ELŐSZÓ

KÖZEL négyszáz esztendeje annak, hogy a reformáció nagy szellemi s társadalmi mozgalmában keletkezett, s az ágostai hitvallásnak védelmére írt Apologia megjelent, s egyházat szervező s hiterősítő munkáját mind a mai napig áldásosan végezte. S habár a magyar evangélikusok Melanchthonnak ezt a kiváló művét nem kevésbé tekintették symbolikus könyvnek, mint magát az ágostai hitvallást: mindazáltal az tudtunkkal eddig magyar nyelven nyomtatásban meg nem jelent.

Az a termékeny protestáns irodalmi korszak, mely nemzetünket a XVI. és XVII. században a nyugati protestáns népek irodalmához, nevezetesen pedig a német nép irodalmához tartalom és alak tekintetében oly erősen csatolta, hogy azóta folytonosan annak hatása alatt vagyunk, úgy látszik, nem tartotta szükségesnek Melanchthon Apologiájának magyar nyelvű kiadását.

Lehetséges, hogy a műnek terjedelme, tudományos színvonala és a latin nyelvnek általános

4

ismerete nélkülözhetővé tette e kevésbé népies műnek magyarra fordítását s kiadását; de ez csak magyarázhatja és nem mentheti evangélikus egyházunknak azt a mulasztását, hogy nem gondoskodott az Apologia magyar fordításáról.

Egyházunknak jelen szorongatott helyzetében, úgy látszik, sokkal nagyobb szükségét érezzük hitvallási irataink magyar fordításainak, s kezdjük pótolni a múlt idők mulasztásait. A hitéletnek elhalványulása, a keresztyénség legfőbb tanainak összekeveredése, a hitelvek közötti különbségeknek nem tudása, s ebből kifolyólag a közöny egyrészről, a protestantizmus ellen megindított harc - amely, úgy látszik, hovatovább nagyobb arányokat ölt - másfelől: kötelességünkké teszi, hogy mindent megtegyünk, ami egyházunknak védelmére és erősítésére szolgál. A Szentíráson, ezen elmozdíthatatlan fundamentumon kívül egyházunkat semmi sem védheti annyira, mint hivatalos hitvallási iratai, különböző polemikus és apologetikus tartalmú, és valláserkölcsileg építő olvasmányok, mert ezek egyrészről tájékoztatnak az egyház vallástanáról, tisztító hivatást töltenek be a téves és babonás tanok s erkölcsi élet terén, és építőmesterként szerepelnek a szív nemesítésében s az élő hitnek létesítésében. Nyilvánvaló ugyanis, hogy sem iskoláink, som templomaink, sem pedig a

5

közélet nem nyújt már elegendő táplálékot híveink evangélikus egyházi szükségleteinek kielégítésére, minélfogva az egyháznak többszörös kötelessége ezekről más úton is, mint eddig, gondoskodni.

Midőn tehát a Luther-Társaság, melynek sajátos feladata az ily szellemi táplálékról gondoskodni, s egyházunknak ezt a közszükségletét kielégíteni, Melanchthon Apologiájának magyar nyelvű kiadását elhatározta, s a fordítás végzésére engemet kért fel: szívesen s örömmel vettem a megtisztelő megbízást, s habár jól tudtam, minő nehézségekkel kell megküzdenem, mégsem tértem ki azon kötelesség elől, melyet az egyházunkhoz való ragaszkodás, s javának erőmtől telhető munkálása előmbe szab.

Feladatomat nemcsak az tette nehézzé, ami általában nehézzé szokta tenni az idegen nyelvről való fordítást, ti. a nyelvnek ismerete, amely sohasem lehet eléggé tökéletes, hanem különösen azon körülmény, hogy semmiféle magyar segítségem nem volt, amely munkámat megkönnyítette volna, sőt még a gazdag német teológiai irodalomban sem találtam a fordításokon kívül olyan művet, mely az Apologia tárgyi ismereteiben segített volna.

Csak fordításom elkészülte és megbírálása után került kezembe a Payr Sándor teológiai tanár

6

úr által felfedezett soproni kéziratos fordítás, s így azt csak fordításomnak erősen sürgetett nyomda alá rendezése előtt használhattam fel, legtöbbnyire futólag. Így is nagy hasznát vettem a kéziratnak, s nem mulaszthatom el, hogy úgy Payr Sándor tanár úrnak, mint a soproni egyház elnökségének hálás köszönetet ne mondjak azért a szívességért, mellyel a becses kéziratot - melynek kiadása az egyháznak egyik legfőbb feladata - rendelkezésemre bocsátották.

Egyébként a fordításban fő törekvésem volt, hogy a művet úgy belső tartalmi, mint külső alaki tekintetben lehetőleg híven ültessem át szép magyar nyelvünkre.

Miután a Luther-Társaság az Apologia latin nyelvű kiadásának fordítására kért fel, ez okból a Justus Jónás-féle, a latinnal egyidejű német fordítást - mely a latintól sok helyütt, habár csak alakilag, nagyon eltér - csak helyenként vettem figyelembe, ahol ti. a latin szöveg gondolatai nem voltak elég világosak előttem.

A fordítást kísérő magyarázó jegyzeteknek rendeltetése megkönnyíteni a mű olvasását s megértését, ami nem mindenütt könnyű, mert hiszen négyszáz év előtti s idegen okoskodás szól hozzánk Melanchthonnak e művéből.

Szerettem volna az Apologiát részletes tárgyi s

7

történeti magyarázattal kísérni, s evégből dr. Zöckler Ottó greifswaldi egyetemi teológiai tanárral (s nekem volt kedves tanárommal) szövetkezni, aki - felkérésemre - szívesen vállalkozott volna arra, hogy mint ev. egyházunk symbolikus könyveinek kitűnő ismerője, s e téren szakember, engem a tárgyi magyarázatban támogat. Sajnálatos, hogy tervemet a Luther-Társaság nem találta kivihetőnek, s így az Apologiának teljes, magyarázó feldolgozásától el kellett állanom. Dr. Zöcklerrel való folytonos érintkezésemnek némi nyoma mégis maradt, mert felvilágosító magyarázatainak nagy hasznát vettem, s a fordítást kísérő rövid jegyzetekben szó szerint is idéztem. Nagy mulasztást követnék el, hogyha a tudós tanárnak ezen baráti szívességéért - melynek hasznát t. Olvasóim is fogják venni - meg nem köszönném.

Nagy köszönettel tartozom fordításom illusztris bírálóinak, akik másnemű nagy elfoglaltságuk dacára kéziratomat tüzetesen átnézték, s még a legapróbb (de a fordítással nagyon gyakran járó) hibákra is szívesek voltak figyelmeztetni. Figyelmeztetéseiket mindenütt gondosan s hálásan tekintetbe vettem, s mivel legtöbbnyire kisebbszerű fordítási eltérésekre és nyelvi botlásokra vonatkoztak, minden nehézség nélkül fel is használhattam. Első bírálóm nagytiszteletű Stettner Gyula főesperes

8

úr különösen az első részben, a második bíráló főtisztelendő Gyurátz Ferenc püspök úr pedig különösen a második részben találja megjegyzéseinek felhasználását, míg a harmadik bíráló főtisztelendő dr. Baltik Frigyes püspök úr észrevételei általánosságban az egész fordításban érvényesültek. Kedves kötelességet teljesítek tehát, amikor fáradtságos bírálói működésükért hálás köszönetet mondok. Vajha gondos és terhes munkájuk igaz jutalmát abban találhatnák, hogy evangélikus közönségünk lelki haszonnal olvasná az Apologiát, s egyházunk ebből erőt, s a további virágzó fejlődésre alapot s biztatást nyerne.

Jóllehet gonddal s igyekezettel fogtam feladatom megoldásához, mégis érzem s tudom, hogy a mű fordításában még elég sok a hiba s fogyatkozás. Kérem ez okból szíves Olvasóimat, legyenek elnézők irántam, s ne tulajdonítsák azt másnak, mint emberi gyarlóságból eredő bajnak.

Ezeknek előrebocsátása után átadom az Apologiát műveltebb magyar evangélikus olvasóközönségünknek, hogy azt lelki haszonnal olvassa. Ismerkedjék meg belőle apáink vallásos gondolkozásával, hitével s erejével, s hassa át ugyanazon evangéliumi protestáns szellem, amely a szelídlelkű Melanchthon nyomán őseinket lelkesítette, buzdította és sokszor fegyverre szólította hitük,

9

egyházuk s hazájuk védelmére - mert csak e szellem tesz méltókká őseink örökére, s csak ez képesít arra, hogy evangéliumi egyházunknak, Isten országának s magyar hazánknak igaz és lelkes munkásai legyünk. Mert ne feledjük Krisztus Urunk e szavait: "Tudakozzátok az Írásokat, mert nektek úgy tetszik, hogy azokban örök életek vagyon" (Ján 5,39), és "az igazság szabadokká tészen titeket." (Ján 8,32)

Eperjes, az 1900. év szeptember havában.

MAYER ENDRE
teológiai tanár.

BEVEZETÉS.

1. Az augsburgi birodalmi gyűlés.

HOGY az Apologia keletkezését és tartalmát megérthessük s kellőleg méltányolhassuk, el kell beszélnünk az augsburgi birodalmi gyűlésnek különösen azon történeti részleteit, amelyek közvetlen befolyással voltak az Apologia készítésére s a műnek irányára. Ismernünk kell a reformáció akkori helyzetét, a katolikus tábornak törekvését, s Melanchthonnak, az Apologia szerzőjének lelki állapotát, hogy világosan lássuk, mi kényszerítette a reformáció híveit nemcsak a hitvallásnak, hanem védelmének szerkesztésére is, mert ezek nélkül a közel négyszáz éves mű alig érthető részleteket is magában foglal.

Az 1517. évi október 31-én kiszegezett 95 tétel, melyeket Luther, az igénytelen ágostonos barát a bűnbocsánattal való visszaélés megszüntetése ügyében összeállított, s az egész világ előtt nyilvánosságra hozott, mint futótűz elterjedt volt nemcsak Némethonban, hanem messze annak határain túl is, s mint a pünkösdünnepi Szentlélek, új életet támasztott, és megtisztította a középkori bűzhödt levegőt halált okozó mérgétől. Némethonnak legkiválóbb fejedelmei és lelkes szellemi vezetői csatlakoztak Lutherhez, s vívták a nemes harcot a léleknek valláserkölcsi szabadságáért, s ezzel összefüggőleg a társadalom keresztyén irányú megújításáért.

12

Habár a középkor roskadozó épületét védelmező pápai párt megkísérelte az új szellem elnyomását, mégsem sikerült a hitjavítást csírájában elfojtani, s az ez ügyben tartott gyűlések csak javára váltak a szellemi világosság terjedésének.

Az 1521. évtől kezdve gyors egymásutánban tartott német birodalmi gyűlések között különösen a speieri 1529-es jelez egy kiváló fordulópontot az ott benyújtott protestatio (tiltakozás), és az 1530. évi augsburgi (ágostai) - a benyújtott confessio (hitvallás) folytán.

Az 1529. évben tartott speieri birodalmi gyűlés szelleme és határozata, amely ellen a reformáció hívei tiltakoztak (protestáltak), kiábrándíthatta azokat a könnyen hívőket is, akik azt gondolták, hogy a reformáció minden nagyobb és véres küzdelem nélkül győzedelmesen nyomul előbbre. A reformáció hívei kisebbségben voltak, egységes pártot nem képeztek, és hatalommal s oly külső tekintéllyel nem rendelkeztek, melyet szükség esetén a pápa és császár ellenében kellőleg latba vethettek volna. Az egyházi, pápai és a császári hatalom ellenük volt, mert X. Leó, az egyház feje, és V. Károly császár, az akkori legnagyobb birodalom feje szövetségre lépett egymással, hogy helyreállítsák a Német Birodalom vallási egységét.

Ily viszonyok között aggodalommal ugyan, de mégis némi reménységgel tekintettek a protestánsok az 1530-ban Augsburgba összehívott birodalmi gyűlés elé, amelyet a császár személyesen vezetett. A császárnak összehívó levele ugyanis igazságot, szeretetet és békét helyezett kilátásba, és ő maga is foglalkozott azzal a gondolattal, hogy az egyházat reformálni fogja.

A katolikus párt még több reménnyel és biza-

13

lommal várta a császárt, mert mint a pápa szövetségesétől természetszerűleg egyebet nem várt, mint a saját ügyének győzelmét. Kétségtelen, hogy e párt jobban ismerte a viszonyokat, s könnyebben is hozzáfért a császárhoz, hogy őt teljesen a maga részére nyerje meg. V. Károly Olaszországból jött német földre, s Innsbruckban állapodott meg először hosszabb ideig, ahová seregestül tódultak, akik az ő császári kegyét keresték, vagy hódolatukat bemutatták. Ott voltak a német birodalom összes katolikus rendjei, hogy elpanaszolják sérelmeiket, amelyeket az újítástól szenvedniök kellett, és jó tanácsokkal szolgáljanak a mozgalom elnyomására.

Sőt a dánoknak elűzött protestáns királya, II. Keresztély is megjelent sógorának, a császárnak udvarában, s hogy visszanyerhesse országát, hűtlenné lett a protestáns párthoz, amelynek egyik lelkes híve volt.

Az előjelek a császárpártiakra nagyon biztatók voltak, s a pápa, kit a dolgoknak a katolikus egyházra kedvező fejlődéséről híven értesítettek, magasztaló hangon és hízelgő szavakkal emlékszik meg Károly császár kiváló érdemeiről. Nem csoda, ha a hódolat és hízelgés jelei elbízottá tették, s azt reménylette: "miként Olaszországban saját várakozása ellenére sikerült békét létesítenie, akként Németországban sem maradhat el a siker." (Ranke: Deutsche Geschichte im Zeitalter der Reformation, 3. köt. 189.) Azt hitték, hogy a protestánsok mindjárt az első komoly fellépésnél "széjjelrepülnek, mint a galambok, ha a keselyű közéjük csap".

Nagy csalódásukból csakhamar kiábrándították őket a protestáns fejedelmek s városok a maguk nyugodt, állhatatos, s az igazság győzelmének reményében való biztos fellépésükkel és tárgyalásukkal.

14

Ahelyett, hogy Innsbruckba mentek volna, ahová a császár elvárta, Augsburgban gyülekeztek össze, s ott várták őt be. Hosszú halogatás után Bajorországon keresztül, ahol ritka fénnyel s pompával fogadták s kísérték, június 15-én vonult be a császár Augsburgba a német birodalmi rendek fényes kíséretében.

Még aznap a fényes bevonulás után, talán éppen a protestáns fejedelmek eddigi engedékeny magatartását s az ünnepség hatását felhasználva arra akarta bírni a protestáns fejedelmeket, hogy a protestáns lelkészek prédikálását szüntessék be, és a következő napra eső úrnapi körmenetben "a mindenható Isten iránt való tiszteletből" vegyenek részt. Mind a kettőt megtagadták, az utóbbiban nem is vettek részt, de az előbbiben hosszabb tárgyalás után a tapasztalt szász kancellár, Brück figyelmeztetései dacára engedtek, s megelégedtek a császáriak azon engedményével, hogy a mise közben a Szentírásból egy szakaszt felolvassanak, minden hozzácsatolt magyarázat nélkül. (1)

A következő napok tárgyalásokkal s tervelgetésekkel teltek el, és ezeken azt kellett tapasztalnia a császárnak, hogy itt két hatalmas párt áll egymással szemben, amelyek közül az egyik a hatalom birtokában nem akart engedni, a másik az igazság birtokában saját maga megsemmisítése nélkül nem engedhetett, mert ameddig engedékenységében mehetett, odáig előzetesen úgyis elment már. Csupán Albrecht mainzi érsek és Henrik braunschweigi herceg látták a veszedelmet,

(1) A protestánsok akkor vették észre, mennyire megjárták, midőn a zagyvalék istentisztelet mosolyt s keserű gúnyt csalt ajkaikra, ami felett ellenségeik kárörvendve fejezték ki megelégedésüket.

15

amely nemcsak a birodalmat, hanem a papságot is fenyegette, ha Németországban a polgárháború kitör, s ezalatt az előrenyomuló török hadak komoly ellenségre sehol nem találhatnak. Nem használt semmit Luthernek Koburgból a püspökökhöz és papsághoz intézett levele sem, a protestánsok teljes megadását s megtörését követelték, mert szemükben eretnekek voltak, akiken, ha nem tágítanak, végre kell hajtani a már egyszer kimondott birodalmi átkot. Pimpinelli s Campegius, a pápa követei csak jobban szították e gyűlöletes szellemet.

Ily körülmények között nyílt meg a birodalmi gyűlés június 20-án. A megnyitás teljesen pápás ízű volt. Miután a megnyitó gyűlés azt a határozatot hozta, hogy legelsőbben a vallási kérdést fogják tisztázni, ez okból most a protestánsok arra törekedtek, hogy a már régebben tervbe vett, és készülőben lévő hitvallási iratukat Melanchthonnal mielőbb bevégeztessék és benyújtsák.

Ezt az iratot nagy gonddal és szeretettel állította össze Melanchthon több hittudós-társának segítségével, s főleg Luthernek befolyása alatt. Az iratnak alapjául szolgáltak az úgynevezett schwabachi és torgaui cikkek, melyeknek fő szerzője maga Luther volt. Eredetileg Apologiának nevezték, mert igazoló és védekező rendeltetése volt a különböző támadásokkal szemben, melyekben ellenfeleik részesítették.

Miután az 1530. április 8-ára összehívott birodalmi gyűlés csak június 20-án vette kezdetét, Melanchthonnak elég idő állott rendelkezésére, hogy azt újból meg újból átnézze. (1)

(1) János szász választófejedelem a maga nagy kíséretével, melyben ott volt Melanchthon is, április 3-án indult el Torgauból; Koburgba érkezvén, hosszabb ideig tartózkodik itt, s csak április 23-án vonul tovább; május 2-án Augsburgba megy. Melanchthon már május 11-én elküldte a kész iratot Koburgba Luthernek átnézés s jóváhagyás végett, amiből következik, hogy Melanchthon már útközben sokat dolgozhatott az iraton. De még azután is folyton simítgatott rajta, hogy ne legyen nagyon éles és sértő.

16

Békét szerető, minden összeütközést kerülő természete és az egyház egységét minden körülmények között kereső törekvése oly aggodalmassá tette, hogy a legnagyobb óvatossággal került minden élesebb kifejezést, hogy ellenfeleit valamiképp meg ne bántsa. S ha a protestánsok ezt keresték, úgy kétségtelenül arra jobban való embert nem is találhattak, mert több tudományt, tisztább okoskodást s világosabb írást hiába keresünk kortársainál.

Két - ti. német és latin - példányban nyújtották be; amaz volt az eredeti, utóbbi a fordítás, s annak felolvasását kívánták a protestánsok.

A császár teljesítette kívánságukat, s június 25-én délután elolvastatta német nyelvű iratukat, amelyet azonban csak szűkebb kör hallgatott meg, s nevezetesen a papság tüntetőleg távol maradt az irat felolvasásától. Talán félt azoktól az igazságoktól, melyeket a hitvallási irat fejükre olvasott volt!

Ez az irat, melyet benyújtási helyétől magyarosan ágostai hitvallásnak nevezünk, mint ismeretes, az első 21 pontban azon fő tanokat foglalja magában, amelyeket a Szentírás alapján, az egyházi atyák nyomán és a helyesen értelmezett katolikus egyháznak felfogásával egybehangzóan vallási igazságoknak s keresztyén hitbeli meggyőződésüknek fogadtak el és törhetetlenül vallottak; az utolsó hét pontjában pedig közli azokat a téves tanokat és visszaéléseket, amelyek az idők folyamán a katolikus egyházba becsúsztak.

Melanchthonnak békére törekvéssel megírt hitvallása nem érte el az általa óhajtott célt, mert a császár ke-

17

gyesen fogadta ugyan, és számosan helyeselték az abban foglalt tanokat; de a többség annál nagyobb dühvel fordult a protestánsok ellen, minél jobban érezte a hitvallás igazságának hatását. S ha csak az igazság győzelméről lett volna szó, akkor talán helyeslőleg elfogadta volna a birodalmi gyűlés, ámde itt az egyház hagyományos tekintélyének s hatalmának megtámadásáról volt szó, ennek pedig semmi körülmények között nem volt szabad csorbát szenvednie.

A protestánsok azt várták - s a császárnak kellemes lett volna, - hogy a katolikus párt szintén bemutatja a maga tanait s vádjait. A katolikusok azonban visszautasították azt, hogy őket a protestánsokkal szemben álló pártnak tekintsék, amely ellen küzdeniük kellene; nézetük szerint a császárnak más feladata nem lehetett, mint a wormsi ediktumnak végrehajtása, illetőleg az engedetlen protestáns rendek engedelmességre szorítása, mert felfogásuk szerint a római egyháznak tanai sokkal ismertebbek és igazságuk sokkal biztosabb alapokon nyugszik, semhogy a védekezésnek szükségét látták volna.

V. Károly császárnak azonban már a birodalmi gyűlés meghívójában kifejezett békés szándékaihoz képest nem volt szabad ily eljárást tanúsítania, s ilyféle tanácsokra hallgatnia. Így tehát néhány békéltető s közvetítő irányt követő hívének támogatásával a meggyőzés, rábeszélés és egyezkedés útjára lépett.

Legelsőbben kiadta a hitvallást néhány kitűnő katolikus tudósnak (1) - köztük volt dr. Eck, Luthernek régi ellensége is -, hogy azt alapos érvekkel megcáfolják,

(1) Ezek között voltak dr. Eck, Cochleus, Wimpina, Faber.

18

azután pedig mindent elkövetett, hogy gyűléseken kívül s magánúton elsimítsa az ellentéteket, s megpuhítsa az elkeseredett kemény szíveket. A protestáns fejedelmeknek csakhamar tapasztalniok kellett, hogy a császár semmit sem tehet értük, mert "nem vezet, hanem vezettetik." (Ranke) s ha nem hivatkoznak a császárnak ígéretére, talán már korábban bekövetkezik a szakítás.

A tárgyalások és egyezkedési kísérletek nem vezettek célhoz, mert a protestáns fejedelmek, akik teológusaik lebeszélése dacára (1) magukra vállalták a felelősséget a benyújtott hitvallásért, sem anyagi érdekekből, sem hatalmi fenyegetéseknek súlya alatt nem voltak hajlandók lelkiismeretük s meggyőződésük ellenére cselekedni, s a császár akarata előtt meghódolni. János szász választófejedelem, György brandenburgi őrgróf, Ernő lüneburgi herceg, Fülöp hesseni gróf s egyes birodalmi városok készek lettek volna inkább vértanúságot szenvedni, semmint hitüket megtagadni.

Minél többet tárgyaltak, annál jobban távolodtak egymástól, s a császár annál inkább érezte a hitvallás cáfolatának szükséges voltát.

A cáfolat készítése azonban sem elég gyorsan, sem a császár tervének megfelelő módon nem haladt előre. Nem csoda, mert akik a készítésben hangadók voltát, azok mindannyian Luther esküdt ellenségei voltak, s minthogy a hitvallás tárgyilagos fejtegetéseiben a nagyon ügyes

(1) Melanchthon attól való féltében, hogy a birodalom békéje megzavartatik, ha a hitvallást a fejedelmek írják alá, azt javasolta, hogy csak a teológusok lássák el aláírásukkal. A reformáció hívei (fejedelmek és városok) azonban nem tántoríttatták el magukat, hanem ők maguk írták alá, s maguk és híveik nevében nyújtották át a hitvallást. Így lehetett az közös ügy.

19

Melanchthon valamelyes ravaszságát sejtették, ez okból rövid cáfoló irat helyett egy terjedelmes vád- és izgató iratot szerkesztettek, amelyben gyalázó hangon bizonygatták, hogy Luther és Melanchthon igazi tanait nem a hitvallásban, hanem más irataikban kell keresni, s ezek alapján velük és párthíveikkel mint eretnekekkel s mint az egyház veszedelmes ellenfeleivel kell bánni.

Július 13-án adták át az ily módon készült terjedelmes iratukat. De ez nem elégítette ki sem a császárt, sem a katolikus pártot, mert sem a hangja, sem a tartalma nem volt illő hozzájuk; ez okból a császár visszaadta nekik az iratot megfelelő átdolgozás végett. Több kísérlet után végre az ötödik átdolgozást elfogadhatónak tartotta a császár. S ez úgy tartalmában, mint hangjában a hitvallást utánozta, s a császár feleleteként volt fogalmazva. Miként a hitvalláshoz egy bevezetést és egy befejezést csatoltak volt a protestánsok, akként cselekedtek a császáriak is.

Augusztus 3-án nyilvános gyűlésben német nyelven olvasták fel a cáfoló iratot, vagy "Confutatio"-t. Ebben az iratban a hitvallás első részének pontjaival még csak meg tudtak barátkozni valamennyire, amennyiben körülbelül a felét elfogadták, kisebb részét csak feltételesen s bizonyos kikötések mellett tudták volna helyeselni, s mindössze két pontot vetettek el teljesen; de már a hitvallás második részében kifejtett visszaélésekkel szemben erősebben s határozottan kikelnek, elvetve annak minden pontját.

Minthogy ekként a "Cáfolat"-ból (Confutatio), amint ez iratot elnevezték, az derült ki, hogy a protestánsok és katolikusok között a legtöbb tanra nézve nincs különbség, vagy ha van, az lényegtelen, ez okból

20

a császár azt követelte a protestánsoktól, hogy mivel megcáfoltattak, igyekezzenek azon pontokban is az egyház tanainak engedelmeskedni, amelyekben eddig különbség volt köztük és a katolikusok között, és szakítsanak azon istentelen tanokkal, amelyek Németországban széltiben elterjedtek volt. Ha a protestánsok a császár várakozása ellenére sem engednének, akkor kényszerítve érezné magát arra, hogy mint római császár és a keresztény katolikus egyház védelmezője, teljes szigorral lépjen fel.

A protestánsok azonban nem voltak hajlandók a császár követelését teljesíteni, mert valótlan volt, hogy őket megcáfolták, és hogy az eretnekekkel bármilyen közük is lett volna. Ellenkezőleg: a Cáfolat, melynek felolvasása helyenként mosolyt csalt ajkaikra, csak arról győzte meg őket, hogy a hitvallásban foglalt tanok igazságát sem a Szentírásból, sem az egyházi atyák irataiból, vagy ókori zsinatokból megdönteni nem lehet. S ez hatalmasan növelte bátorságukat. A kívánt feltétlen engedelmesség helyett következett a protestánsok azon válasza, hogy mindaddig nem tehetnek e tekintetben semmit, amíg a felolvasott Cáfolatot kezükbe nem kapják, tüzetesebben meg nem vizsgálják, és meg nem győződnek a megcáfolás valóságáról.

A katolikus párt nem engedett, hanem követelte a feltétlen megadást; a protestánsok pedig a Cáfolat kiadásának megtagadásában cselt láttak, s ösztönszerűleg annál jobban tömörültek igazságaiknak védelmére. Világiakban feltétlenül elismerték a császárnak felsőségét s hatalmát, de vallási dolgokban egyedül az Írás tekintélyének voltak hajlandók engedni, az pedig hitük s meggyőződésük szerint mellettük szólott.

Az ellentétek napról-napra élesbedtek és nagyobbod-

21

tak, úgyhogy már a polgárháború kitörésétől lehetett tartani. A pápai párt, féltve az egyház tekintélyét és hatalmát, minden lehetőt elkövetett, hogy V. Károlyt szigorú fellépésre bírja. Mit törődött ő azzal, hogy ezzel egy nemzetet véres polgárháborúba dönt; pedig a töröknek magyarországi előnyomulása eléggé visszatarthatta volna e lépéstől! S nem is rajta múlt, hogy a háború már ekkor ki nem tört.

A pártok ily kiélesedett viszonyai között újra a kiegyezés s kibékülés szelleme jelenik meg, amely folyton változó kilátással egészen szeptember közepéig működik, de eredmény nélkül.

A veszély idején megnagyobbodott a békére törekvő és a német birodalom egységét féltő középpárt, amelynek élén Albrecht mainzi érsek állott, kit Luther egy hozzá intézett levelében még július hó folyamán a béke érdekében való közreműködésre kért fel, s aki előtt bizonyította s kimutatta, hogy a németek a vallási ellentétek dacára is egyesülhetnek a birodalom egységének s békéjének fenntartására. Hosszas és eredménytelenül végződött egyeztetési kísérletek után, amelyeknek célja egy összehívandó zsinatra való hivatkozással a protestánsoknak elhallgattatása és a Cáfolatnak elfogadtatása volt, végül egy 14 tagú bizottságnak kiküldésében állapodtak meg. A bizottságot augusztus 13-án állították össze két-két fejedelemből, két-két jogászból és három-három teológusból. (1)

(1) A bizottság tagjai: az augsburgi püspök, Henrik braunschweigi herceg, kit rövid idő múlva György szász herceg váltott fel, György brandenburgi őrgróf, János Frigyes szász herceg; a jogászok közül a badeni és kölni kancellár[,] dr. Brück és dr. Heller, és a teológusok közül Eck, Wimpina, Cochleus, Melanchthon, Brenz és Schnepf.

22

Kezdetben augusztus l6-ától kezdve nagyon simán folyt a tárgyalás, amíg a fő s elvi ellentéteknek elsimítására nem került a sor. A protestánsok a legszélsőbb határig mentek az engedékenységben, (1) s azon reményben, hogy a legközelebb összehívandó zsinat minden visszaélést megszüntet, készek voltak egynéhány pont kivételével kiegyezni; de midőn azt tapasztalták, hogy ellenfeleik az egyezkedés által teljes megadásukra s megsemmisítésükre törekszenek, akkor felhagytak a további sikertelen alkudozásokkal, minek következtében a 14-es bizottság augusztus 21-én fel is oszlott.

Ezzel azonban még nem lett vége a békéltető kísérleteknek, mert csakhamar egy hat tagú vegyes bizottságot állítottak össze. Azonban pár napi eredménytelen találkozás s tárgyalás után augusztus 28-án ez is feloszlott.

Ideje is volt, hogy a hivatalos egyeztetőbizottságok beszüntessék működésüket, mert a katolikusokkal való egyezkedés majdhogy teljes egyenetlenséget nem idézett elő a protestánsok között. Míg ugyanis egyesek a tanácskozások alkalmával engedékenységet látszottak tanúsítani, s ezáltal kedvetlenséget idéztek elő másokban, addig viszont mások kevés hajlandóságot mutattak a meddő egyezkedésre, s készek voltak otthagyni magát a birodalmi gyűlést is.

Legtöbb aggodalmat okozott nekik Melanchthonnak érthetetlen viselkedése. Amily okosan, erélyes határozottsággal s mindnyájuknak megelégedésére összeállította volt a hitvallást, éppoly engedékenynek, ingatag-

(1) Az Úrvacsorának két szín alatt való kiosztása, papjaiknak nősülése és az istentiszteletnek az új rend szerinti megtartása voltak azon követelmények, melyektől semmiképpen nem akartak tágítani.

23

nak s félénknek bizonyult az egyezkedések alkalmával.

Melanchthon különösen az egyház egységét féltette, s ennek megóvása érdekében kész volt a római egyház püspöki hatalmának alárendelni a protestánsok gyülekezeteit és papjait, és nem vette észre, hogy ez ellenkezik a reformáció szellemével, nem vette észre még akkor sem, amikor a katolikus egyeztető bizottság hajlandó lett volna mindenben engedményeket tenni, csak a püspöki hatalom feladásában nem. Leginkább a harciasabb szellemű fejedelmek és szabad városok haragudtak reá, amelyeknek éppen a reformáció segítségével sikerült az imént megszabadulniok a püspöki hatalom igája alól és függetlenül intézkedniök az egyházi vagyon felől.

Azonfelül azzal is gyanúsították, hogy a zwingliánusokkal tart, s ezáltal igen sokat árt ügyüknek. Minthogy pedig az egyezkedések alkalmával egyes protestáns teológusoknak és jogászoknak szemrehányásokat is tett, hogy nem eléggé engedékenyek, és minthogy egyes kiváló katolikus személyekkel gyakran érintkezett és magánúton is tárgyalt, annálfogva csak valószínűbbé tette a látszatot, és erősítette az ellene felébredt gyanút.

Mint mindig, úgy ez alkalommal is bebizonyult, hogy oly időkben, amikor hatalmas ellentétek összetűznek s élethalálharcot vívnak egymással, a legháládatlanabb szerepük a békítőknek s közvetítőknek van, mert működésükkel rendszerint senki sincs teljesen megelégedve.

Melanchthon nem termett arra, hogy az ellentétek harcában vezérszerepet játsszék, de nyugodt természeténél s aggodalmas lelkiismeretességénél fogva Istentől szintén kiválasztott egyéniség volt arra, hogy az ellentéteket kiegyenlítse, s mélységes tudományával a kap-

24

csolati pontokat ott is megtalálja, ahová a laikus szeme már betekinteni sem képes. Hogy mindenkit, s nevezetesen a vérmes reményűeket nem elégíthette ki, azt természetesnek kell találnunk.

Hogy miképpen fáradozott és mit akart elérni Melanchthon, azt legjobban tudta s méltányolta az ő meghitt legjobb barátja, vagy talán inkább atyja, Luther, aki előtt szívét teljesen kitárta, kihez minden fontosabb kérdésben tanácsért fordult, s aki őt vigasztalta, erősítette s irányította. Azok a megható, szép levelek, melyeket ebben az időben egymással sűrűn váltottak, s a tárgyalások, melyeket nemegyszer csekély kérdésekben is folytattak, arról tesznek tanúságot, hogy Melanchthon hű társa volt Luthernek, s mindenben az ő elveit követte, anélkül azonban, hogy rabszolgamódon önállóságát teljesen feláldozta volna.

Noha Luther előrelátásból nem ment fel a birodalmi gyűlésre Augsburgba, hanem ettől nem messze biztos helyen, Koburg városában tartózkodott, mindazáltal a birodalmi gyűlésen szellemileg ott volt ő is. A szász választófejedelem épp azért hozta a közeli Koburg várába, hogy szükség esetén mindig kikérhessék tanácsát, s nem tettek egyetlenegy fontosabb lépést sem, mielőtt az ő jóváhagyását kikérték. Az ő szelleme, az ő akarata vezette nemcsak a protestánsokat, hanem sok tekintetben befolyásolta az ellenpártiakat is. Számos levele, melyet részben Melanchthonhoz, részben a fejedelmekhez és másokhoz buzdítás s felvilágosítás céljából írt, gyújtó hatásúak voltak, s még a független gondolkodású, Zwinglihez hajló és vitéz Fülöp hesseni gróf is meghajol Luther atyai tekintélye előtt. Ellenfelei között leginkább Albrecht mainzi érsekre tudott hatni,

25

aki a két párt kibékítési folyamatában az ellenfelek közül legtevékenyebb volt.

Az isteni Gondviselés maga intézte úgy a dolgokat, hogy Luther szelleméből annyi legyen ott, amennyire szükség volt, hogy az ő elvei, energiája s egyénisége nem közvetlenül a maguk meztelenségében, hanem az okosság, szelídség és békülékenység szellemén - Melanchton lelkén - átszűrődve jelenjenek meg, s állják ki igaz keresztyén voltuknak tűzpróbáját.

Luther talán soha sem volt olyan nagy, mint ezekben a válságos napokban. Meggyőző, buzdító s kitartásra ösztönző levelei nemcsak az elveihez ragaszkodó és előretörő szellemről, hanem igaz, magát megalázó keresztyénről s keresztyén testvérről is fényes tanúságot tesznek, aki nem a maga ügyéért, hanem a Krisztusnak, egyházának és az egyes emberek lelki üdvének ügyéért küzd és fárad abban a meggyőződésben, hogy ha Istentől való a dolog, akkor hathatós támogatója lesz neki Ő maga, ha pedig nem Istentől való, akkor úgyis hiábavaló minden fáradság.

Az ő szelleme volt a protestánsokat egyesítő kapocs, az ő tekintélye volt az a külső hatalom, mely előtt a sokféle gondolkozású protestánsok meghajoltak, s a sok egyeztetési kísérlet között a ki-kitörő elégületlenség dacára közös ügyökben összetartottak.

A két reformátoron kívül a sok kiváló közül még a következőket kell kiemelnünk: János szász választófejedelmet, állhatatos kitartása s komoly, fejedelemségét is vallásért kockára tevő tevékenysége miatt, és dr. Brücköt, az ő tanult, körültekintő s tapasztalt kancellárját, kinek politikai ismerete s éles látása a protestánsokat sok ballépéstől s veszedelemtől megóvta.

26

Szükség is volt ezen és sok más kiváló tehetségű és buzgóságú férfiakra, mert különben a hatalmasan szervezett katolikus párt - melynek hátterében a pápa állt, s tanácsaival, buzdításaival épp úgy, mint Luther a maga barátait s híveit, kitartásra ösztönözte s irányította - nagyon kurtán elbánt volna a protestánsokkal. Luthernek épp abban kedvezett a Gondviselés, hogy ügyének nem annyira a papság és teológusok, mint inkább a fejedelmek, független birodalmi városok s a lelkes nagyközönség voltak ragaszkodó hívei és pártolói.

Különösen kitűnt ez nemsokára a feljebb sikertelenül végződött bizottsági egyezkedések után.

V. Károly császár sehogy sem tudott belenyugodni abba, hogy vagy minden eredmény nélkül kell véget vetnie a birodalmi gyűlés vallásügyi tárgyalásainak, vagy fegyverrel s erőhatalommal engedelmességre szorítania a lázongó németeket. Ő maga is szerette volna valamiképp megreformálni az egyházat, s neki magának érdekében állott a birodalmi egységnek megőrzése, mert a török az ő testvérének, Ferdinándnak birodalmát Magyarországon pusztította, dúlta, s mindig közelebb és közelebb vonult a német birodalom határaihoz.

Amit tehát eddig a bizottságok sikertelenül próbálgattak, azt a császár most személyesen akarta keresztülvinni. Mindent megpróbált, ijesztette a protestánsokat a szomorú következményekkel, melyek okvetlen érni fogják őket, ha engedetlenkedni fognak, és biztatta őket egy zsinat összehívásával, ha minden további újítástól tartózkodnak, s a katolikus egyház és császár iránt méltóképpen viseltetnek. Csakhogy a megfélemlítés nem hatott, a zsinat pedig az általa közölt feltételek mellett

27

nem kellett nekik, mert nyilvánvaló volt ezekben a protestáns elveknek teljes megtagadása.

Már oszlófélben voltak a protestáns fejedelmek, midőn a császár észrevette, hogy hiábavaló minden egyeztető kísérlete; felkérte tehát őket, hogy szeptember 23-áig maradjanak együtt, s akkor végleges választ fog nekik adni. A császár megtartotta ígéretét és szeptember 22-én nyilvános ülésen kimondották a birodalmi gyűlés határozatát az eddig tárgyalt vallásügyi kérdésben.

E határozat tartalma szerint a császár átvette a protestánsok hitvallását, s megismerkedett az ő követeléseikkel, de - mint mondá - sikerült őket a Szentírásból megcáfolnia, sőt a velük folytatott tárgyalások alkalmával a legtöbb pontban meg is egyeznie. Minthogy azonban némely pontokra nézve még nem sikerült megegyezni: ez okból a császár - a német birodalom s nemzet iránt való tekintetből - a békének és jólétnek fenntartása s biztosítása céljából kegyesen időt enged a hitvallást aláíró fejedelmeknek, városoknak és egyes embereknek, hogy a jövő 1531. év április 15-éig újra megfontolják, mit cselekszenek, s a még hátralévő pontokban is vessék alá magukat a katolikus egyháznak. Addig azonban semmi újításnak nem szabad történni, a katolikus szerzetesek prédikálását és gyóntató működését semmivel sem szabad akadályozni és áttéréseket erőszakolni; a különféle szektákkal (1) szemben pedig kötelességük a császárral egyetértőleg hathatósan fellépni.

A protestánsok ezellen azonnal erélyesen felszólaltak; tagadták, hogy hitvallásuk megcáfoltatott, s hogy ők az egyháztól elszakadt eretnekek lennének. Kijelen-

(1) Különösen az anabaptizmus ellen irányultak a császár szavai.

28

tették, hogy a Confutatio ellen már régen megvédték volna elveiket, hogyha azt a császár kiadta volna nekik, s ők kimutathatták volna, hogy hitelveik a Szentíráson alapulnak, és a szektákhoz semmi közük nincsen. Saját feljegyzéseik alapján készítettek ugyan egy védőiratot, s azt átadják a császárnak, de minthogy nagyon fontos ügyről folyik a tárgyalás, hajlandók a vallás ügyét április 15-éig újra megfontolás tárgyává tenni, és akkor végleg határozni.

V. Károly az átnyújtott védőirat (Apologia) felé nyújtá már kezét, midőn testvére, Ferdinánd megakadályozta ebben, s így az olvasatlan maradt.

Ezután a protestáns rendek egymás után hagyták oda a birodalmi gyűlést, amelyen már nem volt mit keresniök, és csak egyes megbízottakat hagytak ott képviselőkül.

A gyűlés tovább folytatta tanácskozásait a birodalomnak a törökök ellen való védelme ügyében. Október elején az a hír terjedt volt el, hogy a törökök egész Pozsonyig nyomultak előre, s félő, hogy a német birodalmat is megtámadják.

A császár és testvére, Ferdinánd által kért segélyt azonban a rendek nem voltak hajlandók mindaddig megadni, míg a birodalomban a béke helyre nem áll. S csak hosszas tárgyalás után sikerült 50000 emberből álló hadat hat hónapra megszavaztatni.

Rosszra fordult a katolikus párt ügye egyrészt azért, mert a birodalmi szabad városok a szeptember havi határozat után nagy lelkesedéssel egymás után a protestánsokhoz csatlakoztak; másrészt azért, mivel sehogy sem sikerült őket rábírni, hogy a török ellen segítséget ígérjenek. Lassanként az összes protestáns megbízott is otthagyta a birodalmi gyűlést, amely november 10-én kis számú

29

egyházi s világi rendek jelenlétében mondhatni eredménytelenül fejeztetett be.

A gyűlést bezáró és búcsúiratában elmondja a császár körülbelül mindazt, amit már szeptember 22-ei határozatban hangoztatott volt. A protestánsok - úgymond - meg vannak cáfolva, az 1521-ben kimondott birodalmi átok fennáll, s amit közben egyes birodalmi gyűlések engedtek a protestánsoknak, az érvénytelen, mint az 1529-es protestatio is. Ha a hitvallásukban megcáfolt protestánsok április 15-éig vissza nem térnek a katolikus egyházba, akkor a császárnak s birodalomnak lesz rá gondja, hogy az egységet helyreállítsák. Az egyháznak szükséges reformációját pedig bízza a legközelebb összehívandó zsinatra.

Az ott maradt csekély számú protestánsok ezen alkalommal egyebet nem tehettek, mint hogy a birodalmi gyűlésnek ezen igaztalan s kemény határozata ellen újból tiltakoztak.

2. Az Apologia keletkezése és tartalmi jellemzése.

Már a katolikus pártnak augusztus 3-án felolvasott cáfolata (Confutatio), amely szerint a protestánsok "a szent evangéliumok és írások által elfogadható okkal" megcáfoltattak, szükségessé tette az ebben foglalt ráfogás ellen való védekezést, s annak kimutatását, hogy amit a hitvallásban állítottak, az mind írásszerű krisztusi tan. Az augusztus havi egyezkedési kísérletek pedig mindinkább nyilvánvalóvá tették, hogy a kiegyezés csak a protestánsok teljes maguk-megadásával történhetik meg. Ez okból Melanchthon a fejedelmek felszólítására egy védőiratot szerkesztett, amelyben a

30

Cáfolatnak állításait, amennyire az akkor lehetséges volt, a Szentírásból és az egyházi atyákból megdöntötte. Melanchthon ugyanis a folytonos bizottsági egyezkedések és magántárgyalások miatt annyira el volt foglalva, hogy csak augusztus végén és szeptemberben láthatott komolyabban a munkához. Azonfelül a császár megtagadta a Confutatio kiadását, s így Melanchthon csak egyes, a Confutatio felolvasása alkalmával tett jegyzeteket, nevezetesen Camerariusnak jegyzetei alapján (1) készíthette a tervbe vett védőiratot, amelyet szeptember 22-én a császárnak át is akartak adni, de a császár azt nem vette át.

Miután a szeptember 22-ei gyűlési határozatban, nemkülönben a november 19-ei záróvégzésben újból s nagyobb eréllyel kijelentette a császár, hogy a protestánsok megcáfoltattak, és miután felhívattak az egyház iránt való engedelmességre: ez okból még inkább érezték annak szükségét, hogy nyilvánosan a világ előtt bebizonyítsák, mennyire alaptalan és hazug a Cáfolat és birodalmi gyűlés erre vonatkozó kijelentése, és igazolják a birodalmi gyűlés határozatával szemben való tántoríthatatlan állásfoglalásukat. Emellett kétségtelenül az a cél is ott lebeghetett Melanchthon s társai előtt, hogy ismertté tegyék a reformáció ügyét és előmozdítsák terjedését, mert a könyvnyomtatás ebben már eddig is a legkiválóbb eszköznek bizonyult. Az ágostai hitvallást is csakhamar kiadták egyesek német nyelven, hogy a közönség minél nagyobb körben olvassa, s minél hitelesebben megismerkedjék vele, s még az ágostai birodalmi gyűlés alatt, s befejezése után meg is jelent az hat

(1) Melanchthon a Confutatio olvasásánál nem lehetett jelen.

31

német és egy latin kiadásban a protestáns rendek hozzájárulása nélkül.

Ezen kiadások azonban nagyon hibásak voltak, minélfogva Melanchthon úgy a hitvallásnak hiteles, mint az Apologiának egy tüzetesen átdolgozott kiadására határozta el magát.

Mihelyt tehát a birodalmi gyűlésről Wittenbergbe visszatért, azonnal hozzálátott az Apologiának teljes kidolgozásához - sőt már útközben hazafelé is írogatott. Munkáját megkönnyítette azon körülmény, hogy a Confutatio egy másolatát sikerült megszereznie, s több szabad idővel és különféle segédeszközökkel rendelkezett.

Alapjául szolgált a már Augsburgban benyújtott Apologia és a Confutatio. Munkájában nagyon lassan haladt, mert tökéletes munkát akart végezni, (1) s habár a nyomtatást már 1530 november havában kezdte, a mű mégis csak 1531 április közepe táján jelent meg latinul egy kötetben a hitvallás első hiteles latin és német szövegével, (2) épp abban az időben, ameddig a protestánsoknak a katolikus egyházba visszatérniök és a reformáció ügyében szóló iratok kiadásától tartózkodniok kellett.

Az első kiadással nem volt megelégedve Melanchthon, s ennélfogva még 1531 őszén újra s kijavítva kiadta. Az Apologiának német nyelvű kiadása ezen második kiadás nyomán készült; készítője Justus Jónás volt, a

(1) Oly gonddal dolgozott rajta, hogy egyszer hat nyomtatott ívet megsemmisített és újból átdolgozta őket.

(2) A címlap szerint a kiadás már 1530-ban jelent volna meg, s magában foglalta volna a hitvallást és védelmét latin és német nyelven. A dolog úgy áll, hogy Melanchthon ezt így akarta, de mivel soká késett az Apologiával, megelégedett egyelőre ennek csupán latin szövegével, s kiadta a már előbb elkészült címlappal.

32

ki az eredetit nem fordította, hanem inkább átdolgozta, amiben Melanchthon is segédkezett neki. Innen magyarázandók a két szöveg között helyenként előforduló különbségek, melyek azonban a tartalmat alig érintik. A német fordítás az első latin kiadáshoz csatoltatván, a különbség feltűnőbbé lett.

Az Apologia ezen kiadása tulajdonképp Melanchthon magánügye volt, mert olyan aláírásokkal nem látta el senki, mint az ágostai hitvallást; de azért minden protestáns magáénak tekintette, s kezdettől fogva hivatkoztak reá, mint az ágostai hitvallást kiegészítő műre. De már az 1532-ben folytatott tanácskozásaik alkalmával hivatalosan az ágostai hitvallás mellé állították a protestáns fejedelmek, s 1537-ben, a schmalkaldeni szövetség megkötése alkalmával a hitvallással együtt ezt az iratot is aláírták, kijelentve, hogy e két iratban foglalt tanokhoz ragaszkodnak, s még új szertartásokat sem létesítenek vagy fogadnak el, ha azok a hitvallással vagy védőiratával nem egyeznének. Így indult az ágostai hitvallás hódító körútjára, felszerelve az Isten igéjének igazságával és az Apologiának mesteri bizonyításával s világos észjárásával.

Tartalmilag a két irat teljesen egyezik egymással, ami természetes, mert az Apologia csak a hitvallásnak tartalmát közelebbről igazolni és kifejteni van hivatva. Igen találó erre nézve Brenznek ez a jellemzése: "a hitvallás az Apologiát a hátán hordja magával."

A katolikus táborban egész riadalmat okozott az Apologia megjelenése. Nemcsak az bántotta őket, hogy a protestánsok állítólag megsértették a birodalmi gyűlésnek azt a határozatát, amely szerint április 15-éig semmit sem adnak ki nyomtatásban, hanem különösen az, hogy az Apologia a Cáfolat ellen adatott, holott

33

ez teljesen ismeretlen volt a világ előtt. Tűrniök kellett a protestánsoknak azon nyilatkozatait, hogy a Cáfolat közönséges tákolmány, melyet a katolikus tudósok szégyellnek kiadni, s melyről Melanchthon azt bizonyítja, hogy telve van egyháziatlan és keresztyénellenes tanokkal s ráfogásokkal. Nagy csalódás érte őket abban is, hogy míg az ágostai egyezkedések alapján egyes katolikusok abban a hitben ringatták magukat, hogy Melanchthon visszatér a katolikus egyházba, most az Apologia kiadásából azt látták, hogy nézetük szerint teljesen Luther hatalmába került. Ennek folytán a szelíd lelkű, finom modorú és behízelgő természettel bíró Melanchthont sokkal veszedelmesebb embernek tartották, mint az őszinte, bátor lelkű és hajlíthatatlan jellemű Luthert, akit a pápa eretneksége miatt még ki is átkozott, s gyűlöletessé tett a népek előtt.

Legelső törekvésük volt a Cáfolat íróinak a Melanchthon által pellengérre állított iratukat kinyomatni, s ezzel semmivé tenni a róla elterjedt rossz hírt. E törekvésük azonban kudarcot vallott, mert habár az Apologiát Rómában is olvasták, s ott is meggyőződtek a Cáfolatra mért sújtó csapásoknak megsemmisítő hatásáról, és habár elhatároztatott, hogy a Cáfolatot kiadják, illetőleg az Apologiát meghazudtolják: mindamellett a kiadás ügyében semmi sem történt.

Ily körülmények között a Confutatio egyik írója, Cochlaeus becsületbeli kötelességének tartván, hogy Melanchthon ellen megvédje magát, és az ő közreműködésével készült Confutatiót, mindent elkövet, hogy az ellene máris összeállított iratát kiadhassa; azonban keservesen panaszkodik, hogy szép szónál s (erkölcsi) biztatásnál egyéb segítséget nem kap, könyvnyomdát és

34

kiadót pedig nem talál, mert mindnyájan lutheránusok. (1) Sok küszködés után végül 1534-ben kiadta Melanchthon ellen írt úgynevezett "filippikáit", amelyekből közelebb is megismerkedhetünk ugyan a Cáfolat egyes részeivel, de arról szó sem lehet, hogy az Apologiát meghazudtolnia sikerült volna.

Az Apologiának megcáfolása - sokszori támadások dacára - elmaradt a mai napig, mert a benne levő igazságoknak megcáfolása azonos a Szentírás cáfolásával. És azt hisszük, hogy az nem is fog sikerülni, míg a keresztyénség Krisztushoz és az Ő evangéliumához ragaszkodik.

Megengedjük, hogy Melanchthonnak bizonyítása a mi ízlésünknek s a mi észjárásunknak nem mindig felel meg; lehetséges, hogy egyesek - a haladó tudomány és műveltség vívmányaira való hivatkozással - nem minden állítását fogadják el; ámde ez nagyon keveset von le értékéből, mert valamely dolognak értékét nem külseje szerint állapítjuk meg, hanem belső tartalma szerint. Ezen irat azonban - külső történeti megjelenését véve tekintetbe - kiváló értékkel bír. Közel 400 éves múltja, a keresztyénség történetében való szereplése, a protestáns teológiai irodalomra való hatása, mind megannyi

(1) Cochlaeus panasza egy helyen így hangzik: "Ad psalterii editionem, ut dixi, vir unus mutuavit 200 fl. Ad libros contra Lutheranos non scio an reperire possim aliquem, qui mutuaret 20 fl. Hinc fit, ut pars nostra fere tota sileat propter malitiam impressorum et negligentiam praelatorum". Azaz: "A zsoltár kiadásához - mint mondottam - egy ember adott 200 forint kölcsönt. A lutheránusok elleni könyvek kiadására nem tudom, vajon találhatnék-e valakit, aki 20 forintot kölcsönözne. Innen van az, hogy a mi pártunk majdnem egészen hallgat a nyomdászok rosszakarata és a prelátusok hanyagsága miatt."

35

kiváló tényező, mely tiszteletet parancsol. Nem kevésbé követeli részére ezt a tekintélyt Melanchthonnak, a "praeceptor Germaniae"-nak elismert tudása, kitűnő írói képessége s a reformáció születésénél való szereplése.

Melanchthon kétségtelenül első teológusa volt a protestánsoknak, aki ritka lelki adománnyal és széleskörű ismerettel bírva, s az akkori időkben uralkodó skolasztikai okoskodás tömkelegébe beavatva képes lehetett a reformáció elveinek rendszeres összeállítására és a furfangos teológiai okoskodások ellen való megvédésére.

Mindezekről a kiváló tulajdonságokról fényes tanúságot tesz az Apologia. E műnek szerkesztésében kezei meg voltak kötve, mert nem egy teljesen független s önálló irat összeállítása volt a feladata, hanem a hitvallásnak megvédése s a Cáfolatban foglalt állításoknak megdöntése. Még egy harmadik cél is lebegett szemei előtt, ti. annak világos kimutatása, hogy a protestánsoknak elvei nem csupán a Szentírással, hanem az egyetemes katolikus egyház tanaival is egyeznek, véve ezeket hamisítatlan jó értelmükben.

Ennek kell tulajdonítanunk a mű beosztását s rendszerét. Előtte fekszik a hitvallás, melyet igazolnia, magyaráznia s kifejtenie kell. Oly sorrendben halad tehát, aminőt ott talál, s legfeljebb helyenkint engedi meg magának azt, hogy a hitvallásnak két, esetleg három hitcikkét, pontját a tartalmi rokonság alapján összefoglalja, s egy fejezet alatt tárgyalja. Mivel a Cáfolat az ágostai hitvallásnak egyes pontjaival különböző módon bánt el, s Melanchthonnak éppen ezen irat ellen kellett azokat védeni, ez okból csak oly pontok terjedelmesebb kifejtésébe bocsátkozik, amelyeket vagy

36

részben, vagy egészében megtámadtak s elvetettek, vagy amelyeknek ő maga kiváló jelentőséget tulajdonít, s a hitvallásban kellőleg kifejtve nem talál. Ilyen kiváló szakasz pl. a hit által való megigazulás, s ezzel kapcsolatban a törvény betöltéséről szóló fejtegetések, amelyekben a protestánsok és katolikusok között levő legnagyobb elvi ellentétet mutatja be, s igazolja a protestáns felfogás helyességét. Ilyenek a gyónásról, Úrvacsoráról, jó cselekedetekről, egyházról és az egyházba becsúszott különféle visszaélésekről szóló pontok.

Egyes kitérésekkel is találkozunk, azaz oly részekkel is, amelyek sem a hitvallásban, sem a Cáfolatban, hanem Luther vagy általában a protestánsok ellen intézett támadásokban vagy gyanúsításokban találják a maguk kellő igazolását. Feltűnő sajátsága a műnek, hogy nemcsak az egyház által régebben kiközösített szakadásokkal s eretnek felekezetekkel szemben védi meg az ágostai hitvallást, hanem az akkor feltűnt anabaptisták s rajongók ellenében, sőt - ami feltűnőnek fog tetszeni - még a zwingliánusok ellen is.

Az utolsónak oka, hogy az 1529-es marburgi colloquium alkalmával - a nagy ellentét miatt, mely Zwingli és Luther szelleme között volt - nem sikerült a kiegyeztetés, s az ágostai hitvalláshoz ragaszkodók a maguk elveinek az augsburgi birodalmi gyűlésen való elfogadtatását csak úgy remélhették, ha a teljesen elítélt radikális Zwingli-féle reformációval minden közösséget megszakítanak. Belátta ezt a Zwinglivel rokon gondolkozású hesseni Fülöp is, aki szintén aláírta az ágostai hitvallást.

De ha már a Zwinglivel és híveivel való közösség ellen kellett védekezniök, természetes, hogy annál inkább kellett a reformáció elején támadt rajongókkal való

37

közösségi gyanúsítások ellen, melyeknek keletkezését ha nem is közvetlenül, de közvetve mégis Luther reformációjának tulajdonították.

Egyik legfőbb s legerősebb vádja volt a katolikusoknak, amelyet különösen Ecknek és társainak folytonos izgatásai következtében Luther és a reformáció hívei ellen felhoztak, az eretnekség vádja, amiért Luthert kérdőre vonta, s az egyházból ki is közösítette a római pápa. Amint tehát a rajongókkal és zwingliánusokkal való mindennemű közösség ellen igyekszik megvédeni az ágostai hitvalláson lévőket, éppen úgy teszi ezt azon különböző régi eretnekségekkel szemben, amelyekkel gyanúsíthatták s gyanúsították. Ily eretnekségek s irányzatok nagy számmal voltak a keresztyénségben. Az Apologiában igen sokkal megismerkedünk Melanchthonnak rövid, de jellemzően találó hivatkozásaiból, idézeteiből és bírálatából.

Mindezekkel szemben Melanchthonnak fő állítása az a meg nem cáfolható igazság, hogy a reformáció hívei a valódi igazi katolikusok, mert ők nem hirdetnek új tanokat, hanem Krisztusnak és a helyes értelemben vett keresztyén egyháznak tanait; nem akarnak elszakadni az egyetemes (katholikus) egyháztól, hanem abban megmaradva, megtisztítani azt az idők folyamán becsúszott téves tanoktól és ceremóniáktól.

S vajon mivel s miképp védekezik a vádak ellenében, s mivel igazolja, hogy a protestantizmus a valódi keresztyénség?

Az egyik s leghatalmasabb védőeszköze, amelyről a támadásnak nyilai ártalmatlanul lepattannak: a Szentírás, a másik az ókori keresztyén egyház és azon kiváló egyházi írók, akiket működésükben az egyház igaz

38

érdeke vezetett, mielőtt még az egyház és világ felett való uralom lett volna a papság célja s működésének rugója. A Szentírás használatát illetőleg meg kell jegyeznünk a reformációnak azon alapelvét, hogy a keresztyénség restaurálásában vissza kell mennünk a Szentíráshoz, és ezen folyton élő forrásból kell merítenünk a keresztyénség igazságait, mert egyedül ott találjuk őket legeredetibb alakjukban s leghamisítatlanabb egyszerűségükben. Melanchthon alapos tudással helyes exegetikai érzékkel választja ki a szükséges helyeket, és az azokból levonható következtetéseket s igazságokat és oly ügyesen csoportosítja, hogy okoskodása, bizonyítása és következtetései előtt az elfogulatlan olvasónak meg kell hajolnia. Ebbéli ügyességéről különösen ott tesz tanúságot, ahol az ellenfél által felhozott szentírási helyeknek helyreigazító magyarázatát adja. A középkori allegorizálás és skolasztikus szőrszálhasogatás mintha egyszerre eltűnt volna, helyét a nyelvi s történeti magyarázat foglalja el. Az újkornak éltető kovásza, új szelleme ez, amely itt hozzánk szól, s mely jogot kér és utat tör magának a pápai tekintéllyel szemben, s amely többszöri hanyatlás után végül győzedelmeskedett a keresztyén teológiában s az egyházi életben! Egyszóval: az Írásnak tekintélye azon főelv, amely itt lépten-nyomon érvényesül és diadalmaskodik.

A másik kitűnő eszközét: az ókori keresztyén egyházi tant és a kiváló egyházi írókat nem kisebb szerencsével és tudással használta. Azt a törekvést, hogy a protestánsok hitelvei egyeznek az igazi értelmükben vett katolikus hitelvekkel, észrevesszük már az ágostai hitvallásban, és bizonyságot tesznek mellette azok a különféle egyezkedési kísérletek, melyekkel az augsburgi birodalmi

39

gyűlés idején találkozunk, és bizonyítja nagy mértékben az Apologia is.

E törekvés természetes és igazolt; mert most sem Luthernek, sem híveinek nem jutott eszébe az egyháztól elpártolni és újabb szakadást előidézni; csak a becsúszott téves tanok, érthetetlen szertartások, a pápás egyház uszályát alkotó nyugtalan vérű szerzetesek és gőgös pápai küldöttek kényszerítették őket arra, hogy miután az igazság és lelkiismeretük ellen cselekedni nem akartak, külön egyházzá szervezkedtek. Az Apologia idején még mindig reménykedett Melanchthon, hogy az egyház egysége nem bomlik fel.

A katolikus egyházi tannal való egyezésnek bizonyítása céljából nyúl bele az egyház történetének gazdag kincstárába, s előszedi azokat az adatokat, zsinati vagy más határozatokat, és azoknak a híres egyházi íróknak tanait, akik a megromlott római katolikus felfogással szemben tanúkként felhasználhatók, hogy pontról-pontra megcáfolhassa a Confutatio állításait s netáni ráfogásokat, és bebizonyítsa a hitvallás igazát. S valóban csudálnunk kell azt a széleskörű és biztos tudást, melyről e tekintetben Apologiája tanúságot tesz.

Kritikájában nemcsak a skolasztikai szőrszálhasogatást, hanem a pápai s papi elvilágiasodott s erkölcstelen életet is szóvá teszi, elítéli s olykor nála szokatlan metsző gúnnyal ostorozza. Éleslátása s világos stílusa mélyen behatol ellenfeleinek testébe, vág és fájdalmat okoz, nem kímélve azokat, akik a krisztusi tant meghamisították. Mintha kicserélték volna, s mint egykor Jákób Ézsau hangján szólott, úgy ő is eltért szelíd modorától.

Komolyságát s higgadtságát mindamellett sehol sem veszti el, mert tudja, hogy fontos ügyről szól, és sza-

40

vára az egész világ figyel, amely lázas érdeklődéssel tekintett Augsburg és Wittenberg felé. Gondolatai, érvei nyugodt egymásutánban folynak, mint a csendes folyam tengerbe futó habjai s jönnek feltartóztathatatlanul egymás után addig, míg ő maga jónak nem látja őket megállítani, s más térre átmenni.

Az Apologia e természetében rejlik azon különbség, melyet közte és az ágostai hitvallás között találunk. Dacára annak ugyanis, hogy a két irat között tartalmilag a legbensőbb rokonság van, mégis lényeges különbséget is felfedezhetünk közöttük. Míg az ágostai hitvallásban szinte aggodalommal keresi a szókat s kifejezéseket, csak hogy meg ne bántsa valamiképpen a katolikus pártot, és ezáltal megnehezítse az egyetértésnek létrejöttét, addig az Apologiában sokkal bátrabban, határozottabban, erőteljesebb hangon, és kíméletlenül védelmezi az igazságot. Itt már nem hajlandó alkuba bocsátkozni, s a béke kedvéért annyit áldozni, mint a birodalmi gyűlés idején, hanem inkább kész visszavonni a netán tett engedményeket is, hogy annál világosabb s tisztább színben mutathassa be az általa képviselt vallási igazságokat.

Ennek okát kétségtelenül abban is kell keresnünk, hogy Wittenbergben közvetlenül s állandóan a tüzes jellemű Luther szellemének hatása alatt állott, leginkább azonban abban a csalódásban, mely őt a katolikusok viseletével, a Confutatio hazug s rágalmazó tendenciájával és a birodalmi gyűlés határozatával érte. Őszinte lelke s békülékeny természete őszinteséget s békét várt ellenfeleitől is. Ámde az ellenkezőjét tapasztalta. Önzés, hatalmi érdekek és hízelgés vitték a főszerepet, amit az ő lelke gyűlölt. Így tehát kevés reménye lehetett

41

még arra, hogy a két párt: protestáns és katolikus egymást megértve kiegyezzék. Ily körülmények között csak így írhatott.

Ha ezekhez még azt is hozzávesszük, hogy a reformáció híveinek netáni gyanúsításai is befolyásolhatták, aminőket augsburgi viselkedése miatt kellett tapasztalnia, akkor tisztán áll előttünk Melanchthonnak egész jelleme, Apologiájának stílusa, hangja s bizonyítási módja.

Végül tekintettel kell lennünk az ő korának gondolkozási módjára és szokásaira is. Ennek kellő figyelembevétele teszi érthetővé, hogy a különben finom Melanchthon helyenként oly hangon szól ellenfeleiről, s úgy ír róluk, amint mi nem szoktunk. Az ő korában ez nem volt szokatlan, vagy sértő modor; ellenfelei, vagy Luther szintén így, sőt sokkal erősebben is írtak, anélkül, hogy az feltűnő s bántó lett volna. Az Apologia az ágostai hitvallás és a Luther által készített schmalkaldeni cikkek közötti időbe esik, s az időviszonyok magyarázzák meg úgy a rokonságot, mint a különbséget, mely a három irat között megállapítható. Míg az ágostai hitvallás a hangsúlyt az egyezések kidomborítására teszi, hogy a reformáció egyházi szakadásra ne vezessen, addig a schmalkaldeni cikkek már túl vannak a két irány egyesülésének vagy kiegyezésének lehetőségén, s így szándékosan s erősen kidomborítják a kettő között levő nagy ellentéteket. Az Apologia kívánja a kiegyezést, ha még lehetséges, de nem mindenáron, s ehhez képest nem terjeszkedik ki mindenre, s nem is ölel fel mindent, hanem csak a legszükségesebbet, de már elég élesen kifejezi a római katolikus egyháztól való eltávolodást. "Az Apologia, mely éles Rómával szemben, de barátságos a Rómától megkülönböztetendő katolikus

42

egyház iránt, keletkezési idejének megfelelően középső helyet foglal el az ágostai hitvallás, mint a szelíd s előzékeny kiegyezkedési kísérlet, és a schmalkaldeni cikkek, mint a teljes és helyrehozhatatlan szakadás világos okmánya között." (Plitt: "Die Apologie der Augustana" 249. oldal.)

* * *

Felhasznált művek:

A fordítás J. T. Müller: "Die symbolischen Bücher der evangelisch-lutherischen Kirche deutsch und lateinisch" (Gütersloh, 1898.) című kiadása alapján C. A. Hase: "Libri symbolici eccl. ev." (Lipsiae, 1827.) c. művének felhasználásával készült. A német nyelvű Apologia egyrészt Justus Jonas-féle fordításban, részint dr. Fr. A. Koethe: "Philipp Melanchthon's Werke" (1829) c. művének fordításában feküdt előttem. Az Apologia keletkezésének s történetének megírásában forrásaim voltak Melanchtonnak, s részben Luthernek idevágó levelei; Leopold Ranke: "Deutsche Geschichte im Zeitalter der Reformation" (1852., 3. kötet); Gustav Plitt: "Die Apologie der Augustana" (Erlangen 1873). Az ágostai hitvallás magyarázatos kiadásai közül helyenkénti használat céljából: Vilmar: "Die augsburgische Confession" (1870) és Dr. O. Zöckler: "Die augsburgische Confession" (1870) című műveket vettem igénybe. Az utóbbi szerző szívességből az Apologiához írt egyes jegyzeteit is közölte velem, melyeket helyenként szó szerint felhasználtam. Nagy hasznát vettem Herzog-Plitt "Real-Encyclopaediájának" is.

Végül meg kell említenem a soproni evangélikus egyház levéltárában Payr Sándor teológiai tanár által kéziratban talált, ismertetett és szíves közbenjárása folytán használatra bocsátott első magyar "Concordiá"-t, mely 1616-1619-ben készülhetett, s melynek fordítója Pálházi Gönc Miklós szeredi prédikátor és Duna között és inneni ág. hitv. ev. püspök lehetett. A Concordiában foglalt könyvek közül ugyanis az Apologiát a címlapja szerint maga Pálházi Gönc Miklós fordította, de hogy a többi symbolikus könyv fordítása tőle ered-e vagy nem, azt nem lehet biztosan tudni. Sőt, amennyiben a többi symbolikus könyv címlapján nincs kitéve, hogy ki fordította, inkább azt lehet feltenni, hogy valaki más fordította, s ő vagy valamely más buzgó evengélikus keresztyén pedig csak összegyűjtötte egy teljes gyűjteménybe.