyes dunántúli vidékekre is, leginkább Nyitra vidékéről, magyarok, tótok vegyest. Szórványosan a XIX. században is előfordult ily költözés, Győr megyéből Fejérbe, Fejérből, Veszprémből, Komáromból Baranyába és Szlavóniába, Szerémségbe. A XVIII. században az elgyérült lakosság pótlására Németországból nagy arányú bevándorlás indult meg, főkép Württembergből, Hessenből, a Rajna vidékéről. A bevándorlók a temesi bánságban, a Bácskában (részben Pest megyében) Tolnában s Baranyában telepedtek meg. A telepesek vallásukat szabadon gyakorolhatták, beleélték magukat az új viszonyokba, megszerették a földet, mely kezük munkájától, szorgalmuktól új virágzásnak indult. A XIX. században Lengyelország felől indult meg a gorálok és más szláv törzsek beszivárgása, mely leginkább a szepességi német evang. elemet szorongatta; elfoglalta lassanként földjét és továbbvándorlásra, elszéledésre kényszerítette. A szepesi városok intelligenciája az ország nagy városaiba vándorolt, hivatalt vállalt s ősi örökét idegeneknek engedte át. A szepesi evangélikusok száma száz év alatt felényire csökkent, bár ebben része van az 1790–91. 26. t. c. azon szakaszának is, mely a vegyes házasságból eredt gyermekek vallásáról intézkedik. A XV. századi cseh-huszita megszállás után itt rekedt néptöredékek, a XVII.
222
századi cseh menekültek, a XVI. századi anabaptista bevándorlók lassan beolvadtak a felvidéki tótságba és németségbe. Viszont veszteségünk is nagy a kivándorlás révén. Az Amerikába vándoroltak ritkán térnek vissza; ott rekednek a nagy népóceánban; csak azzal adnak életjelt magukról, hogy időnként adományokat küldenek a tengeren túlról szülőfalujuk templomára, iskolájára, harangjára. A messze idegenbe magukkal viszik énekes, imádságos könyvüket, bibliájukat, mint drága emléket.
Az új kornak egyik jellemző tünete, hogy a nagy városok lakossága megduzzad a vidék rovására. Nálunk különösen Budapestről lehet kiváltképpen szó, amellyel abszolút számban ugyan nem, de arányszám szerint versenyre kelhetnek nagyobb vidéki városaink, főleg a gyáripar központjai, Győr, Miskolcz, Szeged, Temesvár stb., továbbá egyes virágzó bányatelepek, amelyek elszívják a vidék lakosságának jórészét. Salgó-Tarján 50 év alatt Kenyeretlen Tarján pusztából virágzó várossá és gyülekezetté fejlődött, de ezt más vidék lélekszáma sínylette meg. Szinte rejtély, hogy Budapest evangélikussága 1910–1920 között az állandó bevándorlás dacára alig gyarapodott valamivel. Ennek oka részint az, hogy a budapesti lakosság jó része a fővárost körül vevő új városokban, Kispesten, Erzsébeten, Újpesten, Budafokon, Rákosszentmihályon, Rákosligeten stb. telepedett meg, ahol szinte varázsütésre keletkeztek új gyülekezetek, részint az, hogy a külföldi beköltözők a Hold utcai német missziói ref. egyház tagjai közé vétetik fel magukat, mégpedig nem csak a reformátusok, hanem az uniált egyház hívei s az evangélikusok is, tehát a faji összetartozás erősebb hatalom a hitfelekezeti köteléknél. De része lehet benne a szektamozgalomnak, a baptisták, metodisták, adventisták stb. hódításának is, mely gyakran s örömest rejtőzik el az állam által engedélyezett felekezetlenség fedezékébe.
A népszaporaság s agyermekáldás csökkenése az evangélikus területen is jelentkezik, de a veszély nálunk még csak egyes, egymással össze nem függő területeken fordul elő, s eddig a fogyó, meddő és szaporodó vidékek arányszámai egy egységes, nem éppen kedvezőtlen arányszámban kiegyenlítődtek. A jövendőben e szomorú jelenség egyre aggasztóbb lesz, mert a trianoni békeparaucs éppen a leg-
223
nagyobb szaporaságú területeket (a Szepesség és Sáros kivételével) szakította el. A csonkaországnak csupán Békést-Csanádot hagyták meg. A kivándorlásnak s a mesterséges meddőségnek okát az erkölcsi okon kívül a gazdasági viszonyok kedvezőtlen alakulásában keresik. Főképpen a dunántúli megyékben, de másutt is a nagy hitbizományi uradalmak elszakíthatatlan láncolata, mintegy kínai fal zárja körül a falvakat, amelyeknek szorgalmas, munkás, iskolázott népe nem látja ontott verítéke hasznát, nem tud új földet szerezni. Ahol a birtokszerzés lehetősége megvan, mint az Alföld jelentékeny részén, ott a kivándorlás vagy a házasság terméketlensége szórványos jelenségképpen előfordulhat, de népbetegséggé nem válik.
Az 1790/91-i 26. t.-c.-nek a vegyes házasságból eredt gyermekek vallására vonatkozó rendelkezése 1868-ig állt fenn s e 80 év helyrehozhatatlan kárt okozott a magyar protestáns egyházaknak. A törvény rendelkezése szerint ha az apa katolikus, akkor az összes gyermekek az ő vallását követik (50%); ha az apa protestáns, az anya katolikus, akkor a leányok anyjuk vallását követik (25%), a fiúk követhetik atyjuk vallását. Ha minden egyes esetben követnék a fiúk apjuk vallását, akkor a vegyes házasok gyermekeinek 25%-a jutott volna a protestáns egyházaknak, mivel azonban a vegyes házasságot csak katolikus lelkész előtt lehetett megkötni, a reverzáliskényszer révén legalább 15%-ot vesztettünk, úgy hogy 100 gyermekből legföljebb 10 maradhatott evangélikus, 90% pedig a katolikusoké lett. Mivel nálunk a vegyes házasság nagyon el van terjedve, e törvény káros hatása népmozgalmi fejlődésünk szempontjából szembetűnő. 1868–1895 között e káros hatás szünetelt, mert az állam a teljes egyenlőség és viszonosság álláspontjára helyezkedett. 1895 óta azonban, amidőn a törvény a különböző vallású házassságra lépőknek megengedte, hogy születendő gyermekeik vallására nézve még a házasságkötés előtt megegyezzenek, teljes kíméletlenséggel érvényesül a tömegvonzás törvénye, s erejét még növeli az, hogy ellenünk oly fegyverrel harcolnak, aminek alkalmazását a mi vallásunk tiszta keresztyén szelleme nem engedi meg.
Az elmondottak s az utolsó évtizedek megfigyelései alapján megállapíthatjuk a magyar evang. egyház jelenlegi
224
birtokállományában a szaporodás, a változatlanság (stagnálás) és fogyás területeit. Megjegyzem, hogy az ország csonkítatlan területét vettem alapul.
I. A szaporodás területe:
a) a Vág völgye Liptótól Pozsonyig s az után az ország nyugati határszéle Mosonyon, Sopronon át a Muráig. E területbe esik Turóc, az egyetlen vármegye, ahol az evangélikusság abszolút többségben van. Turócot nemes falvai mentették meg az összezsugorodástól; az evang. nemesség jó része turóci eredetű (Prónay, Beniczky, Laszkáry, Kossuth).
b) a nagy Alföldön, főképp Békés és Csanád vidéke. Békés erősen halad az abszolút többség felé. Kis területen itt találni a legtöbb evangélikust. Az alföldi szaporodás fő oka a munka és egyéni tehetség szabad érvényesülése. A békési nagy gyülekezetek egész rajokat bocsátanak ki, modern gyarmatalapítás folyik, amiből az oroszlánrész Orosházáé, Szarvasé és Csabáé. (Puszta-Földvár, Kardoskút, Gádoros, Szentetornya, Csákó, Kondoros, Csorvás, Csaba-Csüd, Gerendás stb. újabb alapítások.) Mosonyban is folyik a földhóditás, főképp a katolikus németség és horvátság rovására.
II. Változatlan, csekély hullámzásst mutató területek.
a) A bányavárosok vidéke, Gömör, Nógrád, Hont, Zólyom, Bars.
b) A Dunántúl közepe, – Győrtől le Pécsig.
A szaporodás hiányát az okozza, hogy e területek, főkép a dunántúli vidék a kivándorlás vagy elvándorlús klasszikus területei, s e zónában mutatkoznak a meddő házasságok káros hatásai.
III. A lélekszámapadás területei.
a) a Duna nyugati partszegélye Komáromtól Eszékig (természetesen Budapest és vidéke kirekesztésével), tipikus diaszpóraterület. Némi zsendülés csak a Vértes-Pilisi hegység s a Duna közt mutatkozik.
b) a Szepessség s az északkeleti felföld, Sáros, Zemplén, Abaúj, a Tiszántúl egész Békésig, ez a nagy diaszpóra, ahol voltaképp csak evang. szigetek vannak. Sáros valaha tiszta evang. magyar vármegye volt, az egykori 170 gyülekezelnek, amely az evang. nemesség védelme alatt virágzott,
225
ma már csak maradványai vannak; tizedrésze az egykori számnak.
c) Erdély, ahol egyaránt apad a német és magyar evangélikusság.
Az ellenséges ár szünetlenül ostromolja és rombolja az evang. szigetek partjait, mint az óceán Helgolandot. Itt-ott alakulnak új központok, de jórészt vergődés a soruk. Őrzik a diaszpóraegyház gyengeségét. Ez apadás oka jórészt az, hogy az evang. értelmiség érezve szellemi erejét, az érvényesülés vágyának ösztönzésére nagyobb központokat keres, ahol tehetsége, vállalkozó kedve megfelelő keretet és teret talál. Falujába ritkán tér vissza többé. Ez a főoka a Szepesség pusztulásának. A cseh uralom a betegséget még fokozza, mert az értékesebb, kulturáltabb szepesi lakosság nehezen viseli az alacsonyabb színvonalú megszállók megalázó és gyötrelmes igáját. Az emberséges magyar uralom megértette törekvéseit, meghagyta nyelvét, iskoláit.
Az áttérések kérdésével elegendő adat híján nem foglalkozhatom. Kétségtelenül érvényesül e téren a tömegvonzás törvénye; a nagyobb központokban enyhébben, a szórványban, pusztákon, evang. hatástól távol teljes fékezhetetlen erejével. Vele szemben a legbiztosabb fegyver az evang. egyház világtörténelmi hivatásának az egyház köztudatában való meggyökereztetése, karizmáinak érvényesítése, a reformáció hagyományaihoz való szilárd ragaszkodás. Minden egyháznak az a fenntartó ereje, ami létre is hozta; az a történelmi szükségesség, ami világra szülte. Csak oly egyháznak van oka félni a nyomtalan, szégyenletes elenyészéstől, mely eredetét megtagadja, világtörténelmi küldetésének útjáról letér, s e világ hiú dicsőségét többre becsüli az igazakra váró földi töviskoronánál és mennyei hervadhatatlan dicsőségnél.