POPOVITS ISTVÁN

Csaknem ezer esztendeje annak, hogy Magyarország először került érintkezésbe Rómával, illetve a római pápával. A kapcsolat felvétele Magyarország történetének egyik legnagyobb eseménye, mivel e lépéssel hazánk végérvényesen szakított a keleti orientációval, és végleg a nyugati kultúrközösség védőbástyája lett, s egyben kül- és belpolitikánk évszázadokon keresztül a pápai hatalmi politika hatósugarába került. Hazánk az 1000. évben tette meg ezt a nagy fontosságú lépést, koronát kérve attól a pápától, akit először hatott át a római világbirodalom visszaállításával megteremtendő, s pápai fennhatóság alatt álló krisztusi világuralom eszménye. A kapcsolatra, mely hazánk és a római pápa között fennállott, ezen eszmény megvalósítása iránti törekvés nyomja rá bélyegét, s az elfakult pápai okiratok sorai között a késői utókor érdeklődéssel szemlélheti a pápai igénynek hazánkkal szembeni erőteljes megnövekedését, valamint nagy királyaink bölcs politikáját, és a nemzet nagyjainak egyöntetű fellépését, mellyel a pápai hatalom kiterjedésének gátat vetni igyekeztek.

I.

Őseink vallása a sámánizmus egyik válfaja volt, s ez a körülmény őket a keresztény Európa szemében nemkívánatos pogány népnek tüntette fel. Mivel pedig a pogánysággal szemben a keresztény világ nem ismert megalkuvást, a magyarság vezetői előtt nyilvánvalóvá vált a kereszténység felvételének szükséges volta, mivel csak ezáltal történhetik meg a nemzetnek az európai közösségbe való belépése. (1) Bár a magyarság érzelmileg a kereszténység keleti formájához állt közelebb, s a kereszténység a magyarok között a keleti Egyház tevékenysége révén hódított, Keletről jött őseink tömegeit (2) mégis a későbbi politikai helyzet, mely a 955-ben Augsburg közelében a Lech-mezőn és 968-ban Arkadiopolisznál elszenvedett vereségek következtében állt elő, arra késztették Geiza fejedelmet, hogy a magyar külpolitikát nyugat felé vezesse. A magyar külpolitikának nyugat felé való elhajlásával Geiza barátot és támogatót talált I. és II. Ottó német császárok személyében, akik révén a nyugati Egyház papjai is

(1) Baráth Tibor: Magyar történet, Kolozsvár, 1941, 28. o.

(2) Popovits István: A kereszténység kezdete a magyarok között, Budapest, 1943. (Különlenyomat a XPONIKA teológiai évkönyvből.)

4

utat találtak hazánkba, s teljessé tették a magyarság megtérítését. A megtérítés Geiza fia és utóda, I. István király hathatós támogatásával és közreműködésével történt.

A térítés befejezése után István, kit a nyugati Egyház később szentté avatott, az Egyház megszervezéséhez látott. Az Egyház megszervezése ugyancsak német császár - III. Ottó - támogatásával történt, mivel a császár eszközölte ki II. Szilveszter pápától a koronát, amellyel Istvánt az esztergomi érsek 1001 augusztusában királlyá koronázta. (3) A koronával együtt István felhatalmazást kapott arra is, hogy a magyar Egyházat mint apostoli követ megszervezze. István az esztergomi érsekségen kívül több püspökséget is alapított, és valamennyit be is töltötte. Gondoskodott káptalanok alapításáról, templomok építéséről, és szigorú törvényeket hozott a kereszténység megszilárdítása érdekében. (4)

A koronával együtt István megszerezte a pápa támogató készségét is arra, hogy a magyarországi vallási. kérdéseket nyugvópontra juttassák, s II. Szilveszter utasítására idegen papok - többnyire szerzetesek - jöttek be az országba, kiknek működése azonban számtalan esetben véres lázadásra adott alkalmat. Nem tartozik tanulmányunk keretébe, s ezért nem is foglalkozunk ezekkel a lázadásokkal bővebben, csak tényként szögezzük le, hogy míg azokon az országrészeken, ahol a keleti Egyház térítette híveit, sehol sem keletkeztek vérrel írt követelések a pogányság visszaállítása érdekében, addig a nyugati Egyház papjainak munkálkodása nyomán mind sűrűbben hangzott fel a pogányság után vágyódó magyarok fegyvercsörgetése.

A pápa azonban a koronával, melyet Istvánnak küldött, nemcsak jogokat adott, hanem jogokat is vélt nyerni. Bár II. Szilveszter irata, amelyet Istvánhoz a koronával együtt küldött, elveszett, (5) kétségtelen, hogy a pápa az országot tulajdonának tekintette.

E nézetünk alátámasztására felemlítjük. II. Orbán pápának Kálmán királyhoz 1096-ban írt levelét, melyben a pápa hangsúlyozza, hogy István "a római anyaszentegyháztól érdemelte ki a királyi méltóság jogát" (6) továbbá VIII. Bonifác pápának Boccasino Miklóshoz intézett és 1301. október 17-én kelt levelét, melyben a következőket jelenti ki: "Nem lehet kétségbevonni azt, hogy Magyarországot a szentséges római egyháznak felajánlotta első keresztény

(3) Dithmár püspök krónikájában így ír: "...A császár kegyéből és az ő buzdítására a bajor herceg veje Waik koronát és áldást kapott..."

(4) Baráth Tibor: i.m. 29. o.

(5) A korona adományozásáról Dithmár püspök krónikája a legrégibb feljegyzés, mivel II. Szilveszter pápa levele, amely a XVII. század óta ismeretes, csak hamisítvány. Karácsonyi János mutatja ki Szent István király oklevelei című munkájában (Budapest, 1891), hogy az úgynevezett Szilveszter-bulla a X. század végén használatban levő kancelláriai formáktól egészen eltérő módon van fogalmazva, és úgyszólván teljesen későbbi források szövegéből van összeállítva.

(6) Fejér: Codex Diplomaticus II.13.

5

királya szent István, minden jogával és hatalmával, ki maga is Krisztus helytartójától vette át a királyi koronát." (7)

Szilveszter pápa, az aurilaci bencés kolostorból a császári udvaron át a pápai trónra került francia szerzetes ugyanis, császári tanítványával - III. Ottóval - együtt az egyházi univerzalizmus és a római világbirodalom eszméjét igyekezett megvalósítani. Míg a császár az egész világon uralkodó római császár politikai és a római pápa lelki hatalma alatt álló világbirodalomról álmodozott, addig a császár kegyéből pápai trónra jutott egyházfő a krisztusi Egyház világuralmához vezető utat munkálta. Bár mindegyikük magát álmodta az új keresztény világbirodalom élére, mindketten egyértelemmel helyezkedtek szembe Nagy Károly és Nagy Ottó egyházpolitikai hagyományaival, a német birodalmi egyház hatalmi törekvéseivel. Az egyházi és világbirodalmi univerzalizmus szelleméhez híven minden eszközzel támogatták és előmozdították a skandináv országokban, Lengyel- és Magyarországon körülbelül egy időben felmerülő és a német egyház kiküszöbölésével közvetlenül Rómától függő nemzeti egyházak szervezésére irányuló törekvéseket. (8) Így érthetjük. meg, hogy a magyar királynak a pápa az apostoli királyi címet és az apostoli szentszék követének dekórumát, az "apostoli kereszt"-et adományozta. A magyar király ezáltal az apostoli szentszék követének jogát is gyakorolhatta, vagyis szervezhette az egyházat, érsekségeket, püspökségeket, kolostorokat alapíthatott, a főpapi székeket betölthette és egyházi méltóságokat adományozhatott. Valóban olyan jogok ezek, melyek méltán tölthették el büszkeséggel a kitüntetettet. Azonban a fent vázlatosan előadott pápai törekvések ismeretében könnyen megérthetjük II. Szilveszter pápa bőkezűségét, mivel ezen előjogok nélkül a magyar nemzetnek a nyugati Egyházhoz való csatlakozása legalábbis kétségessé válhatott volna. Ugyanis István idejében a keleti Egyház még igen erősen tartotta magát hazánkban , s maga István is anyai ágon közelebb állt Bizánchoz, mint Rómához. A keleti Egyház pedig, mely az állami egyházak létesülését mindenkor hathatósan elősegítette, az úgynevezett "apostoli" jogokat készséggel adományozta egy-egy állam uralkodójának, s így a pápa Istvánnak éppen a keleti Egyházhoz való vérségi kapcsolatai miatt kényszerülhetett ennek a keleti Egyházban természetes, de a nyugati Egyházban teljességgel szokatlan jognak megadására. (9) Könnyen tehette ezt a pápa, mivel papjai révén mindinkább háttérbe szorult a keleti kultúra,

(7) Theiner: Monumenta Hung. Sacr. I.388.

(8) Hóman Bálint - Szekfű Gyula: Magyar történet. Budapest, I.196.

(9)‚ Egészen más természetű az a kiváltság, amit a XII. század elején II. Orbán pápa a szicíliai fejedelemre ruházott, ugyanis csak a pápai követek rendelkezéseinek végrehajtását bízta reá. Igaz azonban, hegy később ezen a címen a szicíliai királyok sokkal szélesebb hatalmat ragadtak magukhoz. (Lásd Sentis: De Monarchia Sicula, Freiburg, 1869.)

6

s helyét elfoglalta az a nyugati szerzetes kultúra, mely nyelvében latin volt, s gyökereivel Róma és Clugny forrásaiból táplálkozott. A pápaság eszményeit híven megőrző papság, mint vak eszköze a pápának, alkalmas volt arra, hogy a magyar királynak adott nagy kiváltságokat: nagy királyok idején a pápa- akaratához híven jótékonyan semlegesítse, gyenge kezű királyok alatt pedig egyenként visszaszolgáltassa Rómának.

Tanulmányunk keretében a források szövegével igyekszünk rámutatni arra, hogy miképpen válnak semmivé - gyenge, erélytelen uralkodók kezében - az évszázadok folyamán azok a kiváltságos jogok, melyeket István nyert a koronával. István életében a kiváltságok még teljes fényükben ragyognak, a nagy király erős egyénisége kizárt mindén beavatkozást, még ha az a pápa részéről jött volna is, s a királyságot uralkodása alatt oly nagy tekintélyre emelte, amilyenre az csak legnagyobb királyaink alatt jutott. István alatt belül béke és rend uralkodott, kívül pedig tisztelet és tekintély övezte a magyar népet. Azonban István halálával véget ért a közel hét évtizedes béke áldásos korszaka. Véres bonyodalmak, fegyveres trónviszályok, pusztító háborúk nyomorúsága szakadt az országra, s a viszályok alkalmat adtak a pápának az ország ügyeibe való beavatkozásra, s egyúttal az Istvánnak adott kiváltságok visszavonására.

István halálától 1074-ig csak kevés békés napnak örülhetett Magyarország - írja Aloldus, egy külföldi krónikás, (10) s Péter és Aba Sámuel szerencsétlen uralkodása alatt IX. Benedek pápa elérkezettnek látta az időt, hogy gyakorolja azt a jogot, melyet elődje, II. Szilveszter, a korona adományozásával vélt elnyerni.

Különösnek tetszik, hogy míg előbb Pétert törvényes királynak ismeri el, s kiközösítéssel, tehát a legnagyobb egyházi büntetéssel sújtja azokat, akik Pétert trónjától megfosztották, (11) később Péterhez fűzött reményeiben megcsalatkozva már 1044-ben a pápa is véglegesen elejti az előbb törvényesnek elismert uralkodót. Úgy látszik, hogy a pápa Péter elismerésével nemcsak a magyar ügyekbe akart beavatkozni, hanem egyúttal jó szolgálatot is igyekezett tenni Péter pártfogójának, III. Henrik császárnak. Különben érthetetlen volna, hogy a pápa azt a Pétert pártfogolja, ki a római katolikus egyháznak oly nagy szolgálatot tett nagy király özvegyét, a királynét jogtalanul bezáratta és fogva tartotta, s azokat a magyarokat közösítette ki, kik a jogon és igazságon esett csorbát kiköszörülve a királynét magyar lovagiassággal kiszaba-

(10) "Sanctus Stephanus Ungariae Rex in coelum receptus est ... cum hoc rege Ungariae pax et felicitas simul sepultae sunt." - Aloldus az 1038. évhez. Az 1019. évhez pedig: "Quamdiu rex Stephanus Ungariam atque Hainricus secundus imperium gubernabat uterque sanctus, pax aurea floruit."

(11) Pauler Gyula: Magyarország története az Árpád-házi királyok alatt. Budapest, 1893. I. kötet 170. jegyzet.

7

méltánytalan helyzetéből. (12) Ugyanis politikailag a szentszék ez időben nem volt az az önálló hatalom, melyre a század végén fejlődött, hanem nagyon is rászorult a császár támogatására. A pápákat rendszerint a császár támogatásával választották meg, s a császár védte meg a pápákat a római oligarchák túlkapásai ellen is. Így a pápa erősen függő viszonyba került a császárral szemben, ami aztán sokszor arra kényszerítette, hogy világi ügyekben a császár politikai szolgálatába állítsa tekintélyét. Ez történhetett Aba Sámuel esetében is, kit a pápa - XX. János - Henrik császár sürgetésére a legfélelmetesebb és legrettentőbb büntetéssel, egyházi átokkal sújtott. (13)

Péter és Aba Sámuel uralkodásának idejére esik az utóbbi magyar királynak az a szerencsétlen lépése is, mely végeredményben - jóllehet nem a pápa kezdeményezésére - az egyik legfontosabb "apostoli" jognak, a püspökkinevezési és -letételi jognak elvesztését vonta maga után. Péter, aki a kormányzatban igen erélyes uralkodó volt, két püspököt, kik tisztüknek - felfogása szerint - nem tudtak megfelelni, megfosztott méltóságától és másokat állított helyükbe. Aba Sámuel azonban, mihelyt a hatalom birtokába jutott, a két letett püspök ügyét, hogy a nagy hatalommal és befolyással bíró püspöki kart megnyerje magának, a pápához terjesztette fel. Igaz ugyan, hogy Péter ítéletét a pápa igazságosnak találta és helybenhagyta, azonban ez az eset olyan precedenst teremtett, amit a pápaság később természetesen nem hagyott kiaknázatlanul. Sorsszerűséget kell látnunk abban, hogy a papság kegyeiért e végzetes lépésre magát elszánó Aba Sámueltől éppen a papság fordult el elsőnek, neki tulajdonítván a pogány szokásoknak és szertartásoknak újbóli lábrakapását, amiről Gellért püspök panaszkodik egyik iratában. (14)

A papság után a nemesség nagy része is elpártolt Aba Sámueltől, akit Péter pártfogója, Henrik császár a ménfői csatában 1044-ben legyőzött és kivégeztetett. Ezután Henrik császár Pétert Székesfehérvárra vitte, és az ott összegyűlt urak jelenlétében a trónra visszahelyezte. 1045 tavaszán Henrik újra bejött az országba, és ekkor Péter hűséget esküdött neki, évenkinti adót ígért, s Magyarországot mint hűbért vette át a császár kezeiből.

(12) Brunn: Annal. Boic. p. II. XXXVI. "...Haud aliam pro his tam insignibus benevolentiae documentis vicem reposcens, quam ut Gisellae conjugis, si quid sibi humanitus contigisset superstitis rationem, quam par esset, haberet. Petrus prolixe omnia policitus, vix dum elapso a Stephano morte anno cum simulato luctu fidem curamque Gisellae posuit, et ex tutore praedo factus cultum si a marito relictum; vitaeque non ornamenta modo, sed etiam subsidia misere abstulit; et liberae custodiae angustiis circumscriptam non satis habuit arcere publico sed etiam familiarum congressu et alloquio exclusit. Proceres indignam reginae sortem miserati, regem officii sui dataeque fidei admonuere."

(13) Acsády Ignác: A magyar birodalom története. Budapest, 1903. 121. o.

(14) Acta et Scripta S. Gerard: Deliberatio super hymnum trium puerorum, 126. o.

8

A nagy király halála után alig pár később tehát már azt látjuk, hogy az István által örökül hagyott, kiváltságos jogokkal bíró országra - bár egy eszménytől áthatva - ketten is (a pápa és a császár) igényt támasztottak. A Gondviselés azonban a két szomorú emlékű király után I. András személyében erőskezű uralkodót adott a nemzetnek, kinek bátor ellenállásán és ügyességén hajótörést szenvedett a Magyarország függetlensége ellen két oldalról megindított harc.

I. András erélyes kézzel csakhamar rendet teremtett az elődei által vérbe és zavargásba fullasztott országban, s az ország belső helyzetének megszilárdulása után legfőbb gondját a Péter által könnyelműen tett hűbéri viszony feloldása képezte. Nagy feladat volt ez, mivel III. Henrik ez idő tájban volt hatalma tetőpontján, s világosan felismerhető volt a világuralomra való törekvése. Burgundia elfoglalása után Rómába ment a császár, hogy rendet teremtsen ott is, mivel a pápai szék betöltése körül súlyos zavarok keletkeztek. A pápai széket ugyanis IX. Benedek és III. Szilveszter "pápák" maguknak követelték, azonban azt Gratiánus János pénzzel megvásárolta, s VI. Gergely néven el is foglalta. A császár mindhármójukat letette, s véget vetve a "három pápa" szomorú korszakának, Suitger bambergi püspököt, majd ennek halála után Poppo brixteni püspököt emelte a pápai trónra, aki II. Damasus néven három évig viselte a nyugati Egyház legfőbb méltóságát. II. Damasus halála után a császár rokonát, Eggesheimi Bruno touloni püspököt helyezte a pápai trónra, aki IX. Leó néven erélyesen ugyan, de a császárnak mindenben kedvezve vezette az Egyházat. Ez volt a helyzet, amikor I. András elhatározta, hogy kifelé is megerősíti országát. Mindenekelőtt követek útján évi adót, hadi segítséget és hódolatot ajánlott fel a császárnak királyi méltósága elismerése és a béke helyreállítása fejében. (15) Mikor pedig a császár az ő ajánlatát nem fogadta el, András a pápához fordult, s György kalocsai érsek által az ő közbenjárását kérte, hogy III. Henrikkel kibékítse. (16) A pápa méltányolva András óhaját, a burgundi uralkodóházból származott clugny-i apátot, a később szentté avatott Hugót bízta meg a béke létrehozásával, azonban a császár magatartásán Hugó törekvése meghiúsult. (17)

(15) András király hűbérajánlatának őszinteségéhez szó fér. A szláv udvarokban, ahol a politika első iskoláját járta, a hűbéri viszonyt nem tekintették morális kötelezettségnek, csupán időleges politikai kapcsolatot láttak benne, amin az erőviszonyok változásával könnyen lehetett változtatni. A békét azonban komolyan akarta, mivel arra neki és országának égető szüksége volt. Hóman-Szekfű: i. m. I. 257. o.

(16) Wieser: De Georgio Astrici succesore in cathedra Colocensi: Az 1881. évi kalocsai schematizmusban. Gförer: Papst Gregorius VII. 6. kötet. 670. o.

(17) Pactum Andreae regis, ut per legatos offerebatur contemnens, Pannonias petiit. Hermannus Contractus ad a. 1051. Manier: Biblioth. Cluniac. 418. o.

9

A császár ugyanis világuralmi tervének megfelelően Magyarországot le akarta igázni, s e célból Gebhard regensburgi püspököt nagy haddal küldte az országba, míg ő maga három oldalról támadott. Azonban Bélának, András öccsének ügyes hadvezetésén hajótörést szenvedett Henrik minden erőlködése, s András bízva fegyverei sikerében, most már az előbb felajánlott adót sem volt hajlandó megfizetni, hanem újra a pápához fordult segítségért, felkérvén őt arra, hogy személyes rábeszéléssel igyekezzen Henriket megbékíteni, mert a háború semminek sem fog annyit ártani, mint az Egyháznak. (18) A pápa útra is kelt, s felkereste Henriket táborában, ki nagy serege élén Pozsonyt támadta. Henrik, mivel előnyomulását Pozsony helyőrségének vitéz magatartása lehetetlenné tette, késznek is mutatkozott a békére, illetve az András által előbb felajánlott adófizetés elfogadására. Azonban amit ezelőtt András szívesen felajánlott, azt most, miután Henrik két balul sikerült hadjárata erőt és bátorságot adott neki, megtagadta.

A pápa felháborodva András makacsságán, átokkal fenyegette meg a magyar királyt, s a visszavonuló császárral elhagyta az országot. (19) András tehát felhasználva a kedvező helyzetet, országát teljesen függetlenítette, s méltán mondja Wibert, Leó pápa egykorú életírója, (20) hogy "Romana respublica subjectionem regni Hungarici perdidit".

Egy német történetíró, Gförer szerint András azért utasította vissza a császár követelését, mivel már előbb, hogy Henriktől megszabaduljon, az országot hűbérül IX. Leónak ajánlotta fel, s a pápa azt el is fogadta. Ez állítását az 1053-ban kötött triburi békeszerződéssel látja igazoltnak, mivel annak feltételei között András ígéretet tett arra, hogy a császárt minden hadjáratában segíteni fogja, kivéve azt az esetet, ha a császár Olaszországba vezetne hadat. Ezt Gförer szerint nyilvánvalóan azért kötötte ki, mivel a pápának fogadott hűbérességet, s ezért hűbérura ellen nem szabad harcolnia. (21) Nem fogadhatjuk el ezt az álláspontot

(18) Pray: Annales R. H. I. p. 55.: "Ad Leonem pontificem legatos mittit, oratum, ut auctoritate sua interposita, Henricum a vi abstinere pacemque inire juberet, alioquin bellum nulli magis, quam ecclesiae, cuius res ab nupernas, seditiones in Hungaria nondum respirassent, nociturum; itaque etiam atque etiam videret, ne qui pater communis christianorum esset, suam Hungaris ea in re operam negare vellet."

(19) Az esetet Hermannus Contractus a következőképpen írja le: "Interim Leo papa ab Andrea accitus, quum pro pace componenda intervenisset, imperatorem ab obsidione avocavit: eumque sibi per omnia consentaneum inveniens, sede contra Andream consiliis suis minus parentem experiens, offensus, eique, excommunicationem utpote delusa sede apostolica minitans, cum imperatore discessit." - Ad a. 1052. Pertz: Script. V. 130.

(20) Lib. II. Cap. IV.

(21) Gförer: Papst Gregor VII. Tom. VI. p. 670. skk. "...Man sicht, abermal hielt König Andreas mit unüberwindlicher Zähigkeit an seinem Vasallenvehältnisse zum römischen Stuhle fest, einer Vasallenschaft, welche Dummköpfe bis auf den heutigen Tag als eine unerträgliche Anmassung der Päpste verschreien, während sie in Warheit unter damaligen Umsta:nden das einzige, aber auch überaus kräftige Bollwercke Ungarns wieder deutsche Tyrannei war."

10

- egyrészt, mivel hazai kútfőink erről egyáltalán nem tesznek említést, annak ellenére, hogy teljes részletességgel közlik a Henrikkel folytatott fegyveres és diplomáciai harc lefolyását, (22) másrészt pedig azért, mivel nézetünk szerint érthetetlen lenne ez esetben az átokkal való fenyegetés a pápa részéről amiatt, hogy András nem akar a német császár hűbérese is lenni.

A békekötés után, mely végül is létrejött, András megalapította a Visegrád mellett fekvő szentendrei görög kolostort, majd 1055-ben a tihanyi latin kolostort, és betöltötte a közben megüresedett püspöki székeket, gyakorolván ezáltal azokat a jogokat, melyeket mint István örököse magának tulajdonított.

Uralkodásának további során, valamint halála után I. Béla két évig tartó uralkodása alatt nem találunk adatot arra, hogy a pápa valamiképp is beavatkozott volna az ország ügyeibe.

Megváltozott a helyzet Béla halála után. Az ország súlyos belviszályok színhelye lett, és emellett a kunokkal folytatott harc is gyöngítette a nemzet erejét. Ehhez járult még a gyermek Salamon királynak rossz tanácsadói sugalmazta zsarnoksága, valamint a német császárnak egyre megújuló törekvése, hogy hazánkat hűbéresévé tegye. A súlyos helyzetbe került országnak pedig éppen ekkor lett volna szüksége erőskezű vezetőre és belső békére, mivel a pápai trónt 1073-ban a kor legbecsvágyóbb embere, VII. Gergely foglalta el; akinek fő célja volt a világuralom megszerzése a pápaság részére. A pápa ugyanis látván, hogy II. Szilveszter eszménye, a pápaság és a császárság benső szövetsége, megvalósíthatatlan, az egyeduralmat igyekezett megvalósítani.

E törekvéseivel szükségképpen összeütközésbe került a császárral, aki egyáltalán nem méltányolta Gergely nagyratörő terveit, s szintén világuralomra tört. A harc megkezdődött a két ellenfél között, s a közöttük dúló küzdelem válságaiba belesodródott hazánk is, a királyok egyéniségének megfelelően utat engedve, illetve útját állva a pápai befolyásnak.

VII. Gergely befolyása a magyar történelemre az áldatlan viszály idején, mely Salamon és Geiza között dúlt, érezhető. Ugyanis az 1073. év végén Salamon király és unokatestvére, Geiza herceg között ellenségeskedések keletkeztek, s míg Salamon király a császárt kérte segítőtársul, aki sógora volt, addig Geiza a röviddel azelőtt trónra lépett pápa pártfogását igyekezett megszerezni. A pápa 1074. március 17-én kelt levelében, (23) - melynek érdekessége

(22) Thuróczy: Chronic. XL. III. fej. II. könyv.

(23) Geiza levele elveszett. Theiner is csak az 1214. évvel kezdi a vatikáni levéltár okmányait, mivel a régebbiek szerinte elvesztek. Azonban, mint említettik, fennmaradt Gergely válasza, mely a következőképpen hangzik, s melyből következtethetünk Geiza levelére: "Gergely püspök, Isten szolgáinak szolgája, Geizának, a magyarok vezérének, üdvözletet és apostoli áldást. Látván leveledet, értesültünk jámborságod dicséretes vallásáról, s megértettük, hogy szívedét és elmédet az apostoli szék iránt istenes buzgóság lelkesíti. Ez kétségtelen reményt ébreszt üdvösséged iránt, s bennünk is nem csekély örömet támasztott, mert, akik kellő hittel és tisztelettel viseltetnek az apostoli szék iránt, attól bizonyos [biztos - NF] támaszt és jótéteményeket is várhatnak. S ezért a te kedvességedet is intjük, hogy törekvésed az apostolok tiszteletére folyton növekedjék, és mennél inkább fogsz életed szükségeiben az ő ítéletükhöz közeledni, annál inkább adósaiddá igyekezzél tenni azokat, hogy azok esedezései által Isten kegyelméből bűneid bocsánatát és az örök boldogság dicsőségét megnyerni örvendhess. A mi szeretetünkről pedig semmiképpen se kételkedjél, mert minden kételkedést mellőzve legbensőbb s atyai indulattal ígérjük, hogy amit üdved és tisztességed méltán igényel, mindazt tőlünk meg is nyerheted. És ha ellenségeid közül valaki téged bántalmazni gonoszul megkísérelné, kétségkívül nem csak hogy meghallgatásunkra nem találna, hanem az apostoli kegy bosszúját is magára vonná. Te pedig néha akár a saját ügyeidben, akár azokban, amik az apostoli szék szolgálatát illetik, valamint [valamit - NF] értésünkre akarsz adni, ott van a derék Azo márkgróf, ki nekünk Olaszország többi fejedelmei között felettébb kedves, általa mindazt, amit az apostoli meghallgatásra akarsz juttatni, legalkalmasabban fogod értésünkre adhatni és nekünk ajánlhatni. Kívánjuk egyébiránt, hogy az isteni kegyelem téged mind e világi viszontagságokban oltalmazzon, mind pedig ami neki tetszik, annak végrehajtására erőt és tehetséget adjon. Kelt Rómában a zsinaton, 1074. március 14-én." Katona: Historia critica regum. II. 304. o.

11

az, hogy ez a legrégibb fennmaradt levél, melyet római pápa magyar királyhoz intézett - megnyugtató választ ad a hercegnek, s kilátásba helyezi támogatását. A levélből látjuk, hogy mind Geiza levele, mind a pápa válasza a Salamonnal kitört viszálykodások kezdetére esik. Mikor pedig Geiza a pápa levelét kézhez vette, akkor már Salamon legyőzve Mosony felé vonult vissza, s onnan IV. Henrikhez fordult segítségért, hűbériséget ígérvén az esetben, ha őt visszasegíti a királyi székbe. Salamon ígéretén felbuzdulva Henrik 1074 nyarán sereggel támadt Magyarországra, azonban élelem-és. takarmányhiány miatt csakhamar ő is visszavonult, magára hagyván Salamont. A császár fegyveres segítségében többé nem reménykedhető Salamon ekkor ugyancsak a pápához fordult támogatásért, azonban Gergely Salamont, aki előbb a pápa nagy ellenfelének, a császárnak kegyét élvezte, könyörtelenül elutasítja, s egyben felhasználja az alkalmat, hogy Salamonhoz írt levelében jogigényét a hűbéri főhatalomra Magyarország felett kihangsúlyozza. (24) A levélből tisztán láthatjuk, hogy mennyire kiszélesí-

(24) A pápának Salamonhoz 1074. október 28-án írt nagyfontosságú levele a következő helyeken található meg: Jaffe: Regesta Pontificum Romanorum n. 645. - Mansi: Collectio conciliorum XX. 108. o. - Katona: Hist. Crit. II. 346. o. - és Fejér: ‚‚ Codex Diplomaticus I. 321. o. A levél, mely Salamont a végső reménytől is megfosztotta, a következőképpen hangzik: "Leveledet kegyelmesebben fogadtuk volna, ha meggondolatlan lépésed Szent Pétert annyira meg nem sértette volna. Őseidtől tudhatnád, hogy Magyarország, melyet István király hajdan Szent Péternek teljes joggal és hatalommal felajánlott és jámborul átadott, a római szentegyház tulajdona. A megboldogult Henrik császár pedig, mikor az országot Szent Péter tiszteletére meghódította és a királyt legyőzte, lándzsát és koronát küldött szent Péter sírjához győzedelmének dicsőségére, oda irányozván az ország jelvényeit, ahonnan méltósága ered. Így állván a dolgok, te mégis a többi királyi erényektől és erkölcsöktől is eltántorodva, Szent Péter jogát és tiszteletét megcsorbítottad, mivel az ő országát, mint halljuk, a német királytól fogadtad el hűbérül. Ha ez igaz‚ s a jogosságra vigyázol, magad is tudhatod, miképpen remélheted Szent Péter kegyelmét és a mi jóakaratunkat; ezt ugyanis nem nyerheted meg más módon, sem az apostoli megrovás nélkül nem fogsz sokáig uralkodhatni, mint ha hibádat megjavítva, királyi pálcádat nem a királyi, hanem az apostoli felség hűbérének ismered el. Mert mi sem félelemből, vagy szeretetből, sem bármily személyes tekintetből nem fogjuk, amennyire Isten segélyével tehetjük, elmulasztani annak, akinek szolgái vagyunk, kellő tiszteletét fenntartani. De ha ezt jóvátenni s életedet úgy, mint királyhoz illik, berendezni, és Isten irgalmából dicsőíteni akarod: a római szentegyház szeretetét, mint anyáét a kedvelt fiú, s Krisztusban a mi barátságunkat kétségkívül teljesen megnyerheted."

12

tette VII. Gergely a maga hatáskörét, mióta a pápai széken megerősödött. Ő most már nemcsak a simoniát és a papi nősülést akarta az Egyházból kiirtani és az egyházi javadalmak betöltési jogát kivenni a világ urainak kezéből, hanem az összes világi fejedelmekre is ki akarta terjeszteni a szentszék főhatalmát. Most már nem egyedül az Egyház szabadsága, hanem annak főhatalma volt a cél, melyre törekedett. (25) VII. Gergely nyíltan és szárazon adja a szerencsétlen Salamon tudtára, hogy "Regnum Hungariae sanctae Romanae ecclesiae proprium est!" Mily nagy változás alig fél évszázad alatt! Láthatjuk, hogy mily nagy ára van a pápa ajándékának, s láthatjuk, hogy mily kicsiny volt az a jog, amit a pápa adott Istvánnak azzal szemben, amit érte követelt Salamontól. A levél szervesen beleilleszkedik VII. Gergelynek a világ fejedelmeiről szóló tanába. A pápa ugyanis 1075-ben egy 27 tételből álló iratot készített, melyben szégyenkezés nélkül hirdette többek között azt is, hogy a római pápát abszolút törvénykezési és bíráskodási jog illeti meg, továbbá, hogy csak a pápa adományozhat egyházi javakat, és hogy csak a pápa viselheti illetékesen a császári jelvényeket, miáltal ő feljogosítva van még a császárt is letenni, és annak alattvalóit a hűségeskü köteléke alól feloldani. (26) És hogy a pápa ezt a tant valóban komolyan meg is akarta valósítani, arra azt hisszük, elég bizonyíték Salamonhoz írt - föntebb tárgyalt - levele, melynek sorai elég világosan adják a címzett tudtára, hogy az Úr szól a szolgához. A nagyhatalmú pápa elutasító válaszától megfélemlített Salamon továbbra is könyörgött - neje, Zsófia és ennek anyja, az állandóan Rómában tartózkodó Ágnes özvegy császárné útján - a pápánál segítségért. Gergely 1075 elején írt is Salamonnak egy enyhén jóindulatú levelet, melyben többek között a következőket közli a trónjáért aggódó királlyal: "... Egyébiránt válaszul arra, hogy bennünket anyád által ügyedben intézkedni kértél, bizonyosnak tarthatod, hogy mi mindarra nézve, ami a te üdvödet és tisztességedet illeti, mind tanáccsal, mind rábeszéléssel örömest nyújtjuk apos-

(25) Horváth Mihály: A kereszténység első százada Magyarországon. Budapest, 1884. 385. o.

(26) Szalay történetíró szerint "A tan, melynek VII. Gergely apostolává lőn, utóbb átokként nehezedett az emberiségre. "Akit sújt, azt golyhóvá teszi a korlátlan hatalom, aki gyakorolja, azt őrültté." Szalay László: Magyarország története. I. 166. o.

13

toli segélyünket." (27) Azonban valójában semmit sem tett Salamon érdekében, sőt ugyanazon év tavaszán, 1075. március 23-án kelt, Geizához írt levelében már úgy tekinti Salamon akadályoztatását az uralkodásban, hogy az a Gondviselés munkája azért, mivel Salamon a hűbériséget a német császártól és nem a római pápától igyekezett megszerezni. (28)

Ágnes özvegy királyné kérelmei végül mégis arra indították Gergelyt, hogy rábírja Geizát és Salamont a megegyezésre. Ezért 1075. április 14-én újabb levelet intézett Geizához, tanácsolván neki a megegyezést. (29) Nem mulasztja el azonban, hogy a kegyesnek tetsző felhívásban újból ki ne hangsúlyozza azt a felfogását, mely

(27) Katona: Hist. Crit. II. 357. o.; Mansi: XX. 158: "...De cetero quod nos matrem tuam de causa tua compellere rogasti, pro certo scias nos omnia, quae ad honorem et salutem tuam pertinent, et consulendi inter ei intimare et persuadendi ut fiant apostolica benigne adiutoria exhibere."

(28) Fejér: Cod. dipl. I. 321.; Katona Hist. crit. II. 361.; Mansi: XX. 174: "Bár követeid által küldtünk hozzád levelet azon szeretetnél fogva, mellyel a királyokat és fejedelmeket fiaink gyanánt inteni szoktuk, írunk neked ismét, igazságosan kívánván neked mindent, ami tisztességedet s dicsőségedet illeti. Mert sok jót hallottunk felőled, s tetteidnek dicséretes híre füleinkbe is elhatott, amelyekért szeretünk is téged, s óhajtjuk, hogy a hír a dolog igaz voltával folyton növekedjék. Úgy hisszük pedig, hogy tudva van előtted, miképpen Magyarországnak, mint más, legnemesebb országoknak, saját szabadsága állapotában kell fennállania és semmi más ország királyának nem szabad alárendelve lennie, mint egyedül a szent, egyetemes anyának, a római egyháznak, amely alattvalóit nem tekinti szolgának, hanem fiainak tartja. Minthogy pedig rokonod azt a német királynál és nem a római pápánál igyekezett kieszközölni: uralkodását amint hisszük, az isteni ítélet gátolta meg. És mivel a kormány kezeidben létezik, intünk téged, hogy az egyházakra gondod legyen, a vallást buzgó törekvéssel gyarapítsd, és ha a római szentegyház követei jönnének hozzád, irántuk oly engedelmességet tanúsíts, hogy Szent Péter közbenjárása által mind a két életben gyarapodjál tisztességben és dicsőségben."

(29) A levél, mely Mansi: i.m. XX. 174.; Jaffe: i.m. n. 3710.; Fe[j]ér. i.m. 363. található meg, a következőképpen hangzik: "Gergely püspök, Isten szolgáinak szolgája, Geizának, a magyarok vezérének, üdvözletet és apostoli áldást. Ha kötelességünk mindenkinek jogait védelmezni és közöttük békét szerezni: még sokkal inkább szükséges, és a célszerűség is úgy kívánja ‚hogy szeretetet indítsunk a nagyok között, kiknek békéje vagy gyűlölsége sokakat érint. Azért gondunk van rá, és szívünket kegyes aggodalom ösztönzi, hogy közted és rokonod, Salamon király közt, ha lehet, békét eszközöljünk, fenntartván mindkét részről az igazságot; elégedjék meg mindegyik azzal, ami az övé; az igazság határain túl ne lépjen; a jószokást és a rokonságot ne sértse, és ekként a nemes Magyarországon, mely eddig is önálló és független volt, a helyreálló békében is király és ne királyka legyen. Mert miután a király magát alávetette a német királynak, megvetvén Szt. Péter nemes főuralmát, akié ezen ország, miként azt te is bölcsen tudod, azért az Úr ezt előre látva, a király hatalmát, a maga ítéletével reád ruházta át; és ami jogot (Salamon) eddig bírt az országban, attól szentségtörőleg önmagát fosztotta meg. Azért tehát amit óhajtasz, amit a római egyháztól méltán megnyerni kívánsz, akarjuk, hogy azt nekünk bizalommal kinyilvánítsd, és egyben ragaszkodásodat, engedelmességedet és tiszteletedet az egyetemes anya iránt, mint ahogy az hozzád illik: tettekkel bizonyítsd be. Egyébiránt, amit itt elhallgatunk, e levél vivői által akarjuk tudomásodra adni, mert eléggé bízunk az ő hűségükben. A mindenható Isten, aki főleg Szent Péternek adta a hatalmat megkötni és feloldani, az ő közbenjárása által bocsássa meg neked és Krisztusban minden hívednek, összes bűneiteket, és vezéreljen benneteket az örök életre."

14

szerint Magyarország hűbéri kötelékben áll Rómával s az ország Szent Péter tulajdona. Ezen levélben a pápa elítélőleg nyilatkozik Salamonról, és őt királykának nevezi, s szerinte ezen címre is csak úgy tudott szert tenni, hogy az országot - és itt következik a pápa nagy felháborodásának oka - nem a pápának, hanem a német császárnak adta hűbérül. Ezen megbocsáthatatlan tette miatt aztán a pápa Geizának adja a trónt. A levél további részében említett követek tárgyalásáról nem tudunk semmit, de valószínűnek látszik Horváth Mihály elgondolása, hogy az eredményezte azt az egyezséget, mely szerint Salamonnak az Ausztria felé fekvő országrész és városok birtoka biztosíttatott, melyeknek ellenében ő a trónról Geiza javára lemondott. (30)

Geiza tehát trónra került, azonban pártfogójának, a pápának levelei, melyek, mint láttuk, leplezetlenül elárulták Magyarországra vonatkozó el gondolásait és törekvéseit, igen kényelmetlen helyzetbe hozták a királyt. Geizának küzdelme a magyar trónért ugyanis kizárólag az ország függetlenségében bírt létjogosultsággal, s a nemzet nagy része azért csatlakozott mellé, mert Salamon a magyar függetlenséget a német császárnak adta el. Ha pedig az elért győzelem után Geiza teljesen VII. Gergelyhez csatlakozna, úgy ez a magyarok között - kik függetlenségüket most már a pápától féltették - könnyen belháborúra vezetett volna. Azért aztán Geiza a fent említett levélváltások után tartózkodóbb lesz a pápa iránt, s ez a tartózkodó, mondhatnánk: kissé feszült viszony még a később szentté avatott László uralkodásának első éveiben is fennáll. (31)

Éppen e feszült viszony miatt következett be az, hogy Geizát a görög császár adományozta koronával koronázták meg. Ugyanis a pápa által adományozott koronát Salamon a mogyoródi csata után családi kincseivel együtt Mosonyba szállította, s ahhoz Geiza hozzá nem férhetett. A fent említett ok miatt Geiza nem akart újabb koronát kérni a pápától, s az eredeti korona kiadatása miatt a német császárhoz sem folyamodhatott. A koronázás szertartását pedig feltétlenül meg kellett tartani, mivel ahhoz mind Geiza, mind a nemzet ragaszkodott, s e nehéz helyzetben életének egy előző eseménye (32) következményeképpen Bizáncból, Dukasz Mihály császártól kapott egy nyílt koronát, mellyel Geizát 1075-ben meg is koronázták. A keleti császársággal a jó viszonyt Geiza továbbra

(30) Horváth Mihály: I. m. 395. o.

(31) Balics Lajos: A róm. kath. Egyház története Magyarországon. Budapest, 1885. I. 302-303.

(32) Dukasz Mihály 1071-1078-ig uralkodott. Uralkodása alatt egyik vezére, támogatva a bolgároktól, súlyos harcot vívott Salamonnal, s a harcban Geiza és László hercegek is résztvettek. A csata a vitézül harcoló magyarok fényes győzelmével végződött. A foglyulejtett görögöknek - kik nem Salamontól, hanem Geizától kértek kegyelmet - Geiza visszaadta szabadságukat. A császár ezt igen jó néven vette, és követei útján barátságos egyezségre lépett Geizával. A koronaküldés azonban valószínűleg csak Geiza trónralépése után következett be. Kétségtelen, hogy a koronaküldéssel a császár szorosabbra igyekezett fűzni a barátságot, ami - mint fentebb látjuk - be is következett.

15

is fenntartotta úgyannyira, hogy neje halála után a későbbi görög császár, Synadenát, Nikeforos Botaneiates unokahúgát vette nőül. Geizának további küzdelmét a még mindig nyugtalankodó Salamonnal, 1076-ban bekövetkezett halála szüntette meg.

Geiza váratlan halála után senki sem gondolt Salamon visszahívására, s azt a férfiút választották királlyá, kinek csodálatraméltó egyénisége bámulatra ragadtatta korát, s emlékét kegyelettel őrizte még a hálás utókor. Vallásosságáért, jótékonyságáért és egyéb erényeiért később szentjei közé sorozta a nyugati Egyház, míg bátorságáért, vitézségéért és egyéb lovagias tulajdonságaiért a keresztény hős példaképe gyanánt tisztelte nemcsak Magyarország, hanem egész Európa is. Geiza testvére, László volt e férfiú, ki a legenda szerint "...a népeknek adott dicsőség vala, mivel valóban boldog nemzet és dicsőséges nép az, melyben ilyen fejedelem támadt vala." (33)

Az adott és fentebb tárgyalt viszonyok között nem is lehetett volna szerencsésebb választást tenni, s László, kit a hatalomvágy egyáltalán nem csábított, nemzete iránti szeretetből vállalta a szinte rákényszerített koronát. (34) Úgy látszik, hogy amint a trónt elfoglalta, azonnal meg is koronáztatta magát, mivel a pápa őt 1077. június 9-én Nehemiás esztergomi érsekhez intézett levelében már királynak nevezi, amit pedig - mint Geizánál láttuk - nem tett volna, ha nincs meggyőződve arról, hogy László megkoronázott király. László, ki éles szemmel figyelte az eseményeket, azért is sietett a koronázással, nehogy időt engedjen a királyokkal szemben mindinkább nagyobb igényeket támasztó pápának, a Geiza esetében már megtörtént beavatkozásra. László előrelátását teljes mértékben igazolták a következmények. VII. Gergely fentemlített levelében - mely levél, mint a szövegből kitűnik, válasz volt Lászlónak arra a levelére, melyben bejelenti királlyá választását - határozottabb nyilatkozatot kívánt Lászlótól arra nézve, hogy a pápa iránt őszinte ragaszkodással viseltetik. A levél vonatkozó része a következőképpen hangzik: "...Egyébiránt figyelmeztetjük testvérségedet, hogy a királyt, akit ti választottatok, a többi testvéreid[del] s az ország előkelőivel egyetemben, szólítsd meg, tudtára adván és tanácsolva neki, hogy akaratát és az apostoli szék iránt tartozó tiszteletét alkalmas követek által nyíltabban fejezze ki." (35) A levél

(33) Szent László legendája Szabó K. ford. 93-94. o.

(34) Thuróczy: I. m. II. cap. 513.

(35) Fejér: Cod. dipl. I. 142.; Katona: Hist. crit. II. 395.; "De ceteri admoneamus fraternitatem tuam ut regem, qui inter vos electus est, cum aliis tuis confratribus et principibus terrae alloquiaris notificantes et consulentes sibi ut apertius nobis suam voluntatem et erga reverentiam sedis apostolicae debitam per idoneos legatos denunciet deuotionem." Ha ezt megteszi, akkor: "quod ad nos attinet ad honorem Dei omnipotentis et beati Petri apostolorum principis benigne sibi respondebimus et excellentiae suae ad suam et totius regni utilitatem, sanctae et apostlicae auctoritatis studium cum omni caritate et benevolentia exhibere studebimus".

16

igazolja fentebbi állításunkat, mely szerint a viszony a pápa és László között ez utóbbi uralkodásának első éveiben feszült volt. Ez kitűnik: Gergely fentebb idézett szavaiból: "regem, qui inter vos electus est," - továbbá abból, hogy felszólítani óhajtja Lászlót a nyíltabban kifejezett hódolatra, mert addig tudni sem akar róla. Nincs adatunk arra, hogy László erre a nem neki szóló levélre válaszolt volna, sem arról, hogy követeket küldött volna a pápához, s igen valószínű Horváth Mihály véleménye, mely szerint értesülvén László kiváló egyéniségéről, a pápa is megelégedett azzal az általános nyilatkozattal, melyet László trónralépte és koronázása után adott, s melyet fentebb említett levelében még csekélynek tartott, mivel belátta, hogy ennél többet az erőskezű és az ország függetlenségét a legmesszebbmenően védelmező, nagy népszerűségnek örvendő Lászlótól nemigen várhat. (36) A leghatározottabban kétségbe kell vonnunk Fraknói Vilmosnak azon állítását, mely szerint: "László csakhamar eleget tett ezen felhívásnak, és bejelentette, hogy Szent Péter szolgálatára áll, és mint jó fiúhoz illik, egész buzgósággal és szíve teljes vonzalmával engedelmeskedni fog." (37) Annál is inkább kétséges ez az állítás, mivel a források megjelölését soha el nem mulasztó Fraknói ez idézetnél csupán annyit jegyez meg, hogy "a pápa válasza idézi a király szavait".(38) Fraknói tévedése onnan ered, hogy ő László újabb levelének válaszául tekinti a pápának Lászlóhoz írt levelét, holott a valóság éppen az, hogy László a pápának Nehemiás érsekhez írt levelét válasz nélkül hagyta, s Gergely, hogy az összeköttetés a pápai szék és Magyarország között ne szakadjon meg, büszkeségét félretéve igyekszik Lászlóhoz közeledni, megköszönve neki (az érsekhez írt levelében még csekélynek jelzett) bejelentését. A levélből kiérezhető, hogy a pápa már nem beszél oly határozottan és erélyesen az országról, mint Szent Péter tulajdonáról, miként azt Geiza idejében tette (39) - azonban ennek ellenére László még ezután sem közeledik feltétlenül a pápához, mert ebben az ország függetlensége fölött való éber őrködésén kívül gátolta őt a keleti császársághoz fűződő barátságos viszonya. A kapcsolat a pápa közeledésének ellenére is mintegy két éven át szünetelt Magyarország és a pápa között, s ismét a pápa volt az ki az erélyt mutató Lászlóhoz közeledett, és két menekült bajor urat, kik IV. Henrik üldö-

(36) Horváth M. I. m. 401-402. o.

(37) Fraknói Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római szentszékkel, Budapest, 1901. 26. o.

(38) Fraknói V.: I. m. 360. o., 66. jegyzet.

(39) Katona: Hist. critic. II. 404. és Fejér: Cod. dipl. I. 445.: "...Excallentia tua ad serviendum beato Petro, quemadmodun religiosa potestas debet, ad obediendum nobis, ut liberalem filium decet toto affectu et cordis intentione parata est. Inde nimirum deuotionem mentis tuae super hoc studio non indigne laudamus eiquire sincere congratulamur quod quidem optimorum regum sequendo vestigis illustrat, servando tam in moribus normam justitiae, quam etiam lineam nobilitatis in sanguine."

17

zése elől kényszerültek ott hagyni hazájukat, a király pártfogásába ajánlott. A pápa ezen levelében, mely 1079. május 21-én kelt, (40) feltűnő mérsékletet tanúsít, s udvarias fordulattal igyekszik a felmerült idegenkedést megszüntetni, sőt László királyt dicséretekkel is elhalmozza; (41) s örömét fejezi ki, hogy a legjobb uralkodók nyomdokaiba lépett.

Érthető a különben oly gőgös és hatalmát oly gyakran s szívesen hangoztató Gergely levelének szokatlanul mérsékelt hangja, mivel a nagy harc közte és Henrik között ez idő tájt érte el tetőfokát, s Magyarországra a pápának a végső összecsapáskor feltétlenül szüksége volt. Ez okból magyarázhatjuk meg, hogy László az egyházszervezésekben és alapításoknál még teljes szabadsággal élt. A zágrábi püspökséget Acsa esztergomi és Fábián bácsi érsekek, Kozma veszprémi püspök, Gyula nádorispán, Garáb somogyi ispán és más előkelők tanácsára alapította, és első püspökét saját káplánjaival - Fáncsikával és Koppánnyal - iktatta méltóságába és birtokai élvezetébe. Pápai hozzájárulásról vagy éppen külön követ részvételéről az alapítás szemtanúi mit sem tudnak. (42)

VII. Gergely pápa nagyratörő terveinek megfelelően, ha nem is osztozott Lászlónak egyházszervezési és főpapkinevezési - mostani kifejezéssel: főkegyúri - joggyakorlásával, a politikai helyzet reális megítélése folytán szemet hunyt afelett. Sőt még ennél is többet tett. 1083. november havában Rómába zsinatot hívott egybe, hogy azon az Egyház és a Császárság közti viszályt véglegesen rendezzék. Ezen a zsinaton, hogy válságos helyzetében a magyar nemzet támogatását feltétlen biztosítsa: a nemzet óhajára ‚ István királyt, Imre herceget és Gellért csanádi püspököt a szentek közé iktatta. Ez ügyben Pápai követet is küldött Magyarországba, (43) kinek jelenlétében "ünnepélyesen kiemelték a szentek testeit a sírboltból és köztiszteletre kitették". István tisztelete ezentúl hazánkban törvények által is megerősítést nyert, amennyiben a szabolcsi országgyűlésen 1092-ben összeírt nyilvános ünnepek lajstromában a 36. fejezetben a nyilvános ünnepek közé sorozták Szent István ünnepét. (44)

A pápa által összehívott zsinaton egyébként a megegyezés nem jött létre, s a harc újult erővel kitört a nagy ellenfelek között, kik egymást kölcsönösen letettnek nyilvánították. A harcban végül Henrik győzedelmeskedett, s Gergely, ki eszméinek könyörtelen

(40) Katona: Hist. crit. II. 395.; Jaffé: Regesta Pontificum Romanorum n. 3850.

(41) Dr. Balics L.: I. m. I. 319-320. o.

(42) Hóman-Szekfű: I. m. I. 307. o.

(43) Egy XIII. századbeli krónika tanúsága szerint: "... a Sancta Romana ecclesiae synodo injunctum est, ut sanctorum corpora summo honore afficereatur... veniente etiam sedis apostolicae legato... sacrum corpus canonisatum est. Fejér: Cod. dipl. I. 460.; Fraknói V.: I. m. 26. o.

(44) Péterffy: Sacra concilia Posonii, 1741. 34. o.

18

megvalósításáért tovább ment a Pseudoisidoriana követeléseinél is, megérte azt a nagy tragédiát, hogy nemcsak a világuralomról szőtt álmai foszlottak szét, hanem még szűkebb hazájáról - Rómáról - is le kellett mondania. Ugyanis az őt méltán meggyűlölt rómaiak bosszúja elől Salernóba kényszerült menekülni, ahol. 1085. május 25-én befejezte életét. (45)

A VII. Gergely halálával megüresedett pápai széket a Gergely pápához hű, azonban kevés számú bíborosok a monte-cassinói apáttal töltötték be, ki III. Viktor néven lépett a pápai trónra. E választás következményeként ismét két pápája volt a nyugati Egyháznak, mivel 1080 tavaszán a brixeni zsinaton Henrik császár kívánságára ellenpápának megválasztották Wibert ravennai érseket, ki a III. Kelemen nevet vette föl. László III. Viktor mellé állt, s ő vette rá Wratiszláv cseh herceget is, hogy III. Kelementől elforduljon. (46) Viktor pápa azonban csak rövid ideig kormányozta az Egyházat. Halála után, 1088. március 12-én. II. Orbán foglalta el helyét, s alatta következett be László eddigi politikájának megváltozása. Ugyanis László, ki eddig is csak politikailag volt a császár ellenfele, Salamon halála után tárgyalásokat kezdett a császárral, ki békét és szövetséget ajánlott neki, s a tárgyalások 1091-ben egyezségre vezettek. László személyesen is óhajtott a császárral találkozni, azonban ez a találkozás, mint az egykorú konstanci Berthold írja, nem jött létre. (47)

Az egyezség megakadályozására jöhetett Magyarországra Teuzo bíbornok, a pápa követe, kinek nevével a somogyvári apátság alapító oklevelében találkozunk. A pápai követ küldetése azonban nem járt sikerrel, mivel László, kit horvátországi hódításai ellentétbe juttattak Rómával, végleg elfordult II. Orbántól, és az ellenpápához csatlakozott. "Ez időtől kezdve - írja Acsády Ignác - a nemzetközi pápás párt László királyt ellenségei közé sorolta, sőt eretneknek tartotta, ki, mint később a pápa (II. Orbán) mondotta, elszakadt a szentszék engedelmességétől. Isten meg is büntette érte, hirdetik a külföldi papi írók, s kárörömmel jegyzik

(45) Warga Lajos, a neves egyháztörténetíró a következőket írja Gergelyről: "VII. Gergelyt nagy embernek nevezik és ilyen gyanánt bálványozzák; kétségtelen nagy volt annyiban, hogy felismerte a római egyház százados törekvéseit, s ezen törekvések megvalósítására nagyon ügyes tapintattal felhasználta a társadalmi és politikai viszonyokat. De egy igazi nagy embertől jogosan el lehet várni, hogy ne csak nagy, hanem ember is legyen; Gergelyben pedig az embert hiába keressük; nála a humanitás csak elvétve nyilatkozott meg; hidegen adta ki a parancsot ezerek meg ezerek családi boldogságának a meggyilkolására; ha csak tőle függ, lángba borította volna az egész világot azért a rögeszméért, hogy ő Szent Péternek egy új kiadása, hogy Szent Péter egyenlő az egyházi abszolutizmus eszméjével, s hogy a kereszténység csak abban az esetben teljesítheti üdvözítői hivatását, ha a pápa a keresztény fejedelmek fején tiporhat szent sarkával. Íme, ilyen volt a XI. század nagy embere." (Warga Lajos: A keresztény egyház történelme. Sárospatak, 1906. [I. kötet] 323. o.)

(46) Dudik: Geschichte Mährens, II. 444. o.

(47) Pertz: Script. V. 453.

19

fel azt a sok csodálatos csapást, mely az eretnekség miatt Magyarországot sújtotta. E csapások azonban csak az ő élénk képzelődésük termékei, s elfogultságukat eléggé megbélyegzi az, hogy a magyar katolicizmus legdicsőbb alakját, az egyház későbbi szentjét, eretnekség gyanújába merik keverni." (48) Acsádynak e súlyosan elítélő szavai arra a levélre vonatkoznak, melyet II. Orbán pápa László halála után intézett Kálmán királyhoz, s melyben azt írja, hogy: "... Magyarország már régen elszakadt az apostoli szék engedelmességétől, s a hamisság fejedelmének hódolva, a széles úton tévelygett" (49) Mindenesetre kissé különösen ítéli meg a pápa azt a férfiút, akit később III. Coelestin pápa szentnek nyilvánított.

Pedig éppen abban az időben, melyet a pápa "széles úton való tévelygésnek" nevez, érte el László vallásos buzgalma tetőpontját. Két új püspökséget alapított: a váradit és a zágrábit, (50) és e nagyfontosságú alapításokon kívül az e célra összehívott szabolcsi zsinaton igazi vallásossággal igyekezett rendezni a magyar egyházat, és az egyházi élettel összefüggő kérdéseket. László kihangsúlyozva a II. Szilveszter által adományozott "apostoli" jogot, mint István utóda, ő maga elnökölt a zsinaton, mint erről a zsinati határozat előszavából értesülünk. (51)

László uralkodásának későbbi éveiből semmiféle adatunk nincs arra, hogy valamilyen kapcsolat állott volna fenn a pápa és Magyarország között. Általában 1091-től kezdve, Lászlónak 1095. július 29-én bekövetkezett haláláig sem II. Orbántól, sem III. Kelementől Magyarországra vonatkozó irat nem maradt fenn (52) Így bizonyosnak látszik, hogy László nem is igyekezett felvenni II. Orbánnal a kapcsolatot.

(48) Acsády Ignác: A magyar birodalom története. Budapest, 1903. I. 146-147. o.

(49) Fejér: Cod. dipl. II. 13-15.; Hazai történetíróink közül Engel emlékezik meg Geschichte des Ung. Reichs című munkájának I. köt. 185. lapján néhány szóval a levélről, azonban érdemleges méltatásába ő sem bocsátkozott. A levélről egyébként Kálmán uralkodásának tárgyalásakor bővebben lesz szó.

(50) Bunyitay: A váradi püspökség története című munkájában (I. 35. o.) kimutatta, hogy a váradi püspökséget László uralkodásának második felében alapította. Tkalcic: Monumenta Eccl. Zagrab. II. o.: "Ante omnia est nota dignum quod ecclesiae Zagrabiensis cathedralis est fundator rex Hungariae santissinsus Ladislaus. Tempore autem eius regiminis notabilius in aliqua perte Slavoniae et in aliqua totaliter cepit vigere nomen Christi. Ipse etiam Zagrabiensem ecclesiam in honorem sanctissimi regis Stephani fundaverat et multis possessionibus iuribus et praerogativis dotaverat."

(51) A teremtő s üdvözítő Úr Jézus Krisztus uralma, alatt, születésének 1092-ik évében, június 13-án Szabolcs városában szent zsinat tartatott, László a magyarok legkeresztényibb királyának elnöklete alatt, az ország valamennyi főpapjai, apátjai s főurai, a papság és nép jelenlétében." Katona: Hist. crit. II. 568-569.; Péterffy: Sacra concilia I. 15. o.

(52) Nem fogadhatjuk el azt az állítást, mely szerint a II. Orbán által 1095-ben tartott clermonti zsinaton megválasztották Lászlót az elhatározott keresztes hadjárat fővezérévé, és hogy a zsinatról küldöttséget menesztettek hozzá. Ugyanis a clermonti zsinatot 1095-ben tartották meg november hóban, s László ekkor már nem élt. Így hozzá követek a zsinatról nem. érkezhettek. Hazai forrásokon kívül más források egyáltalán nem említik László fővezérségét, sem nem sorolják fel nevét a keresztes hadak vezéreinek felsorolásánál. Horváth Mihály: A kereszténység első százada Magyarországon című munkájában elfogadja László vezérségét, azonban forrásokkal nem támasztja alá ezen állítását. Katona: Hist. crit. II. 677. lapon már érzi a nehézséget, és így oldja meg: "Iam ante Clarmontaaum concilium multi sacrae huius expeditionis suscipiendae propositum habuerunt, qui iam tunc de S. Ladislao belli sacri duce eligendo consilium inierunt, eaque de causa legatos ad eum miserunt, Unde Thurotius non scribit e concilio nuncios ad illumn venisse, sed de Francia, Anglia etc." Ez az álláspont, vagyis, hogy nem a zsinatról, hanem Franciaországból, Angliából stb. jöttek hozzá követek, hogy a vezérségről tárgyaljanak - már inkább elfogadható.

20

László neve hazánk történetének legfényesebb lapjára van beírva. Egyike volt az ország legkiválóbb uralkodóinak. Helyreállította az ország belső nyugalmát; véget vetett a koronaviszálynak, szigorú törvényeket hozott, püspökségeket, apátságokat alapított; gyarapította az ország területét, visszaűzte a kunokat, s a szomszéd Német Birodalommal békében, és attól teljesen szabadon élt. Nem utolsó érdeme, hogy még a hatalmas VII. Gergely pápával szemben is meg tudta őrizni hazánk függetlenségét. Ami után a nemzet lelkesült, ami után nemes vágyból óhajtozott, azt mind megadta neki László király.

László halála után, testvérének, Geiza királynak legidősebb fia, Kálmán foglalta el a trónt, kinek trónralépéséről a Szent Egyed-kolostor apátja tudósította II. Orbán pápát. A pápa, ki egyáltalán nem mondott le Magyarországra vonatkozó, s László kiváló egyéniségén hajótörést szenvedett igényéről, örömmel értesült a trónváltozásról, és sietett megragadni az alkalmat, hogy a Magyarországgal megszakadt kapcsolatot helyreállítsa. E célból meg sem várva azt, hogy az új király követei útján hozza tudomására trónralépését, levelet írt Kálmánnak, örömét fejezve ki benne, hogy a magyar nemzetnek olyan uralkodója lett, ki "a világi tudományokon kívül az egyházi jogban is jártassággal bír". (53)

Az 1096. július 27-én kelt pápai levél (54) további Kálmánt dicsérő és buzdító sorai után a magyar nép vallási helyzetéről szól, s azt sötét színekkel rajzolva meg, a következőképpen folytatódik: "...Emeld fel a katolikus hit zászlóját, mert a magyar nép már régóta téves úton jár, s elhagyva az üdvösség pásztorait, idegen nyáj nyomdokait követi. Emlékezzél vissza a vallásos Szt. István királyra, aki családodból elsőnek vette fel az apostoli széktől a hitvallást, s királyi jogokat elnyerni méltó volt. Mert minél magasabbra emelt világi dolgokban az Isteni Gondviselés, annál alázatosabban kell az apostolfejedelmeknek, Péternek és Pálnak engedelmeskedned, az ő egyházuknak magadat alávetned, s az első király által gyakorolt tiszteletet kimutatnod. Ne rontsanak meg téged az egyházba tolakodott hamis apostolok mérgei, és semmiféle gonoszság ne távolítson el az igaz hittől. Úgy véljük, tudomásodra jutott,

(53) A pápa levelének tartalmából kétségtelenné válik, hogy az első lépést a pápa tette meg.

(54) Fejér: Cod. dipl. II. 13-15.

21

hogy az eretnek Guiber a katolikus földön mindenütt kiközösíttetett az egyháztól, s elítéltetett, aki az isteni törvények rendeleteinek, az evangélium parancsainak, a szent kánonok határozatainak ellenére a törvényes pápa életében annak székét elfoglalta." Ezután röviden leírja a pápa a szakadás kezdetét, vázolja a nagy harcot, mely IV. Henrik és VII. Gergely között dúlt, s ismét rátér a magyarországi viszonyokra: "Ezen sátáni üldözés viharai között a te országod már régen elszakadt az apostoli szék engedelmességétől, s a hamisság fejedelmének hódolva a széles úton tévelygett. Most végre, úgy véljük, azért emelt az isteni kegyelem a trónra, hogy néped szeméről letépd a fátyolt. Azért tartottuk szükségesnek minderről felségedet tudósítani, mivel meg akarjuk ismerni szándékodat, hogy vajon hajlandó vagy-e népednek üdvössége és nevelése érdekében az apostoli szék követét elfogadni, amely hivatal viselésére az említett Szt. Egyed-kolostor apátját szántuk. Ne mulaszd el ezen levél kézbesítője által elhatározásodat velünk közölni. Egyúttal légy meggyőződve, hogy azt a tisztséget és méltóságot, melyet Szt. István az apostoli széktől köztudomás szerint kiérdemelt, ha kéred, el fogod nyerni, amennyiben az egyház kebelében állhatatosan megmaradsz, és a Szt. Király által rendelt tiszteletet és hódolatot megadod." - A pápa panasza és vádja világos. Nyílt és régóta tartó szakadást vet a magyarok szemére‚ mely annyira széttépte a kapcsolatokat, hogy II. Orbán kénytelen megkérdeni Kálmánt, hogy egyáltalán hajlandó-e a pápai követet fogadni, s ezáltal a László idejére esett szakadást megszüntetni. A pápa leveléből kitűnik az is, hogy azt a kényes feladatot hogy a megzavart viszonyt rendezze, Odilo apátra bízta, Kálmánnak pedig hűsége jutalmául az apostoli követség kiváltságainak megújítását helyezte kilátásba.

A pápa azért sietett annyira Kálmánt megnyerni magának, mivel tudomására jutott, hogy Henrik, aki baráti viszonyban állott Kálmán öccsével, Álmossal, megkérte Álmost, hogy bírja rá Kálmán királyt, Welf bajor hercegnek, a pápa nagy hívének megtámadására. (55) Azonban a pápa is résen állt, és nem törődve a büszkeséggel, sietett levelével felkeresni Kálmánt, aki pedig anélkül sem hajlott volna Henrik, illetve Álmos kérésére, mivel az országon végigvonuló keresztes hadak fékentartása amúgy is elég gondot okozott neki.

Annak ellenére, hogy Kálmán válaszát a fentemlített pápai levélre nem ismerjük, kétségtelennek kell tekintenünk, hogy a megszakadt kapcsolatok Magyarország és a pápa között helyreállíttattak. Azonban Kálmán egyházi téren arra törekedett, hogy

(55) Wenzel: Árpádkori új okmánytár. Pest, 1860. I. 47.: "...Rogamus itaque te, gloriosissime, ut te interveniente frater tuus futura opera emendet, si quis hactenus propter suas necessitates in causa nostra negligentius egit, et quia victrici dextera suas angustias recuperavit ad nostras injurias, sicut fidelis amicus rescipia."

22

a szentszék joghatóságának érvényesítését, különösen a főpapi javadalmak betöltésénél és a kánoni bíráskodásban, a legmesszebb menőkig korlátozza. II. Orbán elnéző volt, és hallgatagon tűrte, hogy Kálmán a fent ismertetett pápai levélben kilátásba helyezett kiváltságokba az egyházi főkegyúr méltóságát és tisztét is belemagyarázza és gyakorolja. II. Orbán utóda, II. Paschalis pápa azonban ezt nem tűrte el, s így csakhamar kirobbant az ellentét a pápa és a király között. A király főpapkinevező jogát ugyanis az 1104. évi esztergomi zsinat kifejezetten elismerte, s a zsinat határozata után üresedett meg a kalocsai érseki szék, s a pápa palliumot küldve, követe által iktatta be méltóságába Pál érseket. és tőle hűségesküt követelt. A király és az előkelőségek csodálkozással látták az újszerű követelést, és annak mellőzését kérték. A pápa, tudomást véve a magyarok óhajáról, levélben szögezi álláspontját, mely levél a magyar király és a pápa viszonyára nézve igen, nagy fontosságú. (56)

Levelében a pápa határozott hangon védelmezi álláspontját, s a püspöki székek betöltésére vonatkozó minden eddigi jogszokástól eltérően, hazánkban a főpapok kinevezését teljesen magának tartja fenn. "Akik a szentszék ezen eljárásán csodálkoznak - írja a pápa a kalocsai, illetve a spalatói érsekhez írt levelében -, "csodálkozhatnak az Üdvözítő eljárásán is. Midőn ugyanis az Úr Jézus minden juhainak gondját Simon Péterre bízta, feltételt szabott, mondván: Simon Péter, szeretsz-e engem? Ha a lelkiismeretnek teremtője és ismerője ezen feltételt használta, mily nagy aggodalommal és gondoskodással kell Krisztus juhainak őrizetét valakire bíznunk, kinek lelkiismeretét nem látjuk, kit cselekedeteiből nem ismerünk, s kinek szeretete teljesen ismeretlen előttünk. Tehát bármiképp vélekedtek is az ország királya és főrendjei az esküről, nem látod te az evangéliumi ítéletet? Nem látod-e a primátus tiszteletét bennünk? Nem jutott-e eszedbe az Úrnak ama mondása: a tanítvány nincs a mester felett? Vagy talán a magyar fejedelemnek mondatott: És te megtérvén, erősítsd meg testvéreidet."

Részben Paschalis pápa erélyes fellépése, részben a pápa által 1103-ban Magyarországra küldött követének, Ágoston bíborosnak ügyes politikája, s nem utolsósorban a IV. Henrik halálával beállott külföldi helyzet, valamint a dalmáciai események végül is azt eredményezték, hogy Kálmán az 1106. évi október 22-én a felső-olaszországi Guastallában tartott zsinaton követei útján ünnepélyesen kijelentette a pápának, hogy az eddig gyakorolt invesztitúráról lemond, s a kánoni választás szabályainak megsértésétől tartózkodni fog." (57) A második esztergomi zsinat pedig már határo-

(56) Fejér: Cod. dipl. II. 32-35.

(57) Fejér: Cod. dipl. II. 45.: "Denunciamus vobis pater venerande, nos legi divinae subditos, ac secundum eam vobis servire paratos. Unde et investituram episcoporum hactenus a majoribus habitam, iuxta admonitionem vestram, dimissus; et si quidem in electione huiusmodi minus canonice retro actum est, de cetero Deo volente cavebimus.

23

zottan kimondja, hogy "senkinek a világiak közül az egyház fölött hatalma ne legyen". A jogi állapot ez idő óta a kánoni választás, azonban a pápai megerősítés előtt rendszerint kikérték a király hozzájárulását is. Kálmán utódai között ismét küzd a két felfogás egymással, míg végre III. István 1169-ben végleg lemond a főpapok kinevezéséről, áthelyezéséről, elmozdításáról, és a világiaknak egyházi javadalomba való helyezéséről.

Kálmán feltűnő joglemondásának legfőbb oka az említettek közül a dalmát-horvát egyház rendezésében keresendő. A dalmát-horvát egyházzal való megegyezés, illetőleg a magyar uralmat támogató latin papság kiváltságainak biztosítása ugyanis a szentszék beleegyezésével történt, azonban a beleegyezésnek, illetőleg a pápai hozzájárulásnak az ára az egyház addigi függetlenségének s az egyházi felségjogoknak feláldozása volt. Az 1106. évi guastallai zsinaton az invesztitúra kérdésében tett nyilatkozat, valamint a második esztergomi zsinaton a szentszék álláspontjának teljes érvényesülése szoros okozati összefüggésben van az 1105. évi dalmát eseményekkel. A szentszék nem támasztott többé speciális hűbérúri igényeket Horvátország és Dalmácia királyával szemben, de a király e pápai joglemondás ellenében nemcsak új tartományaiban, hanem Magyarországon is lemondott a főpapkinevezés és invesztitúra gyakorlásáról. Szent László és Álmos herceg császárbarát politikáját Kálmán végérvényesen likvidálta, s ezzel utat nyitott az egyházi befolyás mind fokozottabb érvényesülésének, ami a XII. századi fejlődésnek egyik legjellemzőbb sajátossága. (58)

Kálmán halála után mintegy húsz esztendeig nem találjuk nyomát a pápa és Magyarország kapcsolatainak, s az ezután található első történeti emlék egy nézeteltérésről ad számot, melyet az újonnan megválasztott spalatói érsek eljárása idézett elő. II. Béla alatt 1136-ban a spalatói érseki szék megüresedett, s arra Gaudentiust választották meg, ki az esztergomi érsekkel szenteltette fel magát, anélkül, hogy a pápától megerősítést, vagy a felszentelésre engedélyt kért volna. II. Ince pápa az esetről tudomást szerezve, szigorúan megdorgálta az érseket, s a pallium elküldését megtagadta. Béla király azonban, aki az udvarában gyakran megforduló Gaudentiust igen megszerette, szót emelt az érsek érdekében a pápánál, s a magyar király közbenjárására végül is a pápa 1138-ban, szemrehányó levél kíséretében elküldte - Ubald bíboros által - az érseknek a palliumot. (59)

(58) Hóman-Szekfű: I. m. I. 358. o.

(59) Az 1138. május 24-én a spalatói érsekhez intézett pápai iratot közli Fejér: Cod. dipl. II. 113.; "... Contra veterem consuetudinem a Strigoniensi‚ Archiepiscopo consecrationem suscipere attentasti. Licet argo vehementer excesseris, licet contra stimulum calcitrare molitus sis; quia tamen dilectus filius noster, Bela Ungariae Rex pro te multoties apud sedem apostolicam per litteras - et nuncios intercessit, ipsius tandem precibus conscendimus..."

24

II. Geiza - az 1146. február 13-án meghalt II. Béla utóda - alatt a pápai szék betöltése körüli, IV. Adorján pápának 1159. szeptember elején bekövetkezett halálával zavarok támadtak. A pápaválasztásra Anagniban összegyűlt bíborosok két pártra szakadtak, s mindkét rész választott pápát. A többség Roland bíborost választotta meg, azonban a kisebbség Oktáviánt, Barbarossa Frigyes jelöltjét jelentette ki pápának. A választás után Roland a III. Sándor, Oktávián pedig a IV. Viktor nevet vette fel.

Barbarossa Frigyes, a szász és frank császárok világhatalmi törekvéseit és egyházpolitikáját felelevenítő hatalmas Hohenstauf, a szakadással elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Már 1159. október havában körlevelet bocsátott ki, és abban az európai fejedelmeket és a két pápát a pápai szék zavarainak megszüntetése végett Páviába, 1160. vízkereszt ünnepére zsinatra hívta. (60) A zsinat megnyitását vízkeresztről gyertyaszentelőre halasztották, és ezen a napon még is tartották. Frigyes a zsinaton keresztülvitte tervét, mert az azon egybegyűltek 1160. február 12-én IV. Viktort ismerték el törvényes pápának. Az elismerésről a zsinat kiáltványt szerkesztett, melyben az egész világnak tudtul adja, hogy a két pápa ügye megvizsgáltatván, IV. Viktort az ott egybegyűlt érsekek és püspökök törvényes pápának elismerték, s ehhez a magyar, dán és cseh király követek útján jelentette ki beleegyezését.

Magyarország azonban nem sokáig volt az ellenpápa oldalán. Sándor pápa ugyanis követeket küldött hazánkba Gyula palestriniai [sic!] püspök és Péter bíboros személyében, kiket Lukács esztergomi érsek vezetett a királyhoz. Geiza a követek és Lukács érsek közbenjárására III. Sándor mellett foglalt állást, és Lukács érsek, Eberhard salzburgi érsekhez 1161-ben írt levelében már örömmel jelenti, hogy: "...kérései által sikerült kivinnie III. Sándor törvényes pápának való elismertetését az egész országban, kihez mind a király, mind ő maga, Lukács, már elküldték elismerő leveleiket." (61)

Geiza állásfoglalásáról értesítette régi barátját, a szintén III. Sándor pártján levő VII. Lajos francia királyt, és neki német támadás esetén fegyveres támogatást ígért. (62) A pápa és a császár ellenségeskedései később felidézték a IV. Henrik és VII. Gergely között dúló viszály szomorú jeleneteit, azonban Geiza azokban már nem vett részt, mivel 1162 tavaszán fiatalon elhunyt, s az ország figyelme nyugatról keletre fordult, - amerről a mindinkább elhatalmasodó görög befolyás ellen kellett védekeznie.

Geiza halála után a magyar trónt fia, III. István foglalta el, kinek uralkodása alatt Manuel bizánci császár kísérleteket tett az ország ügyeibe való beavatkozásra. Működése nyomán trónviszályok és súlyos belharcok keletkeztek, melyek az ifjú király magán-

(60) Pertz: Mon. Germ. SS. Leges II. 118.

(61) Fejér: Cod. dipl. II. 160.

(62) Fejér: Cod. dipl. II. 163.

25

vagyonát teljesen felemésztették. III. István, hogy a királyi háztartás költségeit fedezze, s barátait továbbra is magához fűzze: az egyházi vagyonból iparkodott magát kielégíteni, s azt válogatás nélkül foglalta le. Lukács esztergomi érsek ezért Istvánt egyházi átok alá vetette. Bár az egyházi átkot csakhamar visszavonta, az érsek kedvezőnek találta az alkalmat arra, hogy a megfélemlített Istvánnal olyan okiratot írasson alá, melyben félreérthetetlenül lemond a főkegyúri jog gyakorlásáról.

Tudjuk, hogy a főkegyúri jogról annak idején Kálmán lemondott, azonban utódai továbbra is gyakorolták azt, míg most III. István mind a saját, mind pedig utódai nevében végérvényesen lemondott erről, új utat jelölve ki ezáltal a hazai római katolikus egyház fejlődésének.

A nevezetes okirattal véglegesen visszaszáll minden jog a pápára, s a római katolikus egyház többé nem lesz hazánkban az a nemzeti egyház, melyben a királyt, a keleti egyházakhoz hasonlóan, az egyházszervezés terén különböző kiváltságok illetik meg. Nemcsak a püspökök kinevezési jogát veszti el e joglemondással a magyar király, de még a prépostok és apátok, illetve prépostságok és apátságok ügyeiben sem intézkedhetik többé. (63)

Ha végigtekintünk az eddig tárgyalt összeköttetésen, mely hazánk és a pápa között állt fenn, akkor azt látjuk, hogy a kapcsolat kiváló jogok adásával kezdődött, és a jogoknak maradéktalan visszaszerzésével végződött. Nem látunk semmi olyan pápai levelet, mely a hazánkban élő hívek valláserkölcsi élete után érdeklődne. Diplomáciai ravaszkodások ezek csupán, melyek erélyes uralkodók idején erőtlenül, gyenge uralkodók idején pedig erélyesen törnek a cél felé: visszaszerezni a jogot, melyet II. Szilveszter a pápai eszmény megvalósítása érdekében I. Istvánnak adni kényszerült. A kétes értékű, céltudatos küzdelem sikerrel

(63) A nevezetes okmány, melyet Fejér: (Cod. dipl. II. 180. o.) közöl, a következőképpen hangzik: "Boldog emlékű atyánknak tiszteletét, melyet a római szentegyház és Sándor pápa iránt törekedett minden módon kimutatni, utánozni akarván, atyánknak a püspökök letételéről és áthelyezéséről szóló rendeletét, mely szerint a pápa tudta nélkül a püspököket se le nem teszi, sem át nem helyezi, s ezt tenni másnak sem engedi meg, megerősítjük, és úgy magunk, mint utódaink számára örökre sértetlenül fennmaradandónak tartjuk. Ezenkívül elődeink szokásait elhagyva, úgy mi, mint utódaink számára szentesítjük, hogy a püspökök elhaltával a püspöki ügyek továbbvitelére világiakat nem alkalmazunk, alkalmaztatni nem engedünk, hanem csak olyán tisztes papi személyeket, akik nem vágyaikat, hanem pusztán szükségleteiket fogják a rájuk bízott egyház vagyonából kielégíteni, s akiknek gondjuk lesz arra is, hegy a még megmaradt püspöki jövedelem templomok építésére, javítására, a szegények, özvegyek és árvák segélyére fordíttassék. Mi pedig és utódaink semmit sem vonunk magunkhoz azon jövedelmekből, kivéve, ha valamely hatalmas ellenség tör be az ország határain, vagy más nagy szükség kényszerít, de ez esetben sem tesszük azt a püspökök beleegyezése nélkül. Mindehhez még hozzátesszük, hogy a királyi prépostok és apátok prépostságaiktól és apátságaiktól meg nem foszthatók, mint ezt eddig mi és elődeink tettük, kivéve ha azokat valamely vétség miatt kellene elmozdítanunk, de ekkor is kanonikus úton."

26

végződött, s amit I. István elnyert, arról III. István az egyházi átok rémétől fenyegetve lemondott, s ezáltal új irányt adott a hazánk felé irányuló pápai politikának.

III. István lemondása a főkegyúri jogról határkövet jelent a kapcsolatok történetében, melyek hazánk és a pápa között álltak fenn az Árpádok alatt. A pápai politika a visszaszerzett jogok birtokában most már arra irányul, hogy az ország ügyeibe való befolyását mindinkább megnövelje, s valóban az egyházi téren már eddig is érvényesült pápai befolyás István utóda, III. Béla alatt már nagyobbodik, majd Imre és II. András királyok alatt teljessé is lesz.

III. Béla a pápa közbelépésére kétévi fegyverszünetet köt azzal a Velencével, melyet a Trau-foknál döntően megvert, majd a fegyverszünet idejének elteltével, János prenestei püspök, pápai követ közbenjárására 1190-ben megkötötte a békét is a nyugtalan kis állammal. A békekötés után a pápai követ valószínűleg a magyarországi egyházak vagyonjogi helyzetével foglalkozhatott, mégpedig igen eredményesen, mivel okirataink tanúsága szerint a pécsi püspökség részére olyan jogokat sikerült biztosítania, melyek szinte már az országtól való teljes függetlenséget jelentették. (64) Az okmányt olvasva csak elismeréssel adózhatunk a pápai követ kiváló üzleti érzékének, amennyiben a jogok elnyerése fejében mindössze arra kötelezte a pécsi püspököt, hogy három (3) márkát fizessen a baranyai ispánnak.(65)

Bár csak a pécsi püspökség jövedelméről van ilyen részletes tudomásunk, joggal tehető fel, hogy a többi püspökségek is hasonló jogokkal bírtak. Ily körülmények között aztán a pápa sem tagadta meg Béla kérését, mely I. László szenttéavatása érdekében történt. A pápa 1192-ben a nagy magyar királyt a szentek közé iktatta, s Béla hálából fogadalmat tett, hogy a szentföldre keresztes hadat fog vezetni. Fogadalmát azonban nem válthatta be, mivel abban megakadályozta betegsége, mely végül is kioltotta a király

(64) Fejér: Cod. dipl. II. 242.; A hallatlan kiváltságokat tartalmazó okmány főbb pontjai a következők: A pécsi püspökség jobbágyai, bármily állásúak legyenek is, adót vagy bármely más terheket csupán a püspöknek tartoznak fizetni, s ilyeneket tőlük sem a király, sem a főurak nem kívánhatnak. Sem út, sem árucikkek után nem fizetnek vámot, s aki erre kényszeríti őket, az 20 márka büntetést fizet. A pécsi egyház minden birtoka, azok is, amelyeket a jövőben kap vagy szerez, kivetetnek a király, a királyi udvarbíró, a nádor s az ispánok hatalma és bíráskodása alól, s úgy a bűnvádi, mint alperes [a peres - NF] ügyek egyenesen a püspök elbírálása alá mennek. Az egyház emberei ellen csak ezen egyház emberei tanúskodhatnak. A püspökség területén lévő folyóknál a püspök révpénzt szedhet. Sem a nádor, sem az ispán, sem valamely királyi hivatalnok nem bíráskodhatik az egyház valamely birtokán stb.

(65) Fejér: Cod. dipl. II. 251.

27

életét. Meghalt 1196. április 23-án, s halálos ágyán átok terhe alatt meghagyta András fiának a szentföldi fogadalom teljesítését, és e célból nagy összeget hagyományozott neki.

A pápák nagyobb befolyása hazánk ügyeibe, III. Béla fiainak, Imrének és Andrásnak viszálykodásával kezdődik. Béla halála

után idősebb fia, Imre teljesen alávetette magát a római szentszék vezetésének. Öccsének, Andrásnak, atyja kívánságának megfelelően sereget kellett volná vezetni a szentföldre, ő azonban a keresztes hadjáratra atyjától örökölt kincseken barátokat szerzett, és hadsereget gyűjtött bátyja ellen, hogy Horvátországot és Dalmáciát elnyerje. Imre szorongatott helyzetében a pápához fordult segítségért, s kérte III. Coelestin pápát, hogy kényszerítse Andrást fogadalmának beváltására, a szentföldi hadjáratra. Addig is, míg a pápa válasza megérkezett, Imre - öccse példájára - pazar bőkezűséggel osztogatta a birtokokat az egyházfőknek és szerzetesrendeknek A szepesi és Pozsonyi tizedeket, továbbá Esztergomnak várát, s az abban félig elkészült királyi palotát az érseknek adományozta. (66) A templomos rendeknek nagy szabadalmakat engedélyezett, (67) védelme alá vette a zágrábi egyházat, (68) a győri püspöknek ajándékozta Pál-pusztát, s a szentgotthárdi apátság összes javait megerősítette. (69)

Ilyen körülmények között Imre kérelme a pápánál sikert aratott, és III. Coelestin pápa egyházi átok alatt tiltotta meg, hogy senki se merészeljen Andrásnak segítséget nyújtani bátyja ellen. (70)

Ez időben a király már kezdte érezni a hátrányát annak, hogy a főpapokat nem ő nevezte ki, mert az egyházi személyek kezeiben lévő hatalmas vagyon és az ezzel együtt járó befolyás államellenes törekvések szolgálatára kezdett lépni. Maga Jób esztergomi érsek volt a király legnagyobb ellensége, és a legnagyobb lelkiismeretlenséggel dúlta fel az ország békéjét. Az érsek példáját mások is követték, s csaknem mindig főpapi körökből kerültek ki azok az elemek, melyek a trón biztonságát fenyegették.

Közben a pápai trónon is változás történt, amennyiben az 1198. január 8-án meghalt III. Coelestin helyét a középkor legnagyobb pápája, III. Ince, Trasimund gróf fia, a régi híres anagni-i Conti nemzetség sarja, a kitűnő hit- és jogtudós foglalta el. VII. Gergely univerzális teokráciájának eszméje az ő uralma alatt járt legközelebb a megvalósuláshoz. Megvolt Incében VII. Gergely merészsége, III. Sándor okossága; szellem, műveltség,

(66) Fejér: Cod. dipl. II. 324.

(67) Fejér: I. m. II. 329.

(68) Fejér: I. m. II. 343.

(69) Fejér: I. m. II. 344.

(70) Potthast: Regesta Pontif. n. 508. Ince pápa levele a szentmártoni apáthoz, l198-ban: "... Dum igitur felicis memoriae C. papa praedecessor noster sub poena excommmucationis universis in Ungaria constitutis curaverat inhibere, ne dicto duci contra salutem regiam consilium darent aliquod veliuvamen..."

28

tudomány és politikai tapintat tekintetében pedig felülmúlta mindkettőt. (71)

III. Ince szeme csakhamar megakadt Magyarországon, amit bizonyít az is, hogy számos levelei közül időrendben az első II. Fülöp francia királynak, a második a francia papságnak, a harmadik pedig András magyar hercegnek szólt. A levélben Ince emlékezteti a herceget királyi atyja fogadalmára, melynek teljesítését reá, Andrásra bízta, és felszólítja őt, hogy 1198. szeptember 14-ig induljon el a keresztes útra, mert ellenkező esetben egyházi átokkal fogja sújtani, s a magyar trónt ifjabb testvére javára elveszti. (72) Ugyanezen évben, 1198. június 15-én kelt levelében a pápa újra megtiltja András hercegnek azt, hogy bátyja ellen fegyvert fogni merészeljen, s egyben felhívja az esztergomi érseket arra, hogy ha András - tilalma ellenére - fegyverrel támadna a királyra, úgy fellebbezés kizárásával közösítsék ki az egyházból. (73)

A pápa kétízbeni erélyes közbelépése megerősítette Imre király helyzetét, azonban András mozgalmát nem tudta megsemmisíteni. András támadásra készült, s nyájassága, könnyedsége, vitézsége, pénze és adakozó természete sok odaadó hívet szerzett neki, szigorúságra hajló, komoly és indulatos bátyjával szemben. András pártján, III. Coelestin pápa egyházi átokkal való fenyegetése ellenére is, több püspök található, amiért is Imre, hogy legalább az esztergomi érseket megnyerje magának: egyrészt megerősíti az érsekség birtokait, másrészt pedig újabb birtokok adományozásával gazdagítja. Az érsek azonban már nem elégszik meg a király adománylevelével, hanem annak megerősítését a pápától is kéri, amit aztán a pápa meg is tesz. (74)

Imre és András adakozása azt eredményezte, hogy a főpapok pártállását nem a pápai szó, hanem az adomány nagysága határozta meg. Boleszló váci, Elvin váradi és János veszprémi püspökök álltak András oldalán, mikor Imre király Mogh nádort, ki szintén öccséhez csatlakozott, hivatalától megfosztotta, s helyébe

(71) Warga L.: I. m. I. 336-337.

(72) Potthast: Regesta Innocentii I. 2; Fejér: Cod. dipl. II. 311-13.; Ince pápa 1198. január 29-i levelének vonatkozó része a következő: "...Quum Hierosolymitanum iter te accipero simulasses, assumtae tamen peregrinationis oblitus‚ quam contra inimicos crucis dirigere debueras, in fratrem tuum et regnum Ungariae convertisti aciem bellatorum et multa contra serenitatem regiam malignorum usus consilio, commisisti..." András ifjabb öccséről, kiről a pápa említést tesz, nem tudunk temmit.

(73) Fejér: Cod. dipl. II. 315. "...Vos ad invicem mutuus uniat caritatis tare, ne forsan amici te deserant, si fratrem habueris inimicum; sciturus, nos venerabilimus fratribus nostris Strigoniensi et Colocensi Archiepiocopis, et eorum suffraganeis per apostolica scripta districte praecipiendo mandasse, ut si contra memoratu Regem arma movere vel seditionem excitare praesumeris, te ac tuos sublato appellationibus obstaculo excommunicationis sententia feriant et totam terram tuam et eorum subjiciant interdicto..."

(74) Wenzel: I. m. I. 87.; Fejér: I. m. II. 323.: "...Cum a nobis peritur, quod iustum est et honestum... vobis et Ecclesiae vestrae auctoritate Apostolica confirmamus et praesentis scripti petrocinio communimus..."

29

Mihályt tette. Az András-párti Elvin váradi püspök, hogy vezérének kedvezzen, az új nádort mondvacsinált ürüggyel az egyházból kiközösítette; (75) Boleszló váci püspök pedig magával a királlyal szállt szembe, aki aztán a püspököt fogságba is vetette. (76) Mindkét esetről Imrének a pápához 1199-ben írt leveléből értesülünk, s ez utóbbi ügyet, a püspök lázadását, Imre a következőképpen írja le: A király tudomására jutott, hogy annál a váci püspöknél rejtette el András a szentföldi hadjárat számára összegyűjtött kincset, aki a király ellen egy lázadásra buzdító iratot szerkesztett, s ezt a kinccsel együtt a püspökség kincstárában helyezte el. A király kíséretével Vácra utazott, s a püspök és a káptalan jelenlétében követelte, hogy a kincstárt nyissák ki. A püspök azonban ahelyett, hogy eleget tett volna a király felhívásának, elkezdte a királyt szidalmazni, s többek között rablónak nevezte. A felháborodott király a kincstárt így az őrkanonokkal nyittatta ki, s ott megtalálta a lázító iratot is, melyet a pápának el is küldött. Imre levele nem tesz említést arról, hogy a püspököt bántalmazta volna, azonban úgy látszik, hogy ezt megtette, mivel a pápa utasította a királyt, hogy az általa elkövetett gonoszságot tegye jóvá, és szolgáltasson elégtételt a püspöknek. (77) Egy másik levelében pedig a kalocsai érseket utasítja a pápa, hogy szorgalmazza a királynál a megbántott főpap kiengesztelését. (78)

Kiközösítés helyett tehát a pápa elégtételt szolgáltat a pártütő püspöknek. Valóban olyan nagyvonalú beavatkozás ez, mely alkalmasnak látszott, hogy az ország bajain segítsen. (*) Sajnos, a szembenálló felek ezt nem látták be, és a testvérharc kitört. A pápa beavatkozása nem késik most sem, és szigorúan megparancsolja a magyar püspöki karnak, hogy e nehéz időkben az egyház vagyonára éberen vigyázzanak, s azt, aki az egyház vagyona ellen tör, közösítsék ki. (79) A pápai felhívás oly nagyszámú kiközösítést eredményezett, hogy Csanád püspöke kénytelen volt a pápához fordulni engedélyért, hogy a számtalan kiközösített közül legalább a halálos ágyon levőket feloldozhassa. (80) Ez a beavatkozás is bizonyára a lelkek megbékélését s nehéz helyzetben lévő hazánk üdvét szolgálta. (*)

A harc Imre király győzelmével végződött, s a pápa most már annyira szívén viseli az ország sorsát, hogy követet küld

(75) Wenzel: I. m. I. 199.: "...Eluinus quoque frater eius Varadiensis dictus episcopus, suius vita detestabili relatione non indiget, videns nos Palatinun Comitem, per quem ipsi rabiem armorum in eversionem nostram incitaverant, propter deprehensam eius infidelitatem, dignitatibus suis denudare, et Michaelem Comitem propter eminentiam suae fidelitatis eidem nos velle subrogare, ad impedimentum propositi nostri eumdem Michaelem Comitem denuntiavit, excommunicatum; imponens ei, quo quemdam clericum ipse dicebat, incarcerasset."

(76) Ua. I. 198-199.

(77) Fejér: Cod. dipl. II. 358.

(78) Fejér: Ua. II.. 361.

(79) Fejér: Ua. II. 331.

(80) Fejér: Ua. II. 399.

(*) A szerző itt érezhető gúnyt alkalmaz. [NF]

30

Gergely bíboros személyében hazánkba, a két testvér viszályának elsimítására. A követ ajánlólevelében a pápa kijelenti, hogy Magyarország szerencséjét vagy balsorsát úgy tekinti, mint saját maga szerencséjét vagy balsorsát, s azért küldi el követét, hogy megakadályozza az ország szerencsétlenségét. (81) Gergely bíboros küldetése teljes sikerrel járt; a testvérek megbékéltek egymással, sőt a pápai követ buzdítására Imre király is fogadalmat tett arra, hogy keresztes hadat vezet a szentföldre. (82)

Imre fogadalmáról olvasva világossá lesz előttünk a pápai követ megbízatásának fontossága. Nem a megbékélés volt a követ első számú feladata, hanem Imre király fogadalmának kierőszakolása. Ugyanis III. Ince pápa, aki magát már "Krisztus helytartójának" nevezte, a keresztes hadjáratokkal kiterjeszteni óhajtotta fennhatóságát Keletre is, s a nagy aggódás Magyarország balsorsa miatt - szoros kapcsolatban állott a keresztes hadjárat esetleges elmaradásával. Másként nem érthetnénk meg, hogy a Magyarország sorsán aggódó pápa miért igyekezett eltávolítani az országból a királyt is, ki mégiscsak az ország rendjének legfőbb őrzője. Hogy mily fontosnak tartotta III. Ince a magyar király fogadalmát, mutatja az a körülmény is, hogy arról több levelében megemlékezett, sürgetve annak teljesítését. (83)

A fogadalomról azonban Imre a pápai sürgetések ellenére is csakhamar megfeledkezett, s hadseregét, mely a kibékülés folytán András hadaival is megerősödött, Szerbia ellen vezette. Hadjárata sikerrel, járt s a szomszéd országot 1202-ben legyőzve, magyar fennhatóság mellett Nemanja fejedelem unokájának, Vluknak adta át. A pápa a keresztes hadjárat elmaradásába belenyugodott, azonban figyelmeztette Imrét, hogy a hatalma alá került tartományt ne késsék most már a római szék iránt engedelmességre szorítani, mely cél érdekében a kalocsai érseket el is küldte Szerbiába, hogy az a keleti orthodox Egyházhoz tartozó szerbeket "megtérítse" (84)

A pápa ilyen körülmények között tehát belenyugodott a szentföldi hadjárat elhalasztásába, figyelembe vette a nehézségeket, s csak azt kérte a királytól, hogy ha nagy kár nélkül teheti, akkor mégis teljesítse fogadalmát. (85) Az engedékenységből nyilvánvaló, hogy nem a szentföld felszabadítása volt a cél, hanem az orthodox keletiek fölötti jurisdikció. Az addig oly fontos keresztes hadjárat mindjárt nem lesz annyira sürgős, ha a szentföldi hadsereg mozdulatai a szerb orthodox keletieknek Róma iránti engedelmességére nyújtanak reményt. Hogy aztán a terv a szerbeknek hitükhöz való tántoríthatatlan ragaszkodásán meghiúsult, arról III. Ince - ki

(81) Wenzel: I. m. I. 88.

(82) Fejér: Cod. dipl. II. 393.

(83) Potthast: Regesta Innoeentii, 1431., l434., 1839.

(84) Fejér: I. m. II. 417. ‚

(85) Fejér: Ua. II. 393.

31

vérmes reményében az egész Szerbiát előre a kalocsai érsekséghez csatolta - nem tehet. Mikor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a szerbek "megtérítése" kudarcba fullad, akkor a pápa újra kezdte Imrénél sürgetni a szentföldi hadjáratot. Imre az újabb sürgetésre válaszolva hivatkozott a sok nehézségre, mely őt fogadalmának teljesítésében megakadályozza, s a pápa bele is nyugszik a hadjárat újabb elhalasztásába, azonban felhívja Imrét, hogy legalább a patharenusok ellen menjen seregével, kik Dalmáciában garázdálkodtak, s minden kéznél levő eszközzel igyekezzék őket kiirtani. (86)

A pápai levélben nagyon fontosnak jelzett szentföldi hadjárat azonnal veszít tehát fontosságából, ha a felszerelt hadsereg másfelől tud segítségére lenni Rómának.

Imre király azonban sem a szentföldre, sem pedig a patharenusok ellen nem ment, hanem ehelyett különféle aggodalmakat fejezett ki a pápánál. A pápa ugyan igyekezett Imre aggodalmait eloszlatni, azonban a hadjáratból mégsem lett semmi. A szentföldi hadjárat körüli sok huzavona azonban alkalmat nyújtott a pápának arra, hogy Imre király megnyugtatása címén mindjobban beavatkozzon az ország vezetésébe. Így például rendezte a magyar trónöröklés rendjét is, amennyiben 1203. február 25-én kelt rendeletével meghagyta az ország főpapjainak, hogy mielőtt a király hadseregével útra kelne, bírják rá az ország rendjeit arra, hogy Imre kiskorú fiának, Lászlónak esküdjenek hűséget. (87) Később pedig, 1204-ben, utasította az esztergomi érseket, hogy a gyermek Lászlót koronázza meg. (88) Amikor András herceg azzal a kifogással akart a szentföldi hadjárattól távolmaradni, hogy nincs elegendő pénze, a pápa utasította Imre királyt, hogy öccsét lássa e] a szükséges anyagiakkal. (89) Más irányban is kihasználta a pápa a Gergely bíboros által kierőszakolt fogadalmat teljesíteni nem tudó Imre kényszerhelyzetét. Amikor Németországban trónviszály tört ki hohenstaufi Fülöp és braunschweigi Ottó között, a pápa, ki Ottót támogatta, utasította Imrét, hogy seregével siessen annak segítségére. Imre ezt meg is tette, és jelentékeny hadával Thüringiában sikeresen harcolt Fülöp ellen. (90) A thüringiai hadjárat azonban újból kirobbantotta a testvérek között a harcot. András ugyanis felhasználván az ország hadai egy részének távollétét, nyíltan felkelt a király ellen. Az összeütközést Imre bátor fellépése megakadályozta, s Andrást Kheene várába záratta, s ott egy évig tartotta. Halála előtt Imre őszintén kibékült öccsével, mit bizonyít az is, hogy fiának, a megkoronázott Lászlónak, gyámságát Andrásra bízta.

(86) Fejér: Cod. dipl. II. 378.; Farlati: Illyr. Sacr. II. 232. és IV. 45.

(87) Fejér: Ua. IL 401.

(88) Fejér: Ua. II. 431.

(89) Fejér: Ua. II. 412.

(90) Pauler Gyula: Magyarország története az Árpádházi királyok alatt. II. 40., 44.

32

Az 1204. november 30-án meghalt Imrét fia követte a trónon. Az ötéves III. László, bár koronás királya volt az országnak, nem bírta és nem is bírhatta népe bizalmát. Nemcsak a főurak, hanem a főpapok nagy része is, annak ellenére, hogy a pápa határozottan mellette állt lázadozott a gyermekuralom ellen, s mint százötven évvel korábban a hasonló körülmények között megkoronázott elődje, Salamon, ő is a régi magyar jogszokás hatalmas erejével került szembe. A közvélemény erős, érett királyt kívánt, s András a közhangulatra és a senioratusi örökösödés elvére hivatkozva, magának követelte a trónt. Ilyen állapotok mellett az anyakirályné, Konstancia kisfiával, a gyermek királlyal, VI. Lipót osztrák herceghez menekült. Tehát, mint egykor Anasztázia és Salamon, ők is az osztrák udvarban találtak menedéket. Az osztrák herceg kész volt őket megvédelmezni András ellen, ki fegyveres erővel akarta kikényszeríteni a királyné[nak] és király[nak] kincseikkel és a koronával való visszatérését, mikor a kis László váratlan halála véget vetett az áldatlan viszálynak. András most már akadálytalanul elfoglalhatta a trónt, s János érsek őt a visszahozott koronával 1205. május 29-én, pünkösd napján királlyá koronázta.(91)

A pápa már ugyanazon év július 27-én felveszi vele az érintkezést, és utasítja Andrást, hogy kutassa ki és büntesse meg azon rablókat, akik egy papot kifosztottak. (92) Később az esztergomi érseki szék küzdelmeibe avatkozik be a pápa, (93) majd a kalocsai székbe - a király többszöri kérésére - András nejének egyik öccsét, Berthold bambergi prépostot helyezi. (94) A pápának ez utóbbi ténykedése, úgy látszik, nem volt népszerű a magyarság előtt, legalább is erre vall III. Incének 1214. január 7-én kelt irata, melyben megparancsolja a magyar püspök[ök]nek, hogy: "...mindazokat vessék egyházi átok alá, kik egyéb elkövetett iszonyatosságaikon kívül tisztelendő testvérünkre, a kalocsai érsekre merték erőszakos kezeiket felemelni..." (95)

Később András király fiát, Kálmánt, Galícia és Lodoméria királyává akarta koronáztatni, s e szándékát közölte a pápával is. A pápának írt levelében megemlítette, hogy fiának királlyá való koronáztatása az egyháznak is hasznára fog válni, mert e tartományok lakói, a ruthénok liturgiájukat megtartva, Kálmán királysága alatt egyesülni fognak a római egyházzal. III. Ince nagy megértéssel fogadta András tervét, ahhoz beleegyezését adta, s hogy befolyását a görög liturgiát használó tartományra megszerezze, a koronázást saját követével - mely tisztségre az esztergomi érseket jelölte - kívánta végrehajtatni (96) A koronázást való-

(91) Hóman-Szekfű: I. m. I. 433.

(92) Fejér: Cod. dipl. III. 1., 22.

(93) Ua.: II. 451.; II. 466.; III 1., 23.

(94) Ua.: III. 54.

(95) Ua.: III. 152.

(96) Ua.: III. 1., 163.; Raynald: Annal. Eccl. 1214. évhez n. 8.

33

ban János esztergomi étsek végezte, aniint ez III. Honorius pápa 1222. évi leveléből megállapítható. (97)

II. Andrást időközben megrendítő, súlyos csapás érte. Míg seregével Halicsban tartózkodott, hogy az ott támadt zavarokat lecsillapítsa, az ország kormányzását nejére, Gertrudra és sógorára, Bertholdra bízta. (98) Ezen intézkedése nagy visszatetszést szült, a zavarok az országban fokozódtak, s végül az elégedetlenkedők Gertrud királynét 1213-ban meggyilkolták. E megrendítő esemény arra bírta II. Andrást, hogy komolyan foglalkozzon a szentföldi hadjárattal, s ez elhatározását közölte a pápával abban a levelében, melyben Kálmán fiának Galícia és Lodoméria királyává való megkoronázását jelenti be. A szentföldre való indulása előtt András másodszor is megnősült. 1215-ben elvette Courtenay Péter leányát, Jolántát, (99) majd az országot és saját birtokait a pápa védnöksége alá helyezte. Az ország kormányzójául az esztergomi érseket, Horvátország és Dalmácia helytartójává pedig a templomos rend magyarországi nagymesterét de Cruce Pontiust nevezte ki. (100)

II. András szentföldi vállalkozásához a főpapok közül csupán a győri és egri püspökök, továbbá a pannonhalmi főapát csatlakoztak, bizonyítva azt, hogy a szentföld felszabadítása nemcsak Andrást, hanem a főpapokat sem lelkesítette túlságosan. A világiak között azonban még égett a vágy, hogy a Krisztus személyes jelenlétével megszentelt földet kiragadják a pogányok kezeiből, s így András mintegy 15000 főnyi hadsereggel kelhetett útra. A magyar király a szentföldet - előbbi tervétől eltérően - tengeri úton igyekezett elérni, azonban az ehhez szükséges hajókat Velencétől keltett kérnie. Velence hajlandó is volt szállítóhajóit a magyar király serege rendelkezésére bocsátani, azonban csak abban az esetben, ha András a kikötött magas béren kívül lemond Zára városáról, s kedvező kereskedelmi szerződést köt a velenceiekkel. András elfogadta a zsarolásszerű feltételt, s a sereg útrakelhetett. Andrásnak a velenceiekkel folytatott tárgyalásainál sajnálattal nélkülözzük a pápa beavatkozását a magyar király érdekében, annak ellenére, hogy a magyar király az ő felhívására és az ő hatalmának növelésére szánta el magát a kétes kimenetelű vállalkozásra. Annál is inkább feltűnő a pápai beavatkozás elmaradása, mivel III. Béla idejében, mikor a magyar király a velenceieket a Trau-foknál döntően megverte, a pápa sietett kibékíteni az ellenfeleket, s kétévi fegyverszünetet eszközölt ki a nehéz helyzetben levő Velence számára. Nincs azonban egy szava sem akkor, mikor a szentföldre induló magyar király van nehéz helyzetben.

(97) Fejér: Cod. dipl. III. I., 356.

(98) Fejér: Cod. dipl. III. 1., 149.; "D. Andreas Rex profecturus in exercitum contra Gubatos, nobilissimae Gertrudis reginae Hun. ot Vener., Bertholdo Colocensi, Archiepiscopo et universis principibus communiter in curia circa ipsam reginam tum temporis commorantibus pleno iure dimisit definiendam."

(99) Schier: Reginae Hungariae, 197.

(100) Fejér: Cod. dipl. III. 1., 164.; III. 1., 269.

34

Mindössze annyit tett a pápa, hogy magasztalta a magyar királyt és hadseregét, kik a "dicsőség útjára léptek." (101) Andrásnak a reményei, mint tudjuk, nem váltak be, s a király 1218 elején anélkül, hogy eredményt ért volna el, hazaindult.

Megérkezve, András az országot, melyet elindulása előtt a pápa védnöksége alá helyezett, a lehető legzüllöttebb állapotban találta. Figyelemreméltó ez azért is, mivel a pápa - csak hogy Andrást végül a hadjáratra bírja - ígéretekkel halmozta el annak idején a magyar királyt, s biztosította őt, hogy mindent a legnagyobb rendben fog találni visszaérkeztekor. (102) Erre a pápai ígéretben biztosított legnagyobb rendre jellemző Andrásnak III. Ince utódjához, III. Honorius pápához írt levele, melyben többek között a következőket mondja: "...Elérkezvén Magyarországra, a hűtlenségnek sokkal nagyobb bűneit találtuk itthon, úgy egyházi, mint világi személyek részéről, mint amilyenekről előbb értesültünk; hogy milyen és mily nagy gonoszságok ezek, nem is akarjuk szentségednek megírni, mert azt véljük, hogy ama bűnök nagysága úgysem kerülhette ki figyelmét. Tudja meg mindazonáltal szentséged, hogy midőn hazatértünk, nem Magyarországra, hanem agyonkínzott, szétharácsolt s a királyi javakból teljesen kifosztott országra találtunk. A királyi kincstár annyira megraboltatott, hogy nemcsak az adósságokat, melyeket zarándoklásunk alatt tettünk, nem tudjuk megfizetni, hanem még tizenöt év is kevés lesz arra, hogy országunkat előbbi állapotába visszaállíthassuk. S azért, nehogy szentséged védelme, mely alá magunkat helyeztük, midőn a szentföldre mentünk, ahol mindennemű szegénységnek és ruházatlanságnak kitettük magunkat, gyengének láttassék irántunk s más fejedelmek iránt, kérjük szentségedet, hogy mutasson elrettentő példát, és ezen nagy gonoszság főszerzőit s azok cinkostársait, úgy az egyháziakat, mint a világiakat vesse egyházi átok alá." (103) Nincs adatunk arra, hogy a pápa az egyházi átok büntetését alkalmazta volna, holott emlékszünk rá, hogy az egyházi vagyon ellen támadókat Imre király idejében tömegesen közösítette ki az egyházból. Mindössze annyit tett csak, hogy a váci püspök ellen, kit két kanonokja jelentett fel, vizsgálatot rendelt el, s rendeletében felsorolja a püspök bűneit, melyek bizony a legcsúnyábbak közül valók. (104)

Tudomásunk van arról is, hogy a megtévedt püspökök mellett a szerzetesek sem élték azt az aszketikus életet, melyre a rendszabályok őket kötelezték, s különösen az itebői apátság kolostora volt hírhedt az ott rendezett orgiákról. (105) Mindezen bajok forrását mi Imre és András mértéktelen adományozásaiban látjuk.

(101) Wenzel: I. m. I. 147. skk.

(102) Fejér: Cod. dipl. II. 403.

(103) Theiner: Monumenta Hung. Sacr. I. 20.

(104) Ua.: I. 8.; Fejér: Cod. dipl III. 1., 261.

(105) Ua. I. 22.; III. 1., 282.

35

Tudjuk‚ hogy Imre és András párthíveik megtartása, illetve új párthívek szerzése érdekében nagymérvű adományozásokat eszközöltek. Az adományokkal nagy vagyonhoz juttatták mind a világiakat, mind az egyházi személyeket. A nagy vagyonnal pedig a történelem tanúsága szerint együtt jár az erkölcsök hanyatlása is. Ezt a folyamatot hazánk som kerülhette el, s így történt aztán, hogy András hazatérésekor a levelében oly élénk színekkel festett siralmas állapotot találta.

Úgy látszik, hogy a pápa is a nagy vagyonok keletkezésében látta a baj igazi okát, mert l220-ban felhatalmazta Andrást, hogy az eladományozott birtokokat esküje ellenére is vegye vissza. (106) Ugyanis a gyenge András a főurak sürgetésére előzőleg megesküdött arra, hogy az adományokat visszavenni nem fogja. Csupán azért foglalkoztunk előzőleg a papság visszaéléseivel hogy nyilvánvalóvá váljék, hogy nemcsak a világiak, hanem az egyházi személyek is vétkesek voltak az ország szerencsétlen állapotának előidézésében. Ennek ellenére azt kell látnunk, hogy a pápa mindössze csak ahhoz nyújt segítséget, hogy a király a világiaknak adott birtokokat visszaszerezze, azonban a nagy egyházi vagyonokról, melyek pedig éppannyira államok voltak az államban, mint az oligarchák mammutvagyonai, egyáltalán nem tesz említést. Nem látjuk a pápa aggódását az ország sorsa felett abban a rendeletében sem, melyben a pécsi káptalantól a keresztesek számára letett pénzt követeli, valamint abban sem, melyben előírja az összes magyarországi főpapoknál a pápai adó azonnali megfizetését. (107) Ez utóbbi esetben már sokkal erélyesebb a pápa, mivel azokat, akik a pápai adót nem fizették meg, kiközösítette, és panaszkodva írta az esztergomi érseknek, hogy mennyire megcsalták őt sokan a fizetésnél. (108)

II. András a pápa felhatalmazása alapján országszerte bírákat küldött ki, hogy azok eszközöljék az adománybirtokok visszavételét. A bírák között számos püspök nevével találkozunk. (109) Azonban a visszavétel alkalmazásával többen, kik előnytelen helyzetbe jutottak, a nagy egyházi vagyonokból kárpótolták magukat, s így ismét alkalom nyílott a pápának a beavatkozásra. Ugyanis az egyházi vagyon ellen támadókat kiközösítette, s Andrásnak a velük való érintkezést is megtiltotta. (110)

Az ország szörnyű állapotán aggódók Béla ifjabb király köré csoportosultak, miáltal újabb pártviszályok keletkeztek, s András híveitől elhagyatva újra a pápához fordult segítségért. III. Honorius András kérelmére levelet intézett hazánk érsekeihez és püspökeihez, melyben meghagyja, hogy: "...mivel András nem azért

(106) Fejér: I. m. III 1., 294.

(107) Theiner: Monumenta I. 19.

(108) Ua. I. 28.

(109) Fejér: Cod. dipl. III. I., 353.; a váradi Regest. 361., 368. par.; Endlicher: monum. 734., 737.

(110) Fejér: I. m. III. 1., 316.; Theiner: I. m. I. 28.

36

koronáztatta meg fiát, hogy még az ő életében az uralkodjon, mindazok, kik a viszályra okot adnak, és a fiúhoz csatlakozva az apától megtagadják az engedelmességet, s így pártot ütnek - egyházi átokkal kényszeríttessenek a további merényletek felhagyására. (111) Az ellentétek azonban akkor már oly nagyok voltak, hogy ez az egyszerű parancs eredménytelen maradt.

Az ország súlyos állapotát a főpapok is kihasználták, s különféle erőszakoskodásokkal igyekeztek maguknak előnyöket szerezni. Így például a csanádi püspök a vert pénz tizedét magának tartotta meg; (112) az erdélyi püspök a kolosi apátságot támadta meg, s az ottlevő szerzeteseket sanyargatta. (113) Ez időre esik a visegrádi görög kolostornak latin szerzetesekkel való benépesítése is. (114)

Végül azonban a zágrábi püspök közbenjárására a két király kibékült, s a kibékülés után András országgyűlést tartott 1222-ben, majd az állapotok végleges rendezése érdekében ugyanezen évben kiadta az aranybullát, amelyben az alkotmányt helyreállította. Az aranybullában a papság érdekei csak annyiban vannak érintve, amennyiben a papság is a nemességhez tartozik, s így András a jogai felett féltékenyen őrködő főpapság követelésére ugyancsak 1222-ben kiadta a papság részére szóló szabadságlevelét is. A szabadságlevélben a király biztosítja az egyházi rend minden tagjának a királyi bíróságok illetékessége alóli teljes exempciót, minden állami adótól való mentességet, s megadja a papságnak azt a jogot, hogy mint tolvajt verhesse ki házából azt, aki adót követel tőle. A szabadságlevelek azonban az ország állapotát nem javították meg, a fő- és köznemesség között tátongó űrt nem tudták betölteni, s az aranybulla kiadásának évéből kelt pápai levél továbbra is a lehető legsúlyosabb állapotokat festi Magyarországról. (115) A pápa ezen levelében utasítja a főpapságot arra, hogy az aranybulla rendelkezése értelmében összehívandó gyűléseken "a gyűlésező sokaságot tartsa az igazságosság korlátai között, és ne engedje, hogy az a főurak személye és javai ellen bármit is cselekedjen". A következő évben - 1223-ban - kelt pápai levélben III. Honorius pápa megütközéssel és fájdalommal ír arról, hogy a tized fizetését mind a király, mind a főurak beszüntették. Felszólítja tehát Andrást és az ország nagyjait, hogy a tizedet továbbra is sértetlenül fizessék meg. (116)

Újabb bonyodalmat okozott Andrásnak és Bélának ismét kitört viszálya, melyet az idézett elő, hogy Béla a pápa rendeletére visszafogadta nejét, kit előbb eltaszított magától. A béke a két király között csak 1225-ben jött létre Grácban," (117) s a visszatért Béla

(111) Fejér: I. m. III. 1., 388.; Theiner: I. m. I. 35.

(112) Fejér: I. m. III. 1., 354.; Theiner. I. m. I. 32.

(113) Theiner: Monum. I. 34.; Fejér: Cod. dipl. III. 1., 386.

(114) Fejér: Cod. dipl. III. 1., 310.

(115) Theiner: Monum. I. 36.; Fejér: Cod. dipl. III. 1., 390.

(116) Theiner: Monum. I. 38.

(117) Fejér: Cod. dipl. III. 2., 9.

37

elnyerte Dalmácia és Horvátország koronáját. A kibékülés közelebb hozta egymáshoz az apát és a fiút, s András Bélát bízta meg az eltékozolt birtokok visszaszerzésével, mely feladatnak Béla nagy buzgalommal tett eleget. (118)

1227. március 18-án meghalt III. Honorius, s a bíbornokok már másnap megválasztották utódjául Anagni Hugót, ki IX. Gergely néven vette át a nyugati Egyház kormányzását. IX. Gergely idejére esik hazánknak egyházi tilalom alá vetése, melyet Róbert esztergomi érsek 1232. február 25-én helyezett hatályba. Az ok a zsidók és izmaeliták kiváltságos helyzete volt. Ugyanis az aranybulla 24. cikkének ellenére a zsidók és izmaeliták továbbra is megmaradtak a nyilvános pénzügyi hivatalokban, s a lakosság közül sokan, hogy a zsidók és izmaeliták zsarolásaitól megszabaduljanak, áttértek ezeknek a vallására. Acsády szerint Róbert esztergomi érsek e súlyos lépését "a legönzőbb magánérdek és uralomvágy vezette, s nem zsidóktól ás izmaelitáktól akarta az országot megmenteni, hanem a papságot a király minden ellenőrzése alól felszabadítani, s az egyháznak a király kincstárából roppant összegeket juttatni. Ez volt a végcél, mint az eredmény bizonyítja, ellenben a felekezeti kérdés csak szándékai leplezésére irányult." (119)

Az egyházi tilalom alól való feloldás végett András a pápához fordult, ki 1232. július 22-én értesítette Róbert érseket, hogy az ügyet követére, a prenestei püspökre bízta, s utasította az érseket, hogy a pápai követ megérkeztéig tartózkodjon minden további lépéstől. (120) A pápai követ azonban hosszadalmas tárgyalások után sem tudott eredményt elérni, s ezért ő is a pápát kérte fel a beavatkozásra. IX. Gergely 1233. augusztus 12-én írt is Andrásnak, s ebben a levelében felszólítja a királyt, hogy a visszaéléseket most már tényleg szüntesse meg, mert különben kénytelen lenne a pápai követ által hozandó ítéletet helybenhagyni és megerősíteni. (121)

Mielőtt azonban e pápai levél megérkezett volna, 1233. augusztus 20-án létrejött az úgynevezett beregi egyezség, mely nemcsak az egyházat szabadította fel teljesen az állami ellenőrzés alól, hanem az államot még világi ügyekben is alárendelte a pápának. Szó van az egyezségben mellékesen a zsidókról és izmaelitákról is, amennyiben eltiltja őket a közhivataloktól és megkülönböztető jel viselésére kötelezi őket, azonban a beregi egyezség nagy jelentősége abban áll, hogy az egyházra ruházza az állam ügykörének egy tetemes részét. Az összes hozományi és házassági pereket elvonta a rendes igazságszolgáltatástól, és a püspöki szentszéki bírósághoz

(118) Wenzel: I. m. I. 270.; VI. 455., 485.; XI. 214., 230-36.; Fejér: I. m. III. 2., 194.; VII. I., 220.

(119) Acsády: A magyar birodalom tört. I. 285.

(120) Theiner: Monum. I. 105.; Fejér: Cod. dipl. III. 2., 302.

(121) Theiner: Ua. I. 114-116.; Fejér: Ua. III. 2., 366.

38

utalta; ugyanezt tette a birtokügyek kivételével az egyháziak elleni mindennemű perekkel is. Felmentette továbbá a papságot mindenfajta közadó vagy kamara haszna alól, sőt arra kötelezte a magyar királyt, hogy évenkint sóban nagy összegeket fizessen az egyháziaknak. A papság adómentessége, melyet a pápa azért tartott igen fontosnak, mert a papokat ő maga terhelte meg nagy adókkal, továbbá az egyházi rendnek a világi bíróság alól való felmentése s a papságnak kártérítés címén hatalmas összegekkel való javadalmazása volt tehát az eredménye annak a jóindulatú beavatkozásnak, melyet a pápa az ország leromlott viszonyainak rendezése érdekében tett. (122) Az egyezségben András hozzájárult ahhoz, hogy az oklevélben foglaltak be nem tartása esetén a pápai követ őt és tanácsosait az egyházból kiközösíthesse, országát pedig tilalom alá vethesse. Mivel pedig az ország súlyos pénzügyei az egyezség pontjainak betartását a szó szoros értelmében lehetetlenné tették, a pápai követ ragaszkodott szerződés adta jogához, s 1234 márciusában András udvarát kiközösítette, az országot pedig egyházi tilalom alá vetette. A kiközösítés után a pápai követ visszatért hazájába, s az ítélet kihirdetését János boszniai püspökre bízta.

Az ítélet kihirdetése azonban váratlan akadályba ütközött. Ugyanis ebben az esetben a magyar püspöki kar is a király mellé állott, mivel a főpapok testülete belátta azt, hogy András az általános zavar és szegénység miatt az egyezségben foglaltak sürgős teljesítését nem képes eszközölni. Maga Róbert esztergomi érsek is megtagadta az exkommunikáció kihirdetését, és királyát továbbra is részesítette a szentségekben. Róbert ezenkívül fellebbezést is jelentett be az ítélet ellen a pápánál, s hosszas tanácskozás és levélváltás után IX. Gergely - János boszniai püspök minden tiltakozása ellenére - végül is elrendelte a kiközösítés és a tilalom feloldását. A pápa a feloldást elrendelő iratában enyhítette az egyházaknak kárpótlásul rendelt nagy összegek súlyos fizetési feltételeit is, s az András és családja esetleges kiközösítését és tilalom alá vételét az apostoli szentszék külön felhatalmazásától tette függővé. Végül az egyházi fegyelem ellen vétő Róbert esztergomi érseknek is megadta a teljes bűnbocsánatot és felmentést. (123)

IX. Gergely engedékenysége a pápáknak keletre vonatkozó, mindenkor időszerű terveiben keresendő. András ugyanis bejelentette a pápának, hogy kész újra a szentföldre menni, s annak felszabadításáért harcolni. (124) A pápa, ki már előzőleg a győri püspök szentföldi harcra vonatkozó fogadalmát a konstantinápolyi latin

(122) Theiner: Ua. I. 124.; Fejér: Ua. III. 2., 346.; Wenzel: Ua. I. 306.; Knauz: II. Endre szabadságlevelei 50-51.; Acsády: I. m. I. 286-287.

(123) Wenzel: Árpádkori új okmánytár I. 338-341.; Theiner: Monument. I. 135.

(124) Wenzel: Ua. I. 340.; Theiner: Ua. I. 135.

39

császárság érdekében kifejtendő munkásságra változtatta át, (125) örömmel értesült András elhatározásáról, s hogy őt még jobban megnyerje a kegyes tervnek, mely végeredményben a pápák hatalmának kiterjesztését volt hivatva előmozdítani, szokatlan engedékenységről tett tanúságot. András azonban már nem vihette keresztül tervét, mivel 1235. szeptember 21-én hirtelen meghalt.

II. András uralkodása alatt az egyház hatalmának és az államkormányzatra gyakorolt befolyásának oly nagy mértékű emelkedését észlelhettük, mely tárgyilagos szemlélő előtt, jogosan kétségbevonhatja az ország szuverénitását. Az egyház, célja elérése érdekében, az egyházi átok és tilalom félelmetes eszközét is előveszi, s e fegyver ésszerű alkalmazásával egyrészt teljesen kivonja papjait a világi törvények kötelező ereje alól, másrészt megszerzi az intézkedési jogot az állam bizonyos ügykörében is. András mértéktelen birtokadományozását a pápa is elítélte, s utasította őt, hogy az elfecsérelt birtokokat esküje ellenére is vegye vissza a világi személyektől, de kiközösítés terhe mellett tiltotta meg neki az - egyébként ugyanolyan elbírálás alá eső - egyházi birtokok megcsonkítását. Az ország II. András uralkodása alatt teljesen függő viszonyban állt Rómával, minden ügyben kikérte az apostoli szék utasítását, s a pápa saját érdekeinek megfelelően adta ki parancsait az ország vezetésére vonatkozóan. Ilyen viszonyok között került sor András fiának, Bélának trónralépésére.

IV. Béla 1235. október 14-én foglalta el a trónt, és trónralépése után kiadott rendeleteivel azonnal éreztette, hogy az ország állapotának megváltoztatására törekszik. Béla, kit a krónikás Jó Bélának nevez, a zavarok rendezését a birtokok erélyes visszavételével kezdte meg, azt állítva fel elvként, hogy csak a felesleges és pazar módra adományozott birtokokat veszi vissza, hogy ezáltal elérje azt, hogy a birtokviszonyok a III. Béla alatt fennállott állapotba helyeztessenek vissza. (126) Béla e nehéz munkáját részrehajlás nélkül, teljes pártatlansággal végezte. Nem tett különbséget párthívei és ellenségei birtoka között, és hogy a világiak elégedetlenségét már eleve megakadályozza, a birtokvisszavételt a fenti elv szemmeltartása mellett az egyházon kezdte meg. "Hogy könnyebben visszavehessük az adományokat, az egyházaknak és kolostoroknak

(125) Wenzel: Ua. I. 294.: " quia negotium terre Sancte adeo est peccatis exigentibus intricatum, quod. ad. in. sine quodam medio non videtur utiliter laborandum; tu prudenter attendens, quod si prevenisset Dominus vota supplicum et ante terre orientalis excidium Constantinopolitanum Imperium ad Latinos a Grecis, sicut postea transtulisset mansissetque adeo solidatum, ut ex nulla parte status eius penitus fluctuaret, desolationem terre Sancte hodie forsitan Christianitas non defleret, at votum tuum de licentia nostra commutans, ad succursum eiusdem Imperii totis viribus te exponis..."

(126) Fejér: Cod. dipl. IV. I., 71.: "...Cum nos dispositione divina regni regimine per successionem ad nos devoluto, superfluas et inutiles quorumdam antecessorum nostrorum donationes, de communi baronum nostrorum ac totius regni nostri consilio decrevissemus revocandas, regnum nostrum in eum statum, in quo fuerat tempore felicis memorie Bele regis antecessoris nostri, reducendo."

40

tett adományozásokra tesszük először kezünket" - mondotta Béla, (127) s valóban több egyházi birtokot, főként a cisztercitáktól és lovagrendektől, vissza is vett. A károsultak nem késtek Béla eljárását bepanaszolni a pápánál, ki 1236. január 12-én kelt levelében elítéli Béla eljárását, s felszólítja a királyt, hogy a már elvett birtokokat adja vissza. (128) A pápa utasította még a váci, nyitrai és boszniai püspököket is, hogy a királyt igyekezzenek az egyházi birtokok visszavételétől eltéríteni. (129)

Béla azonban nem másította meg elhatározását, s a bencésektől visszavette a lébenyi kolostor vagyonát; a székesfehérvári prépost és kanonokok várpalotáit s jobbágyaik külső telkeit elfoglalta; a kedhelyi monostortól elvette Zsidány földjét, s lefoglalta a pannonhalmi kolostor tizedét, birtokait és jövedelmét. (130)

Hogy IX. Gergely pápa nem lépett fel erélyesebben a visszavett egyházi vagyonok ügyében, annak okát a keleti latin császárság súlyos helyzetében látjuk. Ugyanis Béla király nővérének férje, az orthodox keleti hitű Asszán bolgár cár megtámadta II. Balduin keleti latin császárt, s a pápa, hogy megmentse a pápák keleti terjeszkedésének ezen létfontosságú őrhelyét, mindent eltűrt Bélától, mivel a magyar király segítségét óhajtotta igénybevenni a konstantinápolyi latin császárság megmentésénél. A rokoni kapcsolatot, mely Bélát a bolgár cárhoz fűzte, figyelmen kívül hagyva, a pápa 1235 december havában felszólította a magyar királyt, hogy Asszán bolgár cár és Vatacész Dukász János görög császár ellen vezessen hadat, mert "ezek jobban gyűlölik a latinokat, mint a

(127) Fejér: Ua. IV. 2., 203.; Ad donationes etiam Ecelesiis et aliis piis locis per eosdem factas, de eorundem consilio, ut processus facilius transiret in alios, manus revocationis duximus apponendas..."

(128) Wenzel: I. m. II. 37.: "...Sed quod non absqne turbatione mentis audivimus et stupore, Celsitudo Regia in offensam Divinam, Ecclesie Romane contemptum, et non solim fame, sed et salutis proprie lesionem contra eorundem progenitorum tuorum consuetudinem, qui tanquam Reges Catholici et Principes Christiani Apostolicam Sedem, omnes Ecclesias, personas ecclesiasticas et viros religiosos pio semper et prompto venerabantur affectu, manus suas ad Ecclesiarum et religiosorum locorum gravamen extendit, nos spe, quam de ipsa concepimus, defraudando... Ne igitur tibi, quem de corde puro et conscientia bona diligimus, simus perditionis occasio, et nobis etiam causa mortis, si ad correctionem tuam ex officii nostri debito non pro viribus laboramus, quin potius periculum nostrum tuamque pernicie vitare volentes, Celsitudinem Regiam rogamus, monemus et hortamur in Domino, ac in remissionem tibi injungimus peccatorum, quatenus restituta sine difficultate qualibet sic ablata, et de perceptis inde fructibus et illatis dampnis satisfacias competeneter; ita quod exinde Deum tibi propitium statuas, non offensum; ut cum venerabilis frater noster Geuriensis Episcopus ad nos accesserit, qui ex parte tua dicitur ad Sedem Apostolicam destinandus, quanto nos et fratres nostri de offensa sumus gravius conturbati, tanto de satisfactione secuta iocundius gratulemur..."

(129) Theiner: Monument. I. 143.

(130) Ez utóbbi cselekedete miatt IV. Ince pápa 1244-ben erélyes hangú levelet írt a magyar királynak, abban követeli, hogy az elvett javakat adja vissza a kolostornak. Wenzel: I. m. II. 157.

41

pogányok". (131) A pápát ezen szenvedélyes kifakadásra az késztette, hogy a halódó latin császárság megbuktatására alakult bolgár-görög szövetség fenti két vezető tagjával a perugiai püspök - pápai követ - tárgyalásai eredménytelenek maradtak. Béla, tekintettel arra, hogy nővére, Mária, Asszán bolgár cár neje időközben meghalt, hajlandónak mutatkozott a pápa felszólításának eleget tenni, azonban segítségét feltételektől tette függővé. Mindenekelőtt arra kérte a pápát, hogy a megindítandó hadjárat keresztes hadjáratnak számíttassék. A pápa ezt a feltételt habozás nélkül elfogadta‚ és utasította az esztergomi ferencesek és domonkosok tartományfőnökeit, hogy a II. András elmaradt szentföldi hadjáratán részvételre jelentkezőket oldják fel a szentföldi fogadalmuk alól. Béla másik feltétele az volt, hogy a meghódítandó bolgár tartomány az ő tulajdona és ne a szentszéké legyen, s éppen ezért a pápa oda ne is küldjön követet, hanem ruházza őreá a szentszék követének jogát, hogy annak alapján püspökségeket, plébániákat alapíthasson, a püspöki székeket betölthesse, rendezhesse az egyház egyéb ügyeit, és az apostoli keresztet maga előtt vitethesse, amiként azt egykor nagy elődje, I. István is megtehette. (132) IX. Gergely válaszában magasztalásokkal halmozta el Bélát, s kérelmeit teljesítette is, csak pápai legátussá nem volt hajlandó kinevezni a királyt, mint világi embert, s csupán abba egyezett bele, hogy a király által kijelölendő főpapot bízza majd meg az apostoli követ jogainak gyakorlásával. A hadjárat azonban mégis elmaradt, mivel Asszán cár, látván a nagy készülődést ellene, kibékült II. Balduinnal, s ezáltal Béla is feloldottnak tekintette magát kötelezettsége alól. Az egész bolgár incidens csupán arra volt jó, hogy a magyar király tekintélyét emelje. A pápának szabott feltételek s azok jórészének elfogadása már egészen más színben tüntetik fel a magyar király és a pápa viszonyát, mint azt az utóbbi évek eseményeiben, András uralkodása alatt láttuk. IV. Bélának nem volt lepleznivalója, egyházi szempontból sem eshetett kifogás alá, és ezért egészen más hangnemben tárgyalhatott Rómával, és sokkal nagyobb méltósággal és súllyal léphetett fel a pápával szemben, mint apja azt valaha is tehette. (133)

Közben a pápa figyelmét is elvonta a keleti latin császárságtól II. Frigyes német császár, ki politikai és egyházi kérdésekben ellenséges állást foglalt el a szentszék irányában. Azonban a pápa és a német császár viszályába hazánk már nem avatkozhatott be, mivel az országot fenyegető tatár veszedelemre kellett erejét összpontosítani. A tatár ugyanis az ország határainál állt már, és Béla nem gondolhatott arra, hogy a pápa kívánságának megfelelően II. Frigyes ellen keresztes hadjáratot vezessen.

(131) Theiner: Monument. I. 140.; Fejér: Cod. dipl. IV. 1., 30.

(132) Theiner: Monument. I. 165.

(133) Hóman-Szekfű: I. m. I. 521.

42

A tatárok fenyegető támadása be is következett, s 1241. április 11-én a magyar hadsereg a Sajó mellett az országra törő ellenséggel megütközött. Az ütközet azonban katasztrofálisan végződött, s a magyar sereg megsemmisült. A csatavesztés után Béla király Ausztriába menekült, s az ország a tatárok kezére került. Ausztriából Béla Zágrábba ment, ahonnan 1241. május l8-án levelet intézett a pápához, s abban tudósítja a nyugati Egyház fejét az ország elpusztításáról, s kéri őt, hogy adjon neki jó tanácsot és segítséget. (134) Az öreg IX. Gergely pápa keserű könnyeket hullatott Magyarország sorsán, a tatárok elleni küzdelmet a szentföldi harccal egyenértékűnek nyilvánította, s a dominikánusok és minoriták útján keresztes hadra hívta a német tartományok népét, de a tatár veszedelemnél mégis sürgősebbnek tartotta a császár megaláztatását. Bélához írt válaszában Frigyes császár megtérésétől, a főhatalomért vívott nagy küzdelem befejezésétől tette függővé az aktív segítséget, s magát Bélát és a magyar főpapokat biztatta sereggyűjtésre, ellenállásra. (135) A pápának a magyar ügyek irányában tanúsított passzivitása annál inkább is érthetetlen, mivel "a tatárok a tisztelendő érsekeket, püspököket, apátokat, szerzeteseket és apácákat nyomorult gyilkosságokkal végezték ki. (136) A pápa segítségének elmaradása arra kényszerítette Bélát, hogy Frigyes császártól és Konrád német királytól kérjen segítséget, azonban sehonnan sem érkezett támogatás, s IV. Béla minden jövedelméből és pénzéből kifogyva, teljesen magára maradt. Az ország kétharmada tatár uralom alatt, a nyugati megyék Frigyes osztrák herceg kezei között - ki Bélának hozzá való menekülését Sopron, Mosony vármegyék és a locsmándi uradalom elvételére használta fel -, s a pápa tétlenül nézte Magyarország pusztulását. Szerencsére 1242 tavaszán hazánk váratlanul megszabadult a tatár veszedelemtől, mivel Ogotoj nagykhán halála bekövetkezett, s Dzsingisz khán ivadékai mind a választásra készültek, s Batu khán, a Magyarországot pusztító tatárok vezére sem akart lemaradni a jelöltségről. Parancsára tehát az egész tatár sereg kivonult az országból, magával vivén a töméntelen zsákmányt és foglyot.

A tatárok elvonultak, de egyesztendős uralmuk szörnyű nyomokat hagyott országunkon. A közhatalom szervezete fölbomlott, a közigazgatás, törvénykezés szünetelt, hadsereg nem volt, s az ország kifosztva, romokban hevert. S ennek a megtépett, kifosztott országnak helyreállítása, a királyság hatalmi szervezeté-

(134) Theiner: Monument. I. 182.; Fejér: Cod. dipl. IV. 1., 214.

(135) Hóman-Szekfű: I. m. I. 552.; Theiner: Monument. I. 185.; Fejér: Cod. dipl. IV. 1., 228.

(136) Wenzel: I. m. II. 127: "...Regnum nostrum totum ultra Danubiuns noviter, proh dolor, occuparunt, quod non sine magno cordis dolore proferimus, venerabilibus archiepiscopis, episcopis, abbatibus, monachis, minoribus et predicatoribus fratribus, monialibus, uxonoratis et virginibus post violationem earum, et populorum multitudine infinita cede miserabili trucidatis..."

43

nek, hadseregének és közigazgatásának újjáépítése, a jogrend és közbiztonság visszaállítása, egyszóval a második honalapítás feladata Bélára várt. A feladat nehéz, szinte emberfeletti volt, de Béla megbirkózott vele. (137)

Miként a tatárjárás nagy pusztításánál, mely romokba temette Magyarországot, "Szent Péter tulajdonát", ugyanúgy az újra való felépítésnél is sajnálatosan nélkülözte hazánk a pápa segítségét. Mindössze arról van tudomásunk, hogy a pápa, - tudomására jutván, hogy sokan a tatárok betörése idején fosztogattak és raboltak, - megbízott két morvaországi apátot, hogy tartsanak vizsgálatot azok felett, akik az ország bajait gonosz tetteikkel növelték. (138) Erkölcsi támogatását azonban nem tagadta meg Bélától, s a Béla és II. Frigyes közti hűbériségi kérdésben Béla javára döntött. Ugyanis Béla a sajói szerencsétlen ütközet után esküvel fogadta meg II. Frigyesnek, hogy elismeri a császár fennhatóságát az esetben, ha erős sereget küld a tatárok ellen, melyet vagy ő, vagy fia vezet. Annak ellenére, hogy Béla fogadalma meghatározott időre szólt, s ez idő alatt II. Frigyes Béla kérését nem teljesítette, mégis félő volt, hogy az eskü alapján a császár igényt támaszthat Magyarország iránt, s ezért Béla a pápához fordult, hogy az eskü alól őt oldja fel. Németországban a pápa és császár elkeseredett küzdelme ez időben állt tetőfokán. II. Frigyest a pápa kiátkozta, majd a lyoni zsinaton méltóságától is megfosztotta, alattvalóit pedig a hűségeskü alól felmentette. Így a pápa készséggel teljesítette Béla kérését is, és ünnepélyesen kimondta, hogy mivel Frigyes sem maga, sem - mint ígérte volt - fia által nem segítette az országot, ennélfogva az eskü önmagától érvénytelenné vált. (139)

Mikor azonban a tatárok ismét meg akarták támadni az országot, s Béla erről értesülve 1252-ben követei útján küldött levelében meglehetősen erélyes hangon szólította fel a pápát a segélyadásra, (140) a pápa semmit sem tett az ország érdekében, sőt még csak nem is válaszolt a királynak. A pápa passzív magatartása igen bánthatta Bélát, mert egy évvel később, a bíbornokságra emelt Báncza István esztergomi stallumának betöltése körül keletkezett vitában szokatlanul erős hangon követelte IV. Ince pápától a káptalani gyűlésen egyhangúlag megválasztott Benedek kalocsai érsek és királyi kancellár megerősítését. (141) Béla haragja ért-

(137) Hóman-Szekfű: Id. mű. I. 557.

(138) Fejér: Cod. dipl. IV. 1.; 302.; Theiner: Monument. 1. 188.

(139) Theiner: Monument. I. 190., 200.

(140) Theiner: Ua. I. 230.; Fejér: Cod. dipl. IV. 2., 218.

(141) Theiner: Ua. I. 23.; Fejér: Ua. IV. 2., 145.: "...Ecce breviter et laicaliter et tamen veracissime coram Deo dicimus, quod si vultis salvare ecciesiam Strigoniensem et exaltare Colocensem... Hoc quoque in verbo veritatis teste Deo dicimus et adicimus ad cautelam, quod nec nos, nec Capitulum Strigon., nec barones, nec ceteri homines Regni nostri, in aliquem alium consentimus et si quispiam quantacunque dignitate praefulgens, etiam si Angelus, aliud suggeserit, nullo modo credatis..."

44

hető, mivel a tatár veszedelem változatlanul fennállt, s méltán tölthette el az a tudat, hogy "Szent Péter tulajdonának" esetleges elvesztése még biztató ígéretekre sem indítja a magát "Krisztus helytartójának" nevező pápát.

IV. Ince utóda, IV. Sándor két ízben lépett érintkezésbe a magyar királlyal. Először a János-lovagrend ügyében, másodszor pedig az újra időszerűvé vált tatár veszedelemmel kapcsolatban. A János-lovagrendnek II. András által felajánlott évi 1000 márka fizetését IV. Béla ugyanis beszüntette, s a károsult lovagok a pápához fordultak jogorvoslásért. IV. Sándor késedelem nélkül fel is szólította Bélát a fizetés teljesítésére, (142) majd mikor ennek nem lett foganatja, Benedek esztergomi érseket is utasította, hogy járjon el ez ügyben a királynál, mert ellenkező esetben Bélát kizárja az Egyház kebeléből. Mindhiába volt azonban a pápai beavatkozás, Béla nem tágított, s az ügy abban maradt.

IV. Sándor pápa másik beavatkozása a tatárok szövetségi ajánlatával van összefüggésben, melyet a magyar királynak ajánlottak fel. A szövetségi ajánlat szerint Bélának azon esetekben, ha a tatárok a nyugati fejedelmeket támadják meg, az ország haderőinek negyedrészével a tatár sereghez kell csatlakoznia, s ezért jutalmul a zsákmány és a meghódítandó tartományok egy részét megkapja. Ezenkívül vagy Béla fiának kellene nőül venni Nogaj khán leányát, vagy a khán fia venné nőül Béla leányát. A felajánlott szerződés megkötése esetén a tatárok távol maradnának az országtól, ellenkező esetben azonban az országot hadszíntérré tennék. Ez az ajánlat nagy zavarba hozta Bélát, mivel annak elfogadása azt jelentette volna, hogy Magyarország eddigi múltját megtagadva lemond a nyugati civilizációról - elutasítása pedig egyértelmét jelentette annak, hogy állami létét kiteszi a barbár inváziónak. Béla e nehéz helyzetében a pápához fordult, s követe, a Szécsiek nemzetségéből származó Pál pozsonyi prépost útján tudomására hozta IV. Sándornak a tatárok szövetségi ajánlatát. Követe útján előadta azt is, hogy nehéz helyzetében kénytelen lesz azt elfogadni, hacsak a pápa nem biztosít számára tatár támadás esetén megfelelő segítséget, s nem bocsát rendelkezésére legalább ezer kiképzett íjászt. Szomorúsággal említi fel azt is, hogy a múltban, veszély idején, a pápák magukra hagyták az országot, és még szóval sem tanúsítottak részvétet. (143) A pápa 1259. október 14-én válaszolt IV. Béla kérésére, s szerény hangnemben védelmezi elődei és önmaga eljárását, melyet a király kifogásolt. Ezután a szerződés elutasítását ajánlja, mivel: "... keresztény fejedelemnek irtózni kell attól, hogy országát, vagy akár a saját és övéi életét ilyen gyalázatos eszközökkel igyekezzék megmenteni. A bátor férfi inkább meghal, mintsem hogy életét szégyenteljes módon

(142) Theiner: Ua. I. 236.

(143) Béla király kérését és kifogásait Sándor pápa válaszlevelében megemlíti, és azokról abból értesülünk. Theiner: Monum. I. 239-241.

45

mentse meg; inkább a száműzetés keserveit, mint a gonoszság uralmát választja..." Levelének végén IV. Sándor biztosítja Bélát, hogy bár az ezer íjászt nem tudja elküldeni, mivel az apostoli széket is adósság terheli, de ha az egyház szabadsága és joghatósága érintetlenül marad, akkor ellenségét le fogja győzni. (144)

Hogy IV. Béla milyen érzelmekkel fogadta a pápa levelét, s hogy mennyire volt elszánva fenyegetései betartására, nem tudjuk, mivel a tatár veszedelem ezúttal is elmaradt.

IV. Orbán pápa a Béla és idősebbik fia, V. István ifjabb király között felmerült ellentétek elsimítása érdekében 1263 tavaszán hazánkba küldte követét, Velasco pápai gyóntatót, azonban mikor a pápai követ megérkezett, a szembenálló felek már megegyeztek. A békekötés okmányával nem rendelkezünk, azonban annak egyes pontjait a következő évek okleveleiből össze lehet állítani. Ezek szerint István mint ifjabb király megkapta az ország egész keleti részét, s azt teljes felségjogokkal kormányozta. Mindkét királynak megvolt a külön királyi udvara, s volt külön kancellárjuk is, Bélának Fülöp esztergomi, és Istvánnak Smaragd kalocsai érsek személyében. (145)

A két király külön udvartartása megosztotta a főpapságot és főnemességet, s amelyik fél oldalán e kettőből többen állottak, az volt a hatalmasabb. A királyok tehát a főpapság és főnemesség pártfogásától függtek. Ilyen körülmények között a királyi tekintély süllyedt, a főpapok és főnemesek hatalma gyarapodott, mivel miként Imre és II. András, úgy most is mindkét fél adományozások által iparkodott magának párthíveket szerezni. Az egyházi tekintély iránt tiszteletlen főurak kikényszerítették a királyok beleegyezését arra nézve, hogy a jövőben az egyházi tizedet nem fizetik. A főpapság ezt az ügyet a pápa elé terjesztette, s IV. Kelemen pápa 1268. szeptember 24-én kelt levelével megsemmisítette a főurak ezen határozatát, a két királyt annak megtartásától felmentette, s utasította a főrendeket, hogy a köteles tizedet ezután is fizessék meg, mivel ellenkező esetben egyházi átok alá veszi az országot. (146) Kelemen pápának ez volt az utolsó hazánkat érintő ténykedése, mert még az évben elhunyt. Nem sok idő múlva, 1270. május 3-án meghalt IV. Béla király is, ki: "...erénnyel teljes férfiú volt, s kinek emlékezete mint édes méz, oly jóízű maiglan az egész magyarság és több más nemzetség szájában." (147)

V. István rövid uralkodása alatt háborúba bonyolódott II. Ottokár cseh királlyal, s a pozsonyi békekötésben, mely 1271. július 2-án jött létre, a két uralkodó abban állapodott meg, hogy a békeszerződést a pápával erősíttetik meg. X. Gergely pápa Ist-

(144) Theiner: Monument. I. 239-241.

(145) Fejér: I. m. IV. 3., 69-74., 79., 152.; Wenzel: I. m. VIII. 31., 33., 66., 70.

(146) Tkalcic: Monum. Zagr. I. 143.

(147) Thuróczi: Chronic. II. 86. fej.

46

ván és Ottokár megkeresésére, 1272. május 5-én kelt levelével nemcsak megerősítette a békét, hanem az esztergomi érseket és váci püspököt, valamint a prágai és olmüczi érsekeket megbízta, hogy a szerződésre ügyeljenek, és mindazokat, kik a békefeltételek ellen vétenek, egyházi átokkal sújtsák. (148)

A pápai megerősítés után néhány hónap múlva, 1272 augusztusában V. István király meghalt, s a trónt a tízéves IV. László foglalta el. A gyermek király uralkodása első éveiben a pápák az esztergomi érseki szék betöltése körüli zavarokkal foglalkoztak, anélkül, hogy az ország ügyeibe beavatkoztak volna. Az ország belső zavarai pedig folyton növekedtek, viszályok dúltak, III. Miklós pápa azonban e súlyos helyzetben mindössze annyit tett, hogy utasította Gellért tizedszedőjét 1278. július 30-án kelt rendeletével, hogy a szentföld javára gyűjtött pénzeket szállíttassa el biztos helyre, Zágráb vagy Zengg városába, ahol azokat majd a pápai megbízott átveszi tőle. (149) Az ország belső helyzete továbbra is felbomlott állapotban volt, s a viszálykodások most már az egyházi személyek között is napirenden voltak, s azoknak során a Boldogasszony szigetén lakó domonkosok és premontreiek között valóságos harc dúlt. A pápa erről tudomást szerzett, s ekkor közbelépett. Kinevezte Fülöp fermói püspököt pápai követté, és elküldte őt Magyarországra, hogy az egyház sebeit gyógyítsa be. (150) Egyben utasította a magyar püspököket arra, hogy a pápai követnek mindenben legyenek segítségére. (151)

Fülöp pápai követ feladata volt az egyházi személyek viszálykodásának elsimításán kívül az is, hogy a királyt rábírja arra, hogy az országban letelepedett pogány kunok megtérítéséhez hozzájáruljon. A pápai követ ez irányú fáradozása sikerrel kecsegtetett, amennyiben IV. László 1279. június 23-án ünnepélyesen megfogadta, hogy a kunokat megtéríti, a római katolikus hitet megtartja, az ország alkotmányát megőrzi, továbbá hogy egyházi átokkal sújtottat udvarában nem fog tartani. (152) Ígéretét László azonban nem tartotta be, sőt mikor a pápai követ Budán zsinatot tartott, hogy azon az egyház bajait orvosolja, előbbi ígéreteit nyíltan visszavonta, s a budai bírónak és polgároknak súlyos büntetés terhe mellett megparancsolta, hogy az összegyűlt főpapokat a városból utasítsák ki, s ne engedjenek- azoknak élelmiszert vásárolni. (153) A pápai követ, engedve az erőszaknak, a zsinatot szeptember 14-én befejezte, s Pozsonyba távozott, s onnan a királyt egyházi átok alá vetette - s az istentiszteletet az egész országban betiltotta. (154) Az egyházi átokra László azzal válaszolt, hogy a pápai

(148)

Theiner: Monum. I. 288.; Fejér: Cod. dipl. V. 1., 113-127. (149) Theiner: I. m. I. 327.

(150) Theiner: I. m. I. 327.

(151) Theiner: I. m. I. 328., 329.

(152) Endlicher: Monumenta Arpadiana, 559.

(153) Theiner: Monum. I. 347.; Fejér: Cod. dipl. V. 3., 29.

(154) Theiner: I. 341.

47

követet elfogatta és a kunok kezébe adta. (155) Egyébként sem ijedt meg László az egyházi átoktól és a követ intézkedése ellen a pápához fellebbezett. Sőt mikor a követ kiszabadult a fogságból, és több plébániai javadalomra, melynek kegyura a király volt, plébánosokat és adminisztrátorokat nevezett ki, László azonnal bejelentette jogsérelmét a pápánál. (156) A pápa azonban követének adott igazat, s 1279. december 9-én kelt levelében erősen megfeddi Lászlót, s őseit állítva mintaképül, felszólítja, hogy lépjen a javulás útjára. (157) A pápai levélnek hatására László a követen és a magyar főpapokon elkövetett sérelemért bocsánatot kért; bűnbánó lélekkel fordult a pápai követhez, és királyi szavát előbbi ígéreteinek teljesítésére újból lekötötte. Egyben a teljes megbékélésnek jeléül az egyházakat több adományokkal gazdagította. (158) Azonban ez a javulás sem tartott sokáig. 1285-ben László nejét, Izabellát a Nyulak Szigetére vitette és bezáratta, majd nyíltan egyházellenesen lépett fel. IV. Honorius pápát halála megakadályozta abban, hogy Lászlót utasítsa a királynéval való kibékülésre, s ezt a feladatot Lodomér esztergomi érsek végezte el. A kibéküléskor László újabb adományokat tett az egyháznak. (159) Azonban ez az állapot sem tarthatott sokáig, mert mikor 1288. február 22-én IV. Miklós foglalta el a pápai trónt, a pápai beavatkozás újra szükségesnek mutatkozott. Miklós pápa azonban már nem tartotta elegendőnek a bajok orvoslására az esztergomi érsek tekintélyét, s 1290 tavaszán elhatározta, hogy pápai legátust küld Magyarországba azzal a megbízatással, hogy a királyt térítse jó útra, nejével és alattvalóival békítse ki, s a garázdálkodó kunok ellen hirdessen keresztes hadjáratot. A pápa követéül Benvenuto eugubiumi püspököt nevezte ki, azonban mielőtt a követ útnak indult volna, Lászlót kun cimboráinak egyike meggyilkolta. László korának jellemzésére álljon itt röviden Thuróczi megállapítása: "László király idejében kezde Magyarország nagyságos dicsőségéből lehanyatlani, mint a siralmas esetek és kimenetelek mutatják. Kezdének ugyanis belső háborúk támadni, városok összeromboltatni, falvak tűz által elpusztulni, a béke és egyetértés teljesen eltapodtatni, a gazdagok megfogyatkozni és a nemesek a szegények szüksége miatt panaszkodni. Azon időben nevezik vala az ország lakosai a talyigát, azaz a kétkerekű szekeret László szekerének, minthogy a folytonos rablás miatt az igavonó barmok megfogyatkoztak vala, s aztán az emberek barmok módjára talyigába fogva pótolták az állatokat. (160)

(155) Annales S. Rudberti Salisburg, Pertz Mon. Germ. SS. IX. 806.: "Rex Hungariae domainum Philippum firmensem Episcopum apostolice sedis legatum captivans, sub periculo corporis Cumanus tradidit."

(156) Theiner: I. m. I. 350.

(157) Theiner: Ua. I. 341.

(158) Theiner: Ua. I. 347., 348.; Fejér: I. m. V. 3., 17., 21.

(159) Fejér: Cod. dipl. VII. 2., 121.

(160) Thuróczi: Chronic. II. 81.

48

IV. László halála után mind IV. Miklós pápa, mind Rudolf német császár abban a meggyőződésben voltak, hogy Lászlóval az Árpád-ház kihalt, s a magyar királyi trónnak betöltését mindegyik a saját jogkörébe vágónak tartotta. A császár sietett is, visszaemlékezve IV. Bélának a már említett Sajó melletti ütközet utáni fogadalmára, saját tulajdonának nyilvánítani Magyarországot. Majd ezután hazánkat Albert fiának adományozta. Magyarország eladományozását a császár tudtára hozta a pápának, aki azonban nem késett erélyes hangú levelében arra figyelmeztetni a császárt, hogy Magyarország nem a császár joghatósága alá, hanem a római szentszékhez tartozik. (161) A pápa ezen eljárása érthető, mivel IV. Miklós benső viszonyban állott a nápolyi uralkodóházzal, és azt óhajtotta, hogy ez jusson a magyar trónra.

A francia származású Anjou-ház, miután elnyerte Nápoly és Szicília trónját, világuralmi terveket óhajtott megvalósítani, s ezen terveket a pápa is támogatta. Terveiknek megfelelően, keleten a konstantinápolyi és jeruzsálemi császárságok, nyugaton pedig Magyarország került érdeklődésük körébe. Mivel Magyarországon abban az időben az Árpád-háznak csak egy tagja, IV. László volt életben, I. Károly családi kapcsolatok megteremtésével igyekezett családjának a magyar trónt megszerezni. E célból leányát, Izabellát nőül adta IV. Lászlóhoz, míg László nőtestvérét, Máriát II. (Sánta) Károllyal házasította össze. Ez utóbbi házasságból született Martell Károly. (162) Az Anjou-házat támogató pápa jóváhagyásával IV. László halála után II. Károly nápolyi király és neje, Mária 1292. január 6-án Nápolyból képviselőiket Magyarországra küldték azon nyilatkozattal, hogy az őket megillető magyar trónt fiuknak, Martell Károlynak engedik át, s egyben felhatalmazást adnak megbízottaiknak, hogy az ország kormányzását mindaddig vezessék, míg tőlük vagy fiuktól más rendelkezést nem kapnak. (163) E nyilatkozattal egyidejűleg a pápai követ Martell Károlyt magyar királlyá koronázta. (164) Nyilvánvaló, hogy a pápa saját tulajdonának tekintette Magyarországot, legalábbis erre vall az, hogy a királyi széket az ország megkérdezése nélkül töltötte be.

A pápa sietsége azonban egyelőre még korainak bizonyult, mivel a nemzet megtalálta az utolsó Árpád-ivadékot a Bécsben

(161) Theiner: Monumenta Hung. Sacr. I. 370.; Fejér: Cod. dipl. VI. 1., 84., "...Cum autem praefatum regnum ad Romanam ecclesiam ex causa multiplici pert[i]nere noscatur, Celsitudini Regie per Venerabilem fratrem nostrun Joannem. Esinum Episcopum super hujusmodi negotio respondemus..."

(162) Wenzel: Diplomatiai Emlékek az Anjou-korból. I. 7., 10., 21. skk.

(163) Wenzel: Ua. I. 76., 78., 82.

(164) Katona: Hist. crit. VI. 1039; "...In Neapoli Rex fecit magnam solemnitatem militem creans filium suum primogenitum, vocatum Carolum Martellum ac per legatum papae fecit eum coronari." Farlati: Ilyria Sacra. III. 294. "Tunc Carolus Martellus assumens titulum Regis Hungariae, et pro tali habitus a summo Pontifice."

49

élő András herceg személyében, s őt közakarattal a trónra ültette. Andrást, kit történelmünk III. András néven ismer, 1290. július 13-án koronázta meg Ladomér érsek Székesfehérvárott. A bátor érsek a pápa ellen is felemelte szavát, mikor arról értesült, hogy a pápa Martell Károlyt Nápolyban megkoronáztatta - s kijelentette, hogy Magyarországon a nőág örökösödését sem törvény, sem szokás nem szentesítette, s így Martell Károly trónkövetelése semmi alappal nem bírhat. A pápa által elrendelt koronázás jogtalanságát a pápák szabadságleveleivel mutatta ki, amennyiben e szabadságlevelek értelmében a magyar királyokat csak az érsek koronázhatja meg. Márpedig ő - mondotta Ladomér érsek - Nápolyban a koronázás idején nem volt, a koronázással pedig senkit sem bízott meg, így Martell Károly koronázása érvénytelen. (165)

Eközben a másik trónkövetelő, Albert fegyverrel igyekezett vélt jogának érvényt szerezni; azonban Rudolf halála véget vetett kísérletezéseinek, mivel ekkor figyelmét a Német Birodalom trónjának megszerzésére fordította, lemondott magyarországi terveiről, s békét kötött III. Andrással Hainburgban, 1291. augusztus 26-án.

A pápa sem nyugodott bele az ország törvényes trónöröklési rendjébe, s elküldte Magyarországra követét, hogy az országot nyerje meg Martell Károly részére. IV. Miklós pápa követe, János jesi püspök az 1291. év végén érkezett hazánkba, és megbízatása értelmében sorra felkereste a főpapokat és főurakat, hogy személyes rábeszéléssel bírja rá őket arra, hogy a törvényes király iránti hűségükről letérve az Anjouk mellé álljanak. Magyarország - mondotta a pápai követ - a római egyház alá tartozik, ne tűrjék hát, hogy azt valaki a pápa tudta és beleegyezése nélkül az egyház sérelmére birtokában tartsa. Ladomér érsek és püspöktársai a magyar főurak nagy többségével együtt tisztelettel meghallgatták János püspök, pápai követ érvelését, de az ősi magyar jogszokásokra és András kétségtelen jogaira hivatkozva szilárdan kitartottak királyuk mel1ett. (166) Alig páran engedtek csak az alkotmányellenes rábeszélésnek, csaknem kivétel nélkül olyanok, kik András király személyes ellenségei voltak. Ilyen volt Németújváry Iván gróf, ki - mint VIII. Bonifác pápa 1299. március 13-án kelt iratából értesülünk - a pápai követ kezeibe letett esküvel fogadta, hogy "...a szent római egyház iránt tartozó hűséget és hódolatot köteles tisztelettel meg fogja tartani, minélfogva csak annak fog, mint Magyarország törvényes királyának, hódolni és engedelmeskedni, kit a szentszék kijelöl és megerősít" (167) A hasonló esküt letevő főurak már 1292. január havában

(165) Schmitth: Archiepiscopi Strig. I. 149.; Gánóczy: Episcopi Varad. I. 129.

(166) Hóman-Szekfű: Id. mű I. 617-618.

(167) Theiner: Monunenta. I. 385.

50

formális utasítást kaptak az Anjou-háztól, hogy indítsanak háborút a "trónbitorló" András és hívei ellen. Ez annyit jelent, hogy a polgárháború borzalmait is fel kell idézni csak azért, hogy a törvényes király ellenében a pápa jelöltje kerüljön a trónra.

A belháború az Anjou-ház felhívása ellenére is csak évekkel később tört ki, mivel Martell Károly nagy pártfogója, IV. Miklós pápa 1292. április 4-én elhunyt, s Károly támaszát elveszítve egyelőre minden nyílt akciót beszüntetett. Így András hozzáláthatott az ország rendezéséhez. Azonban a hatalmaskodáshoz, garázda, élethez és önrendelkezéshez nagyon is hozzászokott uraknak nem tetszett a mind erélyesebbé. váló kormányzat, s országszerte mozgolódás volt észlelhető. A mozgolódás hátterében VIII. Bonifác pápa, VII. Gergely politikai törekvései utolsó nagy képviselőjének hatalmas alakja tűnik fel, ki az utóbbi évtizedekben hanyatlásnak indult pápai világuralom megszilárdításán, s III. Ince és VII. Gergely egykori hatalmának helyreállításán buzgólkodott.

III. András uralmában nemcsak a hivatalosan elismert Károly jogainak bitorlását, hanem a pápa hűbéri jogának nyilvánvaló sérelmét látta. Ezért mindjárt trónralépte után érintkezést keresett a magyar főpapokkal, hogy a helyzetről világos képet kapjon, és jól előkészítse a szentszéknek hűbéresküt tett pártfogoltja trónfoglalását. (168) Mielőtt azonban az Anjou-párt a pápa támogatásával kiléphetett volna a küzdőtérre, Martell Károly 1295-ben váratlanul meghalt. Annak ellenére, hogy a pápa Martell Károly fiát, a hétéves Károly Róbertet Magyarország királyának elismerte, a kis király igényeinek realizálására az Anjou-ház tagjai nem gondolhattak, s anyja, pártfogói és magyar hívei megelégedtek annyival, hogy a kis herceg számára a talaj megmunkálásával majdani trónfoglalását céltudatosan előkészítsék. Ez oldalról tehát Andrást nem fenyegette háborgatás, s figyelmét saját helyzetének javítására fordíthatta.

András, hogy helyzetét megerősítse, neje elhaltával 1296-ban nőül vette Albert herceg Ágnes nevű leányát, s az apósától kapott segélycsapatokkal leverte nagy ellenségét, Németújváry Iván grófot, kit Ladomér érsek előzőleg már kiközösített. Azonban az Anjou-párt agitációja új erőre kapott, mikor Ladomér érsek elhunyta után a pápa Gergely fehérvári prépostot nevezte ki az esztergomi érsekség kormányzójává, és felhatalmazta őt arra is, hogy a pápai intézkedés ellen támadókat egyházi átokkal sújtsa. Gergely e felhatalmazást András király hívei ellen használta fel úgy, hogy az 1299. évi országgyűlésre egybegyűlt rendek megsokallva királyellenes akcióját, határozatot hoztak, hogy a Gergely által netán kimondandó egyházi átkot érvénytelennek tekintik. Imre váradi püspök pedig 1299. július 1-jén a pápához fellebbezett Gergely érseki kinevezése ellen, mert nevezett hűtlenül viselke-

(168) Hóman-Szekfű: Id. mű. I. 620.

51

dett a királlyal és az országgal szemben. Imre püspök felajánlotta vádjainak a pápai szék előtt való bizonyítását is, s felterjesztésének végén Andrást és Magyarországot a szentszék különös oltalmába ajánlotta (169) A bátor püspök levelével elérte azt hogy Bonifác pápa, bár nem adta fel az Anjouk ügyét, nem fordult Andrással nyíltan szembe.

A pápa diplomatikus magatartásából és Gergely érsek viselkedéséből mégis megállapítható volt, hogy az Anjouk támadásával számolni kell, s a király és a rendek komolyan hozzáláttak a védelem megszervezéséhez. A készülődés nagyon is időszerű volt, mert az Anjouk dalmáciai hívei 1300 tavaszán nyílt fellépésre határozták el magukat. András és hívei bizalommal néztek az összeütközés elé, mert Csák Máté és rokonsága kivételével egész Magyarország a király táborában volt, elszánva magát, hogy született urát még a pápa ellenében is védeni fogja. (170) Az összeütközésre azonban nem került sor, mert a király 1301. január 14-én a budai várban rövid betegeskedés után meghalt, betelvén halálával Árpád vezér nagyszerű képességekkel, jeles tehetségekkel, kitűnő uralkodói készségekkel bőven megáldott nemzetségének sorsa. A király leghívebb barátja, Ákos István országbíró a szomorú alkalomból a következőket írja: "... S az ország főpapjai, bírói, nemesei és minden rendű lakosa Ráchelként elsiratván Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon kisarjadt utolsó aranyágacskáját, sokat tépelődve gondolkodának, Isten kegyelméből hol és miképp találnának maguknak a szent királyok véréből sarjadt új királyt..."

Az országbíró levelében említettek azonban nem tartották szükségesnek, hogy a trón betöltésénél tekintettel tegyenek a szentszék akaratára, s úgy határoztak, hogy a magyar trónra a cseh Vencel királyfit hívják meg, ki leányágon állt az Árpád-házzal rokonságban. Vencel elfogadta a magyar trónra való meghívást, és 1301. augusztus 27-én megkoronáztatta magát. A koronázást János kalocsai érsek végezte, mivel főpapság ki akarta hangsúlyozni, hogy Gergelyt nem tekinti törvényes esztergomi érseknek. Az új király szláv hangzású nevét a magyaros László névvel cserélte fel, és Budavárában rendezte be udvarát.

Vencel megválasztása azon magyar felfogás alapján történt, mely szerint az Árpád-ház fiágának kihaltával a nemzetre, illetőleg a nemzeti akaratot kifejező országrendekre száll a jog, hogy Árpád nemzetségének leányági leszármazói közül a trónra leginkább jogosult és alkalmas királyt megválasszák. Azonban a nemzet nagy többségének jogi felfogásával szemben a szentszék a korlátlan nőági örökösödés érvényét vitatta. (*) Ezen elvi ellentét hátterében személyi okok húzódtak meg. A szentszék ugyanis eddigi látszólagos semlegességéből kilépve végérvényesen az

(169) Fejér: Cod. dipl. VI. 2., 201-207.

(170) Hóman-Szekfű: Id. mű I 625.

(*) Mellette állt ki. [NF]

52

Anjouknak kívánta a trónt biztosítani. A magyar közvélemény viszont mit sem akart tudni az országot pápai hűbérül felajánló Anjoukról, (171) s 1301 végén az ország népe, Károly Róbert néhány délvidéki hívén és Gergely érseken kívül egy szívvel egy lélekkel állt László király mellett. Ez volt a helyzet, mikor Boccasino Miklós pápai követ Magyarországra érkezett azzal a határozott utasítással, hogy Károly Róbert királyságát elismertesse, s a szentszék akaratával szembeszálló magyar főpapokat megrendszabályozza. Azonban a kitűzött célt nem érte el, s így VIII. Bonifác erélyes lépésre határozta el magát. 1302. június 10-én mindkét trónkövetelőt ítélőszéke elé idézte, (172) majd 1303. május 31-én a következő ítéletet hozta: "Testvéreink tanácsára elhatározzuk, megállapítjuk, és kinyilatkoztatjuk és akarjuk, hogy Magyarországban, a hozzá tartozó részekben és az egész világon Mária asszonyt Magyarország királynőjének, és unokáját, Károlyt Magyarország királyának nevezzék és címezzék; nekik Magyarországban és a hozzátartozó részekben a főpapok, világi és szerzetes papok, grófok, bánok, bárók, nemesek, polgárok és egyéb lakosok engedelmeskedni és hódolni tartozzanak, a szokásos jövedelmeket, jogokat és tartozásokat hódolatteljesen szolgáltassák ki, az ország visszaszerzésében, megoltalmazásában és fenntartásában kiközösítés terhe alatt alkalmas támogatással és tanáccsal segítségükre legyenek. Ellenben kiközösítés terhe alatt megparancsoljuk, hogy senki Csehország királyát és fiát Magyarország királyának címezni ne merészelje; nekik és tisztviselőiknek az ország és a hozzá tartozó részek jövedelmeit, haszonélvezeteit, jogait és tartozásait ne szolgáltassa ki; az ország elfoglalásában, megtámadásában és bitorlásában titkon vagy nyíltan ne támogassa. Mindenkit a hűség-fogadástól, mellyel magát a cseh király vagy fia és tisztviselőik irányában, még esküvel vagy büntetések megállapításával is kötelezte, feloldjuk." (173) A magyar és cseh udvarban megütközéssel fogadták a pápa ítéletét; Vencel, László és magyar híveik nem voltak hajlandók a pápa ítéletének engedelmeskedni, s ellenállásra, harcra készülődtek, azonban ez már hiábavaló volt. VIII. Bonifác utóda Boccasino Miklós lett, ki XI. Benedek néven lépett a pápai trónra. A magyar viszonyokat pápai követ korából ismerő pápa a megüresedett főpapi székekre az Anjou-párt harcos támaszait nevezte ki, akik aztán végül is rávették a nemzetet arra, hogy a pápa jelöltje mellé álljon. A nemzet azonban elvi álláspontját nem adta fel. Ragaszkodott hozzá, hogy a trónt Károly Róbert nem csupán öröklés jogán és a pápa döntése alapján, hanem a magyar országgyűlés választása, illetőleg hozzájárulása alapján, a régi szokásoknak megfelelő szertartások között, a hagyományos koronázási eskü és Szent István koronájával leendő felavatás után

(171) Hóman-Szekfű: Id. mű II. 42.

(172) Theiner: Monument. I. 392.

(173) Theiner: Ua. I. 397-399.

53

foglalja el. Ezért a papsággal és köznemességgel 1307. október 10-én a pesti Rákosmezőn Szent Péter egyháza mellett országgyűlésre jöttek össze, s ott "Károly urat a törvényes örökösödés értelmében Magyarország királyának, örökös született uruknak" ismerték el és kiáltották ki. (174)

Végigszemléltük tanulmányunk keretében a pápák kapcsolatait Magyarországgal az Árpádok alatt. Megállapíthatjuk, hogy e kapcsolat során felmerülő pápai törekvések két cél elérésére törtek. Az egyik cél volt a II. Szilveszter pápa által I. István magyar királynak adott "apostoli jogok" maradéktalan visszaszerzése, a másik pedig a visszaszerzett jogok birtokában a pápai befolyás teljes érvényre juttatása, hogy ezáltal a pápai világuralom eszméje, Magyarországnak pápai hűbérül való megszerzése révén, közelebb kerüljön a megvalósuláshoz. Az első cél felé való törekvés I. István halálától III. István uralkodásáig tartja működésben a pápai diplomáciát, mely 1169-ben teljes sikerként könyvelheti el a magyar király teljes és maradéktalan lemondását az apostoli jogokról. Ettől az időtől kezdve, a XI. század óta a királyság címerjelvényéül használt, s a koronázáskor a király előtt hordozott, és a magyar közjogi felfogás szerint a főkegyúri jogot jelképező apostoli kereszt a magyar királyok hajdani főkegyuraságát hirdeti csupán. A második cél, Magyarországnak pápai hűbérül való megszerzése felé való törekvés III. István joglemondásával veszi kezdetét. Ettől az időtől kezdve mind sűrűbbé válnak a pápai beavatkozások hazánk ügyeibe, s ezek a beavatkozások néha szép szóval, máskor eréllyel, mikor pedig arra szükség van: az egyházi átok fegyverével viszik, sodorják országunkat a pápai diplomácia által kijelölt cél felé. IV. László halála után a pápa által nagy sietve kinevezett, s a pápának hűbéri fogadalmat tett király még szembetalálja magát a nemzet akaratának egységes megnyilvánulásával, azonban a siker már közel van, mert néhány év múltán a pápa által kijelölt király hosszas diplomáciai mesterkedések után elfoglalta I. István örökét. Magyarországnak pápai hűbérül való megszerzése volt tehát Róma hálája azért, mert a nemzet a keleti Egyháztól eltérve a nyugati Egyházhoz csatlakozott.

Budapest, 1944. június 9.
Popovits István.

(174) Hóman-Szekfű: Id. mű II. 49.