Jutalmazott pályamunka

Írta:
PETHES JÁNOS
áll. tanítóképző int. tanár

Budapest, 1897
Kókai Lajos bizománya

TARTALOM I. Melanchton szülői. Gyermekévei 1 II. Melanchton Heidelbergben 5 III. Melanchton Tübingában 7 IV. Melanchton és Luther jó barátokká és bajtársakká lesznek 13 V. Melanchton teológussá lesz 23 VI. "Erős vár a mi Istenünk" 40 VII. Külföldi ügyek, belföldi vallásviták 55 VIII. Gyűlésről gyűlésre 65 IX. "Praeceptor Germaniae" 78 X. Melanchton családi élete, jellemzése 95 XI. A schmalkaldeni háború 104 XII. Melanchton végső évei, halála 121

i.

Melanchton Fülöp születésének 400 éves fordulója módot és alkalmat nyújtott arra, hogy a protestáns világ kegyeletének adóját e kiváló ember iránt lerója. Az a mély tisztelet, mellyel úgy a nagy reformátor és tanár, valamint a magyar nemzet őszinte barátja iránt viseltetem, indítottak arra, hogy én is áldozzam emlékének.

Az itt feltárt munkás élet példa arra, hogy a jó Isten sokszor úgy intézi az emberek sorsát, miszerint a körülmények kényszerítő hatalma folytán azt kell cselekednünk, amire magunkat éppen magunk alkalmatlannak hisszük. Csendben, az iskola szűk falai között akarta e nagy ember a tudomány érdekét szolgálni, de az isteni gondviselés arra rendelte, hogy miként Áron Mózesnek, ő is hű segítője legyen Luthernek, és a protestáns eszméket oly alakban tárja fel, mely a tudós világot is kielégítheti és meggyőzheti. Jóformán akaratja ellenére sodortatott bele a reformáció küzdelmeibe, de sorsát nem volt képes elkerülni. A birodalmi gyűléseken, a vitatkozások és egyezkedések színhelyein

ii.

lépten-nyomon találkozunk vele. Hangyaszorgalmának, sokoldalú mély tudományának bélyege meglátszik a reformáció nagy munkáján.

A gazdag külföldi irodalomból, mely munkám összeállításánál rendelkezésemre állott, kitűzött célomnak legjobban megfelelt Meurer Mór Philipp Melanchton's Leben (Lipcse 1860.) című munkája. Azon a nyomon haladok, amelyet ő kijelölt, nem a szaktudósoknak, hanem a nagyközönségnek akartam írni.

E munkán kívül sokat felhasználtam a következő művekből: Schmidt K.: Ph. Melanchton (Eberfeld 1861), Herrlinger: Die Theologie Melanchton's (Gotha 1879.) Hartfelder: Der Aberglaube Ph. Melanchton's (Hist. Taschenbuch 1889.) Figyelembe vettem azokat is, amiket Baumer és Schmidt neveléstörténelmi munkáikban, Klix pedig Schmid enciklopédiájában (IV. kötet. Gotha 1865) felemlítenek.

Adja a jó Isten, hogy e szorgalmas tudósnak, életében, sőt még halála után is sokat gyalázott reformátornak példájából nálunk is minél többen tanulják meg a belső vallásosság, szerénység, kitartás és a tudományos ismeretek szeretetét!

Pethes János

1

Melanchton Fülöp született Baden egy kis városkájában, Brettenben, 1497. február 16-án. Atyja, Schwarzerd György Heidelbergből származott, hol édesapja Miklós még élt, mikor fia 1496-ban Brettenbe költözött. Mint fegyverkovács gyakran megfordult a fejedelmi udvarokban, s nyílt és őszinte magaviseletével, de meg kitűnő fegyverei révén is csakhamar megszerezte a fejedelmek, sőt még Miksa császárnak is a tetszését. A fejedelmek közül azonban legjobban Fülöp pfalzi választófejedelem szerette az egyszerű és becsületes fegyverkovácsot. Schwarzerd György meg is érdemelte e szeretetet, mert teljes életében gyűlölt minden hamisságot, ravaszságot és hazugságot, a józanságban és istenfélelemben sokaknak mintául szolgálhatott volna. Éjféltájban mindennap felkelt, hogy megszokott imádságát elmondja. - A bíróság előtt soha dolga nem volt, nem pereskedett, nem káromkodott; borosan soha senki nem látta.

Ennek a józan életű édesapának méltó társa, jó felesége volt Reuter Borbála, Reuter János jómódú kereskedő leánya. Ennek a gondos asszonynak az volt

2

a szavajárása: aki tovább nyújtózik, mint a takaró ér, az előbb-utóbb tönkremegy, s még az akasztófára is kerülhet. Azt is sokszor mondta: A földművesnek három részre kell termését osztani. Az első rész arra való, hogy legyen a következő évre vetőmagja; a második részt fordítsa adója kifizetésére és a szegények gyámolítására, s csak a harmadik - az utolsó - rész szolgáljon szükségletei fedezésére. E jó háziasszonynak édesanyja a híres és tudós Reuchlin Jánosnak a testvére, Erzsébet volt.

Hogy a két, egymást szerető lélekből egy pár lett, abban jó része volt Fülöp választó-fejedelemnek, ki közbenjárt abban, hogy a jómódú kereskedő, ki már polgármesterséget is viselt, leányát a fegyverkovácsnak adta. A fejedelem iránt táplált tisztelet bírta a fiatal házaspárt arra, hogy hálája kifejezéséül első gyermekét Fülöp névre kereszteltesse.

Schwarzerd György az akkori szokás szerint fia születésnapján felkereste a pfalzi csillagvizsgálót, Hassfurtot, s kérte: jósolja meg a csillagok állásából, mi sors vár fiára? A csillagvizsgáló erre azt mondta: a balti tengeren egy hajótörés alkalmával veszély fenyegeti. Ezt a jóslatot a fiú soha sem feledte el.

Schwarzerd Györgyék házasságát Isten Fülöpön kívül még négy gyermekkel (Anna, Margit, Borbála és György) áldotta meg. Az apát mestersége gyakran elszólította hazulról, s a gyermekek nevelésére nem fordíthatott akkora gondot, mint maga is szerette volna. - A jó öreg apa, Reuter János, nagyon szerette unokáit, magának is volt iskolába járó fia - János -, magához vette tehát a két fiút, s gondoskodott tanításukról és nevel-

3

tetésükről. Eleinte a bretteni iskolába adta be, azonban a városban járvány ütött ki, ebbe a tanító is beleesett. Ekkor kivette a gyermekeket az iskolából. Most aztán elhatározta, hogy a gyermekeket otthon taníttatja, és sógorához, a híres Reuchlin Jánoshoz fordult: küldjön a gyermekek mellé alkalmas tanítót. Reuchlin küldött is egy Hungarus János (*) magyar származású ifjút.

Hungarus János hamar észrevette Fülöp kitűnő tehetségét, nagy gondot fordított arra, hogy a gyermek a latin nyelvet jól megtanulja. E nyelvet könnyen tanulta, aztán igen nagy hajlama volt arra, hogy másokkal vitatkozásba ereszkedjék. Mikor a városba vándordiákok érkeztek, felkereste őket, s fogós kérdéseivel a már bajszos-szakállas embereket nem egyszer zavarba ejtette, sőt sokszor le is győzte. Öreg apjának ennél nagyobb örömet nem is szerezhetett volna! - Hungarus János jó tanító volt; gondoskodott arról is, hogy növendékének ne csak eszét képezze, hanem szívét és lelkét a jó befogadására előkészítse. Nemegyszer ismételte e mondást: Fülöp, légy óvatos és engedékeny! Maga Melanchton azt írja róla: "Jeles nyelvtudós volt, engem is szigorúan fogott a nyelvtanra. Valahányszor hibát ejtettem, megvert - de okos mértékkel. Így aztán nyelvészt csinált belőlem. Különben igen jó ember volt; szeretett, mintha fia lettem volna; én is szerettem őt, mint atyámat."

Az 1507-es esztendő sok fájdalmat hozott a 10 éves gyermekre. Október 16-án meghalt nagyapja, 11. napra utána édesapja. Ez utóbbinak a halála nem volt ugyan váratlan, mert már négy év óta folyton bete-

4

geskedett. Azt mondják, betegségét azzal szerezte, mert egy megmérgezett kútból ivott. A súlyos beteg édes apa halála előtt harmadnappal magához szólította gyermekeit, s így szólt hozzájuk : "Látom, meg kell halnom! Legyetek valamennyien jámbor és istenfélő emberek. Tudom azt is, hogy az egyházban forrongás van; ti maradjatok hívek vallástokhoz; ismerjétek meg a jó Istent, cselekedjétek a jót és igazat, hogy Isten országára méltók lehessetek!" Bármily hosszú volt a betegség, azért a halál a családban mély fájdalmat okozott. Melanchton anyja öt gyermekkel özvegyen maradt, s az árvák közül a legöregebb sem volt még 11 esztendős.

Reuter János özvegye hallotta testvérétől, milyen jó iskola van Pforzheimben. Oda költözött hát, hogy a gyermekek iskolába járhassanak. Ennek az iskolának az igazgatója Simler György, a későbbi egyetemi jogtanár, messze vidéken arról volt nevezetes, hogy görögül és zsidóul is tudott. Segédje, Hildebrand is igen tudományos ember hírében állott. Melanchtont mind a ketten nagyon megszerették, s rajta voltak, hogy minél derekabb embert neveljenek belőle. A tanulókat nyilvánosan csak a latin nyelvre oktatták ugyan, hanem akiket nagyon megszerettek, azokat magánúton tanították a görög nyelvre is. Melanchton e kiválasztottak között volt, éspedig az első helyen.

Reuchlin gyakran meglátogatta testvérét, s többek közt arról is kérdezősködött: mit csinálnak, hogy viselik magukat a gyermekek? Aztán sorra kérdezte őket. A három (Reuter János, Schwarzerd Fülöp és György) közül különösen kivált Fülöp. Meg is szerette őt, megajándékozta egy görög nyelvtannal, szótárral és

5

bibliával. Ekkor már a gyermek verselni is kezdett. Egy alkalommal Reuchlin előtt elszavalta egyik versét, melyen az annyira megörült, hogy odaadta neki azt a doktorkalapot, amit maga kapott valamikor Itáliában. Reuchlin volt az is, ki a fiú német nevét - az akkori idők szokása szerint - átváltoztatta "Melanchton" -ra. E nevet a fiú azonban csak később használta, és akkor sem a mai írásmód szerint, hanem folyton úgy, mint ahogy Reuchlin lefordította. (*)

A családi kép nem lenne teljes, ha meg nem említenők, hogy Melanchton édesanyja letette az özvegyi fátyolt, férjhez ment egy Kolbe nevezetű bretteni polgárhoz, s ennek a halála után pedig egy Hechel nevűhöz. E házasságokból Melanchtonnak még hat mostohatestvére született.

(*) Valószínűleg: "Melanchthon," alkalmanként görög betűkkel. [NF]

A fiú két év alatt annyira haladt a tudományokban, hogy igazgatója és Reuchlin véleménye szerint is bátran mehetett az egyetemre. Elküldték tehát a 12 éves fiút 1509-ben édesapja szülőföldjére, Heidelbergbe; ide megérkezvén az iskolai törvényeket október 13-án írta alá.

A heidelbergi egyetem a XV. század végén és a XVI. század első éveiben gyűlőhelye volt a legnevezetesebb tudósoknak. A gyermek-ifjú Spangel Pallas teológiai tanárhoz került szállásra. Ez azután sokat beszélt neki az egyetem fényes múltjáról, amikor

6

európai hírű emberek voltak az egyetem tanárai. Nem feledkezett meg arról sem, miként is volt az, mikor az első megkoronázott német költő, Celtes, vándorlásai közben betért Heidelbergbe, s aztán megalakították a "Rajnai Irodalmi társulatot."

Mikor Melanchton Heidelbergbe került, ezek az idők már elmúltak. Tanulótársai közül Fülöp csakhamar kivált, éspedig nemcsak azzal, hogy a diákasztalnál (a convictusban) húsadagját szívesen elcserélte bármelyik társának egy tányér levesével; hanem azzal is, hogy tanulótársait szorgalomban, tehetségben és ismeretekben felülmúlta, nekik mindenben példaképül szolgált. Különösen a görög nyelvben remekelt. Egyszer a tanár valamely fontosabb kérdés fejtegetése közben felkiáltott: "Hol találok én most egy görögöt?" - Erre a tanulók egyhangúlag kiáltották: "Melanchton! Melanchton!" Ha valamelyik tanárhoz ünnepi beszédet intéztek, annak a készítését a tanulótársak rendesen Melanchtonra bízták.

Az egyetemi előadások nem elégítették ki tudnivágyó lelkét. Szabad óráiban a költők, történetírók olvasásával foglalkozott. Válogatás nélkül olvasott történelmet, mesét, verset, prózát, és a mennyiségtan s csillagászat alapvonalai sem maradtak ismeretlenek előtte. Ez időből (1510) való egy kis latin verse, mely azért nevezetes, mert az volt tudósunknak legelső munkája, amely nyomtatásban megjelent.

A 14 éves gyermeket 1511-ben baccalaureussá avatták (körülbelül megfelel a mai érettségi bizonyítványnak). Most már tanítással is foglalkozott, gróf Löwenstein (Liebenstein) két fiát tanította. Ekkor írta,

7

tanítványai számára, később kiadott görög nyelvtanának alapvonalait.

Egy év múlva a második fokú akadémiai rangért - a magisterségért - folyamodott. Nem adták meg neki, hiszen még gyermek volt. Ez elkeserítette s gyakori lázát hozva fel okul, kilépett a heidelbergi egyetemről, s Tübingába ment.

A tübingai egyetemet 1477-ben alapította Eberhard würtembergi herceg, akiről azt jegyezték fel, hogy midőn egy alkalommal a fejedelmek és hercegek együtt voltak, s mindenik elősorolta s dicsérte országa s tartománya nevezetességeit, csak annyit mondott: "Az én országomban nincs semmi nevezetes dolog, de azt el merem mondani és ezzel dicsekszem is, hogy alattvalóim bármelyikének házában, bármelyikének ölébe nyugodtan álomra hajthatom fejemet." Olyan szép jellemzése ez Würtemberg lakosságának és hercegének, milyent - kivéve az egy magyar királyt (*) - manapság is kevés uralkodó merne népéről és magáról elmondani.

Mikor Melanchton Tübingába megérkezett, s az iskolai törvényeket aláírta (1512. szept. 17.), az egyetemen élénk élet uralkodott. Azonban hogy Melanchton tübingai életét megérthessük s munkálkodását méltányolhassuk, egy kis kitérést kell tennünk.

Az egyetemi oktatás körül ebben az időben különösen két dolog vonja magára figyelmünket. Az egyik

8

az, hogy mindennapi az egyetemeken olyan egyén, ki egyik vagy másik tárgyból a tanárok előadásait hallgatja, más tárgyból pedig maga tart előadásokat. Azt akarták ezzel elérni, hogy a tudományok minden ágában lehetőleg jártasak legyenek. A másik, - ami ennél még talán fontosabb - az, hogy a reneszánsz hatását az egyetemek is megérezték. A tanulók és tanárok két csoportra oszlottak. Az egyik rész az iskolai bölcselkedőkkel (skolasztikusokkal, kik jobbára szerzetesek voltak) [egyetértve] azt tartotta, hogy a régi rómaiak és görögök nyelvének és tudományának mélyebb tanulmányozása keresztyénellenes dolog. A másik rész (humanisták) pedig a latin és görög nyelv ápolását, a remekírók munkáinak tanulmányozását tűzte ki élete feladatává. A skolasztikusok mindenben, de különösen a hittudományokban szőrszálhasogatással foglalkoztak.

Mikor a humanisták e szőrszálhasogatásokat látták, kijelentették, hogy a vallás dolgaiban csak egyre, a biblia eredeti szövegére szabad támaszkodni. Ezért szükséges nemcsak a latin, hanem a görög és héber nyelv minél alaposabb tanulmányozása.

A tübingai egyetemen is folyt a két irány hívei között a harc, s Melanchton megérkezésekor már a humanisták voltak túlsúlyban. Melanchtonnak, ki a görög nyelvet máris jól értette, könnyű volt a két irány között való választás. Annyival könnyebb, mert nagybátyja, Reuchlin János és a kölni dominikánusok között már 1510-ben kitört a harc, amelyben Reuchlin a zsidó népet és nyelvet a dominikánusok gyalázásai ellen védelmébe vette.

Melanchton a nyelvek mellett szorgalmasan tanulta

9

a többi tantárgyat is: a bölcsészetet, a jogtudományokat, a mennyiségtant és a csillagászatot. Görögül és zsidóul magánúton tanult, mert ezeknek a tárgyaknak Tübingában ekkor nem volt tanára. Olvasás közben felébredt benne a tudásvágy, s a csillagok járását szerette volna kiismerni. Ebben az egyik tanár segédkezett neki, s annyira bevéste szívébe a csillagjóslásba vetett hitet, hogy egész életében nem tudott tőle megszabadulni.

1514. január 25-én 12 társa között első helyen avatták magisterré. Ez időtől kezdve az egyetemen Vergilius és Terentius munkáiról tartott felolvasásokat, Terentius munkáit 1516-ban jegyzetekkel ellátva ki is adta, s előszavában az ifjúságnak mint olyan írót, akitől az életet és a szép beszédet egyaránt megtanulhatják, - nagyon ajánlotta. Terentius iránt való szeretete egész életén át hű kísérője maradt.

Azért, hogy már magister volt, nem hagyta félbe egyéb tanulmányait. A jogtudományokból pl. annyira vitte, hogy egyeseket, e tárgyban később oktatott is. Galenus orvosi munkáit nemcsak nyelvi, hanem tárgyi szempontból is tanulmányozta, s így szerzett ismereteinek a gyenge testalkatú férfi később gyakran hasznát vette. Általában nagyon könnyen tanult, és semmit el nem feledett; emlékezett a legapróbb mellékkörülményekre; évek múlva is szóról-szóra el tudta mondani, amit valaha tanult. Ismerősei, barátai nem győztek eléggé álmélkodni e csoda-ifjún, aki koránál fogva a tanulók, - ismereteire nézve pedig a tanárok közé tartozott. Simlernek volt ez a Melanchtonról való szavajárása: többet tud, mint tanárai együttvéve!

A teológiai tudományok sem maradtak ismeret-

10

lenek előtte. Már gyermekkorában nagyon szeretett templomba járni, s különösen megtetszettek neki a szentek legendái. Mikor a templomból hazamentek, a gyermekek rendesen templomost játszottak; Fülöp misézett, ez (*) mondotta el, sokszor majdnem szóról-szóra - a szentekről való prédikációt, amit a templomban hallottak. Tübingában a teológiából hallgatta az előadásokat, olvasta a nevezetes emberek munkáit. Mikor Reuchlin megajándékozta Erasmus újtestamentumával, a bibliát mindenkor magával hordozta, sokszor látták, hogy a templomban nagyobb könyvet forgatott. mint az imádságoskönyvek szoktak lenni. Elkezdtek háta mögött suttogni: miféle istentelen ember lehet ez, ki az Isten házában is világi tudományokkal foglalkozik. Nem is gyanították, hogy e könyv - a biblia. A könyvek könyvéből napról-napra jobban-jobban megismerte Krisztus evangéliumi tiszta tudományát. Bár már most látta, mily sok visszaélést űznek egyesek a Krisztus tudománya nevében, arra rá sem gondolt, hogy e visszaélések megszüntetése ellen fellépjen.

Bebel halála után 15l6-ban azzal bízták meg, hogy történelemből és szónoklattanból tartson előadásokat. A fiatal tanár tanszékét egy szép beszéddel foglalta el, melyben a költészetet és a történelmet dicsőíti. Látszik e beszéden a fiatal kezdő ember, de az is, hogy ez az ember nem a tübingai egyetemi tanárságra, hanem valami nagy s jeles dolog végbevitelére született. - A szónoklattan tanítása ebben az időben annyiból állott, hogy néhány munkájáról, - a történelemé pedig, hogy Livius könyveiről tartottak előadásokat. Így tett Melanchton is.

11

Sokoldalú elfoglaltsága mellett is ráért arra, hogy Anshelm Tamás könyvnyomdájában a korrektorságot, egy diák-szövetkezetnél pedig a rektorságot (rector bursae) teljesítse. Úgy is, mint korrektor, de mint a történelem tanára is, alaposan átdolgozta Naucher (Bergenhans János) tübingai rektor és egyetemi kancellár krónikáját (történelmi munkáját).

1518-ban adta ki görög nyelvtanát. Ennek az előszavában említi, hogy többekkel szövetkezve, szándékuk Arisztotelész összes munkáit kiadni. Ez azonban csak szándék maradt.

Tanulmányaiból és munkáiból látjuk, hogy egyetemes műveltségre törekedett, s nagybátyjának, Reuchlinnak nemcsak vér szerinti, hanem szellemi rokona is óhajtott lenni. - Reuchlinról szólva, nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy őt a kölni barátok még most sem hagyták békében, s mintán ügyüket a speieri püspök előtt elveszítették, a római pápához fordultak, s egyre-másra megtámadták Reuchlint. A tudósok csak hamar átlátták, hogy itt nem egy ember, hanem a tudományoknak, a humanizmusnak érdeke forog szóban. Egyesültek Reuchlin támogatására, s megalakították a reuchlinisták szövetségét. E szövetséghez Németország minden nevezetesebb tudósa csatlakozott. A dominikánusok ellen folytatott küzdelemben Melanchton is élénk részt vett. Egyik támadó iratuk ( Epistolae illustrorum virorum ) (*) előszavát Melanchton írta (1514. március). Egy másik támadó iratukban, az "Epistolae obscurorum virorum" -ban (**) is közreműködött. Egyik részét valószínűleg Melanchton írta. E levelekben a reuchlinisták a dominikánusok tudatlanságát, gyalázatos és csúfos

12

életét állították pellengérre. Schlauraff (*) álnév alatt Melanchton elbeszéli egy kölni magister vándorlásait és szenvedéseit, amint Németország minden valamirevaló városát felkeresi, de tudatlanságáért mindenütt kigúnyolják.

Melanchton híre e gúnyiratok következtében is egyre nagyobbodott, Tübingában való helyzete azonban napról-napra tűrhetetlenebb lett. Az öregebb tanárok nem jó szemmel nézték, hogy Melanchton mindenben túlszárnyalja őket, s ahol csak tehették, éreztették is vele. Melanchton ezt csakhamar észrevette, s el is panaszolta Reuchlinnek.

Éppen akkor történt az is, hogy Bölcs Frigyes (1518) azzal a kéréssel fordult Reuchlinhez: ajánlana a wittenbergi egyetemhez két embert; egyet a héber, egyet pedig a görög nyelv tanítására.

Reuchlin a fejedelemhez írt válaszában a héber nyelvi tanszékre első sorban Oecolampadiust ajánlotta, mert ennek a héber anyanyelve [volt]. A görög nyelvre pedig Schwarzerd (Melanchton) Fülöpöt ajánlja, mint olyat, aki kora ifjúságától fogva e nyelvre szentelte idejét.

Melanchton egyre jobban-jobban panaszkodott, 1518. július 12-én azt írta: alig várja, hogy jelen helyzetéből, hol a gyermekek között gyermekké kell lennie, s aprólékos munkákkal vesződnie, kiszabadulhasson. Elmegy bárhova, amerre Reuchlin küldi.

Reuchlin e levélre július 24-én válaszolt. Tudatja öccsével, hogy meghívták Wittenbergbe a görög nyelv tanárának. Majd tovább folytatja: "Fülöpöm! Tanítványom! Vigasztalásom! Nem költőileg, hanem az isteni

13

ígéret szavával, amit a hű Ábrahám hallott, azt mondom neked: "Menj ki a te hazádból, a te atyádnak és rokonaidnak házából abba az országba, melyet neked mutatok! Megáldalak és megsokasítalak, híres emberré teszlek és egyedüli óhajtásom: áldást terjessz mindenfelé! Lelkem jósolja és hiszem is, hogy ez megtörténik. Indulj vidám szívvel! Légy bátor, s ne asszony, hanem férfi. Egy próféta sem kedves a maga hazájában!"

A választófejedelemnek pedig azt írta: "Melanchton elmegy Ágostába, hogy a fejedelemnél tiszteletét tegye. Bizton hiszem, hogy az iskolának díszére válik; mert tudom, a németek között nincs senki, ki a tudományokban felette állana, - kivéve az egy Rotterdami Erasmus urat, de ő hollandus, és felülmúl mindnyájunkat a latin nyelvben."

Melanchton 6 évi tartózkodás után 1518 augusztus havában elhagyta Tübingát. Simler, régi igazgatója azt mondta a búcsúzáskor: Az egész ország fájlalja eltávozását, s bármennyi tudós tanára legyen a tübingai egyetemnek, nem eléggé tudósok ezek ahhoz, hogy a távozó tudományosságát eléggé méltányolni képesek lennének.

Wittenbergbe való átköltözködését Melanchton arra használta fel, hogy az útjába eső városok tudósaival megismerkedett. Ágostában bemutatkozott a fejede-

14

lemnél, s ennek udvari papjánál, Spalatinnál. Innen Nürnbergbe utazott. Lipcsében nagy tisztelettel fogadták, s mindenféleképp le akarták beszélni, ne menjen Wittenbergbe, hanem maradjon náluk, sokkal tisztességesebb fizetést adnak neki, mint Wittenbergben. Melanchton már maga is gondolkozott azon, hogy lesz képes 100 forint évi fizetésből megélni, de azért a lipcseiek kérésére nem hajtott. Augusztus 24-én elindult Lipcséből, s Drüben városkában meghált, s augusztus 25-én délelőtt megérkezett Wittenbergbe; augusztus 26-án írták be az egyetem anyakönyvébe, mint a görög nyelv első tanítóját.

Híre jóval megelőzte, a wittenbergiek nagy várakozásokat fűztek hozzá. Azt gondolták, hogy ez a nagy tudós csak daliás férfi lehet, talán még magasabb, mint maga Luther. Mikor megérkezett, nagy meglepetéssel látták, hogy ez a nagy hírű ember külsejét tekintve nagyon semmitmondó. Termete alig közepes, testalkata gyenge, s azután olyan szemérmes, mint valami leány. Azt is hamar észrevették, hogy egyik vállát lelógatja, kiejtése dadogó, s már-már arra a gondolatra jöttek, hogy ennek az embernek nagyobb a híre, mint a tudománya. Csak szép feje, nagy kék szemei s magas homloka gyaníttaták azt a nagy lelket, ami ebben a vézna testben lakozik. Alig várták, hogy tudományáról meggyőződhessenek.

Nem kellett sokáig várniok. Aug. 29-én megtartotta székfoglalóját, melyben az ifjúság tanulmányainak javításáról ( de corrigendis adolescentiae studiis ) beszélt, s nevelési programját adta elő. Céljául azt tűzte ki, hogy a római és görög irodalomnak alaki és

15

tartalmi ismerete által az ifjúság szívében és lelkében új életet és új törekvést ébresszen. A régi tudományok hívei (a skolasztikusok) azt állítják - úgymond -: nem ér a humanisták tanítása semmit; akiknek egyéb dolguk nincs, megtanulnak görögül, de csak azért, hogy ezzel kérkedjenek. Azt is mondják : a zsidó nyelvre se kell sokat adni. Sok időbe s fáradságba kerül e nyelvek megtanulása, s még is igen kevés hasznát látjuk neki. Erre Melanchton azt mondta: Ismerem azokat, akik így beszélnek! Magam is hat évig tanultam náluk, és tudom, hogy Szókratésznek tökéletesen ellentétei. Szókratész azt szokta mondani: csak azt az egyet tudja, hogy semmit se tud; ezek pedig még ezt sem tudják. Arisztotelész munkáit is ezek tették tönkre, mert görögül nem tudtak. Ennek eredménye, hogy a tudományok alásüllyedtek. Ha a tudományok felvirágoztatása szívünkön fekszik, mindenben vissza kell térnünk az eredeti forrásokhoz. Ezt csak akkor tehetjük, ha a nyelvekben jártasak vagyunk. Akik lelkészek akarnak lenni, azoknak szívükre köti, hogy a zsidó és görög nyelvet szorgalmasan tanulják, mert ezek nélkül a vallás legfőbb könyvét - a bibliát - eredeti nyelven nem olvashatják. A történetek azt bizonyítják, hogy mikor az egyházi férfiak a nyelvek tanulását s a bibliának eredetiben való olvasását elhanyagolták, az egyház süllyedésnek indult. Jézus tanításai és Isten rendelései helyett emberi találmányok foglaltak benne helyet. - Buzdítja az ifjúságot: ne ijedjenek meg ezektől a tudományoktól. A szorgalom legyőzi a legnagyobb nehézségeket is, és az a haszna is megvan, hogy a jót sokkal olcsóbban szerezhetjük meg, mint a

16

gonosz dolgokat. Tanuljatok görögül - s higgyétek el nekem, aki a görög nyelvet nem érti, a latint sem foghatja fel tökéletesen. Ami engem illet - így végzi beszédét - nem kímélek sem időt, sem fáradságot, hogy kegyelmes fejedelmünk hozzánk kötött várakozásának megfelelhessek, s tanítványaimat azokra megtaníthassam, amiknek az életben hasznát vehetik.

E beszédre az öröm és lelkesedés általános lett. A hallgatók elteltek a fiatal tudós csudálatával. Luther éles szeme azonnal látta: milyen kincset nyert a wittenbergi egyetem Melanchtonban. Meg is írta Spalatinnak: "Melanchton igen ügyes és tudományos beszédet tartott, amelyen valamennyien örültünk és csodálkoztunk. Nem tekintünk mi már külsejére, hanem azt a tudományt csudáljuk, ami benne rejlik. - Azt az egyet azonban el ne feledd, hogy a fejedelem pártfogásába minél hathatósabban ajánld. - Amíg magunknál tarthatjuk, nekem nem is kell más görögnyelv-tanító. Egy van, ami aggaszt: gyenge szervezete a mi életmódunkat bajosan bírja ki. Aztán, amint hallom, igen csekély fizetése van. A lipcseiek máris dicsekesznek azzal, hogy elviszik tőlünk. Már mielőtt hozzánk jött volna, mindenképp csábítgatták a Lipcsében való maradásra." - Másik levelében pedig azt írja: "Fülöp tanterme a zsúfoltságig telve van hallgatóval; valamennyi teológus tódul hozzá, s maholnap mindnyájunkat göröggé tesz. Zsidóul is tanít. Hűsége, szorgalma a mértéket meghaladja. Nincs egy szempillanat, amelyben tétlenül ülne."

Reuchlinnek meg ezt írja: "Melanchton a tudo-

17

mány minden ágában többet tud, mint a szaktudósok. Irántam nagyon bizalmas és barátságos."

A lipcseiek hiába dicsekedtek, reményük hiábavaló volt. Melanchton hű maradt Wittenberghez egész haláláig.

Reuchlin jóslata beteljesedett. A kis német város egyeteme, amelynek Luther fellépése előtt alig volt néhány száz hallgatója, most egyszerre benépesedett, s Melanchton idejében a 3000-et meghaladta a tanulók száma. Melanchtonnak voltak olyan előadásai, amelyen 2000-nél többen voltak jelen. A tanulók között a magyarok is szép számmal voltak képviselve.

Az egyetem szeme fénye Luther és Melanchton, kiket az isteni gondviselés azért rendelt egymás mellé, hogy egymást kiegészítsék. E két kiváló ember napról-napra jobban becsülte, tisztelte és szerette egymást.

Melanchton el volt ragadtatva Luther lángelméje, rendíthetetlen bátorsága s bölcsessége által, és semmit el nem mulasztott, hogy nagyra törekvő vállalkozásait tőle telhetőleg előmozdítsa. Luther ellenben nagyra becsülte Melanchton tudományát, őszinteségét, becsületességét, szorgalmát és hűségét. A legelső pillanattól kezdve barátai közé számította, s minél jobban megismerkedtek egymással, barátságuk annál bensőbbé vált. Luther nagyszabású terveit közölte a nála 14 évvel fiatalabb Melanchtonnál, s ha az szerénységében nem válaszolt, addig faggatta, míg végre kipuhatolta, mi a nézete.

Luther érezte természetük, tudományos ismereteik között való különbséget, s ezt be is vallotta: "Engem arra teremtett az Isten" - így írja -, "hogy haramiákkal és ördögökkel szálljak a síkra, s őket a földre

18

teperjem; azért vágok jobbra s balra könyveimben, nekem a sziklákat kihánynom, a tuskókat kidobálnom, a tövist és bojtorjánt irtanom kell. Olyan vagyok, mint a durva favágó, készítem az ösvényt, töltögetem a pocsolyákat. Fülöp ellenben szép csendesen halad előre; épít és ültet, vet és öntöz jó kedvvel. Az Isten őt gazdagon megajándékozta adományaival. Heves természetére Melanchton csendessége jótékonyan hatott. Ha haragra lobbant, Melanchton képes volt őt lecsillapítani. Egy ilyen alkalommal mindenki szótlanul állt mellette, s jóformán remegett haragjától. Melanchton is várakozott egy darabig, aztán hozzá lépett s annyit mondott neki: "Győzd le lelked haragját, te, ki mindeneket legyőzöl!" Ez annyira megtetszett Luthernek, hogy mosolyogva mondta Melanchtonnak: "Jól van no, ne pöröljünk hát többet ezen a dolgon!"

Mikor Melanchton Wittenbergbe került, akkor Luther már megkezdte a reformáció nagy munkáját. Luthert nem sokára (októberben) Cajetán, a kevély bíboros elé idézték. Tudjuk, mi lett a vége. Cajetán azt kívánta Bölcs Frigyestől: küldje Luthert Rómába, vagy utasítsa ki országából. Frigyes erre azt felelte, hegy egyiket se teszi, mert jogosnak tartja Luther azon kívánságát, hogy pártatlan bíró ítéljen felette.

Időközben (1519. januárban) meghalt Miksa császár, s míg a fejedelmek utódjában megegyeztek, addig Frigyes vezette a birodalom kormányzásának ügyeit. Voltak olyanok is, kik őt óhajtották volna császárnak. A pápa is más húrokat pengetett; nem szerette volna Frigyest magára haragítani. Egyik ügyes emberét Miltitzet elküldötte Frigyeshez, s a fejedelmet barátsága

19

jeléül megajándékozta az aranyrózsával. Miltitzre pedig rábízta: beszélje meg Frigyessel a császárválasztás dolgát, s lépjen egyességre Luther Mártonnal.

Luther megígérte, hogy elhallgat, de csak akkor, ha ellenségei is elhallgatnak; a pápát levélben értesíti, hogy sohase volt szándéka a római szentszék tagjait megtámadni.

Úgy látszott, hogy az egyház reformálásának ezzel vége szakad. De dr. Eck János ingolstadti tanár, aki igen ügyes vitatkozó volt, nemsokára ezután nyilvános vitatkozásra hívta ki Luthert. - Luther e vitatkozás elől megszégyenítés nélkül ki nem térhetett; aztán meg nem is olyan ember volt, aki megijedt az árnyékától.

Melanchton az egészet tudósok vitatkozásának tekintette, esze ágában se volt, hogy az egyházi viszályba belekeveredjék. Barátját jóformán kíváncsiságból, elkísérte Lipcsébe, s helyet foglalt a hallgatók között. Mikor Eck látta, hogy Melanchton különösen nyelvismeretével mennyire segítségére van Luthernek, rákiáltott: "Te pedig, Fülöp, hallgass, hozzád nincs semmi közöm! Legyen gondod a saját tantárgyadra, s engem ne háborgass!"

A lipcsei vitatkozás után Melanchton megírta barátjának, Oecolampadiusnak, miről folyt a vitatkozás. Megemlítette levelében azt is, miként bizonyította be Luther, hogy a pápa nem az Isten rendeléséből, hanem emberi intézmények által lett a keresztyénség fejévé, továbbá azt is, hogy Luther azt állította: bajos volna bebizonyítani, hogy a zsinatok nem tévedhetnek. Ez a levél nyomtatásban is megjelent.

20

Erre dr. Eck méregbe jött, keményen megtámadta Melanchtont, s egyszerűen wittenbergi grammatikusnak nevezte, mintha Melanchton a teológiához és vallási dolgokhoz nem is konyítana.

Melanchtonnak ez a nem várt megleckéztetés rosszul esett. Hiszen levelében sem az egyik, sem a másik fél mellett nem foglalt állást. Restellte is a dolgot, mert a wittenbergi egyetemen a görög nyelv tanítása mellett Pál apostolnak Tituszhoz írt levele, továbbá a zsoltárok könyvéről és Máté evangéliumáról is tartott előadásokat. Luther azt mondta ezekről: "Csak azt sajnálom, hegy Fülöp reggeli hat órakor tartja előadásait, s így nem vehetek részt; de a többieket mind elküldöm. Ez a görög még a teológiában is túltesz rajtam."

Eck vádjaira Melanchton szerényen válaszolt, de kétségbe vonta, hogy a szentatyák iratai a hit dolgában olyan tekintélyül szolgálhatnának, mint a biblia, majd azt mondja: jobb volna, ha bennünket, a hit dolgaiban kicsinyeket a tudós férfiak a biblia olvasására buzdítanának ahelyett, hogy kevély beszédükkel elijesztenek a bibliától.

Luther pedig így nyilatkozott: Fülöp ítéletére és véleményére többet adok, mint egy regiment Eckre. Azt sem szégyellem bevallani, hogy bár mindaz a címem megvan, ami Ecknek, véleményemet e "grammatikus" nézetének alárendelem. Ezt eddig is tettem, s teszem ezután is. Nem imádom Fülöpöt, ő is Isten teremtménye, de igenis tisztelem Isten csudálatos munkáját benne.

A híres vitatkozás után nemsokára dögvész ütött

21

ki Lipcsében. A tanulók egy része elszéledt, más része pedig, vonzatva Luther és Melanchton hírnevétől is, átment Wittenbergbe, így a tanulók amúgy is szép számát szaporította.

Az a munkálkodás, amit Melanchton már ekkor kifejtett, bámulatos volt. Barátai attól féltek, hogy a sok munka aláássa amúgy is gyenge egészségét. Minden kérés, fenyegetés haszontalan maradt. Luther írt Rotterdami Erasmusnak, kit Melanchton nagyon tisztelt‚ s bepanaszolta nála Melanchtont. A fejedelmet is felkérte, tegyen valamit, hogy az az ember ne dolgozzék egészsége rovására. - Erasmus intette is Melanchtont, hogy tanulmányaiban és munkálkodásában tartsa meg az okos mértéket, annál tovább szolgálhat a tudományoknak. A fejedelem meg azt írta: ne dolgozzék annyit, aztán a szív vidámítására felajánlotta neki saját pincéjét, hozzátévén: ha Pál apostol szavaiban hiszel, hinned és követned kell abban is, mikor azt mondja: a test is megkívánja a magáét.

Barátai átlátták, hogy magára hagyatva agyondolgozza magát, s idő előtt sírba dől. Mikor aztán semmi sem használt, valamelyik azt találta mondani: "Meg kell őt házasítanunk, legalább lesz valaki, aki gondját viseli!" Az ötlet tetszésre talált. Azt gondolták, ha a családi élet kötelékei Wittenberghez fűzik, nem egykönnyen lehet innen elcsábítani, s emellett a családi élet örömei s gondjai elvonják a túlságos szellemi munkától. Addig beszéltek neki, addig dicsérték előtte a házas élet előnyeit, míg Melanchton nehezen ugyan, de mégis beleegyezett. 1520 november havában sok tekintélyes és tudós ember jelenlétében megesküdött néhai Krapp János wittenbergi polgármester Katalin leányával.

22

Reuchlin, Melanchton nagybátyja is sok hányattatáson ment keresztül, mióta vele utoljára találkoztunk. Most az ingolstadti egyetemen tanította a zsidó nyelvet, s érte 200 aranyforint fizetést kapott. Eck nagyon jól tudta, mennyire jobbkeze Melanchton Luthernek, de azt is, mennyit hallgat nagybátyja szavára, körülvette tehát Reuchlint, beszélje rá Melanchtont, hagyja ott Wittenberget, s menjen Ingolstadtba. Melanchtonnak is írt: kifejezte nagyrabecsülését, s biztosította, hogy már mindent megbocsájtott neki, amit ellene cselekedett és írt. Reuchlin is egyre ostromolta: menjen át hozzájuk. Melanchton erre azt válaszolta: "Nagyon szeretem hazámat, de nekem oda kell mennem, ahová Krisztus hív, nem pedig ahová saját vágyaim vonzanak; nem arra tekintek, hogy gazdagságban, hanem hogy becsületesen és keresztyéniesen éljek." Mikor Reuchlin látta, hogy törekvése hiába való, s Eck Rómából meghozta a bullát, mely Luther irataiból 41 tételt eretnekségnek bélyegez, iratait tűzre ítéli, őt magát átokkal fenyegeti - mondom, mikor Reuchlin az események rohamos haladását látta, rettegés fogta el. Arra kérte öccsét: szakítsa félbe a vele való levelezést. S ezzel a rokonsági kötelék, úgy látszik, megszakadt; mert gazdag könyvtárát, mit Melanchtonnak ígért, halálakor (1522. jún. 30.) nem rá, hanem a pforzheimi iskolára hagyta.

Wittenberg úgyszólván napról-napra nagyobb-nagyobb fontosságú események színhelye lett. Luther felbátorítva a lelkesedés és tetszés által, melyet munkálkodása egész Németországban keltett, 1520. dec. 10-én a pápa bulláját a tanárok s a tanítók nagy számának

23

jelenlétében elégette. A lelkesedés általános lett, Hutteni Ulrik költő ennek az eseménynek örömére a római szentszék minden bűnét versbe szedte. De a támadások som maradtak el! Valaki Rhadinus Tamás álnév alatt megtámadta Luthert, s elnevezte a német dicsőség gyalázatának. Melanchtont ismét barátja oldala mellett találjuk. - Faventinus Didymus álnév alatt felelt a Luthert sértő iratra. Előszavában azt mondja: "Midőn Lutherért a sorompóba lépek, a tiszta teológia és a keresztyén tudomány érdekében teszem, amelyért eddig ő rendíthetetlen bátorsággal harcolt. Ítéljetek magatok: valóban hazátok üdvét és dicsőségét célozzák-e azok, kik ezt az embert vádolják, aki a hazát a római csalásoktól, a vallást a pápák istenietlen véleményeitől, az iskolákat a skolasztikusok szőrszálhasogatásaitól megszabadította, s az igazi keresztyén tudományt ismét napvilágra hozta. Ne gondoljátok, hogy ez csupán egyéni nézetem - így tudja ezt az egész tudós világ!"

A frankfurti gyűlés Károlyt sok szép ígéret s még több pénzzel való vesztegetés árán egyhangúlag császárrá választotta. V. Károly császár Aachenben megkoronáztatván (1519. okt.) felfelé vonult a Rajnán. A reformáció hívei azt gondolták, hogy a fiatal császár a mozgalmak élére áll, s megteremti az önálló szabad német egyházat. Csakhogy Károly ez irányban már akkor döntött, amidőn Leó pápával a titkos szerződést

24

megkötötte, amelyben arra kötelezte magát, hogy császárrá választása esetén "Luther tanait" elnyomja. A wormsi birodalmi gyűlés így Lutherre nem hozhatott egyebet, mint a birodalmi átkot. (1521 máj. 26., de máj. 8-ról keltezve.)

Mikor Luther Wormsba elutazott (1521. április 2.) az egyetem összes gondja s dolga Melanchton vállaira nehezedett; a már megkezdett teológiai előadásokat most már éppen nem hagyhatta félbe. Elgondolhatjuk, mennyire remegett barátja életéért! Ki tudja: nem ismétlődik-e meg, ami Husszal történt? Hát még mikor rejtélyes eltűnéséről értesült! ... Annál nagyobb volt öröme, mikor arról értesült: mi történt Lutherrel. Gyermeki örömmel tudósította ismerőseit és barátait: "Édes apánk él! ... Nemsokára Luther is írt neki: "Mivel nincs senki, aki felkelne és az Úrnak szolgálna, s mint a kőfal, Izrael házáért a síkra szállna, - lépj fel te, mint Isten Igéjének szolgája, őrizd Sion bástyáit és kapuit, míg ezek téged is el nem temetnek."

Mikor azt hallotta, hogy Luther Wartburgban megbetegedett, azt írta Spalatinnak: Félek, hogy lelkének gondjai megemésztik; remegek nem őérette, hanem mindmagunkért és az egyházért. Én nagyon jól ismerem szenvedéseit, Te tudod, mennyire kell arra a törékeny edényre vigyáznunk, amelyben ekkora kincsünk van. Ha őt elveszítenők, Istenünk haragja örökös lenne. Ő gyújtotta meg Izrael világító szövétnekét: ugyan micsoda reményünk maradna, ha saját életének fáklyája kialudnék? Kutasd, amennyire teheted, mit kellene tennünk, hogyan segíthetnénk nem rajta, hanem magunkon? Bizony csak magunkon, mert én tudom, mennyire óhajt

25

tőlünk megválni s Krisztussal egyesülni. - Bár csak saját életemet adhatnám ezen emberéért, kinél kegyesebbet az egész föld nem hordoz hátán!"

A Luther ellen való támadások azért nem szűntek meg. A párizsi teológusok megtámadták. Melanchton erre védőbeszédjével felelt, amit maga Luther fordított le németre.

Ez idő tájban adta ki legelterjedtebb könyvét, a "Loci communes rerum theologicarum -ot. Erre jóformán úgy kényszerítették rá. Melanchton Pál apostol rómaiakhoz írt levelei magyarázatánál lediktálta tanítványainak a keresztyén vallás főbb tanait, hogy ezek az apostolt jobban megérthessék. Ezt a diktálást valaki kiadta. Melanchton ezzel nem volt megelégedve, mert azt mondta, hogy a szentírási helyek nélkül nem lehet megérteni, mit is akar tulajdonképp mondani. Hogy ezt a homályt eloszlassa, átdolgozta az egészet, s 1521-ben kiadta. Ebben az ember bűnös állapotát, jóra való tehetetlenségét, és Istennek feltétlen örök végzését adja elő. Majd kifejti, hogy Krisztus az egész emberiség bűneiért teljes elégtételt adott, s így a Krisztusban való igaz hit az üdvözülés egyedüli forrása, s a jó cselekedetek csak akkor mozdítják elő az üdvözülést, ha ezek a hitből indulnak ki. Ez a munka igen nagy feltűnést keltett, s a reformáció szükségességét a tudósok előtt is igazolta. Luther azt mondotta róla, hogy az apostolok kora óta írt művek közt a legjobb, s megérdemelné, hogy a kanonikus könyvek közé felvétessék. [!] Később ezt a munkát még többször (1535, 1544) átdolgozta és kiadta.

Ez a munka mutatja Melanchton teológiai nézetének fejlődését legjobban. De térjünk vissza eseményeinkhez!

Míg Luther Wartburgban komoly munkálkodással

26

igyekezett enyhíteni lelke komorságából keletkezett betegségét, addig a reformáció békés menetét Karlstadtnak és társainak fellépése zavarta fel. Karlstadthoz csatlakoztak a zwickaui próféták. (Storch Miklós, Thomae Márk és Stübner Márk). A próféták azon törték a fejüket: miként kellene az egyházi javakat elfoglalni, a fejedelmeket megbuktatni, s a köztársaságot felállítani. Ebben a köztársaságban aztán egyenlő súly-, mérték- és pénzrendszert is hoztak volna be. Meg is kezdték a misemondó ruháknak, a képeknek feldúlását és a templomokból való kidobálását. A prófétáknak Zwickauból menekülniök kellett. Most a főbbek Wittenbergbe mentek. Melanchton a választófejedelemtől türelmet kért számukra; nyert is azon feltétel mellett, ha ezek a csend- és rendzavarástól tartózkodnak. Melanchton ennél tovább is ment, az újrakeresztelők legtudósabbját - Stübner Márkot házába fogadta; nem tudni, azért-e, mert megsajnálta, vagy pedig ki akarta ismerni. Stübnerről azt állították: jól érti a Szentírás valódi értelmének megmagyarázását. Szentírás-magyarázatai által Wittenbergben is többeket, köztük Cellarius Mártont, Melanchton barátját is megnyerte az ábrándozók felekezetének. Miféle ember volt Stübner, kitűnik a következő esetből. Egy alkalommal Melanchton nyugodtan írt a szobában, Stübner mellette ábrándozott, és úgy látszott, mintha szundikálna. Egyszer csak azt kérdi Melanchtontól: mit tart Aranyszájú Szent Jánosról? Melanchton erre azt felelte: Igen becsülöm, ámbár néha nagyon is bőbeszédű. Stübner erre csak annyit mondott: "Éppen most láttam, milyen szánandó állapotban van - a purgatóriumban!"

27

Karlstadt elkezdett a tudományok haszontalanságáról prédikálni, az egyetemi hallgatóknak azt ajánlotta: menjenek haza, műveljék a földet, mert csak így teljesítik Isten azon parancsolatját, hogy az ember orcája verítékével egye kenyerét. Az ilyen tanítások hatása csakhamar az lett, hogy az egyetem tanulóinak száma napról-napra kevesebb lett. Melanchton, dacára nagy tudományának és tehetségének, nem mert ezek ellen fellépni. Mikor barátai kérték, intették, dorgálták, mindig csak azt hangsúlyozta: Ezek az emberek folyton Lutherre hivatkoznak; senki se képes őket felvilágosítani, csak Luther.

Luther maga is megdorgálta barátját, miért tűri ezeknek az embereknek garázdálkodását, hiszen Melanchtonnak több tehetsége és ismerete van, mint neki. Melanchton állhatatosan megmaradt azon a nézeten, hogy az újrakeresztelőkkel csak Luther végezhet. Melanchton ezen eljárását igen sokan gyávaságnak mondják. Nem kell azonban elfelednünk, hogy egy és más dologban más véleménye volt, mint Luthernek, de annyira tisztelte barátját, hogy a hittudományi dolgokban egyéni nézetét mindig alárendelte Luther meggyőződésének. Úgy látszik, most is attól félt, hogy nézetei Lutherével esetleg nem egyeznének meg. Ezért követett el mindent, hogy barátját a Wittenbergbe való visszatérésre rábírja. Luther, nem törődve a fejedelem tilalmával, 1522. március 7-én visszatért, s hatalmas prédikációival lecsillapította a kedélyeket.

Most már Melanchton azon volt, hogy a teológiai tudományok előadásától megszabadulhasson, s idejét egyedül a régi remekírók tanítására szentelhesse.

28

Azt állította, hogy a hittudományoknak sokkal nagyobb szolgálatot tesz, ha a teológusokat előkészíti a latin és görög nyelv alapos ismeretére, mintha latinul és görögül nem tudó teológusoknak magyarázza a Szentírást. Azt szokta mondani, akik a Szentírást az eredeti nyelvek tudása és más tudományszakokban való jártasság nélkül akarják tanulmányozni, hasonlóak cselekesznek, mint az a madár, amely toll nélkül repülni akarna. Spalatinnak meg azt írta: A tudományoknak a vallási dolgok tárgyalásánál is megvan a maguk értéke. Óv mindenkit attól a ferde nézettől, hogy a teológusnak a világi tudományokra nincsen semmi szüksége. Itt kell az alapot lerakni, mely nélkül a fontosabb dolgokat nem lesznek képesek kellő sikerrel elvégezni. E tárgyban magát a fejedelmet is felkereste, azt mondván: Azokra is gondot kell fordítanunk, akik inkább a világi, mint az egyházi tudományokat óhajtanák nálunk tanulni; mert másként hiába töltik nálunk idejüket. Arra kell törekednünk, hogy midőn tőlünk távoznak, tanultabbak s műveltebbek legyenek, mint mikor hozzánk jönnek.

Luther azonban nem engedett. Először is átnézette vele az Újtestamentum fordítását; aztán 1522-ben tudta nélkül kiadta azokat a jegyzeteket, miket Melanchton Pál apostolnak a korinthusiakhoz és rómaiakhoz írt levelei mellé magyarázatként lediktált tanítványainak. E jegyzetek elé Luther egy levelet írt, amelyben a következőket mondja: "Ne haragudj és ne vétkezzél, feküdj le és hallgass! Én vagyok, ki ezeket a te jegyzeteidet kinyomatom, és neked magadnak is megküldöm. Ha te nem tetszel magadnak, okosan te-

29

szed; elég az, ha nekünk tetszel. Ha a kiadással hibát követtem el, te magad vagy a hibás: miért nem adtad te ki? Miért volt hiábavaló e tárgyban könyörgésem és parancsolatom? Ez az én védelmem veled szemben. Én magam kedves dolognak tekintem, ha a te tolvajod lehetek, és semmit nem félek sem panaszaidtól, sem vádjaidtól! - Azt is megmondom, hogy még ezután is lopok tőled. Ha ki nem adod, kiadom én még a Genezishez, Máté és János evangéliumához írt jegyzeteidet is."

Luther nem tréfált. A következő évben János evangéliuma mellé írt jegyzeteit adta ki. Ezt követte a Genezis, Salamon prédikátori és Példabeszédek könyve, Dániel és több zsoltár után, Máté evangéliuma, - a kolossébeliekhez és a Timóteushoz írt levelek magyarázata. Mikor Melanchton látta, milyen tetszésben részesülnek e könyvek, újra átdolgozta őket, így aztán egészen új munkák lettek belőlük - s Melanchtonnak az a szándéka, hogy a teológiától visszavonuljon, puszta szándék maradt továbbra is.

1524-ben barátai ösztönzésre elindult szülőföldje meglátogatására. Az utat több barátja kíséretében tette meg. Eisenachba érve Melanchtonnak a lelkésszel gyűlt meg a baja, mert ez a reformátorokkal ellentétben, több paptársával azt hirdette: nem igazságos, de nem is keresztyéni dolog a kölcsön vett pénz, vagy akármi más adósságtól kamatot követelni , sem pedig fizetni. Ez a tan abban az időben igen sok hívőre talált, s valóságos lázítás volt, mert az urak és parasztok nagy része tele volt adóssággal.

Mikor Melanchton szülővárosa határába érkezett, leszállt a ló-

30

ról, letérdelt s így imádkozott: Ó, Uram és én Istenem, hálát adok neked, mert meg engedted érnem, hogy ismét hazám földére léphetek!

Brettenben édesanyjánál volt szálláson. A heidelbergi egyetem értesült arról, hogy Melanchton otthon van, jóvá akarta tenni abbeli hibáját, amelynél fogva a fiatal Melanchtonnak 1511-ben nem adta meg a magisteri címet. Megajándékozták tehát most a híres férfiút egy ezüst serleggel. - Melanchton útitársai átrándultak Baselbe, hogy Erasmusnál tiszteletüket tegyék.

Mikor visszaindultak Wittenbergbe, Heidelbergen át Frankfurtnak vették útjukat. Campeggi pápai nuncius is hírét vette, hogy Melanchton erre utazik. Szerette volna őt a római szentszék számára megnyerni, vagy ha ez nem sikerül, ártalmatlanná tenni. Megbízta tehát egyik emberét, Nausea [!] Frigyest, beszéljen Melanchtonnal, puhatolja ki vágyait és nézeteit. A találkozás meg is történt. Mikor hallotta Melanchton, mi mindent ígérnek neki elvei megtagadásáért s a Luthertől való elpártolásért, csak annyit mondott rá: "Amit igaznak tartok és tanítok, nem egy ember kedvéért tartom igaznak, s nem is azért tanítom, hogy tanításommal hírt, nevet vagy vagyont szerezzek. Sorsomat elvbarátaimétól nem választom el ezután sem. Törekvésem eddig az volt, hogy az evangélium tiszta tudománya szorgalmas tanulás és nem civakodás árán tartassék fenn. Ezután is erre törekedem. Azokat, akik a békét és a közjót őszintén óhajtották, arra intettem eddig, s arra intem azután is, hogy a sebeket, amiket hiábavaló volna takargatni, gyógyítani igyekezzenek!"

31

Nausea most arra kérte, foglalja nézetét írásba. Melanchton ezt is megtette, s többek közt ezeket hangsúlyozta: Luther nem a szertartások eltörléséből indul ki, sokkal fontosabb az, amit tanít: mi különbség van az emberi és isteni igazságszolgáltatás között. Ezekben a Szentírást kell követni, ha a lelkiismeretet jó útra akarjuk vezérelni. Luther tanainak igazsága mellett évszázadok eseményei tanúskodnak. Azt, hogy az emberi szokások és nézetek nem üdvözítenek, be kellett bizonyítani. Ahol a szertartások nem ártanak, ha velük visszaélés nem történik, a béke kedvéért belenyugszunk, hogy azok tovább is megmaradjanak.

Mikor Frankfurt közelében utaztak, Hesseni Fülöppel találkoztak, ki a heidelbergi lovagjátékokra ment. Ez megállította az utasokat. Odalovagolt Melanchtonhoz, s megkérdezte tőle, nem ő-e Melanchton? Mikor "igen"-nel, felelt s tisztelete kifejezéséül lováról le akart szállni, a fejedelem azt mondta neki: Maradjon csak a lovon, térjenek inkább vele vissza, háljanak meg nála; úgy is szeretne egy és más dolgot Melanchtonnal megbeszélni; ne féljenek semmit, nem lesz semmi bántódásuk. Melanchton erre azt felelte: nem fél semmit a fejedelemtől, aztán nem is az az ember, akinek valami vesztenivalója volna. Erre a fejedelem nevetve azt mondta : "Nono! Azt hiszem, ha Campeggi nunciushoz vezetnélek, aki most szintén Heidelbergben van, aztán neki kiszolgáltatnálak, akkor ezt a szívességet ő nagyon, de nagyon megköszönné nekem!" Melanchton tovább lovagolt a fejedelemmel, de csakhamar észre vette, hogy a fejedelem gondola-

32

tai most egészen máson járnak, mint a vallási dolgokon. A fejedelem kérdezett egyet-mást tőle. Melanchton tiszteletteljesen felelt a kérdésekre. Majd arra kérte Melanchton a fejedelmet, hogy útjukat tovább folytathassák. A fejedelem engedett a kérésnek, elbocsátotta őket, de csak azon feltétel mellett, hogy Melanchton, mihelyt hazaér, őt a vallási dolgokról valamivel részletesebben, s ha csak lehet, minél előbb tudósítsa. Melanchton adott ígéretét be is váltotta. Megírta, s a fejedelemnek el is küldötte "a megújított keresztyén vallás rövid foglalatja" c. munkáját.

Wittenbergbe visszaérkezvén, aggasztó sejtelmek fogták el kebelét. Nem annyira a jelenen, mint az ismeretlen jövőn tűnődött. Volt is oka rá. A lovagokat, kik az egyházi ás politikai szabadság érdekében keltek fel, leverték, a nürnbergi birodalmi gyűlés (1524), melyen a pápa békülékeny természetű követe így nyilatkozott: "A főből indult ki a romlás a tagokra, a pápától terjedt az a főpapságra: mindnyájan hibáztunk, egyetlen egy sincs közöttünk, aki nem tévedett volna"; mondom, ez a gyűlés két táborra osztotta a fejedelmeket. A vallási térről leszorított újrakeresztelők, s köztük Münzer Tamás, az elnyomott pór-osztály segítségével akarták magasröptű terveiket megvalósítani. A pórok előtt prédikált Münzer a papi és világi hatalom megszüntetéséről, a mennyei birodalom felállításáról, amelyben mindenki egyenlő lesz, az úr és a paraszt, a gazdag és szegény közötti különbség megszűnik. S mindezeket az "evangéliumi szabadság" nevében prédikálta. Mi lesz ennek a vége? Ennyire kellett a sátán közreműködése folytán a tiszta tudománynak fajulni?

33

Szomorúan írja Melanchton kedves barátjának, Camerariusnak: "Wittenbergben nincs Lutheren kívül senki, akivel gondjaimat, aggodalmaimat közölhetném, neki meg magának is elég baja van. Nem akarom őt még jobban szomorítani." Maga Melanchton is beteg volt. Az álmatlanság gyötörte. Épp azért utazott hazájába, mert azt hitte, hogy az utazás fáradalmai talán segítenek baján. Reményében azonban csalódott, mert ahelyett, hogy jobban lett volna, baja napról-napra növekedett, már-már azt hitte, belehal. Szomorúságát s aggodalmát még inkább növelte Bölcs Frigyesnek május 5-én bekövetkezett halála.

Münzer Tamás prédikációi nem hullottak terméketlen talajra, a pór-osztályt a hatalom és jólét birtokosainak gőgje, lelketlensége elkeserítette már. Az elnyomott osztály 1525-ben felkelt, s 12 pontban követelte az uraktól a vadászat, halászat, faizás (*) szabadságát, a jobbágyság, robot és dézsma megszüntetését; papjaik szabad választását és az evangélium szabad hirdetését.

Melanchton remegett e felkelés következményeitől. Azt írja Camerariusnak: "Testi szenvedéseimet a sváb felkelés csak nagyobbítja. Kétszer már csaknem halálra ijedtem. A sátán már régen tervezte azt, hogy az egyházi és világi rendet polgárháborúval döntse halomra. S ezt mind a vallás ürügye alatt teszi!" Mikor meg azt hallotta, hogy Münzer a felkelőkkel már Thüringiába is behatolt, akkor meg rokonai sorsán aggódott.

Frauenhausen (**) mellett a fejedelmek és lovagok csapatai 1525. május 15-én megtámadták Münzer seregét, s könnyű győzelmet nyertek az elámított népen, a-

34

mely énekelve és imádkozva várta az égi seregek segélyét. Münzert elfogták, s Mühlhausen előtt gyötrő kínzások között kivégezték. Melanchton, bár sok ártatlan, elámított nép vére folyt, mégis örült a győzelemnek; azt hitte, most már csendesség lesz, mert az "ördög szövetségesét, Münzert elérte a bosszúálló sors." Később meg is írta Münzer Tamás történetét.

Melanchtonnak a pórháborúk idejében való működése nemcsak erre szorítkozik. - Lajos pfalzi választófejedelem békésen óhajtott jobbágyaival kiegyezni. Felkérte Melanchtont, "mint aki születése és neveltetésére nézve szintén pfalzi, s aki a szentírásban való jártasságáról oly nevezetes, s a békére hajlandó," hogy ha csak teheti, a jobbágyokkal való egyezkedésre jelenjék meg Heidelbergben, vagy ha ezt nem tehetné, írja meg, hogy az evangélium szerint mivel tartoznak az urak alattvalóik, s az alattvalók uraik irányában.

Melanchton nem jelenhetett meg Heidelbergben, hanem felelt a pórok 12 pontjára. Abból indult ki, hogy mivel a felkelők minduntalan az evangéliumra hivatkoznak, anélkül, hogy tudnák, mi van az evangéliumban; szükséges, hogy az evangélium alapján tanítást adjon; annyival inkább, mert izgatók az evangélium jelentését elferdítették előttük. Meg van győződve, hogy ha magát az evangéliumot ismerik, rágondolnak Isten ítélőszékére, lemondanak bűnös cselekedeteikről, s feleségeiket és gyermekeiket nem döntik nyomorba. Majd elmondja, mi a kötelessége a keresztyén embernek az evangélium tanítása szerint felebarátai és feljebbvalói iránt. Megcáfolja a 12 pontot egyenként; de egyszersmind a fejedelmeket is inti, hogy alattvalóikkal emberségesen bán-

35

janak, s ha a jó szó nem használ, a felkelésnek fegyverrel is ellene szegüljenek; a bűnösöket megbüntessék, mert ezzel Istennek tetsző dolgot cselekesznek.

Mire Melanchtonnak ez a munkája megjelent, akkorra már a frauenhauseni ütközet megtörtént. Az urak a jobbágyokat még jobban elnyomták. Melanchton most egy utóiratban arra kérte a fejedelmeket, hogy a büntetésben mértéket tartsanak (*), az ártatlanokat ne bántsák; felejtsék el bántalmaikat és veszteségeiket; bocsássanak meg a szegény, elámított népnek.

Míg Melanchton lelkét az a sok kín, az a sok veszteség, ami az országot ebben a szerencsétlen évben érte, - egyre gyötörte, egyszer ezek azt hallja: Luther nősül! Nem tudta semmiképp megmagyarázni, mi lehet annak az oka, hogy Lutherre ezek a szerencsétlenségek nem hatnak, és őt meg nem szomorítják. Majd attól félt, hogy barátja jó hírneve e nősülés által csorbát szenved. Majd meg azzal vigasztalta magát, hogy a házasélet, bármily kevésre becsülik is némelyek, mégiscsak szent dolog. Aztán ha esetleg elhamarkodás, meggondolatlanság van is Luther dolgában, ne vezettessük félre magunkat! Hátha Isten e házasság által különös módon akar közremunkálkodni a nagy és szent ügy előmozdításában. S mivel úgy tűnt neki, mintha Luther maga is megütközött volna gyors elhatározásán, nem szólt előtte aggodalmairól, sőt inkább igyekezett vigasztalni és felvidámítani.

E nyugtalanságokhoz hozzájárult a Luther és Erasmus között még 1524-ben elkezdődött harc. Aki Erasmust a maga valóságában nem ismeri, nem képes felfogni, miért támadta meg egymást ez a két kiváló

36

ember oly hevesen. - Erasmus gyűlölte a barátokat; gyűlölte pedig azért, mert a latin nyelvet elrontották. Meg is támadta őket keményen, de az ő harca nem az egyházi élet, hanem a latin nyelv javítása érdekében folyt. Mikor Luther fellépett, Erasmus örömmel üdvözölte, de mikor észrevette, hogy működése az egyház ellen irányul, nagyon megijedt. Ettől kezdve kétkulacsos politikát követett. Spalatinhoz írt egyik levelében dicséri Luthert. Ezt a levelet, Erasmus legnagyobb sajnálatára kinyomatták, csak azért, hogy megmutassák, miszerint a kor egyik legnagyobb tudósa is a reformátorok pártján van. Rómában ezen a levélen nagyon elcsodálkoztak, mert hiszen Erasmus csak most írta nekik: az egész reformációhoz semmi köze. Sőt odáig ment, hogy azt is kijelentette: "Nem tudom, mekkora tekintélye van az egyháznak és a római pápának mások előtt, de én annyira tisztelem, hogy ha Arius és Pelagius tanát az egyház elfogadná, még azt is helyeselni tudnám." E kétértelmű magatartása okozta, hogy mind a protestánsok, mind pedig a katolikusok gyűlölték. A barátok egyre azt hangsúlyozták: Erasmus tojta azokat a tojásokat, amiket Luther kiköltött. Luther hívei pedig gyávasággal vádolták. - Különösen rosszul esett neki, hogy Luther VIII. Henrik angol királyt, aki Erasmusnak bőkezű pártfogója volt, nagyon megtámadta, s mindennek elnevezte, csak becsületes, jóravaló embernek nem. Erasmus, hogy Rómában és Angliában meggyőződjenek hűségéről, a "szabad akaratról" szóló értekezésében megtámadta Luthert.

Melanchton - mikor Erasmus munkáját elolvasta, azt írta neki, hogy műve mérsékelt hangon van

37

tartva, ámbár bele egy kis attikai só keveredett, de azért Wittenbergben egészen nyugodtan fogadták. Biztosította arról is, hogy Luther korántsem az az ember, ki az ellenkező nézetet eltűrni nem tudná, s határozottan tudja, hogy Luther most is teljes tisztelettel viseltetik iránta, s általa üdvözletét küldi. Erasmus most már nyugodt volt.

Elképzelhetjük, mekkorát nézett, mikor 1526-ban megkapta Luther válaszát "a szolga akaratról," amelyben Luther erősen megtámadta őt. - Erasmus nem hagyta félbe a vitát, sértegetésekre fakadt, s Melanchtont is gyanúsította, hogy része van az ellene írt vádakban. "Elhatároztam" - így írja Melanchton - "hogy e sértésre egy szót sem válaszolok. Bárcsak Luther is hallgatna! Azt hittem, ha öregedik, s vállaira terhek súlyosodnak, jobban elcsendesül, de úgy látom, folyton ingerültebb lesz! Ez a dolog mérték felett aggaszt engem." Aggodalma hiábavaló volt, mert Luther sem válaszolt Erasmus támadására.

Melanchton 1527. július 5-én elindult társaival az egyházak meglátogatására. Míg oda voltak, Wittenbergben kiütött a dögvész, az egyetemet feloszlatták, s a tanulók egy része a tanárokkal együtt Jénába menekült, s itt folytatták az előadásokat. Melanchton is ide tért vissza körútjáról augusztus 9-én, s még azután többször is elment az egyházak meglátogatására. E vizsgálatok eredménye az "Egyházlátogatási könyvecske." Abból indul ki e munkájában, hogy igaz ugyan, hogy a lelkészek a hitet prédikálják, de nem magyarázzák meg, miként jutunk az igaz hithez. Beszélnek bűneink bocsánatáról, de nem a bűnbánatról, mely

38

nélkül pedig nincs bűnbocsánat. Inti a lelkészeket, hogy Isten igéjét a maga teljességében nyújtsák a népnek, minél gyakrabban figyelmeztessék híveiket a bűnbánatra. Magyarázzák meg a tízparancsolatot, s mutassák meg, hogy Isten kinek-kinek megfizet az ő cselekedete szerint. Beszédeik célja az legyen, hogy híveiket istenfélelemre, jámborságra, s bűneik bánatára ösztönözzék. Emellett azonban szükséges az is, hogy a hitre is kellő gondot fordítsanak, s híveik szívébe belecsepegtessék: a hívő ember bűnei nem a magunk, hanem a Jézus Krisztus érdemeiért bocsáttatnak meg. A lelkészek ismételjék ezt sokszor a gyülekezet előtt, hogy a köznép is megérthesse, miszerint csak annak van igaz hite, aki bűneit töredelmes szívvel megbánja. Vannak, akik azt vallják, hogy a töredelmes bűnbánat az Isten munkája, épp ezért a bűnbánatra a híveket nem is kellene figyelmeztetni. Igaz, hogy a valódi bűnbánat a jó Istenünk műve, de e munkáját igéje hirdetése által eszközli. A hit és a bűnbánat mellett térjenek ki a jó cselekedetekre. Erre is nagyon alkalmas a tízparancsolat, mert ebben a jó cselekedetek együtt vannak. Említsék meg: ezeket nemcsak azért hívjuk jó cselekedeteknek, mert velük felebarátaink javát óhajtjuk előmozdítani, hanem azért is, mert Istennek is tetszenek. Sokan azt hangoztatják: a jó cselekedetek az üdvösségre semmit nem használnak, mert Isten csak a Krisztus érdemeiért bocsátja meg bűneinket. Bizony ezek is sokkal okosabban cselekednének, ha híveiket a jó cselekedetek gyakorlására intenék ahelyett, hogy folyton a pápák visszaéléseiről s a papok erkölcstelenségeiről prédikálnak nekik.

39

Az úrvacsorájáról való tanban kívánja: azt tanítsák a népnek, hogy a kenyér valósággal Krisztus teste, a bor Krisztus vére. Nyújtsák a híveknek mind a két színben. Ha akadnak olyanok, kik a kehely használatát elfogadni vonakodnak, hagyják meg nekik a kenyér élvezetét, egészen addig, míg az evangéliumban megerősödnek, s belátják, hogy a kenyér és bor használata alapszik csupán az evangéliumon.

Kitér az iskolák szükségességére és berendezésére. Munkája e részét alább fogjuk látni.

Melanchton e műve sok félreértésre szolgáltatott alkalmat. Sokan azt hitték, hogy Luther és Melanchton között nézeteltérés van a hit dolgait illetőleg. E nézetet csak erősítette az, hogy valaki az "Egyházlátogatási könyvecske" első vázlatát Melanchton híre s tudta nélkül (*) kinyomatta, ebből aztán sok szó-beszéd keletkezett. Ferdinánd udvari papja Faber, a későbbi bécsi püspök is írt Melanchtonnak; ha Lutherrel való ellenkező nézete miatt meghasonul s tőle elválik, jöjjön Bécsbe, a királyi udvarnál jövedelmező állást biztosít számára.

Melanchton az egész dolgon csak mosolygott, s csak annyit jegyzett meg: Bizony furcsák az emberek: ha nem írok oly hevesen, mint Luther, már is azt gondolják, hogy vele nem értek egyet; pedig munkámban csak azt írtam, amit Luther már számtalanszor elmondott. Sokan azt gondolják, hogy az evangélium tanítása csak abban áll, hogy az ellenkező véleményen levőket minél kegyetlenebbül letorkoljuk.

A vita azonban valójában csak most kezdődött. Agricola János azon botránkozott meg, hogy az egy-

40

házlátogatási könyvecskében Melanchton igen nagy súlyt tesz az Ószövetségre és a tízparancsolat prédikálására, és ezzel szemben azt vitatta (*), hogy a tízparancsolatnak a keresztyén egyházban nincs helye, itt az evangélium szellemének, nem pedig a szolgai engedelmességnek kell uralkodni. A népnek csupán az evangéliumot kell prédikálni, mert egyedül ez tanít még Isten ismeretére és szeretetére, egyedül ez képes lelkünkben a bűnbánatot, s a bűntől való iszonyodást felébreszteni; nem pedig az ótestamentumi törvény, mely telve van fenyegetésekkel. Az emberi természet elég romlatlan arra, hogy a pokollal való fenyegetés nélkül is, egyedül Krisztus iránti szeretetből a jót válassza.

Melanchton Agricola vádjaira azt mondotta: "Agricola engem pápistábbá tesz a római pápánál," - de azért nem felelt vádjaira. Mikor Torgauban később együtt voltak: Luther, Bugenhagen, Agricola és mások, ismét szóba került a bűnbánat. Luther úgy vetett véget az egész vitának, hogy azt mondotta: az igaz hitnek magában kell foglalni a bűnbánat eszméjét is. - Mikor már ebédnél ültek, Agricola még akkor is suttogva feleselt Melanchtonnal. Melanchton háromszor is kérte, hagyják abba a dolgot, feledjék el az ejtett sérelmeket, s legyenek ismét jó barátok. Erre aztán Agricola nem felelt semmit, hanem Melanchtonnak hátat fordított, ami Melanchtont ismét nagyon bántotta.

Míg a tudósok a vallás dolgaiban vitatkoztak, a fejedelmeknek is akadt elég dolguk. A császár a fran-

41

cia és olasz háborúval volt elfoglalva; a katolikus fejedelmek dr. Eck sürgetésére megalakították a dessaui szövetséget; a protestáns fejedelmek erről értesülvén, Torgauban szövetkeztek egymással. Ez nem volt elég. A pápa megsokallta a császár győzelmeit, félni kezdett tőle, s szövetkezett a francia királlyal és a török szultánnal. A császárt a pápa szövetkezésének híre megdöbbentette. Németországban meg napról-napra azt várták: mikor tör ki már a harc a dessaui és a torgaui szövetség között.

Így álltak a dolgok, mikor Ferdinánd a speieri birodalmi gyűlést (1526. jún. 25.) a császár helyett megnyitotta. Az evangélikus rendeket e zavart politikai viszonyok annyira felbátorították, hogy nyíltan az evangéliumi egyház híveinek vallották magukat. Mikor arról volt szó, hogy a Wormsban hozott határozatot, mely Luthert és híveit birodalmi átokkal sújtotta, érvényesítsék, ezt határozottan visszautasították. A vallásra vonatkozólag kimondották, hogy a jövő zsinatig minden rend úgy éljen a vallás dolgaiban, hogy a felelősséget Isten és a császár előtt elvállalhassa.

Károly császárnak külellenségeivel szemben nagy szüksége volt a protestánsok pénzére és zsoldosaira , s így a speieri nyilatkozatot hallgatólag elismerte, s az evangélium híveinek elnyomását alkalmasabb időkre halasztotta. Most hamarosan összegyűjtöttek mintegy 11.000 emberből álló, kalandra és zsákmányra leső sereget, s azt Olaszországba vezették. E sereg az olasz városokat egymás után elfoglalta, s mindenfelé rabolt és zsarolt. Rómát (1527. máj. 6.) bevette, feldúlta és kirabolta. A pápát, bíbornokokat kigúnyolták, s Luthert

42

kikiáltották pápának. Az Angyalvárba szorult pápa segélyére most egy francia hadsereg sietett, az angolok is megígérték, hogy segítik a franciákat. A császár seregei most egymás után veszítették el a csatákat. Erre Károly 1529-ben békét kötött a pápával, amelynek értelmében Kelemen császárrá koronázza Károlyt; Károly pedig kiirtja a "német eretnek"-eket.

Ily körülmények között nyílt meg a (második) speieri birodalmi gyűlés (1529). Luther birodalmi átok alatt volt. A fejedelmet Melanchton kísérte el a gyűlésre. Melanchton már kezdetben panaszkodik, mennyi megvetésnek, mennyi gyalázatnak van kitéve. A fejedelmek hajlandók volnának ugyan a békére, de a gyűlésben vannak közemberek is, ezek túlkiabálják a fejedelmeket. A katolikus többség keresztülvitte, hogy a speieri (első) gyűlés (1526.) határozatai, miután sok félreértésre szolgáltattak alkalmat, megszüntettessenek. E helyett azt határozták: "Akik eddig a wormsi ediktumhoz tartották magukat, ezután is mellette maradjanak, akik eddig az újításokkal éltek, élhetnek velük ezután is, de Jézus Krisztus igazi testének és vérének legnagyobb tiszteletre méltó szentsége ellen ne prédikáljanak, a mise olvasásában s hallgatásában senkit meg ne gátoljanak; a papokat javaikban és jogaikban ne háborgassák, a vitás tantételeket ne fejtegessék; Zwingli híveit s az újrakeresztelőket ne tűrjék meg." Erre az evangélikus rendek kijelentették: nem engedhetik meg, hogy lelkiismeretbeli dolgokban a többség leszavazza őket. Különben is ezek az ügyek nem a birodalmi gyűlés , hanem a közzsinat elé tartoznak. A katolikus többség ez ellenvetést nem vette figyelembe, hanem (ápr. 19-én)

43

kimondotta a birodalmi gyűlés határozatát. Az evangélikus rendek e végzés ellen ünnepélyesen tiltakoztak. Kijelentették, hogy az első speieri gyűlés végzéséhez ragaszkodnak. A császárnak minden egyéb dolgokban készek engedelmeskedni, de azokban, melyek az Istentiszteletre, az ember lelki üdvére és boldogságára tartoznak, csupán Istennek engedelmeskednek. Erről a tiltakozásáról ( protestatio ); melyet az evangélikus rendek aláírtak, nevezték el az evangéliumi vallás követőit protestánsoknak. A protestációt a gyűlés elhagyása előtt még fellebbezéssel (appellatio) egészítették ki. Fellebbezték pedig ügyüket egy szabad zsinathoz, a császárhoz, ezekhez a dolgokhoz értő részrehajlatlan keresztyén bíróhoz.

Melanchtont nem elégítette ki a protestánsok magatartása. Azt állította: minden másként történt volna, ha egyéb dolgokban engedékenyebbek lettek volna.

Talán már itt létrejő a protestáns rendek szövetsége, ha Melanchton és a többi tudósok nem azt vallják, hogy Isten igéjét nem szabad világi fegyverekkel védelmezni.

Később is (1530. márc.), mikor a választófejedelem aziránt kérdezte meg: szabad-e a császárnak ellentállani, ha igazságtalanul erőszakhoz folyamodik?

Melanchton nézete ez volt: az igazságtalanságot türelemmel kell viselni, és a felsőbbség ellen fegyvert fogni nem szabad; mert senki sem lehet bíró a maga ügyében. Aztán rámutatott a szomorú következményekre, amik ebből származhatnak, s mivel különösen Zwingli követői voltak azok, akik a császár ellen való szövetséget sürgették, Melanchton azt mondta erre: hiszen

44

maga Zwingli nyíltan a császár ellen izgatja a népet, s lelkészeik azt hirdetik: a pór-lázadás javára szolgált ügyüknek. Én azt hiszem - így folytatja tovább Melanchton - nem keresztyénies dolog egyik embernek a másikat szerencsétlenségbe sodorni. Krisztus maga sem akarta, hogy az apostoloknak, bár vele voltak, bármi bajuk essék. Ám bánjék a császár alattvalóival úgy, amint akar; ha rendezni akarja az egyházi ügyeket, hát rendezze. Akik az evangéliumot vallják, ha kell, inkább szenvedjenek meggyőződésükért, mintsem feljebbvalóik ellen felkeljenek.

Bár Zwingliékről így nyilatkozott, azért mégis ellene szegült annak, hogy az úrvacsorájáról való nézetüket kárhoztassák, mert úgymond, azokat, akiket ez az ügy érdekel, még nem hallgatták ki eléggé. Oecolampadiushoz írt levelében azonban elítélte azt a nézetet, mintha Krisztus teste és vére csak jelképileg lenne jelen az úrvacsorájában. Ezért ellenezte azt is, hogy Luther követői a strassburgiakkal vagy a zwingliánusokkal a császár és a katolikusok ellen szövetkezzenek.

Hesseni Fülöp szerette volna a Luther és Zwingli követői közötti szakadást kiegyenlíteni. 1529. október havában együttes tanácskozásra hívta meg a két fél híveit Marburgba. Melanchton is elment ide, de szereplése csak arra szorítkozott, hogy előzetesen beszélgetett az úrvacsora feletti tanról is Oecolampadiussal, de a nyilvános tárgyalásban a vitatkozást jó részben Lutherre bízta.

E tárgyalásokon való szótlanságát annál inkább megértjük, ha tudjuk, hogy ebben az évben családját

45

súlyos veszteségek érték. Júliusban meghalt édesanyja; augusztus 27-én pedig György nevű kedves fiacskája, ki két éves kora dacára máris szép reményekre jogosította az apát.

A politikai helyzet újra tisztulni kezdett. A császárnak a pápával kötött békéjét csakhamar követte a francia királlyal megkötött cambray-i béke , amelyben a francia király arra vállalkozott, hogy a császárt a törökök és az "eretnekek" ellen segíti. De dacára e békekötéseknek Károly mégis szorult helyzetben volt, mert a törökök mind-mind jobban előre nyomultak. Elhatározta tehát, hogy birodalmi gyűlést tart, egyrészt azért, hogy a török ellen segítséget nyerjen, másrészt pedig hogy a pápának tett ígéretéhez képest "az egyháztól elpártoltakat vagy visszatérítse, vagy ha ez nem sikerül, megbosszulja a gyalázatot, amelyet Krisztuson ejtettek."

János választófejedelem 1530 március 14-én tudatta a wittenbergi teológusokkal, hogy a császár a birodalmi gyűlést Ágostába összehívta. Meghagyta nekik, hagyjanak fel minden más munkával, és készítsék el az evangéliumi hit alaptanait, hogy ezeket a birodalmi gyűlésnek be lehessen mutatni. Aztán úgy intézzék ügyeiket, hogy vele elmehessenek a gyűlésre.

Luther, Melanchton, Jonas, Bugenhagen elkészülvén a kívánt munkálattal, Torgauban bemutatták a fejedelemnek. ( Torgaui cikkek ) Bugenhagen innen visszatért Wittenbergbe, a többiek pedig a fejedelem és udvari papja, Spalatin kíséretében Kóburgon át Ágostába indultak. Luthert Kóburgban hagyták, mert attól féltek, hogy hajlíthatatlansága folytán a békés kiegyenlítést lehetetlenné teszi.

46

Még a császár meg sem érkezett, a súrlódások már is megkezdődtek. A protestáns fejedelmek papok s teológusok kíséretében jöttek, s a papok szorgalmasan prédikáltak, s beszédeikben bizony sokszor olyan dolgokat is mondtak, ami az ellenkező nézetűeknek nemigen volt ínyükre. A császár bevonulása még csak elment valahogy, de már a következő napon az úrnapi körmenetről a császár határozott parancsa ellenére is elmaradtak a protestáns rendek, majd a pápa követe iránti szokásos tiszteletet tagadták meg. A császár nagyon megharagudott.

Melanchton nem volt megelégedve a torgaui cikkek szövegezésével, s már Kóburgban hozzáfogott átdolgozásukhoz. Alig érkeztek meg Ágostába, máris jelentette Luthernek, hogy az előszóval készen van. Ha lehet, maga viszi el, ha azonban a választófejedelem nem engedi eltávozni, elküldi valakitől. Ígéretét be is váltotta, éspedig rövid időn, mert május 2-án értek Ágostába, s május 11-én már küldte a munkálatot. Melanchton apológiának nevezte a nagy lelkiismeretességgel kidolgozott munkálatot, jóllehet meg volt győződve, hogy ez inkább vallástétel. A választó fejedelem maga is kérte Luthert: nézze át, s esetleg tegyen rajta javítást. Luther azt felelte vissza: "Nekem ez a munkálat a maga egészében tetszik; nem tudok rajta se javítani, se változtatni. Nem is illenék ez, mert én nem tudok oly szelíden és simán eljárni, mint Melanchton. A mi Urunk Jézus Krisztus segítsen, hogy e munkálat oly sok és üdvös gyümölcsöt teremjen, mint amennyit tőle remélünk, s amelyeket folyton kérünk."

Melanchton is azt hitte, hogy már szelídebben nem

47

lehet erről a dologról írni, de azért még azután is folyton javítgatott rajta. Május 23-án aláírták az ágostai hitvallást: János szász választófejedelem; György brandenburgi őrgróf, Ernő lüneburgi herceg; Hesseni Fülöp; Farkas anhalti fejedelem; Nürnberg és Reutlingen városok. Melanchton még az aláírás megtörténte után sem nyugodott, most is javított, változtatott rajta. Nem is gondolt arra, hogy olyanok is lehetnek, kik ezen esetleg megütköznek.

Melanchton emellett más dologgal is el volt foglalva, Hesseni Fülöp nagyon szerette volna, ha az ágostai hitvallást Zwingli hívei is aláírják. E részben a tárgyalások nem vezettek eredményre. A császár meg azt szerette volna, ha az üggyel gyorsan végezhetnének, s nyilvános vitatkozásba, hosszú beszédek tartásába ne bocsátkoznának. Megbízta tehát titkárát Valdes Alfonzt, hogy Melanchtonnal e részben érintkezzék. Itt sem vezettek eredményre a tárgyalások.

A protestáns rendek kivitték azt is, hogy hitvallásukat német nyelven olvashassák fel, de ennek a felolvasásnak nem a gyűlés tanácstermében, hanem a püspöki palota kápolnájában kellett történni. í530 június 25-én ez is megtörtént. A szász választófejedelem korlátnoka, Beyer oly hangosan olvasta fel, hogy a kápolnán kívül álló nép is meghallgatta. Erre aztán német és latin példányban benyújtották a császárnak. A császár parancsára Schweisz Sándor francia, Valdes Alfonz pedig olasz nyelvre fordította le az ágostai hitvallás (*) melyben a protestánsok azt mutatták ki, hogy nincs

48

szándékuk új vallást alapítani, hanem Jézus Krisztus eredeti tudományát akarják az emberi találmányoktól megtisztítani. Maga a munkálat egy előszóból és két részből áll. Az első részben vannak a hitcikkek, a második részben pedig az egyházi visszaéléseket fejtegetik. E fejtegetés azonban inkább a saját felfogásuk s eljárásuk védelmére, mint a visszaélések támadására szolgált.

Luther eközben hiába várt barátai tudósítására. Ágostából nem írt neki senki. Mikor már elunta a hosszú várakozást, azt mondotta: most már ne is írjanak, nem is akarok róluk semmit tudni; ha mégis írnak, levelüket felbontatlanul küldöm vissza.

Mikor Melanchton ezt hallotta, azonnal írt neki, s kérte őt, szándékáról mondjon le, haragját tegye félre; mert vigasztalására s tanácsára soha se volt nagyobb szükségük, mint éppen most. Gondolja meg, milyen veszélyes helyen vannak, ha eddig őt követték, ne fordítson most ő hátat követőinek, hogy így az evangélium ellenségei diadalt üljenek! (*) Nem a nagy boldogság, hanem a sok könnyhullatás okozza a késedelmes levélírást. .

Melanchton tartott tőle, hogy Luther beváltja fenyegetését, levelét nem is Luthernek, hanem Dietrich Vidnek küldötte, aki Lutherrel Kóburgban maradt. Őt kérte meg Melanchton, ha Luther nem akarja elolvasni, olvassa el Luther előtt, - még akarata ellenére is - e levelet.

Luther hamar megbékült, csak az bántotta, hogy Melanchton azt írta: "őt követték." Erre azt felelte Melanchtonnak, ha az az ügy nem a tiéd is, akkor én is

49

azt mondom: az enyém se; ha azonban a tied, akkor meg végezd magad!

Melanchton végezte is. Dolgozott az összes teológusok helyett, a sok munka, éjjelezés és a gond egészen lesoványította.

A protestáns fejedelmek azzal bízták meg a teológusokat, hogy próbálkozzanak meg Campeggi pápai követtel egyezkedni, talán az ügyet így békésen elintézhetik.

Melanchton, hogy a követet a protestánsok ügyének megnyerje, írt neki egy levelet, amelyben örömét fejezi ki afelett, hogy a római szentszék éppen őt szemelte ki a vallási ellentétek kiegyenlítésére, kiről tudva van, hogy bölcsességben és mérsékletben kevesen mérkőzhetnek meg vele. A protestánsok sem akarnak mást, mint a békét, s ennek létrehozása érdekében szívesen meghozzák a lehetséges áldozatokat. A békés megoldásnak és egyetértésnek nem fontos tanok, hanem csak szokások és külsőségek állanak útjában.

A pápai követnek volt gondja rá, hogy ez a levél titokban ne maradjon, vitték erre-arra; másolatát küldözgették a világ minden tája felé, s vele Melanchtonnak sok keserű órát szereztek. Egyik velencei tisztelője azt írta neki: soha nem tételezte volna fel Melanchtonról, hogy egy pápai követ előtt így megalázza magát, s a pápa előtt meghajoljon. Pedig ez a levél nem akart más lenni, mint udvariasság nyilvánulása; legjobban kitűnik abból, hogy az ágostai hitvalláshoz hű maradt akkor is, mikor Campeggivel állt szemben. Egy alkalommal azt kérdezte tőle a pápai követ: enged-e valamit az ágostai hitvallásból? Melanchton azt

50

felelte: mi nem engedhetünk, és az igazságot el nem hagyhatjuk; de Isten és a Krisztus nevében arra kérjük ellenfeleinket, bocsássanak meg nekünk, és ha lehet, ők engedjenek; engedjék meg, hogy amit lelkiismeretünk szerint el nem hagyhatunk, tovább is használhassuk. Campeggi erre azt felelte: az egyház nem engedhet. Különben Melanchton maga is csakhamar belátta, hogy a bíbornokkal nem mehet semmire, s tőle szép szónál egyebet nem kaphat.

A birodalmi gyűlés katolikus többsége a beadott hitvallással röviden akart végezni. A mérsékeltebbek pártja azonban keresztülvitte, hogy mielőtt a tárgyalásba belemennének, cáfolják meg a katolikus teológusok a beadott hitvallást. A cáfolatot ( Confutatio Confessionis Augustanae ) Faber János, Eck János, Wimpina Konrád, Cochlaeus augusztus 3-án olvasta fel a birodalmi gyűlésen. A császár ezzel az ügyet bevégzettnek akarta tekinteni; kijelentette, hogy a Confutatióban kifejtett nézeteket tekinti a reformok határának; a protestáns fejedelmektől elvárja, hogy ezen túlmenni nem fognak; mert ő, mint az egyház védője nem engedheti meg, hogy az egyház egységét felforgassák. Hesseni Fülöp a császár nyilatkozatát hallván, a császár ellenzése dacára eltávozott a gyűlésből.

A katolikus rendek ekkor azt határozták el, hogy az ágostai hitvallást és a Confutatiót próbálják meg a hozzáértő férfiak összeegyeztetni. Először 14, majd 6 tagból álló bizottságnak adták ki az ügyet. A 14 tagú bizottság tagjai voltak a katolikusok részéről: Stadion ágostai püspök, Henrik braunschweigi

51

herceg, Hagen kölni, és Vehus badeni kancellár; továbbá Eck, Wimpina és Cochlaeus . A protestánsokat képviselték: János Frigyes szász koronaherceg, György brandenburgi őrgróf; Brück szász választófejedelmi és Haller brandenburgi kancellár; Melanchton, Brenz és Schnepf.

A tárgyalásoknál Melanchton Eckkel állott szemben, s Melanchtont, gondosságát, aggodalmát, fáradságait, szorgalmát ellenség és jó barát egyaránt gyalázattal jutalmazta. Osiander azt írta Nürnbergbe: "Melanchton a sok munkától, éjjelezéstől és gondtól egészen kimerült. Vannak olyan percei, amidőn minden közelebbi ok nélkül szomorúság, sőt kétségbeesés fogja el. Ez igen aggaszt bennünket. Ilyen aggodalmai között beszél és ír olyan dolgokat, amik ügyeinket bajosan mozdítják elő. Vigyáznunk kell rá, hogy valami olyat ne tegyen, amit később valamennyien megbánhatnánk." Jonas meg azt írta Luthernek: Melanchton óvatosan, meggondolva halad előre, s minden lehetőt megtesz a béke érdekében. Titokban legyen mondva, a minap a püspöki hatalom felett összetűztünk. Járj utána a dolognak magad is, nehogy később megbánjuk, s önmagunkat vádoljuk.

Az egyezkedés alapjául az ágostai hitvallást fogadta el a bizottság. Melanchton előre látta, hogy a lényegben könnyen megegyeznek. Eck megtámadta ugyan azt az egy szót, hogy Isten előtt egyedül a hit által üdvözülünk, de a hit által való megigazoláshoz hozzájárult. Az ágostai hitvallás I. részében (21. cikk) megegyeztek. A II. résznél (az egyház visszaélései) Melanchton sokat engedett, elfogadta még a misét is.

52

Mégsem mehettek semmire, mert midőn mind a két pártnak jóformán léte főfeltételeiről kellett volna lemondani, a kiegyezés lehetetlenné vált. Mikor Melanchton oly ponthoz ért, amelyből nézete szerint már nem engedhetett: véleményéhez állhatatos maradt még akkor is, mikor az ellenfél fenyegetéshez fogott.

Az ellentábor hívei közül különösen Cochlaeus támadta meg, de ez nem fájt neki annyira, mint barátai rágalma. Ezek különösen azon ütköztek meg, hogy Melanchton még a misét is be akarja az evangélikus egyházba vinni, aztán a püspöki hatalmat továbbra is fenn akarja tartani. Ez utóbbi különösen a fejedelmek és a városok küldöttei előtt szült visszatetszést. Melanchton egyik barátja, Baumgartner így nyilatkozott: "Ha Melanchtont a római pápa bármily összeggel megvesztegette volna, nem tudna neki hasznosabb szolgálatot tenni, mint a milyent eljárásával tesz a pápa hatalmának visszaállítására", Luthernél egymást érték a Melanchtont vádoló levelek. A vádlók nem tudták, hogy Melanchton ez engedményeket Luther tudtával és beleegyezésével teszi. Luther maga vigasztalta barátját: "Ne gyötörd magadat azzal, hogy a mieink azzal a váddal lépnek fel sokat engedtél a pápistáknak."

Melanchton az alkudozások folyama alatt elkészítette a Confutatióra írt feleleteket (Apologia confessionis Augustanae). A fejedelmek ezt a császárnak át akarták nyújtani, de ez nem fogadta el.

A birodalmi gyűlés római kat. többsége Eck és a Confutatio álláspontjára helyezkedett, s megtiltotta tanaik terjesztését. Szept. 22-én kimondották a birodalmi vég-

53

zést, mely szerint a protestáns rendek a jövő év április 15-ig gondolkozási időt nyernek; ezen idő alatt új iratokat nem adnak ki, a gyónást és misézést nem akadályozzák meg, a püspökök eddigi jogait tiszteletben tartják. E határozat ellen az evangélikus rendek tiltakoztak, s anélkül, hogy bevárnák a további eseményeket, szeptember 23-án elhagyták Ágostát. A visszamaradt kat. rendek előtt a császár (november 19-én) kijelentette, hogy a katolikus vallást védeni fogja; az evangéliumi vallás híveire kimondott birodalmi átkot végrehajtja; fej- és jószágvesztéssel bünteti azokat, akik a protestáns valláshoz hívek maradnak.

Ezekben a szomorú napokban írta Luther gyönyörű énekét :

"Erős vár a mi Istenünk!"

A gyűlésről visszatérők Kóburgban találkoztak ismét Lutherrel, ki szívéből örült, hogy barátait ismét láthatja.

Melanchton munkájának azonban még most sem lett vége, még út közben is folyton dolgozott az ágostai hitvallás védelmének (Apologia confessionis) átdolgozásán. Mikor Altenburgban Spalatinhoz betértek, Luther az ebédnél vette ki barátja kezéből a tollat, s figyelmeztette arra, hogy Istent nemcsak a munkával, hanem az ünnepléssel és nyugalommal is dicsérhetjük.

A birodalmi gyűlés végzése folytán perbe fogták a protestánsokat a papi javak lefoglalása miatt. A császár ismételten felszólította őket, hagyják abba új hitüket, mert a birodalmi gyűlés végzéseit végrehajtja rajtuk.

54

Luther és Melanchton most is azt vallották a többi teológusokkal, hogy a császárt a vallási üldözések miatt nem kell megtámadni. Ami azonban az ügy polgári részét illeti, kérdezzék meg a protestáns rendek a jogászokat. De nem a támadásról volt itt a szó, hanem a jogos önvédelemről!

A protestáns rendek 1531 február havában azzal a kérelemmel fordultak Henrik angol és Ferenc francia királyhoz: ne engedjék meg, hogy a császár addig megtámadja őket, míg ügyüket valamely zsinat alaposan meg nem vizsgálja.

A jogtudósok azt mondották, hogy a rendeknek, nemcsak jogukban áll, de inkább kötelességük alattvalóikat minden erőszak ellen megvédelmezni. E véleményre támaszkodva 1531 március 29-én Schmalkaldenben szövetséget kötöttek egymással hat évre, nehogy a háború készületlenül találja őket. Kijelentették, hogy ha valamelyiket hitéért megtámadnák, a szövetség tagjai valamennyien segítségére lesznek. E szövetségbe a Zwingli nézetéhez hajló északi városokat is felvették.

Háborúra most még nem került a dolog, mert a török Ferdinándot nagyon szorongatta Magyarországon. Aztán Ferdinánd nagyon jól tudta, hogy a gazdag protestáns városok segélye nélkül nem mehet semmire. Ezért kötötték meg a schmalkaldeni szövetség tagjaival a nürnbergi vallásbékét (1532. július 23-án), amelyben mind a két fél megígérte, hogy egymás ellen támadólag addig nem lép fel, míg zsinat nem tartatik; a megindított pereket felfüggesztik. Ha a zsinat abban maradna, akkor a birodalmi gyűlés orvosolja a rendek sérelmeit. A protestáns rendek erre 80.000 főnyi sere-

55

get ajánlottak fel a török ellen. A török ekkor már Kőszeget ostromolta, de a birodalmi sereg közeledtének hírére elvonult e város alól. A birodalmi sereget most Zápolya ellen szerették volna a császáriak vezetni, de a német vezérek e kívánságra nem állottak rá.

Melanchton most már nyugodtan folytathatta legkedvesebb foglalkozását: az iskolában való tanítást. Csak az zavarta meg, midőn János választófejedelem meghalt (1532. aug. 18.) s tervei, megkezdett munkája bevégzését János Frigyes nevű fiára hagyta.

Mikor Melanchton az ágostai gyűlésre elindult, már akkor európai hírű tudós volt. Tizenkét évi wittenbergi tanársága alatt számos tanítványt bocsájtott ki az evangélium terjesztésére, tankönyveit sok iskolában használták, s a tudósok tisztelettel viseltettek iránta. Az ágostai gyűlés hírét s nevét csak nevelte. A fejedelmek és városok küldöttei látták, mennyi tudomány van ebben az igénytelen emberben. Szorgalma s bánásmódja s a tudományokban való jártassága még az ellentábor híveinek tiszteletét is megszerezte számára. Nagyon természetes tehát, ha ezt a tudós embert az ágostai gyűlés után sokan szerették volna országuknak megnyerni. Reményük is lehetett erre, mert látták, mily sok gyalázásnak, hogy ne mondjuk: üldözésnek van saját hitsorsosai részéről kitéve.

Már 1533-ban meghívást kapott Lengyelországba,

56

1534-ben pedig Francia- és Angolországba. Ulrik, a würtembergi herceg pedig a tübingai egyetem tanárául óhajtotta volna megnyerni.

Melanchton nagyon jól tudta, hogy a wittenbergi levegő nem tesz jót egészségének. Sokszor kényelmetlenül is érezte magát, de a választófejedelem családja iránti tisztelet és hála e kísértések között is arra bírta, hogy akaratát mindig a fejedel[e]mének rendelje alá.

A fejedelem attól tartott, ha Melanchton elmegy, követi őt a tanulók nagy része is, s már ez oknál fogva sem vált volna meg szívesen tőle. Mikor tehát a Tübingába való hívatásról értesült, írt Melanchtonnak. Úgy halljuk - úgymond - sőt magunk is észrevesszük, hogy vannak emberek, kik téged egyetemünkről más helyre óhajtanának elvinni. Hogy te a rábeszélésre nem hajoltál, az nekünk igen tetszik, s reményeljük, hogy jövőben is ellentállsz minden ilyen irányú kísértésnek, s egyetemünknél maradsz, s mint eddig úgy ezután is főiskolánk felvirágoztatásán munkálkodol, amennyire ezt megerőltetés nélkül teheted. Ha valamiben szükséget látsz: add tudtunkra; örülünk, ha kegyelmünket veled éreztethetjük.

Franciaországba különösen azért szerették volna Melanchtont elvinni, hogy a reformációt itt is diadalra juttassa. Bellay Vilmos, a király tanácsosa és kamarása írt neki ez ügyben. Melanchton e levélre összeállított nyolc tételt, amelyet, mint ő mondta, Franciaországban néhány tudós ember megbeszélhetne, s aztán ezen az alapon a reformációt békés úton keresztülvihetnék. Nem az a fődolog, hogy a régi szokásokat fel-

57

forgassák és a pápa felsőbb hatóságát lerázni törekedjenek.

A franciák már-már reménykedni kezdettek, ekkor azonban Sturm János strassburgi híres tanár a dolgot alapjában elrontotta. A tudós tanár a pápai hatalom, a mise, az átlényegülés stb. ellen gúnyiratokat adott ki ("Articles veritables"), s ezt Franciaország minden részében elterjesztették, s még a király hálószobájában is találtak belőle. I. Ferenc erre nagyon megharagudott. Azt hitte, hogy ez Luther követőinek a műve. Megkezdődtek az üldözések. 18 embert elítéltek, s embertelen kegyetlenséggel lassú tűzön (himbáló bitófán) megégettek. A királyi rendelet pedig nemcsak az "eretnekek"-re, hanem azoknak eltitkolóira is halálbüntetést szabott; aki mást feladott, lefoglalt birtokának negyedét kapta.

Melanchton e hírekre nagyon megijedt. 1535 április 22-én írt levelet a párizsi püspöknek, amelyben mély sajnálatát fejezi ki afelett, hogy olyan művelt és nagy országban, mint Franciaország, ilyenek megtörténhetnek.

Eközben a király haragja is csillapodott, különösen midőn Vorraeus de Fossa biztosította róla, hogy Luther híveinek az egész ügyben semmi része nincs. Majd elkezdte dicsérni Melanchton tudományát, feddhetetlen életét. A király most szerette volna Melanchtont látni, s a reformációról való nézetét tőle hallani.

Mikor Sturm erről értesült, kérve-kérte Melanchtont, tegye meg az utat a francia protestánsok érdekében is. Melanchton Sturmnak azt felelte: Ámbár az egyház javát legnagyobbra becsülöm, s érte áldozatra is kész vagyok, nagyon kételkedem én abban, hogy

58

Franciaországban az evangélium ügyében valamit tehetnénk.

Vorraeus megérkezett augusztus hónapban Wittenbergbe, s hozta a király levelét, melyben maga Ferenc arra kéri fel Melanchtont: menjen el Franciaországba, s az ő jelenlétében néhány tudóssal beszéljék meg, miként kellene és lehetne Franciaországban a vallási téren az egységet ismét helyreállítani? (Hogy Ferenc e törekvését megérthessük, tudnunk kell, hogy az ő nézete az volt, Franciaország csak úgy lesz boldog és erős, ha benne egy hit, egy törvény, egy király uralkodik. "Une foi, une loi, un roi.")

Melanchton e levéllel a választófejedelemhez fordult, s kérte: adjon neki két-három havi szabadságot. Luther maga is azon volt, hogy Melanchton a kért szabadság-időt megkapja. A választófejedelem azonban a távozásról hallani sem akart, mert attól félt, hogy Melanchton annyit talál engedni, hogy ez az ágostai hitvallással össze nem egyeztethető. Melanchton elszomorodva tért vissza a fejedelmi udvartól. Még egyszer írásban ismételte kérését. A fejedelem újra elutasította, s tudtára adta azt is: zokon veszi tőle, hogy a franciákkal az ő tudta és beleegyezése nélkül már ennyire belement a tárgyalásokba. Ez fájt Melanchtonnak. Bocsánatot kért Ferenc királytól s franciaországi barátaitól, s kijelentette, hogy ilyen viszonyok között nem jelenhetik meg közöttük. A választófejedelem is igyekezett eljárását a francia királynál kimenteni.

Az angolországi úttal is hasonlóképp járt. Már 1534-ben kétszer is hívták ide. 1535-ben VIII. Henrik követe azért jelent meg Wittenbergben, hogy megtudja:

59

mit tartanak a wittenbergi hittudósok a házassági elválásról? Ezen alkalommal Melanchton levelet írt VIII. Henrikhez, melyben a tudományok előmozdítása és a vallási harcok békés kiegyenlítésére hívja fel figyelmét. Ezután meg nem sokára neki ajánlotta fel "Loci communes" című munkájának új átdolgozását. A király igen szívélyes hangon írt levélben köszönte meg a figyelmet, s 200 aranyat küldött neki ajándékba. Szeptemberben már ismét Wittenbergben volt az angol király követe, éspedig azzal a kéréssel: engedtessék meg Melanchtonnak, hogy Angliába mehessen. A választófejedelem ezt sem engedte meg. Eleinte Melanchton ezen is bánkódott, de később, midőn látta, hogy a viszonyok mind Francia- mind pedig Angolországban másként alakultak, önnönmaga örült annak, hogy a fejedelem sem az egyik, sem a másik országba nem engedte elutazni.

A nürnbergi békében ígért zsinat és birodalmi‚ gyűlés egyre elmaradt. A pápa is meg a császár is vonakodott a megtartástól. Volt okuk rá! Kelemen pápa attól tartott, hogy a reformzsinat a pápai hatalmat megalázhatná. Károly császárnak meg egyéb gondja volt, mintsem a reformációval ráért volna foglalkozni.

A protestáns községek száma a csend és béke következtében folyton növekedett. Bugenhagen sorra járta a városokat, s a béke áldásai alatt megkezdődött a belső szervezkedés. Most már Luther és Zwingli követői azon voltak, hogy a köztük fennálló nézeteltérésekre vonatkozólag megegyezhessenek. Eddig különösen az úrvacsorájáról szóló tan választotta őket el egymástól.

60

Hesseni Fülöp még mindig azon volt, hogy a két ellentétes tábort kibékítse, annyival inkább el szerette volna érni e törekvését, mert a két párt hívei a schmalkaldi szövetségben együtt voltak. Zwingli követői közül az egyesülés szükségét különösen Bucer strassburgi lelkész érezte. Megkezdték tehát a tárgyalásokat. Bucer 1534 szeptember havában a maga és társai nevében kijelentette, hogy Krisztus az úrvacsorában valósággal jelen van. Melanchton e kijelentéssel megelégedett. Luther is kijelentette: ebbe belenyugszik, de csak úgy, ha Bucer úgy érti, amint a szentírásban áll: "Ez az én testem, ez az én vérem."

Melanchton már ez év decemberében Kasselbe utazott, hogy a kiegyezési tárgyalásokban részt vegyen. Luther itt azon álláspontot foglalta el: "Nézetünknek összege: a kenyérben valósággal Krisztus testét vesszük magunkhoz, s ami a kenyérrel történik, az valósággal Krisztus testével történik, s amit a kenyér vétele az emberben előidéz, azt Krisztus teste idézi elő." Ezzel meg Melanchton nem volt megelégedve. Mihelyt visszatért, azonnal írt Camerariusnak: "Az én véleményemet ne kérdezd, én másnak a küldöttje voltam; én sem hallgatom el a saját nézetemet, mihelyt hallom, mit szólnak a mieink. Melanchton elegendőnek tartotta, ha Bucerék elismerik, hogy Krisztus szellemileg jelen van a kenyérben, fölösleges afelett vitatkozni: jelen van-e lényegileg is; e nézetét a szent atyákból vett bizonyítékokkal igyekezett támogatni.

1536-ban az egyezkedést tovább folytatták, s az északi városok Wittenbergben elfogadták Luther nézetét még alakjára is. Csak az a kérdés maradt még

61

eldöntetlenül: élvezik-e a hitetlenek is valósággal Krisztus testét és vérét, vagy pedig ezek az úrvacsorájában csupán kenyeret esznek és bort isznak? Zwingli követői itt abban egyeztek meg, hogy a méltatlanok egyesülnek Krisztussal, de a hitetlenek nem. Ebbe Luther is beleegyezett. Így jött létre a wittenbergi egyesség (1536), amelynek örömére aztán a két párt hívei együtt éltek az úrvacsorájával.

Melanchton szívből örült, hogy e sok viszályt szülő kényes ügyet oly szépen kiegyenlíthették. De öröme nem volt tartós, mert Luther maga támadta meg ez egyességet, s az úrvacsora feletti tan még sok gondot okozott Melanchtonnak.

Ugyancsak ebben az évben (1536) augusztus 25-én elindult magánügyei rendezésére Melanchton szülőföldjére. Tübingában nagyon szerették volna, ha az egyetem tanárául megnyerhették volna. Maga Melanchton is szeretett volna ide költözni. A hercegnek magának is azt mondta: Camerarius barátja közelében nagyon szeretne lenni, csak azt nem tudja, miként szakítson azokkal, akikkel eddig együtt élt, együtt munkálkodott! Ha remélhetné, hogy a választó fejedelemtől egy vagy legalább fél évi szabadságot kaphatna, itt maradna szívesen, ez idő alatt esetleg Tübingában is kaphatnának alkalmas tanárt.

Visszautazásában a nürnbergiek igen szívesen fogadták. Éppen ekkor sok bajuk volt egymással az absolutio (*) miatt. Megkérdezték e tárgyban Melanchtont is. Innen írta tübingai barátainak: "Engem nagyon gyötörnek ezek a vallási viták, melyek az egyházat és az államot napról-napra több pártra osztják. Amennyire

(*) Valószínűleg a feloldozásról van szó [NF]

62

tehetem, visszavonulok e vitáktól, s helyettük az ifjúság oktatására fordítom figyelmemet, azon leszek, hogy az ifjú nemzedék ítélőtehetsége fejlődjék. Így azt hiszem, hogy a mérsékeltebb iránynak megnyerem, s ettől az érthetetlen vitatkozástól elidegenítem."

Alig írta le e sorokat, máris arról értesült, hogy magára is ilyen vitatkozás vár! Általános szokás volt a wittenbergi tanárok között, hogy semmit nem tanítottak, amit Melanchton át nem nézett, s a legtöbb tanár felolvasásait, alkalmi beszédeit egyenesen Melanchton készítette.

Az egyik tanár, Cruciger előadásában a következőket mondotta: Az újjászületés, az ember megigazulása Krisztus által történik, de emellett az embernek bűneit meg kell bánni, s magát Isten igéjével kell vigasztalni, hogy hitet nyerjen. Így tehát a megigazulásnak egyik elengedhetetlen feltétele a saját fáradozásunk.

Crucigernek ezt a tanítását Cordatus Konrád megtámadta. E támadásra Cruciger kijelentette: az egész felolvasás Melanchton munkája. Cordatus erre Melanchtont támadta meg, s azzal vádolta, hogy a hit mellett a jó cselekedeteket is szükségesnek tartja az üdvösségre.

Melanchton erre azt felelte: "Nem az első eset, amidőn másokat arra intek: a sértegetésekkel ne gondoljanak, az igazságtalanságot tűrjék el. Magam is elég gyaláztatást elviseltem már, s viselek még ma is. Nem perelek a perlőkkel; mert ha ezt tenném, az egyházban szakadásokat, visszavonásokat idézhetnék elő. Sokkal okosabb dolognak tartom, ha elleneinket tetteink-

63

kel győzzük meg, mintha szavainkkal cselekednők ezt," barátaihoz intézett levelében pedig kifejtette, hogy soha se volt szándékában mást tanítani, mint amit ők tanítanak. Bevallja, hogy a jó cselekedeteket amennyire lehet, mindig kiemeli tanításaiban, de ilyenkor kijelenti azt is, hogy ezzel még magával az örök életet és üdvösséget sem meg nem érdemelhetjük, sem el nem nyerhetjük. Ha azonban azt látná, hogy egyesek gyalázata megrabolja barátai bizalmától, s barátai között szakadást idézne elő, szívesen elmegy máshová, mert nem akar eddigi barátai között visszavonást támasztani. Cordatust az egyetem rektora, Jónás, arra intette, hagyja békében az egész ügyet. Cordatus nem nyugodott, fellebbezett a teológiai fakultáshoz, s ez ügyben felkereste az egyetem kancellárját, Brücköt is.

Alig múlt el ez a fergeteg, mely már a választó fejedelem figyelmét is magára vonta, s íme Melanchtonnak ismét mással gyűlt meg a baja.

Schenk Jakab, Henrik herceg freiburgi udvari lelkésze, Melanchton egykori tanítványa és pártfogoltja azt a kérdést intézte Melanchtonhoz és Jónáshoz: "Ha valaki zsarnoki hatalommal áll szemben, megengedhető-e, hogy az úrvacsorája egy szín alatt szolgáltassék ki?"

Jónás óvatos volt, s nem felett a kérdésre. Melanchton azonban semmi rosszat nem gyanítva azt felelte tanítványához intézett magán levelében: ha már másként nem lehet, akkor megengedheti az egy szín alatt való kiszolgáltatást is. Schenk e levelet arra használta fel, hogy Melanchton ellen vádolólag fellépjen.

A választó fejedelem most felhívta Jónást és Melanchtont: igazolják magukat!

64

Melanchtont ez a dolog elkeserítette. Keserűséggel írja egyik tanítványa, Dietrich Vid nürnbergi lelkésznek: "Látom, hogy nekem már itt tovább nem lehet maradásom; elmegyek innen. Ugyan mit is keresnék tovább itt, mikor az egyik nyíltan, a másik orvul támad meg?"

Egyik beszédében aztán, melyet egy doktorrá avatás alkalmával ez idő tájban tartott, igen erős célzást tett Schenkre. (Azt hitte, Schenk is megérkezik ez alkalomra!) Beszédje tárgyául a kakukk hálátlanságát választotta. Az alkalmazásban a következőket mondotta: A hű tanítónak igen sok harcot kell a tudományért magáért küzdeni, sok veszélyt s nehézséget kell legyőzni. Ez nem elég, hanem miként a dajkák a gyermekekről, úgy gondoskodnak a jó tanítók tanítványaikról. És mégis nagyon gyakran megtörténik, hogy egyesek, akiket tanítóik gondos ápolással a tudományokban nagyra neveltek, elfeledik a jótéteményeket, és még gyalázattal, rágalommal illetik tanítóikat."

E beszéddel azonban az ügynek nem lett vége. A választófejedelem megbízta az egyetem kancellárját, Brücköt, beszéljen e tárgyban Melanchtonnal.

Luther maga is azt mondta a kancellárnak: Nem tudja, miként is vélekedik az úrvacsorájáról Melanchton, amelyet már amúgy is rég nem vett magához. Mikor Kasselből visszatért, olyanformán értette, mintha Zwingli nézetéhez hajlanék. Megígérte, hogy e tárgyban beszél vele, s ha megmarad nézete mellett, akkor bármennyire sajnálja a mély tudományú férfiút, de mégis történjék, aminek történnie kell.

Melanchtont nagyon nyugtalanították e titkos tár-

65

gyalások. Azt szerette volna, ha nyíltan vonnák számadásra. Egy napra már ki is tűzték a tanácskozásokat, Luther azonban ekkor megbetegedett, s az ügyet elhalasztották. Időközben Schenk hitelét és tekintélyét eljátszotta, s később Luther maga vetette szemére: milyen hálátlanságot követett el tanítója és pártfogója iránt.

Alig csendesült el ez a vita, akkor meg valaki Lemnius Simon álnév alatt gúnyverseket nyomatott ki. Ezekben a wittenbergieket sőt még a fejedelmi személyeket is erősen ostorozta. Melanchton is kikapta a maga részét. Ez még nem lett volna a legnagyobb baj! Akadtak egyesek, kik azt híresztelték, hogy Melanchton már kéziratban látta a verseket, s mint ez idő szerinti rektor, kötelességét elmulasztotta, mikor a versek kinyomatását meg nem akadályozta. - Melanchton ugyan teljesen bebizonyította ártatlanságát, de azért mégis sokat bosszankodott, s ha ekkor az egyetemnek nem ő lett volna a rektora: otthagyja Wittenberget.

Károly császár nem jó szemmel nézte az evangéliumi hitnek folytonos terjedését és szilárdulását. Legjobban szerette volna, ha a protestánsok és katolikusok az ő befolyása folytán egy zsinaton kibékülnek. A pápa azonban a zsinattartástól irtózott. Károly most elhatározta, hogy a protestánsokat fegyverrel kényszeríti a róm. kat. valláshoz való csatlakozásra. Tervét

66

Held nevű kancellárja alaposan elrontotta. Amidőn a katolikus fejedelmeket egyesítette a nürnbergi szövetségben (1538). A schmalkaldeni szövetség tagjai csakhamar észrevették, hogy a kat. fejedelmek szövetségének éle a protestánsok ellen irányul. Tudtára adták a császárnak, hogy ily körülmények közt nem hajlandók őt sem a franciák, sem pedig a törökök ellen támogatni.

Károly császár a protestánsok felszólalására azt mondta: neki semmi köze nincs Held cselekedeteihez; hogy ezt bebizonyítsa, elbocsátotta Heldet, aki terveit megzavarta. Most aztán ismét a békés kiegyenlítésen törte a fejét. Erre az időket annyival alkalmasabbnak látta, mert III. Pál pápa körül olyan bíbornokok voltak, akik az egyház reformálását maguk is sürgették.

Midőn a protestáns rendek látták, hogy a pápa komolyan kezd a reformzsinat eszméjével foglalkozni, felszólították teológusaikat: állítsák össze azokat a feltételeket, amelyek mellett az egyesülés lehetséges.

E feltételeket Luther az úgynevezett schmalkaldeni cikkekben foglalta össze. Míg Melanchton az ágostai hitvallásban a katolikus valláshoz a végső határig igyekezett közeledni, addig Luther a schmalkaldeni cikkekben különösen a protestáns és katolikus vallás közötti különbségeket s ellentéteket emelte ki. Melanchton e cikkeket azzal a megjegyzéssel írta alá, hogy ha a pápa az evangéliumot bevenné, akkor a keresztyénség békéjéért meg lehetne engedni, hogy a pápa a püspökök és a papok felett emberi jogból folyó hatalmat gyakorolhasson.

Mikor a schmalkaldeni cikkeket a teológusok aláírták, az a kérdés merült fel: részt vegyenek-e a

67

protestánsok a pápa által összehívott zsinaton? Melanchton a tárgyhoz jóformán hozzá sem szólt. A többség nézete az volt, hogy e zsinaton a protestánsok nem vehetnek részt, s felkérik a császárt, hogy valamely német városban hívjon össze nemzeti zsinatot. Most Melanchtont bízták meg, írja meg e végzés igazolását. Ekkor írta Melanchton: "a pápa főnökségéről és hatalmáról, s a püspökök törvényhatóságáról" c. munkáját. Ezt a jelenlevő teológusok is aláírták.

Mikor Schmalkaldenből Wittenbergbe visszatért, panaszkodott amiatt, mennyire elvonják e gyűlésre való járások élete céljától: az ifjúság tanításától. - El is vonták továbbra is, mert még csak most következett a gyűlések és tanácskozások korszaka, amelyeken Melanchtonra igen nagy munka várt.

1538 április elején Braunschweigben találjuk, ahol azokat a feltételeket állították össze, amelyek mellett a dán király belépett a schmalkaldeni szövetségbe.

Alig érkezett vissza Wittenbergbe, már ismét a brandenburgi fejedelem, III. Joachim hívta udvarához. Melanchton vonakodott, de barátai kényszerítették az elmenetelre. Fáradozásának az az eredménye lett, hogy a fejedelem az úrvacsoráját Spandauban a püspök kezéből két szín alatt vette fel; de azért nem csatlakozott teljesen a protestánsokhoz, mert a szertartásokat és a püspöki hatalmat továbbra is meghagyta.

A következő (1539) év elején Lipcsébe ment, hogy Henrik herceg küldötteivel a kibékülés iránt tanácskozzék. Henrik nem annyira elvből, mint Hesseni Fülöp iránti személyes gyűlöletből volt ellene a reformációnak.

Melanchtonnak e kísérlete nem sikerült. Majd a Majna

68

melléki Frankfurtba ment. A fejedelmek tanácskozásai itt azért nem vezettek eredményre, mert a katolikus fejedelmek a 18 hónapi fegyverszünetbe csak úgy akartak beleegyezni, ha ez idő alatt a protestánsok a schmalkaldeni szövetségbe senkit nem vesznek fel. Ebbe a protestánsok nem egyezhettek bele, mert ez más szóval azt jelentette, hogy a protestáns vallást egy fejedelem se vehesse fel. A sok herce-hurca vége az lett, hogy a nürnbergi békét újra megerősítették. Ezek után megfordult még Lipcsében, majd Berlinben is.

1540. febr. 18-án a schmalkaldi gyűlésre utazott. Alig tért haza, már is Torgauba kellett mennie, hogy a Speierben tartandó gyűlésre, - melyet a császár azért hívott egybe (1540. jún.), hogy a vallási ellentéteket kiegyenlítsék - mondom, e gyűlésre a kiegyezés ügyében véleményt adjon.

A gyűlést azonban nem Speierben tartották meg, mert itt valami ragályos betegség ütött ki; hanem áttették Hagenauba (Elzász). Melanchtonnak ide is el kellett mennie. Már mielőtt elindult volna, folyton rosszakat álmodott, s az álmokból azt magyarázta ki: Hagenauból nem tér vissza életben. Elutazása előtt végrendeletét átadta Crucigernek. Mikor Weimarba érkeztek, azt hallották: nem bizonyos, megtartják-e a hagenaui gyűlést. Melanchton Weimarban nagyon megbetegedett, s már maga és környezete is azt hitte, belehal.

A választófejedelem írt Luthernek: jöjjön azonnal barátjához. Luther pihenőt nem tartva, éjjel és nappal egyaránt utazva, Crucigerrel és Melanchton fiával megérkezett Weimarba.

69

A baráti környezet, a vigasztalás jólesett Melanchtonnak, s napról-napra jobban érezte magát. Csak arra kérte Luthert, hagyja békében, most van a legjobb úton, ennél jobb nem történhetnék vele. Luther erre azt felelte: "Szó se legyen erről, Fülöp - Neked még szolgálnod kell a mi Urunk Istenünknek!" Melanchton később is sokszor mondta, ha Luther nem lett volna oldala mellett, akkor ebben a betegségben bizonyosan meghalt volna.

A hagenaui értekezlet is elmaradt, most a császár ismét Wormsba hívta őket, hogy az ellentéteket itt egyenlítsék ki. Melanchton már 1540 október havában ide indult, s részt is vett az 1540 nov. 25-től 1541. jan. 19-ig tartó tanácskozáson.

Sok időbe került itt, míg a formaságokon túlestek. Granvella császári meghatalmazott röviden szeretett volna az egész üggyel végezni. Nem szerette volna a sok vitát, hiszen amint mondta, nem a lényeges dolgok, hanem csupán a szavak között van eltérés.

Melanchton erre kifejtette, hogy egyik pártra nézve sem megtisztelő, amit a császári biztos mond. Ha nem a lényegben, hanem csak a szavakban van az eltérés: miért üldözik a katolikusok a protestánsokat? Nem válik dicsőségére a katolikusoknak, ha ezt csupán a szavakért teszik. A protestánsoknak is gonosztevőknek kellene lenniök, ha pusztán a szavakért akarnák felzavarni az egyház békéjét! Nem a szavak és a helyes kifejezésről van itt szó, hanem Istennek helyes és valódi tiszteletéről. A protestánsok nézete az, hogy csak egy igaz vallás van, s a vallás

70

Isten igéjében maradt reánk. Ebben a próféták, apostolok és a szent atyák is megegyeznek. Ez a vallás Krisztus közönséges (katolikus) anyaszentegyháza. Ebben az igaz vallásban egyedül Krisztus uralkodik, meghallgatja s örök élettel megajándékozza azokat, akik hozzá folyamodnak.

A sok vitatkozásnak eredménye az lőn, hogy kimondották, miszerint dr. Eck és Melanchton a jelenlevők előtt vitatkozzanak egymással.

Január 14-én elkezdték a vitatkozást. Egyik jelenlevő azt írta róla: Hihetetlen, mily figyelemmel és csudálkozással hallgatja mindenki Melanchtont, mert az világos és áttekinthető beszédével minden homályosabb részt megmagyaráz, s kellemes hangja mély nyomokat hagy a szívekben! Dr. Eck azonban még mindig a régi, kiabál, s mellette színészkedő modorosságával a jobb lelkeket elfordítja magától.

Itt történt az is, hogy mikor dr. Eck egy elmés bizonyítékával Melanchtont meglepte, Melanchton erre azt mondta: "Erre holnap válaszolok." Eck diadal-érzetében felugrott, s azt kiáltotta oda neki: "Nem válik dicsőségedre, ha azonnal nem tudsz felelni!" Erre Melanchton így felelt: "Kedves doktor úr! Én ebben az ügyben sem a saját dicsőségemet, hanem az igazságot keresem. Holnap, ha Istennek is úgy tetszik, felelek."

Négy napig tartott már a vita, s még az ágostai hitvallás második tételét, az eredendő bűnt sem végezték be, midőn Morone pápai követ beavatkozása a vitának véget vetett. Granvella - a császár parancsára - feloszlatta az egész gyűlést, s meghagyta, hogy a

71

birodalmi gyűléssel egyidejűleg Regensburgban gyűljenek össze.

Melanchton nem várt semmi jót a gyűléstől. 1541 január végén ért haza, és már március 14-én újra indult Regensburgba. Hogy nem szívesen ment, azt elgondolhatjuk! Luther maga is arra kérte a választó fejedelmet: engedje meg, hogy Melanchton Wittenbergben maradhasson; de a fejedelem ebbe nem egyezett bele.

Útközben szerencsétlenül járt. Kocsijuk a bajor határon feldűlt, s kezét úgy megsértette, hogy sokáig még levelet se tudott írni.

A birodalmi gyűlés április 5-én megnyílt. A császári javaslat sürgette a keresztyén egység és béke helyreállítását. A kiegyenlítés létesítésére vegyes bizottságot küldtek ki, amelynek tagjait ( kat. részről: Eck, Gropper János kölni kánonok és Pflug Gyula; a protestánsok részéről: Melanchton, Bucer, Pistorius János niddai pap) a császár maga nevezte ki. Elnökök lettek Granvella és Frigyes pfalzi gróf, a pápát Contarini bíbornok és pápai követ képviselte. A császár magához hívatta a bizottság tagjait, s kijelentette előttük, miszerint nagyon örülne, ha a békés egyetértés létrejöhetne.

A tárgyalások alapjául elfogadták azt a munkálatot, amit a császár megbízásából Gropper, Bucer és Veltwick készítettek.

Április 28-án kezdték meg a tanácskozást. Melanchton kijelentette: inkább meghal, mintsem valamibe beleegyezzék, ami az evangéliummal ellenkezik. A legtöbb munkát maga végezte. Kora reggel neki-

72

ült a munkának s gyertyavilágnál dolgozott. Nem kímélt sem időt, sem fáradságot, csak hogy a kibékülésnek szolgálatot tehessen. Négy pontra: az ember eredeti állapotára, az eredendő bűnre, a szabad akaratra és megigazulásra nézve sokkal közelebb jöttek egymáshoz, mint előbb bármikor. A pápa is meghallotta ezt s követe engedékenységében árulást gyanított, Luther meg azt hitte, hogy az egész csupán csel, amellyel a protestánsokat akarják tőrbe ejteni. A választófejedelem meg attól félt, hogy Melanchton a kiegyezés kedvéért nagyon sokat talált engedni. Szóval a bizalmatlanság általános lőn. E négy ponton túl azonban semmiképp nem tudtak megegyezni, mert a protestánsok a zsinatok tekintélyét nem akarták elismerni, s az úrvacsoránál a katolikus tanhoz nem akartak csatlakozni. - Most meg a császár azt hitte, hogy Melanchton azért nem enged, mert Luther áll a háta mögött. Követet is küldtek, a császár beleegyezésével, Lutherhez. Ez kijelentette, hogy barátaival teljesen egy nézeten van. Várva-várja a pillanatot, amidőn barátai az amúgy is hasztalan tanácskozásokról visszatérnek.

A császár azt óhajtotta, hogy amely pontokra nézve megegyeztek, azt mind a két fél tartsa meg, a többire nézve pedig viseltessenek egymás iránt türelemmel. A kat. többség azonban ebbe nem egyezett bele, hanem azt kívánta, hogy az eddigi állapot továbbra is fenntartassék. Ily körülmények közt jött létre a regensburgi végzés (interim, 1541. júl. 29.) melyben kimondták, hogy a vallásügy rendezését a köz- vagy nemzeti zsinatra halasztják, egyebekben. pedig a nürnbergi békét újólag megerősítik.

73

A császár bármennyire mutatta kibékülési szándékát, mégsem volt őszinte. Ezt leginkább bizonyítja az, hogy amely napon kihirdette a birodalmi végzést, ugyanazon a napon belépett a nürnbergi szent szövetségbe is.

Melanchton a gyűlés berekesztése után sietve indult Wittenbergbe, és augusztus 5-én meg is érkezett.

Mivel Melanchtont ez a sok gyűlésezés, erre-arra való megbízatás nagyon elvonta a tanítástól, ezért helyettesítésére egy görög nyelvtanárt alkalmaztak. Mikor visszatért, Luther azt akarta, pihenje ki magát, aztán ne is tanítson annyi órában, mint eddig. Melanchton nem engedett. Görög nyelvi óráit ismét megkezdette; mert nem akart az egyetemnek és a választó fejedelemnek újabb kiadásokat okozni.

Néha azonban maga is megsokallta a munkát. 1543. január 29-én írja Myconiusnak: "Annyira el vagyok munkával halmozva, hogy gyakran arra a gondolatra jövök: megszököm. Ha korom s a működésemhez kötött várakozás tudata vissza nem tartana, valahol, valami elrejtett zugban vonnám meg magamat."

Ez idő tájban történt az is, hogy a naumburgi káptalan Pflug Gyulát választotta meg püspöknek. (1541) A választófejedelem ebbe nem akart belenyugodni. Melanchtont ez annál kellemetlenebbül érintette, mert Pfluggal a regensburgi tanácskozáson együttműködött, s itt a tudományos és szelíd lelkű ellenfelet tisztelni, becsülni és szeretni tanulta. Aztán meg a püspöki székbe ültetett Amsdorf Miklós magdeburgi szuperintendens személyes ellensége is volt Melanchtonnak.

74

Eközben a reformáció egyre terjedt. Wied Hermann kölni érsek és választófejedelem Luther bibliafordításainak tanulmányozása közben arra a gondolatra jött, hogy országát reformálni fogja. Kilépett tehát a katolikus egyházból, s a káptalan ellenzése dacára, a protestáns hit behozatalán fáradozott. Többször kérte már Melanchtont, jelenjék meg náluk; de ez okulva az eddigi tapasztalatokon, nem is kérte a választó fejedelemtől a szabadságot. Mikor azonban 1543 április 8-én a kölni érsek követe, Medmann Péter Wittenbergben megjelent, nem halaszthatta tovább. Jelentést tett róla a fejedelemnek. A választófejedelem tekintettel a szent ügyre, 6-7 heti szabadságot engedett neki.

Melanchton április 17-én indult el, s május 4-én érkezett meg Bonnba.

Barátaihoz írt leveleiben egyre panaszkodik: ember el sem képzelheti azt, mekkora tudatlanságban szenved a papság, s milyen vak a nép. Az istentisztelet puszta képimádás. Nem lehet Németországban több olyan hely, hol ostobább s pogányabb babonaság uralkodhatnék, mint itt.

Bucer elkészítette a tervezetet. Melanchton átnézte s jóváhagyta. Nem gyökeres reformról volt itt szó, hanem a legdurvább visszaélések megszüntetéséről. Az érsekség megmaradt egyházi fejedelemségnek, de evangéliumi színezetet nyert. Néhány hasznos szerzetesrend meghagyatott, a káptalan jogai biztosíttattak, az isteni tisztelet egyszerűbbé tétetett. Melanchton a békés megoldásnak ezt az útját nem először választotta már.

Mikor Melanchton Luthernek a megoldás módját

75

elmondotta, ez teljesen meg volt elégedve barátja eljárásával. A szervezetet az érsek, a káptalan, a város elfogadták, csupán a dominikánusok szegültek ellene. A tárgyalások sokáig elhúzódtak, s Melanchton csak augusztus 15-én érkezhetett vissza Wittenbergbe.

A kölni reformáció azonban sok bajt és álmatlan éjszakát okozott Melanchtonnak. Ismét az úrvacsora feletti tan szolgáltatta a félreértésre az alkalmat. Bucer a kölni egyházi szervezetben ezt nagyon kétértelműleg fogalmazta: az úrvacsorája - szerinte Krisztus testével és vérével való közösség, amelyek nekünk a kenyér és borban valójában adatnak.

Melanchton, amint Bucer egész munkáját, úgy e részét is helyeselte. - Maga Melanchton mind jobban-jobban kezdett a zwigliánusok nézete felé hajolni. A szent atyák tanulmányozása arról győzte meg, hogy ezek is gyakran jelképes dolognak veszik a Krisztus testét és vérét.

Dietrich Vid tanítványához írt levelében írja: A régi időkben egészen másként beszéltek ez ügyben, mint újabban. Niceai György, (*) pl. a kenyeret és bort egyszerűen Krisztus teste és vére jelképének mondja."

Melanchton azonban így csak legmeghittebb emberei előtt beszélt, és csakis akkor, amidőn ezek rokon-gondolkozása ismeretes volt előtte.

Mikor az eperjesi gyülekezet lelkésze, ki előbb Wittenbergben tanult, 1544. április 25-én kelt levelében Luthernek elmondta az úrvacsoráról való nézetét, s azt állította, hogy ezt Wittenbergben tanulta, Luther azt írta neki vissza: Lehetetlen, hogy ezt Wittenbergben hallotta volna!

76

Mikor azonban a kölni egyház szervezetét megkapta, s az úrvacsorájáról való tant olvasta, félre dobta a könyvet s nem is olvasta el, s az eperjesi pap levele jutott eszébe.

Luther ugyan egyedül Bucerre haragudott a kölni cikkekért, de Melanchton azt hitte, hogy a harag rá is vonatkozik. Sokat is epekedett rajta. Már-már arra gondolt, hogy Wittenberget otthagyja. Szeptember 8-án írja egyik barátjának: "Nemsokára arról értesülsz, hogy engemet innen, mint valamikor Arisztidészt Athénből, száműznek."

Aggodalma alap nélküli volt A két jó barát nem vált meg egymástól. A félreértés nemsokára kiderült. Fülöp őrgróf is hallott az egyenetlenségről s e tárgyban az egyetem kancellárját kérdezte meg, s az jelentette neki, hogy Luther és Melanchton között semmi sem történt s most is oly jó barátok, mint előbb voltak.

Míg ezek Németországban történtek, addig III. Pál pápa látva azt, hogy a regensburgi birodalmi gyűlésen milyen engedményekre voltak hajlandók a saját emberei, tartott attól, hogy az egyházi ügyben nemzeti zsinat intézkedik. Végre valahára kiírta a zsinatot Tridentbe.

A császár most azt kívánta, hogy a protestánsok jelenjenek meg a zsinaton, s határozatait magukra is kötelezőnek ismerjék el.

Majd meg az a hír terjedt el, hogy a császár Wormsban birodalmi gyűlést szándékozik tartani. A választófejedelem fel is hívta a teológusokat, legyenek rajta, hogy a gyűlés készületlenül ne találja.

77

Melanchton megírta "Wittenbergi reformáció" című munkáját, amelyben a tant az ágostai hitvallás szelleméhen fejtette ki, az egyház szervezetére vonatkozólag azonban, különösen a püspöki hatalom tekintetében elment a legvégső határig, amelyen túl a protestáns vallás alapját veszély fenyegette volna. A többiek ezt az iratot aláírták.

A wormsi gyűlés meg is tartatott, (1545 márc. 24.-aug. 4.) hanem a "Wittenbergi reformáció"-t sem a császárnak, sem a rendeknek át nem nyújtották. A császár a vallásügyet a tridenti zsinatra utasította. Erre a protestánsok kijelentették, hogy a pápa főhatósága alatt álló zsinatot nem tekinthetik pártatlan bíróságnak, azon meg nem jelenhetnek, végzéseit magukra kötelezőknek el nem ismerhetik. Volt ugyanis ezután még egy vallási értekezlet Regensburgban (1546 jan.), de ezt a császár csak azért hívatta egybe, hogy a kibékülés meghiúsulásának vádját a protestánsokra róhassa.

Oly tételeket szabott a protestáns tudósok elé, amikre ezek bele nem nyugodhattak. Már a wormsi birodalmi gyűlésen eltökélt szándéka volt, hogy rég táplált tervét valósítja meg, s a protestánsokat fegyverre] irtja ki. E szándéka keresztülvitelét kora is siettette, mert azt hitte, hogy a protestáns fejedelmek többsége egy új császárválasztás esetén nem adja szavazatát a Habsburg család tagjára.

Most megkezdődtek a protestánsok üldözései. Hermann kölni érseket perbe fogták; a protestáns papokat börtönre vetették s megégették. S hogy a császár teljes erejét a protestánsok ellen használhassa fel, egészen ártatlanul kibékült kül-ellenségeivel: a francia király-

78

lyal (crespy-i béke 1544 szept.) és a török császárral, (1545 nov.); a pápával pedig alkudozásba bocsájtkozott, aki az "eretnekek" kiirtására pénzt is bocsájtott rendelkezésére.

A hazafiak s köztük Luther is, aggodalommal tekintettek a közelgő háborúra. E sötét jövő elszomorítá a nagy reformátor lelkét, s buzgón kérte a jó Istent, ne engedje meg, hogy a keserű poharat ki kelljen ürítenie. És Isten meg is hallgatá a buzgó könyörgést, 1546. febr. 18-án Eislebenben magához szólította buzgó szolgáját.

Melanchtont a hű barát halála nagyon megrendítette. Mikor a leverő hírről értesült azt mondta hallgatóinak: "Nem tudom, képes leszek-e fájdalmamban az előadásokat folytatni," - s február 22-én tartotta meg feledhetetlen barátja felett a wittenbergi vártemplomban az eszmékben gazdag latin emlékbeszédet.

Melanchtonnak eddig különösen hittudományi és reformátori működését vettük figyelembe. Számos nyilatkozatából azonban már is észrevehettük, hogy fő eleme az iskola volt.

Tudományának híre bejárta Európát, előadásainak hallgatására távol országokból özönlött az ifjúság. Görögnyelv-tanítónak hívták meg eredetileg, s ő előadásokat tartott az ó- és újtestamentomi szentírás magyarázatából, római és görög remekírókból; tanított etikát,

79

dialektikát, fizikát, matematikát. Művei mutatják, mily alaposan értette mindezeket a dolgokat. Magas fokú műveltségével, világos előadásával s a tudományokban való jártasságával kiérdemelte a "Praeceptor Germaniae" ("Németország tanítója") megtisztelő címet, amellyel korában senki se dicsekedhetett. És e címet meg is érdemelte; mert ha nagy volt mint reformátor, még nagyobb volt mint tanító, s az egyház és iskola egyaránt kegyelettel időzik emlékénél.

Azt már láttuk, miként népesedett be a reformáció hírére a wittenbergi egyetem. Voltak itt németek, franciák, angolok, magyarok, lengyelek, dánok, olaszok, görögök; kik valamennyien csodálattal teljes tisztelettel ragaszkodtak mesterükhöz - Melanchtonhoz. Tanítványai közül sokan híres emberekké lettek.

A magyar ifjakat különösen szerette, mikor azt látta, hogy a német nyelvet nem értik, s az isteni tiszteletre nem mehetnek, számukra külön ifjúsági isteni tiszteletet tartott (lásd alább). A magyar reformátorok között alig akadunk egyre, ki Melanchton tanítványa ne lett volna. Erdősi János, Dévai Bíró Mátyás, Stöckel Lénárd a legjobb barátai közé tartoztak. Valamennyien szerették őt élete végéig, tanításai feledhetetlenek és szentek voltak előttük.

E szeretetet meg is érdemelte; nemcsak azért, mert kitűnő tanító volt, hanem azért is, mert közte és tanítványai között a lehető legszívélyesebb viszony uralkodott. Egyetlen alkalmat el nem mulasztott, hogy tanítványain tőle telhetőleg ne segítsen. Felkeresték őt lakásán. Az egyik ajánló-levelet kért valamely hatalmas emberhez, másik azért kereste fel: javítsa ki sajtó alá

80

készített munkáját; a harmadik magánügyében kért tőle tanácsot; a negyedik elpanaszolta ügyét s baját; az ötödik ... de minek is folytassam, elég az hozzá: valamennyien tudták, hogy Melanchton atyai barátjuk, ki egyiktől sem tagad meg semmit. Maga mondta egyik beszédében: "Mindenkit biztosíthatok arról, hogy tanítványaim iránt atyai szeretettel viseltetem. Igaz részvéttel osztozom mindenik sorsában, valahányszor csak arról értesülök, hogy egyiket vagy másikat baj s szerencsétlenség érte."

Vannak, kik Melanchtont félénknek, bátortalannak sőt gyávának is mondják. Ez azonban koránt sem vonatkozhatik a tanárra. Amilyen szelíd volt munkáiban és társalgásában, éppoly hamar haragra lobbant, ha tanítványai a kellő kifejezéseket nem találták el. Tanítványai ismerték természetét, s jól tudták, hogy amily hamar felhevül, éppoly hamar meg is békül. Féltek is tőle, de csak úgy, mint a gyermek a szerető és szeretett atyától. Ha azt hallotta, hogy a tanulók mámoros fővel, nagy lármát csapva mennek haza; kiment hozzájuk. Aztán szokása szerint jól megpirongatta őket. Ilyenkor a tanulók egy része elszaladt, a másik rész pedig könnyezve kért a szeretett tanártól bocsánatot.

Mikor barátai arra intették, nem jó ám az ilyen mámoros csapattal összetűzni, Melanchton azt felelte nekik: "Ha a magyarok olyan könnyen elbánnának a törökkel, mint én e tanulókkal, akkor Európának nem kellene semmitől se rettegnie!" Egyszer azonban mégis majdnem megjárta. Mikor a tanulók lármáját hallotta, szokása szerint kiment hozzájuk, szolgája kíséretében. Felszólította őket, menjenek csendben haza! Valameny-

81

nyien engedelmeskedtek; csak egy, különben nagyon is szelíd és jámbor lengyel ifjú szegült ellene. Megtámadta Melanchtont és szolgáját, s kicsi híja, hogy meg nem sebesítette. A dolog feltűnést okozott, - a lengyel nemest 8 évre kitiltották az egyetemről. Egyesek garázdálkodásai azonban az ifjúság iránti szeretetét nem rendítették meg.

A tanulók erkölcsi és szellemi élete iránt való érdeklődés vitte rá arra is, hogy házában magániskolát nyitott (Schola privata.) E magániskolának kezdetét az képezte, hogy a szülők, kik gyermekeiket az idegen városban féltették, arra kérték Melanchtont: fogadja házába gyermeküket a megfelelő ellátásdíjért. Melanchton tekintetbe vevé a szülők kívánságát, de meg szerény díjazását is (kezdetben évi fizetése 100 frt., 1535-től kezdve 200 frt., 1541-től 400 frt.) saját anyagi helyzetén is segítséget látott; belement tehát abba, hogy a tanulókat szállásra magához fogadta.

A tanulókkal való közelebbi érintkezés csakhamar meggyőzte arról, hogy ezek oly csekély előismerettel lépnek be az egyetemre, amellyel az egyetemi előadásokat meg nem értik, s itt töltött idejük a szó teljes értelmében kárba vész. Azt gondolta, gondoskodik a tanulók szellemi előmeneteléről is.

Mikor a szülők látták, mily alapos ismeretekre tesznek szert gyermekeik Melanchton keze alatt, kisebb gyermekeiket nem küldték a gymnasiumba, hanem odaadták Melanchtonhoz: készítse elő őket annyira, hogy az egyetemi előadásokat haszonnal hallgathassák.

Melanchton arra törekedett, hogy magániskolájának növendékei képesek legyenek bármely latin vagy görög

82

művet az eredeti nyelven olvasni. A görög és latin nyelv mellett tanultak történelmet, földrajzot és mennyiségtant.

Reggel a közös imádkozás után felolvastak a Szentírásból egy-egy részt. Étel előtt és étel után mindig közösen imádkoztak. Az asztalnál az első helyen mindig az ült, ki a legjobb írásbeli dolgozatot készítette. E célból versenyeket rendeztek. Néha a versenyben olyanok is részt vettek, akik nem voltak a magániskola növendékei. A munkálatokat rendesen maga Melanchton bírálta meg. A győztesnek borostyánkoszorút adtak, s mellette kis versecskét mondottak.

A házirendre, a tanulók szorgalmára a "rex domus" vagy "rex puerorum" (a ház vagy gyermekek királya) felügyelt, akit a tanulók vízkereszt napján (jan. 6.) választottak.

Az ünnepélyes alkalmakkor mini előadásokat tartottak, de itt nem az e korban szokásos, ízetlenebbnél ízetlenebb "iskolai drámák"-at adták elő, hanem a római és görög remekírók műveit, méghozzá eredeti (görög vagy latin) nyelven. A szerepeket a növendékek képességére való tekintettel maga Melanchton osztotta ki. Az előadásnál a súgónak híre-hamva se volt. Utána vidám, ünnepélyes vacsora következett.

Magániskolája mintegy 10 évig állott fenn (1519-1529). Ekkor másnemű dolgai annyira elfoglalták, hogy kénytelen volt az üdvös vállalkozást beszüntetni. Mintájára azonban Wittenbergben és más városokban is több magániskola keletkezett.

Melanchton iskolájának s tanításának híre messze földre elhatott. Részint egykori tanítványai, részint

83

a városok számtalanszor kérték az iskolaügyekben tanácsát.

Különösen jellemző ebben a tekintetben Baumgartner Jeromossal folytatott levelezése. A nürnbergiek elhatározták, hogy gymnasiumot alapítanak, s Baumgartnert bízták meg azzal, nyerje meg Melanchtont az intézet igazgatójának.

Melanchton a felhívásra azt válaszolta: Nem fogadhatja el az igazgatóságot, mert nem akar Wittenberg és fejedelme iránt hálátlanná lenni; de ő nem is alkalmas ilyen állomásra. Igazgatónak olyan ember való, aki ügyes szónok. Az ő irálya száraz, szabatos, de nem ékes és nem virágos. A gymnasiumi tanító beszédének pedig mindenekelőtt ékesnek s szépségekben gazdagnak kell lennie, hogy az ifjúságnak mintául szolgálhasson.

A nürnbergiek e választ csupán a szerénység nyilatkozatának tekintették. Másodszor is kérték: menjen el hozzájuk Nürnbergbe, szervezze az iskolát s legyen igazgatója.

Melanchton másodszor még határozottabban kijelentette, hogy semmi körülmények közt nem fogadhatja el az igazgatóságot. Maga helyett Hessust és legkedvesebb barátját, Camerarius Joachimot ajánlotta.

Most már csak arra kérte a városi tanács: legalább az iskola felavatására jelenjék meg. Ezt meg is tette. Ez alkalommal tartott beszédében dicséri a nürnbergi polgárságot, amiért az ifjúság tanításáról és neveléséről gondoskodik.

A hálás nürnbergiek iskolájuk 300 éves jubi-

84

leuma alkalmával (1826) leplezték le Melanchtonnak a gymnasium épülete elé állított szobrát.

Ez azonban csak egy eset a sok közül. Ahol protestáns iskolát állítottak, ott ritkán hiányzott Melanchton jóakaró s gyakorlati tanácsa.

Az iskolákról való nézetét eléggé jellemzi a következő mondása: Sok régi templom ajtaja felett áll e felirat: "Az én házam imádság háza!" Ennek a felírásnak kellene az iskolákon is lennie, mert az iskolai élet egy része a nyilvános isteni tiszteletnek. Az igazságot tanuljuk és tanítjuk az iskolában, s tanulásunkat az imádsággal kell összekapcsolnunk A tudományok arra valók, hogy velük és általuk jámborságunkat és istenfélelmünket növeljük.

Az Egyházlátogatási könyvecske ("Visitationsbüchlein") sem hagyja említés nélkül az egyház veteményeskertjét: az iskolát. Beszél ennek céljáról, fontosságáról, s a benne tanítandó tantárgyak terjedelméről.

"A lelkészek intsék a híveket arra is, hogy gyermekeiket szorgalmasan küldjék az iskolába, hogy így az iskolák olyan embereket neveljenek, akiket tanítani és okosan kormányozni lehet."

Vannak, akik azt hiszik, elegendő a papnak, ha anyanyelvén helyesen beszél, ír és olvas. Ez azonban veszedelmes tévedés. Aki másokat akar tanítani és oktatni, annak magának bölcsnek és okosnak kell lennie. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha a tanulást már gyermekkorunkban megkezdjük. Ezért mondja Pál apostol is (1 Tim. 3,2): "A püspökök alkalmasak legyenek a tanításra." Ezalatt azt is érti, s azt is meghagyja,

85

hogy nekik tudósabbaknak kell lenni, mint a gondjaikra bízott híveknek. Dicséri is Timóteust (IV. 6.) mert már kora ifjúságától fogva a hit és tudomány beszédeiben neveltetett.

Bizony, nem kevés ügyesség kívántatik ahhoz, hogy másokat a tudományokra oktassunk. Az ilyen ügyes emberekre nem csak az egyháznak, hanem a világi kormányoknak is nagy szükségük van, küldjék tehát a szülők gyermekeiket szorgalmasan az iskolába, hogy így másoknak is használhassanak.

Magukban az iskolákban is sok visszásság van! Hogy mindenek ékesen és szép renddel menjenek, készítettünk az iskolák számára tantervet . Ügyeljenek a tanítók arra, hogy tanítványaikat egyszerre csak egy nyelvre, éspedig legelőször is a latin nyelvre tanítsák. Ne tegyenek úgy, amint eddig sokan tettek, kik hírüket-nevüket azzal akarták öregbíteni, hogy tanítványaiknak a latin nyelven kívül még a német, görög sőt a héber nyelvet is tanították, s így a gyermekeket ennyi mindenfélével túlterhelték. Egyszerre ne adjanak sok könyvet a tanuló kezébe!

A tanulókat előmenetelükhöz képest osztályokra osszák:

Az I. osztályban legyenek azok, akik olvasni tanulnak. Ezekkel a következő rendet kell tartani: Először tanuljanak olvasni kézikönyvecskéjükből, amelyben az ABC, Mi Atyánk, apostoli hitforma és más imádságok vannak. Ha ezt tudják, adja oda nekik a tanító a latin nyelvtant és egy latin munkát. A tanítónak gondja legyen arra, hogy a gyermekek gyakran ismételjenek, mert a gyenge gyermek amilyen hamar meg-

86

tanul valamit, oly hamar el is feledi. Ezenkívül a gyermekek tanuljanak írni is. Szoktassuk rá őket arra, hogy írásaikat a tanítónak mindennap bemutassák. Esténként néhány latin szót kell nekik föladni. Tanulják a többiekkel együtt az éneklést.

A II. osztályban legyenek azok, akik olvasni tudnak és már a grammatikát (nyelvtant) tanulják. Ezek kezdetben a latin nyelvtan mellett meséket, majd nehezebb dolgokat, latin velős mondásokat tanulnak. Írnak mondatokat, tanulnak könyv nélkül színműveket.

A tanító azonban ügyeljen arra, hogy a gyermekeket túl ne terhelje. Ha a grammatikát (nyelvtan) elvégezték a gyermekek, kezdjék újra, hogy jól betanulják, mert enélkül minden tanulás eredménytelen. Elég tanító van, ki az ilyen munkát restelli; az ilyen tanítót el kell bocsájtani, s helyette mást kell fogadni, ki a gyermekeket szigorúan fogja a grammatikára.

A hét egy napján: szerdán vagy szombaton van a keresztyén vallástanítás.

Ebben a tekintetben most kétféle szélsőséget találunk az iskolákban. Az egyik helyen semmit se tanítanak a szent írásból, a másikban pedig egyébre se tanítják a gyermeket, csak a Szentírásra. Egyik sem engedhető meg. Nagyon is szükséges, hogy a gyermekeket a keresztyéni és istenfélő élet alapjaira megtanítsuk, de az is, hogy a gyermekek kezébe olyan könyveket is adjunk, amelyekből beszélni tanuljanak meg.

A tanító a hittanból egymás után hallgassa ki a gyermekeket. Ha az osztályban igen sok gyermek van, ossza két csoportra: az egyik héten az egyik, a másikon a másik részt hallgassa ki.

87

A tanító magyarázza egy darab ideig a "Mi Atyánk"-ot, majd az Apostoli hitformát s végül a tíz parancsolatot. Különösen azt igyekezzék tanítványai elméjébe bevésni, amire a józan s becsületes életnél szükségük van. A fősúlyt az isteni félelemre, a hitre és a jó cselekedetekre fektesse. A gyűlöletről ne is szóljon.

Tanítson meg nekik könyv nélkül néhány könnyebb zsoltárt. Különösen olyanokat, amelyek magukban foglalják a keresztyénies élet summáját: az isteni félelmet, a hitet és jó cselekedeteket. A zsoltárokat a tanító röviden, de érthetően magyarázza meg, hogy a tanulók láthassák, mit tanulhatnak a zsoltárokból.

A tanítók a bibliából csak a könnyebb részeket adják a gyermek kezébe. Ilyenek: Máté evangéliuma, Pál apostolnak Timóteushoz írt levele, Salamon példabeszédei. A gyermek a nehéz könyveket nem érti meg, épp azért helytelen dolgot cselekesznek, kik saját hírnevük és dicsőségük gyarapítására Ézsaiást, Pál apostolnak a rómaiakhaz írt levelét vagy János evangéliumát tanítják.

A II. osztálybeliek közül ki kell válogatni az ügyesebbeket, s ezekből kell a III. osztályt alakítani.

A III. osztály együtt gyakorolja a többiekkel az éneklést. Ezt követi Vergilius olvasása és magyarázása.

Ha ezt bevégezték, olvashatják Ovidius "Metamorphosis"-ait, majd Cicero munkáit a kötelességről ("de Officio") vagy családi leveleit ("Epistolae familiares.")

Aztán vezesse be a tanító tanítványait a versírás mesterségébe. A versírási gyakorlatok nagyon hasznosak arra nézve, hogy tanítványaink mások munkáit megérthessék, s helyesen méltányolni tudják.

88

A második és harmadik osztály hetenként egyszer készítsen írásbeli dolgozatot, írjanak leveleket, verseket.

Arra is ügyelni kell, hogy a tanulók maguk között latinul beszéljenek. A tanító is, amennyire lehetséges, ne beszéljen másképp a tanulókkal, csak latinul, hogy így is gyakorolják a gyermekek a latin beszédet.

Amint láthatjuk, e tantervet Melanchton nem elemi iskolák számára készítette. Ekkor még a mai értelemben vett népiskola nem volt (ennek kezdetét Bugenhagen braunschweig-wolfenbütteli szervezetében találjuk csak először!), s mikor a korban a népiskoláról beszélnek, azalatt a latin iskola alsóbb osztályait értik.

Melanchton e tantervét egész Szászországban életbe léptették. Később aztán különböző módosítással más helyen is alkalmazták. A reformáció első éveiben állított magyar iskolákban is e tanterv szerint tanítottak.

Melanchton tantervénél még nagyobb befolyást gyakoroltak a protestáns iskolákra tankönyvei; amelyekben arra törekedett, hogy ezeket mindenki megérthesse.

Görög nyelvtana 1518-tól 1589-ig 25 kiadást ért meg. Maga mondja e könyv előszavában, hogy még gyermekkorában írta, azoknak a gyermekeknek, akiket akkor oktatott. Nem is akarta újra kiadni, de a nyomdász folyton sürgette: javítsa és bővítse ki.

Latin nyelvtanát eredetileg nürnbergi tanítványa, Ebner Erasmus számára írta. E munkát Goldstein hallei orvos Melanchton tudta nélkül kiadta. Az 1542.

89

évi kiadásban Melanchtonnak egy levele van, amelyben a latin nyelv tanításáról érdekesen nyilatkozik: "Nem jó az, mikor a gyermeknek egyszerre nagyon sok szabályt adnak, mert ezzel a tanulástól elijesztik. A nyelvtannak különösen a teológiára megmérhetetlen haszna van." Máshol ismét azt mondja: "tévednek, akik azt hiszik, hogy már a remekírók olvasása által, s minden grammatika nélkül is nyelvtudósok lesznek. Ezek állíthatnak bármit, de alapos ismeretük sohase lesz. Azok terjesztik különösen e nézetet, kik a szabályok fegyelmét nem szeretik. E hajlam később annyira növekedhetik bennük, hogy minden törvényes renddel ellentétes állapotra helyezkednek." - Melanchton latin nyelvtana nagyon elterjedt és használt tankönyv volt a protestáns iskolákban, amit eléggé bizonyít mar az is, hogy Honterus 1548 körül Brassóban is kiadta. Németországban 51 kiadást ért meg.

A dialektika tankönyvének első kiadása 1520-ban jelent meg. E könyvet azért adta ki Melanchton, hogy az ifjúság Arisztotelész munkáját annál jobban megértse.

E tárgyról második műve: "Erotemata dialectices," 1547. szeptember havában jelent meg, és már október végére 3000 példány elfogyott belőle. E munka előszavában azt mondja Melanchton: A dialektika nagyon hasznos dolog, mert a középszerű tehetséggel bíró egyéneket támogatja; a kiváló egyéneket pedig arra serkenti, hogy az igazságot keressék és szeressék. Ez utóbbiaknak azt ajánlja, olvassák Arisztotelészt, de ne fordításban, hanem görögül. Mielőtt azonban Arisztotelészhez fognának, tanulják meg a görög nyelv elemeit.

Retorikai tankönyveit (De rhetorica libri tres,

90

1519 és 1531) abból a célból írta, hogy útmutatóul szolgáljanak Cicero és Quintilianus megértéséhez. A szónoklatot ezeknek az íróknak a munkáiból kell megtanulni. Az ékesszólás mestersége a legnehezebb dolgok közé tartozik: éles elme, mély tudomány, hosszú gyakorlat s kitűnő ítélőtehetség kell hozzá. Elméletileg erre soha senkit se lehet megtanítani.

Természettudományi munkája (Initia doctrinae physicae) 1549-ben jelent meg. Csatlakozott Arisztotelészhez. Állítja, hogy míg a mindenek alkotója módot nem ad arra, hogy csudálatra méltó munkáinak okát megtudhassuk, addig a természetet tökéletesen soha se ismerhetjük meg. És mégis puhatolnunk kell a természet törvényeit, mert a természet gyönyörű teremtményeinek szemlélete magának az Istennek megismerésére vezet. A természet azt mutatja, hogy mindenben rendet és mértéket kell tartanunk, ezzel arra is int bennünket, hogy mi is az erény útján maradjunk. Vizsgálódásaink közben sok bizonytalanságra bukkanunk, de ez ne rettentsen vissza bennünket a kutatástól! Isten maga akarta, hogy a természetben Őt keressük.

Már gyenge gyermekkorunkban meg kellene a természet ismeretét kezdenünk. Így taníthatta Ádám fiát, Ábelt a természettudományokra, amidőn neki az eget, földet, csillagokat és vizeket megmutatta; így taníthatta neki az idő részeit, s tanításában mindenkor a teremtő, a hatalmas Istenre figyelmeztette gyermekét.

Ne űzzünk a tudománnyal szemfényvesztést, keressük az igazságot a helyes úton. Ne az emberek dicséretében, hanem magában az igazságban talál-

91

junk megnyugvást. A tudományt alkalmazzuk az életre!

Tévedne azonban az, aki Melanchtonnak csak most idézett szavaiból arra következtetne, hogy már a XVI. század iskoláiban is úgy tanították az úgy nevezett reál-tudományokat, mint ma. Szó sincs róla! A természet ismeretének tanítása a könyvekből és nem a természetből történt.

Lélektani munkáját ("De anima") 1540-ben adta ki. Melanchton e műve volt az első testtan (antropologia), mely a lélektant (psychologia) is felölelte.

Az emberi lélekről azt tanította, hogy ez a testtől különálló, örök, halhatatlan szellem, melyet nyilvánulásaiban ismerünk, de amelynek felfogására, okai kikutatására földi létünk nem képes. Azt állítja, hogy az emberi lélekben az eszmék öröktől fogva megvannak. Mikor a gyermek megszületik, már magával hozza összes eszméit, a külső benyomás csak arra való, hogy e velünk született eszméket életre keltse.

A lélek munkája az értelem által nyilvánul meg.

Az értelem tárgya: Isten és a világ. Az értelemmel egyenlő rangú az akarat. Arra a kérdésre nézve, van-e az embernek szabad akarata, Melanchton különböző időkben különféleképp vélekedett. Kezdetben azt tanította, hogy az ember akarata teljesen Istennek van alárendelve, s úgyszólván már kezdettől fogva praedestinálva van, mit akarjon és mit nem. - Mikor a gyülekezeteket meglátogatta, maga is megijedt e tan hatásától. A lelkészek támaszkodva e tanításra, a híveknek csupán az evangéliumról és az Isten kegyelméről prédikáltak, meg sem emlékeztek a bűnbánatról és az Isten törvé-

92

nyeiről, sőt még olyanok is akadtak, kik azt állították, hogy a jó cselekedetek többet ártanak, mint használnak a lelki üdvösségre. Mikor e tan veszedelmességét átlátta, sokat gyötrődött felette. Ekkor aztán azt tanította: mivel a bűnnek oka magában az emberben van, bizonyos mértékű szabad akaratot nem tagadhatunk. Végre pedig azt mondotta: a szabad akaratot a gyakorlati életben fel kell tételeznünk. A szabad akarat mellett bizonyít a lelkiismeret szava is.

Erkölcstani munkája (Philosophiae moralis) 1538-ban jelent meg. Megmutatja ebben: mi különbség van a bölcsészeti és keresztyén erkölcstan között. Egy másik munkájában (Ethicae doctrinae elementa) azon fáradozott, hogy a teológiai erkölcstant rendszerbe foglalja. A polgári életre alkalmazott erkölcstant a reformátorok korában politikának mondották. Melanchton eleinte tagadta, hogy a földi hatalom Isten rendelése volna; később megengedte, hogy a földi hatalmat Isten rendelte, s azt is tanította, hogy a földi hatalomra azt is rábízta Isten, hogy a tévelygőket és istenkáromlókat megbüntesse. - Ha az uralkodók oly törvényeket alkotnak, melyekkel az alattvalók lelkiismerete ellenkezik, akkor ezek nem tartoznak a törvényeknek engedelmeskedni, sőt jogukban áll a törvény ellen fel is kelni. De mindannyiszor viseltessenek türelemmel az uralkodó iránt, valahányszor látják, hogy csak tévedésből cselekedett így. A zsarnokot, ha ez fejedelem, zabolázzák meg a fejedelmek; ha azonban a zsarnok magánember, jogában áll ezellen bárkinek ellene szegülni s ha másként nem szabadulhat tőle, meg is ölheti. - A kormányformát közönyös dolognak tartotta, a maga

93

részéről legjobban szeretett volna valamely szabad városban élni. Azt hitte, hogy egy jól rendezett arisztokratikus köztársaságban az állam polgárai jobban tisztelik a törvényeket, mint az egyeduralmú államban. A monarchiában nagyon sok függ az uralkodó szeszélyétől s az udvar változó befolyásától.

Melanchton a felsorolt munkákon kívül maradandó érdemeket szerzett azzal is, hogy a remekírók munkáit jegyzetekkel s magyarázatokkal ellátva kiadta. Ezzel azt akarta elérni, hogy az iskolák minél szélesebb körben terjesszék a remekírók iránti szeretetet.

A tudományok értékéről s az egyes tudományágakról való nézeteit ünnepi és alkalmi beszédeiben (declamationes) fejtette ki.

Egyik beszédjében (1535) az igazságszeretetről ("De amore veritatis") beszél. Nagyon sok függ attól, hogy már kora ifjúságunktól kezdve gyűlöljünk minden hamisságot, álokoskodást, mely az igazságnak és bölcsességnek látszatát viseli magán. - Vannak olyan emberek, kik nem arra törekednek, hogy az igazságot keressék és napfényre hozzák, hanem mindenféléről vitatkoznak, s készek ma mellette, holnap ellene állást foglalni, csak hogy vitatkozhassanak. Ezek a szemfényvesztésben keresik dicsőségüket. Az ilyen emberek nagyon veszedelmesek; egy és ugyanazt a dolgot az egyik nap egekig magasztalják, másnap pedig a sárba rántják. Ezek ellen minden jóravaló embernek kérlelhetetlen szigorúsággal kell eljárni. Akik a tudományt arra használják, hogy az igazságból tréfát űzzenek, épp oly bűnösök, mint azok, akik tudva és akarva tévtanokat terjesztenek. Teljes erőnkből törekedjünk az igazság

94

után, s ha megtaláltuk, fejezzük ki oly világosan s oly egyszerűen, hogy mindenki megérthesse.

A bölcsészetről tartott egy beszédet. Ebben a nyelvek mellett a bölcsészet és más tudományok tanítását is ajánlja; mert ezek is hasznára és ékességére válnak az egyháznak. A tudatlanság homályossá teszi a hittudományi dolgokat, az emberi nemet pedig tévelygésre vezeti. A vallás azok közé a dolgok köze tartozik, amikről mindig oly világosan és érthetően kell beszélni, hogy a legegyszerűbb ember is megérthesse, s beszédünk a félreértésre soha alkalmat ne szolgáltasson Az egyháznak már azért is ápolni kell a tudományokat, mert köztapasztalás szerint a tudomány szerénységre szoktatja az embereket, s minél többet tud valaki, annál jobban látja, annál jobban érzi, mennyi mindent nem tud még. A tudatlanság ellenben fennhéjázva s vakmerően jár, ami pedig az egyházra és az emberiségre is egyaránt veszedelmes dolgokat szül. Másutt ("Encomium eloquentiae" c. beszédében) ismét azt állítja, hogy a tudatlanság és az istentelenség egymásnak édes testvérei.

Ezek is eléggé mutatják, hogy Melanchtont kortársai nem érdemtelenül ruházták fel a megtisztelő "Praeceptor Germaniae" melléknévvel. Önérzettel mondhatja el munkás élete végén: "Az ifjúság tudományos képzése érdekében megtettem kötelességemet, amint csak tőlem telt, és amint Isten tudnom engedte. Az iskola poros levegőjében sohase kerestem a csillogó, fényes hírt s nevet!"

Még csak annyit említsünk itt fel, hogy 1523-tól Melanchton haláláig 442 magyar ifjú látogatta a witten-

95

bergi egyetemet. A magyarok külön társulatot (bursa) alakítottak. Tagjaikat vallásos buzgóságra, erényes életre, a kihágások és bűntények elkerülésére s magyar ruha viselésére kötelezték.

Már láttuk, hogy Melanchton barátai ösztönzésére 1520-ban elvette Krapp Katalint, kiben jámbor, szorgalmas és szerető feleségre talált. Csak az volt a baj, hogy mind a ketten túlságosan is jószívűek voltak, és se egyiküktől, se másikuktól nem kérhetett volna senki olyasmit, hogy ne teljesítették volna. Házuk nyitva állt boldog és boldogtalan, szegény és gazdag előtt egyaránt. Nemegyszer történt, hogy asztaluknál hét-nyolc nemzet fiai részesültek Melanchton és felesége vendégszeretetében. Ily körülmények között, bár az adósságcsinálástól folyton őrizkedett, anyagi tekintetben soha sem vihette tovább a tisztes szegénységnél. Barátai gyakran bosszankodtak jószívűségén, mert látták s tudták, mennyi méltatlan ember kiaknázza ezt. - Maga Melanchton említi, hogy ha akart volna, a teológiából kincseket gyűjthet, de ő mindenkor azt vallotta: "Enyém legyen a munka, mások pedig ám gyönyörködjenek a földi javakban! Az évek száma nem változtatott bőkezűségén. Ezt ismerősei, barátai, környezete nagyon jól tudták.

Veje (Peucer) egyszer azt hallotta, hogy Albert porosz herceg apósát meg akarja ajándékozni. Azt

96

írta tehát Jónásnak: "Nagyon szeretném, ha apósomnak pénzt soha senki nem ajándékozna. Mert ha ez pénzt kap, ezt se magára, se gyermekeire nem fordítja, hanem tele marokkal addig szórja, míg a legutolsó fillért is el nem ajándékozza. Látom, mit csinál, mikor fizetését megkapja. Addig nem nyugszik, míg egy fillért érez a zsebében. Ami aztán a háztartásra kell, azt nekem kell pótolnom. Így aztán egyikünk se vergődik zöld ágra." Ha valaki segélyt kért tőle, s pénze nem volt, akkor fogta valamelyik emléktárgyát, nem törődött vele, ha legkedvesebb emberétől kapta sem, titkon elvitte a kereskedőhöz, nem kérdezte: megadja-e a megfelelő árt; annyiért adta, amennyit első szóra ígért érte.

Ilyen gazdálkodás mellett fizetése s mellékkeresete nem is lett volna elegendő, de tisztelői és jóakarói ismerték gyenge oldalát, s háztartását folyton ellátták ajándékaikkal. Aztán volt egy hűséges szolgája, Koch János, ki legnagyobb gyönyörűségét abban találta, ha ura és asszonya helyett gazdálkodhatott. Az ő gondosságának köszönhető, hogy Melanchton és családja szükséget nem szenvedett. 34 esztendeig szolgált ez a hű cseléd Melanchtonnál, s halála Melanchtont nagyon megszomorította. Tanítványai testületileg vettek részt a hű szolga temetésén (1553. április).

Melanchton boldog házasságát Isten négy gyermekkel áldotta meg. (Anna 1522; Fülöp 1525; György 1527; Magdolna 1531.) Gyermekeit nagyon szerette. Egyszer egy francia látogatta meg. Amint belép a lakó-szobába, csodálkozva látja, milyen szorgalmasan ringatja Melanchton egyik kezével a bölcsőt, míg a

97

másik kezében könyvet tart és olvas. Mikor a francia arcán a csodálkozást észrevette, elkezdte előtte a családapa kötelességeit fejtegetni.

Máskor egyik leánya tovább elmaradt, mint amennyi időre eleresztették. Melanchton kérdezte tőle: mit mond majd, ha édesanyja megpirongatja? A leányka gyermeki együgyűségében azt mondta: "Semmit!" Gyakran rágondolt az apa e szóra, s azt mondta: "Ellenségeim piszkolódásai alkalmával én is így teszek!"

Később azonban gyermekeiben nem nagy öröme telt. György már 2 éves korában meghalt. Apja nagyon sajnálta, mert úgy vette észre, hogy igen szép tehetsége van. Az apa kedvencét - Annát egy Sabinus György nevű tudós, de nyugtalan és gőgös ember vette nőül (1536). Sabinus összeférhetetlen természetével s felesége iránti durvaságával sok fájdalmat okozott apósának.

1538-ban frankfurti egyetemi tanárrá lett. Frankfurtban azonban csakhamar kelletlenül érezte magát, s apósa közbenjárása segélyével az újonnan felállított königsbergi egyetem rektorává szeretett volna lenni.

Melanchton tudta, hogy a fiatal házaspár között eddig is mindennapiak voltak a zajos jelenetek, attól félt: Sabinusnak csak az a célja, hogy felesége a szülői háztól távolabb legyen. Nem is tett veje érdekében egy lépést sem. Melanchton jó barátja, Camerarius azonban addig járt a dolog után, míg Sabinus nagyratörő vágya beteljesedett. A házaspár között azonban a viszony egyre rosszabbra fordult. Anna egy ideig szülői házánál otthon volt, s csak később utazott két gyer-

98

mekével Königsbergbe. A legkisebb leánykát Katalint az öreg mama ott fogta Wittenbergben. Ez idő tájban írta Melanchton Camerariusnak. "Leányom elutazása végtelen sok gondot és fájdalmat okoz nekem. Naponként kérem a jó Istent: elégelje meg könnyeinket."

S ez a szeretett leány 1546-ban meghalt. Elképzelhetjük az apa fájdalmát! De ennél még nagyobb baj volt, hogy Melanchton önnönmagát okolta, s ki nem lehetett fejéből verni, hogy saját hanyagsága hozta fejére a nagy szerencsétlenséget. Most arra kérte vejet, hogy legalább egyik leányát adja oda még hozzájuk a kis Katalinhoz!

Sabinust nem kellett sokáig kérni, nem egy, de valamennyi gyermekét oda adta a nagyszülőkhöz. Ezen Melanchton örült leginkább, s árván maradt unokáit szíve egész szeretetével ölelte magához.

Fülöp, Melanchton fia, jóindulatú, de korlátolt szellemi tehetségű gyermek volt, és mint az egyetem jegyzője halt meg 80 éves korában. Fiúörököst nem hagyott maga után. Melanchton ifjabb leányának, Magdolnának Peucer Gáspár orvos lett a férje, ki apósát szeretettel ápolta, gondjait vele megosztotta. Később azonban azzal vádolták, hogy titkos kálvinista, s ezért börtönbe is vetették.

Melanchton közepes termetű, madárhúsú férfiú volt. A munkában nem egykönnyen fáradott ki. Sokat szenvedett az álmatlanságban, ezen azonban később szoros diétával segített. Este vacsora után azonnal lefeküdt; éjfél után nemsokára már felkelt. Minden fontosabb munkáját a reggeli órákban készítette. Tanít-

99

ványait is sokszor intette, hagyjanak fel az éjjelezéssel, nincs ennél egy hamar veszedelmesebb dolog, akár a tanulásra, akár a mulatásra fordítjuk. Ha este levelet kapott, azt el nem olvasta, mert attól félt, hogy felizgatja, s ezzel álmát tönkreteszi. Az orvosszerek iránt ellenszenvet érzett. Testére nem fordított elegendő gondot. Az ételben nem volt válogatós, de a hús nem kellett neki; a nagy lakomákat ki nem állhatta; de a jó bort (ezek között is a magyart) szerette. Ruházatában az egyszerűség jellemezte. Senki nem tudta rávenni, hogy selyemből vagy valamely drága szövetből készíttessen magának ruhát.

A társalgásban szelíd, barátaihoz hű ember volt. Szerette a tréfát, de tréfáival soha sem sértett meg senkit. Ki nem állhatta azokat az embereket, kik az asztalnál hallgatagon ülnek, vagy egymással suttognak.

Szerette a határozottságot. Ha valahová kellett mennie, mindig pontosan megjelölte az időt, mindig haragudott, ha a találkozás idejét úgyszólván az utolsó percig meg nem jelölték.

Ez a világosság s határozottság uralkodik munkáiban is. Mindent meggondolt. Munkáit újra meg újra átdolgozta, hogy helyesebben s világosabban fejezze ki. Csak az volt a baja, hogy erre az átdolgozásra nem mindig ért rá; mert nagyon sok oldalról vették igénybe. Aki csak Wittenbergben megfordult, mindenki szeretett volna valami kéziratot kapni a nevezetes embertől. Aztán úgyszólván egyetlen munkát sem nyomtattak Wittenbergben, amit vele előzőleg át nem nézettek. Voltak olyan tanárok, akiknek az előadásait Melanchton írta, s talán egy sem volt, ki előadásának szövegét előzőleg

100

Melanchtonnak meg ne mutatta volna. Ünnepélyes alkalmakkor az ő beszédeit olvasták fel. Sokszor megtörtént, hogy a szónok belekezdett a beszédbe, végét azonban még Melanchton le sem írta. Hát még ha kiterjedt levelezéseit a mások munkáihoz írt számtalan e1őszavait tekintjük, akkor láthatjuk csak igazán, mennyi írni valója volt Melanchtonnak!

Gyakran hangsúlyozta, mily nagy szüksége van a keresztyén embernek az alázatosságra és a szerénységre. Az illik a valódi keresztyénhez, hogy embertársait tisztelje, szeresse; azokat, kik egy és más dologban ellenkező nézeten vannak, meg ne vesse. (Ő maga is szerette a békességet. )

A jámborságot és istenfélelmet már gyermekkorában csepegtették belé. Később minél jobban belemélyedett az evangélium tanulmányozásába, annál jámborabbá igyekezett lenni. Az imádságról azt tartotta, nem elégséges az, ha csak magunkban imádkozunk. A mennyei Atya tudja ugyan minden gondolatunkat, s egyetlen sóhajtásunk is ima lehet, de mégis jó az imádkozást szavakban kifejeznünk. Krisztus Urunk is azt mondta: "Mikor pedig imádkoztok, így szóljatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!"

Melanchton reggelenként következőleg imádkozott: "Mindenható, örök Isten! Jézus Krisztusunk Atyja! Ég, föld és emberek teremtője a te egyszülött Fiaddal, a mi Urunk Jézus Krisztussal, a te igéddel és képmásoddal, a te szent Lelkeddel: Könyörülj rajtunk és bocsásd meg bűneinket a te szent Fiadnak érdemeiért, kit Te csodálatos végzésed folytán közbenjárónkká tettél; szentelj meg szent Lelkeddel, melyet az apostolokra kitöltöttél‚ engedd,

101

hogy Téged igazán megismerhessünk és dicsőíthessünk, örökkön örökké!"

Az apostoli hitvallást naponként háromszor elmondotta, s ezt a szokást nagyon ajánlotta.

Bármennyire ajánlotta is a házi áhítatosságot és a szentírás naponként való olvasását, de ennél mégis többre becsülte a nyilvános isteni tisztelet látogatását.

Tanítványait gyakran intette, el ne mulasszák ezt, mert nincs egyhamar szebb dolog, mint az ilyen szent célból való összejövetel. A szív ilyenkor megtisztul a földi salaktól, s felemelkedik a mi Urunk Istenünkhöz! Isten házában magunk előtt képzeljük a mennyországot, hol az Atya és Fiú színe előtt hallgatjuk a csodadolgokat, miket az Atya és Fiú beteljesített.

Súlyt helyezett arra is, hogy amennyire lehet, az isteni tisztelet külső fénye emeltessék. Nem ellensége annak, hogy a templomban képek legyenek. Arra való a lelkész, hogy a népet felvilágosítsa, s meg ne engedje, hogy a nép a képeknek csudaerőt tulajdonítson, se pedig, hogy velük visszaéljen.

Életében sohase prédikált. Mikor erre kérték, mindig azt mondta: "én nem tudok prédikálni!" Mikor azt látta (1549), hogy a magyar tanulók nem igen járnak a templomba, megkérdezte tőlük, miért teszik ezt. A tanulók őszintén megmondták: nem értik a német prédikációt. Most Melanchton a magyarok számára a saját házában ifjúsági isteni tiszteletet tartott. Azonban a tanulók száma csakhamar annyira megszaporodott, hogy nem fértek el. Ez időtől fogva az egyetem egyik tantermében tartotta meg, s mivel gazdag és szegény, ifjú és gyermek egyaránt özönlött ide, egész

102

haláláig folytatta ezen ifjúsági isteni tiszteletek megtartását. Tanítványai leírták szeretett tanáruk beszédeit, s később ki is adták.

A csillagjóslásra nagyon sokat tartott; azt mondotta: ez valódi tudomány, és az embereknek igen nagy hasznára van. Mielőtt valami fontosabb dologhoz hozzáfogott volna, felment a csillagvizsgáló toronyba, megnézte a csillagok állását, s ha kedvezőtlennek találta, nagyon sokáig elgyötrődött rajta. Fejedelmek és főuraknak gyakran jósolt a csillagok állásából. Holtig sajnálta, hogy Anna leányát Sabinushoz adta, mert már előre mutatták a csillagok, hogy nem lesz boldog. Mikor arról volt szó, hogy Dániába kell mennie, rettegett az utazástól, mert születésekor a csillagvizsgáló azt jövendölte: a tengeren hajótörést szenved. Erről halálos ágyán sem feledkezett meg. A szobában, amelyben feküdt, volt egy térkép. A beteg folyton arra nézett, s azt mondta környezetének: "Lássátok, mégis igaza volt a csillagásznak, íme itt van az a tenger (igaz, hogy csak festve), amelyen hajótörést szenvedek."

Sokat adott az álomra. Azt tartotta, hogy az álom által az ég sokszor előre tudtunkra adja akaratát. Ha maga valami csudálatost álmodott, elmondta hallgatóinak. Álmait vagy maga magyarázta, vagy másokkal magyaráztatta meg.

Azzal nem sokat törődött, hogy álmai nem teljesednek, azért a jóslást egyre folytatta. 1326-ban azt álmodta, hogy Luther feleségének leánya születik. Hirdette is mindenfelé, s alig akarta elhinni, mikor az újszülött megérkezett, hogy ez nem leány, hanem fiú.

103

Amint Luther, úgy ő is hitt az ördögökben, s azt állította, hogy holdkórosokat ez vezeti fel a sziklákra, háztetőkre. Le is esnének, ha az angyalok nem vigyáznának lépéseikre. Az ördög tudja az ember gonosz gondolatait, sőt ami több, maga az ördög lopja ezeket az ember szívébe s lelkébe. Néha, hogy az embereket elcsábítsa, lelküket megcsalja, csudákat is tesz.

Hitt a boszorkányokban és a varázslókban; bármily tudományos ember volt, mégis elhitte a legképtelenebb dolgokat is, ha arról volt szó, hogy ezt a boszorkányok, vagy a varázslók tették.

A hazajáró lelkekről a következőket beszéli el.

Nagynénje özvegyi gyászában egy alkalommal a tűzhely mellett szomorkodott. Egyszer csak látja, amint férje egy hosszú baráttal a lépcsőn jő lefelé. A férfi köszöntötte, s megszólította feleségét, de ez úgy megijedt, hogy nem tudott szóhoz jutni. A férfi erre azt mondta a barátnak: menjen be a szobába, hadd beszéljen bizalmasan feleségével. Erre aztán elkezdett tőle egyet-mást kérdezgetni, különösen a gyermekekről. Fél órai beszélgetés után beszólt a barátnak: most már mehetnek! Feleségét pedig arra kérte, fogjon vele kezet. Az asszony ezt vonakodva tette, el is égette kezét, s keze egész életén keresztül égett maradt.

Sokat adott az égi jelekre. A nap- és holdfogyatkozásokat, az üstökösöket rendesen rossz előjeleknek tartotta.

Jókedvében azt is megtette, hogy az emberek tenyeréből jósolt, de ezt, úgy látszik csak tréfából tette. Egyszer a kasseli lelkésznél (Melander) egy féléves

104

gyermeket látott. Odament a bölcsőhöz, s azt mondta: "Milyen kedves gyermek! Áldja meg a jó Isten!" Majd a szülőkhöz fordult s kérte: engedjék meg, hogy tenyeréből megjósolja jövőjét. Megkérdezte, mely napon, mely órában született, s mivel úgy látta, hogy a gyermek apjához nagyon hasonlít, azt mondta: "Ebből egyszer híres ember, nagy tudós lesz, de a vallás miatt sok baja lesz, érte sokat harcol." Az apa erre mosolyogva mondta: "Mindez igen szép volna, csak egy baj van: nem fiú, hanem leány! " - Melanchton erre elpirult, mondott valamit, s aztán tovább folytatta: "Nohát, akkor meg sok dolgot ad férjének!" Mikor ezeket olvassuk, ne feledjük el, hogy Melanchton korában a legnagyobb tudósok is hittek az ilyenekben, s Melanchton sem képezett kivételt. Luther eleget csúfolta egyik-másik nézetéért barátját, de nem segíthetett rajta.

Károly császár már a wormsi (1545) és a regensburgi (1546) gyűlésen el volt határozva, hogy régóta táplált tervét, mellyel családja részére a császári koronát biztosítja - a protestánsok fegyverrel való leverését elkezdi. Tervét azonban a protestáns rendek előtt eltitkolta.

A külpolitikai helyzet kedvezett Károly terveinek. A töröktől az 5 évre terjedő békét (1547) úgyszólván pénzen vásárolták meg. Anglia háborút viselt Francia-

105

országgal. A jezsuiták is napról-napra tért hódítottak Németországban. A vallásháborút sürgető röpiratok egyre gyakoribbakká lettek.

A császár most szövetségesek után nézett, s talált is öccsében, Ferdinándban, aztán III. Pál pápában, ki mihelyt Károly terveiről értesült, azonnal 300.000 scudit küldött neki. Később Vilmos bajor s Móric szász herceget, hesseni Fülöp nagyravágyó vejét nyerte meg, az elsőt pénzzel, az utóbbit fényes ígéreteivel.

A protestánsok e készülődésekkel szemben tétlenek maradtak. Azt hitték, hogy a császár irántuk semmi rossz szándékkal nem viseltetik. Készülődésük legfeljebb abból állott, hogy megkérdezték a wittenbergi teológusokat: mit tartanak a háborúról?

Melanchton és a többi tanárok most már a háború mellett voltak, de csak azon esetre, ha az ügyet békésen nem lehetne kiegyenlíteni. Minden esetben jól meggondolandó: van-e elegendő ok a háborúra? Azt ajánlják a rendeknek: maguk hányják-vessék meg: mi az a fontos ügy, amelyért a birodalom feldúlását nem átallják? Aki ezt meg nem fontolja, a háborúba hamar belefárad.

A császár hatalmában és szövetségeseiben bízva (1546. július 20) a szász választófejedelemre és hesseni Fülöpre kimondotta a birodalmi átkot; ítéletét azzal igyekezett indokolni, hogy ezek a vallás színe alatt megsértették a császár tekintélyét, s idegen birtokokat foglaltak el. Fülöp és János Frigyes értesülvén a birodalmi átokról, a császár közelgő seregei elé indultak, mert a császári sereg Dél-Németországot jóformán

106

kardcsapás nélkül elfoglalta. Kristóf würtenbergi, Frigyes pfalzi fejedelmek bocsánatért esdekeltek. Ágosta, Ulm egymás után meghódoltak. A protestánsok seregei is gyülekeztek, de a sok vezér, a tervezgetések, még inkább a féltékenység útjában állott annak, hogy teljes erejüket kifejtsék.

Míg a protestáns fejedelmek így versengettek, Móric megtámadta János Frigyes országát. Erre a hírre a birodalmi átokkal sújtott uralkodók hazasiettek. Mikor János Frigyes hazaérkezett, szorongatni kezdé Móricot, de Mühlberg mellett, a lochaui mezőn (1547 ápr. 24) seregét tönkretették, s magát is elfogták. János Frigyes felesége a várat átadni vonakodott, s hitéhez hű maradt, s hogy erre rákényszerítsék, férjét halálra ítélték, mígnem a wittenbergi kapitulációban (május 19-én) a halálítéletet életfogytig való börtönre változtatták, birtokaitól, fejedelmi méltóságától megfosztották. János Frigyes ebbe beleegyezett, de arra már nem tudták rábírni, hogy a vallás dolgaiban valamit engedjen.

Hesseni Fülöp - veje, Móric tanácsára - feltétlenül megadta magát a császárnak. A császár előtt Halléban térden állva kért bocsánatot, aki őt adott szava ellenére elfogatta s börtönbe vettette.

Melanchton napjai könnyhullatások között teltek. "Ha az Elba habjait látom" - így ír barátjának, "nagyot sóhajtok, s azt gondolom mellette, ha képes volnék annyit sírni, hogy az Elbához hasonlóan folyna könnyeimnek árja, a testvérháborún való fájdalmamat nem tudnám elsírni." Arról, hogy Wittenbergből meneküljön, kezdetben hallani sem akart, de mikor Móric seregei betörtek, akkor az egyetem rektora, Cruciger, felosz-

107

latta az egyetemi ifjúságot (1546 nov. 6). Melanchton most Zerbstbe menekült.

Kezdetben az volt a céljuk, hogy az ifjúságot Magdeburgban összegyűjtik, s az előadásokat itt folytatják, azonban tervük nem sikerült. Melanchtont több helyre meghívták, hogy meneküljön hozzájuk, de ő nem tudta magát erre elhatározni. Zerbstben értesült Anna leánya elhunytáról, a mühlbergi ütközetről, és a fejedelem elfogatásáról.

Mikor a veszedelem egyre fenyegetőbb lett, előbb Magdeburgba, majd Braunschweigbe, végre pedig Nordhausenbe menekült. Ez idő tájban hívták meg Tübingába tanárnak. A wittenbergi egyetem ügye azonban annyira szívén volt, hogy a szerencsétlen napokban nem tudott tőle megválni. Aztán meg arról értesült, hogy Wittenberg a választófejedelemi méltósággal Móric hercegé lett, s ennek az a szándéka, hogy az egyetemet újra berendezi.

Az egyetem rektora felhívta a szétszóródott tanárokat, térjenek vissza Wittenbergbe. Később maga Móric Lipcsébe hívta össze a tanárokat. Itt arra kérte Melanchtont: fogadja el a lipcsei tanárságot. Melanchton megköszönte a fejedelem szívességét, nem fogadta el a meghívást, hanem visszatért barátaival július 25-én kedves Wittenbergébe. Október 16-án megnyitották az egyetemet, 18-án hazahívta a még mindig Nordhausenben levő családját, és 24-én megkezdte előadásait.

A weimari udvarban, hol most János Frigyesnek hasonnevű fia lakott, nem bocsátották meg Melanchtonnak, hogy Móric szolgálatába lépett. Annál jobban nehezteltek rá, mert csak nem rég azt írta János Fri-

108

gyesnek, a mostani weimari hercegnek, hogy tudta és akarata nélkül nem vállal máshol tanárságot, s ha a herceg valamely alsóbb iskolában alkalmazhatja, szívesebben szolgál nála szegénységben, mint máshol gazdagságban.

Ratzenberger, a volt fejedelem udvari orvosa azt vetette szemére, hogy ő volt az, aki a protestáns rendeket a háborúra izgatta; Móricot gúnyos epigrammáiban Absolonnak nevezte, s mikor a dolgok kedvezőtlenül fordultak, köpenyeget fordított, s mindent a fejedelemre hárított. - Majd meg azzal vádolták, hogy Luther halálán csak az emberek előtt bánkódott, szívében azonban örült, mert azt hitte, hogy a teológusok azt az irányt fogják követni, amelyen Melanchton eddig is haladott, nem pedig azt, amit Luther kijelölt.

Melanchton e vádakra felelve kifejtette: azért jött vissza Wittenbergbe, mert jóformán az egész Európa szeme ezen az egyetemen nyugszik, és sokan vannak, kik a reformáció eszméjét és lételét a wittenbergi egyetemmel azonosítják. A weimari udvarnál csak bajt okozhatott volna, ha oda megy. Ha a császár hallaná, hogy Weimarban egyetemet alapítanak, ez a hír könnyen veszélyt hozhatna a fogoly fejedelemre. Ha onnan ír a tridenti zsinat ellen, azzal meg az ifjú hercegnek okozna kellemetlenséget. Wittenbergbe nem az ellenséghez ment, hanem a megszomorodott, sanyargatott egyházhoz, és még nem tudja, meddig lehet itt maradása. Akik elhatározását nem tudják megbocsátani, legyenek legalább kímélettel fájdalma iránt; mert ha hibázott, nem önzésből, sem gyűlöletből hibázott, hanem fájdalomból.

109

Míg így Melanchtont vádolták, addig Károly császár a tridenti zsinat határozatain bosszankodott. Látta, hogy e zsinattól hiába várja az állapotok javítását, mert bár Németországban ült össze, jóformán csupa olaszokból és spanyolokból állott, s benne dominikánusok vitték a főszerepet. Mikor kimondották, hogy a "Vulgata" a Biblia egyedüli hiteles fordítása, ezzel minden reformnak útját állották.

III. Pál pápa meg a császár diadalait nézte féltékeny szemmel. Rettegett még a gondolatától is annak, hogy a zsinat a császár diadalainak befolyása alatt oly végzéseket hozhatna, mely a pápai hatalmat korlátozná. Ez az indok vezette, midőn zsoldos csapatait vissza hívta, s a zsinatot Bolognába áthelyezte.

A császár követei most a bolognai zsinat minden határozata ellen tiltakoztak. Maga Károly pedig a pápát bepanaszolta a bíbornokoknál, s III. Pál Pierro Luigi nevű fiát orgyilkosokkal megölette. Már-már úgy álltak a dolgok, hogy a császár és a pápa egymást kölcsönösen kiátkozzák. Ily körülmények között Károly nem hitte, hogy a zsinaton kitűzött céljait elérheti, tehát a birodalmi gyűlésen igyekezett eszméit megvalósítani.

Ily célok lebegtek előtte, midőn az ágostai birodalmi gyűlést összehívta, s 1548 január havában nagy fénnyel megnyitotta. E gyűlés Melanchtonra új terhet, gondot s aggodalmakat hozott. A császár azt követelte Móric fejedelemtől: szolgáltassa ki neki Melanchtont, amiért ellene a schmalkaldeni háborúban oly kemény dolgokat írt. Melanchton most a cellei kolostorban vonta meg magát. Móric lassan-lassan lecsillapította

110

a császár haragját, és Melanchton erre ismét visszatért Wittenbergbe.

A császár a birodalmi gyűlés elébe egy új, ideiglenes vallástörvény- ( interim- ) javaslatot terjesztett, amelyet Pflug Gyula naumburgi püspök, Helding Mihály mainzi címzetes püspök és Agricola János brandenburgi evang. udvari pap együtt készítettek. Ez a javaslat 26 szakaszból áll. Kimondja, hogy a megigazuláshoz a hiten kívül a jó cselekedetek is szükségesek; a mise nem engesztelő, hanem hálaáldozat; a kehelyben a világiak is részesülhetnek; a papok megnősülhetnek; a pápa az egyház egységének legfőbb őre; a hét szentség továbbra is megmarad; az egyházi javak ügye békés egyezkedés útján oldassék meg.

Móric fejedelem felszólította Melanchtont, mondja el e tárgyról nézetét. Melanchton e terv ellen nem is egy, hanem három munkát írt.

A császár, mikor Melanchton munkáiról értesült, még jobban megharagudott rá, annyival inkább, mert azt hitte, hogy egyedül Melanchton az ellensége a békés kiegyenlítésnek. Melanchton már a legrosszabbra el volt készülve, de azért - bár ez idő tájban Angliába is hívták - nem távozott Wittenbergből. Móric újólag pártfogásába vette, azonkívül a császár környezetében is voltuk, kik jó indulattal viseltettek iránta.

Carlowitz, a választófejedelem tanácsosa arra kérte Melanchtont, ha lehet: engedjen valamit a béke érdekében feltételeiből!

Melanchton felelt Carlowitz levelére, s feleletéből sok, igen sok kellemetlensége származott: "Nyíltan beszélek előtted - így ír Carlowitznak - arról már

111

előre is biztosítlak: egyedüli óhajtásom, hogy a fejedelem maga gondolja meg, s ha tetszik, tanácsosaitól kérdezze: mi a legelőnyösebb az államra és saját magára. Ha olyasvalami történnék, ami nekem nem tetszik: ellene nem szólok semmit, hanem hallgatok, és vagy elmegyek innen, vagy pedig elviselem azt, ami jönni fog. Eddig is jóformán szolgaságot viseltem, mert Luther gyakran vérmérsékletét követte, mely a hevességre s veszekedésre nagyon is hajlandó volt, pedig jobb lett volna, ha állása s személye méltóságára, s a közjóra nézett volna. - De te azt is mondod, hogy tőlem nemcsak hallgatást kívánnak, hanem azt is: helyeseljem a dolgokat. Nem kételkedem azon, hogy te bölcs és tudós ember vagy, s így az emberek jellemébe betekintesz, kedélyükről és hajlamaikról helyes ítéletet mondasz. Természetemnél fogva nem vagyok perlekedő, a békés egyetértést úgy szeretem, mint talán senki. Én azokat a vitákat, amik a birodalom békéjét feldúlták, nem idéztem elő. Magamat is akkor sodortak bele, mikor már megvoltak; ekkor próbálkoztam meg vele, hogy a bonyolódott vitákból az igazságot kifürkésszem. Törekvéseimet kezdetben jeles és tudós emberek is tetszéssel fogadták. Én voltam az is, aki sok igaz és helyes dolognak eltörlését nem tartottam megengedhetőnek. Munkálkodásommal sok túlzást vagy egészen megszüntettem, vagy legalább szelídítettem. - Németországban ez idő tájban a lakomák alkalmával a lázítók egész serege működött, a tudatlan papok a templomban csak olajat öntöttek a tűzre. És akkor azok, kik most a birodalmi gyűlésen békességszeretetükkel kérkednek, mér-

112

sékletem miatt annyira rám haragították a fejedelmet, hogy már-már életem is veszélyben forgott. Ez események után húsz év múlva is akadtak, kik fagyosnak, jéghidegnek neveztek. Arra is emlékszem, hogy valaki azt vetette szememre, azért hízelgek az ellenségnek, mert a bíbornoki kalap után törekszem. Majd kijelenti, nem törődik a püspöki hatalom meghagyásával, a szertartásokat az egyházi élet lényeges részeinek tekinti. Ajánlja, ha valamit el akarnak érni, terveiknek előbb az öregebb és tekintélyesebb lelkészeket nyerjék meg. Ha mérséklete dacára a hatalmasok még mindig csendháborítónak tekintik, ezt is elviseli Isten segítségével, mindennemű következményeivel együtt. Az urak végezzék legjobb belátásuk szerint az egyház ügyeit!"

Ezt a levelet Carlowitz nem tartotta titokban, s mind a két párton úgyszólván kézről-kézre adták, s különböző érzelemmel olvasták. A protestánsok csudálkoztak Melanchton kislelkűségén, fájt nekik, hogy minden bajért egy megholtat, Luthert akar okolni. - A katolikusok meg rendkívül örvendtek neki, valaki elküldte a római pápának, a világi képviselők pedig küldötték megbízóiknak, a fejedelmeknek és városoknak. Mikor a császár a levelet látta, azt mondotta: "Lássátok, ez már a tiétek, vigyázzatok rá, s el ne szalasszátok!"

A levélírás után való napon megküldte véleményét a püspöki hatalomról és az egyházi javak visszaszolgáltatását illetőleg. Ebben azt mondja többek között: "Haszontalon dolog arra törekednünk, hogy az üldözőkkel megegyezzünk. Ha úgy látszik is, hogy a béke érdekében teszünk valamint, az csak a farkas és

113

a bárány békéje. Én a magam részéről csak azt mondom: elegendő okunk van arra, hogy a magát katolikusnak nevező egyház tanításait és visszaéléseit kerüljük."

Az evangélikus rendeknek és teológusoknak az ideiglenes törvényre (interim) való válaszát szintén Melanchton írta. Kifejti ebben, hogy miután az van mondva, hogy az interim ellen sem írni, sem prédikálni nem szabad, ki kell a protestánsoknak jelenteni, hogy azt el nem fogadhatják, mert amint eddig prédikálták a vallás tiszta tudományát, ezután is prédikálják. Ami eddig igazság volt, igazság marad ez után is, s nincs az a földi hatalom, mely az igazságot megváltoztatná. Az interimben sok dolog van, ami az evangéliummal ellenkezik, arra semmiképp nem kötelezik magukat, hogy a tévedések ellen síkra ne szálljanak. Ezen a kijelentésen a császár annyira megharagudott, hogy felszólította Móricot (aug. 31): kergesse ki országából a lármázók e főkolomposát, s ne tűrje meg tovább a választófejedelemségben.

Károly császár azonban nemcsak a protestánsoknál talált ellenzésre. A katolikusoknak sem kellett az ideiglenes vallástörvény. Vilmos bajor herceg a pápa sugallatára az egész interimet visszautasította.

A protestánsoknál nem annyira a fejedelmekkel, mint inkább a papokkal gyűlt meg a császár baja. Ezeket sem a fenyegetések, sem a börtönbüntetések, fej- és jószágvesztések nem voltak képesek annak elfogadására bírni, ami lelkiismeretükkel ellenkezett. Erre megkezdődött az üldözés. A papokat kizavarták családi tűzhelyeikről, mintegy 400 protestáns lelkész és családja lett földönfutóvá, akik aztán erdőkön, titkos

114

utakon igyekeztek Magdeburgba, a birodalmi átokkal sújtott városba menekülni.

A fejedelmek közül a brandenburgi és pfalzi választó fejedelem, valamint a fogoly hesseni Fülöp is elfogadta; a protestáns rendek többsége meghajolt a kényszerűség előtt; János Frigyes azonban a börtönben is bátran és határozottan visszautasította az egész interimet. Móric gondolkozási határidőt kért, mert már előzőleg biztosította alattvalóit, hogy az evangélikus vallást, ha kell, a császár ellen is fegyverrel védelmezi.

Móric most tárgyalásokat folytatott a teológusokkal, akik valamennyien ellenezték az interimnek való engedelmességet. Végre mégis sikerült neki Melanchtont engedékenységre bírni. Erre aztán megkezdődtek a tárgyalások júliusban Meissenben, augusztusban Pergauban, októberben Torgauban, s novemberben Cellében. Erre aztán (1548. dec. 22.) Lipcsében országgyűlést tartottak, melynek eredménye a lipcsei interim lett. Ebben Móric és a protestánsok látszólag elfogadták az ágostai interimet, de eddigi eljárásuk lényegét megtartották, a katolikus szertartásokat közönyös dolgoknak (adiaphoráknak) nyilvánították. Az így Melanchton közreműködésével elkészült ideiglenes vallástörvényt a protestánsok, habár nem szívesen, de mégis elfogadták, s a következő évben (1549 július) kihirdették.

Az volt most meg a baj, hogy e lipcsei interimnek meg már Móric papjai sem akartak engedelmeskedni. Miatta az elkeseredés általános lett. Valamennyien Melanchtont kárhoztatták, aki engedékenységével és gyengeségével ennyire engedte a dolgokat menni.

Elképzelhetjük, hogy a hitükért elűzött, megkín-

115

zott protestáns papok, akik Magdeburgba menekültek, milyen hangulatban vették hírét Melanchton interimjének. Akadtak, kik azzal vádolták, hogy Pflug Gyula pénzzel vesztegette meg. Magdeburgból egyre-másra jöttek a gúnyiratok, szatírák, epigrammák. Különösen Flacius (Illyricus) Mátyás, Melanchton egykori tanítványa kelt ki élesen egykori mestere ellen. Célja az volt, hogy a gyűlölt interim szerzőit (Melanchton, Major, Bugenhagen, Cruciger és Eber) a gúny és nevetség tárgyává tegye, s a néppel is meggyűlöltesse.

Melanchton eleinte azt gondolta, nem szükséges a magdeburgiak vádjaira felelni. Később mégis rászánta magát, s írt - amint maga mondja, nem a maga, hanem az egyház érdekében. Kijelentette: Wittenbergben ma is úgy prédikálnak, ma is úgy élnek a szakramentumokkal, mint előbb; a tévelygőket és a bűnösöket is épp úgy büntetik. A saját személyére vonatkozólag hivatkozott teológiai munkáira (Loci communes) melyek az ágostai hitvallásban gyökereznek, s amelyekkel Luther is egyetértett. Flacius azon állítása, mintha ő azt mondta volna, hogy az egyházat még akkor sem szabad elhagyni, ha abban a maitól teljesen eltérő szokások keletkeznek, nem egyéb egyszerű hazugságnál. Azt is mondja Flacius: inkább álljanak a templomok üresen, s a fejedelmeket zavarják a forradalmak, mintsem ne a tiszta evangélium prédikáltassék. No én - mondja rá Melanchton - ilyen szemem szomorú s nagy horderejű következményeket maga után vonó tanácsnak nem szeretnék a kezdeményezője lenni.

Mások, köztük Kálvin se volt Melanchton eljárásával megelégedve. Azt írta neki: "Te magad

116

folytonos engedékenységeddel több panaszra és sóhajtásra adtál okot, mint száz mások az egyháztól való nyílt elszakadásukkal!"

Most a magdeburgiak tovább mentek, megtámadták Melanchtonnak a szabad akaratról szóló tanát. Flacius ezt pelagiusi őrültségnek nevezte, visszavételét követelte. Majd a megigazulásról való harcba keverték bele. Ez utóbbira az adott okot, hogy Osiander András Luthertől eltérőleg úgy vélekedett, hogy a megigazulásnak megszentelés nélkül nincs értelme. Midőn Isten az embert igazultnak nyilvánítja, akkor valósággal igaz is lesz; mert amit Isten mond, azt be is teljesíti. A bűnös ember Krisztusnál keres menedéket, Krisztus isteni természetével áthatja az embert, s ennek hatása alatt cselekszi a jót, nem emberi erényeknél fogva, hanem azáltal, hogy a Krisztus bennünk lakozik.

Osiander e nézete visszatetszést szült, azt mondták rá: ez ugyanaz, amit a kat. egyház tanít. Egymás után támadta meg Mörlin Joachim, Stancarus Ferenc és Staphylus Frigyes. Albert porosz herceg, hogy ezen egyenetlenségnek véget vessen, e tárgyban megkérdezte a hittudósokat, s köztük Melanchtont is. Melanchton a herceg kérésének eleget tett, s ez alkalmat használták fel ellenségei, s többek közt azt is szemére vetették, hogy ő és társai a wittenbergi egyetemen zsarnoki hatalmat gyakorolnak; addig senkit se avatnak se magisterré, se doktorrá, míg ünnepélyesen meg nem fogadja, hogy az ágostai hitvalláshoz, az apostoli hitformához hű marad, a kétes ügyekben pedig felettes hatósága nézetét hallgatja meg.

117

Melanchton erre azt felelte: ha ezért vád érhet valakit, akkor ne őt, hanem Luthert, Jonast és Bugenhagent hibáztassák, kik e szokást még az újrakeresztelők korában honosították meg az egyetemen. Ez azonban korántsem zsarnokság, nyoma van ennek már a régi egyházban is. De szükséges is ez az eljárás; ugyan mi lenne a keresztyén vallásból, ha minden falusi pap a saját feje után indulna, s új meg új tanokat honosítana meg?

Míg a protestáns hittudósok így egymással vitatkoztak, addig a császár iránt engedékeny III. Gyula pápa (III. Pál 1549-ben meghalt) a zsinatot ismét összehívta (1551) Tridentbe. Károly felszólította a protestáns rendeket, küldjék el követeiket a zsinatra. Móric fejedelem Melanchton tanácsára kijelentette, hogy a császár kívánatának csak akkor tehetnének eleget, ha a tanácskozást egészen újból kezdenék, ha a protestáns teológusoknak tanácskozási joguk lenne, s ha a pápa nem volna a zsinati munkálatok és végzések bírája. A fejedelem azonban szerette volna, ha a zsinat elé beterjesztenék hitcikkeiket a protestánsok. Meghívta tehát tanácskozásra (1551. febr. 12.) Drezdába Melanchtont, Bugenhagent és Camerariust. Itt Melanchton azt mondta: "Az én nézetem az, senki sem akarhat közülünk mást védelmezni, mint azt, amit közös megállapodásunk szerint ma egyházunk tanít. Ez pedig megtalálható akár az ágostai hitvallásban, akár a brandenburgi ágendában, akár a katekizmusban. Ha a fejedelem óhaja az, hogy bármilyen munkálatot előterjesszünk, kívánatos volna hangsúlyoznunk, hogy mi csupán csak tisztán hittudományi dolgok tár-

118

gyalásába bocsátkozunk." Dacára e kijelentésének, nemsokára azzal bízták meg, hogy a zsinatnak benyújtandó hitvallást készítse el. Hogy nagyobb csendben és nyugalomban dolgozhassék, május 5-én Dessauba utazott, s munkálatát már 11-én elküldte a fejedelem tanácsosának, dr. Kummerstadtnak. Nézete szerint e munkálat nem más, mint az ágostai hitvallás ismétlése, s maga is ennek nevezte (Repetitio confessionis Augustanae) de megkülöuböztetésül ezt ma szász hitvallásnak (Confessio saxonica) nevezik.

E munkálat menete teljesen megfelel az ágostai hitvallásnak, csak az ellenkező nézetek megcáfolásában terjeszkedik ki bővebben.

Július 3-án a brandenburgi fejedelem tanácsosai átvizsgálták, s az egészet helyeselték. Erre aztán 9-én több szász lelkész aláírta.

Most már arról volt szó, hogy Melanchton elmenjen a tridenti zsinatra. Az ügyek megbeszélése miatt el is utazott Drezdába, azonban az ügy most elaludt.

December 13-án nagy meglepetéssel olvasta a felhívást, hogy január 11-én Nürnbergben legyen. Nagyon csudálkozott ezen a gyors elhatározáson, de követte a parancsot. Azonban hogy valami bizonyosat megtudhasson, Drezdán s Lipcsén keresztül utazott Nürnberg felé. Kezdetben Drezdában sem hallott semmit. Később fülheggyel hallott ugyan valamit Móric terveiről; írt neki: ne lépjen szövetségre Franciaországgal! Majd Lipcsébe tért vissza, s itt elbúcsúzott tanítványaitól és barátaitól. Most elindult a tridenti zsinatra. De csak Nürnbergig mehettek. A háborús hírek

119

arra késztették: ne menjenek Ágostába, ahová őket rendelték, hanem a további események bevárásáig maradjanak Nürnbergben. Hogy azonban ne vesztegeljen tétlenül, 32 nyilvános előadást tartott a gimnáziumban. A háborús hírek egyre jobban zavarták. Szeretett volna már övéinél odahaza lenni. Többször kérdést intézett az udvarhoz: mit csináljon? Elmenjen-e Tridentbe, vagy pedig visszatérjen Wittenbergbe? Kérdéseire válasz soha se érkezett. Csak később tudta meg, hogy küldetése s Nürnbergben való időztetése csak arra való volt, hogy a fejedelem vele titkos terveit annál jobban elrejtse, s ellenségeit tévútra vezesse. Mikor a hosszas várakozást elunta, március 9-én visszaindult Wittenbergbe, és 20-án szerencsésen meg is érkezett. A világtörténelmi események ez alatt rohamlépésekkel haladtak előre. Móric bosszút akart állani a császáron azért, mert adott szava ellenére ipát, Fülöpöt elfogatta, s János Frigyes szász választó fejedelemmel együtt még mindig fogva tartotta. Terve az volt, hogy a császárt elfogja. Nagy titokban megkötötte II. Henrik francia királlyal a chambord-friedewaldi szerződést, amelynek értelmében Henrik 240.000 tallért bocsátott Móric rendelkezésére, Móric pedig a schmalkaldeni szövetség tagjai tudtával és beleegyezésével, a német főhatóság kikötése mellett Metz, Toul és Verdun városokat ígérte Henriknek.

Eközben Magdeburg városát ostromolta, hogy a császár nevében e városon, (mely az ágostai interimnek ellene szegülő papoknak biztos menhelyet nyújtott) a birodalmi átkot végrehajtsa. Mikor a francia királlyal

120

megkötötte a szerződést, a városnak kegyelmet ajánlott, és teljes vallásszabadságot biztosított. A város most meghódolt Móric előtt.

A császár nem is sejtve, mi Móric terve, csapatok nélkül Innsbruckban lakott, hogy a tridenti zsinat működését figyelemmel kísérje, s álmai megvalósításában gyönyörködjék. Környezete gyakran intette Károlyt, s figyelmeztette Móric alattomosságára. Móric azonban gondoskodott arról, hogy a magdeburgi ostrom alatti mulatságok, vadászatok s kalandok lehetőleg nagyítva jussanak a császár fülébe. Így Károly nem hitte el, hogy őt, ki teljes életében a cselszövés mestere volt, egy német, méghozzá olyan, mint Móric, rászedhesse.

Magdeburg bevétele után Móric hirtelen dél felé tartott. Átkelt a Dunán, elfoglalta az ehrenbergi szorost, s kis híja volt, hogy a császárt magát is el nem fogta. A köszvényes császár nagy bajjal menekült a havasokon keresztül Villachba. - A tridenti zsinat tagjai ijedten futottak szét ezekre a hírekre.

E háború eredménye a passaui szerződés (1552 július) lett, amelyben az ágostai hitvallásúak vallásszabadságot nyertek, az interimek megszűntek; a tridenti zsinat határozatai a protestánsokra kötelezővé nem tétettek, János Frigyes és Fülöp szabadon bocsáttattak; az elűzött protestáns papok lakhelyeikre visszatérhettek, s általános bűnbocsánat (amnesztia) hirdettetett.

Melanchtont e hírek Torgauban találták, ahová az egyetem a Wittenbergben kiütött pestis miatt ismét átköltözött.

A wittenbergi hittudósok szept. 14-én együttesen

121

küldöttek János Frigyesnek üdvözlő iratot. Maga Melanchton ezen felül neki ajánlotta Luther latin munkáinak akkor megjelenő negyedik kötetét.

János Frigyes nem sokáig élt ezután, 1554. március 3-án meghalt. Ez alkalommal Melanchton János Frigyes pomerániai herceghez intézett hosszú levelében különösen azt hangsúlyozta, hogy a megboldogult fejedelem az evangéliumi hitnek sokkal többet használt a fegyverletétel által, mintha tovább is harcolt volna.

Móricnak diadalmas hadjárata után, Albert brandenburgi őrgróffal gyűlt meg a baja. Sievershausen mellett (1553 júl. 11.) ütközött meg a két fél. Móric diadalt aratott ugyan, de nehéz sebet is kapott, melyben pár nap múlva meghalt.

Utódja testvére, Ágoston lett, ki népe anyagi felvirágozását különösen a gyümölcstermesztés felkarolása által igyekezett nevelni. Ő aztán egy és más dologban sokszor kérte Melanchton tanácsát, úgy hogy utoljára maga Melanchton is megunta s tehernek tekintette a sok tanácsosztogatást.

A passaui szerződést 1555. febr. 5-én követte az ágostai vallásbéke, melyben a protestáns rendek nemcsak lelkiismereti és vallási szabadságot, hanem a katolikusokkal egyenlő politikai jogokat is nyertek. - Kezdetben úgy volt, hogy az ágostai gyűlésre Melanchtonnak is el kell mennie, de később - nagy örömére - otthon maradhatott.

Ha volt valaki, ki az ágostai vallásbékéért hálát adott a jó Istennek, az elsősorban Melanchton volt. Azonban

122

neki még nem ütött a béke órája. Dolgai napról-napra "növekedtek, szaporodtak, úgyannyira, hogy már maga is panaszkodni kezdett. "A pokol kínjai, amelyekről a költők beszélnek, nem is hasonlíthatók azokhoz a gyötrelmekhez, amiket nekem a vitatkozások, törvények, előszavak stb. stb. írásai okoznak;" így írja egyik levelében, hát még ha ehhez kiterjedt levelezéseit és a meg-megújuló vallási vitákat vesszük, elképzelhetjük, mennyi dolga volt. Lelke nyugalmát most már úgy akarta megvédeni, hogy a vallási viták elől, amennyire lehet, kitér. Csakhogy akadtak olyan esetek, amidőn feltett szándékához hű nem maradhatott.

Tanítványai és ellenfelei egyre sürgették, nyilatkozzék arról, miként érti az úrvacsora szereztetésekor mondott szavakat: "Ez az én testem, ez az én vérem." Melanchton hallgatott. Tudta, hogy közte és Luther között e tekintetben nézeteltérés volt, s a szigorú lutheri felfogást sokszor "kenyérimádás"-nak nevezte - de arra senki rá nem bírhatta, hogy ebben az ügyben nyilvánosan szóljon. Nem szólt pedig azért, mert félt az egyházban keletkezhető pártoskodásoktól és viszályoktól, de meg azért sem, mert Luther halálakor a választófejedelemnek Bugenhagennel és Crucigerrel együtt megfogadta, hogy Luther tanain nem változtatnak semmit, hozzá hívek maradnak.

A magdeburgi és a Magdeburgból Jénába meghívott teológusok nem tudták megbocsátani Melanchtonnak, hogy a lipcsei interimben eltért az ágostai hitvallástól, amennyiben behozta a közönyös dolgokat, aztán azt tanította, hogy az ember megigazulásánál három

123

tényező működik együtt: Isten kegyelme, Isten igéje és az ember akarata.

Melanchton ellenfelei Weimarban gyűlést tartottak, s itt kijelentették, hogy a wittenbergi teológusokkal addig ki nem békülnek, míg nem kötelezik magukat arra, hogy az ágostai hitvalláshoz mindenben alkalmazkodnak. Laugnet francia tudós azonban kivitte, hogy Melanchtonnal előbb megbeszélik e dolgot.

Melanchton eleinte azt mondotta, hogy az értekezlet legtöbb tagjával szóba állni sem érdemes. Abba azonban beleegyezett, hogy a bambergi, braunschweigi és lüneburgi egyházak legyenek közte és ellenfelei között a bírák.

Most megkezdődött a közvetítők munkálkodása. Melanchton barátságosan fogadta őket. Mikor azonban azt látta, hogy ezek elleneivel árulnak egy gyékényen, annyira kifakadt, hogy az egyezkedést félbe kellett szakítani. Más napra azonban kissé lecsillapodott, s akkor aztán nyilatkozatában felsorolta: mennyit tett úgy is mint tanár, úgy is mint hittudós az egyház érdekében. Majd így fakad ki: "Most mikor már máshonnan békém volna, ti törtök rám, és pedig azért, aminek nem csupán magam vagyok az oka, s amelynek megváltoztatása nem csupán magamon áll. Most már tudom, mit jelentett az, mikor Sturm Jakabnak Regensburgban a búcsúzáskor azt mondtam: "Ebben az életben bajosan találkozunk!" - s ő azt felelte erre: "Igenis találkozunk, éspedig akkor‚ amikor téged megfeszítünk!" Panaszkodik, hogy a választott bírák mind ellenfelei pártján vannak, s oly cikkeket adnak elibe, amiket sem ő, sem mások el nem fogadhatnak.

124

Majd elősorolja, melyek azok a cikkek, amiket elfogadhat s melyeket nem. Végül pedig arra kéri őket, gondolkozzanak a saját fejükkel, ne Flaciuséval.

A bírák most visszatértek Coswigbe, ahová a magdeburgiak is megjelentek, de nem hogy engedtek volna valamit, hanem inkább az előbbi 8 cikkhez még 4 újat toldottak, s a bíráknak azt mondották: ne engedjenek a wittenbergieknek semmit, hanem kényszerítsék az általános bűnbánatra.

A wittenbergiek idejekorán értesültek erről. A tanulók a bírákat nagy zajjal fogadták, megkövezéssel fenyegették. Az egyik diakónus Flaciust a szószékről nyilvánosan szidalmazta. A magdeburgiak elleni gúnyiratok mindennaposak lettek, s belőlük még Coswigbe is küldöttek.

Melanchton maga is nagyon izgatott volt; környezete attól tartott, hogy még megbetegszik, hacsak valamivel le nem csillapíthatják. A küldötteket nem is bocsátották elébe, hanem Bugenhagenhez és Eber Pálhoz utasították.

Melanchton ezeknek adta át január 27-én válaszát, amelyben nekik és városaiknak megköszönte, hogy a kibékítés érdekében fáradoztak. Reméli, észrevették, hogy a békességre való jóakarat nála nem hiányzik. Kijelenti, hogy az egyházban szakadást előidézni nem akar, de amit eddig tanított, attól ezután sem válik meg. Ha valamiben hibázott, bocsánatot kér Istentől és az egyháztól. Óhajtja, hogy tanításait ne egyes töredékekből, hanem a maga egészében ítéljék meg. Semmit sem óhajt forróbban, mint hogy a tudós és elfogulatlan emberek az egyház tanait újból nézzék át, s az

125

utókorra minden homálytól mentes tudományt hagyjanak.

Flaciusék vitája nemcsak ellene, hanem mások ellen is irányul, magától ez ügyben nem tehet semmit. Ha csupán az a szándékuk, hogy őt magát elnyomják, akkor saját személyét és cselekedeteit Isten és a jámbor emberek ítélete alá bocsátja. - Ez az utolsó szava, ha ellenfeleinek az nem elég, akkor magára az egyházra hivatkozik.

A közvetítők búcsút mondtak Wittenbergnek, a magdeburgiaknak pedig kijelentették, ők ez ügyben többet nem tesznek; csináljanak maguk azt, amit akarnak.

Ugyanily sikertelenek maradtak a mecklenburgi és wormsi tanácskozások is, amelyeken folyton Flacius hívei állottak szemben Melanchtonéival.

A wormsi tanácskozások félbeszakadtával Melanchton régi terve szerint meglátogatta a heidelbergi egyetemet. (l552. Okt.) Célja az volt, hogy az egyetem ügyeit rendezi. A heidelbergiek nagy tisztelettel fogadták, de nemsokára jött a gyászhír is: neje 14 napi betegség után október 1-én elhunyt.

A wittenbergi tanárok azonnal megírták Melanchtonnak a szomorú hírt, de szükségesnek tartották, hogy ezt legkedvesebb barátja, Camerarius adja tudtára. Camerarius Melanchton után útra kelt, s megérkezett Heidelbergbe.

Melanchton nem gyanítva a szomorú hírt, nagyon megörült barátja látásán. Nyilvános és magándolgait félretette, csak hogy barátjával bizalmasan beszélhessen. Camerariust nem vitte rá a lelke, hogy az örömök között mindjárt az első nap tudassa barátjával a

126

szomorú hírt. Csak másnap, midőn a fejedelmi kert lugasában sétáltak, tudatta: miért is jött ő tulajdonképp Heidelbergbe. Jól tudta, hogy a szerető hitves halálhíre lesújtja a nagy tudóst s íme - bár milyen nagy lehetett a fájdalmaktól már sokszor meglátogatott férfiú bánata - a fájdalomnak semmi jelét nem mutatta, és csak annyit mondott: "Nemsokára én is követlek!" Erre Melanchton karon fogta barátját, végigmentek a lugason, s az ország és az egyház szomorú állapotáról beszélgetett vele. Majd felsóhajtott: "Jól járt szegény feleségem, hogy mindezektől megszabadult! Utóbb is csak a száműzetésbe kellene neki is velem jönni!" Erre erőt vett rajta a hitves iránti fájdalom, s barátja karjai között sírta el fájdalmát. Ez a csapás annyival súlyosabban érintette, mert már maga is beteg volt.

Milyen benső volt ez a fájdalom, kitűnik abból a levélből is, amelyet felesége halála után két év múlva írt: "Az aggastyán szüntelen vágyódik és epekedik elhunyt felesége után. Ha unokáimra tekintek, fel kell sóhajtanom - nagyanyjukra gondolok, és ezt nem tehetem fájdalom nélkül. Fájdalmam megújul az árván maradottak megpillantásakor. Hiszen ő gondoskodott az egész háznépről, ápolta a betegeket, enyhítette vigasztalásaival az én szenvedéseimet; megtanította a gyermekeket az imádkozásra! Ezért érzem én folytonosan: mennyire hiányzik közülünk! Naponként többször eszembe jut, miként ismételte a zsoltáríró szavait: "Én Istenem, ne hagyj el engemet vénségemben!""

Melanchtont Heidelbergben arra kérték: maradjon ott tanárnak, de Wittenbergből is egyre jöttek a

127

levelek: iparkodjék vissza, mert amióta elment, már a tanulók harmada otthagyta Wittenberget.

Melanchton azt írta vissza Wittenbergbe: Ha Isten napjaimhoz még napokat told, sehol sem leszek szívesebben, mint köztetek, kiknek erényeiről, őszinteségéről és hűségéről elegendő alkalmam volt eddig is meggyőződni. A hozzátok való szeretet mellett egyetemünk ügye is szívemhez nőtt. Istenünk jótéteményét látom abban, hogy ezt az intézetet az istentelenek fegyvere s a rágalmazók dühe nem volt képes tönkretenni.

Heidelbergből Wormsba tért vissza, miután azonban itt semmire nem mehettek, elindult Wittenbergbe, és december 22-én meg is érkezett.

Ez időtől fogva állandóan Wittenbergben tartózkodott, nem háborgatták többé a gyűlésekre való menetellel. Legfeljebb Drezdába a fejedelmi udvarhoz, vagy Lipcsébe magánügyei végett ment el. De azért dolga mindig annyi volt, hogy akárhányszor azt sem tudta, melyikbe kezdjen bele előbb.

A támadások sem maradtak el. Flacius és barátai egészen haláláig folyton háborgatták irataikkal. Ez időből való munkája: Felelet a bajor inkvizíció cikkelyeire. Ebben a munkájában Melanchton keményen megtámadta a pápai intézményt; tagadta, hogy a római pápa egyháza valódi keresztyén egyház volna, inkább a bálványozók, istenkáromolók és gyilkosok bűnbarlangja. Majd a szabad akaratról és a jó cselekedetekről való nézeteit védi. A függelékben Szervét mohamedi tévedése ellen kel ki. Jellemző, hogy Szervétet istenkáromlónak tartja, s helyesli, hogy a genfiek a halálos ítéletet végrehajtották rajta.

128

Mióta Melanchton Wormsból hazatért, azóta ereje, egészsége folyton hanyatlott. Az öregség, munka, gyalázás, szidalmazás teljesen összetörte. Barátai, ismerősei szomorúan látták, nem sokáig él már. Aztán mindig azon gyötrődött, mi lesz ennek a sok vallási vitatkozásnak a vége. Majd azt hallotta: ellenfelei azt híresztelik, bárhová megy Németországban, nem hagynak békét neki. Erre aztán azt mondotta: Ha elűznek, elzarándokolok Palesztinába, megvonom magamat azon a helyen, ahol valaha Szent Jeromos lakott, s lelkemet Istennek ajánlva elkészülök a halálra.

A boldogság ismét mosolyogni kezdett rá. 1558-ban megérte azt az örömöt, hogy két unokáját (szeretett Anna leányának gyermekeit), Annát és Katalint férjhez adhatta. Amilyen jólesett ez a családi öröm neki, annál fájdalmasabban látta, hogy barátai sorát a halál egyre jobban ritkítja. Maga is többször foglalkozott már a halál gondolatával.

1560. március 30-án Lipcsébe utazott, hogy ott a vizsgálaton jelen legyen. Április 4-én tért vissza, de már út közben rosszul érezte magát. 7-én nagy láza volt, de mégsem tudták visszatartani attól, hogy előadásait megtartsa.

Baja napról-napra aggasztóbb lett, de azért rendes napi munkáját nem szakította félbe. Írt, olvasott, tanított. Utolsó előadását április 12-én, nagypénteken tartotta Ésaiás 53. részéről. Másnap magához vette az Úrvacsoráját. Ezután sokat panaszkodott álmatlanságáról. Éjjelenként többször vesződött Pál apostol mondásával: "Ha Isten velünk, ki ellenünk?" Jó barátai, ismerősei meglátogatták a drága

129

beteget. Tőlük, különösen Camerariustól igen érzékenyen búcsúzott el: "Jó barátok voltunk ez életben, legyünk és maradjunk azok a jövő életben is! Én látom, hogy nekem most már meg kell halnom."

Április 18-án értesült arról, mily kegyetlenül bántak Franciaországban a protestánsokkal. Ez nagyon elszomorította, később azonban ismét felvidult.

Április l9-én 2 órakor felült ágyában. Veje, Peucer azt kérdezte tőle, hogy érzi magát. Azt felelte rá: nagyon keveset aludt, sokszor felébredt. Később arra kérte vejét: nyírja le szakállát, s adjanak neki fehér ingeket. Három inget magára is vett. Ez már régi szokása volt, mert úgy vette észre, hogy a sok ing testét jó melegen tartja.

8 órakor megjött a láza. Ájulásba esett, sokáig tartott, míg ismét magához térhetett. Mikor magához tért, gyenge hangon, de elég érthetően elimádkozta mindennapi imáját. Majd ismét elaludt. Mikor felébredt, azt mondotta: "Már egyszer meghaltam, de Isten kiragadott a halál kezéből." - Aztán is egyre mondogatta: "Én Istenem, könyörülj rajtam!"

Érverése elcsendesült, kezei, lábai meghidegültek, lélegzete rövid lett; szeme, halántéka beesett. Megkérdezték tőle: eszik-e egy kis levest? Mikor erre igennel felelt, hamburgi sörből készült levest adtak neki. Evett belőle vagy 3 kanállal, s azt mondta: "Ez aztán a jó leves!"

Most felült ágyában. Papírt és tintát kért. Be akarta végezni megkezdett végrendeletét, de nagyon gyenge volt, nem tehette. Egy darab ideig üldögélt az ágyban, aztán ismét lefeküdt. Az írásból nem lett

130

semmi, úgyis elmondotta már szóval, mi a végakarata.

10 óra után ismét meglepte a láz. 1 órakor ájulásba esett. Dörzsölték, ismét magához tért, s kérdezte: "Mit csináltok?" - Most a Bibliából olvastak fel egyes fejezeteket. A beteg ágya körül a rokonokon és barátokon kívül az egyetem tanárai is ott voltak.

Egész Wittenbergen szomorúság vett erőt. Mindenki sajnálta a drága beteget. A tanulók a szerencsés meggyógyulásért imádkoztak.

A beteg 2 óra hosszáig feküdt nyitott szemekkel, de nem beszélt, hanem csendesen imádkozott. Mikor veje azt kérdezte, nem kíván-e valamit. Azt felelte rá: "Semmit, csak a mennyországot!"

Délután 3 órakor ismét elájult, s mikor ismét elkezdték dörzsölni, az ájulásból magához tért, s azt mondta: "Ó, mit csináltok? ... Miért zavarjátok csendes nyugalmamat? ... Hagyjatok nyugodni, úgysem tart már sokáig."

A körülötte levők most imádkozással s a Szentírás olvasásával töltötték az időt egész addig, míg esti 7 órakor Melanchton, korának egyik legnagyobb tudósa, csendesen kimúlt.

Haláláról az egyetem azonnal értesítette a választófejedelmet. A ravatalt dolgozószobájában állították fel. Másnap reggel Kranach Lukács festő lerajzolta.

Mihelyt halála híre a városban elterjedt, özönlött a nép a ravatalhoz, s kevés tanuló és városi lakos volt, ki őt a ravatalon ne látta volna. Az apák és anyák felemelték gyermekeiket, s azt mondták nekik: "Jól

131

nézzék meg, hogy egyszer elmondhassák a késő kornak, milyen ember volt.

Április 2l-én volt a temetés. A holttestet cinkoporsóba helyezték, ezt meg fakoporsóba tették. A bölcsészeti kar tanárai vitték a koporsót a városi templomba, s arra a helyre tették az oltár elé, hol Melanchton papszenteléskor szokott térdelni. Itt Eber Pál tartotta felette a gyászbeszédet. Innen a vártemplomba vitték, ahol Oertel Pál tanár mondott latin beszédet.

A temetésen annyi ember volt jelen, amennyit eddig Wittenbergben egyetlen temetésen sem láttak.

A koporsót Luther koporsója átellenében helyezték el, s helyét egy érclapon a következő sírirat (*) jelzi:

(*) Philippi Melanchtonis Summe Venerabilis Corpus hoc loco sepultum est, qui anno Christi MDLX. XIII. Cal. Maji in hac urbe mortem obiit, cum vixisset annos LXIII. menses II. dies II.