FENEVAD DÜHÖNGÉSE

MAGYARORSZÁGON A JÉZUS KRISZTUSRÓL BIZONYSÁGOT TEVŐK ELLEN
S AZOKNAK DICSŐSÉGES GYŐZEDELME

AVAGY

KRISZTUSHOZ HŰ MARADT MAGYAR LELKIPÁSZTOROKNAK SOKFÉLE NYOMORÚSÁGA,
KÜLÖNÖSEN PEDIG SOKAKNAK A PÁPISTA EGYHÁZ FŐPAPJAI OKOZTA HALLATLAN ÖLDÖKÖLTETÉSE ÉS BEBÖRTÖNÖZTETÉSE;

LELKÜKNEK ÉGBŐL ADOMÁNYOZOTT ÁLLHATATOSSÁGA
ÉS A MEGMARADOTTAKNAK EPEDVE VÁRT SZABADULÁSA

ÍRTA

OTROKOCSI FORIS FERENC
A GÁLYARABSÁGBÓL MEGSZABADULT HITVALLÓK EGYIK TÁRSA

1676

MAGYARRA FORDÍTOTTA ÉS SAJTÓ ALÁ RENDEZTE

DR. HERPAY GÁBOR
HAJDÚVÁRMEGYE FŐLEVÉLTÁRNOKA

ELŐSZÓVAL ELLÁTTA ÉS A MAGYAR REFORMÁCIÓ
KÖNYVTÁRA ELSŐ KÖTETEKÉNT KIADJA

CSIKESZ SÁNDOR
DEBRECENI EGYETEMI PROFESSOR, ORLE. FŐTITKÁRA

---

TARTALOMJEGYZÉK.

Szerkesztő előszava	III
Bevezetés	V
A kegyes olvasóhoz!	1
I. FEJEZET: Az idézés előzményei; az ártatlan lelkészek megidéztetése, megjelenése; a törvényszéki tárgyalás lefolyása és a megjelentek sorsa Pozsonyban	3
II. FEJEZET: Krisztus szolgáinak Magyarország különböző börtöneiben történt sanyargatása	28
III. FEJEZET: A gályákra hurcoltatás	53
IV. FEJEZET: A gályarabságra való eladatás; a többiek elhurcoltatása és sanyargatása; a nápolyi gályarabság nyomorúsága	56
V. FEJEZET: A nápolyi gályarab lelkészek szabadulása	63
VI. FEJEZET: A Nápolyban megszabadultak vándorlása; a Bukkariban levők kiszabadulása és útja	68
UTOLSÓ FEJEZET: A vértanúk és hitvallók nevei; a megjelent többi atyafiak sorsának rövid áttekintése s végül e kis történetnek, Istennek való hálaadással és könyörgéssel való berekesztése	73

SZERKESZTŐ ELŐSZAVA.

Idvezítőnk és apostolai mindig hirdették, hogy az evangélium igazi követőire e világon üldöztetés vár. Az őskeresztyénség a Krisztus iránt ellenséges hatalmat, gyűlölséget és vérontást az antikrisztus művének tartotta. Ezt az antikrisztust az újszövetség legutolsó könyve: a Mennyei Jelenésekről írott könyv a tengerből felmerülő irtózatos fenevad képében ábrázolja. Ha végigolvassuk a hitvalló magyar gályarabok szörnyű szenvedései leírását, teljesen át tudjuk érezni és meg tudjuk érteni, ha a kiirtásukra kész politikai és pápás egyházi hatalmat az újra, meg újra életre támadó antikrisztusnak, az apokalyptikus dühöngő fenevadnak tartották. Amint a reformátorok a közbeeső hibás egyházi fejlődés kiküszöbölésével, magának Krisztusnak evangéliumát, az apostoloknak hitét újították fel és az őskeresztyénség egyházi életét és alkotmányát tették eleven valósággá: úgy a reformáció ezernyi vértanúi s köztük nem utolsó helyen a magyar protestáns gólyarab-lelkészek, azt is megmutatták, hogy nemcsak a hitben, de a szenvedésben és megpróbáltatásban is méltó követőik az apostoloknak és az őskeresztyén mártíroknak. Az igazi keresztyén lelki szemei előtt azóta is meg-megvillan az antikrisztusi Fenevad, hol fekete, hol vörös árnyképe! Csak egyedül Isten tudja, hogy micsoda szenvedések várnak még reánk és egyházunkra! Jó minékünk ilyenkor szemeink elé idézni a gályarab-prédikátorok példáját és mindazoknak szenvedéseit, "akikre nem volt méltó a világ."

Az Országos Református Lelkészegyesület hűséges tiszteletét és soha el nem múló háláját akarja kifejezni, amikor útjára bocsátja e mű magyar fordítását. Egyidejűleg a mű eredeti latin szövegben is megjelenik a hazai és külföldi tudósvilág számára. A magyar reformáció ritkaságszámba menő főbb irodalmi termékeit, elsősorban Méliusz Juhász Péter műveit szándékozunk e sorozatban újra a magyar műveltség közkincsévé tenni.

Debrecen, 1928. Pünkösd.

CSIKESZ SÁNDOR
egyetemi professzor; ORLE. főtitkára.

BEVEZETÉS

A protestáns vallás ellen küzdeni kezdettől fogva sohasem szűnt meg a róm. kath. egyház s annak megsemmisítésével először országos törvények útján, majd irodalmi és hitvédelmi alapon próbálkozott s mikor végül mindezek hiábavalóknak bizonyultak, I. Lipót király idejében majdnem félszázadig tartó, tűzzel-vassal véghez vitt nyílt üldözés következett, mely jogalapját és eszközeit illetőleg a keresztyénüldöző Néró császárétól vajmi kevésben különbözött.

A Habsburg király fennhatósága aló tartozott magyar területeken ezrekre megy azoknak a főuraknak és valami súllyal vagy tekintéllyel bíró nemeseknek a száma, akiket protestáns vallásukért, hűtlenség címén, puszta gyanú alapján a legsúlyosabb büntetésekkel vagy száműzetéssel sújtottak, hogy a magyar nemzetet és a magyar vallást megfosszák vezéreiktől és pátrónusaiktól.

A római kath. főpapság szerette volna ugyan elhitetni, hogy nem vallásuk, hanem felségárulás és más közönséges bűntények miatt üldözik a protestánsokat, bár más oldalról nyíltan hirdették az eretnekek üldözésének jogosságát, erőszakolt ürügyeik azonban sohasem voltak alkalmasak annak a tárgyilagosan megállapítható történelmi igazságnak a megcáfolására, amit a holland Hamel Bruininx állapított meg 1675-ben kelt védiratában, hogy t. i. nem felségsértésért, hanem igenis vallásukért üldözték és ítélték gályarabságra a magyar protestánsokat.

A római kath. főpapság részéről folytatott különböző akciók és üldözések azonban csak mintegy bevezetések az 1671-1674. években fennállott pozsonyi rendkívüli törvényszék működéséhez, amely a Wesselényi-Zrínyi és Frangepán-féle összeesküvésben való résztvétel gyanúja, helyesebben ürügye alatt minden magyart, akit a bécsi kormány csak a legcsekélyebb mértékben is gyanúsnak vagy megbízhatatlannak tartott, bitófával, börtönnel vagy száműzetéssel sújtott s amely rendkívüli törvényszéknek róm. kath. főpapjai abban

VI

vélték megtalálni a legjobb módot és alkalmat a magyar protestantizmus végleges megsemmisítésére, hogy az összes magyar protestáns lelkészeket és tanítókat az összeesküvésben részeseknek nyilvánítva e rendkívüli törvényszék elé állíttatták, elítéltették vagy száműzetésbe küldették, a protestáns hitük mellett végsőkig kitartókat pedig gályarabságra hurcoltatták.

Ennek a hazánk és protestáns egyházunk történelmében egyformán gyászos korszaknak az eseményeivel, amelyek abban ez időben több, mint egy évtizedig foglalkoztatták a külföldi művelt nemzeteket úgyannyira, hogy a gályarabság szomorú történetével foglalkozó holland, német és angol nyelvű munkák száma talán több, mint a magyar, illetve latin – mindezideig nemigen törődött a magyar történelmi irodalom, pedig a külföldi kapcsolatok újabb megteremtésénél évezredes történelmünkből aligha lehetne megfelelőbb és alkalmasabb tárgyat választani a gályarabság történeténél.

Egy ilyen munkát, a gályarabság történetének egy kéziratban heverő s még címében is kevesek által ismert egykorú hiteles okmányát kívánja ezúttal az Országos Református Lelkészegyesület a tudományos világgal és benne a magyar protestáns hívekkel megismertetni a gályarabság 250 éves évfordulójának emlékezetére.

A munkát Otrokocsi Fóris Ferenc rimaszécsi ref. lelkész írta, aki mint gályarab maga is utolsó cseppig ürítette a szenvedésekkel és lelki megpróbáltatásokkal csordultig telt keserű poharat s aki ez okon éppen olyan hűséges és hiteles leírója ez eseményeknek, mint gályarabtársa Kocsi Csergő Bálint.

Az eredeti kézirat állítólag a zürichi városi könyvtárban van s ennek egy másolati példánya a tiszántúli ref. egyházkerület levéltárában elhelyezett Sinay Miklós-féle kéziratgyűjtemény XVII. kötetének 194-281. lapjain található.

Mivel pedig a szerzőnek, Otrokocsi Fóris Ferencnek úgy a gályarabság előtt, mint azután majdnem minden munkája nyomtatásban megjelent, az említett mű kéziratban maradásának minden valószínűség szerint az lehet a magyarázata, hogy Otrokocsi Fóris Ferenc, kinek a gályarabság borzalmas szenvedései testi szervezetét súlyosan megviselték, idegeit a végsőkig feszítették, s hihetőleg lelki egyensúlyát is felbillentették, amit a legnagyobb testi és lelki szenvedések között meg nem tett, a gályarabságból való szabadulás után önként áttért a római kath. vallásra s a nagyszombati jezsuitáknál holmi tanítói állást is vállalt. Ilyen körülmények között azután részéről csakugyan kínos következményekkel járt volna a római kath. főpapság és a jezsuiták borzalmas eredményű működésének ismertetése.

VII

Hogy azután e kéziratos mű másolatát ki készítette és honnan szerezte, azt eddig megállapítanom nem sikerült, csak annyi bizonyos, hogy az a negyedrétű, 528 oldalra terjedő, bőrkötésű könyv, amely Kocsi Csergő János püspök hagyatékából került Sinay Miklóshoz, eredetileg Kocsi Csergő János testvérének, az 1726-ban fiatalon elhalt Kocsi Csergő Istvánnak a tulajdona volt, aki a kötet 147. lapján olvasható sajátkezű bejegyzése szerint az addig a lapig összeírtakat édesapjának, Kocsi Csergő Bálintnak, a zürichi könyvtár vegyes kéziratai közölt talált eredeti kézirataiból zürichi akadémikus korában másolta le.

Az Otrokocsi "Furor Bestiae"-je azonban már más kéz írása, de ennek is 1726 előtt kellett készülnie, miután a könyvfedél belső lapjára írt feljegyzés szerint 1726-ban a könyv már bekötve került Kocsi Csergő János birtokába.

Az Országos Református Lelkészegyesület 1926. évi augusztus hó 28. napján tartott gyűlésében Otrokocsi Fóris Ferenc fenti kéziratban heverő munkájának kiadását határozta el és e határozatával az Országos Református Lelkészegyesület csak ahhoz a hagyományos magyar református szellemhez maradt hű ez alkalommal is, amely szellem a múltból az időnként megújuló megpróbáltatások között nemcsak vigasztalást, hanem őseink dicső példájából ihletet és szent elhatározást is tud meríteni magyar református Sionunk megvédésére és megtartására.

HERPAY GÁBOR.

A kegyes olvasóhoz

A Magyarországon dühöngő Fenevad őrjöngését itt csak mintegy összefoglalásban írtam meg s csak néhol bocsátkoztam bele magukba a mellékkörülményekbe is, de ha az isteni könyörület továbbra is megtartja életemet, nem mulasztom el jövendőre, hogy ennek a Fenevadnak különféle ravaszsággal összeszőtt zsarnokoskodását bővebben is megírjam. Ezeket bujdosásunk alatt szedtem össze innen-onnan 1676-ban.

Az igaz hitről vallást tevők közül
EGY.

I. FEJEZET.

Az idézés előzményei; az ártatlan lelkészek megidéztetése, megjelenése; a törvényszéki tárgyalás lefolyása és a megjelentek sorsa Pozsonyban.

1. Hogy a börtönéből, majd bilincseitől megszabadult Sátán mily nagy őrjöngéssel hatalmaskodik az emberlakta földön s hogy mennyi csellel és ravaszsággal igyekszik ismét félrevezetni az embereket, mindenki előtt nyilvánvaló. Hogy mily nagy hízelgéssel zengi énekét Tyrus s hogy mily nagy buzgósággal kínálgatja ismét a reformáció ideje óta, azt a látszólag arany, de valójában utálatosságokkal telt poharát az országoknak és nemzeteknek Babylon; s hogy az evangélium világosságát szerte kioltani, a világra saját felfogását ráerőszakolni s az ő közösségéből kilépetteket visszacsábítani mily sokféle eszközzel törekszik: azt nagyon is jól tudják a hívek, amint azt a spanyol inkvizíció, melyet egyszer Belgiumban is megkíséreltek; a párizsi mészárlás s általán az egész francia üldözés; a jezsuiták angliai cselvetése; majd a jezsuiták tudományának Cseh–, Morvaország és Szilézia nagy részében való visszaállítása; e szomorú időkben a porig sújtott magyar haza egyházainak a róm. kath. papság zsarnoksága alatt nyögése, számtalan lelkipásztorainak számkivetése; közelebbről pedig a mi hallatlan rabságunk, iszonyatos öldököltetésünk, melyeket a pápista egyház előkelő főpapjainak akarata és sugallata idézett elő, nagyon is bőségesen bizonyítják.

2. Mellőzve most a magyar egyház egyéb nyomorúságait, (ha csak feltett célom elérése végett nem bocsátkozom bővebben azok ismertetésébe) most csak az Ő szolgáinak sokféle

4

zaklatásáról, különösen pedig fogságukról és folytatólagosan óhajtott szabadulásukról akarok röviden, mintegy kivonatban beszélni, amint azt a következőkben (dióhéjban) folytatom ilymódon.

3. Már régen eltökélt szándéka nagynevű ellenségeinknek, úgymint a főpapoknak és jezsuitáknak, hogy tanaikat visszaállítják egész Magyarországon, (mely törekvésüket sajátos névvel reformációnak nevezik.) Ehhez képest régtől fogva minden erejüket megfeszítve törekedtek és különböző úton-módon (nevezetesen 1659 körül Eszterházy Pál segítségével Alsó-Magyarországban,) próbálgatták ezt az inkább deformációnak, mint reformációnak mondható munkájukat véghez vinni, amint ezt már a lázadás keletkezése előtt, Magyarország egyes vidékein a hatalmas pápista földesurak fegyvereitől leöldösött sok hívő vértanúsága; a templomok elfoglalása; a pápisták elleni vitázás és a prédikálás szabadságának hosszú ideig tartó megszorítása bizonyítják.

4. Eme törekvésük aztán annyira ment, hogy (amint ez náluk történni szokott) lassanként még a világi uralomra is rávetették szemüket és arra törekedtek, hogy a világiakat megillető hatalmat magukhoz ragadják. Ezért aztán mindent megmozgattak, felforgatván a rendet az egész országban s az uralkodó papság tanácsára és beleegyezésével, főleg az evangéliumszerető lakosokat pusztító katonaság hatalmaskodása miatt oda lett a hazának minden szabadsága s oly szomorú események következtek be, hogy efféle műveleteik, szabadságuk és kiváltságaik bekövetkezett romlása miatt, még a katholikus világiak előtt is gyűlöletesekké váltak s teljességgel nem tetszenek azok ma sem igen soknak.

5. Mindazonáltal megátalkodott ellenségeink semmibe sem véve az országnak ebből származó előszámlálhatatlan sérelmeit, elhatározták, hogy a maguk reformációját illető, erősen lelkükbe rögzött tervüket tovább folytatják és evégből minden legkisebb alkalomra, amit csak tervük végrehajtására bárhol megragadhattak, a legnagyobb mohósággal vadásztak.

6. Tervük végrehajtására mindenek között legalkalmasabbnak látták a magyarországi róm. kath. mágnások körében az 1670-ik év elején keletkezett mozgalmat, ezért tehát a nagyobb főpapok, mintha az ország kormányzása az ő kezükbe lett volna letéve, a saját akaratuk szerint és a saját

5

nyomozásuk alapján kezdték perbe fogni, főleg a református és a lutheránus mágnásokat és főnemeseket, mint a protestánsok pártfogóit és egyik másik elfogatásával és javaik elkobzásával, sokaknak különböző módon keresztül vitt törvénybe idézésével dühöngtek ellenük; őket minden kigondolható módon zaklatták, most vallásuk megváltoztatására, majd ha ez nem sikerült, térítvények adására, hogy azokkal azután hűségük megtartásának ürügye alatt (jóllehet a kellő hűséget megbizonyítani mindig készek voltak,) elidegenítsék őket lelkipásztoraiktól s azok minden védelmezésétől és pártfogásától, másrészről pedig, hogy ne akadályozhassák alattvalóikat a katholikus vallás elfogadásában, sőt míg a lélek megvilágosítása bekövetkeznék (mint mondák ellenségeink) kötelezik magukat, hogy ők sem fognak attól idegenkedni. Ezek közül aztán többeket (akiket vagy elfoghattak vagy megidéztek) kemény fogságra is vetettek. A főpapoknak emez oly sok fortélyossággal tele törekvései szolgáltatták az indító okot arra, hogy az imént említett mágnások és nemesek közül igen sokan, akik vagy a börtönükből szabadultak vagy idézéseikre soha meg nem jelentek, biztosabb helyekre, részint Erdélybe, részint a vele szomszédos vidékekre menekültek, akiket aztán nagy számban követtek a katonák és az alsóbb rendű néposztályból is.

7. De még be sem végződött a nemesek emez üldözése, zaklatása, mikor a főpapok, vagy saját maguk, mint Kalocsán, Pozsonyban és másutt, vagy kiküldött papok által, nem minden erőszak nélkül, sőt valósággal páncélos hadsereggel –, mivel szándékuk másképen nem sikerült volna, – kezdték kezüket az egyházi vagyonra és személyekre rávetni. És ilyenformán 1671-től kezdve különböző időkben nagyon sok lutheránus és református templomot foglaltak el a hozzájuk tartozó vagyonnal, paróchiával és iskolákkal együtt, amint ezt az eperjesi, pozsonyi, lőcsei lutheránus, a kassai református és lutheránus, valamint a győri, nagyszombati mindkét hitvallású egyházak, továbbá az akkor legvirágzóbb református egyházak, mint Sárospatak, Liszka, Sátoraljaújhely, Bénye, Tolcsva, Keresztúr, Tokaj, Tarczal, Mád, Szerencs, Tállya, Szegi, s a körülöttük fekvő összes ref. falvak, nemkülönben Felső-Magyarországon Ung, Bereg, stb. megyékben, valamint a komáromi, samarjai és Alsó-Magyarországon a Duna és a

6

Dráva folyók körül fekvő siralmasan lesújtott református egyházak veszteségei bőségesen bizonyítják.

8. Miután pedig ezeknek az egyházaknak templomait elfoglalták, Jézus Krisztusnak szolgáit, akik azokban hűségesen szolgáltak, az iskolák igazgatóival s a tanítványokkal együtt minden javaik nagy romlásával paróchiájukból, iskoláikból erőszakosan kiűzték, kiverték, akik azután, midőn hallották, hogy némely lutheránus testvérek Németországba menekültek, részint Erdélybe húzódtak, (ahogy a híres sárospataki református iskola is oda vándorolt tanáraival, tanítványaival együtt s ahol a fennkölt gondolkozású, szent tudományokat kedvelő Apaffy Miklós erdélyi fejedelem Gyulafehérvárt jelölte ki székhelyéül s a megfelelő fenntartásáról is gondoskodott,) részint Magyarországnak manapság is biztosabb helyein, nemcsak Debrecenben, hanem másfelé is szerte, nélkülözve és szűkölködve rejtőzködtek. Közülük aztán egynéhányat meghívtak lelkésznek olyan egyházakba, amelyeket a rettenetes üldözés hullámai még nem zavartak fel végképpen, a többiek pedig az útjukba eső, üldözött egyházakban viselték gondját olykor-olykor a hívő lelkeknek, amennyire azt a plébánosok cselvetései engedték.

9. Mikor aztán ezeket a most említett zaklatásokat véghez vitték ellenségeink, ami természetesen sok helyen mindkét részről nem kis zavarra adott alkalmat, midőn sokakat elfogattak s a magukat védelmezni igyekezőket lemészároltatták s midőn látták, hogy közülük számtalanon odahagyva javaikat, jószágaikat, családjukkal együtt titkon, különböző módon Debrecenbe, Erdélybe vagy más biztosabb helyekre menekültek, s midőn látták, hogy többen megunva a sok üldöztetést, elkészültek már arra is, hogy a papság s annak parancsait követő katonaság őrjöngése, zaklatása és zsarnoksága ellen nyílt háborúval védekezzenek s így szerezzék vissza templomaikat s előbbi jószágaikat: azt mondogatták, mintegy jóslásképpen, hogy ezután még sokkal nagyobbak és számosabbak lesznek az ilyen üldöztetések s hogy mindazokat a templomokat, amelyeket szerte az országban még el nem foglaltak, mint a Zólyom, Turóc, Hont, Nógrád, Gömör, Bars, Komárom, Győr (azaz a komáromi és győri esperességben levőket), Veszprém s más megyékben levőket, éppen olyan erőszakos módon foglalják el mint az előbbieket s a

7

még el nem űzött papokat, vagy akiket elűztek ugyan már, de akik előbbi egyházukban vagy ahhoz közel másutt tanítanak, még fegyveres csapattal is elűzik és kidobatják. Ezért tehát, a vallás kiirtását célzó tervükhöz még mindig erősen ragaszkodva elhatározták a pápista egyház főpapjai, hogy egyfelől előbbi kegyetlenkedéseik fedezgetésére, másfelől pedig a maguk jövendő mentségére valami jogcím alatt támadják még mindkét vallású evangélikus egyházak és iskolák lelkészeit, igazgatóit tanítványaikkal, kántoraikkal, harangozóikkal együtt s őket, jóllehet egyszerű emberek, akik a világiak haditanácsaiban a pápista papság módjára részt nem vesznek, lázadásban és összeesküvésben való részesség ürügye alatt idézőlevelekkel Pozsonyba idézik s ilyen módon először a pásztorokat űzik el a nyájtól, majd aztán a magára hagyatott nyáj ellen ugyanazon jogcímen éppen úgy dühöngenek.

10. A lelkészek megidézésében azonban jónak látták ellenségeink óvatossággal járni el, hogy mindjárt első ízben ne idéztessenek meg mindannyian a református és lutheránus atyafiak, hanem előbb csak egyeseket idézzenek meg, főleg a lutheránusok közül, annak kipuhatolására, hogy vajon engedelmeskednek-é parancsuknak, s ha aztán ezekkel elérik vágyva várt szándékukat, akkor a többieket egész Magyarországból, amennyire csak lehet beidézik s a legnagyobb merészséggel és a legjobb reménységgel támadják meg őket.

11. Minthogy pedig a lázadásban való résztvételt csak ürügyül találták ki, tulajdonképpen szándékuk, a protestáns vallás kiirtásának véghezvitelére, e célból (csodálatos és új ravaszsággal) megfelelő vádpontokat vagy jobban mondva követelményeket eszeltek ki s azokat nagy erővel és buzgósággal igyekeztek rátukmálni mind az első, mind az utóbbi határnapokon megjelent lelkészekre abban a meggyőződésben lévén, hogy azokat már az ítélettől való félelem is le fogja sújtani.

Ez a három követelmény pedig egyenként a következő:

1.) Mindkét hitvallású protestáns lelkészek, valamint az iskolaigazgatók, a kántorokkal, tanulókkal, harangozókkal együtt minden egyházi, úgynevezett prédikátori és minden iskolai hivatalukról, amivel csak bírtak (mindkét hitvallású egyházaikban), hogy az ellenük felhozott vád miatt őket fe-

8

nyegető törvényszéki ítélet súlyát elkerüljék, saját aláírásukkal végképpen lemondanak és azt gyakorolni többé sem titkon, sem nyilvánosan meg nem kísérlik; életüket Magyarországon belül Őfelsége többi hűséges alattvalói életmódjához alkalmazzák s (mint mondák) élnek békességben és zavargás nélkül, mindezekre fejük és minden jószágaik elvesztésével kötelezvén magukat.

2.) Magyarországon és a hozzá kapcsolt részeken kívül számkivetésbe mennek (szintén a büntetéstől való félelem miatt) amiről azután térítvényt kell adniuk, (mert mindig a sajátkezű aláírást sürgették) hogy önként, minden kényszerítés nélkül választották a számkivetést, amit aztán, ha egyszer elfogadtak, azt a meghatározott időre fejük és minden jószágaik elvesztésének terhe alatt meg kellett tenniök.

3.) Vagy pedig (ami nekik legjobban tetszett volna) áttérnek a róm. kath. vallásra.

A két elsőt főleg a pozsonyi tárgyalás alkalmával sürgették, de hogy az utolsó volt előttük a fő, melynek mint végcélnak elérésére minden erejüket megfeszítették, az végül a térítvényt adók szomorú sorsából kitűnik. Lásd II. fejezet.

12. A mi megidéztetésünk előtti alkalommal tehát ama kísérletek véghezvitelére megjelölt terminuson, t. i. 1673. szept. 25-én megjelent harminckét lutheránus testvérnek és az egy reformátusnak, a korponai lelkésznek, akiket a királyi ügyész az esztergomi érsek csodálatos buzgósággal már előre figyelmeztettek, hogy ne várják meg az ellenük hozott halálos ítéletet, hanem jobban teszik, hogy amennyire lehet, gondoskodnak magukról és övéikről, – midőn az előbbi három pontot elibük tárták ellenségeink, azok a szerencsétlenek, jóllehet ártatlanok voltak, a rájuk váró ítélettől mindnyájan megrémülve s azoknak a követeléseknek a mérgét elég alaposan meg nem gondolva, némelyek (s ami igen sajnálatos, nem kis részük) saját aláírásukkal végképp lemondtak hivataluknak úgy titkon, mint nyíltan való gyakorlásáról, mások pedig, mintha részesei lettek volna a lázadásnak, térítvényekkel kötelezték magukat a magyar hazán kívül való önkéntes számkivetésre, s így gyülekezetüket, nyájaikat nagyobb bajok elszenvedése nélkül puszta fenyegetésekre botrányosan elhagyni nem átallották. Ez utóbbiak között volt az az egy református is, aki az ingadozók nagy tömegében egyedül állván,

9

(de amely tömeg, mint gondolható, tudós férfiakból és hírneves lelkészekből állott) szintén a számkivetésnek írt alá. Közülük csak egy Suhajda nevezetű tagadta meg rútul a lutheránus vallást.

13. Miután pedig ezekkel, akik saját nyomorult lelküket halálra sebezték, s az egyházat oly mélységesen megbotránkoztatták, ellenségeink – sajnos – elérték céljukat, 1674 február havában általános idézést rendeltek el, s leszámítva egynehány Borsod, Szatmár és Pozsonytól jóval távolabb eső más vármegyékben levő egyházat, melyek isteni gondviselés folytán az idézéstől megmenekültek, Szelepcsényi György esztergomi érseknek, mint Magyarország helytartójának pecsétjével és aláírásával, sok helyen azonban csak a pápista papok és katonák aláírásával kiállított idézőlevelekkel majdnem minden református és lutheránus egyház lelkészét, iskolaigazgatóját tanulóikkal, kántoraikkal és harangozóikkal együtt, sőt még azokat is kinyomozták, akiket paróchiájukból már előzőleg kiűztek, 1674 március 5-ére Pozsonyba idézték, azon ürügy alatt, amint már említettem, hogy t. i. a lázadásban résztvettek; abban a reményben, hogy most is éppen úgy elérik a céljukat, mint az előző alkalommal.

14. Midőn a rémítő és szokatlan eljárással rendelt idézésnek híre ment, némelyek mindkét prot. részről, akik már jól ismerték, sőt részben már tapasztalták is ellenségeink cselvetéseit, úgy gondoskodtak magukról, hogy elmenekültek, elbujdostak, amennyire csak lehetett ellenségeink cselvetései között; sokat pedig a török hódoltság területén, de amely rész különben a keresztyén fejedelemnek hódolt, a törökök tilalma akadályozott a megjelenésben. Mi azonban, akik annak idején kiállottuk ellenségeink próbáit, mindkét hitvallású protestánsok részéről Alsó- és Felső- Magyarországból a meghatározott időre megjelentünk Pozsonyban.

15. Hogy pedig mi, akik az isteni dicsőség iránt való szeretetből megvetve a halált, minden dolgainkat a minden veszedelmekben legbölcsebb kormányzóra, Istenre bíztuk alázatosan, vajon vakmerően-e, vagy helyesen cselekedtünk-e, hogy Pozsonyban, amaz ünnepies és általános idézésre megjelentünk s hogy vajon megjelenésünkkel használtunk-e valamit egyházainknak, avagy sokat ártottunk volna-e, ha egytől-egyig odahagyva azokat, futásban kerestünk volna mene-

10

külést, minden józan gondolkozású ember eldöntheti. Meg vagyunk róla győződve, hogy mindenki, valaki csak mélyebben beletekint ebbe az ügybe s ellenségeink cselvetéseibe, (ha csak valaki véletlenül helytelen vakbuzgóságból bennünket félénkséggel vádolva, ellenkezőt nem állít,) a mi pártunkon van. Amíg ugyanis egyesek abban az esetben, hogy mások mintegy a többiek személyében még védelmezik a Krisztus ügyét, nyugodt lelkiismerettel menekülhettek, mert menekülésükkel nem veszélyeztették egyházaikat: addig mindenkinek elmenekülni az egyetemes egyház oly nagy veszedelme idején megengedhetetlen és gyalázatos lett volna:

1.) Mivel itt, költött ürügy alatt, magának Istennek és Krisztusnak az ügye forgott szóban, melyet elhagyni s a bennünk levő reménységről számot nem adni a legnagyobb szégyen és gyalázat lett volna Isten iránt.

2.) Mivel a lelkészek tömeges megjelenését az egyházakat esetleg fenyegető nagyobb veszedelem követelte, hogy ellenségeinknek legyen egy darab ideig kikkel megbirkózni, mert ha mindnyájan elmenekülünk, vagy elbújdosunk, ellenségeinknek még valóbbszínű ürügye lett volna arra hogy a pásztorok megszökése miatt magukra maradt egyházakba pápista papokat állítsanak. Maguk a ref. hívők bizonyítják ezeket, hozzánk Nápolyba írt Ieveleikben, hogy ők a mi nyomorúságaink révén békében s nyugodtan vannak, s hogy mi türelmességünkkel többre tanítjuk őket, mint máskor az ige hirdetésével.

3.) Mivel, ha mindnyájan elmenekülünk, mi magunk szolgáltattunk volna a legfőbb okot ellenségeinknek arra, hogy az egész világ elé úgy állítsák oda Magyarország ref. lelkészeit, mint lázadókat, azzal az egyszerű megokolással, hogy egy sem merészelt megjelenni, jóllehet ártatlanok voltunk a lázadásnak minden reánk fogott vádjában.

4.) Mivel ezekhez járultak még az egyházaknak, bölcs államférfiaknak tanácsai és kérései, amelyekkel bennünket a megjelenésre ösztönöztek.

5.) Mivel meg akartuk mutatni a felső hatóság iránt való engedelmességünket.

De visszatérek, ahonnan kiindultam.

16. Ez utóbbi terminusra megjelent Pozsonyban, némelyek előbb, mások később érkezve, néhány iskolaigazgatóval

11

együtt mintegy 250 lelkész, akik között az ágostai evangélikus testvérek majdnem négyszerte voltak többen, mint a reformátusok, mert ők, valakik csak hivatalt viseltek, majdnem mindnyájan megjelentek, ama kevés kivételével, akik meg sem látva Pozsonyt, már Sopronban vagy a szepesi káptalan előtt – elég sajnálatosan – másképpen gondoskodtak sorsuk felől. Hogy azután a mindkét részről megjelenteknek mi lett a sorsa, azok előtt, akik a következőket és magokból az eseményekből vonható tapasztalatokat vizsgálják és rnegfontolják, elég világosan ki fog domborodni.

Hogy pedig a reformátusok, akik jóval többen vannak és voltak Magyarországon, mint lutheránusok, mert hiszen Magyarország szívében és közepén, fel egész a keleti, s le a déli határokig, ahol főképpen református a lakosság sőt másfelé is északra és keletre, az Ugocsával és Mármarossal szomszédos részeken is főképpen református a lakosság, ha csak az az Antikrisztus kezdettől fogva a maga embereit közibük nem furakodtatta s azokat félre nem vezette, – hogy tehát mégis miért jelentek meg kevesebben, kitűnik e szakasznak ugyancsak ezen fejezet 7. és 8. szakaszaival való összevetéséből.

17. Amint megjelentünk, attól a perctől kezdve aztán megkezdtük tűrni, viselni ellenségeink próbáit és kísérleteit, s egész idő alatt, míg Pozsonyban tartottak, nem volt olyan nap, hogy közülük valamelyik nagy sürgéssel és fáradozással elibünk ne tárta volna követeléseiket, most a gályarabság, majd az örökös fogság borzasztó fenyegetései, majd arany-hegyeket ígérő hízelgés szavai között.

18. Hogy pedig a megidézés s a mi megjelenésünk megtörténte utárt legalább látszólag csináljanak már valami törvényszéki eljárást is, azért tárgyalást indítottak, vagyis vádat emeltek az egyházak lelkészei ellen, amely vád a végső ítélet meghozatala előtt immár négy héttel kikoholva és megfogalmazva készen volt, s amely vádnak a tartalma a következőkben foglalható össze: A törvénybe idézett magyar lutheránus és református lelkészek minden isteni és emberi félelmet levetkőzve, a léleknek nem tudni mely vakmerőségétől indíttatva az egész ország római katholikus rendjét és magát az apostoli királyt is bálványimádónak nevezik; a boldogságos szűz Máriát, a meghalt szenteket, ezeknek és a megfeszített Krisztusnak képeit a néphez tartott beszédeikben szidal-

12

mazzák; a tiszteletre méltó szentséget megtapodják; az istentelen lázadókat, Őfelsége ellenségeit pénzzel és élelemmel segítik, azok jövetelén örvendeznek s Magyarország elfoglalására a töröknek utat nyitni nem átallották.

Követeli tehát a felperes ügyvédje, hogy a törvénybe idézetteket, mint isteni és emberi felségsértéssel vádlottakat, az ország törvényei szerint fejük és minden jószágaik elvesztésével büntessék.

19. Ami az első vádpontot illeti; hogy t. i. Magyarország katholikus mágnásait s különösen a felséges királyt mi egyszerűen csak bálványimádóknak neveztük volna, azt sohasem bizonyította reánk senki, de nem is fogja a jövőben sem, hiszen még maguk az ellenségeink sem sokat fáradoztak ennek a bizonyításán. Ha pedig azt csak következtetéssel ama két tételünkből vonják le, hogy t. i. a pápisták mindkét hitvallású lelkészek véleménye szerint bálványimádók, tehát stb., akkor ellenségeink nemcsak bennünket vádolhatnak lázadással, hanem Németország s az egész keresztyén világ összes protestánsait, mert azoknak is ugyanaz a véleményük.

20. Ami továbbá a második vádpontot illeti, távol légyen, hogy mi valaha a boldogságos Szűz s a meghalt szentek ellen szitkozódjunk vagy szitkozódtunk volna, ellenkezőleg mi bátran védjük őket úgyannyira, hogy mi is megadjuk nekik készséggel az őket megillető tiszteletet, s csak a pápistáknál szokásos vallásos imádást tagadjuk meg töltik a Szentírás alapján. Nem szitkozódunk akkor sem, amikor a pápisták képei ellen tanítunk, hanem csak Isten igéje szerint beszélünk, amiképpen cselekszik az Isten igéjének világosságát befogadó egyetemes egyház. És így ebben a pontban is csak azt hozzák fel ellenünk a prelátus urak, ami mindnyájunkkal közös, valakik csak a mi vallásunkat követik. De mi is nagyon jól tudjuk, hogy törvénybe idéztetésünk nem a lázadásért, hanem vallásunk miatt történt, mert különben a vádolás alkalmával miért hányták éppen ezeket a szemünkre!?

21. Ami harmadszor a szentségük megtapodásának vádját illeti, magok a prelátus urak sem tudtak az érsek úr ügyvédje által megnevezni közülünk valakit, akik azon a törvényszéken megjelentünk, aki azt cselekedte volna, csak egy Sáros megyei lutheránus lelkészt vádoltak azzal, hogy a szent ostyát kiverte a pap kezéből, de az meg nem is jelent meg Po-

13

zsonyban. De hát mit tartozik ez reánk? Nem csak azért, hogy csak azt az egyet vádolták s éppen azt aki meg sem jelent, hanem azért is, mivel bennünket nem a szentségtörés, hanem a lázadásban való részesség ürügye alatt idéztek meg.

22. A negyedik vádpontnak a bizonyítására nézve pedig, mely szerint mi a lázadásban résztvettünk, az országot elárultuk; a törökkel tartottunk, – csak azt feleljük ellenségeinknek: ez már dolog, ez már munka! Nem elég valami vádat ráfogní a törvénybe idézettekre, hanem azt meg is kell ellenük bizonyítani, mert különben jog szerint a törvénybe idézetteket fel kell menteni!

Hogy pedig a felperes úr ügyvédje mennyire felelt meg e követelménynek a bizonyításnál, azt az indokok felsorolásának egész menete bőségesen megmutatja. Mert egyáltalában nem tudtak semmi olyat felhozni ellenünk, amit a mi ügyvédeink, (akiket – mivel mi először nem akartunk perbe szállani, – a prelátus urak s az egész főtörvényszék kényszerítése folytán kellett megfogadnunk,) Szalontay István, Nagy Ferenc és Henszler Ferdinánd urak elég alaposan és erélyesen vissza ne vertek volna. De ezenkívül Bruijninx Hamel úr, a szövetséges belga rendek bécsi nagykövete, e kiváló és örök dicséretre méltó férfiú is elég nyíltan és világosan kimutatta a mi ártatlanságunkat a bécsi udvar előtt.

23. Hogy pedig bárki előtt, valaki csak e történetecskét olvassa, teljességgel nyilvánvaló legyen a mi ártatlanságunk s az egész utókor lássa, hogy itt költött ürügy alatt a Krisztus ügyét ostromolták, azért annak megbizonyítására megdönthetetlen bizonyságokat fogok előadni. A mi ártatlanságunk megtetszik elsősorban abból, hogy nem volt egyetlen tanú és semmi olyan bizonyíték ellenünk, amivel igazolhatták volna, hogy mi a lázadásnak csakugyan részesei voltunk vagy a törökkel tárgyaltunk az ország átadására nézve, vagy ezekhez hasonlókat cselekedtünk volna. (Tanúbizonyságul hívjuk magukat ellenségeinket, hogy – ha Isten, az angyalok s az emberek előtt lelkiismeretük szerint akarnak beszélni, – mutassák fel a világ előtt, ha bárminő bizonyítékot tudtak is felhozni ellenünk e vádakat illetőleg, nevezzenek meg csak egyetlenegy tanút, – jóllehet a bizonyításnak csak úgy van erőssége, ha két vagy három tanú szájából származik, – aki megbizonyította volna, hogy én vagy másik, harmadik vagy ne-

14

gyedik lelkész a testvérek közül csakugyan résztvettünk az árulásban s a lázadásban!)

24. A legfőbb és döntő fontosságú bizonyítékot egy Witnyédi István nevű, már meghalt nemesnek tulajdonított levélben keresték, aki azt a levelet – állítólag – Bethlen Miklós[nak] és Keczer Ambrusnak írta Erdélybe, s amelyben Witnyédi – ellenségeink szerint – bizonyítékokat szolgáltat a magyarországi protestáns lelkészek ellen abban a tekintetben, hogy azok készek és nagyon is jól értenek ahhoz, hogy hallgatóikat fellázítsák.

Azonban, hogy elhallgassam ama levél felől táplált gyanúnkat, hogy egyáltalában írt-e valaha olyat Witnyédi, mivel maguk ellenségeink megvallják Extractus-ukban, hogy azt a titkos jegyekkel írt levelet egy nagy összeg pénzen fogadott ifjú hozta Erdélyből, amiből minden okos ember beláthatja, hogy az ilyen fickó a gazdag jutalomtól kecsegtetve bármily gonoszságra képes, kérdem, hogy miért nem neveztek meg közülünk azon a törvényszéken csak egyetlenegyet is, aki valaha kapott Witnyéditől levelet annak életében, vagy vele valami összeköttetésben lett volna. De közülünk a legtöbben soha ennél többet nem is hallottak Witnyédiről, azt se tudták, hogy volt-e, vagy van-e a világon, csak ezen a pozsonyi törvényszéken. Ítélje meg hát minden józan eszű ember, hogy vajon az említettekben található-e olyan nagyjelentőségű bizonyíték, hogy annak alapján Magyarország összes protestáns lelkészei, iskolatanítói, a tanulókkal együtt úgy általában, mint egyenkint a lázadásban való résztvétel miatt elítélhetők volnának?

Az ellenfél ügyvédje részéről felhozott többi bizonyítékok csupa nevetségek. Hogy t. i. a protestáns lelkészek valahol mintegy 500-an összegyülekezve, meg akarták támadni Bécset; (valami 100 lutheránus lelkész Sopron körül, Szilvágy nevű faluban az egyházi ügyek elintézése okából gyűlést tartott); azután, hogy Pápán a gyermekek, ifjak, tanulók zászlókkal és dobszóval a mezőre vonultak; (játszani mentek, amint szokásban volt, minden szerdán és szombaton délután, nem pedig azért, hogy a lázadók megérkezésén való örömükről bizonyságot tegyenek).

A többi bizonyítékot, melyeket nagyszombati Extractusukban kieszeltek ellenünk, annak idején röviden érinteni

15

fogom. (Lásd II. fejezet végén.) Most pedig megyek tovább, amint fentebb megkezdettem, ártatlanságunk bizonyítékainak felsorolásában.

25. Második bizonyság. Lázadóknak, hazaárulóknak és zavargóknak, főleg ha sokan vannak mindegyiknek, csak azért, hogy hivatalukról lemondanak, vagy sajátkezű aláírással fogadják el az országból való kivándorlást, vagy mert vallásukat megváltoztatják, semmiféle isteni vagy emberi törvény nem ad kegyelmet! Mert a hivatal letevése, az önkéntes számkivetés elfogadása, vagy a vallás megváltoztatása a törvény erejét el nem törli, különösen abban az esetben, amikor a királyra és az országos névre olyan veszedelmes vád forog fenn, amilyen a lázadás és a hazaárulás vádja. Már pedig nemcsak életünket adták volna vissza, hanem különösen a harmadik pont elfogadása esetén még nagy adományokat is ígértek. (Lásd alább a II. fejezet 26. pontját.)

Ez a bizonyság tehát a déli napnál is világosabbá teszi ártatlanságunkat. Van reá példánk is a katholikus mágnások esetében, akiknek – jóllehet nem szegültek ellene annak, hogy pápisták legyenek, – semmiféle kegyelem nem adta vissza az életet.

26. Harmadik bizonyság. Annak a praelátusok által ellenünk tartott törvényszéki tárgyalásnak nem az volt a célja, hogy bennünket a lázadásban való résztvételért legvégső esetben elítéljenek, hanem igenis az, hogy a mi saját aláírásunkkal vagy hitehagyásunkkal semmisítsék meg Magyarországon az evangéliumi vallást, (ha az irgalmas Isten kegyelméből állhatatosak nem maradtunk volna), mert ugyan micsoda mást akartak volna a fentebb említett követeléseknek oly gyakori és lázas sürgetése által, ha nem azt, (ahogy ez a később elbeszélendő eseményekből világosan kitűnik.)

Negyedik bizonyság. Sok ellenségünknek mellettünk tett vallomása is csak a mi ártatlanságunkat bizonyítja, mert az összes lelkészek és iskolatanítók békés és zavargásoktól ment helyekről idéztettek meg.

Ötödik bizonyság. Istenhez bocsátott, naponkénti buzgó imádságainkból is megtetszik, tanú rá az Úr, az angyalok s az emberek, hogy milyen hamis volt a vád, s milyen gyalázat volt bennünket hazaárulással és lázadással vádolni; ítéld meg oh Isten a mi ügyünket (helyesebben a tiédet,) ki legjob-

16

ban tudod, hogyan könyörögtünk mi Hozzád naponként hazánkban s majd az idegen országokban, hogy adj nekünk kegyelmedből a keresztyén főhatalom alatt békességes maradást és lakozást, s szabadítsd meg a mi kedves hazánkat, az egész keresztyénség védbástyáját, a mohamedánok szörnyű igájától és védelmezd meg azoknak minden további támadása ellen!

Mindazonáltal töredelemmel és könnyhullatással ismerjük be, óh legjobb Atyánk, bűneinket, amelyekkel nemcsak arra szolgáltunk rá, hogy így vádoljanak bennünket, hanem amelyekkel a te isteni szent felségedet is megsértettük; megismerjük, hogy innen van az, hogy nemcsak a török rabigájában kell görnyednünk, hanem még azoktól is üldöztetést kell szenvednünk, akik a keresztyén nevet viselik. Lelkünk igaz fájdalmával valljuk meg töredelmesen, hogy a mi saját bűneink és nemzetünk pártoskodásai hozták reánk ezt a veszedelmet, melynél fogva mindazokkal együtt, akik körülöttünk vannak, annyi és oly nagy meggyaláztatásoknak vagyunk kitéve!

De visszatérek az események megkezdett elbeszéléséhez.

27. Ilyen méltatlan vád emeltetvén ellenünk, nem volt olyan út vagy mód, melyet ellenségeink e fejezet 2-ik pontjában említett követelményeik reánk való erőszakolására meg ne próbáltak volna. Egyetlen nap, sőt egy óra sem múlt el az egész törvényszéki tárgyalás tartama alatt, amelyiken a róm. kath. főpapok, különösen pedig az esztergomi érsek s Kolonics bécsújhelyi püspök, vagy maguk, vagy más pápista mágnások és nemesek közbenjárásával elibünk ne tárták volna ama követelményeket (a hivatalról való lemondást) s a szívszorongva várt, rettenetes ítéletnek kihirdetését hátráltatni elmulasztották volna.

28. Nincs olyan ember, aki, ha mélyebbre hatoló szemmel szemléli a természetüknél fogva egyaránt gyarló és a méltatlan vád ellen küzdők változékony sorsát abban a küzdelemben, csodálattal ne imádná Istennek az egyesek körül tapasztalt kegyelmes és egyedüli gondviselését; nincs ember, aki be ne vallaná e kísértések közepette, hogy Isten nem terv és cél nélkül és pedig nem rendkívüli cél nélkül bocsátotta reánk ama végzetes tusakodások sorozatát. Óh, mert fájdalom, a lutheránus testvérek közül igen sokan az elibük tárt ítéletre

17

alig jutottak a kísértések közé, máris elestek. Alig látták Pozsonyban az ellenséget, lemondva lelkipásztori hivatalukról már azonnal hazamentek vagy pedig saját aláírásukkal a számkivetést vették magukra, úgyannyira, hogy legtöbben csak az aláírásra jöttek és tüstént vissza is mentek. Óh, jaj! Az a veszedelmes aláírás úgy a mi, valamint a pozsonyi lutheránus hívek minden intése dacára, annyira tetszett a szerencsétleneknek, mintha azáltal eléggé tisztázták volna magukat a vádtól és a Krisztus ügyéért folyt egész küzdelmet azzal már kellőképpen elintézték volna!

29. Mivel pedig ezek ilyenformán ellenségeink reménységét napról-napra élesztették, azoknak bátorságát további próbákra és a legvégső kísérletekre is még jobban feltüzelték. Mivel pedig végre is sokaknak hosszas erőszakolása, sőt gyalázása után egy darabig elállottak az aláírások követelésétől, s a reformátusok közül egész addig az ideig egyetlenegy sem írt alá ellenségünk egyik követelésének sem, azon az egyen kívül, aki az előző idézés alkalmával egyedül jelent meg a lutheránus testvérekkel, s aki a számkivetést választotta, – a királyi tábla tanácsbírái, kik közül jobbfelől az egyházi, balfelől pedig a világi főurak ültek, – mindannyian pápisták – az első helyen pedig az esztergomi érsek, aki mind a két oldalt egyformán láthatta, bizonyára nem minden szégyenkezés és lelkiismeretfurdalás nélkül egészen 1674 április 4-ig húzták, halasztották, legvégső megrémítésünkre a borzalmas halálbüntetés kihirdetését, azt gondolva, hogy mi majd mintegy villámtól sújtatva mindannyian tömegesen fogunk rohanni a hitehagyásra s ama veszedelmes térítvények aláírására. (Ugyanezt tették az iskolatanítókkal április 7-én.)

30. Azonban a reánk kimondott halálos ítélet sem ingatott meg közülünk senkit, sőt tapasztalhatták, hogy mi mindannyian megfélemlíthetetlenek vagyunk, különösen pedig mivel az Úrnak adott szívbéli hálaadással láttuk lutheránus testvéreink kiváló buzgóságát és szerfelett örvendeztünk azon, hogy most már velünk egyforma bajtársaink vannak a küzdelemben, akikkel együtt még bátrabban ellentállhatunk ellenségeink minden kísértéseinek. Óh, vajha e szent célban mindnyájan megállottak volna! Vajha mindvégig követték volna hallgatóik s különösen az isteni dicsőség és mennyei igazság szeretetétől izzó pozsonyi hívek kegyes buzdításait! Akkor

18

az az ellenséges kéz teljességgel nem taszított volna bennünket és többi lutheránus testvérünket, szerencsétlenségeink szövetséges társait, oly nagy és oly rettenetes nyomorúságba, amint az kinek-kinek, valakik csak átélték ama megpróbáltatásokat, nagyon is nyilvánvaló lett.

31. A halálos ítélet meghozatala után, a törvényszéki eljárás szerint ellenségünk ügyvédje (a mi nagyobb rémítésünkre) felállott emelkedettebb helyre és kihirdette, hogy minket, mint a halál fiait, azonnal verjenek bilincsekbe és vessenek börtönbe, s ott tartsanak bennünket egészen az ítélet végrehajtásáig. Mivel pedig hiába való volt fáradozásuk és csalódtak a mi megrémítésünket illetőleg, végre is azzal a mentegetőzéssel, hogy annyi ember számára nem bírnak elegendő bilincsekkel, azt határozták, hogy csak előbbi szállásainkon maradjunk fogva szerte a városban s a városon kívül mindaddig, míg ügyünkben további határozat lesz.

És jóllehet semmiféle őr nem volt mellettünk és csak szóval tiltották meg, hogy a mezőre vagy bárhová kimenjünk, mégis, részint azért, mert látni akartuk a dolog kimenetelét Krisztusnak eme kiváló ügyében, részint pedig azért, mert ártatlanságunkról és jó lelkiismeretünkről bizonyságot akartunk tenni, az egész idő alatt, hetekig, április 4-től, május 29, vagy 30-ig ott maradtunk mindnyájan Pozsonyban, abban a szabad fogságban, kivéve a fülekí, pápai, veszprémi és lévai ref. lelkészeket, akiket a többiek rémítésére május 5-én vasba verve Pozsony várába hurcoltak. Szemünk előtt forgott ugyanis egyfelől az, hogy itt költött ürügyek alatt, nem embernek, hanem Istennek a dolga forog szóban, másfelől pedig az, hogy ellenségeinknek csak örömére szolgált volna és akaratuk szerint történt volna az, ha menekülésünk minket a vád gyanújába kevert volna, mert hiszen akkor könnyen elhíresztelhették volna rólunk, hogy azért menekültünk el, mert a felhozott vádakat beismertük és féltünk az ítélet súlyától és így mi magunk szolgáltattunk volna nekik okot arra, hogy velünk akár idehaza, akár külföldön elfogatva, menthető ürüggyel kegyetlenkedhessenek.

32. És bár ellenségeink az ítélet meghozatala előtt azzal fenyegetőztek, hogy azután már nem lesz helye a térítvények aláírásának, hanem egyedül és kizárólag az ítélet végrehajtása következik, mégis midőn látták, hogy szándékuk nem

19

sikerül, nem hogy kisebb, hanem még az előbbieknél is nagyobb buzgósággal és iparkodással rakták elibünk követeléseiket szünetlenül és bár senki sem késztette őket, oda módosították a halálos ítéletet, hogy azt bárki közülünk, valamelyik követelmény aláírásával megválthatja.

Nevezetesen megbízták valami Persith nevezetű ügyvédjüket, hogy bármi úton, módon beszéljen rá bennünket követeléseik teljesítésére, ha szinte engedni kell is a térítvényekből, hogy egyszerűen menjünk ki az országból, vagy mondjunk le hivatalunkról; maga az érsek, miután ő maga is mindenféle eszközt és módot megkísérelt, de fáradozásának semmi eredménye nem lett, végre is néhány nappal Krisztus mennybemenetelének ünnepe előtt magához hívatta szállásaikról a lelkészeket és jóindulatú szavakkal ajánlgatta az ő kiváló jóakaratát és finom borokkal megtöltött nagyszerű arany és ezüst poharakat rakott elibünk, csak hogy nekünk a keserűség borával telt vendégeknek, kik az ilyen veszedelmes barátságtól nagyon óvakodnak, valami úton, módon kedvünket találja, s velünk magukat megkedveltesse.

33. Majd ezután néhány nappal még pünkösd előtt Kolonics püspök 24 órai időt tűzött ki, hogy azalatt távozzunk Pozsonyból s az országból, ha örökös rabságra menni nem akarunk, mert különben, azzal fenyegetett, hogy akiket közülünk 24 órán túl az országban találnak, azokat késedelem nélkül a legsúlyosabb fogságra vetik s az ország különböző börtöneibe szórják szét. S mikor mindezen cselvetéseik hiábavalóknak bizonyultak, előhívattak egy pár református lelkészt, nevezetesen Csúzi Cseh Jakab losonci és Harsányi István rimaszombati lelkészeket s esküt tétetvén velük, vizsgálatot tartottak abban a kérdésben, hogy tudják-e, mi az oka annak, hogy a lelkészek nem írják alá a térítvényeket? Feszegettek más, ehhez hasonló kérdéseket is, telve fortéllyal és ravaszsággal, de csak azt kapták feleletül ezektől, hogy őket lelkiismeretük tisztasága és ártatlanságuk tartják vissza attól, hogy aláírják a térítvényeket s a többiek is mindnyájan ugyanazt felelik az ő személyükben, ha éppen kívánják megkérdezni azokat is. Tehát ezzel a vizsgálattal is hiába fáradoztak.

34. Hogy pedig mindenki előtt, de különösen azok előtt, akik ama fortélyosságok mélységeit még elég alaposan nem

20

ismerik, világos legyen, hogy nem vakmerőség, hanem a legigazabb és legszentebb dolog volt az, hogy mi annyi hatalmas ember elé állíttatva vonakodtunk megváltani életünket a számkivetésre vagy a hivatalról való lemondásra szóló térítvény egyszerű aláírásával, s hogy vonakodtunk elkerülni ama tenger sok és rettenetes nyomorúságokat, melyeket a börtönökben, az utazásokban s a gályán kellett elviselnünk: azért elő fogom sorolni amaz aláírások mérgét megmutató okokat.

1.) Minthogy e dologban ellenségeink voltaképpen a Krisztus ellen támadtak fel s mindenképpen az Ő dicsőségének elhomályosítására s az evangéliumi tudomány kiirtására törekedtek: bármit kértek légyen tehát Krisztus ellenségei e cél elérésére az Ő szolgáitól, az mind egyszerűen megvetendő volt, mint az isteni dicsőséggel és igazsággal ellenkező.

35. 2.) Mivel azzal az aláírással, akár a számkivetés választására, akár a hivatal letevésére történjék az, saját lelkiismeretünk ellenére mi magunk vádoltuk volna meg magunkat lázadással, minthogy éppen a lázadásban való részesség ürügye alatt idéztettünk meg és ez esetben saját kardunkkal fejeztük volna le magunkat s magunk tettük volna tönkre jó hírnevünket s tettük volna ki magunkat testi s lelki veszedelmeknek, amint ez a térítvények szövegéből bőségesen kitűnik, bár végre Pozsonyban a számtalan kísérlet után megengedték, hogy a lázadásban való részvétel kifejezés töröltessék a térítvényekből, burkoltan azonban csak úgy tűnt volna fel a dolog, hogy bizony, mi mégis csak mint lázadók írtuk alá azokat. Mert az olyan aláírást, amellyel a törvénybe idézett, még inkább az elítélt életét váltja meg vagy azt kéri a bíráktól, hogy a rettenetes kínzásoktól mentsék fel, azt az aláírást magával a büntetéssel tartják egyenlőnek. Mivel pedig minden büntetés feltételezi a vádat, még azokat is, akik az enyhített térítvényeket írták alá, igen könnyen úgy állíthatták volna a világ elé, mint lázadókat, előmutatván saját írásukat, amelynek alapján már csak az ítélet súlyától teszi magát kiki mentessé!

36. 3.) Rettenetes bűn lett volna Istennel és a lelkiismerettel szemben annak az eskünek megszegése, melyet az Isten anyaszentegyházában viselendő szent szolgálat felvétele alkalmával tettünk.

4.) A mi állhatatlanságunk miatt meg lett volna pecsé-

21

telve a sorsa a magyarországi lutheránus és református egyházaknak, mert akár hivatalunkról mondunk le, akár az országból vándorolunk ki, már ez maga elég ürügy lett volna ellenségeinknek arra, hogy a pásztorok bűne miatt odahagyott egyházakba a saját papjaikat állítsák be, mert hiszen kézzelfogható mentségük lett volna a világ előtt, hogy azért kellett nekik hivatalból gondoskodni a nyáj számára más pásztorokról, mivel az előbbiek mint lázadók maguk űzték ki magukat! Óh, jaj! Micsoda nagy hűtlenség lett volna Krisztus és az Ő egyházával szemben ilyenformán menthető ürügyet szolgáltatni üldözőiknek?

37. 5.) Mivel úgy a mostani, mint a magyar nemzet későbbi nemzedéke (ha ugyan Isten megtartja e nemzetet), méltán tarthatott volna bennünket a haza árulóinak és pestiseinek, mint akik aláírásukkal oly nagyot árthattak volna hazájuknak, mert az bizonyos, hogy a pásztorok után az egész nyájat is megvádolták volna lázadozással, s így mi magunk helyeseltük volna aláírásunkkal a két evangélikus vallás szabad gyakorlása ügyében kiadott királyi diploma megsértését, s így miattunk nehezedett volna a nyájra az elkövetkezhető büntetés.

6.) Mivel az aláírás (különösen a hivatalról való lemondás, de úgy hogy idehaza maradunk), szükségképpen maga után vonta volna a hitehagyást, amint az végül többek esetében kiviláglott.

Hozzátehetjük végül még azt is, hogy azt az aláírást, melyet eleinte annyira ajánlottak nekünk, végezetre is gyalázásunkra és kigúnyolásunkra fordították volna ellenségeink, hogy mi csak napszámba dolgozó s könnyen elcsábítható lelkipásztorok vagyunk, aminthogy az esetben azok is lettünk volna, amint ez azoknak a szomorú példájából látszik, akiket különbféle ravaszságokkal rábírtak akaratukra, amely esetben nemcsak a mi személyünk, hanem maga az evangéliumi tudomány is gyalázatnak lett volna kitéve sokaknak nagy botránkoztatására, amitől pedig szerfelett óvakodni kellett.

Ezek a mi indokaink, amelyekből kiki megállapíthatja, hogy mi igazságosan és bölcsen cselekedtünk, amikor ellenségeink követeléseinek alá nem írtunk.

38. Nagy tusakodásaink és küzdelmeink közepette gyakran hivatkoztunk ellen feleinkkel szemben a császári és királyi

22

Felség akaratára, hogy t. i., ha Őfelsége nem akarja tűrni tovább Magyarországon a mi protestáns vallásunkat és annak hirdetőit, nincs arra szükség, hogy aláírásunkat követeljék, csak mutassák elő nekünk Őfelségének erre vonatkozó parancsát, amelyben hallgatást rendel minden lutheránus és református lelkésznek vagy pedig, hogy ellenkező esetben takarodjanak ki az országból, akkor másképpen gondoskodunk magunkról, Istenünk és lelkiismeretünk megbántása nélkül, de azt, hogy a számkivetést magunk választjuk, vagy hogy a lelkészi hivatalunkról saját magunk mondjunk le, azt hitünk és lelkiismeretünk tisztaságának megtartása és minden botrány elkerülése okáért, megemlékezvén az Apostolok cselekedetéről írott könyv szavairól, *) a saját aláírásunkkal elismerni hajlandók nem voltunk.

Ámde, Őfelségének ilyen rendeletét sohasem tudták nekünk előmutatni, csak szóval hajtogatták mindezeket a prelátus urak Őfelsége nevében.

39. Minthogy pedig a főpapok minden kísérlete meghiúsult, nemcsak azoknál, akik kezdettől fogva állhatatosan megmaradtak szent elhatározásuk mellett, hanem még az ingadozóknál sem ért annyit, mint azelőtt, azért egy végső próbát eszelnek ki, hogy azokat, akik sem a térítvényeket alá nem írták, sem hitüket el nem hagyták, még a halálnál is rosszabb és keservesebb büntetéssel sújtsák és pedig, – mint mondák, – csupán az aláírás körül tanúsított makacsságuk miatt.

40. Május 29-én ugyanis, még 1674-ben, mielőtt amaz általuk rendezett végső próbát megkísérelték volna, úgy reggel 5 óra tájban az érsek rendeletére Persith nevű ügyvédjük felszólítására valami "Fehér Ló"-hoz címzett, város alatti csárdába gyűltünk össze, s ott még egyszer felajánlották az aláírást, minthogy azonban nem értek vele semmit, azonnal hozzáfogtak a legvégső próba végrehajtásához. Ezért tehát úgy tíz óra körül a lutheránus testvéreket, többet, mint százat, akik egész addig a napig állhatatosságot tanúsítottak, az érsek és Kolonics parancsára a reformátusok társaságától elszakasztva a püspöki palotába vitték. S ezek, miután a refor-

Ap. Csel. 4,19. és 29. vers. "Vajon igaz dolog-e Isten előtt, rátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg".
"Most azért Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre és adjad a te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják a te beszédeidet!"

23

mátusok őket Isten kegyelmébe ajánlották és nagy kéréssel és buzdítással intették őket a legszilárdabb állhatatosságra, engedelmeskedve a parancsnak, a fent említett helyen megjelentek.

Hozzájuk szegődött két református is, hogy megtudják milyen kimenetele lesz e dolognak, akiket azután azokkal együtt, akik valamelyik térítvényt alá nem írták, amint később meglátjuk, börtönbe hurcoltak.

41. Mikor a lutheránus testvérek megjelentek, az érsek megyék szerint csoportosítva, azonnal bevitte őket Kolonics püspök, s valami Hoffkircher Károly Lajos nevű komáromi német generális elé, ahol feltették nekik a következő kérdéseket:

Akarják-e aláírni a hivatalukról való lemondást (az országban való maradással), vagy a számkivetést.

Akarják-e megváltoztatni vallásukat?

Avagy akarnak-e börtönbe menni?

Mikor ezeket a kérdéseket meghallották, némelyek állhatatosak maradtak, mások ellenben ingadoztak s aláírták, részint a hivatalról lemondásra, részint a számkivetésre kötelező térítvényeket. Ezeket aztán a jobbra néző ajtón kibocsátották, a többieket pedig, akik nem írták alá a térítvényeket, az ellenkező bejáraton bocsátották ki, akik a két reformátuson kívül, szám szerint. 46-an voltak, s miután néhány óráig a városi nyilvános börtönökben tartották őket fogva, végre is még aznap délután 3 óra körül, egy részüket a Dunán hajóra, más részüket pedig kocsira rakva, kétségkívül a mi nagyobb elrettentésünkre, a jajgató tömeg jelenlétében és mi szemünk láttára, kikre szintén az a sors várakozott, fájdalmunkban égre bocsátott könyörgéseink közepette elhurcolták a városból az ország különböző börtöneibe. Komáromba 19-et, huszadiknak velük egy reformátust; Sárvárra 8-at, Berencsre 1-et, s négy reformátust, akiket előzőleg még május 5-én vasra verettek; Leopoldvárba 18-at, s velük tizenkilencediknek egy reformátust, kötelekkel jól felszerelt poroszlókat adván melléjük, hogy bennük azt a gondolatot keltsék, hogy a mezőn fel fogják őket akasztani. Mikor aztán az említett helyekre néhány nap múlva megérkeztek, vasra verve börtönbe zárták őket és különféle, alább elmondandó megpróbáltatásoknak lőnek kitéve.

24

42. Míg ez utóbbiakat Leopoldvárba szállították volna, egyet közülük, aki elég tudós férfiú volt s aki állhatatosságának azelőtt jelét is adta, de akit az erőszak megrémített, a pápisták táborába ment át, Nagyszombatban, amerre Pozsonyból visz az út Leopoldvárba, szabadon bocsátottak. A többieket azonban ott tartották a jezsuiták, s a melléjük rendelt katonák minden ruhájuktól megfosztották őket, s csak meghatározott összegű pénzen válthatták meg azokat. Így érkeztek el aztán kijelölt céljukhoz június 3-án.

43. Mi pedig, akik most már egyedül maradtunk Pozsonyban, s ama napon szomorú szívvel láttuk a kísértések kettős eredményét, amiképpen ezelőtt is gyakorta elköteleztük magunkat Istennek emez ügyében a Szentlélek erősítésével Krisztushoz és az Ő egyházához, minden veszedelmek között való hűségünk megtartására; úgy most, amikor már az utolsó próbát is készek voltunk elszenvedni Pozsonyban, kölcsönös intésekkel és vigasztalásokkal még sokkal jobban lelkesítettük egymást a küzdelemnek férfias elfogadására, ama Fenevadon, isteni akarat folytán végre is kivívandó győzelem reményében és fogadást tettünk, hogy amennyire az isteni kegyelem erőt ad, mindent elszenvedünk a Krisztusért, s hogy rajtunk ellenségeink semmi módon diadalt nem vesznek, hogy azt a legtisztább evangéliumi tudományt gúny tárgyául ki ne tegyük! Ellenkezőleg: lássák mindenek, hogy a Krisztuson épült egyházon a pokol kapui sem vehetnek diadalmat és hogy annál nagyobb dicsőség térjen Isten szent nevére, aki kevés és erőtelen szolgái által semmisítette meg a Fenevad minden gonosz mesterkedését!

44. Istennek ajánlva hát legalázatosabban magunkat, életünket és minden szeretteinket, buzgó könyörgésekkel kértük az Ő kegyelmét, hogy az Ő mennyei igazságának állhatatosan való megbizonyítására tegyen bennünket alkalmatosakká s előkészítettük magunkat a mészárszékre leendő menetelre.

A következő napon, május 30-án, délelőtt 9 óra tájban előhívtak bennünket, s podgyászainkat hónunk alatt vive, mint akik oda mennek, ahová a végzet parancsolja, az esztergomi érsek palotájában háromnak a kivételével mindnyájan megjelentünk. Egy t. i. beteg volt, de azt ellenségeink nem tudták; a második, akit már régebben elűztek egyházából, világi öltözetben csak a tárgyalás végére érkezett ide kíváncsi-

25

ságból; a harmadik pedig egy fiatal iskolaigazgató. Ezekről alább lesz szó bővebben, az utolsó fejezetben.

Mikor az udvarnokok megláttak bennünket fehérneműinkkel, s más csomóba kötött holmijainkkal, mert hiszen tudtuk, hogy előbbi szállásainkra már vissza nem térhetünk, tehát felkészültünk az útra mindnyájan, – rettenetesen kacagtak és szitkokkal, rágalmakkal illettek bennünket, mondogatván: Hova mentek, ti ördög vértanúi? (Ez volt a leggyakrabban használt szitkozódásuk.)

Mielőtt pedig Kollonics megérkezett volna, közülünk néhányat, a többiek előtt gyorsan behívtak az érsek elé, mialatt összegyülekezve a külső palotában várakoztunk, akiknek aztán az érsek a maga hamis és méregtől duzzadó atyai kegyelmét ajánlgatva azt tanácsolta, hogy gondoskodjanak sorsuk felől mindannyian, s adják tudtára a többieknek is az ő utolsó ajánlatát a térítvények aláírására vonatkozólag és ne engedjék odáig a dolgot, hogy annak az igen kegyetlen Kolonicsnak a kezébe kerüljenek, mert ha az ő atyai intelmeinek nem engedelmeskedünk, olyan börtönbe fogunk kerülni, amelyből, miként a pokolból, nincs szabadulás.

Íme, így beszélt az érsek a legfőbb üldözőről, a zsarnokságban saját társáról, annak háta megett!

Ám, ez üzenete hallatára senki sem mozdult, hanem isteni kegyelemtől bátoríttatva, kész lett volna mindegyik az érsek belső palotájába rontani, mielőtt hívták volna.

Mikor aztán megérkezett Kollonics és a német generális, egyenkint hívtak be bennünket elibük az érsek legbelső szobájába és röviden ugyan, de mérges és fenyegető hangon csak azt kérdezték tőlünk: Akarjuk-e aláírni a térítvényeket? Mi pedig azt feleltük: Nem! Erre fenyegetőzve azt mondták: Hát akkor menjetek a börtönbe! Ezután egymás után kimentünk. Mert szerintük nem volt más oka a mi viselkedésünknek, csak a makacsság és megátalkodottság, így nevezték ugyanis a mi isteni kegyelem adta állhatatosságunkat.

Amit mondtak, meg is lett azonnal, s ahányan csak kiállottuk ezt a végzetes próbát, mindnyájunkat, zászlók alatt vonuló, bennünket elöl s két oldalról közrefogó katonák csapatával kísértetve, a város nyilvános börtöneibe hurcoltattak és taszíttattak.

26

Azzal a hattal együtt, akiket megelőző napon elhurcoltak, mi reformátusok 47-en értük ezt a sorsot Pozsonyban.

45. Hejh! Mennyire csikorgatták fogaikat ellenségeink amiatt, s mennyire fokozta kielégíthetetlen dühüket, hogy valamint előbbi kísérleteik alkalmával azt kellett tapasztalniok, hogy közöttünk reformátusok között egy fiatal segédtanítót, s egy lelkészt kivéve, de aki ismeretlen előttünk és a mi közönségünk előtt, egyetlenegyet sem találtak olyant, amelyik hivataláról lemondott volna, éppen úgy ez utolsó Pozsonyban tartott rettenetes próbájuk alkalmával sem találtak egyet sem, amelyik elhagyta volna nyáját s engedelmeskedett volna az ő kívánságaiknak. Annyira dühöngtek mérgükben a próba idején és annak utána, hogy nem is tudták már, miféle fenyegetéseket szórt tajtékzó szájuk mi reánk!

Most egyiket, az öregebbek közül, azzal fenyegették, hogy levágják szakállát és úgy végezik ki; majd a másikat azzal rémíték, hogy kúriája közepén veretnek rá száz botot.

Nekünk pedig mindezekkel szemben az volt az egyetlen szívbéli vigaszunk, amit a zsoltáríró mond: "Fogaikat csikorgatják a gonoszok, mégis az ő kívánságuk elvész."

46. Mintán így bebörtönözték a reformátusokat is, egy részüket még aznap (május 30-án) délután két óra tájban kötelekkel egymáshoz kötözve kivezették a börtönből és teknők alá bújtatták, hogy így a teknőktől eltakartatva ne lássák őket, s a város utcáin keresztül fegyveres katonák kíséretében, férfiak és asszonyok sírása és jajgatása közepett egyes várakba hurcolták szét, Sárvárra 7-et, Kapuvárba 7-et, s Eberhardra, az érsek várába 6-ot, s ott azután megkötöztetve súlyos lábbilincsekkel megszorongatva börtönbe vetették és szigorú őrizet alatt tartották őket, ahol tenger sok szenvedést kellett kiállaniok.

A többieket pedig, szám szerint 21-et, mielőtt máshova vitték volna, hét napig a pozsonyi börtönben tartották, ahol a legszemtelenebb jezsuitáknak s más, az érsektől felfogadott képmutatóknak kísértésekkel, csábításokkal teljes látogatásait kellett elszenvedniök.

Most tűnt csak ki igazán ellenségeink szándékának igazi mérge, mert ettől az időtől fogva, mar a legnagyobb dühre ragadtatva, mindig csak vallásunk megváltoztatását sürgették, mint végső menedéket; bár némelykor az aláírást is

27

ajánlgattak, természetesen azért, hogy megkapva azt, tőrbe csaljanak bennünket.

47. Mi pedig, mint azelőtt szállásainkon szoktuk, úgy most a börtönbe záratva, még sokkal inkább) nem szűntünk meg a Szentlélektől bátorítva éjjel-nappal dávidi zsoltárokat énekelni és ugyanolyan buzgósággal imádkozni, úgy hogy maguk az őrök közül is többen áhítattal hallgatták és a tereken és utcákon szanaszét levő tömeg a torony alatt levő börtön ablakaihoz gyűlt az ének hangjaira.

Különösen bosszantotta ez a római klérust, mely már azelőtt Pozsonyban is megtiltotta, hogy istenitiszteletet tartsunk, de sok nyomorúságainkban ez egyetlen vigasztalásunkat és segedelmünket semmiféle emberi hatalommal eltiltani nem lehetett.

Nem hallgathatom el ez alkalommal a pozsonyiaknak vallásuk iránt tanúsított buzgóságát és forró szeretetét, amelyet tanúsítottak velünk szemben, nemcsak szállásainkon, hanem azután is, főképpen bebörtönöztetésünk idején; mert oly rövid idő alatt még az alvilág fúriái sem tudták megakadályozni az alamizsnálkodást abban a híres evangélikus városban, sőt azalatt a hét nap alatt maguk ellenségeink is adtak naponként három garast, nagy képmutatással, – oly nagy volt pedig a pozsonyiak buzgólkodása minden tekintetben, hogy szinte a könyörületesség legvégső határáig elmentek, amiért méltók arra, hogy amaz utolsó ítéleten más hívőkkel együtt a legfőbb Bíró jobbjára állíttatva megemlékezzünk őróluk!

Mert nem csak azt mondhatom, hogy naponként, hanem annak a hétnek, melyet a pozsonyi börtönben töltöttünk, az éjszakák kivételével, talán minden órájában meglátogattak bennünket élelmiszerekkel megrakodva s a legbensőbb könyörületességtől eltelve, mintha csak saját belső részeiket tépték, szaggatták volna!

De jaj! Ellenségeink irigy kegyetlensége a kegyes lelkek eme bőkezűségét csakhamar a legnagyobb ínségre és mindenben való szűkölködésre fordította, ahogy az a következőkből megtetszik.

28

II. FEJEZET.

Krisztus szolgáinak Magyarország különböző börtöneiben történt sanyargatása.

1. Végre hét nap múlva, éppen június 6-án, reggel, minket is, akik ott maradtunk, szám szerint 21-en, kivezettek börtöneinkből s teknők alá bújtatva, az utcákon keresztül a férfiak és nők könnyzápora között, kik közül a nők úgy sírtak és jajgattak, mint Jeruzsálemben Krisztust a Golgothára kísérő asszonyok, császári katonák kíséretében Leopoldvárba vittek.

2. Még aznap, este felé Nagyszombatba érkeztünk, ahol megállapodtunk, mivel egy nap alatt Leopoldvárba nem értünk volna el, de a jóakaró emberek látogatását a fegyveres katonák megakadályozták. Csak azokat az igen szemtelen jezsuitákat bocsátották be hozzánk nagy igyekezettel, hogy valamit elérjenek velünk, de azokat, mint valami halálthozó kísértőket, akik csak előbbi nótáikat fújták, még megszólításra sem tartottuk érdemesnek, s akik aztán ily nagy vereséget szenvedve, ahogy jöttek, éppen úgy el is mentek nagy dühösen, s az ajtót majd kidöntve, s ha talán egyik-másik kegyes lélek adott valamit életünk fenntartására, azt még a katonáktól is elszedték és elragadták.

Nagyon csekély volt az, amit sovány ebédünkhöz az ő jóakaratukból adhatott valaki minekünk!

A korcsmában egész éjjel égett a lámpa az asztalon s az őrök szorgosan ügyeltek avégből, hogy amiket magunkkal hoztunk, azokból el ne dughassunk valamit, amint ez végül a következményekből kiviláglott előttünk.

29

Másnap reggel egy nyomorúságos kamarába zártak bennünket, s onnan egyenkint egy másik házba híva, értékesebb ruháinktól, köpenyegeinktől s különösen pénzünktől, amit még vagy hazulról hoztunk, vagy pedig kegyes lelkek alamizsnájából életünk fenntarthatására kaptunk, s mindenünktől, amit csak találtak nálunk, megfosztottak nagy sietve, mint valami rablók, akiket a lelkiismeret mardosása üldöz.

És mikor kérdeztük, hegy miért tesznek így velünk, azt felelték a katonák, hogy nekik szigorúan megparancsolta az esztergomi érsek, hogy így bánjanak velünk, sőt később még szigorúbban bánnak, hogy éppen semmink se legyen. Nem lett volna tehát értelme, hogy elrablott holmink megváltásáról gondolkozzunk, mert mihelyst meghallották, hogy valaki a visszaváltást említette, azonnal a legmesszebb menő kutatást vitték véghez rajtunk a még nálunk levő pénzünkért.

3. A kifosztás után teknők alá bújtattak és elindítottak a még hátralévő útra. A katonák még Nagyszombat utcáinak a közepén is raboltak bennünket, s egyikről-másikról a teknővel együtt letépték, lehúzták a ruhákat. S ha így a nagy sietés miatt nem tudták megkaparintani valamelyiknek a ruháját, a. mezőn megállítottak a tekenőkkel s egynéhánynak a mentéjét szedték el.

4. Így érkeztünk másnap, azaz június 7-én Leopoldvárra, ahol láttuk, hogy néhány nappal előbb idehozott testvéreink közül többen megmaradtak a Krisztus iránt való hűségben, s hogy készek terheik súlyát elviselni az Ő nevéért; de viszont szomorú szívvel tapasztaltuk, hogy némelyek, szám szerint négy, akik között volt egy református is, akit előzőleg egyedül hoztak el amazokkal együtt, haboznak, ingadoznak, s hogy éppen ezért a többiektől elkülönítve, már valamivel tisztességesebb helyre voltak elzárva.

Ezek ugyan a rájuk nehezedő terhek súlya alatt először csak annak az ellenségeink cseleivel szőtt két első követelménynek az aláírására kötelezték magukat, de nem bocsátották el őket addig, míg külsőképpen is meg nem változtatták vallásukat.

5. Mikor ide megérkeztünk, az előbbi katonák visszamentek, s más katonák szigorúbb felügyelete alá adtak, s többi társainkkal együtt börtönbe zártak bennünket, ahol aztán egy jezsuita, aki úgy tüntette fel a dolgot, mintha ő csak hivatal-

30

ból látogatná a börtönben levő foglyokat, mindenféle módon kísértett és kémlelt bennünket, amint azt már leghőbb vággyal, de hiábavaló igyekezettel azelőtt is próbálgatták. Azzal ijesztgetett, hogy mi már Leopoldvárból soha ki nem megyünk, s hogy fekete katonakenyéren és vízen kívül semmit sem kapunk. Mikor pedig észrevették, hogy még mindig van nálunk valami kevés pénz, hogy dühüket végképp kiönthessék rajtunk, tárgyainktól való még szigorúbb kifosztatásunkat határozták el. Ezért azután másnap, június 8-án csak minket, reformátusokat, mert a rablásban is szerfeletti és engesztelhetetlen dühük úgy Nagyszombatban, mint Leopoldvárban eme rettenetes fogság kezdetén csak a reformátusokat pusztította, a sötétebb börtönből egy másik, világosabb cellába vezettek át egyenként, valami német hivatalnokok elé, a zászlótartó és az őrség helyettes parancsnoka jelenlétében, s ott nagy hazugsággal azt adva ürügyül, hogy erszényeinkben, vagy ki tudja, melyik titkos helyen bilincseket megnyitó füvet rejtegetünk. Minden ruhánkból kivetkőztettek s az előbbieknél tízszerte nagyobb kutatással mindenünktől, vagy legalább is értékesebb holminktól, pénzünktől, amit addig magunknál tarthattunk, megfosztottak bennünket, kivéve az ócska ruhákat, amelyeknek semmi hasznát nem vehették. Nem volt egyetlen toldás, hajtás ingünkön, vagy alsó ujjasunkon, cipőnkön, csizmánkon, amit teljesen fel nem forgattak és ki nem fejtettek vagy újra, meg újra meg nem tapogattak és meg nem forgattak, keresve, kutatva, ha azokban netán valahol pénz volna eldugva. Olyan hallatlan és gyalázatos volt e fosztogatás, hogy még a törökök sem vittek véghez ehhez hasonlót foglyaikon!

E fosztogatás alkalmával vették el tőlünk néhány kéziratunkat, tintánkat, pennánkat és könyveinket, amiket lelkünk vigasztalása okáért hoztunk magunkkal, pedig az volt közülünk kinek-kinek legfőbb vigasztalása, de viszont ellenségeinknek legnagyobb mérge és haragja, ha papírt vagy tollat fogott valamelyikünk a kezébe.

Isteni gondviselésből egy zsoltár, Gerhardnak egy könyörgéses könyvecskéje, melyet a hitehagyásról írt, továbbá egy görög nyelvű új szövetség visszakerült hozzánk, amiket t. i. ellenségeink lenéztek, megvetettek, de minden egyebet elszedték.

31

6. Mikor aztán ilyenformán a két fosztogatás alkalmával elég nagy összegű pénzt raboltak el tőlünk, mert hiszen előzőleg nem jöttünk el üres kézzel egyházainkból, tudván, hogy nem vendégségbe, s hogy nem rövid időre hívnak bennünket, csúnya rablásaikat fedezgetni és szépíteni akarták valamennyire azzal, hogy az elrablott összeghez képest, nevetségesen csekélyet visszaadtak egyeseknek, egyiknek két forintot, a másik egyet, esetleg felet. De mit ért az, hogy ennyit is visszaadtak? Amint a kifosztás bevégződött, egy Kellio nevű jezsuita tanácsára azonnal a legszigorúbban megparancsolták a körülöttünk őrködő katonáknak, hogy semmiféle enni- vagy innivalót, vagy bármely más, az élet fenntartásához szükséges dolgot ne hozzanak a piacról vagy máshonnan a protestáns lelkészeknek, se azt ne engedjék, hogy másokkal hozassanak; mert ha másképpen cselekszenek, a legszigorúbb büntetéssel sújtják őket. De még ebben az elég szigorú rendeletben sem nyugodtak meg, hanem öt nap múlva, június 43-án, csak a reformátusokat, valami vád alapján pénzbüntetésre ítélték, s azt a pénzt is egészen elszedték, amit a június 8-iki rablás alkalmával nekik visszaadtak. Nem elégedtek meg azonban csak azzal, hogy azt visszakérjék, hanem ismét levetették ruhájukat és gondosan átvizsgálták. De most már hiába, mert előzőleg kifejtették, s ekkor, hogy jobban megijedjünk, lelkiismeretünkre hivatkoztak, amellyel Isten utolsó ítélete elé akarunk állani, hogy dicsérjük az Istent és valljuk meg, ha netalán valahol körülöttünk, vagy a börtön lyukaiban volna még elrejtve valamink, ilyen hiábavalóságra használták az Isten nevét, – mert ha meg nem valljuk, azonnal a legborzasztóbb ütlegeket fogjuk elszenvedni.

Óh, milyen istentelen gonoszság! Azt gondolták, hogy a vádlottak testük legelrejtettebb részeibe is eldugtak valamit és ott tartogatják, hogy így mások titkos szolgálatai által akarják fenntartani életüket!
Megútálva e sok hallatlan kutatásukat, nyomozásukat, s nem törődve azzal, hogy minden pénzünk megvan-e, vagy semmi sincs, hogy még egy másik, hasonló meggyötörtetésünkre okuk ne legyen, micsoda mást felelhettünk volna nekik, ha nem ezt: "Kezetekben vagyunk, már kifosztottatok bennünket, keressétek, kutassátok mindenünket, fejünk tetejétől, le a sar-

32

kunkig; nézzétek meg a börtön minden repedését, s amit csak találtok, legyen a tiétek, mert mi már e világnak minden javát, életünkkel együtt a Krisztusnak szenteltük és nem akarunk többé azokban semmi gyönyörűséget keresni!"

Míg ez a rút kutatás folyt, a hivatalnokok közül, az őrség alparancsnoka, aki mindig is szelídebbnek és emberségesebbnek látszott a többieknél, kérve kért bennünket, hogy ne neki tulajdonítsuk azt a nagy szigorúságot javaink elkobzását illetőleg, mivel neki a börtön kapitánya adta ki a szigorú rendeletet, hogy még egy fillért se hagyjanak nálunk. A kapitány pedig e tekintetben Kolonics püspöknek a parancsát teljesítette.

Mikor a fosztogatás elvégződött, elibünk tárták, hogy mivel a pápista vallás elfogadására adott három hét eltelt s mi még sem tértünk át, s így meggyalázva, kidobnak a börtönből bennünket.

Ez azonban nem történt meg, habár mi készek voltunk ezt a gyalázatot is eltűrni.

Amint később hallottuk, a Leopoldvárban rablás útján elvett pénzünk nagy részét ugyanazon város templomának a javára fordították.

De visszatérek az előbbiekre.

7. Június 8-án bevégződvén a fosztogatás, dél felé elibünk rakták a vasbilincseket, amennyit hamarosan elkészíthettek. Úgy ezek, valamint a többi bilincsek is, nagyobb részt a legsúlyosabbak és a legdurvábbak voltak, amilyenek a törökök rabláncai, amelyekkel mint valami kötelekkel hurokra kötözik az embereket, mint a csirkéket, s a kezeket a lábakkal láncolják össze. Ezekkel a bilincsekkel aztán egynéhányát még aznap szorosan megbilincselve dologra kergettek, azokkal a lutheránus testvérekkel együtt, akik már öt nappal előtt megkezdték a munkát.

Eleinte külön helyet jelöltek ki a dolgozásra a reformátusoknak és a lutheránusoknak, de mikor látták, hogy a szétválasztással semmire sem mennek, végre is mindnyájunkat együvé tettek.

8. A többieket pedig a következő napokon, egész június 12-ig éppen olyan kegyetlenül megkötözve, megbilincselve

33

vetették a terhes munkák alá, mert egy nap alatt elegendő új bilincseket nem tudtak szerezni.

9. És így ettől az időtől kezdve mindennap más-más, a legdurvább s gyakran a legundokabb munkákkal kínoztak bennünket, miközben a felügyelők kegyetlen keze kísérte hátunkat. Most új börtönt ástunk a földbe, majd minden tisztátalansággal tele helyeket, sőt klozetteket tisztíttattak velünk és pedig sok napon keresztül, s e sok mindenféle tisztátalansággal és undoksággal éppen a jezsuiták háza előtt levő árkot töltöttük be, mely olyan széles és mély volt, hogy az egész házat beletemethettük volna az előcsarnokkal együtt, de a jezsuiták még ez undok bűznél nagyobb kellemetlenségeket és alkalmatlanságokat is eltűrték volna, csakhogy bennünket magukhoz hasonlókká tehessenek az ördög szolgálatában.

Most az erődítmények fundamentumához nagy földtömegeket ástunk; majd férgekkel és porral tele búzát, zabot vagy árpát szeleltünk a magtárban; most vizet hordtunk a pázsitok öntözésére, melyek az erődítmények erősítésére és díszítésére szolgáltak; majd a vár sáncait jó mélyen kiürítettük a homoktól, majd az egész várnak a posványos, vizes udvarát hordtuk meg kővel vagy homokkal.

Mindezekben pedig a legnagyobb gyönyörűségüket találták Kellio jezsuita, s az ottani iskolaigazgató, akik a templomnak és a paplaknak körútjait is velünk csináltatták meg.

Majd töltést emeltünk a falak körül s másnap, mikor más munkát nem írtak elő, ugyanazt lerontottuk és szétdúltuk. Sőt nem kímélték ellenségeink még azt a néhány évvel azelőtt sok költséggel és fáradtsággal emelt töltést sem, csakhogy bennünket minél jobban kínozhassanak.

Némelykor új épületeknek a padlóját szedették fel, máskor meg ugyanazoknak a házaknak az égbenyúló magas tetejére és padlására felvonóhídon keresztül sarat hordtunk hosszú ideig egykerekű kocsival vagy talyigával, amiket magunk előtt kellett tolni, s amilyenekkel rendesen dolgoztunk.

Ebben a munkában, mivel vassal szorosan megkötözött lábunk feltartóztatott, akadályozott, gyakran a legveszedelmesebb helyzetnek voltunk kitéve.

De ki tudná egyenként elősorolni, hogy mily különböző úton, módon igyekeztek minket ellenségeink végképp letörni,

34

erőnktől megfosztani, hogy úgy aztán Istenünktől elszakaszthassanak!?

Mi pedig nyomorgattatásaink közepette egyedül csak Istenhez s az Ő atyai jobbján ülő Fiához, a mi Megváltónkhoz, mindenek legigazabb bírájához emeltük lelki szemeinket és dávidi zsoltárok éneklésével erősítettük szívünket naponként, szenvedvén Babylon utcáin és az isteni kegyelem legvégső reményében felemelkedett szívünk, ami ellenségeinknek még nagyobb bosszúságot és csalódást okozott.

Légyen azért Istennek örök tisztesség, aki egyedül cselekedte mindezeket mibennünk, hogy míg ellenségeink a legnagyobb gondban voltak irántunk, s különféle cselvetések szövésével s egyszersmind kielégíthetetlen dühükben saját magukat kínozták, addig mi belül örvendeztünk és azoknak az ostobaságain és hiábavaló cselvetésein csak nevettünk.

10. A munkák terhességéhez hozzájárult még annak a börtönnek, amelybe éjjelre zártak bennünket, a szűk volta és egyéb alkalmatlansága. Mert a töltés oldalában levő kunyhó annak a veszedelemnek volt kitéve, hogy bármelyik nap összedűlhet. Ezért valahányszor záporeső volt, a mi börtönünkbe kis patakocska csergedezett, sőt egyszer az ablakról és az ócska tetőről lefutó víz teljesen eláztatott bennünket. Végre aztán sok rimánkodásunkra, mivel ezt a régi börtönt már nem javították, az új meg még igen messze állott a befejezéstől, azt a homokos földet, amit csak a börtön körül találtak, mind a börtön tetejére halmozták s így ez a homokrakás biztosított bennünket valamennyire a záporok és havazások ereje ellen.

De mily nyomorúságos volt ez a biztosítás! Nem csak azért, mert homokból volt, hanem azért is, mert az összeomlástól való félelmünkben nagyon sokat felrakni, valamint a tető összes részeit befödni nem mertük. A börtön pedig dögleletes bűzt árasztott, egyrészt a sok emberi pára miatt, mert hiszen egy kis, szűk helyen nagyon sokan voltunk, de másrészt s főképpen a falak korhadása s a benne levő tisztátalanságok miatt. A falak lyukaiban békák kuruttyoltak s igen gyakran az alvók testén keresztül ide-oda mászkáltak.

11. Élelmezésünk, különösen kezdetben, néhány hónapon keresztül a legnyomorúságosabb volt, mert a felügyelők katonakenyéren és vízen kívül semmi mást nem adtak, de még

35

azokból sem adtak eleget, azt pedig végképp megtiltották, hogy mások, hozzátartozóink, vagy jóakaróink valamit adjanak, vagy a katonák a piacról hozzanak valamit, s ami hallatlan, megtiltották, hogy bárhonnan is valami ajándékot hozzanak. Ha pedig észrevették, hogy valaki alamizsnát adott, azt ott, szemünk láttára az utcán, mint valami gonosz embert a községi szolgával, aki pedig elfogadta azt, a katonákkal verették meg. Különösen az asszonyokra alkalmazták az előbbi büntetést, míg a férfiakat a katonák kegyetlen kezeivel verették meg.

12. Annak a katonakenyérnek pedig megvolt a maga mértéke és úgy osztották be, hogy minden harmadik nap kaptunk egy olyan cipót, de sokszor az így megállapított időnél is tovább kellett várakoznunk.

A víznek hiányát nem éreztük annyira munka közben, mivel szanaszét voltak kutak, melyekhez odamenni csak a kegyetlenebb őrök tiltották meg néha-néha; de annál jobban éreztük a börtönben, mert azokat a kis korsókat, melyeket néha adtak, estefelé a munkától elfáradva hazatérve, hamar kiürítettük, s akkor nagy szomjúságunkban sok-sok rimánkodással is alig tudtunk rábírni egyik-másik restebb vagy embertelenebb katonát, akiket meghatározott napokon szoktak felváltani az őrségeken, hogy nekünk egy kis vizet hozzanak, mert hiszen nekünk magunknak nem volt szabad a kúthoz menni.

S ha emiatt panaszkodtunk, panaszunkat a kapitány meg se hallgatta, mert hiszen mi, ellenségeink szemében a legelvetemedettebb és leggyalázatosabb emberek voltunk.

Ezekből tűnik ki, hogy mily csalárdul igyekeztek ellenségeink megcáfolni a mi könyörgő levelünkbe foglalt panaszainkat, mivel valójában sokkal nagyobbak voltak nyomorúságaink, mint ahogy azokat könyörgő levelünkben kifejeztük.

13. Meg kell azonban emlékeznünk ez alkalommal az isteni gondviselésről, hogy annak oly kiváló és nyilvánvaló bizonyságát sohasem tapasztaltuk annyira, mint éppen fogságunk idején.

Ellenségeink ugyan a legrettenetesebben dühöngtek ellenünk, s az élőket magának a pokolnak kínzásaival akarták halálra gyötörni, de Isten, a mi leghűségesebb Atyánk, ha-

36

ragja közepette is megemlékezett az Ő fiai iránt gyakorolni szokott kegyelméről!

Ellenségeink, amennyire csak tőlük tellett, életünk fenntartásának minden módját végképpen elzárták előlünk, úgy a szükséges élelem, mint a ruházat tekintetében: de Isten lassanként, a nagy ínségben eltöltött két vagy három hónap után, mégis nyitott utat, hogy bár titokban, valami kis pénzhez és élelmiszerhez juthassunk és megmutatta a módját, a pénzzel való étel és ital szerzésnek. T. i. napszámban dolgozó munkások mindig voltak, a téli hónapok kivételével, akik vagy a falak és a bástyák körül dolgoztak, vagy pedig bent a várban épületeket emeltek, mi pedig vagy velük voltunk, vagy pedig közelükben tartózkodtunk valahol. Ezek a munkások aztán átadták nekünk a hazulról, vagy a jóltevőktől küldött pénzt és igen gyakran a sajátjukból hoztak nekünk kenyeret, s azt valami rejtett helyre dugták, ahol mi azt munka közben megtalálhattuk. Minthogy pedig sok ilyen napszámos volt, az őrök egykönnyen nem vehették észre, hogy közülük egyik-másik mit csinál!

A megtalált eledelt azonban titokban és óvatosan kellett elfogyasztani, mert a zsákmányra mohón vágyakozó kegyetlenebb őrök igen sokszor már-már a szánkba tett falatot is elragadták a felsőbbek parancsára. Gyakran a szomszéd helyekről gyermekek és asszonyok, mintha valami dolguk lett volna ott, vagy pedig ételt hoztak az ott dolgozó munkásoknak, a kegyes lelkek nekünk szánt adományait, mellettünk gyorsan elsietve talicskánkba dobták, vagy pedig az út füvén szórták el, amerre jöttünk, mentünk, vagy végül bizonyos helyekre dugták, s aztán sietve mentek a maguk dolgára. Így az Isten, ellenségeinknek minden dühöngése és szigorú tilalma ellenére is küldött az ő szolgáinak megtartására Abdiás lelkével ékesített embereket. Sőt, ami különös megjegyzést érdemel, ellenségeink közül is igen soknak meglágyította Isten a szívét naponként. Mert a császári katonák közül többen felhagyván a kegyetlenkedésekkel, titkon barátaink, jóakaróink lettek, s ami még említésreméltóbb, olyanok is találkoztak közöttük, akik a mi kegyetlen és hallatlan gyötörtetésünk felett szívből sajnálkoztak. Ezek azután igen gyakran, miként Illés hollói, kenyeret és sajtot hoztak be nekünk a piacról köpönyegük alatt és azt nagy óvatossággal vagy a börtön ab-

37

lakán adták be, vagy pedig, mikor munkában voltunk, mellettünk elhaladtukban nyomták a markunkba, avagy másféle óvatosságok között adták át, de néha, mikor ilyennemű szolgálataikat a jezsuiták a kegyetlenebb hivatalnokoknak feljelentették, súlyos büntetéseket is szenvedtek érettünk.

A legtöbben pedig végre is belátva ügyünk igazságát, sohasem emelték reánk többé kezüket, hacsak a jezsuiták nem serkentették és kergették őket különböző fenyegetésekkel.

14. A jezsuita Kellio akaratából folyólag jóakaróink és hozzátartozóink látogatását szigorúan megtiltották és június elejétől fogva, szent Mihály napig senkit sem bocsátottak be hozzánk. Ez utóbbi terminustól kezdve aztán hozzátartozóinknak sok kérésére, akik némi ajándékokkal kopogtattak be hozzánk, néha-néha megnyílt a kapu, de szerfelett nagy vigyázat és szigorú felügyelet alatt és mindig a jezsuita Kellio tudtával és beleegyezésével. Minthogy pedig ilyen módon akarta leplezni az idegenek előtt álszenteskedő emberiességét, azért magának tulajdonította a vár parancsnokától kierőszakolt engedély-adhatás jogát, szigorúan ügyelve arra, hogy mit és mennyi adományt adnak nekünk! Ő maga szokta megállapítani, hogy miféle dolgok behozatalára adható engedély, ha csak el nem titkolták előtte. Mindamellett a kegyetlenség gyakorlásában még sem szelídült, sőt vérengző dühe naponként mind jobban növekedett, amint ez a következőkből kitűnik.

15. Mivel pedig jóakaróink nagyobb részben pénzt adtak nekünk, természetesen titokban, midőn őreink ellenséges szemei másfelé valának fordulva, mert méltán félhettek a cselvetéstől, s csak ha másképp nem lehetett, juttatták a jezsuita kezébe, ilyenformán életünk fenntartása felől nem lehetett aggodalmunk, s éppen azért e tekintetben nem is akarjuk Kelliót azzal vádolni, hogy a részünkre ajándékozott pénzeket magának tartotta volna meg. De más oldalról még rosszabb volt, mintha eltulajdonította volna, mert annak a pénznek, amit ő nekünk átadott, a felhasználását minden igyekezetével megakadályozni törekedett. Így azután az ő tudtával és beleegyezésével nekünk kiszolgáltatott dolgokat vagy a katonák ragadták el tőlünk, vagy pedig az ő uszítására egyáltalában nem engedték meg, hogy azokat felhasználjuk. Mert az ételt ugyan a már említett Mihály nap óta, gyakran

38

behozták a várba, sőt a jezsuita engedélyével a börtönbe is, de azt az ételt szemünk láttára a leggonoszabb foglyoknak adták, akik a katonák közül kerültek ki, s ez mutatja a jezsuiták csalárdságát legvilágosabban; máskor pedig, mielőtt behozták volna a börtönbe, a sánta iskolarektornak, a jezsuita legkegyetlenebb rabszolgájának adták át, hogy belátásához képest adjon abból nekünk valamit. Mert a jezsuita nagyon jól értett ahhoz, hogy a maga gonoszságait másnak a közreműködésével ravaszul elfedezze; ő maga volt annak is a főmestere, (a hivatalnokok pedig csak a rájuk nehezülő kényszer következtében), hogy míg egyfelől a neki átadott pénzeket nekünk kiszolgáltatta, addig másfelől a legszigorúbban megtiltotta a katonáknak, hogy nekünk a piacról, a saját pénzünkön valami ételt vagy italt hozzanak, ama fenyegetés kíséretében, hogy a parancs áthágói a legszigorúbb büntetésben részesülnek. Ezt a rendeletet azután igen sokszor megújította. Sőt a kegyetlenebb hivatalnokok, akiknek szüntelenül való ösztönzője a jezsuita volt, azt is a legszigorúbban megparancsolták a katonáknak, hogy ha közülünk valaki élelmiszert akarna hozatni, az erre a célra adott pénzt vegyék el tőlünk, s ne vegyenek semmit, se a pénzt vissza ne adják. A ragadozásra való hajlandóság ilyen cselvetéssel csak fokoztatván, egyik-másik lopásra hajlandóbb katona igen gyakran rá is szedett bennünket.

16. Mikor hozzátartozóink meghallották, hogy egyikünknek vagy másikunknak hozzátartozóit és földijeit Mihály-nap óta beengedték hozzánk Leopoldvárba, attól kezdve mind többen és többen és gyakrabban jöttek bennünket meglátogatni messze földekről. De sokszor, mikor már ott voltak, a jezsuita fondorlatai miatt még nem is láthattak bennünket, mert még a kapun sem engedték be őket, vagy pedig sok rimánkodásra, miután hosszú ideig várakoztak Galgócon, vagy közönségesen Freistadtban, a szomszéd városban, engedték he őket egy vagy két órányi időre. Azon az időn kívül, amit ellenségeink a másokkal való beszélgetésre nagy kegyesen adtak, egyáltalán senkinek sem volt szabad velünk beszélni, sem gyermekeknek, sem asszonyoknak, sőt még a császári katonáknak és munkásoknak sem. De bezzeg szabad volt a jezsuitáknak, kiknek szemtelen csapata, innen-onnan, de főleg Nagyszombathól valósággal megrohant bennünket

39

igen gyakran, még a kemény és különböző munkával való elfoglaltságunk közben is.

De bizony, semmi eredménye sem volt az irántuk való kedvezésnek.

17. Leopoldvári fogságunk egész ideje alatt sohasem volt szünet sem a munkában, sem az élelmiszerek eltiltása tekintetében, csak úgy december harmadik napjától kezdve, egy hónapon keresztül, amikor megcsillant előttünk szabadulásunknak valami kis reménye. Mert nem a mi embereinken múlt, akik amennyire csak tehették, közbenjártak érettünk Őfelségénél, jóllehet ebben is megakadályozták őket a pápista főpapok és attól kezdve még rettenetesebben kínoztak bennünket, úgy a pozsonyi, mint a füleki börtönben. Mikor pedig december 27-én megérkezett Leopoldvárba Kolonics püspök és a térítvények tőrét, t. i. az aláírást ismét felajánlotta, de visszautasítást kapott, ettől az időtől, vagyis 1675 január 3-tól kezdve a legnagyobb mértékben újult meg ismét mindenféle kegyetlenkedés, úgy a munkák, mint az eledelek eltiltását illetőleg, kivéve azokat az eseteket, amelyekben néha a zsarnokságot álszenteskedő kegyességgel palástolni akaró jezsuiták megengedték, hogy a számunkra hozott eledelt és kevés ruhát ideadják, úgy, hogy e hónap s néhány ünnep kivételével tekintet nélkül hőségre, zivatarra vagy derült időre, egész fogságunk ideje alatt dolgozni kényszerítettek. Különösen télen, amikor hevesebb volt a zivatar, akár szél, akár hó, akár eső, akár dér volt, egész nap a szabad ég alatt, mert semmiféle házba nem volt szabad bemenni, még kegyetlenebbül kínoztak bennünket a leghiábavalóbb munkákkal. Igen sokszor még az üres talicskákat sem voltunk képesek taszítani a nagy hóban, ha csak előbb nagy fáradtsággal utat nem csináltunk előre, úgy hogy maguk az őrök s a császári katonák rettenetes nyomorúságunk láttára szidták, átkozták a jezsuitákat ostoba zsarnokoskodásukért.

18. Nekünk, akik már a reánk zúdult sok nyomorúsághoz szinte hozzászoktunk, mindez még csekélység lett volna, ha t. i. csak az eddig elősorolt nyomorgattatásokkal gyötörtek volna; de mindezek mellett az volt a legkeservesebb Leopoldvárban, hogy mivel bennünket a pápista vallásra akartak kényszeríteni, mi pedig se a templomukba bemenni, sem a betegekhez vitt sákramentom előtt az utcákon térdeinket

40

meghajtani nem akartuk, az örökös vonakodás miatt minden nap rettenetes ütlegekkel gyötörtek és kínoztak, mint valami barmokat szokás. Mert mikor megtudták, hogy az ő istenitiszteletük nekünk éppenséggel nem tetszik, s hogy attól elfordulunk, a jezsuita Kellio parancsára, mintha háborúba mentek volna, fegyveres katonák kísértek bennünket lándzsákkal és szuronyokkal, hogy ilyen módon kényszerítsenek bennünket az ő gyülekezetükbe menni egyes napokon és ünnepeken s böjtjeik idejében, ami velünk nem csak akkor, midőn a börtönben időztünk, hanem. akkor is megtörtént, mikor verejtékezve dolgoztunk, mert hiszen nem minden ünnepnapjuk volt kivétel a munka tekintetében. Mikor pedig a katonák e célból börtönünkhöz jöttek, de hívásukra senki sem ment ki a börtönből, nekik magoknak be kellett jönni és pedig nemcsak a közkatonáknak, hanem a tiszteknek is és így kellett bennünket fegyveres kézzel, borzasztó ütlegekkel s azonfelül nagy rángatással kihúzgálni és kidobálni a börtönből. Oly kegyetlen ütéseket adtak, hogy a puskától kapott ütés és lökés erejétől az ember néha egészen a második ajtóhoz, a bejárat ajtajához esett.

19. Mikor aztán, akár a börtönön kívül dolog közben, akár pedig a börtönből való kiűzés után, ilyen megpróbáltatásban volt részünk: vagy egyenesen megállottunk, vagy pedig leültünk a földre, ilyen módon akarván kifejezni, hogy képesek vagyunk inkább elszenvedni minden kegyetlenkedésüket, hogy nem mint önként azt a babonás és Isten előtt utálatos szertartást végignézzük vagy meghallgassuk.

Azokat aztán, akik leültek, vagy elöl voltak, de az ütlegektől már a földön feküdtek, a legvégsőbb ösztökéléssel, hajuknál vagy kezeiknél fogva megragadva állították föl; míg akiket így felállítgattak és akik állva maradtak, azokat pedig mm nagy számmal rájuk rohanó katonák csapata ragadta és taszigálta tovább, mindenféle kegyetlenkedéssel és ütlegeléssel.

Óh, mily kegyetlenség, még hallani is rettenetes!

Többeket a puskatussal a hátukra vagy az oldalukra mért ütésekkel egész egy lándzsahosszúságnyira taszítottak előre; sőt az egész kényszerített menetel utoljára már nem is volt egyéb, mint az elesetteknek, vagy az orrukkal már majdnem a földet érintőknek folytonos hengergetése s az ilyenfajta

41

kegyetlenkedést nemcsak egyszer, hanem számtalanszor véghez vitték, úgy hogy végre is nagy erőfeszítéssel mégis levezettek bennünket egészen a templom bejáratához, ahol azután megerősítvén magunkat feltett szándékunkban, arra kértük őket, hogy ha már úgy határozták el, inkább végezzenek ki bennünket, mint ilyen rút kényszereszközökkel gyötörjenek bennünket halálra.

Ilyen tusakodásaink számtalan napjaira, a többin kívül, példa lehet Ignác napja, amikor nagy sokaság jelenlétében a templom bejárata előtt, térdeinket meghajtva kértük a jezsuitát, hogy vagy ő maga legyen hát hóhérunk, vagy pedig bízza rá más valakire a kivégeztetést, mert mi az evangéliumi igazságért mindannyian készek vagyunk még abban az órában letenni életünket, tudván, hogy a jelen nyomorúságaiból, kínzásaiból azonnal az örök boldogságra megyünk által s akkor aztán belökhetnek majd bennünket az előcsarnokba s ezután a hátsó falhoz szegezve magunkat, végképp búcsút mondtunk életünknek. Küszködtek is aztán velünk és vonszoltak befelé a templom belső részébe úgyannyira, hogy a templomban nem is istenitiszteletet, hanem valóságos háborút folytattak.

De Isten úgy megrontotta ellenségeinknek minden igyekezetét és őket lelkiismeretük mardosásával annyira megakadályozta, hogy sohasem voltak képesek szándékukhoz képest minket a templomba egészen belökdösni, mert ha a küszöbig taszítottak, mi megint azonnal visszaszaladtunk az előcsarnok hátsó falaihoz, s így eltelvén az istenitisztelet ideje, végül is hiába ostromoltak bennünket.

Némelyiket közülünk néha szakállánál, hajánál, lábainál vagy kezeinél fogva vonszolták be egész az oltárig, de azok is, mihelyt elbocsátották őket, a földön csúszva is kivonszolták magukat, ha már a sok ütleg miatt annyira elgyengültek, mint pl. Szilvási István és Túróczi András, e boldog vértanúk. Midőn ennyire gyilkoltattunk, az egész gyülekezet s a látványra odasereglett munkások előtt nem egyszer felkiáltottunk és kijelentettük, – tanúnk rá Isten, az angyalok s az emberek, – hogy nekünk semmiképpen nem kell az ő istenitiszteletük, sőt azt még a rettenetes és iszonyatos bánásmódnál is útálatosabbnak tartjuk.

Mégis midőn sok idő múlva s igen gyakran ismételt kiverettetések után láttuk, hogy a fegyveres katonák segítsé-

42

gével úgyis könnyen kiverhetnek a börtönből, előjöttünk ugyan hívásukra a börtönből, de azt mindig határozottan kijelentettük, hogy ha bennünket továbbra is e nekünk nem tetsző dologra kényszerítenek, az utcákon vagy a templom előcsarnokában az egész gyülekezet előtt istenitiszteletük nagy gyalázatára, ha Istennek úgy tetszik, elszenvedjük a legsúlyosabb ütlegeket, sőt magát a halált is.

20. Ezenkívül, ami még rettenetesebb volt, némely napokon a halálos félelem vett rajtunk erőt az úgynevezett szentségtartó miatt, mert a legtöbbször úgy irányozták útjukat azzal a sákramentummal, hogy egész közel ott menjenek el mellettünk, ahol éppen dolgoztunk, vagy ha távolabbról jöttek is, mindig arra a vidékre, vagy egyenesen velünk szembe jöttek, hogy ilyenkor rajtunk, mint akik annak a sákramentomnak az imádásától vonakodtunk, kiönthessék mérgüket.

Oly gorombák voltak ütéseik, amelyekkel ilyen alkalommal illettek bennünket, hogy a legnagyobb dühöngő őrültségnek volna a jele, ha még durva állatok ellen dühöngene is így valaki.

Nem tekintettek akkor semmire, sem hogy öreg, vagy fiatal valaki, vagy hogy a test melyik részét ütik, a fejét-e, vagy az oldalát, s az ütésekre egyaránt használták a botot, a fegyvereket, a puskát és a lándzsát.

Most ezért, majd azért vertek össze a puskatussal, míg össze nem rogytunk, úgyannyira, hogy némelykor a lándzsát is összetörtünk rajtunk.

És nem hagytak fel az ütIegelésekkel mindaddig, míg csak mint valami áldozatra szánt barmokat, a földre le nem vertek s az ütlegek kék foltjaitól borítva s vérben fetrengve nem hagytak.

Oly nagy volt a megpróbáltatás minden alkalommal, hogy már bizonytalanságban voltunk afelől, vajon lehet-e még nekünk élni, mert hiszen mindennap el kellett készülve lennünk arra, mikor kijöttünk a börtönből, hogy nem fogjuk túlélni azt a napot.

Emez előszámlált nyomorúságainkat aztán még azzal is súlyosbították, hogy némelyiket, miután rettenetesen elverték, külön zárták tőlünk, ahogy ez történt a félholtra vert Szentpéteri Mártonnal, s vele együtt sok mással, mint Újvári és Steller Tamással.

43

21. Most pedig még egy újabb ocsmányságát mutatom föl a jezsuita Kelliónak.

Mikor már annak a rettenetes és annyiféle kegyetlenségének a híre a külső országok népei előtt is szerte elterjedt, iszonyatosságainak elpalástolására s a maga védelmezésére azt eszelte ki, hogy nyugtát, elismervényt csikart ki tőlünk arról, hogy ő jó embereinket hozzánk beeresztette, s hogy ő csak kezelte, s ki is szolgáltatta nekünk a reá bízott dolgokat.

Meg is próbálta ezt 1675 február 15-én.

Mi azonban ebbeli kérésére nem minden halogatás és ellenkezés nélkül adtunk választ, mert hiszen mindjárt észrevettük a cselfogást, hogy ő ezzel az elismervénnyel a kegyetlenség vádja ellen akarja magát megvédelmezni másokkal szemben. De meg nem voltunk biztosak abban sem, hogy vajon nem származik-e abból valami más baj, ha sajátkezű aláírásaink lesznek a birtokában!

Végre is hosszas rimánkodására és ama komoly állítására, hogy azzal nekünk semmit nem akar ártani, meggondolva egyfelől azt, hogy lelkiismeretünk semmiképpen nincs megsértve azáltal, ha elismervényt adunk az adott és kapott tárgyakról, vagy más részünkre teljesített szolgálatról annak, aki azt kéri, tudva másfelől azt, hogy a hatalma alatt álló fegyveres katonaságot még jobban felingerli, s Isten tudja, mit el nem fog követni ellenünk e szabadságunkban álló dolog megtagadása esetén az, aki a nekünk tiltott dolgok véghez nem viteléért oly rettenetes kegyetlenséggel bánt velünk, – mondom, ezeket meggondolva, megadtuk neki az elismervényt, de nem azt ám, amit csalfa jóindulatának nagy bőbeszédűségével fogalmazott, mert nagy bőbeszédűségét lelkünk mélyéből utáltuk, hanem szerfelett összevonva és röviden, ilyen forma tartalommal:

"Elismerjük, hogy tisztelendő Kellió Miklós az általunk nála letett pénzecskét – aminek a számát is kitették és megjelölték egyiknek, másiknak az elismervényén, – számunkra hiány nélkül kiszolgáltatta. Nekünk olykor-olykor, főleg Mihály nap óta, jóltevőinktől küldött ételeket kiszolgáltatta; nemkülönben hozzátartozóinkat valamelyes beszélgetésre beengedte", s ilyenformán az idő pontos és részletes meghatározását ki nem hagytuk. De nem mindnyájunknak az elismervénye volt ehhez hasonló, hanem más, másfajta.

44

Az első fajta volt a felsőmagyarországi ref. lelkészeké.

A második fajta a lutheránus atyafiaké.

A harmadik fajta az alsómagyarországi ref. lelkészeké.

Ez utóbbiaktól sok huza-vona után csak estefelé tudott valami nagyon rövid kis elismervényt kicsikarni.

22. Még nagyobb fortélyossággal csikart ki valami bizonyítványt két embertől, akik közül az egyiket, t. i. Szentpéteri Mihályt 1674 aug. havában, csak azért, mert feleségének levelet írt ruházatért és élelemért, 300-nál is több botütésre ítélték, a másikat pedig, Kaposi Istvánt, mivel hazulról küldtek neki valamit, egész a földre verték le a sok ütéssel. Ezeket aztán arra akarta rábeszélni, hogy saját aláírásukkal ismerjék el azt, hogy a katonák dühöngése idején végre is ő lépett közbe, pedig bármit színlelt is akkor külsőleg szavakkal, valójában különféle csel és csalárdság által, mégis csak ő volt a legfőbb okozója a mi ütlegeltetéseinknek, mert az ő találmánya volt az is, hogy nekünk sem papírt, sem tollat nem szabad kezünkbe venni.

23. Hiába palástolgatják tehát szemtelenül az általunk adott bizonyítványok emlegetésével annak a jezsuitának a kegyetlenségeit a Nagyszombatban nyomatott Extractusukban, *) mert az eddig előadottakból világosan kitűnik, hogy mennyit érnek azok a bizonyítványok! Távol legyen tőlünk, hogy mi azt a vérengző embert és Jézusnak legkonokabb ellenségét védelmezzük!

Abban is téved a jezsuita Kellió védelmezője, hogy Leopoldvárban 36-an adtak ilyen bizonyítványt, mert abban az időben nem voltunk többen Leopoldvárban, mint 35-en. Március 10-én ugyan hoztak át Komáromból tízet, de azoknak semmi részük sem volt ilyen bizonyítvány adásában. De még a 35-ből is elmarad egy, t. i. a poltári lelkész, mert ez sem adott a jezsuitának semmiféle elismervényt vagy bizonyítványt, de nem tudom, hogy a jezsuita hogy feledhette ki őt.

24. Mindezeket idáig leopoldvári nyomorúságainkról mondottam el, s ha nem is mindenről, de legalább a legfőbb dolgokról, ahogy a dolog természete követeli, bővebben beszá-

*) Lapsánszky János jezsuita könyve, melyben azt igyekszik bizonyítani, hogy a prot. lelkészek lázadásért és nem vallásukért ítéltettek el. 1675.

45

moltam. Isten segítségével igyekezni fogok, hogy valamikor a többieket is bővebben előadjam.

25. A különböző szorongattatások és nyomorúságok nem hiányoztak többi testvéreinknél sem; így pl. a berencsi várban éppen úgy kifosztották őket pénzükből és ruhájukból és eltiltották tőlük a jó emberek látogatását. Ezeket ugyan munkában ritkábban, de annál jobban s állandóan kínozták a sötét börtönökben.

A kapuvári és sárvári börtönben levőket pedig nemcsak a börtön kellemetlenségeivel, hanem durva munkákkal is kínozták naponként. Nekik is el kellett szenvedniök, hogy minden javaikat elrabolják tőlük.

Az eberhardí erősségben levőket hasonlóképpen folytonosan a legterhesebb munkákkal és a legrettenetesebb ütlegekkel kínozták. Még maga az érsek, ennek az erősségnek a birtokosa sem tartózkodott sokszor az ilyen ütlegeléstől, amint ezt szomorúan tapasztalta Farkasdi Dániel ref. lelkész, mert minden áron rá akarta venni foglyait az ő kívánságának teljesítésére.

Isten azonban a maga kegyelmével úgy megerősítette őket, hogy a nagy nyomorúságok alatt elgyengülve, csak egyetlenegy engedett kívánságának s változtatta meg vallását, amint azt Leopoldvárban hallottuk.

A többieknek sorsát alább, neveik felsorolásával fogom előadni.

26. A komáromi várban állandóan különféle munkákkal gyötörték az ott levőket és egész fogságuk ideje alatt meg volt tiltva, hogy őket akár jó embereik vagy bármi más részvevő lelkek meglátogassák. A közöttük levő egyetlen reformátust nemcsak a terhes munkákkal, hanem a többiektől való elkülönítéssel is sanyargatták igen sokáig egy undok börtönben. Mert őt tartották fő okának, hogy a lutheránus testvérek még mindig nem teljesítették kívánságukat.

Ezt az egyet az isteni könyörületesség, két lutheránus testvérrel együtt meg is őrizte ellenségeik minden mesterkedése ellenére.

De annál siralmasabb sors érte a többi 17 lutheránus testvért és pedig éppen azokat, akiket a legtudósabb és legnevezetesebb férfiaknak tartottak, s akik mindjárt fogságuk elején kötelezték magukat valamelyik térítvény aláírására. Mi-

46

kor pedig az aláírás megtörténte után sem bocsátották őket szabadon, sőt még jobban kínozták őket börtönnel és munkákkal, végre is néhány hónap múlva elhagyták vallásukat, s hitehagyásuk jutalmául egyesek 50 forintot, mások pedig személyükre való tekintettel több-kevesebb pénzt kaptak ellenségeinktől, amint ez magoknak az eltántorodottaknak a saját vallomásaiból tudjuk.

27. Közülük azután tízet, akiket ilyen módon bélyegeztek meg, szeptember havában, mikor elbocsátották őket Komáromból, társaik kíséretében elhoztak Leopoldvárba, azzal a céllal, hogy mi is felbuzdulván, kövessük az ő rossz példájukat.

A kellő feleletet megkapták tőlünk úgy áttérésünket sürgető ellenségeink, mint a botránkoztató hitehagyottak.

28. Mintegy függelékül a következőket akarom még előadni e fejezetben. Valamint fentebb az 1. fejezetben felhozott érvekből elég világosan kitűnik a mi ártatlanságunk; azonképpen ellenségeinknek ellenünk és velünk elkövetett dolgai, illetve azoknak az alább elmondandókkal való egybevetése nagyon is bőségesen bizonyítják, hogy a lázadásban való részesség tisztán csak ürügy vált, melynek leple alatt voltaképpen Jézus Krisztus tiszta tudományát és az evangéliumi vallást akarták ők végképp eltörölni és gyökerestől kiirtani Magyarországon.

Nem tehetem, hegy ezt a következtetést ismételten ne hangsúlyozzam amaz isteni ügy méltósága miatt, mert régen is így öntötték ki dühüket különböző költött ürügyek alatt Istennek választottjain és az igazság legállhatatosabb bajnokain úgy a zsidó írástudók és farizeusok, valamint a legvadabb népek a római birodalom virágzása idején, amint ezt az apostolok és az utánuk élt hívők idejéről szóló szent történetek és egyháztörténeti művek bizonyítják.

29. Így költötték ellenünk is naponként a vádakat, hogy gyújtogatók, bujtogatók vagyunk, hogy vérontások szerző okai voltunk, s hogy együgyűségünk miatt még saját családunk is elfordult tőlünk és így tovább, amelyek a Pozsonyban ünnepiesen emelt vádból hiányoztak, s mikor 1675 márciusában, miután már a pozsonyi ítélettel végképp halálba döntöttek, sőt még a halálnál is rettenetesebb és hallatlanabb nyomorúságokba taszítottak, ismét keresik, kovácsolják az

47

érveket, amelyekkel arról akarják szemtelenül meggyőzni a világot, hogy jogosan és méltán taszították azokba a nyomorúságokba a magyar protestáns lelkészeket. És ők itt a számkivetés kifejezést használják, azonban puszta szavakkal hiába igyekeznek kisebbíteni nyomorúságainkat.

És főleg azért sürgették azoknak a szerintük csak napszámos lelkészeknek az aláírását, hogy azután azok alapján azzal érvelhessenek, hogy mivel ők maguk elismerték a vadat, tehát a többiek is mind vádlottak és bűnösök.

1.) Amint egyrészről megvalljuk, hogy azok a nyomorultak efféle aláírásokkal nagy botránkozást idéztek elő hallgatóik körében, úgy más oldalról tagadjuk, hogy ezek ellen más érveket és bizonyítékokat hoztak volna fel, mint az összes többiek ellen; amely vádak s bizonyítékok, hogy milyenek voltak, fentebb az 1. fejezetben megmutattuk. Ügy, hogy a legtöbben csak az emberek külső szavaira, nem pedig a lelkiismeret belső vádoló szavára vették rá magukat a felhozott vádakat illetőleg azoknak a térítvényeknek az aláírására – ami sajnálatos – lelkük meggyőződése ellenére; sokan pedig még meg sem hallgatták az ellenük felhozott vádakat.

2.) Azok közül, akik valamelyik térítvényt aláírták, s így valami módon, még ha burkoltan vagy következtetésszerűleg is, magukat megvádolták vagy ellenségeinknek még nagyobb alkalmat adtak a vádolásra és gyalázásra, azok közül egyik sem írta alá Pozsonyban szóról-szóra a térítvényeknek ama mérgezett mintáját, melyeket felsorolnak a Nagyszombatban kiadott Extractusban.

A következő terminuson, 1673-ban ugyan már szigorúbb térítvényeket kellett adni, mint az előbbieknek, de viszont az 1674-iki rendkívüli törvényszék idején maguk ellenségeink engedték meg, hogy a büntetést a hivatal letevésére vagy az önkéntes számkivetésre kötelező térítvénnyel válthassuk meg.

Mindkét fajta térítvény mintáját lásd az 1676-ban kiadott Dávid Parittyája c. könyvben.*)

3.) És mennyire hánytorgatják azokat a nyomorult térítvényeseket a reformátusokkal szemben, akik tiszta lelkiismereteiket mindenkor megtartani igyekeztek és vallásuk és hazájuk szabadságát a legbensőségesebben szerették, holott a

*) Funda Davidis. 1676.

48

236 térítvényt adott atyafi között – mert ennyit emlegetnek ellenségeink, pedig külön-külön kellene őket számbavenni, a mi tudtunk szerint, nem található református kettőnél több, akik vagy az első, vagy a második idézéskor való megjelenésük alkalmával írták alá Pozsonyban a hivatal letevésére kötelező térítvényt. Egy harmadik pedig 1673-ban a számkivetést írta alá.

Egy tiszteletreméltó lutheránus testvér, T. M.*) feljegyzéseiben megőrizte, hogy a reformátusok közül csak egyetlenegy akadt, aki aláírt valamelyik térítvénynek; az pedig nem más, mint az, aki az előző idézés alkalmával a számkivetésnek írt alá.

Még megemlítjük, hogy a Pozsonyban történteket a leggondosabban megfigyelve, az utolsó idézés alkalmával még két igen szomorú sorsra jutott és nagyon kevésre becsülhető református írta alá a térítvényeket, amint ezt az első fejezetben érintettük és így ezt is tisztán és őszintén megemlítem.

De még ezeket a lutheránus térítvényeseket is miért hánytorgatják a többi állhatatosabb lutheránus testvérrel szemben? Hiszen az azokból kicsikart térítvények miatt ezeknek az állhatatosaknak életét és becsületét semmiféle jogon nem lehet s nem is szabad veszélyeztetni és elrabolni!?

Ha pedig amazok, t. i. a térítvényesek emezek ellen valami terhelőt vallottak volna, ezt a bizonyítékot kétséget kizárólag két kézzel megragadták s az ítélkezés alkalmával felhozták volna ellenük.

De semmi ilyen bizonyítékot fel nem hoztak ellenünk, sem lutheránus, sem református ellen!

30. Végül még azt is súlyos érvnek hozzák fel ellenünk, amit különben nagyon szerettek volna, ha megtörténik, hogy némelyek az idézés elől futásban kerestek menedéket.

Erre is csak azt felelhetjük, hogy ezzel az új indokkal sem lehet érvelni azok ellen, akik megjelentek s akiket a legvégső nyomorúságba taszítottak csak azért, mert nem futottak el, hanem az idézés szerint megjelentek Pozsonyban.

De mondjuk azt, hogy egynéhánynak az elfutása a többieket is érinti és egyformán vádolja, hogy ti. azok, akik

*) Masznyik Tamás.

49

elmenekültek, vagy elrejtőztek, azért tették ezt, mert összeesküvésnek részesei voltak.

Igen ám, de ezt még eddig soha senki meg nem bizonyította.

Egyesek elmenekülésének igazi okát kimutattam az első fejezetben, hogy t. i. az részint azért történt, mert egyik másik nemcsak, hogy nagyon jól ismerte ellenségeink cselvetéseit, hanem már tapasztalta is, másrészt pedig azért, mert sok helyen a török valósággal védelmébe vette őket, anélkül, hogy ezért valami jutalomra számított volna, vagy pedig egyenesen eltiltotta őket a megjelenéstől.

Mert az kétségen felül áll mindenki előtt, különösen pedig azok előtt, akik Alsó-Magyarországban laknak, hogy ama második egyetemes idézés alkalmával a budai vezér mindazokba a ref. falvakba, amelyek körülötte nagy számmal voltak és az ő hatalma alatt állottak, de amelyek nagyobb biztonságuk és hűségük nyilvánítása okából a keresztyén hatóságok iránt is kifejezték hódolatukat, borzasztó fenyegetésekkel telt leveleket küldött a falvak bíráihoz, hogy azokból a falvakból egyetlen lelkész se merészeljen megjelenni Pozsonyban, mert különben magokat a bírákat is karóba húzással fogja büntetni és ezért azoknak, akik már régebben bujdostak az üldözéstől való félelmükben, a saját birtokán, vagyis Óbudán adott menedéket s amikor csillapult egy kissé üldözőinknek irántunk, a megjelentek iránt való dühe, mert eleinte azok ellen is úgy dühöngtek, akik elmenekültek, amint ezt annak a valahol elfogott és Nagyszombatban nagy nyomorúságra jutott 4 lutheránus és 3 református testvérnek a szomorú példája igazolja, mikor tehát engedett egy kicsit az üldözők dühe, a török megengedte, hogy saját egyházaikba visszatérjenek, akik aztán bár nem minden félelem nélkül, ma is ott tanítanak. Gyöngyös városában pedig az egész üldözés ideje alatt az egri basa védelme alatt volt a református lelkész. Mások pedig, akiket a török nem akadályozott, kevesebben ugyan, mint azok, akiket akadályozott, futásban kerestek menedéket, s egy darabig itt-ott rejtőzködtek, s mikor látták, hogy a pozsonyi törvényszéki eljárás befejeződése, még inkább a mi bebörtönöztetésünk után ellenségeink a legteljesebb mértékben ontották ki reánk dühüket, s mindenféleképpen kegyetlenkedtek rajtunk, s hogy éppen ezért maguk az egy-

50

házak valami kis halasztást nyertek az üldözést illetőleg, s látták, hogy a pozsonyi ítélőszék előtt megjelent lelkészek feleségei a paróchiákban, előbbi lakásukban, bár a fenyegető veszedelmektől való mindennapi félelmek közepette, de mégis megmaradtak, akkor lassanként többen, vagy visszatértek előbbi egyházaikba s végezték tisztüket a szerencsétlenségek zivataraiban, nagy remegések között, amint ezt hozzátartozóinknak levelei bizonyítják, akik 1676 június 10-én azt írják, hogy az érsek és Csáky László ismét erősen dühöngenek többek ellen, saját birtokaikon, Alsó-Magyarországon, vagy pedig biztosabb helyekre, a török uralma alá vonulva, más egyházakba hivatván meg lelkészeknek, a meghívást el is fogadták.

Éppen úgy dühöngtek azok közül is némelyek ellen, akikről az 1. fejezet 8-ik pontjában van szó, s akik már az idézés előtt is igen sok erőszakoskodást elszenvedtek.

31. De hát vajon az idézések előtt elkövetett erőszakoskodásokról, amikor még rólunk senki sem hallott, továbbá azokról, akiket Kopp generálisnak Felső Magyarországba 1672 őszén történt megérkezése előtt már számkivetésbe űztek, s akik ellenségeinknek dühöngő őrködése miatt még mindezideig nem térhettek vissza, s akik sokan vannak, kérdem, hát az ilyenekre mit mondanak ellenségeink, hogy nem várva meg az idézést, futásban kerestek menedéket!?

Mert hiszen a futás és elmenekülés alapján akarják rábizonyítani a vádat az összes református vallású lelkészekre a világ előtt.

Vagy azt kell tehát mondani a világos igazság ellenére, hogy azok is, akiket 1671 és 1672-ben elűztek, azért menekültek el, mert nem akarták bevárni az idézést; vagy pedig azt, hogy bizonyára nagyon jól ismerték ellenségeink cselszövő ravaszságait, amelyekkel az ártatlanokkal szemben eljárnak.

Szolgáljanak példákul ama híres egyházak lelkipásztorai, akikről az I. fejezet 7. és 8. szakaszaiban van szó, akik még régen az idézés előtt nyájaiktól erőszakosan elszakítva paróchiájukból nyomorultan kiűzetve, mai napig is szerte bújdosva, könnyek között eszik kenyerüket.

Nem menekültek el azok a lelkészek sem, kiknek hallgatói teljesen a töröknek voltak alávetve, s nem is merték a keresztyén hatóságokhoz való tartozandóságukat megmutatni, mint

51

pl. Baranya megyében, ezért aztán az ilyen helyeken ellenségeink sem vihettek véghez olyan erőszakoskodásokat, hogy azok miatt a lelkészeknek el kellett volna bújdosniok.

A Borsod megyei Miskolc, Szikszó, Szendrő, Szentpéter városokból s a körülöttük levő falvakból sem menekültek el a lelkészek az idézés elől, mert a szendrői német kapitány rábeszélése folytán, az egész megye reformátusainak kérésétől indíttatva, maga Spankau, a kassai generális tiltotta meg a Pozsonyban való megjelenést és így megsemmisítette az idézőleveleket széthordó pápista papság igyekezetét.

32. Hiába és szemtelenül keresnek bizonyítékot egynehány református lelkésznek (a Rákóczi birtokokon, s főleg a sárospatakiaknak az évi jövedelmeik és a részükre tett alapítványok dolgában indított mozgalmában is. Mert az:

1.) Nem az összesre, hanem csak egynehányra és pedig olyanokra vonatkozik, akiket még az idézés előtt kegyetlenül elűztek úgy, hogy közülük egyet sem idéztek meg Pozsonyba, a többi megjelentekkel együtt.

2.) Mert azok semmiféle lázadást nem indítottak, amint ez déli napnál világosabb, hanem csak az őket megillető fizetést követelték jogosan Rákóczi Ferenctől, s bizonyosan elvették volna méltó büntetésüket még mielőtt elűzték volna őket székhelyeikről, ha valami mozgalomnak vagy éppen lázadásnak lettek volna szerző okai.

Ki ne látná be, hogy a legesztelenebb és legnevetségesebb következtetés az, amellyel abból, hogy Magyarországon néhány lelkész és tanár arra kérte Rákóczi Ferencet, miután az a református vallást elhagyta, hogy a híres Rákóczi család őseitől alapított évi jövedelmet állítsa vissza, vagy bizonyos összegű pénzzel pótolja ki, azt következtetik, hogy azzal Magyarország királya ellen zavargást és lázadást indítottak!

Hát azt melyik józan eszű ember hiszi el, hogy a hite-hagyott és irántunk ellenséges indulattal viseltető Rákóczi Ferenc, miután a nemesek sok nógatására a megvont jövedelem helyett valamelyes pénzt adott a reformátusoknak egyházi célokra, ezáltal már a legjobb barátja lett a református lelkészeknek, s hogy az ő kedvükért fogott fegyvert apósával, a pápista Zrínyi Péterrel együtt, holott a református lelkészek sem őt, sem senkit ilyen dologra soha nem izgattak.

Ezekre tehát, valamint a Rákóczi családra hivatkozni, nem

52

egyéb tiszta hiábavalóságnál, s csak ügyük felől való kétségbeesésük haszontalan mentségei ezek.

Az pedig, hogy a lelkészek azokon a helyeken, ahol a töröknek adót fizettek, 5000 tallérral segítették a törököket, akikkel szövetkeztek, tiszta színhazugság, amit legújabban eszeltek ki, s amit a pozsonyi tárgyalás alkalmával soha senki sem fogott reánk, sem föl nem hozott ellenünk, s mégis azt állítják ellenségeink, hogy 17 olyan lelkészt találtak, akiket persze csak ők képzelnek, akik ezt mind maguk, mind mások ellen megvallották.

Miért nem hozták hát be őket Pozsonyba, s miért nem szembesítették közülünk csak eggyel is!

33. Ezeket az ellenünk újabban kitalált indokokat azért kellett e helyen néhány szóval megcáfolni, mivel éppen abban az évben, sőt éppen abban a hónapban jöttek napvilágra, amikor Leopoldvárból, Komáromból és Berencsről elhurcoltak bennünket, s amikor búcsút kellett mondanunk hazánk határainak.

A többi vádak pedig, amik még abban a Nagyszombatban nyomatott Extractusban találhatók, a velünk véghez vitt iszonyatos dolgok elbeszélésének folyamán maguktól megdőlnek.

Most pedig rátérek a továbbiak előadására.

53

III. FEJEZET.

A gályákra hurcoltatás.

1. Mikor látták ellenségeink, hogy a magyarországi várakban a börtönök iszonyatosságai s más nyomorúságok súlya, s sérelmei dacára sem érik el céljukat, elhatározták, hogy a gályarabsággal való régi fenyegetéseiket valóra váltják, s így próbálnak célt érni éppen abban az időtájban, amelyben Őfelsége által kilátásba helyezett szabadonbocsáttatásunk reménye felragyogott.

2. Ehhez képest először is Komáromból elhozatták hozzánk Leopoldvárba azt a három testvért, akik addig ott voltak, továbbá ötöt a berencsi várból (egész Schottwienig előre) kísértettek néhány a spanyol királyi őrséghez tartozó német katonával, akiket azért küldöttek előre, hogy bennünket kegyetlenül, egész Nápolyig kísérendő a meghatározott időre Bécsújhelyre vigyenek. Ezek azután az érseknek és Kolonicsnak a vár kapitányához küldött levele értelmében 1675 március 18-án naplemente után, de még munka közben, megrohantak bennünket és szám szerint 36-unkat részint gyalogos, részint fegyveres katonák csapata közt azonnal elhurcoltak Leopoldvárból, s azután hazánk határairól, s csak két öregebb maradt Leopoldvárban, akik már teljesen képtelenek voltak az útra.

Mi azután egy darabig hazánk határai közelében parasztszekéren, azután pedig az út legnagyobb részén gyalog mentünk.

Először, valami hegyeken, mindkét lábunkon, majd a

54

Nápolytól néhány napnyi járó földre eső Capra Kottá-ig csak fél lábunkra megvasalva szerfelett titkos útvesztőkön és kibeszélhetetlen szorongattatások közepette hajtottak bennünket Morvaországon, Ausztrián, Styrián és Krajnán át az Adriai tengernél fekvő Trieszt nevű városba, miközben mindenütt nevetéssel, fejcsóválással, sőt szitkozódásokkal fogadtak, s teljes nyomatékossággal mondhatjuk, hogy valóságos látványa voltunk a világnak.

3. Mikor Triesztbe, április 6-án annyira elcsigázva, hogy még lélegzetet venni is alig voltunk képesek, megérkeztünk, körülbelül két óra múlva egy undok istállóba vezettek, s ott attól a csekély pénzünktől, amit még Magyarországon titkos gondoskodás útján kaptunk a magunkéitól a naponkénti élelemre, továbbá különösen jobbacska ruháinktól gyalázatosan megfosztottak, jóllehet már azelőtt is gyakran tapasztaltuk ilyen rablásaikat Magyarországon, – bajuszunkat s hosszú szakállunkat, nemzetünk eme természetadta díszeit lenyíratták, hogy még jobban megbecstelenítsenek, s másnap reggel úgy hét óra felé elibünk tárták, hogy csak egy menekvés van számunkra, t. i. a német katonaságba való beállás, s minden áron igyekeztek rábeszélni, mondogatván, hogy okosabb lesz a katonaságot választani, mint a gályákra menni, azután pedig rémítgettek, fenyegettek, sőt ütlegekkel is buzdítottak, kísértettek, hogy mivel az érsekek és püspökök annyi atyai intését megvetettük, most már csakugyan nincs más mód a gályarabság elkerülésére, a katonáskodás elfogadásán kívül.

4. Mi azonban megemlékezvén arról, hogy Jézus Krisztusnak a szellemi katonái vagyunk, nem engedtünk a kísértésnek, de sőt hivatalunk és vallásunk adta kötelezettségből folyólag minden erőnkkel igyekeztünk megtartani hűségünket a mi fejünkhöz, az Úr Jézus Krisztushoz.

A következő napon, vagyis április 8-án katonaság kíséretében hajóra raktak bennünket, s úgy utaztunk egy darabig, végre Piscaria mellett, – Olaszországnak a spanyol király uralma alatt álló városa, – szárazra tettek s Itália eme vidékein át a kimerültség, fáradtság, éhség és a legkegyetlenebb ütlegek súlya alatt, ellenségeink feltett céljához képest barmok módjára űztek, hajtottak bennünket naponként, miközben mezítelen lábainkból a köves durva úton, s az ütlegek nyomán patakként omlott a vér.

55

5. Utazásunk alatt főleg a napi élelem megtagadásával és az előhaladásra erőszakos kényszerítéssel kegyetlenkedtek velünk ellenségeink, mert ha valaki utolsónak maradozott, azonnal tapasztalta kezeik szigorúságát, úgy hogy még a tisztes öregek is, akik különben sem versenyezhettek koruk miatt a fiatalabbakkal, valósággal erőszakot akartak venni a természeten s nehéz, visszhangzó liheteléssel [sic! – lat.: cum gravi ac resonanti anhelitu] és meggörbült testtel kergették magokat az előttük haladók után, mert hiszen éppen úgy szenvedték a kegyetlenségeket minden tekintet nélkül, mint a fiatalabbak.

De nem is csoda, hogy az előrehaladottabb korúak annyira elcsigázódtak az utazás terheitől, mikor még az ifjabbak is alig tudták már szedni lélegzetüket az éhségtől, az ütlegektől és az egyenetlen út kellemetlenségei miatt, hiszen még zsarnok ellenségünk is szerfelett szenvedett ebben a gyötrelmes utazásban.

6. Az út hallatlan szenvedései miatt hat ref. testvér annyira elgyengült, hogy képtelenek voltak a tovább menésre, ezért hát otthagyták őket a theatei börtönben. Közülük négyen még ott visszaadták lelküket Istennek, s már bírják a vértanúság koronáját az egekben; két luth. testvér pedig útközben győzedelmeskedett a zsarnokon, a dicsőséges halállal; három, szintén luth. testvér pedig az elviselhetetlen kegyetlenségek miatt Isernia mellett futásban keresett menedéket, s így összesen 30-an maradtunk, akik rettenetes nyomorúságok közepett, halálra csigázva megérkeztünk Nápolyba, május 7-én.

56

IV. FEJEZET.

A gályarabságra való eladatás; a többiek elhurcoltatása és sanyargatása; a nápolyi gályarabság nyomorúsága.

1. Miután pedig az említett német katonák serege között megérkeztünk Nápolyba, mindenkinek nagy bámulatára, mert egész úton, mint valami nagyszerű zsákmányt, úgy mutogattak és a hosszú utcákon körülhordoztak bennünket, mindjárt másnap, vagyis május 8-án a spanyol király gályáinak legrettenetesebb jármába fogtak bennünket.

2. Mielőtt pedig bennünket, szám szerint 41-ünket, előbb Leopoldvárban, Komáromban és Berencsen jól megsanyargatva a már említett módon hazánk határairól idegen országokba kivittek és a nyomorultak a nápolyi gályarabság szenvedéseire juttattak, 1675 július 2-án s a következő napokon a többi foglyokat is, szám szerint húszat, (13 ref., és 7 ág. ev.) kihozták Magyarország börtöneiből, Sárvárból és Kapuvárból, hogy istentelen ellenségeink dühét megtapasztalják.

Mert őket az úton ért sérelmeken kívül, mikor Trieszthez értek, a legkegyetlenebbül megostoroztatták, azon ürügy alatt, hogy közülük egy elszökött, de akit harmadnapra visszahoztak.

3. S ezenfelül a nyomorult foglyokat, miként minket, mindenükből, amijük csak volt, gyalázatosan kifosztották, úgy hogy félmezítelenül maradtak, s csak egy hosszabb inggel takarhatták be testüket, amit meggyalázásukra a legdurvább vászonból készíttettek ellenségeink, s még szakálluk lenyírásával is megbecstelenítették őket.

4. Fondorlataiknak és kegyetlenkedésüknek aztán mégis

57

lett annyi eredménye, hogy bizonyos váltságdíj megígérésére kényszerültek, s közülük öten először 1100 császári tallérban, majd a többiek, 15-en 1500 tallérban kötöttek szerződést a katonák vezérével a váltságdíjra nézve.

5. Az előbbi öt közül egyet, nevezetesen Csuzi Cseh Jakab, losonci ref. lelkészt, katonák kíséretében elküldte a vezér Bécsbe, a váltságdíj összeszedésére, amit aztán a nemes-lelkű Zolikoffer Mihály bőkezű adakozásából meg is szerzett, s ő maga meg is szabadult az ellenségtől, megtartva hitét, de a többi négy társa, dacára annak, hogy az ellenség a váltságdíjat felvette, továbbra is csak fogságban maradt.

6. Míg Csúzi Cseh Jakab Bécsben járt, a másik csoportból, melyben 15-en voltak, a vezérkatonák kíséretében, szintén elküldött egyet, t. i. Beregszászi Pál, hanvai ref. lelkészt Velencébe, hogy ott ő is szerezze meg a többiekért a váltságdíjat. S csakugyan Zaffi Miklósnak, ennek az Isten dicsőségét szerető férfiúnak a támogatásával, továbbá e város többi kereskedőinek kegyes bőkezűsége folytán meg is szerezte a felét a váltságdíjnak, s azt, mivel ő maga nem volt kényszerítve a visszatérésre, mások által át is szolgáltatta a vezérnek, őt pedig a kegyes emberek, igen bölcsen ott tartották, hogy ne jusson az ellenség dühe alá. És jóllehet a vezér a még hiányzó rész biztos megkapásának reményében vette fel az összeget, hagy minél hamarabb bocsássa szabadon a testvéreket, mégis semmi biztos reménységet nem nyújtott a többiek elbocsátása tekintetében, sőt ellenkezőleg továbbra is Triesztben tartotta és a legkegyetlenebb fogságra vetette őket, szám szerint tizennyolcat.

Az ígéretek eme megváltozásának és társaink bekövetkezett szerencsétlenségének további bebörtönöztetésükkel együtt a jezsuiták és más főpapok akarata és ösztönzése voltak az okai.

7. Végre 1675 okt. havában elvitték őket Triesztből az Adriai tenger mellett fekvő Bukkari várába, mely a magyar király uralma alatt van és itt – mint írták nekünk Nápolyba, – egy minden undokságtól bűzlő börtönbe vetették őket, bár Triesztből azzal a céllal hozták ide őket is, hogy Meliten, vagy közönségesen Maltti-nak nevezett szigetre vivén, végre is eladják őket gályaraboknak.

Mikor azonban fogoly testvéreink amaz undokságok kö-

58

zött alig szedték már lélegzetüket is, a jóságos Isten gondviseléséből enyhült az ellenség dühe annyira, hogy valami, mégis egészségesebb házban adtak nekik egy kis nyugalmat, de csak azért, hogy kis idő múlva még nagyobb dühre lobbanva, még kegyetlenebbül öldököljék őket, különösen az állhatatosabbakat.

8. Így telt el néhány hónap a bukkari-i fogságban, midőn egyszer csak azt halljuk szívünk igen nagy fájdalmára, hogy testvéreink közül néhányan ingadoznak, pedig akkor már, – amint aztán később határozottabb tudomást szereztünk róluk, – illetve még 1675 dec. 27-én kötelezték magukat a hivatalukról való lemondásra.

Mikor pedig mi ezt meghallottuk, a nápolyi gályákról 1676 febr. 9-én a legkomolyabb hangú levelet írtuk nekik, intve kérve őket, hogy változtassák meg szándékukat, ha azt meg végre nem hajtották, vagy ha már végrehajtották volna, vonják vissza, mielőtt ellenségeink hatalma alól megszabadulnának, s egyben mindnyájukat kértük, figyelmeztettük az igazi állhatatosságra és a minden változtatás nélküli legvégső megmaradásra.

9. De jaj! Bekövetkezett az, ami még az ingadozásnál is szomorúbb, mert az említett ingadozók, mielőtt még levelünk odaért volna, már mindannyian kötelezték magukat a hitehagyásra! Ígéretüket teljesítették is és e hitehagyásban nemcsak néhányan, hanem mindannyian részesek voltak a lutheránus atyafiak, valakik csak abban a börtönben voltak, szám szerint heten s ezeknek gyalázatos példáját követte három református is, míg a többiek a legrettenetesebb börtön minden undokságai között is állhatatosak‚ s közülük öten, megtartva hitüket, élve szabadultak ki, amiről később lesz szó, három pedig a börtönben végezte be életét s nyerte el a vértanúság koronáját.

10. De visszatérek a mi nápolyi szorongattatásainkra, s azokat fogom előadni sorban, amint következtek, röviden és összevontan.

Mikor a gályarabság járma alá jutottunk és neveinket május 9-én a soha meg nem szabaduló foglyok névsorába beírták, (amint ez a dolog természetéből következett) egész rabságunk ideje alatt a legválogatottabb nyomorúságokban volt részünk. Nyomasztó volt már elsősorban maga a szegénység,

59

s a vele járó éhség és mezítelenség, mert naponkénti élelmezésünkre semmi mást nem adtak, csak azt, amit a többi raboknak, t. i. kétszersültet és vizet, s még saját munkálkodásunkkal sem szerezhettünk egyebet, mert mi a harisnyakötés mesterségét, amit a többi rabok folytattak, mikor szünetjük volt az evezéstől, nem tudtuk. Nemsokára azonban az isteni kegyelem gondviselése folytán, eltekintve az idegen látogatók könyörületességétől, a mi nagy nyomorúságunkra is támadt segítség a tudós és istenfélő férfiú, Weltz György kiváló bőkezűségében, aki testvérével együtt, majdnem minden harmadik napon meglátogatott bennünket, súlyos bilincseink között a vigasztalások balzsamával, akin könyörüljön is Isten amaz utolsó napon, amikor mindenki a bíró könyörületességéért esedezik.

11. Így telt el néhány hét, hogy a rabok szokása szerint, akarva, nem akarva, azokkal az ocsmány ruhákkal kényszerültünk befedezgetni testünket, amelyeket szolgaságunk kifejezésére adtak, míg végre azt kívánták, hogy mezítelenek legyünk.

12. És nyomorúságaink napról-napra növekedtek. 1675 július 3-án elvittek közülünk hetet Szicíliába, a franciák ellen felfegyverezett gályákra, ahonnan négyen az ütlegek és az elviselhetetlen robot okozta fájdalmakkal október 11-én, egy eléggé tiszta gályán visszatértek Nápolyba. Egy még munka közben meghalt Szicíliában, Syrakuza mellett, kettő pedig elcsigázva az ütlegektől és az evezéstől 1676 febr. 4-én jött vissza a nápolyi kikötőbe, de annyira elerőtlenedve és elkínozva, hogy egyik, Tinkovich János, néhány nap múlva visszatérésük után letévén testének porsátorát, átköltözött ama jobb hazába.

13. Amiképpen ezeket öldökölték Szicíliában a legterhesebb evezéssel és a felügyelők szigorú ütlegeivel, éppen úgy sújtottak minket, akik Nápolyban maradtunk, napról-napra, emberi erőt meghaladó munkákkal. Mert ha az árbockészítés végett gerendákat, fatörzseket, vagy más efféle tárgyakat kellett az ácsokhoz szállítani, vagy ki kellett feszíteni a vastag hajóköteleket a gályákon: ezekben a munkákban nekünk részt kellett vennünk.

Vannak Ugyanis Nápolyban, mint mindenütt, a gályarabságra ítélt raboknak különböző műhelyeik. Mert az utazás

60

közben előfordulható és naponkénti, hogy úgy mondjam rendkívüli, vagy éppen a hajómunkákon kívül, ahol nemcsak a vízen evezőknek, hanem a hajó valami hibája miatt kikötőkben tartott munkásoknak is kerül számtalan fajta munka, és pedig olyanok, amelyek tanult mesterséget kívánnak, mondom, vannak olyan munkák, amelyeknek az elvégzésére szolgáló műhelyek között különösen két hely vált előttünk szomorú nevezetességűvé, ahol t. i. minket is a többi rabokkal párosával összekötözve sanyargattak.

Az egyik éppen a gályák előtt van a szárazon, ahol egy hatalmas épület áll, a bognárok számára, akik folytonosan építik a hajókat és gályákat az ország és a király használatára, amely épület több tágas helyiségre van osztva. Ezeknek a mesterembereknek azután, akik az épület különböző részein vannak szétosztva, a rabok helyükbe hordják azokat a nagy fákat, s mindig az oldaluk mellett kell lenniök, s oly nagy izzadással járó munkát kell kifejteniök, hogy e munkának rettenetessége soha eléggé ki nem magyarázható.

Mindamellett még ez a mindennapi és rettenetes dolog-ház is jobb a rabokra nézve, mint az evezés.

14. A másik hely pedig egy világítótorony és őrség céljára van rendelve; mellette egy széles térség, az Isten szabad ege alatt az összecsavarandó kötelek számára. Itt is sok nyomorúságot kellett tűrnünk, a leggonoszabb rabokkal együtt, akik ilyen módon lakoltak bűneikért, továbbá törökökkel, arabokkal és aethiopiaiakkal kellett együtt húznunk az igát. Este felé pedig mindig visszavittek a gályákra s ott levették rólunk a nappali bilincseket, hogy nehezebb bilincsekbe verve, ülőhelyeinkre szögezzenek bennünket.

15. És a munkák mellett állati kegyetlenségre valló ütlegekkel is gyötörtek bennünket, mert hiszen a gályák tisztjei éppen arra rendeltettek, hogy folytonos ütlegelésekkel a hóhér mesterségét gyakorolják s ezek a kegyetlen felügyelők nem is csináltak semmit a legrettenetesebb ütlegek alkalmazása nélkül, bárki hallotta, vagy látta légyen is!

16. S a folytonos evezés közben, nem véve ki még a világosabb téli napokat sem, valamint más munka közben, amikor például erősebb munkában le kellett vetni minden ruhánkat, csak egy rövid, combig érő lepel maradhatott rajtunk, hogy ilyenformán még nagyobb rettegéssel végezzük munkánkat,

61

mert hiszen a felügyelők kegyetlen kezeit így még erősebben és hathatósabban éreztük mezítelen testünkön.

17. Nem is említve azokat a gyalázatos ruhákat, amelyeket, míg azt nem parancsolták, hogy munka közben mezítelenül kell lennünk, éppen azért adtak, hogy a többi rabokhoz hasonlók legyünk, s amelyekbe erőszakkal bújtattak a felügyelők, nem említve azt sem, hogy hajunkat, bajuszunkat és szakállunkat sűrűn lenyírták, s így a legrútabb látványosságai voltunk a világnak, mondom mindezeket nem is említve, az volt reánk nézve a legnagyobb csapás és keserűség, hogy napról-napra látni és hallani kellett Lóth példájára utálatosságaikat, látnunk és hallanunk kellett annak a baromi tömegnek rettenetes káromkodásait, személyekre vonatkozó istentelen szitkozódásait és ocsmány beszédeit, s ezt nemcsak a felügyelők, hanem még a legalábbvaló rabok részéről is el kellett tűrnünk, akik kegyességet vagy imádkozást sem ismerve, Istenhez bocsátott buzgó fohászkodásainkat is kikacagták.

Ilyen körülmények között fájdalom, még magunkban sem tudtuk elvégezni istenitiszteletünket, mert sem idő, sem alkalom nem volt reá, legfeljebb munka közben, gondolatban, mert hiszen nappal a kora reggeltől, késő estig reánk nehezedő folytonos munka gátolt, éjjel pedig a sok kíntól és izzadásban kimerült test nyugalom után sóvárogva, még a szellemet is elvonta a gondolkodástól, jóllehet a hely szűk és rettenetes volta miatt különben sem volt kellő nyugalma az aludni akaróknak.

Azt még igen jól megvetett ágynak tartottuk, ha valamely padlón vagy a kötelek között valamely sima helyen, vagy az evezők között s a gálya kiálló részei között tölthettük az éjszakát.

18. De hosszas volna egyenként elősorolni mindama nyomorúságokat, amelyek alatt napról-napra nyögtünk és sóhajtoztunk, melyekről különben a keresztyén fejedelmekhez, országokhoz és államokhoz intézett könyörgő leveleink tanúskodnak.

Ámde e nyomorúságok között Isten, a Szentlélek Atyja, belső lelki erőnket a hívő lelkek külső vigasztalásával is táplálta. Hallottuk jó embercink értesítéséből, különösen pedig Weltz Györgynek, ennek a rólunk gondoskodó, örök dicséretre méltó kegyes férfiúnak tudósításaiból, valamint szeret-

62

teinknek szeptembertől, főképpen pedig októbertől kezdve hozzánk érkezett leveleiből, hogy Zaffi Miklós orvos, egy igen kiváló férfiú, továbbá Burmann Ferenc s vele együtt a leghíresebb zürichi lelkészek és tanárok és híveik mélyen szívükön és lelkükön viselték a mi szabadításunkat.

19. Ilyen formán az előbb jelzett időtől fogva nem hiányzottak a kegyes lelkek, akik vigasztaló szavaikkal és leveleikkel emeltek és támogattak bennünket a nagy küzdelemben, jóllehet ellenségeink részéről a legmélyebb hallgatás uralkodott a szabadulás reménysége felől, sőt a munkákkal, ütlegekkel, gyalázással és más kegyetlenkedésekkel úgy igyekeztek feltüntetni a dolgot, mintha nekünk örökké, legvégső leheletünkig azokhoz a gályákhoz kellene ragadva lennünk.

20. Végre aztán november havában, mikor a hollandiai hajóhad megérkezését napról-napra vártuk, úgy tapasztaltuk, hogy felügyelőink egy kissé szelídebbek lettek irántunk, sőt hallottuk, hogy néha-néha a mi megszabadulásunkról beszélgettek maguk között. Mindamellett nem vetkőzték le minden kegyetlenségüket, s egyáltalán nem mutatták magukat olyanoknak, mint akik alkalomadtán készek ne lennének minden vadságukat teljes mértékben megmutatni.

21. Míg így félelem és remény között hányódtunk, két testvérünket, Harsányi Istvánt és Czeglédi Pétert sok-sok fenyegetés után, 1675 dec. 18-án Nápolyba hozták, a theatini börtönből, ahol a legrettenetesebb éhséggel sanyargatták őket egész novemberig, míg a kegyes Weltz György gondoskodása hozzájuk is el nem jutott.

Hozták pedig őket azzal a céllal, hogy őket is eladják gályaraboknak. Az isteni kegyelem azonban Weltz György kegyes szorgoskodása révén, sűrű kérvényezésekkel addig késleltette ellenségeink szándékát, hogy lábaik sohasem szenvedték a gályák bilincseit.

63

V. FEJEZET.

A nápolyi gályarab lelkészek szabadulása.

1. Végre a mi és mások hosszas sóhajtozásai, nyögései és könnyhullatási és a keresztyén lelkeknek e szent ügyben kifejtett buzgó fáradozásai után Isten, aki a leghűségesebb a maga ígéreteiben, abban az időben, amikor szerencsétlenségeinknek még további folytatásától féltünk, megfordította és meglágyította ellenségeink szívét, hogy elibük táratván megszabadulásunk legfőbb szükségessége, a Mózes és Áron lelkével felruházott férfiakkal szemben teljesítsék kötelességüket, szolgáik elbocsátását illetőleg. És így az annyira óhajtott szabadulásban és a szellemi Egyiptomból való dicsőséges kivezetésben 1676 február 11-én tapasztaltuk meg az Istennek hatalmas karját.

Hogy pedig a mi nyomorult, hosszú fogságunk szerencsés kimenetelének napja miképpen virradott fel, a következőkben adom elő röviden.

2. Miután Bruijninx Hamel kegyelmes urunk a császári udvarban nyilvánvalóan kinyilatkoztatta, hogy mi teljesen ártatlanok vagyunk, a nyilatkozat a hatalmas szövetséges belga rendek kezdeményezésére ügyünk szerencsésebb előmozdítása végett átküldetett Itáliába, Ruyter tengernagyhoz, e kiváló férfiúhoz, s ennek hűséges gondoskodásából és megbízásából Haen János altengernagy, egy rendkívül nemes gondolkozású férfiú, aki a hajóhad egy részével ekkor a nápolyi kikötőben tartózkodott, továbbá a Nápolyban tartózkodó holland nagykövet az emlékiratot 1675 dec. 18-án bemutatta a nápolyi al-

64

királynak. Az eredmény az lett, hogy azonnal szelídebb hangon kezdtek hozzánk beszélni és célozgatni bilincseinkből való megszabadulásunkra és büntetésünk elengedéséről. Midőn azonban Haen János úr visszatért a fővezérhez, kilátásba helyezett elbocsáttatásunk reményei is kezdtek megsemmisülni.

3. Ez idő alatt ama kiváló és ritka szerencséjű férfiú, aki egész életében mind külső, mind belső erényeire nézve a legelső volt az emberek között, t. i. Ruyter, akinek a hatalmas szövetséges belga rendek megbízásából folyólag ezt az egész dolgot tulajdonítani lehet, a kétes halogatástól és a belső szánakozástól indíttatva, de egyszersmind megindulva azon, hogy minket ártatlan létünkre oly sokáig és oly kegyetlenül zaklatnak, egy kegyes és hathatós levelet írt ügyünkben a nápolyi alkirályhoz, Stromboli és Kalábria között 1676 jan. 4-én, melynek olasz nyelvű másolatát mi magunk is láttuk.

4. Midőn ezt a levelet a nápolyi alkirály megkapta s tartalmát megértette, alig egy kevés idő múlva, január 22-én már kinyilvánította, hogy teljes kegyelemmel kész a mi szabadon bocsátásunkra, amit azonnal nagy örvendezve hozott hírül nekünk a hollandi követ, e nemes férfiú, mint a gályarabságból már-már megszabadulóknak. Követte őt csakhamar az itáliai helytartó, akit a kegyes férfiak vettek rá ennek az ügynek az alkirály előtt való tárgyalására, majd őt a kegyes és nemes Weltz György, ez az egyház javát legjobban szerető és a mi megszabadításunkon kezdettől fogva legbuzgóbban fáradozó férfiú, akik mindannyian egy szívvel, lélekkel vidámítottak bennünket a kedvezőbb áramlattal, sőt még ellenségeink is, akik előbbi szerencsétlenségeinknek részben kaján szemlélői, részint legfőbb szerzőokai voltak, úgy látszott, hogy örvendezve adták tudtunkra ezt a kegyelmet, mintegy szerencsét kívánva hozzá.

5. De jaj! A rólunk elterjedt hírnek csodálatos és szomorú megváltozása és a mi további fogságunk következett. Mert midőn ellenségeink megtudták, hogy a hollandiai hajóhad rövidesen eltávozik és kifeszített vitorláik úgy január vége felé már-már hazafelé irányultak, bár óvatosan, hogy semmiféle említés ne legyen az ígéretét mintegy megmásító alkirályról, az előbbi örvendetes üzenettel ellenkező hírt kezdtek terjeszteni, s azt mondották, hogy addig nem bocsátanak ben-

65

nünket szabadon, míg Ruyter tengernagy megváltoztatván útját, egész hajóhadával még egyszer vissza nem tér Nápolyba.

6. Mindezen halogatások onnan magyarázhatók, hogy szabadulásunk a jezsuitáknak és a római kath. klérusból sok más bennünket halálosan gyűlölőknek éppenséggel nem tetszett és őket szerfelett aggasztotta, mert hiszen ők, amennyire csak hatalmukban állott, abban találták volna legfőbb gyönyörűségüket, ha mi egytől-egyig, valakik az ő kívánságuknak nem engedelmeskedtünk, a gályák súlya alatt végképp elcsigázva, ott leheljük ki lelkünket, s hogy senki se térhessen vissza közülünk a maga egyházába, hogy ott élőszóval, vagy írásban Istennek nagyságát hirdesse, s másokat az idvesség útjára vezéreljen!

7. De bármennyire csikorogtak is a pokol kapui és bármennyire szőtték alattomos terveiket, semmiképpen sem sikerült nekik megváltoztatni Istennek a mi megszabadulásunkra kiszabott idejét. Mihelyst ugyanis Ruyter Mihály úr, e mi Mózesünk, az isteni gondviselés folytán a hatalmas szövetséges belga rendek rendelkezésére megváltoztatván útitervét, egész hajóhadának vitorláit és hajóinak orrát Nápoly felé irányította, szabadonbocsáttatásunk jótékony szellője ismét feltámadt.

8. Kevéssel ezután, t. i. február 11-én, délelőtt, kb. 10 órakor, a hollandi hajóhad már-már Nápoly kikötőjébe érkezett, midőn egyszerre csak ágyúkkal és katonasággal felszerelt hét gálya állott egymással szemben, tisztelgés és üdvözlés okáért, miközben rólunk délután két óra körül leszedték a bilincseket és az nap estig egy másik, velünk szemben lévő gályát rendeltek számunkra tartózkodási helyül.

9. Míg az említett gályák s az előkelő emberek számtalan csónakjai, köztük magának az alkirálynak a csónakja is, melyek Nápoly mellett majdnem az egész tengert elfoglalták, elébe mentek a hollandi hajóhadnak, azalatt minket a gályák vezetőségének hivatalos szobájába hívtak, s ott neveinket a gályarabok ama névjegyzékéből, amely könyvet méltán a halál könyvének nevezhetünk, s amelybe előbb nagy rettegések közepette és minden reményünk elvesztésével beírták neveinkét, azokat most onnan kitörölték.

10. Innen ismét visszavittek az említett gályára, mely

66

már csak néhány órára szolgált lakásunkul, hogy azután Ruyter hajóhadának megjelenésekor a hollandi hajókra menjünk, mert a jezsuiták azt megakadályozták hogy mi szabadulásunk után a szárazra léphessünk.

11. Tehát még aznap estefelé, mikor a hollandi hajóhad Nápoly előtt megjelent, nagy sebtében, mint egykor a zsidókat Egyiptomból, kiküldtek bennünket ellenségeink a gályák közepéről, ahol lelkünk nagy örömére, mintha sírból támadtunk volna fel, a gályák előtt a hollandi hajóhad lelkipásztorai, Westhovius Tódor és Viret Egyed vártak bennünket az admirális által elibünk küldött hajósokkal együtt, akik aztán könnyebb csónakjaikon a hajóhadhoz és barátaink társaságába vittek bennünket nagy örvendezéssel.

12. Beszállva a csónakokba, hálaadó öröménekekkel ajkunkon, úgy mentünk, mintegy álomban a már említett admirális, a boldog emlékezetű Haen János hajójára, aki övéivel együtt kimondhatatlan örömmel és szeretettel fogadott bennünket.

13. A következő napon, február 12-én Ruyter Mihályhoz, a főadmirálishoz vittek bennünket, s e nagyméltóságú férfiú is a szeretetnek a legnagyobb kifejezésével fogadott s azután a többi vezérek és kapitányok, akikhez szállásra szétosztattunk, az admirális urakkal együtt, az egész hat hét alatt, amíg velük társalkodtunk, a legnagyobb kedvességgel és előzékenységgel fogadtak; kegyesen védő szárnyaik alá vettek; s bennünket, a hosszas nyomorgatásban legyengülteket a legnagyobb bőkezűséggel tápláltak asztalaik mellett.

14. És mivel a gályákról részben ronda ruhákban, részben mezítelenül jöttünk ki, Ruyter admirális úr, a Nápolyban tartózkodó holland konzul, Weltz György tevékenykedése útján szabadulásunknak már a harmadik vagy negyedik napján tisztességes ruháról gondoskodott számunkra.

15. A mi rettentő megpróbáltatásunk mint írtam, Istentől volt, de a Krisztusért magunkra vállalt igen sanyarú fogságnak eme legboldogabb kimenetele is az Ő akarata volt! És Isten, a mi legkegyelmesebb Atyánk, az Ő szolgáit, akiket megsebesített, meg is gyógyította; akiket minden nyomorúságoknak sírjába zárt, fel is támasztotta; akiket ama Fenevaddal kegyetlen és végzetes küzdelemre dobott, azoknak megmutatta lelkiismeretük örvendezésével a dicsőséges és győ-

67

zedelmes menekülés napját; akiket legalacsonyabbá és egy időre mindenek között legmegvetettebbekké tett, azokat fejedelmek közé helyezve a legnagyobb tisztességgel ismét megkoronázta.

16. Istenünknek ily nagy jótéteményein, rajtunk való könyörülésén és hatalmán hálatelt szívvel örvendeztünk, s mint az Ő kegyelméből a Fenevadon és annak képén győztesek, Mózesnek és a Báránynak énekét nagy buzgósággal énekeltük, mert nagyok és csodálatosok a mindenható Istennek dolgai, igazságosak és igazak az Ő utai, aki az Ő ártatlan szolgáit a Fenevad dühétől és zsarnokságától megvédelmezte és az egyház kérésére rövidesen meg lesz, hogy megemlékezvén a nagy Babylonról, haragjának és felgerjedésének borával telt poharat nekik fogja adni. Ki ne félné Őt? Ki ne dicsőítené az Ő nevét? Aki egyedül tökéletes szent. A népek is, akiknek sokasága be kell, hogy menjen az Ő egyházába, el fognak jönni és imádni fogják Őt az Ő tekintete előtt, mert az Ő ügyének, vagyis az evangéliumi igazságnak megigazulásra vezérlő tényei szerte az országokban megszámlálhatatlan hívek szenvedései által, ezekben az időkben pedig az Ő szolgáinak égből erősített hosszútűrése és Övéinek az Antikrisztus kezeiből történt dicsőséges megszabadítása által nyilvánvalók.

68

VI. FEJEZET.

A Nápolyban megszabadultak vándorlása; a Bukkariban levők kiszabadulása és útja.

1. Miután Ruyter Mihály, Isten segítségével szabadságunkat visszaadta, elhatározta, hogy ha közeli visszatérése megengedi, a Földközi tenger és az óceán egy részén magával visz bennünket, vagy pedig biztos hajón küld Belgiumba, ami megfontolván helyes indokait, nekünk is nagyon tetszett, mert hiszen nekünk Itálián keresztül a szárazföldi út, a jezsuitáknak ellenünk való gyűlölete miatt, különösen ha a nápolyi királyságon, vagy éppen Róma felé kellett volna mennünk, éppen nem volt biztos.

2. Mikor pedig ezt a tervet mindkét részről elfogadtuk, mi néhány héten keresztül aggódva csak a hajóhad visszatérésének idejét vártuk, bár a holland urak, úgy a méltóságban levők, mint a szolgálatot teljesítők a legnagyobb szeretettel és bőkezűséggel bántak velünk. De midőn végre abban a háborúban a további ott maradásról a szövetséges hatalmak újabb rendelkezése Ruyter úrhoz megérkezett, akkor nekünk, kik elbocsáttatásunk felől aggodalmaskodtunk, megengedte, hogy mivel éppen alkalom nyílott egy angol hajón, mely Melazzo kikötőjében Szicíliában, Messinához közel volt, elutazni, a tengerről a szárazföldre és végre református országokba mehessünk s ne kelljen nekünk oly hosszú ideig a tengeren barangolnunk egy hadban álló hajóhaddal, főleg, amikor a háború vége kétes volt.

3. Tehát március 25-én elegendő élelemmel és útravalóval

69

felszerelve az előbb említett kikötőben levő angol hajóra helyezett el bennünket Ruyter admirális úr. A kikötőből április 3-án indultunk el és a Földközi és Adriai tengeren sok vihartól hányatva, Isten segítségével és védelme alatt ugyanezen hónap 24-én Velence kikötőjébe érkeztünk és a város legelőkelőbb vezetői által 28-án a városba bevezettetve, Jézus Krisztusban testvéreink, Zaffi Miklós és mások szent csókolásokkal és kibeszélhetetlen örömmel fogadtak bennünket.

4. Innen május 8-án, 3 hajón elindulva, Sorer János adományából Pádua, Vincentium, Verona, Briscia és Bergamum velencei városokon át, a milánói hercegség egy részén keresztül megérkeztünk Ravennába és az egész Raetiában mindazok, akik Isten igéjét magokban hordozzák elibünk jöve, még a falusi kis leánykák is, csillagokig emelt pálmákkal dicséreteket zengedeztek Istennek, hogy már saját szemükkel láthatják a Jézus Krisztus szolgáit, s hogy akikért oly hosszú idő óta könyörögtek és imádkoztak, azok a Fenevad zsarnokságából végre megszabadultak.

5. Kuriát, Rhaetia fővárosát május 20-án értük el. A többiek, akik eddig még nem érkeztek meg, pár nap múlva követtek bennünket. Mind e városokban, úgy a hatóságok, mint tisztelendő testvéreink a legnagyobb örömmel és szeretettel fogadtak bennünket, sőt a kegyes matrónák sem hiányzottak, hogy Tábitha dicsőségére méltókká tegyék magukat.

6. Miután pedig itt lelkünknek hosszas áhítozása után a gyülekezettel együtt Úri szent vacsorát vettünk és egész pünkösd ünnepét itt töltöttük, végre május 27-én elindultunk Svájcba és május 29-én Zürichbe érkeztünk, a mi Krisztusban legkedvesebb atyánkfiaihoz, ahol a tiszteletes és tudós lelkipásztorok és tanárok, az evangélium szeretetével és a szent vendégbarátság minden jelével bíró városi hatóság kimondhatatlan örömmel és szeretettel fogadtak bennünket.

7. Amíg mi égből nyert szabadulásunk után e kegyes férfiak között vándoroltunk, megkönyörült végre Isten a mi igen hűséges többi fogolytársainkon is, akik hosszú idő óta kegyetlen csapások közepette sűrű sóhajtozásokkal és könnyhullatásokkal, imádságokkal és halálfélelmek között reménykedtek az óhajtott szabadulásért s akiket, és pedig egész a legvégsőkig állhatatos öt református testvérünket a minden szorongattatásokkal teljes bukkari-i börtönből Szalontay István és

70

társa Cotornides Sámuel szorgoskodása császári rendelet alapján szabadított meg.

Íme, mily jó a Jehova az őt félők iránt! Ímé, sohasem tévelyednek el, akik állhatatosan benne vetik bizodalmukat! A mi legkegyelmesebb Atyánk ismét újabb okokat adott nekünk a hálaadásra, a kívánt órában kiszabadítván az Ő többi szolgáit is, mint a Fenevadon és annak képén győzedelmeskedőket az Antikrisztus követőinek kegyetlen és szoros karmaiból. Légyen áldott felséges neve örökké!

8. E szabadulásról való emlékezés alkalmával szólanom kell valamit ezeknek legvégső nyomorúságáról is. Olyan nagy és rettenetes gyötrelmek között forogtak ugyanis és annyira kifogytak erejükből, különösen pedig az éhség és szájuk kisebesedése miatt, hogy a maguk erejéből semmiképpen nem tudtak a tömlöcből kijönni, hanem másoknak és pedig magoknak ellenségeinknek nagy lelkifurdalásaik miatt, a börtönnek egy másik, egészségesebb részébe úgy kellett őket elszállítaniok. Ezt pedig azért csinálták ellenségeink titokban, hogy ama testvéreinkről gondoskodó Szalontay István, miután a császári rendeletre elbocsátásukat hosszas sürgetésre a vár kapitánya megengedte, ne az előbbi szenny és undokságok közepette, hanem már tisztességesebb lakásban, tiszta ingekbe öltöztetve s vetett ágyakon fekve találja őket. Mert az előbbi börtönben majdnem derékig érő, véres és vizes szennyben és undokságokban fetrengtek és mivel a szűk, sötét és bűzös börtön szennyében, bizonyára nem ellenségeink akaratán kívül, mindannyiuknak a szája mindenütt kisebesedett és. megromlott, állandóan véres, habos tajtékot köpködtek, s mi magunk tudjuk bizonyítani, hogy több víz és más nedvesség jött ki a szájukból, mint amennyi bement a szájukba. Kétségkívül azok a természetes nedvek okozták e gyarapodást, amelyek ama tajtékok révén naponként kevesbedtek. És mivel e tisztátalanságok és patakként. folyó szenny özönében alig mozoghattak, s mivel február 13-tól, május 2-ig, tehát 80 napon keresztül a börtön sötétsége miatt sem ők a napfényt, sem a napfény őket sohasem látta, kivéve egyetlen egy napot, amikor azért kihozták őket, hogy a jezsuiták kísértésbe hozzák őket, amaz iszonyatos szenny és piszok között szigorúan megvasalva fetrengtek állandóan, azt gondolták ellenségeink,

71

hogy mindezeket elpalástolhatják, ha e fogoly testvéreinket titokban ők maguk kiveszik az előbbi iszonyatosságokból.

9. De bizony ezzel semmit sem értek, mert bizony a börtönnek e más, tisztább helyiségéből is csak hordszékeken és lepedőkben lehetett őket kihozni és arra a hajóra szállítani, amelyen a szomszéd Flumen helységbe jöttek. Maga Szalontay írta nekünk, hogy nem félholtakat, hanem valóságos hullákat hozott ki a tömlöcből, akik nemcsak a fájdalmaktól, hanem oly hosszú időn át tartó éheztetés miatt teljesen le voltak erőtlenedve, mert végre már ellenségeink is azt akarták, hogy a fentebb említett betegségek miatt éhhalállal pusztuljanak el, s a megszabadulásukra adott, s már-már hozzájuk érkező kegyelmet azok halálával megelőzhessék. Különösen pedig midőn látták, hogy azok az irtózatos fájdalmak miatt teljesen oda vannak, semmi olyan táplálékot nem adtak nekik, amit erejükhöz képest megehettek és megemészthettek volna.

------ [Itt a latin szöveg néhány szó erejéig hiányos] és más a test fenntartására alkalmatlan keverékekből készített száraz kenyeret ugyan adtak nekik bizonyos időközökben, de azok elfogyasztására elégtelen volt az ő erejük. Azért ezeket vagy hiába halomra rakták, vagy pedig sáfárjukhoz egyenesen visszavitték. A megfelelő kenyeret azonban, amilyent azelőtt valamikor a levessel együtt szoktak nekik adni, emez utolsó kínoztatásuk ideje alatt teljesen megvonták tőlük, úgy annyira, hogy amint ezt mindannyian egyformán tapasztalták, április 17-től, május 2-ig, tehát 15 napon át sem egy falat kenyér, sem más eledel, a ritka ivóvízen kívül, szájukba vagy torkukon le nem ment, ágy hogy ha Isten, aki őket megszabadította, azalatt az idő alatt nem könyörül rajtok, teljesen tönkrement szervezetükkel a természet rendje szerint csak a halál végső tusájának kellett már megérkeznie hozzájuk! S ők maguk sem vártak már semmit, csak Istennek ajánlván lelküket, a megváltó halált. Még ellenséges valláson lévő orvosuk is, az ankónai Nonni János is bizonyítja eléggé Flumen városában kelt levelében, hogy e foglyok a legvégső nyomorúságban voltak.

10. Miután pedig Flumen városában valamennyi ideig gyógykezelték őket, innen, bár még gyengék és erőtelenek voltak, útnak indultak és május 23-án Velencébe érkeztek, ahol őket is, mint az előbbieket krisztusi szeretettel fogadták a szent és kegyes lelkek. De íme, itt van az előbbi gyötretteté-

72

sek mérge! Közülük ugyanis egy, mindjárt másnap, május 24-én, deszkavékonyságra lecsigáztatva és kínoztatva, kilehelte lelkét s aki végre is elnyerte amaz örök és hervadhatatlan koronát.

A többiek pedig, különösen kettő, még akkor halálos betegen ott maradtak.

11. Lassanként mégis visszanyerve erejüket Velencében, június 25-én útnak indultak és Isten vezérletével és segedelmével július 17-én Zürichbe érkeztek. Ezeket is, úgy útközben, mint Zürichben az Isten és felebarátaik iránt buzgó szeretettel bíró kegyes lelkek a szent könyörületességnek és örömnek minden jelével fogadták, éppen úgy, mint az előbbieket.

12. Így aztán Svájcban, Zürich lett a számkivetett testvérek közös hazája és központja, ahonnan részint a bukkari-i testvérek megérkezése előtt, részint azután, Bázelbe, Bernbe, Genfbe, Scofusiba, Szent Gallenbe és a kezdettől fogva óhajtott célunk felé, Hollandiába, ahonnan azután Angliára is hatással lehettünk, továbbá. Németország egyes államaiba küldék ki megbízottaikat az evangélium ügyének Magyarországon leendő sikeresebb előmozdítása végett.

13. Mit mondjak még rólatok, ti kegyes lelkek!? Akik oly nagy buzgósággal és szeretettel fogadtatok Krisztus szolgáit, s ügyüket oly nagy buzgalommal igyekeztetek jobbra fordítani!

Meg fog emlékezni a ti buzgóságtokról és szeretetetekről a mindenség legnagyobb Ura és Bírája, mikor ülni fog felséges voltának az angyalok és minden szentek koszorújával övezett trónusán! Meg fog emlékezni rólatok, óh, szeretettől izzó lelkek, akik az Övéiben fogoly Krisztust személyesen, leveleitekkel és jótéteményeitekkel meglátogattátok; a maga szolgáiban éhező Krisztust annyiszor megelégítettétek s a szomjúhozót megitattátok; a mezítelent felruháztátok; a számkivetettet meglátogattátok és házaitokba fogadtátok és vendégszeretetetek minden jelével őket felüdíteni. legnagyobb gyönyörűségteknek tartottátok!

És közülük el nem hagytatok egyet sem, hanem irántuk a szentek egyességének jeleit és a József gyötrettetése fölött érzett fájdalom nyilvánvaló bizonyságait mutattátok, reátok az égben fényes jutalom vár az Istentől: a minden Őt igazán szeretők számára készített hervadhatatlan korona.

73

UTOLSÓ FEJEZET.

A vértanúk és hitvallók nevei; a megjelent többi atyafiak sorsának rövid áttekintése s végül e kis történetnek, Istennek való hálaadással és könyörgéssel való berekesztése.

1. A rettenetes szorongattatások terhe alatt a fogság idejében elhalt magyar vértanúk nevei:

• Miskolczi Mihály, füleki ref. lelkész, hírneves férfiú, életében a többiek szónoka, összetört lábainak fájdalmai között hunyt el Theatéban.
• Gócs Mihály, kálnói ág. ev. lelkész és
• Illyés György, malomsoki ág. ev. lelkész meghaltak útközben.
• Füleki István, náprágyi ref. lelkész és
• Szilvási István, császári-i ref. lelkész meghaltak a gályák járma alatt, mindketten Nápolyban.
• Szendrei Márton, harmaci ref. lelkész elhunyt Kapuváron.
• Borhidai Miklós, szentandrási ág. ev. lelkész és
• Paulovics Mihály, túrócszentmártoni ág. ev. iskolaigazgató, meghaltak a nápolyi gályák járma alatt.
• Kórodi János, csöglei ref. lelkész,
• Szecsei János, sági ref. lelkész és
• Huszti Mihály, sajókeszi-i ref. lelkész elhúnytak a theatei börtönben.
• Mazari Dániel, tamási-i ág. ev. lelkész és
• Tinkovich János, lesteí ág. ev. lelkész elhúnytak a gályák járma alatt.
• Tököli István, dobóci ref. lelkész,

74

• Szentkirályi András, zsipi ref. lelkész és
• Szendrei György, baloghi ref. lelkész elhúnytak a bukkari-i börtönben.
• Egy Sárváron elhunyt ág. ev. vallású testvér nevét nem tudjuk.

Ezek mindannyian, dicsősegesen megharcolva ama nemes harcot, boldogan alusznak az Úrban az Úrért, kettő Magyarországon, a többiek pedig idegen földben.

2. Krisztus 19 református és 7 ág. ev. vallású szolgájának a neve, akik a nápolyi gályákról megszabadultak:

• Séllyei István, pápai ref. lelkész és dunántúli superintendens;
• Harsányi István, rimaszombati ref. lelkész;
• Nikléczi Sámuel, újbányai ág. ev. lelkész;
• Komáromi István, győri ref. lelkész, majd Győrből elűzetvén, Ácsra hívták meg lelkésznek;
• Kálnai Péter, putnoki ref. lelkész;
• Alistáli György, szőnyi ref. lelkész;
• Körmendi György, barcsi ref. lelkész; [kézírással javítva: barsi]
• Szomodi János, szendi ref. lelkész;
• Turóczi Végh András, füleki ág. ev. lelkész, Krisztus e hű vértanúja meghalt a saját kúriáján. [A párhuzamos latin szöveg szerint obiit Curiae, azaz meghalt Kúria várában. Ez tehát bizonyára fordítási hiba – NF]
• Újvári János, mezőőrsi ref. lelkész;
• Bátorkeszi István, veszprémi ref. lelkész;
• Köpeczi Balázs, szkárosi ref. lelkész;
• Otrokocsi Forizs [sic!] Ferenc, rimaszécsi ref. lelkész;
• Czeglédi Pét~, lévai ref. lelkész;
• Leporini Miklós, poltári ág. ev. lelkész;
• Nikléczi Boldizsár, alsó sztregovai ág. ev. lelkész;
• Jablonczai János, bejei ref. lelkész;
• Krasznai Mihály, keleméri ref. lelkész;
• Bugány Miklós, sajógömöri ág. ev. lelkész;
• Steller Tamás, bcsztercebányai ág. ev. iskolarektor;
• Szalóczi Mihály, zubogyi ref. lelkész;
• Zsedényi István, dörgicsei ág. ev. lelkész;
• Szentpéteri Márton, hetényi ref. lelkész;
• Szodói András, sárói ref. lelkész;
• Kocsi Csergő Bálint, pápai ref . iskolaigazgató;
• Simoni Péter, simoni ref. iskolarektor.

Közöttük kettő, Harsányi István és Czeglédi Péter a

75

gályákról szabadultak közé számítandó, mert őket még a többiekkel együtt arra ítélték és kevéssel a szabadulás előtt hozták oda őket a theatini börtönből, hogy Nápolyban a gályákra hurcolják őket. Isten azonban ellcnségeink eme szándékát meghiúsította.

3. Az Adriai tenger mellett fekvő bukkari-i börtönből kiszabadult Krisztus-szolgák nevei:

• Tatai Sámuel, tornallyai ref. lelkész;
• Szerdpéteri Mangó István, simoni-i ref. lelkész;
• Kállai István, vályi ref. lelkész, Krisztus legállhatatosabb vértanúja, meghalt csakhamar a szabadulás után számkivetésben, Velencében;
• Ladmóczi István, serkei ref. lelkész;
• Rimaszombati János, csoltói ref. lelkész. [Kézírással javítva: csót-i]

Ezek mindnyájan, már szinte az utolsó lélegzetüket szedték, midőn lepedőkben kihozták őket a börtönből. Két társuk, Isten csodálatos gondviselése folytán a váltságdíj lefizetése után még az elmúlt 1675-ik évben megszabadult. Ezek voltak:

• Csúzi Cseh Jakab, losonci ref. lelkész és
• Beregszászi István, hanvai ref. lelkész.

Hogy pedig ezek mit szenvedtek, míg a börtönből megszabadultak, arról az előző fejezetben szólottunk.

4. Magyarországon a leopoldvári börtönből, amint hallottuk, császári rendeletre kiszabadultak:

• Kaposi István, rimaszombati ref. lelkész;
• Szentmiklósi János, kajári ref. lelkész. [Kézírással: A két ott hagyott öreg és beteg]

5. Az olaszországi út idején elmenekültek:

• Láni György, korponai ág. ev. iskolaigazgató;
• Masznyik Tóbiás, illavai ág. ev. lelkész és
• Simonidesz János, breznóbányai ág. ev. iskolaigazgató.

6. Megszabadultak Magyarországon az eberhardi börtönből:

• Farkasdi Dániel, szemerei ref. lelkész;
• Némethi István, nyárádi ref. lelkész
• Némethi István [Kézírással javítva: János] szerencsi ref. lelkész és
• Veresmarti Tamás, serkei ref. iskolaigazgató.

A három első, midőn az őrök aludtak, kitört a börtönből és bár őket, mint ellenséget, mindenütt keresték, mégis veszedelem nélkül biztosabb helyekre tudtak menekülni 1675 nyarán.

76

A negyedik pedig, miután nemcsak Eberhardon, hanem a bozoki várban is sokáig egymagában gyötrődött, végre is lemondott hivataláról és megígérte, hogy paraszt lesz, s ily feltétel alatt elengedték.

• Gömöri Kanta Pál, abafalvi ref. lelkész az ötödik, aki megmenekült, de hogy ez miképpen sikerült neki, míg a külföldön voltunk, nem tudhattuk meg. Csak annyit tudunk, azt is úgy írták hazulról, hogy megszabadult s visszatért egyházába.

7. Ha pedig valaki tudni akarja, hogy hányan estek el a harcban, vagy más módon hányan kerültek ki épen a harcból, könnyen rnegtudhatja, ha visszaidézi emlékezetébe a Pozsonyban megjelentek számát. Az általános idézésre református megjelent 57: közülük azonban 4 úgymint:

• Körmendi György, banai;
• Sallai János, igmándi;
• Szőnyi Virág János, aszári és
• Marosi István, kisbéri ref. lelkészek

csodálatosképpen minden aláírás nélkül elkerülték ellenségeik kísérleteit és az elkövetkezett közös megpróbáltatásokat. Ők ugyanis az ítélet kihirdetése előtt, pünkösd alkalmából, amíg a bíráskodás szünetelt, hazamentek, amennyiben ők közelebb laktak a többieknél, azzal a szándékkal, hogy ünnepek után majd visszajönnek az ítélet kihirdetésére, de az ellenük és mások ellen is dühöngő budai basa tilalma miatt nem merészkedtek visszajönni, hanem odahaza maradtak s tovább tanítottak egyházaikban.

8. Ezeken kívül volt még egy, név szerint Báthori Jerémiás, aki az ítélet kihirdetése után a Pozsonyi enyhébb fogsagban megunva a sok huzavonát, titokban hazament felső Magyarországba.

Volt ott egy Őri Mátyás nevű is, akit kevéssel azelőtt űztek ki házából ellenségeink, s aki a pozsonyi kísérletezések idején állandóan ott tartózkodott világias fehér ruhában, érdeklődvén a dolgok kimenetele iránt. Ez is minden aláírás nélkül megszabadult, s mint hallottuk, még e zivataros idők folyamán meghívták valahová lelkésznek. Hasonlóképpen, minden aláírás nélkül szabadult meg Lisznyai Sámuel, feledi (Felső Magyarország) iskolatanító, aki csak a legutolsó próbára jelentkezett és ruháját megváltoztatva, csak úgy messziről kísérte a többieket, mintha ő azoknak a jövendő sorsára

77

volna csak kíváncsi, s mikor a próba elvégződött, hazament.

Így tetszett Istennek, a minden dolgok legbölcsebb intézöjének és a saját ügye legéberebb gondviselőjének, némelyeket, akiket kegyelmének kisebb mértékével volt megajándékozni tetszése, a szabadítás ilyen módjával különíteni el eleve a többiektől, hogy elernyedve a rettenetes megpróbáltatások miatt, velük se szaporodjék a térítvényesek, vagy még súlyosabban elesettek száma, ellenségeink örömére és gúnyolódására.

Ezeken kívül Beregszászi János, szalóci lelkész, testvére a mi gályarab társunknak, súlyos betegsége miatt, – aminek mi is tanúi vagyunk, – rejtőzködött el valami vendégfogadóban a pozsonyi utolsó próba idején, ellenségeink tudtán kívül, s a kegyes lelkek továbbra is gondoskodtak róla, hogy az ellenség kezét elkerülje.

9. Az eddig felsoroltak között csak kettő találkozott olyan, akik valamelyik térítvényt aláírták, egy lelkész és egy tanító; öt pedig olyan, akikről biztosak vagyunk, hogy magában a fogságban, s közöttük főleg három a hosszas gyötrelmek és kínoztatásokba belefásulva, kevéssel a többiek szabadulása előtt engedtek ellenségeink legutolsó követelésének, ami legjobban sajnálandó, t. i. külső vallástétellel tagadták meg vallásukat. Az Úr Isten könyörüljön rajtuk!

Akik pedig Krisztus ama nagy harcában mindvégig állhatatosak maradtak, azoknak neveit az előbbiekben adtuk elő. És ilyenformán az összes, Pozsonyban megjelent református testvérekről számot adtam, mert ha valaki ez utóbbi előszámláltakat a többi előbb említettekkel összeveti, az előbb jelzett számhoz, t. i. 57-hez fog jutni.

10. Ami pedig az utolsó idézésen megjelent lutheránus testvéreket illeti, számukat némelyek 200-on felül teszik, amint közülünk Masznyik Tamás és Simonidesz János bizonyítgatják. Nem kételkedem abban, hogy közülük Pozsonyhól többen elszöktek, de ami még jobban fájlalandó, mint ismeretes, legnagyobb részük aláírta a térítvényeket és sokan még vallásukat is megváltoztatták, akik közül egy Pozsonyban, még az ítélet kihirdetése előtt 25 forintot kapott. A többiek pedig, némelyek korábban, némelyek későbben, vagy éppen a fogságban tértek át, szám szerint 28-an, mert összesen 46-an voltak, s csak 18 maradt meg állhatatosan vallása mellett.

78

Nem szólok ezúttal azokról, akik meg sem jelentek, sem azoknak a szomorú sorsáról, akiket Pozsonyban – miután térítvényt adtak, – elbocsátottak, s akik végre is megtagadták vallásukat, amint ezt megláthatod a "Dávid Parittyá"-jában.

Tehát ezeknél, a lutheránus testvéreknél sem érte el a Fenevad a maga célját, mert jóllehet kevesen, de mégis akadtak olyanok, akik ellenségeink nagy bosszúságára, református testvéreikkel együtt mindvégig állhatatosan bizonyságot tettek Krisztusról, akiknek nevei fentebb a vértarnik és hitvallók névsorában olvashatók.

* * *

Mindenható Isten! Örökkévaló Bíró és könyörülö Atyánk, aki erődet az erőtlenek erőtelenségében istenileg megbizonyítva elvégezted mindezeket és kevés szolgáid által a Fenevadnak minden gonoszságát és ravaszságát megrontottad, Néked, óh Örökkévaló! Fiaddal és Szentlelkeddel együtt legyen örök dicséret, dicsőség és hálaadás!

Téged áldanak és magasztalnak Uram a könyörgők, hogy utoljára is megemlékeztél a Te fiaid iránt gyakorolt nagy könyörületcsségedről az Úr Jézus Krisztus által!

Te, aki eddig is erősítettél minket, erősíts minket ezután is minden dolgainkban és súlyos megpróháltatásaink idején, ha azokat reánk bocsátani jónak látja Szent Felséged és tégy minket életünk legvégső leheletéig hívekké és állhatatosakká a Te mennyei igazságodhoz!

Közöld, óh Uram, bő mértékben e kegyelmedet másokkal is, valakik az evangéliumot szeretik s azért őket hasonló tusakodásra hívni jónak látja Te Felséged, hogy a Te ügyed, a mennyei igazság mindig győzedelmeskedjcn dicsőségben s annak ellenségei végképpen semmisüljenek meg, hogy soha semmiféle ármánnyal, ravaszsággal vagy erőszakkal el ne sötétíthessék az evangéliumi világosságot!

Zabolázd meg Uram, ellenségeinknek szerte mindenütt, s most különösen Magyarországon hatalmaskodó, erőszakoskodó dühét, s ha vannak olyanok, akik még nincsenek elfásulva, s akik nem tudják, hogy mit cselekszenek, azoknak, óh Uram, bocsásd meg bűneiket és tctszésed szerint világosítsd meg elméjüket az evangélium világával!

79

Valakik pedig megátalkodottak és kérlelhetetlenek, azokra köszöntsd rá haragod és rettenetes gerjedelmed borának poharát és rémítsd meg őket igazságos ítéleteddel, hogy végre valahára csendben és békében dicsérhessen, ünnepeljen és magasztaljon téged, Istenét és Megváltóját az egész Anyaszentegyház!

Térítsd vissza, óh Uram kegyelmesen mindazokat, akik az Antikrisztus rettenetes dühöngése és üldözése következtében különféleképpen nyomorultan elestek, akik mindannyian a Tiéid, míg el nem fásultak s akikről Te tudod legjobban, hogy szánják-bánják bűneiket! Óh, ne halogasd sokáig, ha úgy tetszik kegyelmednek, megajándékozni őket őszinte és komoly magukba szállással, hogy sirassák meg nyilván és őszintén eltántorodásukat, hogy az evangélium gyűlölőit ezzel is megszégyenítsék!

Végezetre, lágyítsd meg, óh Uram, amaz evangélikus testvéreink zordonságát, akik tollal és szóval harcoltak eddig ellenünk! Rejtsék el immár, eddig ellenünk villogtatott fegyvereiket és ne harcoljanak többé a reformátusok ama világos tudománya ellen, amelynek igazságát, óh Uram, a megpróbáltatások súlyai között oly bőségesen megmutattad. Cselekedd, óh Uram, hogy ezután mindkét részről szorosabban egyesülve, mint ugyanannak a tudománynak és Megváltónak a szolgái és követei, az igének szóban és írásban való tiszta hirdetésével tegyék boldogabbá és valósítsák meg e földön a Te országodat és hogy ronthassuk el és dönthessük le a Sátánnak és ama pusztító Fenevadnak a trónját!

Hogy ily módon a romlásnak ama fia szád lehelletétől, vagyis az Ige hathatósságától napról-napra mind jobban megemésztessék és tehetetlenségre kárhoztassék, míg őt, uram, fényes és dicső eljöveteleddel végképp el nem rontod. Ámen.

Jövel Uram Jézus!

[Az általam nem közölt párhuzamos latin szöveg után a könyvben rövid összefoglaló található Csikesz Sándor debreceni ref. theol. prof. tollából. Ez Otrokócsi Fóris Ferenc életét foglalja össze, melynek második felében ő, magát a római egyházzal való kibékülés apostolának tartva, némely hitfelei türelmetlenségén kiábrándulva, illetve a közvetítés sikertelenségét érezve végül is átvándorolt a római akolba. Emlékét nagy figyelemmel őrizze meg Krisztus minden követője. – NF]

APPENDIX.
De vita FRANCISCI FORIS OTROKOCSIANI.

Contulit ALEXANDER CSIKESZ.

Lectoribus salutem!

Priusquam hoc martyrologium Hungaricum, quod legentium animos iure commoveat, in publicum prodire iubeam, aetatem illam vere lugubrem historiae Ecclesiasticae Confessionis Helveticae in Hungaria, tum vitam Francisci Foris Otrococsiani iis, qui ea adhuc ignorant, illustrandam esse censeo.

Saeculo XVII. tota quasi Hungaria, id est omnes fere incolae eiusdem, Confessionem Augustanam aut Helveticam confitebantur. Quae unanimitas laude digna a reformatione Habsburgorum, quae "contraria" dicitur, Ferdinando II. et Leopoldo I. regnantibus, horribili modo perturbata est.

Illo tempore, anno 1648., Franciscus Foris Otrococsianus in pago Otrokocs aut Rimaszécs comitatus Gömör ex parentibus confessionis Helveticae natus est. Studiis persolutis iuvenis a magistratu urbis Szatmár praeceptor collegii electus est. Max auxilio comitatus Gömör et aliorum patronorum se in externarum gentium Academias contulit; primum Traiectum ad Rhenum, ubi professores praeclarissimos (Burmannum, Voetium, Johannem Leusden) magistros habuit et ubi studia theologica egregie absolvit; anno autem 1673. in Hungariam reversus ab ecclesia in Rimaszécs pastor electus est.

Anno 1674. martyrium protestantum utriusque confessionis Hungarorum initium capit, de qua re hoc opusculum copiose et abunde enarrat. Anno 1676. die 11. Februarii a duce navium Hollandarum De Ruyter, cuius nomen inde ab iis temporibus usque ad diem

76

hodiernurn omnibus Hungariae ecclesiis protestantibus pernotum et gratissimis laudibus ornatum est, ex remigiis Neapolitanis liberatus Turicum Helvetorum migravit, ubi auctor noster ab ecclesia illustrissima Turicinorum hospitio exceptus opusculum, quod "Furor Bestiae" inscribitur, et cuius opusculi manuscriptum in Archívo Cantonali Turicino usque ad hodiernum diem ineditum conservabatur, conscripsit.

Hinc Franciscus Foris Otrococsianus a. 1676. Oxoniam, tum a. 1678. in regnum Hollandiae profectus est, annis autem 1679-80. amore patriae actus, privati hominis vice, officio suo occulto, clam bis parochiam suam in Rimaszécs revisit. Postquam articuio XXV. legis anni 1681, concessum est ut pastores ex triremibus Neapolitanis liberati in patriam reverterentur, auctor noster parochus ecclesiae in Gyöngyös factus est. Sed malis immensis et aerumnis atrocibus perculsus, viribus nervisque defatigatus homo ea mentis perturbatione captus est, ut familia relicta, filiolam parvulam secum portans, durissimae hiemis tempore, per avia devia, infelix diutíus vagaretur.

Inde ab illo tempore Franciscus Foris Ecclesiam Catholicam Romanam colere et cum illa consentire coepit. Anno 1687. pastor ecclesiae praeclarissimae in urbe Kassa eligitur, sed vix duobus post annis propter animi tristitiam et propter occultam erga papam reverentiam, denique mentis turbatae causa officio suo demovetur. Tum Franciscus Foris de novo in Britanniam ire sibi proposuit. In ea opinione vana et cogitatione falsa versabatur, se ad protestantes utriusque confessionis et Romanos catholicos reconciliandos a deo sicut mediatorem electum et emissum esse; itaque se sine ulla ratione variis controversiis polemiisque implicuit. Illa opinione falsa deceptus totam Britanniam perambuiavit. Anno 1694. in Hungariam reversus est. Tum fidem evangelicam denegavit et doctrinam Ecclesiae Catholicae Romanae confessione publice facta recepit. Ex hoc tempore neophytus ille modo conversus in aula caesarum gratiis fruebatur, stipendium enim annuum ab Habsburgis sibi donatum accipiebat.

Anno 1696. peregrinorum modo et amore peregrinationis ubique ductus Romam migravit, unde mox in Hungariam reversus magister iurisprudentiae in Academia Tyrnaviensi designatus est, qui iam Romae honoribus doctoris theologiae, philosophiae, utriusque iuris prudentiae ornatus fuerat. Incertum autem est, utrum Foris Otrococsianus sacerdos Romanus Catholícus consecratus sit an

77

non, sed tamen illo tempore necesse erat, ut qui theologiae doctoris gradum adipisci vellet, iam ordinis sacerdotalis particeps fuerit. Mortuus est Franciscus Foris Otrococsianus a. 1718. die 1. Octobris.

Auctor noster summo scribendi amore ardebat. In primo vitae suae dimidio opera theologica contra Ecclesiam Catholicam Romanam, in secundo autem dimidio contra protestantes, scilicet contra testes Jesu Christi reformatos scribebat.

Fr. Foris Otrokocsianus, olim "pro Christi nomine exul," opus, quod "Furor Bestiae" inscribitur, componendo sibi monumentum perennius exegit. DEUS enim misericors opusculo quoque illo auctoris fidei inconstantis in suam rem utebatur, ut scilicet constantia et fides aevi posterioris auxilio illius augeretur. Auctor ipse a veritate Evangelica vix nonnullis post annis ad hostes transfugiens ... mente perturbabatur; at malorum iliius tristissimorum consocii, ceteri pastores ex triremibus liberati, in aeternum heroes fidissimi ecclesiarum Hungariae protestantum perhibentur. Ob eam rem Ecciesia Augustanae et Helveticae confessionis in Hungaria iure et re vera "ecclesia martyrum corona insignita et ornata" dici potest.

Rerum illarum egregie gestarum FRATERNITAS PASTORUM HELVETICAE CONFESSIONIS HUNGARORUM gratissimis animis recordatur et ecclesiam martyrum Hungarorum omnibus universi mundi protestantibus in memoriam revocat.

SOLI DEO GLORIA!

Debrecini, 1932. die Nativitatis SALVATORIS NOSTRI.

ALEXANDER CSIKESZ
professor publicus ordinarius Universitatis de STEPHANO TISZA nominatae.

[A magyar fordításban található némely régiességeket a könnyebb olvashatóság végett kiküszöböltem, mint pl. "pénzök," "vajjon," "vígasztal," "csolnak," és mások. A fordító ugyan tudatosan igyekezett régiesíteni a nyelvezetet, de erre a célra ott van nekünk Kocsi Csergő Bálint beszámolója, Bod Péternek egy emberöltővel későbbi fordításában. – NF]